Clara 5.

A hercegnő riválisa

Az első félév szépen alakult mindenkinek, köztük persze a legjobban talán épp Clarának. Nem volt nehéz észrevenni, hogy a kivételes intellektussal bíró, gyönyörű szőke lány bizony hamar az éltanulók között tudhatja majd magát. Barátsága Frannal, Tarával, és a többi kosarassal pedig sok előnnyel járt. Az edzések beindultak, közeledtek az első meccsek, és a tanulás is végre élesben ment. Ms. Hughes is gyakran megdicsérte, ha úgy adódott, és bizony az első nagy tudáspróbán, az iskola szintű nagy felmérőn, az évfolyam három legjobbja között végzett.

- Ezt nem hiszem el, Clara... Te hogy bírod ezt a tempót?

- Sokan mondták már, hogy háromszor álltam sorba, mikor az észt osztották. Szerintem csak szerencsém van.

- Szerintem, ehhez kicsit több kell, mint szerencse.

Patty és Fran szinte összenőttek, mióta sikerült szót érteniük egymással, és most is hárman együtt karolták át egymást.

- És te, Patty?

- 38, a 91-ből.

- Nem is rossz.

- Na és te, Fran?

Fran kicsit idegesen hallgatott egy kis ideig, de végül nagyon halkan suttogta:

- 77... Nagyon gyenge voltam.

- Ugyan már, szerintem ez sem rossz.

- Így igaz, nem lettél tök utolsó, és ez a lényeg.

Ez a barátság bizony nagyon erős volt, és a kis magyar lány is mosolyogni tudott végre. Tara is ott nézelődött a faliújság környékén, és oda is jött nem is olyan soká.

- Egész ügyes, Clara. Iskolaszinten az a 14. hely, nem rossz.

- Ugyan, vannak nálam sokkal jobbak is.

- Évfolyamodból csak egy, a többiek mind fölötted járnak.

Míg ők ilyen kedélyesen beszélgettek, valaki türelmetlenül topogott a hátuk mögött, és mikor már sokadik perce nem vetettek rá sok figyelmet, hangos torokköszörüléssel hívta fel magára a figyelmet.

- Huh?

- Mi az?

Ahogy Clara megfordult, észrevehette, hogy az egyik osztálytársuk áll mögöttük. Ez az ifjú hölgy Southhamptonból érkezett, élénk vöröses színű hajával, borostyánszínű szemeivel,, és általában mosolygós, bár kicsit bizalmatlannak ható természetével az osztályuk egyik legismertebb arca volt.

- Hannah Jones?

- Így van, Henderson. Úgy vélem, egy gratuláció illendő ebben a helyzetben, mindazonáltal, lesz még másik alkalmam, hogy lepipáljalak.

- Aha... Ha te mondod...

Hannah Jones köztudottan mindenkiben a riválist, az ellenfelet, és az ősellenséget látta, ráadásul, valamiért nagyon kipécézte magának Clarát. Amúgy önmagában sokan mondták róla, hogy amennyiben olyanja van, kenyérre lehet kenni, de ha rájött az öt perc, olyankor jobb volt távol maradni tőle. Valamivel alacsonyabb volt a társnőinél, erősebb alkatú, de nem kövér, sőt, igen előnyös, mondhatni aranyosan arányos. Göndör fürtjei a válláig omlottak alá, élénk vöröses-szőkés árnyalatban játszottak, az arca csak egy kicsit szeplős, pirospozsgás, a száj kicsi, az ajkai egész vékonyak, a tekintete mélyen vizsgálódó, borostyánszín szemei sunyin megvillantak, de igazából emögött egy kis huncutság is bujkált. Mosolygó szemei voltak, az arcán is mindig ott játszadozott egy pajkos mosoly, még akkor is, mikor amúgy komoly akart lenni, így nem lehetett igazán komolyan venni, ha amúgy sértegetni akarta az embert.

- Szóval, majd legközelebb!

- Rendben, már alig várom.

Clara kedvesen mosolyogva válaszolt, amin még Hannah is meglepődött, de választ nem tudott kinyögni. Clara amúgy sem volt az a fennhéjázó típus, még ha alapjában véve okosabb, vagy épp jobb képességű volt másoknál. A tény, hogy az évfolyamban második, iskola szinten 14. lett, csak azt mutatta, hogy ő sem tökéletes.

- Nézzétek el neki! Hannah már csak ilyen.

Ezt egy másik lány mondta, aki köztudottan Hannah egyetlen igazi barátnője volt. Kedves kislány volt, kicsit álmatag arcú, halvány kék szemei, egészen rövidre nyírt barna haja, karcsú, szinte törékeny alkata, halvány bőrszíne, és egészen kellemes, lágy, kissé melankolikus hangja, mellé pedig a mindig álmosan félig nyitott szemei olyan benyomást adtak róla, mint egy olyan ember, aki szabadideje egy elég nagy részét, ha mással nem is, de szunyókálással tölti. Erre a kissé borzos frizurája is utalt, amin látszott, hogy nem nagyon szokása fésülködni, de ettől függetlenül még jól is állt neki. Ő volt Jessica Matthews, vagyis Jess, az évfolyamtársuk, aki egy osztályba járt Pattyval.

- Ugyan, nincs is miért haragudni rá. A versenyszellem jó dolog.

Clara ennyiben is hagyta a dolgot, és legközelebb a közös tesi órán merült csak fel megint ez a versengés dolog. Clara épp bemelegített az őszi Cooper teszthez, mikor Hannah odasompolygott hozzá, és jobb ötlete nem lévén, próbálta utánozni. Clara gyakorlott sportember volt, így tudta, mire kell majd odafigyeljen menet közben, ellenben Hannah csak halványan kapisgálta a dolgokat.

- A végén úgyis én jutok majd messzebbre.

Megpaskolta Clara vállát, és legelöl, a sor bal szélén foglalta el a helyét. Clara mosolyogva csóválta meg a fejét, és a sor legvégén állt meg. Hannah hátrafordult, és pofákat vágott, majd mikor elhangzott a startot jelző sípszó, kilőtt, és az első két körben simán loholt előre. Talán ő lepődött meg a legjobban aztán, mikor dobogást hallott a háta mögül, és a negyedik körben hirtelen Clara bukkant fel, és el is ment mellette. Clara nagyon jól bírta lábon a futást, és a fiúkkal is simán versenyre kelt, de Hannah sem akarta annyiban hagyni a dolgot, és felzárkózott hozzá.

- Akkor sem fogsz lehagyni!

- A helyedben spórolnék a levegővel, másként nem bírod majd.

Hannah persze kivételesen hallgatott Clarára, és mire a 12 perc letelt, mindketten bő hét kört tettek meg a 390 méteres futópályán. Claran szinte meg sem látszott, ellenben Hannah a fűre roskadt, és sűrűn kapkodta a levegőt. Végig minden erejével loholt alig fél lépésnyire az ellenfele mögött, és hiába hajrázott, nem tudta leküzdeni. Clara ellenben csak a kötelezőt hozta, nem is próbált hajrázni, holott akár a közvetlenül

előttük futó fiúkat is utolérhette volna. Talán legbelül nem akarta elkeseríteni önjelölt riválisát.

- Na... Jó... Most még te nyertél... De legközelebb nem így lesz.

És mintha ez valami szentség lenne, attól a naptól kezdve Hannah egyfolytában Clara sarkában volt mindenben. Ha órán jelentkezni kellett, mindig fent volt a keze, ha nem is tudta a választ, akkor is, az iskola főzőtanfolyamot indított a leendő háziasszonyoknak, és azoknak is, akik csak érdeklődtek. Persze, hogy amikor Clara jelentkezett, Hannah sem maradhatott ki. Szegény Clara, egy ideig még elmókázott a dolgon, de egy idő után már idegesítette, és ennek már a barátainál is hangot adott.

- Komolyan mondom, az eszem megáll ettől a csajtól...

- Hannah már csak ilyen. Ha valakire rákattan, nem áll meg.

- Eszerint ismered, Patty?

- Elég jól.

Épp a harmadik háztartástan leckéjüket vették, mikor már több volt a dolog kettőnél. Hannah egyfolytában ferde szemmel méregette őket, szinte rosszindulattal a tekintetében.

- Már általánosban is pont ilyen volt. Mindig, mindenkivel kötekedett, nem bírta elviselni, ha nem ő volt a legjobb mindenben.

- Szerintem már túlzásba is viszi.

- Ebben egyet értek. Akkor általában még könnyen meglágyult, és nem sokáig nyaggatta az embereket, de most nagyon nyomul.

Clara elnézte magának, Hannaht, aki kedélyesen viccelődött Jesszel, aki már kicsi koruk óta az egyetlen barátnője volt.

- Tudjátok, lehet csak én látom így, de szerintem egyszerűen csak barátokat keres.

- Hát, ha tényleg, akkor nagyon rosszul csinálja.

Aznap délután, miután véget ért a kosáredzés, Clara Mikeot várta, akinek még volt egy kis elintéznivalója. Talán már meg sem lepődött, hogy Hannah bukkant fel és azon sem, hogy az edző mellett.

- Most mire készülsz, Hannah?

- Ne szólíts a keresztnevemen, vili?

- Ha te mondod... Csak nem azt akarod mondani, hogy belépsz a kosárcsapatba?

- De igen. Nem maradhatok ki egy ilyen mókából.

- Na persze...

Clara egy félmosollyal mérte végig a nála kicsivel alacsonyabb lányt, aki eredendően még nála is kevésbé volt kosaras alkat. Na de, ahogy az ő esetében is, a látszat néha csalt.

- Na és, játszani is tudsz?

- Általánosban nem volt ellenfelem.

- Vicces... Nekem sem nagyon.

Clara felkapott egy labdát a ládából, és átpasszolta.

- De lássuk, mennyire vagy jó!

- Ezer örömmel.

Tény volt, hogy Hannah nem túlzott, mikor azt mondta, hogy tud játszani, de közel sem volt olyan erős, vagy technikás, mint Clara maga, aki könnyedén szerelte, jobban dobott rá, ügyesen cselezett, és különösebb gond nélkül kerekedett fölé erőben.

- Egész ügyes vagy...

- Akkor ezt nézd meg!

Egy látványos mozdulat, és Hannah három pontos távolságból dobta rá. Szép ívet írt le, megpattant a gyűrű belső oldalán, majd a külsőn, végül beperdült.

- Szép...

- És még nincs vége.

Azonban ekkorra már túl nagy volt a hátránya, így nem zárkózhatott fel, nem bírta szusszal. Végül megállt, lihegve görnyedt kétrét, és jelezte, hogy elég.

- Tényleg jól játszol. Le a kalappal.

Hannah felnézett, és látta, hogy Clara e mellé a dicséreret mellé a kezét nyújtotta neki.

- Mit akarsz?

- Csak megköszönni a játékot.

- Hagyj engem békén!

Hannah ellökte a felé nyújtott baráti jobbot, és már ott sem volt. Clara megcsóválta a fejét, és inkább ő is ment a dolgára. Mike már a kapunál várt rá, és sétáltak egy kicsit a parkig, ahol a kocsinak fel kellett vennie, Clara elmesélte az élményeit a fiúnak, akivel több mint két hete alig látták egymást futólag.

- Szóval, ez a Hannah rád szállt?

- Nem mondanám, hogy rám szállt, csak kicsit furán viselkedik, ennyi.

- Nem tudom, szerintem a maga fura módján így próbál barátkozni. De lehet, hogy én vagyok hülye.

- Látod, én is pont erre gondoltam. Csak... Talán gátlásos kicsit, játssza a pökhendi hercegnőt, közben meg...

- Na igen.

Hannah ekkor kerekezett el mellettük, egy pillantást vetett rájuk, majd felhúzta az orrát, és igyekezett tovább. Clara megcsóválta a fejét, és folytatta.

- Nem tudom, hová rakjam ezzel a viselkedéssel.

- Szerintem adj neki egy kis időt, majd feloldódik kicsit, pláne, ha jobban megismer.

Mike jóslata akár be is igazolódhatott volna, de újabb hetek teltek el, és a versenyfutás folytatódott. Clara azonban azt is észrevette egy idő után, hogy Hannahnak egyre nehezebben esik ezt folytatni, mindig fáradtnak tűnt, lassan romlottak az eredményei is, és mire a november beköszöntött, nem csupán visszaszürkült erős közepesre, hanem rendszeresen el is bóbiskolt órán.

- Hannah... Ébredj, hallod!

Clara így próbált életet verni az épp előtte ülő társnőjébe, aki épp nem kezdett el az óra. közepén hangosan horkolni.

- Mi...

- Ms. Jones...

- Huh...

Miss Hughes, az osztályfőnökük állt mellette, és mikor ráeszmélt, hogy mi történik körülötte, olyan vörös lett, mint a főtt rák, főleg a szégyentől, de a dühtől is.

- Hannah, menj haza!

- Ms. Hughes, én nem...

- Menj haza, és aludd ki magad! Ezen a héten már a harmadik alkalom ez, és még csak kedd van.

- De én nem...

- Ez nem tanács volt, hanem parancs. Indulj, és holnap menj el orvoshoz is! Nem vagy valami jó színben.

Hannah hatalmasat sóhajtott, és elkezdett szedelőzködni. A többiek összesúgtak, volt aki még kuncogott is, mert tökéletes kisasszony most megszívta, de az amúgy valóban elég sápatag lány hamarosan szó nélkül távozott.

- Akitől egy rossz szót is hallok Hannahra, annak személyesen porolom ki a nadrágját. És most folytassuk az órát!

Ms. Hughes sokkal közvetlenebb volt a diákjaival, mint a többi tanár, de ez érthető is volt. Valaha ő is ide járt, és még mindig aránylag elég fiatal volt hozzájuk képest is, nemhogy a kollégáihoz. Nagyon nagy disznóságot kellett elkövetnie valakinek, hogy a szigorúbb hangnemet vegye elő velük szemben.

- Kolléganő, egy szóra!

Így szólította Clarát, akinek ez mindig egy kis pírt és egy szelíd mosolyt csalt az arcára. Most, hogy vége volt az órának, oda is hívta magához.

- Tessék?

- Egy csoportban vagytok Hannahval, igaz?

- Igen, mindenben.

– Megtennéd, hogy elviszed neki a mai és a holnapi jegyzeteidet? Nem szeretném, ha lemaradna.

- Persze..

Clara egyébként is rég meg akarta tudni, milyen környezetben él Hannah, vagy hogy mi hajtja annyira előre ebben az önként vállalt versenyben.

Azon a délutánon elvált tehát Pattytól, és Mike kerekezett el vele addig a sarokig, ahonnan már eltalált a Jones rezidenciára.

- Sok szerencsét!

- Kelleni fog?

- Még nem ismered ezt a környéket. Nehogy eltévedj nekem!

- Majd vigyázok. Ha mégsem találnék haza, megcsörgesselek?

Clarának egy ideje volt ugyanis mobilja, amit utó születésnapjára kapott Pattytól. Mike mosolygott is ezen, és megcsóválta a fejét.

- Nekem nincs ilyesmim. Drága játék az ilyesmi, nekem meg pláne.

- Kár. Akkor kevés munkát!

Mike innen nem haza indult ugyanis, hanem dolgozni. A szülei kikötötték, hogy amennyiben költőpénzt akar, azért meg is kell dolgoznia, így egy boltban dolgozott délutánonként. Abban, hogy egy mobiltelefon drága mulatság, teljesen igaza volt, akkoriban elég borsos áron mérték az ilyen elektromos kütyüket, és most, ahogy ránézett, a képernyőn fél öt állt pontos időként, amit a Big Benhez állítottak, ami a környék legpontosabb időközlője volt. A kis Siemens márkájú jószág egyszerű volt, mint egy bot, de precízen, és csendben tette a dolgát, a régi vekkerhez képest, ami az éjjeli szekrényén állt. Kicsi volt, könnyű, és majdnem elpusztíthatatlan, amit volt alkalma megtapasztalni, mikor kiejtette a szobája ablakán, és egy karcolás nélkül szerezte vissza később a ház elől. Képernyője egy színű volt, mint valami teniszjátéknak, amit zsebben is el lehetett vinni, de egy aranyos kiskutya szolgált üdvözlő animációként és tette színessé a menüt is.

- Na, indulás!

A leírás alapján, amit az osztályfőnöke, és Mike adtak neki, Clara hamarosan eljutott egy kívülről kopottas, mégis takaros házikóhoz, aminek padlásszobája is volt. A postaládán a Jones név szerepelt, tehát helyben volt. A kissé kopottas, barnára lakkozott ajtón régimódi, kicsit megpatinásodott réz kopogtató díszelgett, csengő pedig sehol, így ezzel kocogtatott párat.

- Jövök már!

Halk kopogás hallatszott, és hamarosan egy idős hölgy nyitott ajtót, aki botra támaszkodott, ami egyben meg is magyarázta a kopogást.

- Segíthetek?

- Hannah Jonest keresem. Az osztálytársa vagyok.

- Oh, igen, gyere csak beljebb, kedves!

Igazán kedves idős asszony volt, bevezette a szalonba, ott hellyel kínálta, majd elindult a konyha felé, ahonnan már hallani lehetett egy teáskanna fütyülését. Nem is olyan soká már mindketten egy csésze tea mellett ültek a kellemes, bár kissé régimódi ülőgarnitúrán. A ház épp olyan takaros volt belülről is, mint kívülről. A régi, szinte antik bútorok, a hangulatos tapéta, a kissé kopottas, de még mindig kellemesen puha szőnyeg, ami mindent befedett, a nagymama autentikus porcelán teáskészlete... Mindez arra utalt, hogy egy idős házaspár otthonába csöppent.

- Te biztos a híres Clara Henderson vagy.

- H-Honnan tetszik tudni?

- Oh, nem volt nehéz kitalálni. Hannah szabályos ódákat zeng rólad folyton.

Clara megdöbbent, és közben el is pirult, mert nem gondolta volna, hogy Hannah bárkinek is jókat mondana épp róla.

- A-Aha... Érdekes. De egyébként, igen, az vagyok.

- Hannah nem túlzott, tényleg szép kislány vagy. Sokszor látom, hogy szinte irigykedve beszél rólad, de nem csak a külsőd miatt.

A meglepetés egyre nagyobb volt. Hannah látszólag egészen más volt otthon, mint iskolában. Az, hogy irigyelte, kicsit fura volt, mert alapjában véve minden adottságában, akár fizikai, akár mentális, abszolút mértékben egyenrangúak voltak. Hannah a az iskolában mutatott pökhendi természetét leszámítva kedves, bájos, mosolygós lány volt, mint az a fényképekről is kiderült, amik mindenhol körülvették.

- Na és, mi szél hozott hozzánk?

- Csak elhoztam neki a mai jegyzeteket, ha már haza kellett jöjjön.

- Oh, igazán figyelmes.

Clara átnyújtotta az idős asszonynak a fénymásolatokat, amiket gondosan össze is tűzetett, hogy könnyebb legyen átlátni őket. Most már biztos volt benne, hogy ez a nénike valójában Hannah nagymamája, elvégre nem ok nélkül beszélt róla ilyen elragadtatással.

- Kedves tőled. De végül is erre vannak a barátok, nem igaz?

- Hát...

Clara kicsit idegesen, szemlesütve folytatta.

- Én szeretném, ha barátokként gondolhatnánk egymásra, de sajna, ez nem olyan egyszerű.

Clara röviden elmesélte, hogy milyen is a kapcsolatuk az iskolán belül. Az idős asszony bólogatott, majd mosolyogva megjegyezte:

- Áh, igen. Hannah sajnos már csak ilyen. Persze ez a versenyszellem teljesen normális dolog az ő esetében.

- Na igen, de az sokkal jobban érdekelne, hogy mi történik vele. Miért olyan kimerült, hogy elalszik órán?

- Hát... Azt hiszem azért, mert túlhajszolja magát.

Az idős hölgy megszorongatta a botját, és kicsit szomorkásan folytatta.

- Tudod, Hannah szülei nagyon nehezen tudják kifizetni a lányuk iskoláztatását, de az, hogy ő az egyik legrangosabb iskolába járhat, sajnos komoly költségekkel jár.

- Aha...

- Nemrég kiderült, hogy nem tudják már annyira ellátni anyagilag, és a mi nyugdíjunk sem váltja meg a világot, így fejébe vette, hogy segíteni fog nekünk.

- Eszerint, dolgozik?

- Igen, hét közben egy kis boltban segít ki, egész későig, és mikor hazaér, akkor kezd el tanulni, amikor bárki más már alszik.

- Akkor ezért ilyen álmos folyton? Szegény...

Clara elgondolkodott ezen, és még egy kérdése volt csupán.

- Ugye nem dolgozik még hétvégén is?

- De igen, egy háznál takarít, amolyan szobalány pótlóként.

Ez a sok minden, amit Clara hirtelen megtudott Hannahról, megdöbbentő, mégis teljesen világos volt. Azt hallotta, hogy az Autumn Hale gimiben évfolyamonként a három legjobb tanulót ösztöndíjjal támogatják, és különleges tanulmányutakra is elküldik néha. Talán azért is akart annyira bizonyítani, mert meg akarta szerezni ezt az ösztöndíjat, amivel fedezhette volna a tanulmányait, legalább egy ideig. Clara még egyszer nagyon szépen megköszönt mindent, a fénymásolatokat ott hagyta, és sietve távozott.

Másnap aztán már megosztotta a többiekkel is, amit megtudott, ők pedig teljesen természetes módon megdöbbentek. Mike volt talán az egyetlen, aki inkább megvilágosodott.

- Akkor már tudom, miért volt annyira ismerős az egyik részidős csaj. Jóval tovább szokott maradni, mint én, és lényegében a belét is kidolgozza.

- Szegény lány...

Fran és Patty szinte egyszerre mondták ezt, és nagy csend következett. Hannah ekkor járt épp arra, és kissé nyűgösen odavetette:

- Na, mi a baj? Ha rólam pletykáltok, csak nyugodtan!

- Hannah, beszélhetnénk?

- Nem.

Hannah elfordult, és épp menni akart de eszébe jutott valami, visszafordult, egy darabig nyitogatta a száját, hogy mondjon valamit, de végül mégis inkább távozott.

- Vajon mit akarhatott?

– Ki tudja...

Nem volt nehéz ezt észrevenni, hisz az asztal, ahol Jessel együtt ültek mindig, elég messze volt ettől. Azon a héten Hannah, mintha megemberelte volna magát, nem aludt el többet órán.

Aztán eljött a szombat, és Clara egy programjáról korábban ért haza, nem kis meglepetésére, épp ott találva a szobájában a szobalányt, vagyis valakit, aki annak látszott, aki viszont takarítás helyett, ami a dolga lett volna, az ajtónak háttal ücsörögve motyogott maga elé.

- Mit nem adnék, ha nekem is ilyen szobám lenne...

- Hannah... ?

Clara azonnal felismerte a vendégét, aki ijedtében felugrott az ágy széléről, megperdült a tengelye körül, és kis híján eldobta a kezében tartott tárgyat, ami nem volt más, mint Teddy.

- M-Mi... Te jó ég!

- Mit csinálsz te itt?

Hannah zavarodottan, fülig vörösödve nézett körül, és legalább olyan értetlen arcot vágott, mint akit legalábbis valami nagyon ocsmány dolgon értek.

- M-Mi... Ezt... Én is kérdezhetném tőled, Henderson...

- Én itt lakom. Ez a szobám.

Hannah szemei most kerekedtek ki igazán. Talán eddig fogalma sem volt, kiknek is dolgozik minden hétvégente. Megfordult és zavarodottan próbálta visszatenni a plüssmackót a helyére, de Clara odaért, és megfogta a csuklóját.

- Hagyd! Maradhat nálad, ha akarod.

- De..

- Semmi de. Gyere, ülj le inkább!

Hannah rettentően szégyellte magát, amiért így rajta kapták, hogy mások dolgaival babrál, de engedett az amúgy vasmarkú Clara gyengéd unszolásának, és letelepedtek az ágyra.

- Tényleg nem baj, ha nálam van?

- Dehogyis. Voltam vagy öt éves, mikor kaptam, de azóta már volt vagy száz másik gazdája.

- Oh...

Hannah idegesen, de magához ölelte a kissé viseltes, mégis szeretni valóan mulya pofijú macit, és még egy kis mosoly is az arcára költözött.

- Na, jobb már?

- Igen... Olyan... Aranyos... Még ilyen rongyosan is.

- Azért, mert az a sok gyerek, aki kézről-kézre adta, mind benne hagyta a szeretetét. Ez sugárzik belőle.

Hannah nagyot nézett erre a bölcsességre, majd mosolyogva megjegyezte:

- Te tényleg nagyon szeretheted a gyerekeket.

- Persze. Végtére is, ez az oka annak is, hogy tanítónő akarok lenni.

- Igaz. Szép cél, én meg azt sem tudom még, mihez akarok kezdeni az éltemmel, ha egyszer szabadulok az iskolából.

- Még nem kell elsietned. Elvégre csak jövőre komolyodnak be a dolgok.

- Na jó, de már most többet tanulunk, mint eddig az alsóbb iskolában.

- Ez igaz.

Clara egy kicsit hallgatott, hagyni akarta, hogy Hannah maga kezdeményezzen, ha akar. Egy kis ideig így ültek, miközben a fiatalabb lány, mert Hannah volt a fiatalabb egy nagyon kicsivel, az elnyűtt macit ölelgette. Mikor megszólalt, érezhető volt a megbánás a hangjában.

- Nézd, Henderson...

- Hannah, ha jóban akarsz lenni velem, te is szólíts a keresztnevemen, mint a többiek!

- Oké... Clara... Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam.

- Nem mondanálak bunkónak, inkább kicsit... Magadnak valónak. Bár az sem vagy, mert ott van, Jess, ő a barátnőd, igaz?

- Persze... Gyerekkorunk óta.

- Na látod, ugyanígy vagyok Pattyval.

- Mármint azzal a festett szőke lánnyal?

- Igen, vele. Kicsi korom óta ismerem, és olyanok vagyunk, mintha testvérek lennénk.

- Ez ránk is igaz.

Mindketten mosolyogtak, és a barátságos, hang nélküli barátkozásnak Clara vetett véget.

- A nagyid mesélt rólad, így annyira nem lepett meg, hogy itt vagy, de azért nem gondoltam volna, hogy épp itt találkozok veled...

- Na igen, a szakácsnő Jess nagynénje, és ő segített ide bejutnom. Nem könnyű meló, de még mindig jobb, mint hétvégén is a boltban dekkolni.

- Eszerint nem szereted a bolti munkát?

- Nem igazán, de muszáj csinálnom. A kis összespórolt pénzem egy részét hazaküldöm.

- Nem hinném, hogy annyira sokat keresnél, pláne diákként.

- Ez igaz. De tanulmányi ösztöndíjat nem kaphatok, ha mindig lemaradok a legjobb helyekről.

- Miért nem kérsz valakitől segítséget?

- Kitől?

- Mondjuk tőlem, vagy a másik kettőtől, akik még elöl végeztek. Csak egy szavadba kerülne.

Hannah erre hallgatott. Túl büszke volt ahhoz, hogy segítséget kérjen bárkitől is, de ez egy túl kedves ajánlat volt, hisz Clara saját magát ajánlotta elsőként.

- Ha tényleg nem esne nehezedre...

- Viccelsz? Szerintem vagy te olyan jó, mint én, ha nem jobb is. Egy kis segítséggel feljöhetnél.

- Talán...

- Nincs talán, hisz hétvégente mindig itt vagy. Majd munka után leülünk, és tanulunk, hét közben meg amúgy is összeülünk a lányokkal a könyvtárban, oda is jöhetsz nyugodtan.

Clara ajánlatára nem lehetett nemet mondani, hisz szívből, őszintén mondta. Végül összeölelkeztek, és egy új barátság született. Clara büszke lehetett magára, mert egy igen komoly barátra tett szert, akivel még segíthetik is egymást a jövőben.

Kedden délután, az iskola könyvtárában, Clara és a barátnői épp le akartak ülni, hogy hozzákezdjenek a napi házijuknak, mikor hirtelenjében kettővel több árnyékuk lett.

- Nem baj, ha mi is csatlakozunk?

Természetesen Hannah, és Jess volt az, ugyanis Jess már régóta Patty egyik barátnője volt az osztályában, így őt már régebb óta hívták maguk közé.

- Gyertek csak!

Clara kedvesen hellyel kínálta őket, és helyet csináltak az ő táskáiknak is.

- Épp most akartunk kezdeni. Van valamelyikőtöknek valami extra kívánsága?

- Hát…

Hannah kicsit behúzta a nyakát, majd kicsit szégyellősen mosolyogva válaszolt:

- Kezdhetnénk Matekkal?

A válasz erre persze, hogy igen volt, és Clara elő is vette a szépen megírt jegyzeteit.

- Akkor, kezdjük a múlt pénteki anyaggal, jó?

Nem Játék! 8.

VIII.

Gyerekek a játékban

- Helyzet?

- Van kép, és hang is, és meglepően sok.

A parancsnoki központtá kinevezett 32. Számú Labor összes kivetítőjén a játék ment Live Streamben. Ennyi volt a legtöbb, amit tehettek, hogy legalább némi fogalmuk legyen a bent folyó dolgokról.

- És, hogy állnak a dolgok?

- Nagyjából ötven live stream megy folyamatosan a kezdés óta. Ezek főleg sajtósok, hivatásos tesztelők, és néhány tehetősebb játékos, akiknek volt pénze előfizetni a közvetített fiókra.

- Legalább ez is valami. Tegyék képernyőre mindet!

A hatalmas fő kivetítőn jópár kisebb képből összeálló mozaik szerepelt ezek után majd fél órán keresztül. Annyi biztos volt, hogy mindenhol kisebb-nagyobb csoportokban gyűltek össze a játékosok, de volt pár nem kis meglepetés.

- Maga is látja, Cherjov?

- Látom, de el sem hiszem...

A képek nagy részén folyamatos küzdelem folyt a túlélésért, mégis, volt vagy hat, akár nyolc is, ahol szinte idilli nyugalom uralkodott. Volt ahol romok között, de nyugalom, szinte unott egykedvűség, és lassan épülő, szépülő városok, falvak, telepek tűntek fel.

- Lehetséges lenne?

- Sikerült valahogy felszabadítaniuk a biztonságos zónákat?

Az egyik képen egy felirat is látható volt, mintegy jelzőtábla gyanánt.

- Genosia... Hihetetlen...

- Úgy látszik mégsem reménytelen a helyzet.

Persze a csodálkozás közepette sem lankadt a figyelem egyéb dolgok felé.

- Van már kapcsolat a bent levő embereinkkel?

- Megtaláltuk őket, de nem tudunk rendesen kapcsolatot teremteni. Legfeljebb a Canned Chat működik.

- Találjanak valami módot, hogy a Canned Chattel is üzenni tudjunk nekik. Minél több információ kell a játékosok helyzetéről.

A projektvezető viharosan elhagyta a központot, és épp belebotlott a játékokosok állapotát megfigyelő orvosi team vezetőjébe.

- Van valami újság, doktornő?

- Megvizsgáltuk a játékosokat. Az idősek kissé nehezen viselik ezt a tartós stázist, de sokkal komolyabb gondjaink is vannak.

A nő igen aggodalmas arccal nyújtott át pár aktát, amikben sajnos igen komoly dolgok szerepeltek.

- Tartós betegek, epilepsziára hajlamosak, cukorbetegek, és...

Az utolsón azonban a projektvezető szeme is megakadt.

- Te jó ég...

- Konzultáltam a kezelő orvosával, és azt mondta, csak azért engedte meg neki, hogy részt vegyen, mert ez volt az utolsó kívánsága.

- Szegény lány, alig 21 éves...

- Sajna kegyetlen az élet... Igen... De mindent meg kell tennünk, hogy még időben kihozzuk onnan.

×××××O×××××O×××××O×××××

Bár a hadi szerencse sokszor forgandó, Arma és társai folytatták útjukat, tűzön vizen át, és segítettek, ahol csak tudtak. Volt ahol már semmi dolguk nem volt, mert hozzájuk hasonló, bátor, önzetlen játékosok hasonlóan összeszervezték társaikat, és sikerrel vívták harcaikat. Voltak olyan helyek is persze, ahol lehetetlen túlerő miatt inkább mentették, akit csak lehetett, és maguk is menekülőre fogták.

- Pár nap, és újabb faluba jutunk, ha igaz, amit mondanak.

- Igen... Engem nem is zavar, de ez az erdő annál inkább.

- Ja, mintha figyelnének minket.

Már harmadik hónapja koptatták a, Visions of Gaia, vagy épp a Nightmares of Chaos világát, és a dolgok jól alakultak bizonyos mértékig, ha nem számítjuk azt a tényt, hogy nem léphettek ki rendszeres időközönként. Arma elért az 54. Szintre, ami már csak egy hajszállal maradt el Muradin 55-étől. Meiya és Shirayuki is az 50-et súrolták már alulról, Arrogantia 51, Raven pedig 53. szinten állt meg legutóbbi kalandjuk alkalmával, amikor egy csapat kentaurt kergettek szét nagyjából száz másik társuk segítségével. Arma mostanra már állandóan a legjobb felszerelését hordta, nem akarta megkockáztatni egy esetleges rajtaütés lehetőségét. 18800 életerővel persze nem nagyon kellett semmitől félnie még ilyen esetekben sem, de jobb félni, mint megijedni. Mellette ott hevert a fegyvere, amit az előző megállójuk alkalmával fejleszttetett fel még eggyel, és már 70. szintig volt alkalmas használatra. Ellenben a ruházata még ráért, hisz még a következő szinten is bőven használhatta. Raven fekete köpenye alá már szegecsekkel kivert, erős szarvasínnal varrott bőrmellényt és vasalt csizmákat viselt, Shirayuki pepitában ugyanezt, csak épp aranyszegésű zöld köpennyel, a jobb füle mellett pedig egy sastollat hordott, amit Meiya ruházott fel némi varázstulajdonságokkal a kedvéért. Meiya mélykék talárjának szegélyét felvarrták, hogy könnyebben tudjon mozogni, ezüstveretű pálcája majdnem olyan hosszú volt, mint amilyen ő maga, a saruját, ami már szétkopott, szép, új, fehér darabra cserélte, és egy kis könyv lógott az oldalán. Ez annak is volt köszönhető, hogy új szakosodásaként felvette az alkímiát, ezzel varázsitalok, és talizmánok készítésére is képes lett. Arrogantia ruházata nem nagyon változott, de egy kristálsgömböt hordott magánál egy kis tarisznyában, hála a jövendőmondó szakosodásnak, aminek a segítségével képes volt támogató varázslatok megidézésére. Raven, Muradin, és Luala nem nagyon változtattak, annyi kivétellel, hogy Luala új köpenyt szabott magának, mert a régi alaposan elrongyolódott. Az új darab olyan volt, mint egy poncho, telefestve a legkülönfélébb totemek rajzaival, és persze, a saját állítása szerint, a barátai jelképeivel, a nagy karddal, a dupla tőrrel, a hosszú íjjal, a fogaskerekekkel, a Nappal, ami ugye a fényvarázs jelképe volt a képesség menüben, a villámokkal, amik Meiya jelképeivé váltak, hála a sok villám mágiának, és persze ott volt Hollywind kígyója is, aki még most is folyton eszébe jutott, pláne amióta a szárnyai alá vette, mikor az egész elkezdődött. Most is tartották a kapcsolatot, akármilyen messze is voltak egymástól. Arma idő közben az új kalóz osztályra is rágyúrt, hogy legyen egy kis változatosság a játékában, míg Muradin vett végre egy rendes távcsövet a flintájára, és feljavíttatta, hogy még hatékonyabb legyen ezek után is.

- Három napja bandukolunk ebben az erdőben, és kezd már marha unalmas lenni.

- Mintha eddig nem erdőben vándoroltunk volna...

- De közben néha láttuk a napot is.

Amiben Muradinnak igaza volt, abban nem is vitatkoztak vele. A helyet magát amúgy is az Árnyak Erdejének nevezték, és erre a névre nem is cáfolt rá semmivel. Éjjel-nappal viszonylagos félhomály volt, nappal nem sok fény szűrődött át a szinte teljesen összezárt lombok között, éjszaka pedig végképp nem lehetett látni semmit, ráadásul sokkal korábban is sötétedett, ugyanennek köszönhetően. Az erdő persze tele volt vadakkal és szörnyekkel, így ébernek kellett lenniük, éjszakánként váltott őrségben tartották ébren a tüzet, ezzel is valami kis világosságot fenntartva.

- Na jó, ma én kezdem az őrséget.

Szokás szerint Arma kezdte az ügyeletet, és még véletlen sem hagyták Arrogantiát, pedig ő amúgy sem tudott semmilyen értelemben sem aludni. Ez nem bizalmatlanság volt, egyszerűen csak nem akarták folyton ráterhelni minden ilyen jellegű bajukat. Mikor már mindenki más aludt, Arrogantia persze felült, és kicsit közelebb húzódott az éberen virrasztó társához.

- Elég nagyképű dolog tőled, hogy mindig magadra vállalod ezt. Hajnalok hajnalán kelted fel aztán a következőt, amikor alig maradt már mit csinálni.

- Nem nagyképűség, egyszerűen csak nem vagyok álmos. Nekik jobban kell a pihenés.

- Ne akarj átverni. Azért, mert én a fajom miatt nem tudnék aludni, csak ha valamiért leállna a szerver, attól neked nem kellene erőltetned magad.

- Őszintén szólva, épp téged sajnállak a legjobban. Szerintem épp ezért az álmatlanságért nem választotta senki az élőholt fajt.

- Na igen...

Arrogantia kis ideig hallgatott, de mikor megszólalt, akkor még a szokásosnál is komolyabb volt.

- Én változtatnék, de nem tudok, nincs hol.

- Valahol, valahogy, de biztos lesz alkalmad.

Egy darabig megint hallgattak, majd Arma dobott egy pár gallyat a tűzre, és folytatta a társalgást.

- Na és, mi az igazi neved?

- Cristina Mendez.

Arma csak most ütközött meg azon, mennyire közvetlenül válaszolt erre a lány, holott máskor elküldte volna a kérdéseivel melegebb égtájra.

- Ja csak így elmondod?

- Persze. Azon töprengtem, te, mikor kérdezed meg, Jo.

Meglepetések egész sora érte ott hirtelenjében a fiút, aki már sejtette, honnan tudhatja.

- Nem tudtam, hogy te pletykálni is szoktál.

- Nem is szoktam, csak Lupéval beszélgettünk a múltkoriban, és elmesélte, milyen közeli barátok lettetek egy ideje. Még becézgetni is szoktad.

- Hát na... Az ember úgy bánjon a barátaival, ahogy azt illik, nem?

- Én is így gondolom.

Arrogantia egy kis ideig megint hallgatott, közben a kissé kócos, fakó fürtjeivel matatott.

- Tudod, ha nem lennék élőholt, most talán hozzád bújnék, mint ő szokott.

- Eh...

- Mondom csak HA nem lennék... És ha kicsit közelebb állnánk egymáshoz, mint most.

Egyik meglepetés a másik után érte Armát azon az éjszakán, de mielőtt bármit mondhatott volna, Arrogantia felkelt, és távozott. Gondolta, csak sétál egyet, és visszajön, de nem jött vissza, amíg fel nem keltette Muradint, hogy váltsa le. Mikor aztán visszatért, már csak leült, félig feküdt oda, ahol eddig is a helye volt, és nem mozdult többet azon az éjjelen.

Eközben azonban valami történt a játékban, mert Muradint megint elnyomta az álom, és mikor megint felébredt, érezte hogy valami nem egészen kerek: szokatlanul szűk volt az a kis köz két gyökér között, amibe befészkelte magát, a lábainak kényelmetlenül esett a tartás, a jobbja pedig túlságosan lelógott a földre, ahhoz képest, ahogy elaludt. Az, hogy elaludt, az általában szerver karbantartást, vagy épp frissítést jelentett, ami alatt valami izgalmas, vagy épp ijesztő új dolog történt. Ami azt illeti, ahogy körülnézett, semmi különös nem tűnt fel elsőre, csak mikor megtapogatta az arcát, nem volt szakálla, és a keze is szokatlanul nagy volt.

- Mi a mennydörgős...

- Muradin... Halkabban már, az ég szerelmére!

Raven felől jött a kissé kappan hang, aki érezhetően nem aludta még ki magát. Muradin felkelt, és leporolta magát, majd csak ekkor vette észre, hogy dupla olyan magasan van, mint lenni szokott.

- Na fene...

Ekkor kapott egy halk jelzést, miszerint rendszer üzenete érkezett, amiben ez állt:

"Kedves játékosok! Isten hozott titeket a csak emberek hetén! A következő néhány napban minden karakter, fajtól teljesen függetlenül, kizárólag ember lehet, és ennek megfelelően megtörténtek a megfelelő változtatások is. ~~Chaos"

- Ez ugye valami vicc?

Ahogy végignézett magán, persze Muradinnak is feltűnt a szemmel látható különbség. Arányosan nagyobb lett, minden aspektusból, ami annyit tesz, hogy az alig 140 centis törpéből majd kétméteres lett, mint a valóságban is. Persze ezen és a szakáll hiányán kívül minden változatlan maradt. Ahogy körülnézett, és látta, ahogy többiek is lassan ébredeznek, nem volt olyan nagy meglepetés, hisz a legtöbben emberek, vagy elfek voltak, ellenben az utolsónak még mindig alvó Arrogantia, aki szokása szerint a szemébe húzta a csuklyáját, most halkan szuszogott, és nem is nagyon tűnt úgy, hogy fel akar ébredni.

- Szerintetek mit fog szólni?

Raven emberként már nem tudott olyan sejtelmes arcot vágni, így inkább csak közömbös kifejezéssel vonogatta vállát. Luala egyáltalán nem változott semmit azon kívül, hogy talán kicsit soványabbnak tűnt, Shirayuki, Arma és Meiya pedig eleve emberek voltak. Arma volt az, aki aztán válasz helyett közelebb lopózott a még mindig elmélyülten szundító lányhoz, és nagyon óvatosan hátrahajtotta a csuhát, ami eddig eltakarta az arcát.

- Tyűha...

- De aranyos!

Legtöbben nem számítottak a látványra, ami eléjük tárult: a bansheek általában véve eléggé ijesztő halálfej fizimiskája helyett egy húsz év körüli fiatal nőt láttak maguk előtt, sötétbarna, vállig érő haj, finoman ívelt, pirospozsgás arc, a gyenge kis szellő meglibbentett néhány tincset a hajzatából, és egy pillanatra megborzongott, majd tüsszentett és erre már felébredt végre. Ahogy körülnézett, csak a furán bámuló arcokat látta.

- Mi az? Mit néztek így?

- Arrogantia... Az arcod...

- Mi van vele?

Nagyon kellemes, kicsit mélyebb, mégis dallamos hangja volt, és ahogy Meiya egy kis varázslattal egy tükröt varázsolt elé, szinte sikítva ugrott fel félig fekvő helyzetéből.

- Te jó isten!

- Úgy csinálsz, mintha még sosem láttad volna a tükörképedet.

- Nem is azért...

Azzal kezdte, hogy a fejére kapta a csuháját.

- Egyszerűen csak nem akarom, hogy így lássatok.

- Most miért, hisz szép vagy, nem, fiúk?

A válasz egyöntetű bólogatás volt, de Arrogantia nem igazán volt hajlandó fedetlen fővel mutatkozni ezek után sem. Miután elolvasták a rendszerüzenetet, mind nagy sóhajtással vették tudomásul a helyzetet. Valamelyest jó is volt ez, mert így kicsit tisztábban meglátszottak egymás érzelmei, amik főleg Arrogantia esetében voltak érdekesek, és kicsit közvetlenebbek tudtak lenni.

- Ugyan rakd már el azt a vacak köpenyt! Úgyis csak dísznek van rajtad.

- De...

- Semmi de! Sokkal üdítőbb látvány vagy nélküle.

Persze Muradin nyers őszintesége egyben arra is utalás volt, hogy ez a dolog csak a jelen időszakra vonatkozik. Persze, mikor már a többiek is biztatták, végül egy sanda pillantást vetett Armára, aki, mintha tudná, hogy őt figyeli, csak biccentett egyet.

- Na jó, megdumáltatok...

Ezzel le is vetette a koszos, porrongyra hasonlító köpönyeget, és el is rakta a felszerelése közé. Ekkor jött csak a másik varázslat, az addig hollófekete talár, amit viselt, hirtelen elkezdett vakító fehérré válni, egészen tetőtől talpig, és mikor ez a látványos átalakulás befejeződött, egy egészen más Arrogantia állt a többiek előtt. Napbarnított bőre valószínűleg valóságot tükrözte, nagy, élénken csillogó barna szemei villámgyorsan jártak körbe a többieken, bár nem volt hiánytalanul karcsú alkat, ellentétben Meiyával, igazán szemrevaló teremtés volt, ahogy ezt a fiúk egyöntetűen meg is jegyezték maguknak. A ruhája rövidebb volt valamivel, és középen szabad mozgást hagyott a lábainak. A ruhának egyben nem volt ujja, így a karjai meztelen maradtak, csak egy pár arany karperec díszítette a csuklóit, vállban pedig kicsit buggyos.

- De fura érzés így...

- De nem áll rosszul.

Arma biztatására persze egy enyhe pír jelent meg a lány arcán, és félénk mosoly is játszadozott az ajkai körül. Fura, mégis kellemes volt az amúgy eléggé kimért Arrogantiát ilyen természetesnek látni.

A következő három napban tovább vándoroltak, és megismerhették a zavarbahozható Arrogantiát, akinek meglepő, mégis kellemes módon a legtöbbször, és főleg bizonyos kérdésekre, folyton az arcába szökött a vér. Aztán a negyedik nap délutánján egy sor füstcsíkot láthattak a fák koronái közül kiemelkedni, pláne Raven és Shirayuki, akik megmásztak egy nagyobb fát.

- Mit gondoltok?

- Talán egy falu, vagy tábor lehet nem több öt-hat tűznél, de azok nem egyformán füstölögnek.

- Valami ötlet?

- Szerintem, ha közelebb megyünk, többet tudunk meg.

Arrogantia javaslatára tehát felkerekedtek, és megindultak abba az irányba, ahol a most már kicsit szétnyíló lombok között látták a füstoszlopokat. Nem igen volt messzebb egy órányi járásnál, de arra nem számíthattak, hogy váratlan akadályokba ütköznek.

- Whoooaaaaaa!

Egy kiáltás, és Arrogantia tűnt el hirtelen közülük.

- Arrogantia?

- Itt fent...

Nem kis meglepetésükre, felnézve a lányt fejjel lefelé lógva találták egy hurokkal a bokáján.

- Beléd meg mi ütött?

- Marha vicces vagy... Szedjetek le innen!

Raven íján már pendült is a húr, és a csapdába esett lány pillanatokon belül Arma karjai között landolt.

- K-Köszi...

- Semmiség.

Persze még közel sem volt vége a csapdáknak, verem, háló, sőt újabb és újabb cseles kis csapdák egész során kellett átverekedniük magukat, és utoljára már hárman is lógva maradtak.

- Az eszem megáll...

- Hogy a vérbe nem vette észre egyikünk sem?

- Valaki vagy szívózik velünk, vagy valamitől nagyon fél.

Raven, Arma, és Meiya lógtak fent utoljára. Raven hamar levágta. Magát, ellenben Arma addig lengett, amíg egész közel került Meiyához, hogy belé tudjon kapaszkodni, majd Shirayuki nyilának segítségével nem is olyan soká már mindketten biztosan landoltak.

- Ez nem poén. Kik állítanak ilyen kelepcéket?

- Én cserkészekre vagy valami kommandósokra gondolok.

- Cserkészek? Eszerint...

Erre, szinte parancsszóra megelevenedtek bokrok, és egy csomó, meglehetősen kistermetű alak rohant egyenesen a csapat felé. Létszám szempontjából majdnem tízszer többen voltak, de Arma hirtelen leintette a többieket, akik már a harcra is készen álltak volna. Mikor az egyik, gizgazzal teletűzdelt fejű törpe a dárdáját épp Arma ellen irányította, emez egy villámgyors mozdulattal elkapta a hegyét, és kirántotta a kezéből, majd ugyanazzal a lendülettel elgáncsolta vele.

- Megállj! Nem szörnyek vagyunk.

Na erre megvillant mind a majdnem hetven szempár, és lekerültek az álcák.

- Hát ez...

- Ezek gyerekek...

A döbbenet mindkét oldalon méretes volt, de talán érdemes körül is írni, mi történt, és hogy Arma honnan tudta, kikkel áll szemben. Ravennek abban teljesen igaza volt, hogy csapdákat valaki nagyon ügyesen állította, olyan, aki ért is az ilyesmihez. Épp egy kisebb tisztás közepe táján álltak, amit fák és bokrok nőttek körbe. Arma azt is látta, hogy itt napokkal ezelőtt valaki táborozott, de biztosan nem emberek, mert azok után nem maradtak volna nyomok, hisz ha valami elhasználódik, vagy tönkre megy, ebben a játékban meg is semmisül, és törlődik. Ez a táborhely, a tűzhellyel, amit kövekkel raktak körbe, bizony a helyszín része volt. Valószínűleg valami gyülekező hely volt szörnyeknek, amik emberi szokásokat követtek, erre utalt a tábortűz is, ahogy szétszórt állatcsontok is. Az Arma lábánál félig fekvő fiúcska, vagyis annak látszó valaki, szőke, kék szemű, és mikor megszólalt, amerikai akcentussal beszélt.

- Hát nem Trollok vagytok?

- Miért lennénk azok?

- Mert hemzseg tőlük az erdő. Nagy, ember magas, hájas, nyálas pofájú, bibircsókos trollok. Rém rondák és nagyon sokan vannak.

Arma szája már nyílt volna a válaszra, de minden mást elnyomott egy velőt rázó csatakiáltás, jobban mondva hörgő üvöltözés, ami a tisztás másik végét eltakaró bokrok közül hangzott fel. A gyerekhad hirtelen visszarettent, és menekülőre fogták, vezérük kivételével, aki a Dr. Why nevet viselte.

- Látjátok, erre gondoltam!

A támadóik valóban trollok voltak, rusnya, hajlott hátú, pörge orrú, hamuszürke bőrű, hegyes fülű, csupa csont és bőr torzszülöttek, ahogy azt mondták is, bibircsókos, dülledt szemű kis rondaságok, az orrukba, vagy a füleikbe a legkülönbözőbb csontokkal teletűzdelve, egyszerű, otromba, mégis elég ijesztően festő fegyverekkel felszerelkezve, ijesztő harci színekre mázolva.

- Ha már ide jutottunk, csapjunk szét köztük!

Való igaz, hogy majdnem tízszeres túlerőben volt az ellenség, Arma és társai már megszokták, hogy lehetetlen arányok között harcoljanak, és ráadásul sikeresen.

- Lv. 31 a max köztük.

- Igen, ez nem lesz gond. Na kezdődjön a tánc!

Raven és Shirayuki már el is eresztettek egy kört, mindjárt meggondoltabb nyomulásra késztetve a trollokat, akik közül rögtön az első sorból jó páran elestek.

- Meiya, fedezz!

- Rendben!

Egy villámcsapás, majd Arma öles méretű kardja háromszor villant, ami után három újabb troll hullott el, és egyre több, hála Muradin remek céllövő képességének, ami folyamatosan fejlődött. Luala vadmacskaként kergette a troll hadat, amik láthatóan féltek a ragadozóktól, hiába voltak szörnyek.

- El innen, ti dögök!

Arrogantia, aki lényegében egyedül állt hátul, különösebb erőlködés nélkül hárított több támadást is, miközben lendületesen forgatta a súlyos acélfejű botját, aminek a másik vége szúrófegyver volt. Jópár szörny harapott fűbe csak miatta is.

- Így van, meneküljetek csak!

A túlerő ellenére, ahogy az gondolták, nem sok esélye volt a trollhadnak, így a megmaradtak fejvesztve menekültek.

Miután összeszedték a szétfutott gyerekeket, akik közül sokan reszketve kuporogtak a bokrok között, vagy az odvas fák aljában, akár fel is másztak rájuk. Csak Dr. Why, vagy ahogy a társai nevezték, Doki maradt hátra, hogy segítsen megmentőiknek.

Miután meggyőződtek róla, hogy nem fenyegeti őket újabb támadás, a kis csapat elvezette tapasztaltabb vendégeiket, a füstoszlopok forrásához. Egy pár farönkökből összerótt, durva kunyhót találtak, azokból is volt vagy hat. A nagyjából negyven gyerek ezeken osztozott meg, és rettegve várták ki a trollok portyáinak végét, miközben azok a falakon dörömböltek, bár szerencsére áttörni nem tudtak. Doki volt az, aki körbevezette a vendégeket.

-Itt bujkálunk már amióta csak elkezdődött ez az egész.

- Nem voltak veletek más felnőttek is?

- Nem, csak mi csöppentünk ide.

Arma leült az utolsó házikó előtt egy fatuskóra, és intett Dokinak is, hogy foglaljon helyet. A többieknek mondani sem kellett, tudták.

- Persze te nem vagy már gyerek a valóságban, igaz?

- Honnan veszed?

- Abból, ahogy a többiek, fiúk és lányok, kicsik és nagyobbacskák reagáltak, veled ellentétben. Amellett, kétlem, hogy egy 8-10 éves kis srác ilyen csapdákat tudna állítani.

Raven megállapításáta persze már Doki is bólintott.

- Igaz. Igazából már a harmincon is felül vagyok.

- És akkor ez mi akar lenni?

- Csak... A legkisebb fiamra hasonlít a karakterem.

Doki ezek után elregélte az eddig történteket. A játék kezdésekor, mint már elmondta, a kisfiát, Ryant vette mintául, és tolvaj osztályt választott. Mire a Chaos átvétel megtörtént, 22. szintet ért el, és idáig is azzal jutott el, hogy megvédte a vele együtt itt ragadtakat. A védencei persze mindenben hallgattak rá, és tették a dolgukat. Doki már 41.szinten állt, ellenben a gyerek társaság java alig ért el a 20-ig.

- A gyerekek igazából csak lubickolni jöttek a játékba, nem komolyan fejlődni, harcolni, akár végigtolni a végső bossig. Nekik a szórakozásról kellett volna szólnia az egésznek.

- Ehelyett a pokol nyolcadik bugyrába kerültek.

Mind mélységes szánalommal néztek a sok apróságra, akik közül a legidősebb sem lehetett nagyon több tízévesnél. Arma pillantása Arrogantiára tévedt, és meglepve kellett lássa, hogy a lány a könnyeivel küszködik.

- Minden rendben?

- Mi? Miért kérded?

- Csak... Könnyezel...

Arrogantia a homlokát ráncolta, majd észbe kapott végre, és letörölte a könnyeit. Igyekezett erőt venni magán, de most nem tudott a szokásos fa arc mögé rejtőzni.

- Semmi bajom, csak ez a helyzet... Nehéz megszokni.

- Hogyhogy?

- Normális esetben élőholt fajba tartozna.

- Oh...

Doki kicsit riadtan mérte végig Arrogantiát, de egy kicsit morcos, mégis szelíd, barátságos arc nézett vissza rá.

- Már csak azt kellene felmérni, hogy hol is vagyunk, és hogy hol a legközelebbi biztonságos zóna.

- Én nagyjából tudom.

Doki egy faággal vázlatosan rajzolt egy térképet a földre, miközben apránként magyarázta a helyzetet.

- Az erdő maga egy elég nagy területen fedi a tájat, egy két ágra váló folyó szeli keresztül az egészet nyugat-keleti irányban.

- Talán annak a folyónak az egyik mellék ága lehet, amin a tóig leutaztunk.

- Most épp a két folyóág között vagyunk, és ezt a folyóközt uralják a trollok, így nem vagyunk valami nagy biztonságban.

- De hogy lehetünk a folyó közében? Nem keltünk át a vizén sehol.

- Talán azért mert tényleg a tó felé kanyarodik az egyik, mi meg pont onnan jövünk. Mi van még?

Az északi folyóágtól följebb került a következő terep tárgy a térképre.

- Itt van még egy nagyobb, romos épület együttes, talán valami kolostor romjai. Falak veszik körül, ha nem is magasak, és egy temető, amiben zombik mászkálnak éjjel-nappal. A kolostor körül az erdőt a szellemek és a trollok lepik el.

- Szellemek? Érdekes.

- Ártalmasak?

- Amennyire tudom, nem. Igaz, hogy minket a trollok kergettek el a környékéről.

- Ha az a kolostor szerűség egy biztonságos zóna, akkor a falain belül kell valaminek lenni, ami nagyon nem fog tetszeni.

Már rég megszokták, hogy az ilyesmit végig kell csinálják, akárhány biztonságos helyet akartak is a többi játékosnak. Mivel itt azért aránylag alacsony szintűek voltak a szörnyek, még esély volt arra is, hogy a Boss sem lesz annyira nagyon erős. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem kell óvatosnak lenniük.

- Akkor holnap megnézzük magunknak ezt a kolostort.

Ennyiben is maradtak, és mivel Meiya felvette az alkímiát, elvonult varázsitalokat kotyvasztani, hogy ne kelljen mindenben Arrogantiára hagyatkozniuk, míg a többiek a maguk módján készültek.

Azon az estén Armának elég sok vendége volt, miközben egy kisebb tábortűz mellett a felszerelését igazgatta, kezdve Ravennel.

- Szerinted mi vár majd ránk?

Arma fel sem nézett, csak a kardját élezgette egy kővel, ahogy azt mindig is tette. Ugyan nem volt köszörű, ami sokkal jobban levitte volna a penge hibáit, ez is több volt a semminél.

- Már nem lepődnék meg többet semmin. Ha kolostor, akkor valami szent föld, de még az sem lehetetlen, hogy valami sátáni teremtmény vár ott ránk.

Raven letelepedett egy kidőlt fatörzsre, ami mintha szándékosan lett volna ott elhelyezve, valójában azonban csak a jó helyválasztás miatt volt épp kéznél. Most nagyjából szembekerültek egymással, így szemtől szembe mehetett a diskurzus.

- Na és, elégedett vagy eddig a csapatod teljesítményével?

- Ez mégis honnan jön ide?

- Csak érdekelne, hogy mit gondolsz, mikor nagyokat hallgatsz a napi értékelésekkor. Nagyon hallgatag vagy olyankor.

Arma letette ami csak a kezében volt, és most szembenézett Ravennel. Egy jó percig egymást vizslatták, mielőtt megszólalt volna.

- Csak azért nem mondok semmit soha, mert mindent elmondtok helyettem is. Talán feltűnt, de egy jól összekovácsolt csapat lettünk, annak ellenére is, hogy nem ismerjük egymást.

- Legalábbis nem mindannyian. Fura mód a lányokkal nagyon közvetlen tudsz lenni.

- Mintha te nem lennél jóban Shirayukival.

- Hát...

Raven egy pillanatra elhallgatott, és csak némi töprengés után szólalt meg.

- A közös érdeklődési kör okozza.

- Valóban? És mi az?

- Ki fogsz nevetni.

Arma a fejét csóválta és várakozóan nézett beszélgető társára, aki kicsit szabódva folytatta.

- A helyzet az, hogy regényeket írok.

- Ez komoly?

- Igen...

Raven már várta, mikor tör ki végre a megalázó hahotázás, ehelyett azonban egy meglepő kérdés következett.

- Na és, milyen témákban?

- Hát...

Látva, hogy inkább az őszinte kíváncsiság, semhogy a gúnyos, sunyi várakozás cseng ki Arma hangjából, Raven is egy kicsit felbátorodott.

- Főleg Fantasy, de scifi is van közötte.

- Eszerint nem egyet írtál már?

- Már kb a hatodiknál tartok, és volt olyan is, amit kiadtak.

És innentől sokkal nyíltabb beszélgetés folyt, ami mindkettejüket meglepte. Raven kicsit nyíltabban, majdnem izgatottan beszélt, egy csomó mindent hagyott kiderülni magáról, köztük azt is, hogy Közép-Európában él valójában, és hogy az íráson kívül csak a zenehallgatást szereti jobban. Mesélt még a regényeiről, főleg arról, hogy volt olyan is, ami sokkalta jobb volt a rendszeres olvasói szerint, annál, amit ki is adtak, mégsem lett belőle megjelenés. Ezek után, látva, hogy értő közönséggel van dolga, egy csomó mindent megvitattak a regényírással kapcsolatban, és egy teljesen más véleménnyel váltak el egymástól aznap este.

A következő, ki más, Meiya volt. A fiatal mexikói lány nem is kérdezte meg, leülhet-e, hisz már tudta, hogy szívesen látott vendég.

- Miről beszélgettetek Ravennel?

- Elég sok mindenről. Érdekes dolgokat fedett fel magáról.

- Aha...

Meiya mindig mosolygott, ha csak Arma közelében volt. Amióta bent ragadtak a játékben, és egymásra, vagy önmagukra voltak utalva, a mindig magabiztosságot sugárzó fiúban megnyugvást talált. Kicsit furcsálta persze azt, hogy mennyire megérti minden társát, különösen a lányokat, mintha csak belelátna a fejükbe.

- Nem baj, ha csatlakozok?

Arrogantia bukkant fel hirtelen, szinte a semmiből, és meg sem várva a választ, letelepedett Meiya mellé, a fatörzs Armához közelebbi végére. A haja most egy szalaggal össze volt fogva, hogy ne zavarja, az arcán egy enyhe pír, és fürgén kapkodta jobbra-balra a tekintetét, mintha keresne valamit.

- Mi szél hozott közénk?

- Csak meg akartam beszélni veletek valamit.

- Halljuk!

Arrogantia egy kis torok köszörülés után kezdett bele.

- Holnap nekiindulunk megkeresni a kolostort, igaz?

- Igen. Mit akarsz ezzel kapcsolatban?

- Csak azt, hogy megütötte a fülemet, amit Doki mondott. Mármint hogy az erdőben folyton Trollok ólálkodnak.

- Igen?

- Nem gondoljátok, hogy ha Doki most velünk jön, hogy mutassa nekünk az utat, valakinek mégis itt kellene maradni vigyázni a gyerekekre?

Ebben a kérdésben volt logika, és Arma már pontosan tudta is, mire akar kilyukadni

- Itt akarsz maradni velük?

- Igen.

- De szükségünk lehet még rád.

- Elfelejted, hogy Meiya tanul alkímiát, és gyógyitalokkal el tud látni titeket.

Meiya mondani akart valamit, de Arma leintette.

- Rendben. Ha maradni akarsz, akkor maradj. Talán tényleg jobb, ha marad itt valaki a gyerekekkel.

Ennyiben maradtak, és Arrogantia, mikor az egyik kunyhóban mind nyugovóra tértek, Arma jobbján, Meiya pedig a balján helyezkedett el. Raven és Shirayuki már jó ideje egymás mellett éjszakáztak, mivel mindketten hasonló stílusban utaztak, Luala macska alakjában felkuporodott egy gerendára, Muradin pedig a zsákjára dőlve, ölében a flintájával szunnyadt el. Így borult csend a kis táborra azon az éjjelen.