A Magyar Clannad 6.

A két nővér meséje

- Jó reggelt, kerülj csak beljebb!

El kell mondjam, ami hétfőn reggel a Fürge Vegyesbe belépve fogadott, azt rémálmaimban reméltem csak újra látni. Ha azt mondom, tengericsillag, gondolom sejthető, miért estem kisebb pánikba, mikor a boltba belépve, még a homály is tele volt aggatva díszekkel, mind ebbn a tematikában.

- Te jószagú ég…

- Tetszik? Flórikánk kedvéért az egész bolt díszbe öltözött.

- Aha…

El tudtam képzelni, mi volt erre a családfő reakciója, aki meglepő módon nem volt jelen, holott, ahol a felesége, ott általában ő is ott koslatott a sarkában.

- A férje merre jár?

- Őszintén szólva, fogalmam sincs. Mikor meglátta a díszeket, valami olyasmit mondott, hogy nem képes tovább itt maradni, majd elviharzott.

Valahol meg tudtam érteni, így aztán inkább nem is kommentáltam a dolgot, mert annak egy újabb, mostanra már megszokássá vált hisztiroham lett voltlna a vége. Meglepetésemre azonban, Sári néném maga kerekedett fel.

- Hová megy?

- Csak van egy kis dolgom. Nem jövök már vissza, mielőtt mennétek, de Nóri már készülődik.

- Aha…

Amint a ház asszonya kitette a lábát az ajtón, a fentebb említett személy is megjelent, kicsit félve körbesandítva.

- Elment?

- El. Azt ne mondd, hogy te is félsz ettől az új őrületétől!

- Nem, csak…

Ekkor kapott észbe, és kicsit pironkodva tette hozzá:

- Ja igen… jó reggelt!

- Neked is. Szóval, mi volt a csak?

Ekkor Flóra rontott elő hátulról, és villámgyorsan körbenézett, majd kicsit pánikolva kérdezett:

- Sári néni hol van?

- Elment. Ugye nem csináltál semmi butaságot?

- Dehogy is! Csak valaki hívta telefonon.

- És mit mondott?

- Egyfolytában arról áradozott, hogy mennyire szereti, meg hogy mindenre hajlandó lenne a kedvéért, aztán mikor megmondtam neki, ki vagyok, sikított és lerakta.

Erre oodalba böktem Nórát, aki nyilván tudta, miért teszem.

- Ez apa volt.

- A fejemet rá, na és…

Ja igen, a díszítések… természetesen abban a pár pillanatban, amíg nem rá figyeltünk, Flonak volt ideje jobban körülnézni, és mire ezt észrevettük, már rég nem ebben a világban volt.

- Na, kezdi már.

- Jaj nekem... Most mit csináljunk vele?

- Itt semmiképp sem hagyhatjuk, mert folyton visszazuhanna, ha magához is tér.

- Jaj…

- És száz év múlva, már legendává válna, mint a halhatatlan emberi szobor, akit a tengericsillagok miatt járt így.

Nóra erre kimeresztette ám a szemeit, mert ha belejöttem, akkor nagyon ment a hantázás. Szerettem ilyenkor egy filmes narrátort utánozva sejtelmes hangon hablatyolni.

- A végtelen pusztaságokat járva egy magányos vándor, kit mocsok fedte köpenye véd meg csupán a szélvihartól, ami körülötte kavarog, egy csapat bandita láttán az ég felé emeli öles kardját, és elkiáltja magát…

Egy kis hatásszünetet tartottam, hogy lássam, milyen arcot vág Nóra arra, ahogy szavaimat a mozdulataimmal lekövetve, a pénztár mellett megbúvó seprűt a magasba emelve harsogva fejezem be:

- Szólítalak, Tengericsillagok hercegnője!

Ekkor elhallgattam, és nem kis meglepetésemre Nóra tapsolt, és nevetett, vagyis tökéletesen elértem a célomat.

- Ez óriási! Ebből könyvet kellene írni.

- Ennyiből még ugyan nem, de már egy Final Fantasy játék alaptörténete kifutná belőle.

Nóra szerencsére értette, miről beszélek, és sűrűn bólogatva fordult megint Flo felé.

- És vele mi legyen?

- Na várj…

Odasétáltam a polchoz, ami roskadásig volt pakolva üdítőitalokkal, rostostól a szénsavasig, és leemeltem egy kis dobozos, rostos narancsot.

- Te meg mire készülsz?

- Majd kifizetem.

- Nem erre gondoltam…

Visszasétáltam Flórához, kibontottam a szívószálat, beletűztem a helyére, és szép óvatosan közelítettem az arcához.

- Mit csinálsz?

- Ezt egy filmben láttam, ezt figyeld!

Az orrlyukába dugtam a szívószál végét, majd egy picit megnyomtam, mire szürcsentett egyet megrázkódott, nyelt egy nagyot, és magához tért.

- Mi… volt ez a fura érzés?

- Mire gondolsz?

- Valami furcsát éreztem az orromban, aztán elmúlt a szomjúságom…

- Ejnye, vajon hogy lehet ez?

- Ne már, Tamás!

Nóra ezen felkiáltása persze annak szólt, hogy nyilvánvalóan ott volt a kezemben a támadás eszköze, ellenben Flo nem is fogta fel, hogy megint szórakoztam vele. Még mielőtt persze újabb hasonló akcióra lett volna szükség, Nóra azonnal indulást parancsolt. Szokatlanul szigorú volt velem azon a reggelen, de mire dél lett, ez már el is múlt. Flóra pedig, mi más, osztogatta a csillagait, töretlen lelkesedéssel, és változatlan elszántsággal, bár egyre kevesebben fogadták el. Mi ketten csak figyeltük messziről, de el kellett ismerjem, hogy ez az áldozatos munka meghozta a gyümölcsét, ugyanis minden egyes nap üres táskával mentünk haza.

- Hihetetlen, mennyire kitartó.

- Igen, ez tiazteletre méltó dolog.

- Az...

Bármennyire elfoglaltak voltak is, mindenkinek volt pár kedves szava a kedvesen mosolygó kislanyhoz, sőt akik már kaptak ilyen ajándékot, még le is álltak egy kicsit beszélgetni.

- Sokat fejlődött az elejéhez képest. Akkor még mások közelségétől is viszolygott.

- Igen. Arra gondoltam, hogy talán össze hozhatnánk a nővérével.

- Gondolod, hogy ez jó ötlet?

- Persze, végtére is, mikor, ha nem a városi napokon?

- Ebben... Van igazság.

Arra is gondoltam, hogy ez egy jó lehetőség is lehet, hogy megtudjuk, igaz-e az, amit Flóra állít.

- Komoly leckét tanultam Flotól.

- Igen? És mit?

- Azt, hogy ha nagyon akarunk valamit, akkor mindent meg kell tennünk érte. Azt hiszem, ezt nekem is meg kellene fogadnom ezt.

Ahogy ezt mondta, a mosolyán, és az arckifejezésén is látni lehetett, hogy nem csak úg mondja.

- Akkor én most megyek. A kézműves szakkörösök azt mondták, hogy hajlandóak támogatni az ügyet, úgyhogy el kell menjek beszélni velük a maradék faanyagukról.

Ezzel Nóra el, én pedig alig hittem el, hogy tényleg egyedül megy indul el intézkedni egy ilyen, számára fontos ügyben. Bár azt nem tudtam, hogy nekem mennyi közöm lehet ehhez a fejlődéshez, azért örültem, hogy idáig el tudott jutni. Persze, ebben a gondolatnenetemben Flóra szakított félbe, aki pánikszerűen rohant hozzám és bújt a hátam mögé.

- Te meg mit csinálsz?

- Ha keresnek, nem vagyok itt.

- Mit műveltél már megint?

- Egy csapat nagyon gyanús és furcsa alak üldöz, pont olyano, mint te...

- Van képed ezt mondani, és még hozzám menekülsz menedéket kérni?

- Az most nem fontos, csak rejts el!

Flóra nagyon sokat fejlődött az emberekkel való kapcsolattartásban, és már nem menekült el senki elől ok nélkül, tehát nyomós oka lehetett arra, hog így bepánikoljon. Nem is kellett sokat gondolkodnom, mi történhetett, már érkezett is egy háromtagú tarsulat, akik ugyancsak a perverz disznók kategóriájának jeles képviselőinek szintjét ütótték már ránézésre is.

- Megvagy, Flórika, már mindenhol kerestünk.

- Hagyjatok békén!

- Ne csináld már, nem akarunk rosszat...

Az egyik már nyújtotta a kezét Flóra felé, de én akármilen indíttatásból is, de egy erélyes mozdulattal visszatartottam.

- Mit akartok tőle, mi?

- Csak a segítségünket ajánlani.

Egy szemüveges, egy nyurga vörös, és egy tömzsi szőke fiú támadott le így minket, hogy egész pontos legyek, és valahol meg is értettem, hogy a galamb lelű lány miért riadt meg tőlük ennyire.

- Te Flórika barátja vagy?

- Nem, hanem az ellenségem.

Ha nem lett volna foglalt mindkét kezem, miközben ezeket a tényleg elég fura alakokat tartottam vissza, esküszöm homlokon csapom magam ettől a kijelentéstől.

- Ne bonyolítsd jobban!

Ezt alig hallhatóan sziszegtem hátra, de Flo csak riadtan csimpaszkodott a pulóverem csücskébe.

- Legalább engedd hogy beszéljünk vele!

- Miért is engedném? Egy jó okot mondjatok!

Na erre jött a még furább rész, mikor a három jómadár szabályosan mézesmázasan rákezdett egy már negédes magyarázatba.

- Flórika bátorsága a szívünk mélyéiv meghatott minket.

- Odaadása példaértékű mindannyiunknak.

- Szorgalmasságáról szobrot lehetne mintázni.

És az utolsó részt, amitől már nem tudtam, hogy röhögjek, vagy inkább sírjak, kórusban mondták el:

- Szerelmesek lettünk belé, és mint a hivatalos rajongói klubja, mindenben segíteni akarunk neki, amiben csak lehet.

Egy perc néma csend következett ezek után, de a pánikszerű válasz egyértelmű volt.

- Nem!!!

Erre mindhárman elkámpicsorodtak kicsit, de a szemüveges erőt vett magán, és elkiáltotta magát:

- Sebaj, bajtársak! A remény hal meg utoljára!

Ezzel távoztak, én meg végre foghattam a fejem.

- Ezek tényleg nagyon durvák...

- Ugye mondtam?

Az persze feltűnt nekem, hogy épp hozzám menekült, és nem mondjuk Kingához, aki a hátunk mögötti osztályban volt. Ez egy részt jól esett, más részt bizonyította, hogy akármilyen ia volt velem, Flo engem is a barátjának tekintett, csak jól titkolta.

Azon a délutánon aztán a szakkör termében leültünk hármasban, és előálltam a tervemmel, amit igazából Nóra eszelt ki félig.

- Tehát, ha a városi napokra is eljönnénk, és ott is osztogatnád az ajándékokat, akkor sokkal több embert érhetnél el az üzenettel, akár régi ismerősöket éa régi diákokat is akiket a nővéred taníthatott.

Ez a logika Flonak is átért, és komoly arccal bólintott. Ekkor nyílt az ajtó, és szokásos módján bekukkantott Geri.

- Mi ez, valami áruházi Team Meeting?

- Csak azt tárgyaltuk meg, hogyan segíthetnénk Flonak.

- Segíteni? Én is beszállhatok?

Sejtettem, honnan fúj a szél.

- Épp te, épp segíteni?

- Naná, Nórika kedvéért bármit.

Hát persze, miért is nem lepődöm meg? Persze, Flo mintha holvasna a gondolataimban, a fejét rázta.

- Nem!

- Hallhattad.

- EGY KICSIT SEM BÍZTOK BENNEM?

- Csak ismerünk már.

Erre barátom fújt egy nagyot, az apró lány felé fordult.

- Mégis miért nem?

- Azért mert nagyon fura vagy. Te is és a hajszíned.

- Ez a kölyök de egy kis undok béka...

Egy kis ideig morgott, aztán hangosabban kezdett lázongani.

- Akkor itt és most megverekszünk.

Erre Nóra volt az, aki pánikszerűen kettejük közé ugrott.

- Ne-ne, azt nem szabad!

- Jó, de akkor mégis hogy bizonyítsam be neki, hogy méltó vagyok, hogy segítsek neki?

Erre csak szemforgatással tudtam morogni épp elég hangosan, hogy meghallja.

- Úgyis laposra vernének...

- Mégis honnan veszed ezt?!

- Pontosan onnan, ahog már sok plusz egyszer az iskolaorvosnál kötöttél ki, miután szórakoztál Tamarával.

- De akkor most mégis mit csináljak?

Erre Nóra állt elő egy okos ötlettel, akinél most is ott voltak a nap közben beszerzett szerszámok és famaradék, amit a kézművesektől szerzett.

- Rendben, akkor a verseny egyszerű. Aki elsőként készül el a faragással, nyer.

- Helyes, akkor ha nyerek, engem is bevesztek!

- Kötve hiszem, hogy nyerni fogsz. Flóra folyton gyakorol.

- Az nem jelent semmit. Nem sokan tudják de nagyon jó a kézügyességem.

- Aha...

Geri eltökéltnek tűnt, amit igazolt is, hogy hajlandó volt belemenni ebbe a játékba. Én részemről beleegyeztem volna, hogy segítsen, de a döntő szó Floé volt.

- A téma pedig legyen a Wuzzle!

- A micsoda?!

- Egy elefán testű, macska lábú, harmnika orrmányú, nagyfülű lény, ami mézet zabál.

Flóra arcán sok mindent le lehetett olvasni erre a kihívásra, köztük a szórakozott vigyort is.

- Elefánt testű, majom fejű... És szereti a mézes puszedlit?

- Ez mégis hogy jön ide?

Ez a kérdés mindhármunkban egyszerre fogalmazódhatott meg, de jobb volt inkább elejét venni újabb hasonló agymenéseknek.

- Akkor rajta!

És két versenyzőnk annak rendje és módja szerint neki is látott. Nóra volt, aki kicsit közelebb hajolt hozzám, és suttogva megkockáztatott egy csacsi kérdést.

- Egyébként, állatkertben lehet látni ilyen Woozlet?

- Dehogy, ez csak egy mesebeli lény, egy mesekönyvből. Miért kérded?

- Csak fura mód kedvet kaptam látni egyet élőben. Biztos muris lenne.

Én csak megmosolyogtam ezt a kicsit fura, őszinte vallomást. Ami azt illeti, kissrác koromban nekem is minden vágyam az volt, hogy találkozzak Micimackóval és barátaival.

- Kész!

- Na ez gyors volt.

Ami azt illeti, még engem is meglepett az a fürgeség, amivel Flo elkészült, épp csak volt egy kis bökkenő.

- Ez nem is hasonlít.

- De ennél nem tudok jobbat...

A majom fej megvolt, minden más, kicsit keverve, és mintha egy mézeskalácsot szorongatna... Talán csak beleképzelem...

- Heh, nem jó, így én nyertem.

- Előbb fejezd is be!

- Segáz. Mindjárt kész le...

Ekkor a kés, amivel dolgozott, belemélyedt a mutató ujjába, ami nyilván szavakkal nehezen leírható fájdalmat okozott, ugyanis sikítva pattant fel a székéről, és szabályos indián táncot járt, ordítva a fájdalomtól...

- Tartok tőle, hogy megvan a győztesünk, tekintve, hogy nem tudod folytatni.

- Naná, hisz megzavartatok!

Persze csak színjáték volt az egész párbaj, hisz végül Flo beleegyezett, hogy segítsen, de csak mert a bohóckodásával sikerült megnevettetnie.

Mikor délután haza indultunk, a szokott kereszteződésben Nóra a maga szokott kedves módján rázta le kis kísérőnket.

- Flo, nekünk most egy kis dolgunk van. Megtennéd, hogy egyedül mész haza?

Nóra szinte anyai gyengédséggel beszélt Flórával, aki szaporán bólogatott, majd mikor zöldre váltott a lámpa, hamar át is kelt, és már ott sem volt.

- Biztos nem lesz semmi baja?

- Persze, Flo nagy lány már.

- Engem inkább az aggaszt, hogy annyi esze van, mint egy tízévesnek, holott annyi idős elvileg, mint én.

- Te tényleg aggódsz miatta?

Mosolyogva nézett fel rám, én meg csak megvontam a vállam.

- Mit mondhatnék...

- Vicces, kicsit olyan, mintha a szülei lennénk, nem?

Először hümmögtem csak egyet, de aztán elért az agyamig, mit mondott, és csak néztem rá nagy szemekkel, amire persze ő is kicsit idegesen kezdett mentegetőzni.

- N-Ne értsd félre! C-Csak úgy mondom... F-Felejtsd el inkább!

- Ha te mondod...

Azonban az, amit Nóra mondott, valahogy mégis megragadt bennem, és ahogy a kis ház felé haladtunk, csak ezen tudtam kattogni. Ahogy néha jobbra sandítottam, láthattam, hogy az ő arcáról sem múlt még el az élénk piros szín. Csak akkor kaptam rendesen össze magam fejben, mikor egy ismerős arcot láttam kiforsulni a Kardos rezidencia kapuján.

- B-Balog... József...

Így van, villanyszerelő ismerősöm volt az, avagy Ol' Joe, ahogy Geri nevezte. Először le sem esett teljesen, de mikor felfogtam, mi történik épp az orrom előtt, az állam is leesett.

- Maga a tanarnő vőlegénye?

- Először is, tisztázzunk valamit! Ne magázódjunk, jó?

Nóra zavartan nézett hol rám, hol a számára még ismeretlen férfire, majd alig hallhatóan oda súgta nekem.

- Ti ismeritek egymást?

- Csak futólag...

- Őt is csak futólag?

- Khm...

Persze fel kellett hívja magára a figyelmet, mert mintha átnéztünk volna rajta, kisebb vita alakult ki köztünk.

- I-Igen?

Szinte egyszerre mondtuk ezt, ami neki is mosolyt csalt az arcára. El is tudtam képzelni, mit gondol rólunk.

- Balog József, de ha jót akartok magatoknak, maradjunk meg a Joenál, jó?

Ennyiben is maradtunk, és apránként, és persze néhány zavaros részlet kihagyásával, de elmagyaráztuk neki, mi járatban vagyunk.

- Szóval el akarjátok hívni a városi napok alkalmából az iskolai rendezvényekre?

- Ez lenne a terv. Gondolod, hogy működhet?

Ha már azt mondta, hogy tegeződjünk, bolond lettem volna nem szaván fogni. Elgondolkodva hallgatott egy ideig, majd hümmögve bólogatott.

- Szerintem jó ötlet. Jól jönne neki, ha kimozdulna itthonról egy kicsit.

- És bele is fog egyezni?

- Meg kell kérdezni, mást nem mondhatok.

Ezzel búcsúztunk el egymástól, és perceken belül túl is voltunk a magyarázkodáson.

- Hogy a városi napokra...

Azonban az ötletet nem fogadta az a kitörő lelkesesés, mint reméltük. Nóra volt az, akinek elő kellett vennie a meggyőző beszélőkéjét.

- Miért ne? Úgy értem, az egész iskola része lesz, egy csomó rendezvényt ott rendeznek meg, és még a diákság is beszáll egy kicsit.

- Valóban? És mivel?

- Amennyire tudom, kávéház lesz a tanáriban.

- Hmm...

- Arról nem is beszélve, hogy kirakodó vásar is lesz. Gondolja csak át!

Krisztina tanárnő bölcsen, és néha kicsit szomorkásan ráncolódó homloka most felderülni látszott, ami jó jel volt.

- Végül is ráérek. Meg aztán...

- Meg aztán?

Egy kicsit szomorkásan folytatta:

- Megígértem Flonak.

- Mit ígért meg neki?

- Nos, mivel a munka miatt mindig nagyon elfoglalt voltam, ezért megígértem neki, hogy ha oda jár majd, egyszer elmegyünk együtt egy rendezvényre. Talán, épp valami ilyesmire vágyott volna ő is.

Na erre én is gondolkodóba estem kissé. Feltűnt, hogy a tanárnő is ugyanazt a becenevet használja, mint amin Flóra is megengedett, hogy mind szólítsuk. Persze engem nem is ez kapott el ennyire, mint inkább az, hogy ilyen ígéreteket tettek egymásnak. A testvéri szeretet, azt hiszem. Csak neki mondja el a titkait, csak vele menne el ide, meg oda, csak egymásnak, csak egymással... Ebben a gondolatmenetemben aztán egy ismerős, és joggal pánikkeltő hang, Nóra szipogása szakított félbe.

-Biztos... Hogy... Ő ... Is örülne...

- Nóra...

Hatalmas könnycseppek csillantak meg az arcán a lenyugvófélben lévő nap sugaraiban.

- Valami baj van?

Látszott, hogy ez egy elég zavaros helyzetté válhat ezért valamivel ki kellett mentenem.

- Csak... Nem ment ki a mosdóba, mielőtt elindultunk, és szerintem már kín visszatartania...

Ez egy röhejes kifogás volt, de láthatóan hihetően hangzott, ugyanis az aggódó nő szinte kétségbeesve kérdezett megint.

- Tényleg ekkora a baj? Akkor szaladj be a házba, használd a miénket!

Nóra a kezeivel takarta el az arcát, úgy rázta a fejét, majd hirtelen sarkon fordult, és elfutott, egy alig hallható elnézés kérés után.

- Jobb ha utána megyek. Ha megbocsát...

Mikor utolértem, már egy padon ült a park bejáratánál. Letelepedtem mellé, és vártam, hogy majd megszólal. Már nem sírt, de látszott rajta, hogy nagyon nagy kedve lenne.

- Hát, ez elég ciki volt.

- Tudom de alig bírtam ki, hogy el ne mondjam... Annyira aranyos volt ez az ígéret dolog. És a vőlegénye is olyan kedves ember...

- Jó, de...

Látszott rajta, mennyire a lelkéig hatott ez a dolog, ezért megsimogattam a hátát kicsit. Mikor azon az estén elváltunk, még egyszer megköszönte, hogy ennyit segítek neki, amit igazán nem érdemeltem meg, de azért megsimogattam a buksiját, mert most is nagyon letörtnek tűnt, azonban kipirulva, és szelíden mosolyogva integetett.

- Na, mi lett vele?

- Egész éjjel virrasztott, úgy izgult.

Szombat reggel aztán egy édesdeden alvó Flo látványa fogadott, Nóra kedvenc kardigánjával a hátára terítve.

- És most hogy megyünk a buliba? Nélküle nem mehetünk. Ha itt hagyjuk, megsértődik.

- Arról nem is beszélve, hogy nélküle nincs is értelme az egésznek.

Nem volt mit tenni, a hatamra vettem, a térde a hónom alatt, a karjai a vállamon, a pofija a hátamnak támasztva, hogy kényelmesen alhasson, én meg összekulcsoltam a kezem a hátsója alatt, és indulhattunk is.

- Olyan édes így...

- Az... De hidd el, ha felébred nagyon fog szörnyűlködni.

- Ugyan már Tomi, nem utál ő téged úgy, ahogy gondolod.

- Ez most akkor jó, vagy rossz dolog?

De nem is igazán az ütötte meg a fülemet, hogy "annyira", mint inkább az, hogy Nóra csak hirtelenjében eltért a szokásos tisztelettudó megszólítástól, és inkább csak úgy lazán le Tomizott. Ez még fura mód jól is esett, mert eddig csak a legközvetlenebb barátaimmal voltunk ilyen közvetlenek, például Kingával is, akármilyen volt. Ez akkor azt jelentené, hogy már Nóra is a kedves barátjaként tekint rám?

- Mmmm...

Miközben ezen töprengtem, és valószínűleg csak bamba vigyorral baktattam fel a dombra, Flo elkezdett ébredezni.

- Jó reggelt, álomszuszék. Kialudtad magad?

Teljesen megdermedt, mikor felismerte, mi történik vele, hogy csak elhaló hangon tudott kérdezni:

- H-Hogy kerültem ide?

- Tomi a hátára vett, és ő hozott idáig.

- Jaj nekem, ez már majdnem borzasztó!

Erre diadalmas mosollyal engedtem le a földre Flot, aki meglepő módon nem próbált erőnek erejével szabadulni.

- Mondtam én, hogy egyből elkezd panaszkodni.

- De hozzá tette, hogy majdnem, tehát nem bánja annyira, igaz?

- Igen... Csúnya dolgot mondtam, de csak kicsúszott a azámon...

- Szerintem meg nagyon is tudtad, mit beszélsz.

Ennek ellenére kedves mosollyal próbált kiengesztelni, én meg amúgy sem tudtam haragdni rá, hisz az együgyűség nem bűn, márpedig ő az volt.

- Azért remélem jót álmodtál.

- Hát, inkább furcsát...

- Hogyhogy?

Ezt egyszerre kérdeztük Nórával, erre ő hátra simított egy makrancos tincseg a hajában, és kicsit szégyellősen válaszolt.

- Igazából, csak arra emlékszem, hogy a tengerparton játszottam egy tengeri csillaggal, és akkor valahonnan előkerült Tamás, és azt kiáltotta, "Mit csinálsz itt, Flo? Ma kezdődik a Tengeri Csillag fesztivál, gyere inkább oda, bulizni!"

- Neked micsoda színes álmaid vannak...

Nekem is pontosan ez jutott eszembe, de Nóra kimondta helyettem is.

- Na, akkor indulás! Ajándékozásra fel!

- Jó!

Ebben a szellemben, és persze remek hangulatban léptük át az iskola kapuját, és bizony nem kellett csalatkoznunk, az udvar dugig volt, a hatalmas tömeget pedig csak a kirakosóvásár arusai kiabálták túl.

- Itt vagy végre, Flórika?

Három ismerős arcot pillantottunk meg nem is olyan messze, akik majdhogynem nevetséges hacukában árulták a portékájukat.

- Ti meg mi a jó istent csináltok?

- Hát teljesítjük az ígéretünket, és segítünk mindenki kedvencének.

Amilyen ócska pólót, pulóvert, sálat, vagy más mütyűrt el lehet képzelni, minden volt. Ők maguk is nyolcféle kitűzővel, tengericsillagos, Flóra feliratos pólóban, sállal a nyakukban álltak a stand mellett, ami ugyan röhejes külsőt kölcsönzött nekik, mégis egyre több embert láttam ilyen szerelésben.

- Komolyan mondom, félelmetesek vagytok.

Nóra hirtelen oldalba bökött, és nem volt nehéz kitalálni, miért. Flo megint szabályos transzba esett.

+

- Remek, és most?

- Nekem van egy ötletem.

Meglepetésemre az utunk az enyhén szólva is átrendezett tanáriba vezetett, ahol egy szabályos kávézót alakítottak ki, mondhatni a Judit féle hangulatos kis hely nagy testvérét, és a pincérlánynak öltözött osztály és évfolyamtársaim sorban jöttek-menrek a kis helyiség felé. Kinga és Réka is ott voltak, de hisz ez természetes, hisz lényegében ők találták ki ezt az egészet. Nóra váltott velük pár szót, majd Kinga, aki most mondom, nagyon erős, sokak szerint mármár fiús lány, átvette tőlem Flot, eltűntek hátul, és percekkel később már illően beöltöztetve hozták vissza. Ekkorra persze már magához tért, és kicsit zavarodottan pislogott körbe.

- Hogy kerültem ide? És mi ez a hacuka?

- Csak egy kis meglepetés. Segíteni fogsz nekünk.

- Hogy én?

- Persze. Mi majd pincérkedünk, neked pedig csak osztogatnod kell az ajándékokat.

Az ikrek nagyon megszerették Flot, és ezt ez az ötlet is jól tükrözte. Nóra is megjelent, szintén beöltözve.

- Hát te?

- Azt hallottam, elkél még egy kis segítség, úgyhogy beállok én is.

És a lányok sürögtek-forogtak egész délelőtt, sőt még délután is. Akár Kinga, akár a húga, akár bárki más kísérte, Flo mindig édes mosollyal, és illedelmesen kínálta az ajándékot a tea és a kávé mellé, amit általános tetszés fogadott, hisz egy bájos, halk szavú, mégis nagy bátorságról tanúskodó fiatal lány kínálta nekik.

- Valóságos híresség lett.

- Igen, van aki csak miatta tér be hogy láthassa.

- Ami azt illeti, neked is jól áll ez a szerelés.

Fehér blúz, fekete szoknya, harisnya, magassarkú, kötény, jegyzettömb, ceruza, ez volt a pincérlányok uniformisa, ami vitathatatlanul jól állt az amúgy is csinos lánynak, aki erre el is pirult kicsit.

- Ez... Kedves tőled... Csak próbálok segíteni a többieknek.

- És ez így van rendjén, így szerzel aztán barátokat.

Mosolyogva bólogatott, és a pír aznap nem akart elmúlni az arcáról egész nap.

Ami Gerit illeti, szerintem nem meglepő, ha azt mondom, nem sok segítség volt aznap, mert szokása szerint a csajokat hajtotta, akik általában inkább lekoppintják, és ugye van egy, aki a látványától is dührohamot kap. Ha már itt tartunk...

- Tamara?

A kedves, szőke fiatal lányt meglepő helyzetben találtuk: egy alacsony széken ült, haboa-babos kék ruhában, tűllel bőven tele aggatva, a haja feltupírozva, pillangós csatokkal telepakolva, a kezében pedig épp egy lufiállat kezdett alakot ölteni, egy édes, ötéves forma kislány legnagyobb örömére.

- Bocs... Mindjárt.

És csak akkor kelt fel, hogy beszélhessen velünk, mikor kész volt. A tündérhercegnő jelmez mellé persze magassarkút is viselt, amitől majdnem akkora volt, mint én magam.

- Sziasztok... Bocs a ruházatom miatt, de az osztályom felvállalta a játszóházat, és én lettem kijelölve a jelmezes bohócnak.

- Semmi baj. Igazából, még jól is áll neked.

- Ah... Köszi...

Aznap valahogy nagyon topon voltam a bókokkal kapcsolatban. Bemutattam a társnőimet, és Flo azonnal nyújtotta is át az ajándékot.

- Nekem?

Flo szaporán bólogatott, és a maga szelíd módján noszogatta.

- Ez kézzel készült, jól látom?

- Igen, de honnan tudod?

- Látszanak rajta a vésések. Nagyon szépen megmunkáltad.

Tamara fújt egy nagyot. Érezhetően nem érezte jól magát a hacukájában, de azért folytatta a csacsogást.

- Tudjátok, általában sok ajándékot kapok a lány társaimtól, de ha valaki maga készít valamit, azt sokkal többre értékelem.

- Tudod, a nővére esküvője miatt osztogatja ezeket.

- Igazán? Ez igazán dicséretes.

Megcirógatta Flo arcát, aki szelíden tűrte, majd még megjegyezte, mielőtt ment volna.

- Ha majd kiderül mikor és hol lesz, szóljatok, jó?

Ezzel Tamara távozott is, de nem is ez volt az utolsó meglepetés.

- Flóra?

Emlékeztem a csinos arcú, kicsit tudálékos megjelenésű, legutóbb kicsit fennhéjázónak tűnő, mégis most félénken odaosonó, szemüveges lányra.

- Kitti...

- Még mindig ezt csinálod?

- Aha...

- És egyre több sikerrel.

- Bizony, valódi híresség lett.

- Értem...

Kitti megigazította a szeművegét, ami talán az elképedtségtől csúszott az orra hegyére, éa szokatlanul lágy hangon folytatta.

- Mondd, tudod már, mikor lesz az eskűvő?

- Még nem.

És most jött az igazi meglepetés, mert Kitti, aki majdnem egy fejjel volt magasabb az amúgy egészen picike társnőmnél, lehajolt hozzá, hogy egyenesen a szemébe nézhessen vele.

- Tudod, ha netán nem esik egybe a vizsgákkal, talán mégis el tudok menni.

És olyan édesen mosolyogtak egymásra, hogy öröm volt nézni. Még mielőtt persze Kitti tavozhatott volna, Flo felé nyújtotta az utolsó csillagját.

- Akkor fogadd el ezt is!

Emez megfordult, újra megvillantotta a szép mosolyát, átvette a kis csekélységet, illedelmesen elköszönt, és félútról még vissza is fordult integetni.

- Igazán kedves lány, nem?

- De...

Flo szinte el tudott volna repülni a boldogságtól, miközben lelkesen integetett. Ezek után már csak lézengtünk az iskolában, de Flo csak dúskált a szeretetben, mindenki megállt csacsogni vele.

- A tanárnő lassan meg kellene jöjjön, nem?

- De... Jön is!

Odaintettem Flot, aki nem szívesen szakadt ki a kellemes társaságból, de mikor meglátta Krisztina tanárnőt, lehervadt a mosoly az arcáról.

- Tanárnő!

Nóra hívó szavára felénk fordult, és mikor észrevett minket, integetve indult meg felénk. Egy krémszínű ruhácskát, és zöld garbót viselt, az oldalán formás kis retiküllel.

- Áh, szóval itt vagytok?

- Már féltünk, hogy nem jön el.

- Ugyan... Eljöttem én, csak rég másztam meg ezt a dombot utoljára...

Kicsit szégyellte, hogy nincs olyan jó formában, de amit ezek után mondott, sokkal érdekesebb volt.

- Csak öt éve nem jártam itt, de mintha idegen iskolába jöttem volna. Még jó, hogy ti ketten itt vagytok.

Ekkor pattant ki nagyon a szemünk Nórával együtt, mert azt hittük, rosszul hallunk.

- Micsoda?

- Mondom, jó, hogy ti ketten itt vagytok.

Ekkor jutott eszembe, mit mondott Flo amikor először akartuk elvinni a nővérével, és döbbenten vettem tudomásul, hogy Krisztina tanárnő csak minket lát, holott Flo ott állt közöttünk. 

Egy más világ 1.

Találkozás

Valaha, a mayák egy igen pontos, és sok ezer évre előre íródó naptárat alkottak, ami a saját időszámításuk szerint a nagy fordulat napján ér majd véget. Azt persze az utódok, és a naptárat megtaláló régészek sem tudták megmondani, hogy pontosan mi várható majd azon a bizonyos napon, de abban biztosak voltak, hogy nem ok nélkül szakadt ott meg a hengerszerű, több méteres, aranydarabokból álló műalkotás. Sokan azt állították, hogy a lesz az ítélet napja, amikor az ég megnyílik, és alászállnak az angyalok, Jézus és isten maga, hogy érdemei szerint megítélje az embert. Mások szerint, és fura mód nem is annyira szürreális teóriaként, az emberiség ekkor indítja majd meg a végső nagy háborút, és pusztítja majd el önmagát, akár az otthonával, a Föld bolygóval együtt. A harmadik, és egyben legbékésebb elmélet szerint pedig, egészen egyszerűen egy új időszámítás kezdődik majd, amit valami nevezetes, addig sosem látott esemény előz meg.

Mindez persze csak spekuláció volt. Nem ismerték a maya időszámítást, vagy legalábbis nem pontosan, így számos elméleti időpontot találtak ki, ami lehetséges volt, köztük az 1992, az 1999, a 2001, valamint a 2012. december 12., vagy 21. A lényeg akkor is ugyanaz maradt, mindegyik teória tévedett, ugyanis kicsit több mint négy évvel később következett be a világot átformáló esemény.

A poros utcák, az elhagyatott házak, a már ki tudja, mióta ott álló, talán már rég üzemképtelen autók, az eltorlaszolt úttestek, a már rég kiégett közvilágítás... Mindez a nem is olyan rég elhagyatottá vált város általános összképe. Ha az ember ilyen utakon jár nap mint nap, már teljesen megszokottnak hat. Így volt vele Jack is, aki most újabb begyűjtő körúton volt. Bár a város maga elhagyatottnak tűnt, nem ártott az óvatosság még így is. Nem volt ritka eset, ha valaki elvadult állatokba, netán nem épp barátságos népekbe, még ritkábban, de annál veszélyesebb esetekben a bestiák vonultak épp át, amik elől nem ártott fedezéket keresni. Tizenkét év, se több, se kevesebb, de ennyi is több mint elég volt, hogy egy valamikor virágzó metropolis most a világ egyik legismertebb szellemvárosa legyen.

Jack oldalán az egyik oldalon rövid sávú rádió, a másikon pisztolytáska. A hátán öblös katonai hátizsák, a lábain acélbetétes bakancs, szorosan befűzve, egy több zsebes nadrág, ami már talán nem az első gazdáját szolgálta ki, az öve itt-ott megkopott, lassan elszakadó félben volt, az inge bebarnult a portól, és miegymástól, ami az elmúlt napokban beleitta magát, a jobb keze fáslival átkötözve, a balja szabadon, egy karkötőt viselt, amit valahonnan egy lakásból zsákmányolt, az arca borostás, a bal szemén majdnem az ajkaiig egy kés okozta forradás, a haja csapzott, de általában véve rendezett életet élő egyénnek tűnhet. Talán 25 éves, ha megvan, de láthatóan nem ez az első ilyen útja. Fegyvert hord magánál, de csak végső esetben használhatja, mivel véges a lőszer, a rádió nem elég nagy hatótávolságú, hogy sokat is érjen, de ha valamelyik társa, vagy akárki a közelben, bajba kerül, és véletlenül ismeri a rendőrségi hullámhosszot, amin ezek a jószágok üzemelnek, akkor akár tőle is segítséget kérhet.

A mostani feladat elég egyszerű, a bevásárló lista rövid, de sokat mondó, egy cetlin feljegyezve az egész, és az útja érthetően célirányos. Élelem kell a tábor lakóinak, amennyi csak lehetséges, ez nem kérdés, és ő épp azt a kerületet fogta ki, amiről köztudott, hogy a legtöbb balhé ott üt ki folyton. Az hogy ez kiszúrás, vagy épp ennyire bíznak benne, már megint más kérdés. Több szupermarket, pláza, kisebb-nagyobb vegyes kereskedések is útjába estek, Jack mégis jól tudta, melyiket fosztogatták már ki. Feltört ajtók, betört üvegek, láthatóan feldúlt helyiségek, mindez arról árulkodott, hogy nem ő jár ott először. Néhol körülnézett ugyan, de hamar kifordult. Az üdítős palackok ismerősek voltak, de a tartalmuk már rég nem a rendeltetése szerinti állagot öltötte magára. Undorodva fordult el mindentől, ami a polcokon már rég megromlott. Áramellátás híján a hűtőkamrákban állt a víz, a tejtermékek már penészesek sem voltak, a kenyér, és a péksütemények a felismerhetetlenségig összeaszalódtak, és olyan gomba telepek alakultak ki itt-ott, hogy rossz volt nézni. A rothadás félreismerhetetlen szaga is már elült tizenkét év alatt, de mégis, Jacknek, aki a maga 25 évével még élénken emlékezett, milyen volt egy ilyen bolt, most borúsan nézte a nem is olyan távoli múlt dohos szagú, gyomorforgató látványt nyújtó emlékét. Már csupán a konzervek maradtak, amik még fogyasztható állapotban maradtak.

- Jack, hallasz?

A rádió hirtelen megreccsenése ébresztette fel aztán a fiatal férfit a révedezéséből, lekapta a rádióját, és kicsit morgó hangon válaszolt.

- Mondd, Sam!

- Öreg, kár, hogy nem vagy itt. A fiúkkal valóságos aranybányát találtunk az East Sideon.

- Na, jó nektek.

- Az.. Na és nálad?

Jack sóhajtott egy mélyet, és csak halkan válaszolt:

- Penész, por, és üres polcok.

- Az gáz... Na majd csak lesz valami.

- Remélem is... Nem akarnám kihagyni a mai étkezést.

Ilyen világ volt ez, aki nem tett a közösségért, az nem is kapta meg a fejadagját. Messze volt már az a békés aranykor, mikor mindenből volt bőségesen, csak fel kellett nyúlni a polcra érte, és kiló számra vehette le az ember a jobbnál jobb falatokat. Azóta a nap óta, mindez csupán emlékkép volt. Emlékezett még, Jack is, mikor az anyukájával kézen fogva jártak ilyen helyekre.

Aznap délután aztán, mikor már végképp minden esélyéről lemondott, egy olyan környékre jutott, ahol nem járt még azelőtt, de más sem nagyon. Túl nagy volt a rend, néhány elfajzott, de általában békésnek látszó kutya kószált a környéken, csontsoványak, és zavaros tekintetűek. Az egyik konténer mögött aztán egy anyakutya talán egynapos tetemét találta, mellette hat kölyökkel. Először tovább akart menni, de meghallotta, ahogy valami halkan, erőlenül szűköl. Az egyik kölyök még élt, és még vakon, nagy nehezen elevickélt a lábáig.

- Te szegény kis pára...

Szinte gagyogva motyogta ezt Jack, és finoman az érdes tenyerébe vette a törékeny kis állatot. A táborban voltak kutyáik, olyanok is, amik most kölykeztek, így volt esélyes donor anyapótléknak, így a táskája egyik zsebébe dugta a kisállatot, mielőtt tovább indult volna. Továbbra is erőtlenül nyöszörgött kis utastársa, így keresnie kellett valamit, amivel megetethette. Tudta nagyon jól, hogy ilyen apróságnak nem adhat csak tejet, de nem volt még hasonlója sem.

- Na várj csak picur, mindjárt.

Egy gyógyszertárba jutott el egy sarkon befordulva, ahol tudta jól, hogy találhat valamiféle tápszert, ami talán alkalmas lehet tejpótlónak. Az ajtó zárva volt, ráadásul rács is volt előtte, tehát még érintetlen volt az egész raktárkészlet. Szétverte a lakatot, ami lezárta a rácsot, majd feltolta, ameddig csak lehetett, néhány határozott rúgással pedig kinyitotta az ajtót is.

- Na várj, picur, mindjárt keresünk neked valamit.

A csöpp állatot lerakta a nagy asztalra, amin az emberek általában a recepteket írogatták alá, vagy néha leültek beszélgetni, amíg vártak. A gyógyszertár persze nem volt maradéktalanul tiszta, de minden alaposan elcsomagolva állt a polcokon, hátul pedig a mindenféle üvegekben, ládákban, kartonokban és polcokon az összes eszköz, vegyszer és könyv megvolt, amire a gyógyszerészeknek szüksége lehetett. A bolthelyiségben magában nem talált semmit, ami alkalmasnak látszott, átkutatta a raktárat, és egy nagy műanyag dobozban, valami fehér port talált, amin egy kisbaba fényképe díszelgett, és a feliratok közül csak sikerült kisilabizálja a leírást is.

- Ez lesz az...

Persze meleg víz kellett a feloldásához, de volt bunsen égő a labor részben. Vizet persze mindenhova hordott magával, de talált helyben is, felrakott egy lombikra valót az égő fölé. Kerített egy cumis üveget, és mikor elég melegnek érezte a vizet, szépen belekeverte a port az utasítás szerint, összerázta, és jöhetett az etetés.

- Gyere, te édes... Egyél!

Megsimogatta az aprócska kis állat hátát, mire az hunyorogva kinyitotta a szemeit, és bár látni talán így sem látott, az orrához nyomott cumira rákapott, és már szívta is magába az életmentő nedűt.

- Jól van, igyál csak!

Bár nem volt benne biztos, hogy ez megfelelő a kisállatnak, úgy érezte, ennyi elég lesz, amíg haza nem ér vele, akkor majd keres neki egy pót anyát a tábor kutyái között. Ami megmaradt, szépen elcsomagolta, és miután kifosztotta a gyógyszerkészletet, a kötszereket, és egyéb értékes dolgokat, rajzolt krétával egy jelet az ajtó elé, ami az ő táboruk jele volt, ezzel is jelezve másoknak, akik arra járnának, beültette új kis kedvencét abba a zsebbe, amiben előzőleg helyet csinált neki, és elindult haza. Az útja ugyan nem hozott sikert, de ha a barátja, Sam, igazat mondott, és találtak épp elegendő élelmet, akkor nem volt mitől félnie.

- Jack!

Sam egy köpcös, szeplős képű, villogó barna szemű fickó volt, aki három társuk társaságában, nagyobb rakomány konzervvel, palackozott vízzel, és mindenféle ruhával érkezett vissza, amik mindig hiánycikkek voltak.

- Na, látom, nem csak kamuztál.

- Még szép! Ebből egy hónapig is eléldegélünk, gond nélkül.

- Az biztos.

Ekkor nyüszíteni kezdett a kis potyautas a hátizsákon, és Sam kérdés nélkül ki is vette a helyéről.

- Hát te ki vagy?

- Egy sikátorban találtam. Az anyja és a testvérei éhen pusztultak.

- Szegény kis pára... Szerintem Német Juhász lehet...

- Ahogy elnéztem az anyját, az lehet. Még túl kicsi, valahogy gondoskodni kell róla.

- Mivel etetted meg? Nem azt mondtad, hogy a többi éhen döglött?

- Ezzel itt.

A nadrágja zsebéből, ami ugyancsak öblös volt, Jack előhúzta a tápszeres üveget, majd megmutatta a dobozát is.

- Na, te aztán feltaláltad magad. Látszik, az én tanításom vagy.

- Az, de főleg Jamiesoné.

- Az már részletkérdés.

Nagyjából egy órányi járásra volt a tábor a találkozóhelyüktől, bent a Central Park közepén. A környező fák javát kiirtották, a kilátást pedig mindenféle lomokból emelt kerítés akadályozta. Mikor odaértek egy nyíláshoz, amit mozgatható vaslemez takart, bekopogtak, három rövid, három hosszú, két rövid sorrendben, majd kisvártatva beengedték őket. A kapuként funkcionáló hullámlemezt belülről vasrudakkal támasztottál ki, mikor minden szállítmányukkal együtt beérkeztek, ugyanezt a szerkezetet vissza is helyezték a helyükre.

- Látom, sikerrel jártatok. Lássuk, mink van!

Egy tagbaszakadt alak jött hozzájuk, aki katonai gyakorló ruhát viselt, és surranót. Kimondatlanul is látszott rajta, hogy ő a főnök, ami abban is megmutatkozott, hogy emezek egy szó nélkül félreálltak előle. Miközben a zsákmányt szemlézték, Jack fogta az új kis kedvencét, és elindult oda, ahol a többi kutya is tanyázott. Az elmúlt hetekben több szuka is kölykezett, így jelölt volt bőven. Az egyik anyaállatnak csak két kölyke volt, így odavitte neki, letette épp mellé, és az szinte azonnal mászott is oda, ahol az éltető táplálékot vélte. Emez felnézett, megnézte magának a csöppséget, majd visszafeküdt.

- Aztán, láttál valamit, fiú?

Jamieson így fogadta, mikor belépett a sátrába. Takaros katonai sátor volt, amiben állva és székeken ülve is elfértek jó páran, míg a legtöbb másik, amik körülvették, csak kempingezésnél használt darab volt.

- A bestiák megint vonulnak. Vagy kétszáz, ha nem több.

- Értem. Más mozgolódás?

- Az 54. Utcaiak új tábort alakítottak ki a Times Squaren. De szerintem ezt már tudod.

- Természetesen tudom, de örülök, hogy nyitott szemmel jársz. Eljön még majd a napja, mikor komolyabb dolgod is lesz, mint a turkálás.

- Ugyan mi dolgom lehetne?

- Az csak rajtad múlik.

Jamieson Fields leült az asztala szélére, és éles szemmel mérte végig beszélgetőtársát. Tizenkét év telt el azóta, hogy az akkor 16 éves, kölyökképű katonai akadémiát járó fiú megfogta Sam, Jack és még vagy hat másik, hasonló korú gyerek kezét, és elvitte őket arra a helyre, ahol most az otthonukat tudták. Jack azóta felnőtt, szép szál legény lett, marcona megjelenése és a heg miatt kicsit barátságtalannak, viharvertnek tűnő arca mögött azonban barátságos, hűséges, és mindenek előtt igaz ember rejtőzött.

- Mit nézel így rajtam?

- Csak lenne neked egy különleges feladatom. Holnap egy csapat lőszert és fegyvereket kutatva megy ki terepre. Akarsz velük menni?

Jack szinte megdöbbenve állt egy pillanatig. Az ilyen jellegű melók csak a kiváltságosoknak dukáltak, most mégis neki ajánl fel ilyet?

- De... Hogyhogy én?

- Kellenek a jó szemű emberek. Te még nyitott szemmel jársz, és Sam is megy. A többiektől nem sokat várok, de a mai után, tőletek annál többet.

- Na és mi a bónusz?

- Bónusz?

- Az ilyen feladatok mindig valami jutalommal járnak az extra veszély miatt, nem?

- Látom, beszéltél a kollégáiddal...

Jamieson egy percig gondolkodott, majd vállat vont, elvégre valóban volt egy szokás, miszerint ha valami értékeset találtak ilyenkor, azt megtarthatták.

- Na jó, akkor ha találsz bármit, ami neked megtetszik, vagy hasznosnak ítéled, akkor süllyeszd el, és tartsd meg magadnak, legyen az fegyver, vagy értéktárgy, de akár valami személyes dolog is.

- Eszerint...

- Igen, olyan nagy lesz a keresés területe, hogy odáig is elmehetsz.

Jack hitetlenkedve sétált ki a fő sátorból, és bambán vigyorogva ballagott haza a saját kuckója felé. A tábort, ahogy nevezték, nagyjából száz nagyobb, és ötven, vagy egyes számítások szerint akár másik száz kisebb sátor alkotta, amit egy két méteres, néhol raklapokból összetákolt tornyokkal megerősített, ócskavasból, deszkából, és mindenféle szemétből épített palánk vett körül. A sátrak utcákba, blokkokba lettek elrendezve, hogy könnyen lehessen közlekedni közöttük, a legtöbb helyen magányosan, néhol párban, és nem ritkán családosan élt úgy ötszáz lakó ebben a biztonságosnak mondott lakóközösségben, és voltak, ahol már kicsi gyerekek is játszottak a lakások körül. Jack egyszerű, de komfortos sátra egy távolabbi sarokban állt, benne minden vagyontárgyával, egy hálózsákkal, egy fényképpel az eltűnt szüleiről, egy zsák konzervvel, egy zsugor palackozott vízzel, és persze az övvel, amin a pisztolytáska is lógott. A fegyver maga már régi volt, és egyszer be is sült. Úgy javították meg, hogy pótalkatrészekből gyakorlatilag újjá építették. Ez a régi, elavult revolver már az előtt is egy gondatlan rendőr kezében szolgált, hogy ő megszületett volna. Fegyverre, akármilyen ócska is volt, szükség volt azonban, mert az elhagyatott New York nem volt biztonságos hely. Rablóbandák, szektisták, neo-nácik, és még elmeháborodottak is jártak-keltek odakint, akik okkal, vagy ok nélkül, de beleköthettek a magányos keselyűkbe, ahogy a városban élelemért járó futárokat nevezték.

Este aztán felkereste a kis kedvencét, és örömmel látta, milyen jól elvan az új környezetben. Megsimogatta a jólelkű anyaállatot, ami befogadta, majd tovább állt, hogy még beszéljen Sammel. Sam, és a párja, Catherine, avagy Cath, ahogy nevezték, persze szívesen látták, még ha Cath nem is volt oda érte túlságosan.

- Akkor, holnap tényleg a kivételezettekkel megyünk ki?

- Eszerint Jamieson neked is mondta már? Akkor tényleg igaz lehet a hír.

Samnél mindig kellemes hangulat fogadott bárkit, aki betért, pláne, ha jó barát, és általában jó vacsora is várt a kevés komolyabb lakósátor egyikében, amit a szemfüles férfiú magának szerzett. Cath konyhás volt úgymond, így mindig volt egy kis elfekvő maradék, ami épp nem került még ki a kutyáknak szánt moslékba. Nem volt lehetőség pazarolni, de valamivel etetni kellett a hűséges házőrzőket is.

- Akkor, erre inni kell!

Samnél a másik jó szokás, ami egyben rossz szokás is volt, amit Cath nem nagyon tolerált, hogy gyakran előkerült az itókás üveg. Az egyik ok, ami miatt nem szívlelte Jacket, hogy nem is próbálta megakadályozni az italozgatásban.

Mikor aztán másnap reggel el kellett induljanak, Jacknek még csak nem volt különösebb baja, ellenben Sam olyan volt, mint egy vizihulla. Nem volt különösebb cél, csak hogy minél több hasznos holmit hozzanak haza. Jack még indulás előtt meglátogatta a kis kedvencét, és beszélgetett neki, hogy szokja a hangját, és szerencsés megmenekülésének emlékéül Mázlinak keresztelte el.

A város általában csendes volt, nem kellett semmilyen elővigyázatosság, egészen amíg át nem kelt az ember a Brooklyn hídon. Ahogy a régi időkben is, most is bandák uralták ezt a területet, de Jack arra is emlékezett, hogy Bronxban sokkal rosszabbak voltak a körülmények. Itt sokkal több volt a rendőrőrs is, az ellenőrzőpontokról nem is beszélve. Az egyik őrsnél megtalálta a helyi skinhead populáció, vagy ahogy nevezték még őket, a Kampósok jelét a földön. A régi időkben az ő fajtájuk a horogkeresztet választotta jelképéül, ezek a mostaniak a horog helyett a kampót biggyesztették rá.

- Na, itt már nincs mit keresnem.

Persze, miközben járt-kelt az utcákon, nem is olyan soká az a megérzése támadt, hogy valaki követi. Először azt hitte, hogy valami állat, de mikor rájött, hogy egy állat nem lenne ilyen óvatos, sőt, már rég leszállt volna róla, de ez a valami céltudatosan, és óvatosan követte. Nem lehetett rossz szándékú, legalábbis ezt remélte, de akkor miért nem mutatkozik meg előtte? Hirtelen egy csörrenést hallott, vagy még inkább, mintha egy fegyver závárzata kattanna. Most már biztos volt benne, hogy aki követi, annak valami rossz szándéka lehet, ezért megszaporázta a lépteit. Szinte látta a lelki szemei előtt, ahogy egy nagydarab, tar kopasz, tetovált, karszalagos alak jön mögötte, készen arra, hogy bármelyik pillanatban tarkón csapja, és megszabadítsa minden kis vagyonától. Mindig is ettől rettegett a legjobban, és alig várta, hogy túljusson a legközelebbi utca sarkon, ahol a falhoz lapult. Hallotta, ahogy halk, szinte légies léptek közelednek, majd valaki előbukkan a sarkon. Jack egy mukkot sem szólt, csak derékon kapta a meglepően könnyű üldözőjét, és a következő pillanatban már fölötte térdelt, az arcának szegezve a fegyverét.

- Mi a…

Azonban az üldözője, nem kis meglepetésére nem egy náci skinhead volt, hanem egy riadt szemű, szőke lány. 

Nem játék 10.

Egy titokzatos kastély

A katakombákban és az erdőben történtek után nagyjából eltelt egy hét, és a dolgok végre rendbe álltak. Arrogantia néha még kicsit letörtnek tűnt, de azért igyekezett nem lehúzni a többiek kedvét magával. Messzire jutottak az Árnyak Erdejétől, és most egy hegyvidék lábánál álltak meg. A hatalmas hegyormok, amik föléjük emelkedtek több ezer méterre, valóságos mesebeli óriások voltak, amiknek java a kora reggeli pára homályába veszett. Ami előtt most álltak, eleinte lankásan emelkedett felfelé, és javarészt hegyi legelők takarták, a csúcs pedig a felhők fölött rejtőzött, ellenben egy hosszabb hegyvonulat egyik tagja volt ez, amin át kellett kelniük, hogy tovább mehessenek.

- Azt hiszem, jobb, ha itt megállunk.

- Ja... Lejártuk a lábainkat térdig.

Bár virtuális valóságról beszéltek, meglepő módon a fáradság teljesen érezhető volt itt is. Persze a stamina csíkjuk is okozta ezt, ami menet közben természetesen fogyott, ha megerőltették magukat, nyilván még jobban is.

- Szóval, mi legyen a mai téma?

- Lenne egy kérdésem a legutóbbi kalandunkkal kapcsolatban, ha nem baj.

- Mi lenne az?

Muradin egyik nagyon rossz szokása volt az, hogy mindenbe és mindenkibe belekötött, ha volt rá felülete, és ezt itt is kihasználta, mert Arrogantia csak nem akart feloldódni végre.

- Arrogantiához szól a kérdésem. Mondd meg őszintén, meddig akarsz még ilyen búval tömött lenni?

- Én...

Arrogantia erre kicsit idegesen húzta össze magát, és egy ideig hallgatott. Arma már fel akart szólalni az érdekében, mikor végre válaszra szánta el magát.

- Csak bánt ez a dolog... Most először vesztettem el olyan valakit, aki bízott bennem.

- Ne hülyéskedj már! Szerinted mi talán nem bízunk benned? Vagy bárki, akinek eddig segítettél, ők talán nem bíztak benned?

- Nem így értem. Tudjátok... Theianában kicsit önmagamat láttam, meg minden, és ami történt...

- Te felfogtad azt a tényt, hogy nem lesz semmi baja?

- Így van, ha kijutunk innen, ő is a nyakadba borul majd.

- Na jó, de...

Arrogantia érezhetően nem mondott el valamit, és Muradin addig nyaggatta volna, hogy végül úgyis kihúzza belőle, de Arma elejét vette inkább a dolognak.

- Jó, hagyjuk már ezt a témát!

- De, egy valamit még tudni szeretnék.

- Muradin!

- Ne, hagyd Arma, hadd kérdezzen!

Arma erre már nem akadékoskodott tovább, és helyt adott a most szokatlanul undok ír törpének.

- Mondd, nem fény elemű varázslatokat használsz véletlenül?

- De... Miért?

- Ha igen, akkor miért nem használtad a boss ellen?

Mindannyian döbbenten meresztettek erre a teljesen jogos kérdésre, nagyon nagy szemeket. Arrogantia nyelt egy nagyot, és elhaló hangon kezdett bele.

- Ki fogtok nevetni, vagy még inkább kiutálni, ha elmondom.

- Ne keresd a kifogásokat! Halljuk!

Arma ebben a pillanatban legszívesebben bemázolt volna egyet az akadékoskodó alaknak, de Arrogantia a fejét rázta.

- De...

- Igaza van, a kérdés jogos, és rettenetesen szégyellem, hogy ennek fel kellett merülnie. Szóval...

Egy mély sóhajtás után, lesütött szemmel folytatta.

- Elfelejtettem...

- Mi?

- Jól hallottátok. Elfelejtettem, hogy tudok varázsolni... Elfelejtettem, és emiatt történt, ami történt.

Azonban a nevetés és a rosszalló megjegyzések helyett mind csak a fejüket csóválták, és Raven szólalt meg végül.

- Komolyan csak ennyi miatt eszed magad?

- Mi?

- Nézd, én nem igazán értek a te logikádhoz, de azt tudom, hogy miért történt ez veled.

- És miért?

- Azért, mert nyomás alatt érezted magad, és javíts ki, ha tévedek, de mivel magadra vállaltad, hogy vezeted azokat a gyerekeket a csatában, teljesen belefeledkeztél abba, hogy rájuk figyelj, és példát mutass. Igazam van?

Arrogantia csak lesújtottan bólogatott, de nem is számított rá, hogy Muradin lesz a következő, aki megszólal.

- Nézd kislány, mert meg mernék esküdni, hogy én vagyok az idősebb, fel kell fognod, hogy nem a te hibád volt. Előfordul az ilyesmi. Egy másik játékban még velem is előfordult, hogy elfeledkeztem a szerepemről, és miattam csődbe ment egy egész nap munkája a csapatomnak. Előfordul az ilyesmi. Legközelebb majd jobban figyelsz.

- Igen... Igazad van.

Arrogantia halványan mosolyogva válaszolt, és még látszólag a kedve is felderült, de nem tudta teljesen elhessegetni a rossz érzések felhőit az arcáról. Meiya volt talán az egyetlen, aki ezt észrevette, és mikor aznap a fiúk elmentek valahova, Shirayuki pedig a közeli patak partján tesztelhette horgász tudását, leült mellé beszélgetni.

- Szia... Tudom, hogy nem Arma vagyok, és hogy nem kellene kotnyeleskednem...

- De ha így kezded, már azt csinálod.

- Igaz... Szóval... Csak azt akartam kérdezni, hogy mi bánt.

- Már elmondtam.

- Szerintem több is van emögött az egész mögött. Csak nem próbálod elhitetni velem, hogy ennyi miatt vagy ilyen búskomor?

Arrogantia tudta, hogy Meiya Arma tanítványa az ilyesmiben, így nem titkolhatja tovább. Lehajtotta a fejét a térdére, és így kezdte el.

- Mondd, Lupe, voltál már valaha nagyon beteg?

- Hát...

- Képzelj el egy nagyon szerencsétlen sorsú lányt, aki egy kisvárosi tanyán született hat testvér közé, és minden vágya az volt, hogy kitörjön onnan!

- Ez vagy te?

- Megtanult szépen beszélni, jól tanult az iskolában, egyetemre mehetett, végül ápolónő lett, és álmai állásában helyezkedett el. Épp csak egy bökkenő volt.

- Ez te vagy, igaz?

- A bökkenő az volt, hogy ez az ápolónő nagyon fiatalon hirtelen nagyon rosszul kezdett lenni. Az orvos azt mondta, nem tudja mi a baja, a második azt mondta, hogy ez csak múló rosszullét, és jobban lesz majd...

- Cris...

- Az idő telt, és ez az ápolónő egyre rosszabbul lett. Nem hallgatott a barátaira, csak a tudatlan, ostoba orvosra, aki váltig azt állította, hogy rendbe fog jönni.

- Cristina, elég!

- Arrogáns módon mit sem törődtem azzal, hogy még a józan ész is abbahagyná a rossz gyógyszerek szedését, és másik orvoshoz menne... Csak akkor jöttem rá, mekkora baj van, mikor már rég túl késő volt...

- Cristina, elég, hallod?

- Rosszul lettem, és csak a kórházban tértem magamhoz. Az egyik testvérem talált rám, és csak neki köszönhettem, hogy még most is itt vagyok.

Arrogantia hangja tele volt fájdalommal, keserűséggel, hitehagyottsággal. Nyűgösen lógatta a fejét, és csak a jobbja nem engedte, hogy szabályosan leessen a feje a helyéről. Nagyon szomorú volt, amit mesélt, és Meiya, jobb nem lévén, megfogta a kezét.

- Akkor végre egy rendes orvos is megvizsgált, és megállapította, hogy az állapotom már túl van a holtponton. Onnan már csak lefelé vezet az út.

- De mi történt veled?

- Nem tudom már, valami nagyon bonyolult nevű betegségről beszélt. Olyasmiről, ami már vagy harminc éve ki kellett volna haljon a világról, és épp én esek bele...

- És mit mondott a doki?

- Azt mondta, talán megérem a karácsonyt, talán kicsit többet... Utána...

Meiya elszörnyedve hallgatta mindezt, és már nagyon is értette, miért bántja ez a dolog annyira. Akárhogy nézte, már bőven túl voltak a karácsonyon is, és az újéven is, és talán csak a csoda, vagy épp a gondos kezek, akik odakint ápolták őket, segítették még egy kis időhöz.

- Szóval, félsz, hogy nem fogod tudni betartani a Theiana szüleinek tett ígéretedet?

- Nem csak félek, tudom. Ki tudja, mikor jön el a pillanat, amikor a testem azt mondja, elég volt.

- És az Arrogantia név is?

- Igen, ahogy a faj és az osztályválasztás is mind emiatt volt. Ha már magamon nem is, legalább másokon segíteni akarok. Ezt csak meg meg lehet érteni, nem?

- De... De akkor hadd kérdezzem meg, miért nem váltottál vissza?

- Egyelőre elnapoltam. Majd eljön az ideje annak is.

Így elbeszélgettek a lányok egymással, és mikor Arrogantia kezdett kicsit felvidulni, már terelhették kellemesebb témák felé a szót.

- Mennyire hasonlít így a karaktered a valóságra?

- Hát, nagyjából valósághű, bár ennél kicsivel alacsonyabb vagyok.

- Talán van egy alsó korlát, aminél nem lehet alacsonyabb az ember ebben a játékban.

- Na és a gyerekek?

- Talán az ő esetük kivételes volt... Meg aztán, furán is néznének ki kétméteresen, gyerekhanggal.

- Na igen.

Ezen mindketten jót kuncogtak, és Arrogantia kicsit jobban megnézte végre magának beszélgető társát. Általában csak az arcát figyelte, ami üde színekben úszott mindig is, és nagyon könnyen olvasható volt róla minden, amit tudni akart az ember. Ezen túl, ha jól megnézte, a saját bevallása szerint 17 éves mexikói lány, ha csak a játékban is, feltűnően csinos volt. Egy kicsivel volt ugyan csak magasabb nála, kicsit sötétebb, napon barnult bőr, látszólag fekete, valójában nagyon mély barna színű haj és ugyanilyen színű szemek, az egyik legfeltűnőbb adottsága az egészen apró kezei voltak, a másik pedig az hosszú lábai. Arányok tekintetében mindketten helyükön voltak, Arrogantia emberként bájos volt, finom arcvonásai komolysággal párosultak, ami a korábban meséltek alapján nem is volt csoda. Meiya ellenben, látszólag felhőtlen, mosolygós és móka kedvelő, bár neki is nagy volt a családja, és nem feltétlenül volt könnyű az ő élete sem.

- Na és, hogy állnak a dolgok Joval?

- Mi? Hogy érted, hogy hogy állnak?

- Ahogy mondom, Lupe. Tudod te, mire gondolok.

Meiya arca erre élénk piros színt öltött, és kicsit zavarodottan lesütötte a szemét.

- M-Miket nem kérdezel te...

- Talán nem szabad?

- A-Akkor ugyanezt én is k-kérdezhetném!

- Heh...

- Azt hiszed nem vettem észre, mennyire rá függtél egy ideje?

- Ugyan, csak nem vagy féltékeny?

Komoly farkasszemezés végén aztán mindketten elnevették magukat. Arrogantia pontosan és nagyon jól látta, mennyire közel áll ez a két barátja egymáshoz, és ilyenkor be kellett vallania önmagának, hogy irigykedik kicsit.

- Otthon, van aki vár rád?

- A család...

- Ne térj ki a kérdés elől!

- Jó, na... De akkor is csak ők.

- Oh... Akkor jó.

Arrogantia titokban épp annak drukkolt, hogy Arma és Meiya barátsága végül kicsit többé váljon, és ne csak a játékban.

Mikor aztán Arma és Raven visszatértek a kis felderítőútjukról, Meiya majdnem mindent elmesélt, amit megtudott Arrogantiáról. Arma mélyen elgondolkodva hallgatta végig, majd csak ennyit mondott:

- Már értem.

Láthatóan őt is bántotta a dolog, de megegyeztek, hogy addig nem beszélnek a többieknek a dologról, amíg Arrogantia nem akarja így. Mikor aztán mind újra összegyűltek a szokásos tűz körül, még csak kora este volt, de a fiúk egy csomó komoly hírrel szolgáltak, így neki kellett üljenek. A legmeglepőbb az utolsó hír volt.

- Találtunk egy kastélyt.

- Igen, egy gótikus kastélyt, innen nem is olyan messze. Nagyjából félórányi járás.

- És? Szörnyek?

- Vannak, de nem túl sok.

Ez egy valamit jelentett: újabb kalandot. Némileg idegesen feküdtek le azon az estén pihenni, pláne Arma, aki aztán hajnaltájt fel is ébredt. Egyébként sem volt egy hétalvó, de mióta este nyolc körül már takarodót fújtak, mindig korán kelt. Szeles idő volt, és a hideg csontig hatónak érzett. Az eget felhők takarták, még a Hold sem látszott át rajtuk. Bebugyolálta magát a takarójába, és így ült ott a még gyengén parázsló tűz mellett. Igaz, hogy szélvédett helyen voltak, mégis látni lehetett azt a pár fát, amik a hegyoldal ezen részén ritkásan nőttek, hogy majd kidönti őket a szél.

- Te nem alszol?

Arrogantia szólalt meg mellette nem sokkal, és hamarosan sikerült feléleszteniük a tüzet, hogy egy kis komfortérzetük legyen ha más nem, és halkan beszélgettek, hogy ne zavarják a többieket.

- Gondolom, Lupe mindent elmondott.

- Ha még emlékszel, megígértük egymásnak, hogy nem titkolunk el semmit a másik előtt.

- Igen... Még Genosiában, igaz?

- Az... De rég is volt már!

- Ha az ember ennyi mindent él meg egy ilyen elég... Mozgalmas világban, akkor rohanni látszik az idő.

- Szent igaz.

Arrogantia lassan közelebb araszolt Armához, és odabújt hozzá. Emez, bár tudta, miért is, mosolyogva megjegyezte azért:

- Nem úgy volt, hogy nem bújnál hozzám, mert nem állunk elég közel egymáshoz?

- De...

Arrogantia csak sóhajtott egy nagyot, és így folytatta:

- De most... Úgy érzem, szükségem van erre. Egy... Vállra, ami támaszt ad.

- De miért épp az enyém?

- Hát mert... Ravennek ott van Shirayuki, Muradinhoz meg bújjon oda a homár ember!

Arma nehezen tudta visszafojtani a nevetést, de azért oldalba bökte Arrogantiát, aki úgy tűnik, komolyan gondolta. Mielőtt még mondhatott volna viszont, egy kövér hópehely szállt el az orruk előtt.

- Hó?

- Nem csodálkozom... Hanyadika van ma?

Arma felpattintotta az eddig nem sokat használt rendszerkonzolt, ami a pontos idő mellett a dátumot és a kinti időjárást is jelezte, még ha nem is volt semmi értelme.

- Január 22. Jól eltelt az idő.

- Még a karácsonyt sem ünnepeltük meg...

- Törődtünk is mi vele. Eddig csupa olyan helyeken jártunk, ahol eszünkbe sem juttatta semmi.

- Na igen...

Valóban ez volt az első olyan helyszín eddigi utazásaik során, ahol havat láttak. Nem látszottak a hegyek csúcsai sem, nemhogy a Napot, és az időérzéküket sokszorosan összezavarta a tény, hogy eddig mindig meleg volt.

- Ébresztő, vagy mind meg akartok fázni?

Erre már mindenki elkezdett éledezni, és mikor körbepillantottak a lassan világosodó tájon, meglepve tapasztalták, hogy alig tíz perc alatt már egy kis vékonyka hóréteg rakódott mindenre.

- Na fene!

- De szép így minden!

Shirayuki szinte gyermeki örömmel tekintett körbe, és még Raven is sejtelmes mosolyra fakadt ezt látva.

- Felénk elég ritka az ilyesmi.

- Szerintem mind elmondhatjuk ezt.

Tény volt, hogy a társaság minden egyes tagja olyan országból származott, ahol évtizedek óta alig esett néha hó télen, így valóban üdítő újdonságot jelentett az ilyesmi. Shirayuki, Meiyához hasonlóan, meleg tengerparti város szülötte volt, így ő még annyit sem látott, mint Raven például.

- Szerintem ne csak üljünk itt! Nézzük meg azt a kastélyt! Mégis jobb fedett helyen, mint a hófúvásban.

Valóban, az egyre erősödő szél egyre erősebben kavarta a hirtelen, de intenzíven meginduló égi áldást. Felszedelőzködtek, és megindultak Arma és Raven után, akik a minap alaposan feltérképezték a környéket. Egy ideje már Meiya Clear Visionje sem volt szükséges, de nem is bánta.

- Messze van még?

- Muradin, még egyszer megkérdezed, lelöklek a hegyről.

- Ez nem vicces.

Már vagy húsz perce mentek előre, és az arcukba vágó hó kezdte már határozottan idegesíteni őket.

- Az emelkedő végén már ott lesz.

Fenyves erdőben jártak, amit néhol egy-egy nyírfa szakított meg. Itt szerencsére a szél elhalt, de a havazás nem maradt abba, és kezdett leülni a köd.

- Biztos, hogy jó irányba megyünk?

- Már én sem tudom. Raven?

- Fingom sincs... Meiya?

- Most bezzeg én is kellek, mi? Na lássuk!

Vicces módon pont merőlegesen haladtak a jó útra, így egy nagyobb kerülőt kellett venniük. Szerencsére egy út is vezetett az úti céljukhoz, így nem is olyan soká felsejlett valami a távolban, természetesen egy újabb emelkedő tetején, ami már épületekhez hasonlított.

- Ez lesz az...

Armának szabályosan kiabálnia kellett, hogy a többiek a süvítő szélben meghallják a hangját. Mind dideregtek, ami csak még jobban megadta a jeges hideg vihar érzetét.

- Miért kell mindennek egy ilyen végtelen+1 méteres sziklaszirten állnia ezen a helyen?

- Fogalmam sincs, de hegyvidék lévén, ez talán normális is.

A kastélyhoz egy keskeny ösvény vezetett, amit talán lovak tapostak ki. Ahogy közelebb értek, láthatóvá váltak a gótikus stílusjegyek, amik alapján az amúgy is műkedvelő Arma nyilatkozott. Hatalmas, az ég felé törő formák, támpillérekkel támogatott, csúcsos, végtelennek tűnő magasságokat áhító tornyai szinte a mennyek felé nyújtózó kezeknek hatottak. Csúcsíves, hatalmas ólomüveg ablakok, színes mozaikként díszítették az épületeket, bentről pedig gyertyákkal teletűzdelt kandeláberek fénye pislákol elő.

- Biztos, hogy jó ötlet ez?

- Ha van jobb ötleted, most szólj!

A levegőben griffekhez hasonló lények csapkodtak hatméteres szárnyaikkal, a falak oromzatán, a résekben világító szemű denevérek ültek, az öreg, repedezett vízköpőkön démoni lényeket lehetett felismerni, a kapuhoz acél felvonóhíd vezetett, a fejük felett pedig folyamatosan örvénylett a szél, sodorva a falakról is a frissen lehullott havat.

- Ha nem tudnám jobban, azt mondanám, hogy Dracula kastélyába érkeztünk.

- Ebben van realitás... Bár nem tudom, elég merészek lennének-e hozzá, hogy ilyet beletegyenek ebbe a játékba.

- Én már azon sem lepődnék meg.

Gyanús nyikorgást hozott feléjük a szél, magasabbról, a fejük fölül, és ahogy a csapat java átért a bejáraton, egy hangos csattanást hallottak, lánccsörgést, és a rács, ami a lezárta a kaput, elkezdett lefelé zuhanni.

- Vigyázzatok!

A legutóbb, mikor ilyen történt, azt ők okozták, de ez most váratlanul történt. Raven és Shirayuki, akik leghátul haladtak, mint mindig, kint ragadtak a rácson kívül.

- Várjatok, megpróbálunk valahogy...

- Ne aggódjatok! Nem lesz baj, ti csak menjetek előre, mi is csatlakozunk majd.

Raven megnyugtató hangon mondta ezt, és nem is kellett sokáig keresgéljen, hogy megtalálja az utat.

- Megmásszuk a falat, és felülről próbálunk bejutni.

- Akkor lábtörést! Gyerünk!

Arma vezetése mellett, kimondatlanul is, de Raven lett az alvezér. A többiek ugyanúgy hallgattak rá, mint Armára is, és ő is legalább olyan éles eszű volt, mint kéretlen barátja, akivel egy ideje már sokkal jobb volt a kapcsolata. Ezt persze nem ő mondta magáról, hisz túl szerény volt, semhogy bármilyen módon fényezni próbálja magát mások előtt. Nem, ezt maga Shirayuki mondta neki már többször is. Shirayuki maga, a valóságban még gimnazista volt, karakterének érett almáéhoz hasonló színű haja, és smaragdzöld szemei annak szóltak, hogy a Hófehérke meséjének egy modern feldolgozásában, Shirayuki, ahogy ott nevezik, szintén ilyen külsővel bírt.

- Szóval, hogy jutunk be, mester?

- A falon. Csak kövess lassan!

Raven elkezdett lassan, de biztosan felfelé mászni a kapu melletti majd tízméteres falra. Shirayuki figyelte egy darabig, amíg csak el nem nyelte a kavargó hó. Tudta jól, hogy Raven azért ment előre, hogy kijárja neki az utat, és előre jelezni tudja, hol tudja megvetni a lábát.

- Akkor, rajta!

Az első pár kapaszkodó kicsit csúszós volt ugyan, de már három méter magasan nem törődött semmivel. Raven csizmáinak nyoma meglátszott mindenhol, de nem sok kellett, hogy újra befedje őket a hó, így igyekeznie kellett.

- Gyere, segítek.

Raven a kezét nyújtotta felé, majd pillanatokon belül a fal tetején álltak. Jól láthatóan nem volt lefelé út innen.

- Na és most?

- Körbe kell mennünk. Gyere!

Eközben a kastély legközelebbi épületének jókora ajtaja becsapódott a társaság másik fele mögött. Egy gyengén kivilágított terembe jutottak amit díszes oszlopok támasztottak alá mindenhol. A terem túlsó végén vörös szőnyeggel borított lépcső vezetett felfelé a felső szintekre. A plafonról minden oszlopközben kandeláberek lógtak alá, de nem mindegyikben voltak gyertyák, így csak néhány adott némi gyenge fényt.

- Beleborzongok ebbe a helybe...

- Mint valami régi horrorfilmben...

A falak mentén jókora lovagpáncélok sorakoztak. Bár minden csupa por és pókháló volt, fura módon ezek szinte ragyogtak a tisztaságtól. A kezükben jókora csatabárd, vagy épp embernyi méretű kard, és tökéletes vigyázzállásban, mintha várták volna a parancsot.

- Csak én érzem úgy, mintha figyelne minket valami?

- Nem... Én is érzem.

Mintha száz, meg száz szempár szegeződne rájuk, bármilyen bátrak voltak is, Arma és társai borzongva sétáltak végig a csarnokon. Csak abban voltak biztosak, hogy olyan helyen járnak, ahol várható a szörnyek felbukkanása.

- Haladjunk, nincs kedvem egy rajtaütéshez.

Arrogantia csak kimondta ezt, és már esett is hasra.

- Mi a...

De nem volt ideje befejezni a mondatot. A lábát egy kéz tartotta fogva, ami a földből nyt ki, majd feltört egy újabb, követte a fej, és hamarosan kiderült, hogy egy zombi támadta meg. Arrogantia sikított egyet de kivételesen nem felejtette el a varázserejét, és gyorsan rávillantott egy gyógyvarázst, amitől egyből el is engedte.

- Undorító!

- Az még hagyján, de van párja is!

A padlót feltörve, sorra másztak elő a rothadó bűzt árasztó sétáló hullák, amiknek néhol a bőre, a szemei, vagy épp egész testrészei hiányoztak.

- Megint Zombik! Miért épp zombik?

- Az most nem számít. Hátráljatok, és védjétek magatokat!

Arma parancsa jogos volt, ugyanis pillanatokon belül pár zombiból egy egész horda lett. Az igazi meglepetés akkor jött, mikor a páncélok közelébe értek, mert egy erőteljes kéz kinyúlt, és elkapta Armát hátulról.

- Whoaaaaaaa!

- Arma!

- Tűnjetek el, gyorsan, nekem nem lesz bajom!

- De... Menjetek fel a lépcsőn, csak arra juttok ki!

Arrogantia hangos szóval azonnal rendet vágott a többiek között, és már rohantak is a

lépcső felé, egy kivétellel.

- Jumping Spark!

Ez a mini villám Meiya nagyszerű kis trükkje volt, hogy gyorsan szabadítsa meg a társait a bajból. Az életre kelt lovagpáncél el is engedte a foglyát, és a figyelme a lány felé fordult.

- Lupe, pörköld meg őket!

Emez megfordult, és egy hatalmas tűzfalat varázsolt maguk köré, hogy távol tartsa a zombikat, amik ha lángra kaptak, hamar elpusztultak. Arma, most már szabadon, hamar elintézte a lovagpáncélt, majd mielőtt a többi is életre kelt volna, elkapta Meiya karját, és berántotta egy ajtón, majd eltorlaszolták mindennel, ami csak a kezük ügyébe került.

- Ez meddig tartja majd fel őket?

- Ha a tűz elül, nyilván megpróbálnak majd utánunk jönni. Gyere!

Arrogantia, Muradin és Luala felértek a lépcső elágazására, és majdnem hárman futottak hat felé.

- Erre gyertek!

- Nem, erre kellene!

- Csönd!

Arrogantia hangja olyan szinten belehasított az amúgy elég nagy zajba, és minden figyelem feléjük fordult.

- Ajjaj...

- Na és most?

- Váljunk szét! Én megyek jobbra, ti meg balra!

- Muradin, ne!

- Tudok magamra vigyázni, csak menjetek!

Így a csapat négyfelé kényszerült oszlani, és mind a kastély egy másik részén menekültek meg a veszélyes helyzetből.

- Alkímia Laboratórium...

- Eszerint itt készül arany a vasból?

- Naja...

Arma és Meiya egy igen tágas teremben találták magukat, ami tele volt különböző színű és nagyságú csontvázakkal. A túlsó végén egy csigalépcső vitt egy szinttel feljebb, ahol csak denevérek lógtak mindenhonnan.

- Remek. Most meg csontvázak...

- Kezd ez egy régi horrorfilmre hasonlítani...

- Vagy inkább egy játékra... Ez Dracula kastélya lehet.

- Honnan veszed?

- Eddig is gyanús volt, de szerintem, aki ezt a helyet kitalálta, az nagy rajongója lehet a Castlevania játékoknak.

- Aha... És most?

- Irány a lépcső fel-fel! Az első dolgunk, megtalálni a többieket.

Arrogantia és Luala egy sokkal jobban kivilágított folyosón találta magát, ami látszólag üres volt. A falak és a padló is vöröses-barna márványból volt.

- Húha... A Márvány Folyosó.

- Illik rá a neve.

- Most mi lesz?

- Egyelőre keressünk valami kiutat innen, aztán megkeressük a többieket.

Muradin egy sötét lépcsőházban lyukadt ki, ahol olyan koromsötét volt, hogy elő kellett vennie a lámpáját, hogy ne essen le a lépcsőkön. Ahogy körbenézett, az irány fel, vagy lefelé is szabad volt.

- Na szép... És most merre?

Raven és Shirayuki eközben épp egy nagyobb épület tetején sétáltak végig.

- Se egy lépcső, se egy szabad felület. Ahol nincs tető, oda nem lehet lépni sem...

- Engem is kezd már bosszantani. Talán jobb lenne...

Ebben a pillanatban Shirayuki nagyot sikított, és eltűnt Raven mellől.

- Shirayuki!

- Semmi bajom... Azt hiszem...

Egy ponton beszakadt a tető, és Shirayuki bezuhant egy majdnem húsz méteres lyukba. Raven is utána ereszkedett, és mint kiderült, a hely, ahova belyukadtak, egy kápolna.

- Nahát... Meggyónjuk bűneinket?

- Én buddhista vagyok, nézd el!

Persze a lány nagyon cinkosan mosolygott erre.

- Te, neked lenne mit meggyónnod?

Raven erre elvörösödött, és gyorsan elfordult, hogy csak a válla fölött vetette oda:

- Kinek nincs?

- Ebben van valami. És most, merre?

- Két kijárat is van, úgyhogy mindkettőt meg kell nézzük. Gyerünk!

Raven lassan, kissé bizonytalan léptekkel, de megindult a kápolna bejárata felé. A csapat alaposan szétszóródott, de jól tudták, az első dolguk, hogy megtalálják egymást.