XVII
Aeia áldásával
- Hogy miiiii... ?!
Katsurou bejelentése mindenkiből előcsalta a döbbent felhördülést.
- Jól hallottátok. Itt akarom hagyni a csapatot.
Mind csak hápogni tudtak erre a hírre, és eltartott egy ideig, mire Rad, aki általában inkább nagyokat hallgatott, meg mert szólalni.
- De miért? Hisz épp most kezd beindulni a csapat szekere úgy isten igazán...
- Radnek igaza van, most lenne a legnagyobb szükségünk rád!
Tonio is hallatta a hangját, elvégre mindig ő volt a csapat hangja, de most mindenki, még az ő arcán is inkább a tanácstalanság jelei mutatkoztak meg.
- Ne csináld ezt, Katsurou... Mit csinálunk nélküled?
Liz nyugtalanul fészkelődött ez után a kérdés után, de végül Clare volt az, aki nekiszegezte a nagy kérdést.
- Miért akarsz elmenni, nagypapi?
Egy ideje felvette azt a kedves szokást ugyanis, hogy így szólította, és Katsurou maga csak nagyot sóhajtott, majd tartott némi hatásszünetet, ezzel is próbálva összeszedni a gondolatait, mielőtt hozzákezdett.
- Tudjátok, nem egészen úgy igaz azoknak a füzeteknek a története, mint ahogy elsőre elmeséltem. Amik benne vannak, azokat nem én... Jobban mondva nem csak én jegyezten fel.
Lassan elkezdett körbesétálni a tanítványai között, miközben lassan, mély szomorúsággal a hangjában folytatta.
- Annak idején a szülővárosomban három nagyobb iskola volt, mindháromnak volt focicsapata. Ezek közül a legnagyobb többször is megnyerte a nemzeti ifi bajnokságot.
- Ezek voltatok ti?
Katsurou mosolyogva csóválta meg a fejét.
- Dehogy... A miénk volt a legkisebb csapat mind közül... Azonban az én korosztályom más volt, mint az elődeink. Mi különleges képességekkel bírtunk.
Az általános döbbenet közepette csak Dannynek tudott kiszaladni a kérdés.
- Csak nem azt akarod mondani?
- De igen. Gólya voltam, és egy olyan csapatba kerültem be, ami tele volt olyan tehetségekkel, mint ti. Őrületes volt, és sorra nyertük a meccseket, hála Shinnek, a kapitányunknak, aki a csapat mozgatórugója és esze volt.
- És ezek az ő jegyzetei, igaz?
Az öreg mester keserűen bólogatott.
- Akkor még nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki, csak élveztük a játékot. Ki tudta még akkor, mi az az Excel... Senki... Szerintem majdnem 50 éve még az Arruson sem.
- Ki tudja... De neve még biztos nem volt.
- De történt valami, igaz?
Egy keserű bólogatás közepette, remegő hanggal folytatta.
- Megvertük az összes ellenfelünket a területin, és kijutottunk a nemzetire... A döntőig meneteltünk, mielőtt...
Nagy könnycsepp gördült le a viharvert, ráncos arcon.
- Én... Nem lehettem ott, mert épp sérült voltam, ezért csak a rádión hallgathattam volna meg a meccset... De...
Liz megfogta a most egy székre roskadó öregember kezét, hogy erőt adjon neki.
- Út közben súlyos baleset történt, és a buszuk felborult és kigyulladt... Mind odavesztek... Odaveszett a korának legjobb csapata... Egyedül maradtam.
Még elmesélte, hogy nagyon sokáig képtelen volt megbocsátani, hogy nem volt ott, pedig állítólag ő volt a csapat kabalája. Pszichológushoz járt és hónapokig iskolába sem járt rendesen.
- Úgy éreztem, sosem lesz belőlem rendes ember azok után... De aztán...
- De aztán... ?
Most már keserédes mosollyal folytatta.
- Egy éjjel Shinnel álmodtam, és ő mondta el pontosan, hol találom meg ezeket a jegyzeteket. Arra kért, soha ne felejtsem el, mit jelentett nekem ez a sport, és hogy adjam majd tovább a tudást az új generációnak, ha eljön az idő.
Mindenki mélyen meghatva és részvéttel hallgatta ezt végig, majd mély csend támadt. Mind azt várták, hogy valaki megszólaljon végre, és ezt újfent az edző tette meg.
- Azóta is keresgéltem, kutattam, mindent megtettem, hogy megtaláljam a barátaim méltó utódját, a tudásom megkopott, öregedtem, és végül jött a nyugdíj. Azért lettem edző, hogy folytassam a keresésts...
- És most itt vagy.
- Pontosan. A keresés végre sikert hozott, és ráleltem a méltó utódokra.
Egy rongyos valamit vett elő, és ahogy széhajtogatta, kiderült, hogy egy nagyon-nagyon régi mez a 11. Számmal.
- Ezt viseltem az utolsó meccsemen abban a csapatban. Édesanyám kimosta, és egészen haláláig őrizgette, aztán újra hozzám került. Most pedig...
És nem is akárkinek, hanem Radnek nyújtotta át, aki némi habozás után vette át csak, és bánatosan a szívéhez szorította.
- Most már a tiéd. Átadom nektek a stafétát.
A legkisebb fiú szemei most már könnybe lábadtak. Elképzelni nehéz volt ennél nagyobb megtiszteltetést. Végül alig hallhatóan köszönte meg, de még mielőtt a mondandójával végezve Katsurou távozhatott volna, Liz még utánaszólt.
- De ki veszi átba csapatot?
- Nos... Majd csak akad valaki, aki méltó lesz rá!
Ezzel kifordult a közben kinyílt ajtón és már ott sem volt. Néma csend támadt ezek után, és csak azt vették észre, hogy Masaaki sincs ott.
- Várj már, hallod!?
Katsurou csak megállt végül, és farkasszemet nézett az unokaöccsével.
- Komolyan itt akarsz hagyni minket? Épp most?
- Így döntöttem, fiam, ezen már nem fogok változtatni.
- És mi lesz azzal, amit ígértél? Mi lesz azzal, hogy egy családként, együtt fogjuk ezt végigcsinálni? Mi van azzal, hogy bemutatod Radet Tarounak? Mi van azzal, hogy apánk leszel apánk helyett?
- Értsd meg... Megvannak az okaim...
- Mégis mi?
Az öreg mester egy üzenetet nyújtott át, amit azon a reggelen kapott a Földről.
- Aya néni...
- Tegnap reggel már nem ébredt fel. Féltem otthon hagyni, de csak megígértem... Most, hogy eddig eljutottunk, azt hiszem, már átadhatom a helyem az utódomnak, bárki is legyen az.
- Így már érthető.
Katsurou talán fájdalmában nem beszélt még erről is, de perceken belül már mindenki tudta.
- Ez rettenetes...
- Részvétem...
- Mindannyiunktól... Igazán megmondhatta voona, hogy ez a baj...
Így mindjárt sokkal világosabb lett a helyzet, Clare pedig kiosont, és meg sem állt a kedves öregúr kabinjáig, ahol halkan kopogott, majd láthatatlanná vált, így mikor az ajtót nyitott, be tudott slisszolni mellette.
- Ejnye... Már képzelődöm is...
Persze, mikor megfordult, Clare már felfedte magát és ott ült az ágyán, a bőröndje tetején, ami már bepakolva várt az indulásra.
- Nagyon sajnálom a feleségedet, nagypapi... Én...
Egy pillanatig elhallgatott, mert Katsurou a fejére tette a kezét.
- Kár, hogy már az esküvőn sem lehetsz itt. Freya olyan boldog lett volna, és szerintem a többiek is.
- Tudom, kicsim, de már így is épp elég sokáig voltam távol otthonról... Haza kell mennem. Amikor eljöttem, megígértem a feleségemnek, hogy hazamegyek, ha úgy érzem elég volt...
Nagyot sóhajtott, mielőtt folytatta volna.
- Csak arra nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön majd.
- Akkor jobb, ha mész.
Rad szomorú hangja mondta ezt, aki ott állt az ajtóban, Juanitával kézenfogva, mivel egész idáig húzta maga mögött.
- Mármint... A családod mellett a helyed, mi pedig nem akadályozhatunk meg.
Juanita, akármilyen szomorú is volt a bejelentés miatt, maga is el kellett ismerje, hogy ha egyszer kedves öreg barátjuknak mennie kell, akkor nincs értelme ellenkezni vele.
- Nos... Azt hiszem, ideje mennem.
Alig félórával a földkörüli pályára állás után Katsurou már készen állt az indulásra, és ha nehezen is, de el kellett búcsúzzon a tanítványaitól, akik lesújtva álltak előtte.
- Ne csináljatok már úgy, mintha engem temetnének! Az Omega Storm elleni nagy meccsen úgyis viszont látjuk majd egymást!
- Ha eljutunk odáig...
- Badarság! El fogtok jutni odáig. Tudom, mert megálmodtam.
Kicsit elérzékenyülten szorított végül kezet minden fiúval, akik közül szégyen, vagy sem, többen is a könnyeiket törölgették, majd ahogy megállt a három gyerek előtt, jól tudta, hogy mi lesz.
- Gyertek! Gyertek ide!
És a két kislány, már futott is az ölelésbe. Ők ketten komolyan vették azt, hogy a nagyapjuk lesz, amíg csak együtt maradnak, és most el is tört az a mécses, amire az öreg mester csak a fejét tudta csóválni.
- Jól van, adjátok csak ki magatokból. Könnyebb lesz úgy...
De ahogy Radre nézett, aki talán tisztelgésből, talán csak heppből, de a régi, rongyos mezt vette fel, és láthatóan legbelül erősen vívódott a férfiúi büszkeség a gyerekkel, aki valójában volt.
- Gyere ide te is! Gyerünk, ne szenvedj tovább!
Végre Rad is engedett a gyereknek, és ő is átölelte, mire már mindenki elfelejtette a gátlásait, és hatalmas embercsomó keletkezett, aminek közepén Katsurou csak nagyokat sóhajtozva próbálta leküzdeni a saját szentimentalizmusát. Végül mind eltávolodott, és csak Rad és Danny maradt ott, mert nekik még volt mit mondania.
- Mostantól te vagy a főnök. Ne csalódjak benned!
- Nem fogsz...
Még egy utolsó pacsi, és Danny hátralépett, hogy Rad odaférhessen.
- Vigyázz a lányokra, különösen Juanitára. Annak a kislánynak nagyon fontos vagy.
Rad csak szégyellősen bólogatott, mire emez megveregette a vállát, majd még utoljára intett nekik, mielőtt eltűnt volna, hogy hazatérhessen. Ha nyilván jó okkal is, de a csapat egy taggal megrövidült.
Nehezen indult be a szekér, és akárhogy is próbálták, valahogy senki sem tudta megszokni, hogy Katsurou már nem ül ott a padon minden meccsükön, pedig nem is egyszer sandítottak ki felé valami tanács reményében. A fásultság egyértelműen látszott az eredményeken is: Jöttek ugyan a 2-3 gólok, de a szokásos élet, a szokásos szellemesség hiányzott, és csak daráltak. Már azt is rég elfelejtették, mi volt a csapat neve, akik ellen játszottak, és az a két ranglistás csapat is feledésbe merült, akiket közben elporoltak.
- Ez így nem mehet tovább!
Rad unta már a dolgot, és duzzogva dobta le magát az ágyára. Szokás szerint két cinkostársa is vele volt, és mindhárman azon töprengtek, hogyan tudnák felrázni a többieket.
- Clare... Valami ötlet?
A legfőbb cselszövő egy kis ideig töprengett, majd a szokásos csintalan mosolyával bólintott.
- Egy van... Csak kicsit rizikós...
- Halljuk!
Clare nagyon titokzatosan közelebb vonta a barátait, és miután mindent pontosan átbeszéltek, a két kislány, sietve elhagyta a szobát. Persze, mivel ez titok volt, a többieknek halvány fogalma sem lehetett semmiről.
Majd nagyjából három nappal később jött is a nagy hír.
- Hogy hová hívtak minket?
- Jól hallottátok! A Firma-Ethysen tárt karokkal várnak titeket.
Ez a hír négy emberben is megmozgatott valamit, hisz valamire nagyon készültek ezen a bizonyos bolygón, de furcsa és majdnem ijesztő módon, mintha Zan örült volna ennek a legjobban. Most is csak sejtelmesen somolyogva ült a szokásos székében, és csak Rad, aki rendszeresen együtt edzett vele, vette észre a szokatlan hangulat jeleit rajta.
- Neked meg mi bajod?
- Bajom? Nincs nekem semmi bajom...
A pánikszerű válasz azonban hamar elárulta, de a további kérdések előtt Clare gyorsan magyarázatot adott.
- Csak örül, hogy újra láthatjuk Sarena nénikénket.
Mindenkinek kikerekedtek a szemei, így Zan kénytelen volt magyarázkodni.
- A helyzet az, hogy az otthoniakkal nem tarthatjuk a kapcsolatot, még közvetve sem, így Sarena nénikénk, Aeia istennő főpapnője a Firma-Ethysen, anyai nagynénénk, az egyetlen rokonunk, akit bármikor meglátogathatunk.
- Rajta keresztül váltunk leveleket a családjainkkal, és mivel a bolygó maga hivatalból semleges terület, ezért nyugodtan megszállhatunk ott, amikor csak neünk jól esik.
- Ez persze rátok is érvényes.
Ami azt illeti, a tény, hogy szívesen fogadják őket itt is, mindenkit felvidított egy kicsit. Mikor mind elkészültek, Zan még kiosztott fejenként egy hátizsákot.
- Ez mi?
- Ejtőernyő. Higgyétek el, jól jöhet.
Bár többen is hitetlenkedve vették fel az ernyőket, amint a teleport utáni vakíto villanás okozta átmeneti látászavar elmúlt, csak azon kapták magukat, hogy csak a végtelen kék eget látják. A szél vadul kavargott körülöttük, és hatalmas szárnyak csapkodását lehetett hallani.
- Hová csöppentünk?
- Nézzetek körül, és megtudjátok!
Annyi biztos volt, hogy egy hatalmas állat hátán ülnek mind, és a hatalmas pikkelyekből és a tüskékből, amik kiálltak belőle, arra következtethettek, hogy valami hüllőszerűség lehet. A szárnycsapkodást a két oldalt majd 50 méteres fesztávú, dupla szárnyak okozták, amiken jól lehetett látni a megfeszülő bőr minden apró pikkelyét, és a vérerek is jól látszottak a drapp színű alapon. Ahogy hátranéztek, hatalmas, bunkóban végződő farok segítette az állat repülését, egészen félelmetes módon ide-oda mozogva, olyan közel hozzájuk néha, hogy érezni lehetett a hátszelét.
- Atya isten... Ez csak nem... ?
- De bizony.
És mintegy végszóra egy teherautónyi méretű fej emelkedett épp eléjük, amiből hatalmas csonttüskék egész sora meredt elő, szabályos gallért alkotva, a homloka közepén egy majd négyméteres szarv meredt előre, ahogy kinyitotta a hatalmas száját, látni lehetett az ezerfogú állkapcsot és eget rázó üvöltést hallatott. Ekkor vették észre azt is, hogy a masszív fejet tartó vastag, erős nyakon egy ember ül.
- Az de komoly!
A köpenyes alak, első ránézésre leginkább egy fiatal fiú, olyan nyugodtan ült a hatalmas sárkány csupasz nyakán, mintha az lenne a legtermészetesebb.
- A sárkányunkat Magraknak hívják. Nagy megtisztetetés, hogy a hátán utazhattok egészen az uticélunkig. Nem sok embernek engedte meg eddig, hogy egyáltalán a közelébe merészkedjen.
- Hogyhogy?
- Magrak a Firma-Ethys egyik védőszentje, ha úgy tetszik. Az állandó kísérői, a Magenatak szerint, akik közül az egyiket épp ott látjátok elöl, 13755 éves.
- Ezt mégis honnan tudják?
- Állítólag ő maga mondta.
Tonio füttyentett egyet elismerése jeléül, majd Juanita sikkantotta el magát, és ahogy az egyik irányba mutató ujját követték a tekintetükkel, mind szájtátva láthatták, hogy a felhő ami fölött repültek, szinte megelevenedik, és több száz kisebb sárkány emelkedett fel, és szinte kötelékben repülve kísérték őket.
- Ejha...
A sok mesebeli lény után, amikkel eddig összehozta őket a sors, ezek voltak talán a legmeseszerűbbek, de a vámpírok, szellemek és társaik után ez már annyira meg sem lepte őket.
- Nézzétek, ezek közelednek!
Több kisebb állat is egészen közel repült a hozzájuk képest kolosszális ősükhöz, és nem kis meglepetésre nem egyre kantárt aggattak.
- Ezek szelídek?
- Csak mint a betöretlen csikók. Aki meg tud ülni egyet, azt a lovasok, ha úgy tetszik, maguk közé fogadják.
A Magrakra megszólalásig haosnlító fiatal állatok egyáltalán nem tűntek agresszívnak, és a nyakon ülő fiatal fiú most felegyenesedett, ezzel is teljes valójában megmutatkozva. Nem igen lehetett idősebb Clarenél, rezes színű bőrén kék és vörös tetoválások, a haja hosszú, ébenfekete, benne egyetlen hófehér tincs, a felsőteste a köpeny alatt szinte teljesen meztelen, csak egy bőrszíj a mellkasán keresztben, dísztelen szövetnadrágot viselt egyszerű övvel, és mezítlábas volt.
- Most figyeljetek!
Az egyik sárkánykölyök egészen közel került hozzá, ő pedig fennhangon kiáltotta oda a többieknek, méghozzá arrusi nyelven.
- Utánam, akinek van mersze!
És egy szép, lendületes ugrással a sárkány hátára vetette magát, majd különösebb erőlködés nélkül felkecmergett egy kényelmes ülő pozícióba, megragadta a gyeplőt és elszakadt a többiektől.
- Ez ugye csak viccel?
- Nem, ez is része a mókának. Akinek sikerül betörnie a sárkányt, amire felül, az nyer magának egy örökké hű társat.
Hogy Rad ezt honnan tudta, azt nem volt nehéz kitalálni, hisz Clare is épp annyira ismerte ezt a helyet, mint a bátyja, vagy a kuzinja. Ami még meglepőbb volt, hogy a fiatal fiú is felkelt, Adrian, Martin, Zan és a bátyja kíséretében.
- Danny, ne bohóckodj!
- Van rajtam ernyő, nem? Nem lesz baj.
Clare is kelt fel, de Freya visszatartotta.
- Ne már, én is akarok!
- Szó sem lehet róla! Nem neked való ez a dolog!
- Dehát Amarunak is szabad!
- Akkor is itt maradj!
Clare kicsit sértődötten ült vissza a helyére, de mindenki jól tudta, ha nem is most, Amaru, ahogy ő nevezte, biztos megengedi majd neki, hogy felüljön a saját sárkánya hátára.
- Na rajta!
Mind vettek egy jó kis lendületet, és egy lendületes ugrással átvetődtek a kisebb állatok hátára. Martin elsőnek majdnem le is esett, de valahogy csak sikerült belecsimpaszkodnia a gyeplőbe, és hála a türelmes állat kis segítségének, azzal, hogy addig forgott, míg valahogy a francia fiú végül csak a helyére került. Danny egy jó cowboy módjára hamar megtalálta a kényelmes helyzetet, Adrian gond nélkül uralma alá hajtotta a nyugtalanul fickándozó állatot, Rad pedig, mint akinek ez a legtermészetesebb dolog, könnyedén felkapaszkodott a sárkánykölyök hátára, ami azonban hirtelen gondolt egyet, és hirtelen átment zuhanásba.
- Rad!
Egy pillanatra mindenkiben megállt az ütő is, mert csak Rad ordítását lehetett egyre távolodni hallani, majd a felhők alól hirtelen előrobbant és vadul fickándozva, ringlispíl módjára pörögve próbált megszabadulni a terhétől.
- Jó ég, le fog esni!
Juanita a szemét is befogta ijedtében, de a fiatal fiú nem sokára uralma alá hajtotta a heves természetű hátas jószágot, és le is ereszkedett épp a rémült kislány mellé.
- Gyere! Ezt neked is ki kell próbálnod!
- Miiii?! Eszemben sincs! Mi lesz, ha leesek?
- Ne csináld már! Engem sem dobott le, és van rajtad ernyő is, nem?
Clare kapta el hirtelen a kinyújtott kezet, és a következő pillanatban már Rad előtt ült.
- Clare, ezért a bátyád mindannyiunkat megnyúz! Gyere vissza, de rögtön!
- Bocs, de nem hallak!
És már el is húzódtak tőlük. Juanita bánhatta, hogy nem élt a lehetőséggel, mert Clare istenien érezte magát repülés közben. Teljesen más élmény volt, mint Magrak terebélyes hátán. A fiatal sárkány folyton rakoncátlankodott, és az ülés kicsit kemény volt a csonttövisekkel teli hátán, amik most még elég kicsik voltak, de ahogy végigsimított a nagy, erős állat hátán, az érdes pikkelyek meleget árasztottak, nem pedig hideget, mint a hüllők általában
- Szerinted ez tűzokádó sárkány?
- Szerintem lehet... A sárkányok általában azok.
Amaru közben integetett a többieknek, majd egy rántás a gyeplőn, és zuhanórepülés következett, amiben Magrak is követte a maga méltóságteljes módján.
- Akkor utánuk!
Miközben zuhantak lefelé a tejfölsűrűségű felhőn keresztül, Clare sikítva kacagott. Utaztak már hullámvasúton, de az meg sem közelítette ezt az élményt, és a hangokból ítélve, nem csak ő érezte ezt így.
- Odanézzetek!
Ahogy leereszkedtek a felhő alá, szemet gyönyörködtető látvány tárult eléjük: ameddig csak a szem ellátott, végeláthatatlan erdőség terült el alant, amin két folyó haladt keresztül, majdnem párhuzamosan egymással, talán két folyóág volt, de nem is ez volt az egészen elképesztő, hanem a távolban egy hatalmas, már-már monumentális fa kolosszus, ami szinte hegy gyanánt magasodott ki az erdőségből.
- Az ott mi a jó isten nyila?
- Az Ixildrasyl, a Világfa. Az a mese járja, hogy az első virágzásakor három virágából született maga az élet.
- Azt hogy?
- Nos, a legenda úgy szól, hogy a virágokból szétszóródó magokból született az erdő, ami körülveszi, az állatok, amik lakják, és maga az ember is csak Aeia istennő áldásával kerülhetett ide. Azt mondják Aeia annyira megszánta a száraz kis kórót, ami a fa helyén éktelenkedett, hogy bánatában egy könnycseppet hullajtott, ami épp oda csöppent a kóróra, és az elképesztően nagyra nőtt.
- Szép mese.
- Igen az. A tudományos elemzés azt mutatja, hogy ez az élő és virágzó fa több, mint 3 millió éves. 13000 évente virágzik ki, és az elhullajtott magvai állítólag nemcsak a földön szóródnak szét, hanem valamilyen úton-módon elhagyják a légkört, és más bolygókra is eljutnak.
- Eszerint nem csak ez az egy ilyen fa van ebben a naprendszerben?
- Ilyen ősi csak ez az egy van, de a szomszédos bolygókon is megtalálni ezt a fajtát.
- Én valahogy már az elhullott könnycsepp meséjét is elhiszem, pláne a sárkányok után.
Sergei elgyönyörködött a mesebeli látványban, és ahogy egyre lejjebb ereszkedtek, lassan fák lombját súrolták repülés közben. Lassan közeledtek az Ixildrasylhoz, ami már messziről is monumentális látvány volt, de ahogy egyre közelebb értek hozzá, csak egyre hangosabb és elképedtebb tetszésnyilvánításokat lehetett hallani. Ahogy lassan a céljukhoz értek, a fa tövében egy jókora tisztás nyílt, amin ezrével álltak a leginkább indiánokra hasonlító emberek.
- Megérkeztünk! Öveket becsatolni!
A kisebb sárkányok kíséretében Magrak is lassan leereszkedett a földre, és türelmesen végigvárta, míg mindenki, ha remegő lábakkal is, de lekászálódik a hátáról. Magrak hátán a tüskék embernyi méretűre nőttek, így biztonságos volt köztük ülni, bár nem volt valami kényelmes.
- Aharru miaa rteare, Aeia mi terrtegi!
Így köszöntötte őket a legidősebb őslakó, nem kis meglepetésre arrusiul.
- Azt mondja, Föld bolygó lakói, testvérek, Aeia hozott titeket!
Rad már annyira elsajátította a nyelvet, hogy már egyik tős-gyökeres arrusinak sem kellett tolmácsolnia. A tömeg hirtelen megnyílt, és szépen díszített köntösében, alatta egy egyszerű vászonruhában, a hajában a legkülönfélébb drágakövekkel, egy majd 50 éves tűnő nő közeledett.
- Ő az?
- Igen...
Clare rontott előre hirtelen és széles mosollyal az arcán rohant szeretett nagynénje karjai közé.
- Sarena néni!
Az isősödő nő kitárt karokkal fogadta a viszontlátásnak annyira örülő kislányt, hogy szabályosan a karjai közé vetette magát. Freya következett, és már csak egy valaki hiányzott.
- Gyere, gyere ide, fiam!
Zan rém szégyellős volt az ilyesmiben, de most nem kellett nagyon bíztatni, nem is olyan soká már hárman ölelték át a kedves rokont.
- És bizonyára ti lennétek az Earth Eleven...
- I-igen... Én...
- Fölösleges a bemutatkozás. Mindenkit név szerint ismerek, hála Clarenek.
És ezzel ki is derült a turpisság, és Zan némi rosszallással nézett a kisbúgára, aki szelíden mosolyogva húzta be a nyakát.
- Ugye nem azt akarjátok mondani... ?
- De igen...
Rad lépett elő, hogy elvigye a balhét a barátai helyett is.
- Csak ki akartunk kicsit zökkenteni titeket a mindennapos malomból, és összebeszéltünk Clare nénikéjével...
- Na és... Akkor nem is volt igazi kihívás... ?
- Mi meghívtunk titeket, nem pedig kihívtunk. A Firma-Ethysen csak rajongóitok vannak, ellenfelet nem igen találtok.
Erre, szinte vezényszóra, egész sereg gyerek özönlött elő a semmiből, és szinte körbetáncolták őket örömükben.
- Jóságos ég, mennyien vannak!
- Mindjárt elevenen esznek meg, ha nem vigyázunk...
Köztük volt Amaru is, aki Adriant sündörögte körül és Radet.
- Bennetek ott él a Magaraku. Tisztellek titeket ezért.
- A micsoda?
- A sárkány szelleme.
Sarena odasétált hozzájuk, és a két fiú vállára tette a kezét.
- Amaru egy a sárkánygyermekek közül, akik azzal a természetes képességgel születnek, hogy beszélik a sárkányok ősi nyelvét, és megérzik az emberekben azt az aurát, amit ők csak Magarakunak neveznek.
- Ez érdekes...
Sarena is bólintott.
- Ha a fiam ezt mondja, biztos így van.
- A fia... ?!
Freyának egyszer volt egy mesedélutánja, amikor mesélt is arról, hogy az arrusi nők esetében nem volt olyan, hogy veszélyeztetett terhesség, vagy túlkorosság. Akkor vállaltak gyermeket, amikor akartak, vagy sikerült, ez pedig kicsit kiesett a többieknek.
- Igen... Az én kicsi fiam.
- Mama... Ne szégyeníts meg a példaképeim előtt!
Kicsi, de önérzetes, Amaru bizony már kifejlett személyiséggel bírt. Most a hőseihez fordult, és szinte könyörgő tekintettel folytatta.
- Azért ugye tartotok egy kis bemutatót nekünk?
- Hát...
Elég volt körülnézni és a rengeteg kiskutyatekintet közepette képtelenség volt ellent mondani.
- Nos... Végül is... Nincs semmi akadálya...
Az örömujjongás, ami erre kitört, szinte örömünnepbe csapott át, de Sarena még csendet kért.
- Azt is hallottam, hogy van két házasodni kívánó pár. Lássuk őket!
Danny és Liz azonnal elő is léptek, Adrian pedig csak nagy nehezen mert odaállni Freya mellé, ami azért nem kis meglepetés volt. Clare ugyanis elfelejtette megemlíteni, hogy kik ezek a párok, de Sarena nem zavartatta magát, csak mosolyogva az ég felé emelte a kezeit, és mintha meg lenne rendezve, egy-egy fénysugár hullott alá, épp a két párra, mire ő bólintott, majd mosolyogva harsogta a népnek.
- Aeia me thraf mi kok jakje tue!
Erre már tényleg kitört az örömünnep, és Clare csak nagy nehezen tudta érthetően tolmácsolni e szavakat.
- Aeia áldásával köttessék hát meg a frigy!
