Victtron 1.

Victtron - Robotháború

I.

Derült égből

Amikor 2038-ban a Föld sikeresen kapcsolatot létesített az első ismert földönkívüli fajjal, egy teljesen új fejezet kezdődött a történelemben, amit ma már a harmadik űrkorszaknak neveznek. Ezúttal nem mi mentünk elébe a nagy találkozásnak, hanem az idegen civilizáció küldöttei utaztak fényéveket, hogy a szövetségeseik üdvözletét és jó kívánságait közvetítsék felénk. Ami ezek után következett, immár történelem, de a történelemkönyvekbe azon a napon egy olyan fejezet került be, amit a mai napig is egy lapon emlegetnek a Függetlenségi nyilatkozat aláírásával.

Azóta eltelt bő 300 év, és a Föld bizony már kevés annak a népességnek, ami azóta sokszorosan felduzzadt, hála a kölcsönös népvándorlásoknak. Az ember és az újonnan szerzett barátaink keveredése pedig megszüntette a belterjességet, új, változatos, és stabil génállományok jöttek létre, és megszületett a modern, galaktikus társadalom, miközben a Föld, galaxis szinten ritka, ásványi kincseiért cserébe az idegen technológia, az új, fejlettebb piacok, a teljes és egységes politikai és gazdasági rendszer, és nem utolsó sorban az új lehetőségek nyíltak meg előttünk.

Az én őseim az elsők között voltak, akik kihasználták a lehetőséget és elköltöztek az őshazából egy aránylag közeli bolygóra, a Dextriánra. Az ottani népek nagyban hasonlítanak hozzánk, annyi különbséggel, hogy átlagban nagyjából 20 centivel magasabbak, leginkább elfekre hasonlítanak, és valamivel több mint kétszer annyit élnek összesen, mint az átlagos ember, de hallottam már legendákat a 300 éves emberről is, aki megláthatta még a mi fajtánk érkezését is. Hála a közösködésnek, a felmenőim között nem egy helyi őslakos is van, édesanyám ráadásul tiszta vérű Dextriai, édesapám viszont a család egyik, még a Földön maradt ágáról származó, tiszta vérű ember, így én a ritka, első generációs félvérek közé tartozom.

Ja, el is felejtettem bemutatkozni: Daniel Edwards vagyok, legalábbis így kereszteltek el apám vallása szerint, de a családom java csak Valsnak nevez, Valsriertha, anyai nagyapám után. A jelen csillag-időszámítás szerint 311-ben születtem egy csendes kis faluban a Dextria harmadik holdján.

– Dan! Hol az ördögben vagy?!

– Itt fent!

Hadrews légi támaszpont, Hall-84-es mesterséges bolygó, az otthonom. Még régen, srác koromban az volt a vágyam, hogy híres tervezőmérnök legyek, aki egy nap a saját tervezésű Armoroidja mellett pózolhat az újságok címlapján. Sajna túl sokan vágytak ugyanerre, így nekem maradt a katonai példányok melletti munka itt, távol az otthonomtól.

- Már rég lejárt a munkaidő, mit matatsz még mindig?

- Az egyik pilóta panaszkodott, hogy bizonytalan az egysége repülés közben, és komoly rezonancia miatt rendszeresen kihagynak a rendszerek.

- És te csak ezért képes vagy még mindig itt dekkolni?

- Holnap az expedíciót kísérő egységhez akarják adni ezt is, de ha meghibásodik a kulcsfontosságú pillanatban, az a mi sarunk lesz.

- Ez igaz...

Alex Hobbs, a legjobb barátom, és egyetemi csoporttársam, most felkapaszkodott mellém a lebegő platformra, amit a saját gravitronja tartott fent a levegőben, nagyjából fél méterre a földtől. Ez az alkalmatosság igazából arra volt jó, hogy felszereljék az Armoroidokat harc előtt, de a szerelők is gyakran használták állványként, ha magasan kellett dolgozniuk. Én személy szerint csak kényelmességből használtam.

- És van valami?

- Mindjárt kész a szimuláció, aztán meglátjuk.

A kezemben egy nagyobb analitikus eszközzel guggoltam ott a D-119-es egység mellett aminek épp szemmagasságban volt a Jackportja, amin keresztül rá tudtam kapcsolódni a rendszereire, hogy lefuttassak egy rendszeranalízist.

- Mindjárt kész..

Egy halk, kattanáshoz hasonló hang jelezte a folyamat végét, és egy oszlopdiagram jelent meg különböző számadatokkal, amiről a szakavatott szem le tudta olvasni, amire szüksége volt.

- Na, mit ír?

- Mindjárt...

Minden rendben látszott, az értékek normálisak, kivéve...

- 13. Fő moduláris egység... Az a horizontális stabilizátor... Az értékek szerint van rajta egy hajszálrepedés.

- Ezt meg hogy tudod így kiolvasni belőle?

- Te is tanultad ugyanezt, nem?

- Igen, de sosem tudnám így kiolvasni a mérési adatokból a probléma forrását.

- Ez csak azért van, mert nem ezzel töltöd az idődet, mint én, hanem naphosszat csak lebzselsz.

- Na, ezt szívd vissza, de sürgősen!

Persze Alex tudta jól, hogy csak tréfálok, hisz már gyerekkorunk óta a leghűségesebb barátok voltunk. Lecsuktam a Jackport fedelét és ráfordítottam a biztonsági reteszeket, mielőtt visszacsúsztattam a diagnosztikai kütyüt a nadrágom zsebébe, amiben a lapos tárgy, ami alig volt vastagabb egy darab kartonpapírnál, gond nélkül elvolt., majd leszálltunk a platformról.

- Egyébként meg tudod jól, hogy nekem ez a specialitásom.

- Ja, a számok, és diagramok mestere... Irigyellek is érte.

Mielőtt elfelejtem, az Armoroidok olyan, általában munkagépnek szánt, ember irányította robotok, amiket megfelelően felszerelve akár harctéren is be lehetett vetni. Esetünkben is egy harci modellről volt szó, ami a másnap indulni szánt expedíciós egységgel sajnos nem mehet el.

- Egyébként hová indulnak holnap?

- A 888-as szektorba.

- Az nem az a sötét zóna?

- De az... Mit akarhatnak ott?

- Bányászni, mi mást. A szövetségi kormányzat állandóan a ritka ásványkincsek kutatását sürgeti.

- Na igen, de minek kell ekkora katonai kíséret? Mármint, a nagy nevek közül is egy csomóan mennek.

- Tudom is én...

A Sötét Zóna, ahogy találóan nevezték, egy olyan naprendszer volt a Tejút egyik eldugott csücskében, aminek egy hideg fényű fehér törpecsillaga volt. A három körülötte keringő bolygó, a Tahels, a Zerkt, és a Lousa olyan messze volt a csillagtól, hogy gyakorlatilag éjjel-nappal sötétség uralkodott rajtuk.

- Mit kereshetnek azon a három halott bolygón? Olyan alacsony lehet a hőmérséklet, hogy megfagynának még a védőruhákban is.

- Valamikor az is egy olyan naprendszer volt, mint amiben a Föld is elhelyezkedik, de a csillaga elhasználta a fűtőanyagát, felfúvódott, elnyelte a belső bolygókat, majd összezsugorodott.

- Te még ezt is tudod?

- Ez alapvető csillagászat, ha utánaolvasnál, te is tudnád mindezt.

- Akkor is, mit kereshetnek mégis ott?

Alex elgondolkodtató kérdésére csak találgatással tudtam felelni.

- A bolygókra küldött szondák megállapították, hogy mindháromnak szilárd felszíne van, ami annyit tesz, hogy a kőzetek bármilyen ásványkincset tartalmazhatnak, a többit meg tudod.

- Az... Akkor sem vágom, minek kell hozzá katonai kíséret.

Ebben egyet értettünk, ahogy abban is, hogy ha kell is kíséret nekik, akkor is soknak tűnik az, amit kirendeltek. Hogy konkrétabb legyek, egy teljes századot, és a működőképes Armoroidjaink majdnem kétharmadát. Amit nem visznek magukkal, az vagy épp kiküldetésen van valahol, vagy épp az imént vizsgálthoz hasonlóan javításra szorul. Én közben a csuklómon hordott okos eszközön babráltam, aminek állandó kapcsolata volt a mesterséges bolygó belső távközlési hálózatával.

- Kész, a jelentés leadva, a karbantartó brigád holnap neki is kezdhet, és ha minden igaz, keddre kész is lesz.

- Macerás egy jószágok ezek. Túl kis kasztniba akarnak bezsúfolni túl sok mindent.

- Egyet értek. Személy szerint legalább dupla ekkora méretekkel dolgoznék.

Alex oldalba bökött kicsit, és tréfálkozva kérdezett rá.

- Mi mást változtatna még, mérnök úr?

- Komolyan kérdezed?

- Még szép! Tudni akarom, hogy te mennyivel vagy okosabb, mint aki áttervezte ezeket a munkagépeket harcra.

- Hát...

A farzsebemből előhúztam valamit, amit manapság már nem szokás használni, és a barátom kezébe adtam.

- Én valami ilyesmiben gondolkozom.

Hogy világos legyen, az Armoroidok többsége, még a katonai használatra készültek is általában az előnyösebb terepjárás érdekében vagy lánctalpas volt, hogy lényegében mindenen átmenjen, vagy százlábú, ami könnyebben mozgott olyan teherrel, amit egyenetlen talajon nem lehetett lánctalpassal szállítani.

- Röpképesre tervezed?

- Legalábbis ez lenne a legjobb. Ha belegondolsz, a levegőben nagyobb sebességgel, nagyobb távolságokat lehet áthidalni ugyanannyi idő alatt.

- Ez igaz... Helyből felszálló, vagy indítóplatformos?

- Tanulmányoztam a múlt vadászrepülőit, és úgy lenne a legjobb, ha a variálható meghajtással bárhonnan felszállhasson.

- Azt látom...

Persze azon a papíron csupán unalmas pillanataimban megálmodott agymenéseim szerepeltek, egy hatalmas humanoid, két lábon járó, repülő Armoroidot, ami bárhol, bármikor bevethető, univerzális, vagyis a légkörben és azon kívül is teljes hatásfokkal működik, nincs szüksége külön hordozóra, ami egy akció előtt, és után is elszállítja a helyszínre és vissza a bázisra, nehezebb és praktikusabb fegyverzetű, gyors és mozgékony...

- Szép álom...

- És mit szólnál, ha egyszer valóra válna?

- Szerintem abban a pillanatban elájulnék, és soha többé nem térnék magamhoz.

Persze, álmodozni szabad, és minden joga meg is van hozzá az embernek, de az álmok csak álmok maradnak, azért tenni is kellene, hogy valóra váljanak.

Másnap reggel, ahogy azt tervezték, az expedíciós egység el is hagyta a támaszpontot. Mivel a 888-as szektor előtt mi voltunk az utolsó előőrs, így gyakorlatilag a kis mesterséges égitest lakosságának a harmada el is ment velük. Trest városa, ami a támaszpont oltalma, a mesterséges légkör és a művi gravitáció optimalizált hatásai alatt terült el, most alaposan kiürült, és néhány családot kivéve, akik megtehették, hogy a kiküldetéssel tartottak, szinte csak nők és gyerekek maradtak.

- Öreg, ezt látnod kell!

Alex így rontott be a kis kuckómba a hatos hangár hátuljában, és láthatóan elég izgatott volt.

- Mi történt?

- Majd mondom út közben, csak gyere a tizenkettes hangárba, most!

- Aha...

Szinte rohantunk, mert ha Alex megindult, olyan volt, mint a függővasút, ami Deltorában közlekedett, a szövetség fővárosában.

- Elmondod végre, mi az a nagy dolog?

- Egy feltűnően nagy ajándékcsomagot kaptunk.

- Mégis mi...

És ahogy a hangár elé értünk, megértettem végre az izgatottsága értelmét. Egy nagyobb 1000 tonnás teherbírású százlábúról emelte le épp a daru a szállítmányát, egy akkora konténert, amekkora majdnem a csarnok tetejéig ért volna teljesen felállítva, és egy nagy tárolóállványra helyezte el, amit szintén erre a feladatra hoztak ide.

- Ez tudod, mire jó?

- Az ilyen biztonsági záras konténerekben szállítják az új Armoroidokat a célállomásukra.

- Pontosan!

Alex lelkesedése rám is átragadt, már csak azért is, mert semmilyen hasonló szállítmányt nem vártunk belátható időn belül. Ahogy körülnéztem, egy meglehetősen oda nem illő alakot láttam a felettünk lévő emelvény korlátjának támaszkodva figyelni a történéseket. Két dolog azonnal feltűnt rajta: katonai egyenruhát viselt, méghozzá a légierőét, a rangjelzései alapján pedig nem is akárki, hanem egy százados volt, a második pedig hogy egy fehér hajú, mélykék szemű nő volt az illető, nagyjából korunkbeli, középmagas, karcsú, egyenes, mint a szálfa, a tekintete semleges, érzelemmentes, az arca rezzenéstelen, a szája szorosan összezárva, makulátlan egyenruhája teljesen begombolva, hosszú haja egy része az arca elé omlott, a többit a lágy reggeli szellő lobogtatta, ami bemerészkedett a nyitott hangárkapun.

- Oda nézz!

Oldalba böktem Alexet, hogy felhívjam a figyelmét a ritka jelenségre, hisz ritka látvány volt egy női tiszt ezen a vidéken, pláne ennyire feltűnő jelenségek.

- Ezt nevezem!

Alex még füttyentett is egyet elismerése jeléül, én meg gyorsan elkaptam a tekintetem a fiatal nőtől, aki felénk is fordította az átható tekintetét, és némi megvetéssel fintorogva fejezte ki nemtetszését.

- Fejezd már be, hallod!

- Most miért? Szerintem tetszek neki!

- Szerintem meg jobb, ha leállsz, ha jót akarsz magadnak!

Mikor megint fel mertem sandítani, a fiatal nő már nem állt ott, viszont pillanatokon belül megjelent Alex mögött, és elkapta egy olyan ponton a vállán, ami igen kellemetlen és fájdalmas tudott lenni, ha jó helyen szorítja meg.

- Vicceskedünk, szépfiú?

Az a durva, érdes hangnem, ahogy ezt mondta, egyértelműen jelezte, hogy Alex túl ment egy bizonyos határon. Alex persze kiabált volna fájdalmában, ha nem szégyelli magát, a vasmarok pedig kegyetlenül rámart arra a bizonyos pontra, és nem eresztette.

- S-Sajnálo... Agh!

Nyilván ez a fiatal tiszt nem vette jó néven, hogy balszerencsés barátom flörtölni próbált vele. A kabátjára a Rhodes nevet hímezték, de láthatóan nem volt teljesen ember. A hófehér haj, és kék szemek kombinációja csak egy szövetséges népre, a Hortinokra volt jellemző, akik egy másik távoli bolygón a Horthia-2-n voltak jelen a legnagyobb létszámban. Emellett azonban feltűnt az is, hogy a hortinokkal ellentétben nem volt meg a feltűnően magas homlok, ami miatt olyanok, mintha a fejük teteje kopasz lenne, és a lapos orr sem volt meg, ami szerint az embervér is kiütött rajta.

- Elnézést kérek a barátom nevében is, asszonyom!

A százados rám nézett, miközben én a lehetséges legnagyobb alázattal fejhajtással próbáltam az elnézését kérni. Hümmögött egyet, majd odébb állt, mintha mi sem történt volna.

- Agh... Ennek meg mi a baja?

- Legközelebb inkább gondolkodj, mielőtt kikezdesz egy tiszttel! Hozzájuk képest a huszadik senkik vagyunk itt, hiába olyan fontos a munkánk.

- De ez a csaj akkor is valami frigid, hisztis liba lehet...

Aznap este persze nem hagyott nyugodni a hatalmas konténer, hisz ekkorát még életemben nem láttam. Az átlag Armoroidok 5-7 méter magasak, és max. 20 méter hosszúak, de ebben a konténerben valami nagyon nagy lehet, ez biztos.

- Meg kell tudnom, mi az!

Mivel kulcsom volt minden hangárhoz, elvégre a munkám része volt, hogy mindenhová be kellett menjek a támaszpont területén, ezért tíz percen belül már halkan be is hajtottam magam mögött a hangár személyi bejáratát. A lámpák égtek ugyan, de ez nem volt ritka errefelé, így nem is törődtem vele, csak a hatalmas tárolóhoz sétáltam, rátettem a kezem, és mintha várnék valamit, magam sem tudom mit, lehunytam a szemem és így álltam egy darabig.

- Jó lenne belelátni, igaz?

Egy ismerősen hangzó női hang szakított félbe, és ahogy jobbra néztem, a fiatal nő állt mellettem, és gyakorlatilag ugyanazt csinálta, mint én.

- Nos... Igen... Megkérdezhetem, mi van benne?

- Meg, de el nem mondhatom.

Nézett majd egy sóhaj után még hozzátette.

- Legalábbis úgy nem, hogy te továbbmondod valakinek.

A tény, hogy teljesen kötetlenül letegezett, kicsit oldóan hatott, és kicsit bátrabban mertem folytatni.

- Akkor megsúgod?

- Talán...

Először összevonta a szemöldökét, de aztán egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Ahogy hallottam, te megbízható vagy, Dan Edwards.

- Honnan tudod a nevemet?

- Majdnem mindenkiről tudok egy keveset, aki itt dolgozik, hála egy barátomnak, aki régebb óta itt dolgozik már. Még a te Alex barátodról is tudok mindent, pláne a délelőtti miatt.

- Tényleg sajnálom...

- Ne sajnáld, nem te tehetsz róla, hogy egy ütődött, aki csak a tökeivel gondolkodik.

Az, hogy így, ilyen kötetlenül elbeszélgettünk, nagyon meglepett, de pozitív értelemben. A hozzá hasonló tisztek többsége elég fafejű volt, és úgy bánt velünk is, mint az alárendeltjeivel, vagy még rosszabbul.

- Elisla Rhodes százados, de szólíts csak a keresztnevemen!

Kezet szorítottunk, és meg kellett állapítsam, hogy egyáltalán nem olyan törékeny kis szitakötő, mint amilyennek első pillantásra tűnik, sőt, olyan erős szorítása volt, mint egy satunak.

- Akkor, ki is ez pontosan?

- A VT-7078-b2 prototípus.

- Egy prototípus? Még sosem hallottam erről a típuskódról...

- Azért, mert ez elvileg egy szigorúan titkos projekt, amit annak idején azért indítottak el, hogy leváltsák az elavult Armoroid generációt, de nem akarták publikussá tenni, mert féltek, hogy valaki megpróbál alájuk vágni.

- Ipari verseny...

- Az...

Ez nem volt ritka, sőt az is nyílt titok volt, hogy a jelen Armoroid generációt is három különböző konszern hozta létre egy időben, és a katonai felhasználású típusokat is az építhette át, akik a legolcsóbban megoldották.

- Azt mondod, b2, akkor ez már nem az első modell?

- Nem, az első meghibásodott egy terheléses teszt közben, és megsemmisült, az egyik legjobb pilótánkkal együtt.

- Au... Részvétem...

- Nem érdekes, nem is ismertem. Egy másik században szolgált.

Elisla most minden további nélkül megragadta a karomat, és felvezetett a karzatra, amiről még reggel nézelődött. Nem voltam benne biztos, mi erre az oka, de mikor megálltunk ott, ahol először megláttam, már megértettem. A konténeren volt egy nagyobb nyílás, amin keresztül be lehetett jutni, hogy gyorsabban üzembe lehessen helyezni. A nyílás épp akkora volt, hogy egy ember át tudjon jutni rajta, és a beeső fényben egy igen morózus fej körvonalait lehetett kivenni.

- Ez hatalmas...

- 27 méter magas, 210 tonna, a végsebessége a talajon 477 mérföld óránként, a levegőben megközelíti a hangsebesség ötszörösét.

- Várj, úgy érted, hogy repülni is tud?

- Természetes, ez is volt az egyik oka, amiért az első modell megsemmisült... A levegőben felrobbant.

Ez már érthető volt, és épp kérdezni akartam valamit, mikor egy robbanás hatalmas robaja minden mást elnyomott, és minden megremegett körülöttünk.

- Mi volt ez?

- Nem tudom, de tetszik ez nekem.

Sarkon fordult, és már rohant is a lépcső felé, miközben az egész iszonyúan remegett, mintha a föld remegne így, miközben robbanások egész sora vált egyetlen fülsiketítő hangorkánná körös-körül.

- Vigyázz!

Hiába is kiáltottam, egy lendületes ugrással a lépcsőfordulóban landolt, a leszakadó lépcsők helyén pedig egy négyméteres lyuk támadt.

- Ugorj! Nem megy máshogy!

A robaj közepette is hallottam a biztató szavait, és némi erőt véve magamon elrugaszkodtam. Az ugrás rövid volt ugyan, de a forduló széléről visszarántott egy erős kéz, megszorította a kezem, és húzott maga után, miközben lassan elértünk a bejárathoz. Olyan gyorsan értünk oda, hogy felfogni sem volt időm, csak hirtelen kivágódott az ajtó, és Alex rontott be két társa kíséretében.

- Nagy gáz van! A semmiből jöttek!

- Mik? Milyen gáz?!

Ha késve is, de megszólaltak a légiriadó szirénái, és durrogtak a légvédelmi ütegek is. Olyan volt az egész, mint egy szürreális háborús filmben.

- Mi folyik itt?

Elisla kérdésére a zilált Alex csak nagy vonalakban tudott válaszolni.

- A semmiből bukkantak elő, először csak egy pár, aztán egyre több, minden felől!

- DE MIK?!

- Armoroidok! Ismeretlen felségjelzésű Armoroidok! Először a külső hangárokat vették célba, ahol a javításra váró egységek voltak, aztán a radarállomást, a parancsnoki központot, és...

Egy újabb robbanás, és az összes lámpa kialudt.

- Most már az Enetron telepet is.

- Mégis mennyi?

- Nem tudom... Mindenhol ott vannak... Az sem biztos, hogy nincs egy millió belőlük.

Alex feje vérzett, a bal karja csak lógott, és sántított, ami arra utalt, hogy közelről volt tanúja mindennek.

- A szállásokat is felrobbantották. Az a szerencsénk, hogy kijutottunk.

Teljes volt a pánik, és az Alexszel érkezők is sérüléseiket ápolgatták, ahogy csak tudták. Én csak egy kétségbeesett pillantást tudtam vetni Elislára, aki felnézett a konténerre, és tudtam is, mire gondol.

- Ki tudjuk nyitni a konténert?

- Csak a központi irányítópanelről, de az kost használhatatlan.

- És ezzel?

Most is nálam volt a kütyüm, amivel a minap az elromlott Armoroidon futtattam le a diagnosztikát. Alex töprengett, de Elisla rákiabált.

- Nincs időnk töketlenkedni! Meg lehet csinálni, vagy sem?!

- M-Meg... Van rajta Jackport, de menni..

- Menni fog, csak engedj oda!

Volt egy saját kis programom, amivel fel tudtam törni a jelszavazott zárakat is. A Jackport a legaljánál volt, csak egy kicsit kellett kinyújtózni hozzá, kihúztam a kábelt a kütyümből, és azonnal be is dugtam.

- Kell valaki, aki segít üzembe helyezni!

- És fel is kell jutnunk oda valahogy!

A lebegő platform épp ott hevert, de az áramellátás híján nem tudtuk használni. Alex hirtelen megvilágosodott.

- A tartalék generátor! Minden hangárban van egy!

- Akkor helyezzétek üzembe, gyorsan!

Alex és társai azonnal rohantak is hátra a raktárba, én meg egyedül maradtam Elislával, aki a vállamra tette a kezét.

- Szükségem lesz egy másodpilótára is.

- Mármint...

Zavarodottan mutattam saját magamra, ő pedig határozottan bólintott.

- Csak te vagy olyan állapotban, hogy meg tudd csinálni. Egyedül nem megy.

- Jó, de még életemben nem vezettem ilyet, és...

- Ne félj!

Egy biztató pillantás csupán, és képes volt elpárologtatni minden kétségemet. Nem tudom miért, de képes volt olyan mentális hatást gyakorolni a puszta tekintetével is, ami talán még a legbeszaribb alakokból is szuperhőst csinált volna.

- Menni fog. Majd segítek.

- Én...

Csak két másodpercig hezitáltam, és már bólintottam is.

- Helyes!

Újabb robbanások, amik most vadul megráztak mindent, és a légvédelmi ütegek is elhallgattak. Egy pittyegő hang jelezte, hogy a kódfeltörő végzett a jelszó dekódolásával, és hallani lehetett, hogy a konténer záróreteszei sorban kinyílnak. Ezzel nagyjából egy időben a tartalék generátor is működésbe lépett, és újra kigyúltak a még épen maradt lámpák, a lebegő platform pedig lassan elemelkedett a földtől.

- Nagyjából öt percig bírja szuflával, úgyhogy igyekezzetek!

Alex ezzel tért vissza, de mi ketten már haladtunk felfelé a magasba, és a kis nyílás felé közeledtünk, amin be lehetett látni nem is olyan rég, Elisla pedig sebtében magyarázott.

- Két pilótafülke van, egy a navigátornak, egy pedig a lövésznek, aki a fegyvereket kezeli. Azt akarom, hogy te a hátsót foglald el.

- Rendben, eszerint az a navigáció, ugye?

- Igen, az első modell esete után jöttek rá, hogy előnyösebb, ha nem egyszerre kell a pilótának mindkettőről gondoskodnia.

Ez világos beszéd volt, és ahogy feljutottunk, észrevettük, hogy a konténer hatalmas ajtajai lassan elkezdenek kinyílni.

- Kicsit lassú lesz ez így, nem?

- Majd meglátjuk. Na gyere!

Be is csusszant a kis nyíláson, és ahogy követtem, épp egy terebélyes mellkas tetején landoltam.

- Ide be!

A két cockpit már nyitva várt, Elisla már be is pattant az elülsőbe, én meg sebtiben elfoglaltam a nekem kijelölt helyet. Nem vagyok klausztrofóbiás, de ilyen szűk helyen még azelőtt sosem ültem, így kicsit elkapott az idegesség.

- Meg lehet ezt még gondolni?

- Csak nyugi! Öveket bekötni, sisakot fel!

Az övek már automatikusan kattantak is a helyükre, én meg felkaptam a sisakot, ami épp előttem várt a konzolon. Ahogy a fejembe nyomtam, a sisakrostély lecsukódott, és végre tisztán láttam mindent.

- Rendben, most aktiváld a rendszereket a villogó vörös gombbal, épp előtted!

Egy kis vörös fényű led villogott nagyjából mellmagasságban az előttem lévő konzolon, ami alatt egy gomb helyezkedett el, nyilván erre gondolt, és ezt lenyomva az egész szerkezet életre hördült. Az előttem eddig sötét képernyő, ami az Armoroid külső kameráinak képeit volt hivatott elém vetíteni, most felragyogott, és egy felirat jelent meg.

- "Helyezze a kezeit a konzolra az azonosításhoz!"

Nem volt mit tenni követtem az utasítást, és pontosan a két kékesen foszforeszkáló kézlenyomatra helyeztem a tenyereimet, mire azok eltűntek, és két botkormány emelkedett ki az irá yító konzolból, valamint a lábaim alatti pedálok benyomhatóvá váltak.

- Jó, a navigáció már a tiéd. Mindjárt kapsz képet is.

Ezt még ki sem mondta és már meg is jött az élőkép, ami, amennyire meg tudtam állapítani, a hatalmas Armoroid fején elhelyezett frontális audiovizuális szenzorokból kapta a jelet.

- Jó, és most...

- Betörik a kaput!

Ez a hirtelen jött kiáltás egy sor nagy dörrenés kíséretében érkezett, és hallani lehetett, ahogy egy nagyobb fémfelület lassan enged az erőszaknak, majd robbanások, és megint megjött a csatazaj.

- A francba! Sietnünk kell!

- De még nem nyílt ki a konténer!

- Amiatt ne aggódj, csak told előre a botkormányokat!

Elisla hangja még mindig higgadt és összeszedett emberre utalt, ami engem is megnyugtatott valamelyest. Ahogy néztem, két hatalmas kéz nyúlt előre, megragadta a tetű lassúsággal nyíló ajtószárnyakat, és hallottam is a parancsot:

- Most!

Egy határozott tolás a karokon, és a két hatalmas mechanikus kéz egészen egyszerűen letépte a helyéről az ajtószárnyakat, és némi nehézség árán, miközben szabadultunk a béklyótól, amik a konténerben tartottak minket, sikerült végre kiszabadulnunk, és egy kisebb zökkenéssel tudatta a szerkezet, hogy földet értünk.

- Alex!

Barátom eszméletlenül feküdt a földön, társaival együtt, és minden lángokban állt.

- Gyújtóbombákat használtak a rohadékok!

- Biztonságba kell juttatnunk őket. Egy nagy gáztartály is van itt, tele acetilénnel a lánghegesztőkhöz!

- A konténer robbanásbiztos, az majd megóvja őket! Jobb pedál benyom, és előre tol!

- Rendben!

Ezzel le is hajoltunk értük, és hiába kerültünk szinte azonnal impulzus lézerek tüze alá, a méretes Armoroid páncéljáról minden lepattanni látszott. A felmarkoltuk a három eszméletlen túlélőt, amit a belső analitikus műszerek is jeleztek, majd óvatosan lehelyeztük őket a konténerben, és visszahajlítottuk az ajtót a helyére. Igen, a többesszám nem téves, ez mind csapatmunka volt, és félelmetes mód jól tudtunk együttműködni.

- Jó, most pedig menjünk át ellentámadásba!

Egy fordulat jobbra, és négy ellenséges Armoroiddal találtuk szembe magunkat, amik majdhogynem fele akkorák voltak csupán, mint amiben mi ültünk, de állig felfegyverezve.

- Roham!

A parancs elhangzott, és igaz, hogy megint záporoztak a lövések, úgy pattantak le, mint a légypiszok, és a legközelebbit egy pontos ütéssel már repítettük is ki a hangárból. A többi kicsit megszeppent, de kettőt máris megmarkoltunk a fejénél fogva, majd szabályosan összegyömöszöltük őket. Szörnyű nyikorgó acéllemez hangok, szétfröccsenő hidraulikus folyadékok, és a két Armoroid harcképtelenül omlott egymás hegyére-hátára.

- Most te jössz!

Az utolsót egész egyszerűen elkaptuk, és nagy ívben kihajítottuk a hangárból, telibe találva a közben feltápászkodó társát, azonnal használhatatlanná rongálva mindkettőt.

- Ki a következő!?

Ahogy kirontottunk a hangárból, rögtön szembesültünk a ténnyel, hogy a milliós nagyságrend, amiről Alex beszélt, talán nem is volt olyan irreális. A levegőben annyi röpképes ellenség volt, hogy szabályosan eltakarták a csillagokat, és vaksötét lett volna, ha nem világítanak mind.

- Ez igen...

- Semmi vész! Gyújtsd be a hajtóműveket, és szálljunk fel! Ott már egyenlő ellenfelek leszünk!

- Na jó, de hogyan?

- Előtted a konzolon látsz egy sor vörös kapcsolót?

- Igen...

- Húzd végig rajtuk a kezed, és ha mind kigyúlt, a botkormányon húzd meg a gázt, és húzd hátra!

Előttem, kicsit balra, függőlegesen valóban egy sor vörös gomb helyezkedett el, amik valójában csak az érintő felületen voltak rajta. Kinyúltam feléjük és fentről lefelé minden végigvezettem a kezem, amire egy hangosabb morajlás, egy rázkódás, majd éles süvöltő hang volt a reakció. Egy szorítás a gázkaron, és hátrahúztam a karokat, mire érezhetően emelkedni kezdtünk, de csak annyira, hogy az acetilén tartály robbanása szinte elnyeljen minket.

- Megvagy? Minden rendben?

A robbanás vakító fénye miatt egy darabig eltartott, mire újra tisztán láttam, de közben Elisla folyamatosan tartott bennem némi éberséget. Mikor kitisztult a kép, egy szabályos lángtenger vett körül minket.

- Egyben vagyok, csak kicsit meglepődtem...

- Akkor ne álljunk le, tovább!

Szerintem az ellenségeink maguk sem hittek a szemüknek, mikor a gomolygó füst és lángtengerből hirtelen egy hatalmas Armoroid emelkedett ki. Egy mély levegő, és már ordítottam is a csatakiáltásomat.

- Na jó, csapjunk bele!!!

A szelíd hullámok boldogsága

I.

Sokadszor virágzanak a cseresznyefák

Mind voltunk gyerekek, mind álmodoztunk sok mindenről, és mindannyiunknak volt valaki, akit gyerekkorában annyira szeretett, hogy az később többé vált, még ha egyoldalú volt is. Hát én nem ilyen voltam...

Úgy nyolc éves lehettem, mikor a lábaimat négy kerékre kellett cserélnem, és azzal a lendülettel minden reményem, hogy egy normális, átlagos életet élhessek, szertefoszlott. Nagyon sokáig barátaim sem voltak, hisz még iskolába sem volt kedvem járni, így magántanár, és osztályozó vizsgák. Nem ez volt életem legszebb időszaka, az biztos.

Aztán mikor középsuliba kerültem, végre volt annyi lelki erőm, hogy bejárjak, és ekkor szereztem két barátot is, akik azóta is támogatnak hátulról, és akik a gimibe is velem tartottak. Jobban mondva, én jelentkeztem ugyanabba az iskolába, de itt Hikarizakában nem is nagyon akad más, csak a Hikarizaka Magángimnázium. Ezzel csak egy baj van, hogy egy domb tetején áll.

- Kell nekem mindig későig fenn maradni!

Azon a bizonyos reggelen elaludtam, és mire a domb lábához értem, már rég nem volt ott senki. A barátaim is nyilván azt hitték, hogy aznap inkább orvoshoz megyek, mert egy ideje elég kutyául éreztem magam. Nem volt más hátra, egyedül kellett felmásznom a dombra, bármilyen megerőltető volt is. Nem voltam egy paralimpikon, sem pedig erőművész, így gyakran meg kellett álljak szusszanni egyet, és még az út feléig sem értem el. Nagyjából a hatodik ilyen szünetnél halk, de sietős léptek zaját hallottam magam mögül, és legnagyobb meglepetésemre valaki hirtelen tolni kezdett.

- Hé!

- Nyugi, majd megköszönöd később!

- De én...

- Ne mondj semmit! Láttalak menet közben.

Csak tolt-tolt, szorgos léptekkel, és meglepetésemre dudorászott, méghozzá egy ismerős dallamot.

- Ez... Nem a Dango Daikazoku?

- De az. Honnan tudod?

- Csak ismerem...

Ahogy félig sikerült hátrasandítanom, megbizonyosodhattam, hogy egy lány sétál hátul, és hogy az iskola egyenruháját viseli, a táskáját pedig az egyik fogantyúra akasztotta. Többet nem nagyon láttam belőle, de az angyali hangja alapján, ahogy csacsogott, nagyon szépnek képzeltem, bár csalódtam már korábban a saját ítélőkészségemben.

- Elaludtál, igaz?

- Igen... Te is?

- Aha... Apum korán elment otthonról, anyum pedig szólt, csak épp én nem reagáltam rá...

- Aha...

Ahogy lassan, de biztosan haladtunk fel a dombra, csak mondta nagyon aranyosan a magáét, de én nem is figyeltem rá, csak a tájban gyönyörködtem, ami alant elterült. Mikor egy millióan rohannak felfelé a dombon, nincs időm az ilyesmiben gyönyörködni, de most, ahogy a rózsaszín virágszirmok aláhullottak, olyan volt, mintha a mennyország kapuin kukucskálnék be.

- Gyönyörű, igaz? Az én szívem is csak úgy kalapál.

Összerezzentem, mert nem, elég, hogy elbambultam, de észre sem vettem, hogy az egyik fordulóban megálltunk, és ő annyira közel hajolt hozzám, hogy szinte éreztem a leheletét az arcomon, ahogy ezt mondja.

- Igen... De... Kár, hogy elmúlik, nem is olyan soká...

- Ez igaz. De anyukám is mindig mondja, hogy amíg ezek a fák itt állnak, addig minden évben kivirágzanak majd, amíg csak világ a világ.

Felnéztem a legközelebbi fára, amiről épp az arcomra hullott egy szirom, és önkéntelenül is csak mosolyogni tudtam. Nagyon lassan, de tovább haladtunk, én pedig szinte röstelltem, hogy így hagyom magam utaztatni. Épp mondani akartam volna, hogy majd én megyek egyedül tovább, de megint ő volt a gyorsabb.

- Úgy látszik, tovább viszem a családi hagyományt...

- Miért?

- Csak mert apum is folyton késve érkezett suliba, és ez a legkevésbé sem érdekelte...

- Téged sem érdekel?

- Ha már ennyit késtem, már kár lenne az utolsó percekre beesni az első órára. Majd elkérem valakitől a jegyzeteit.

- Aha...

Egy darabig még haladtunk tovább, és csak a kapuban, ahonnan már egyedül is elboldogultam, engedett utamra.

- Na jó, innen már egyedül is betalálsz, igaz?

- Igen...

Ekkor szökkent el mellettem, és ahogy megint megfordult, hogy angyali mosollyal az arcán még búcsúzóul mondjon pár szót, a szavam is elállt.

- Akkor még találkozunk!

Nagyjából 160 centi, végtelen hosszú selymes fényű barna haj, nagy, kifejező, melegséget és szeretetet sugárzó szemek, a hajában hátul egy tincs egy fehér, masnira kötött szalaggal összefogva, az egyenruhája makulátlan, az okkerszínű blézer még szinte új, alatta a kis szvetter mélykék, a gallérján a csíkok kékek, vagyis az évfolyamtársam, a nyakában kis aranylánc, a füleiben pontszerű fülbevaló, a táskájáról pedig egy dango kulcstartó lógott.

- Na pá!

Én meg csak ott ültem, mint akibe a mennykő csapott, földig hullott állal, és próbáltam befogadni az egészen természetfeletti látványt, ami elsétált tőlem. Nem is tudtam, nem is képzeltem, hogy egy ilyen lány is jár ebbe az iskolába.

A második órára már csak sikerült beevickélnem, és legjobb barátom, Takeshi rögtön meg is szidott, amiért nem hívtam fel, hogy segítsen. Amikor aztán megtudta, hogy hogy jutottam fel mégis, csak füttyentett egyet, és eltűnődve mormogott egy ideig.

- Mi a bajod?

- Csak sajnálom, hogy nem láthattam. Egyáltalán biztos, hogy ide jár az a lány?

- Persze, hogy ide jár. Ráadásul évfolyamtársunk.

- Hááát... Az alapján, ahogy körülírtad, akármelyik barna hajú és szemű évfolyamtársnőnk lehet.

Nem is igen figyeltem rá, mert a tekintetem most is ezt a bizonyos lányt kereste a folyosón, de hasztalanul. Nekem amúgy is angol órám volt következőnek, így ott is kellett hagyjam kedves barátomat, hogy találkozzak a másikkal.

- Na végre már! Azt hittem, már be sem jössz.

- Bocs, de elaludtam...

Toshifumi Kotori, egyetlen nő barátom, és mostani évfolyamtársam nem ismert kegyelmet, ha le kellett korholnia valakit. Persze neki, mint az iskola leghírhedtebb női tanulójának, nem volt sok oka, hogy leszidjon, hisz ő tartotta a hiányzási rekordot, és épp egy hajszál választotta el az évismétléstől, vagy rosszabbtól. A maga kócos, féloldalasra nyírt fekete hajával, amibe zöld csíkokat festtetett, olyan is volt, mint valami lázadó bajkeverő, vagyis, pár éve még annak nézték volna, mostanában már ez volt a divat, sőt, láttam már ennél rosszabbat is. A szájában ott figyelt most is az igen kirívó színű nyalóka, ami mindig beszínezte a nyelvét.

- Hogy jutottál be a suliba? Behozott nagybátyád?

- Nem, az égiek küldtek egy angyalt, hogy megmentsen.

- Mi?

Felvont szemöldöke, és kételkedő arckifejezése jelezte, hogy olyat mondtam, ami neki kínai, vagy még inkább hihetetlen. El kellett hát meséljem a kalandomat neki is, és a végén alaposan vakarhatta a fejét.

- Egy gyönyörű lány, barna hajjal és szemekkel, ráadásul évfolyamtársunk? Hmm...

- Ugye, milyen hihetetlen? Takeshi azt mondja, hogy csak álmodoztam, és beképzeltem magamnak.

- Ha engem kérdezel, szerintem is... Nem is ismerek ilyen lányt... Hacsak...

- Hacsak?

Kicsit halkabbra fogta a hangját, és közelebb is hajolt.

- Hallottál már a "Könyvek hercegnőjéről"?

- A kicsodáról?

- Az a pletyka járja, hogy jár az iskolánkba egy kivételes intelligenciájú tanuló, akinek külön tanárai vannak, és még az elméleti osztályába sem kell bejárjon.

- Csak viccelsz, ugye?

- Mint mondtam, ez egy pletyka. Azt is hallottam, hogy ez a bizonyos lány már 40 éves is megvan, de azt is, hogy csak egy szellem.

Na, erre már rájöttem, hogy csak csúfot akar űzni belőlem.

- Te Ichinose Kotomiról beszélsz, aki majdhogynem az anyukád lehetne, te! Az ő meséjét még a gólyák is ismerik.

- Oh... Akkor átláttál rajtam...

- Persze, hisz átlátszó vagy, mint a szita. Na de komolyan, ismersz valakit, akire ráillik?

Kotori egy darabig töprengett, most már tényleg komolyan, de végül megrázta a fejét.

- Ha ismerem is, ez elég homályos leírás. Van valami különleges ismertetőjegye?

- Hááát... Eléggé normális, és csinos is, meg minden... Nem tudom...

Persze egy apróságról ekkor elfeledkeztem, így semmi sem lett belőle. Ebédkor hiába nézelődtem a menzán is, sehol sem láttam, pedig nagyon meg akartam mutatni mindkettejüknek. Fogalmam sem volt, hogy hívják, vagy hogy melyik osztályba jár, csak azt tudtam biztosan hogy ennek az iskolának a tanulója, és hogy igen feltűnő jelenség. Aznap délután aztán a csörgő mobilom oldotta fel az általános mélázásomat. A nagybátyám volt, aki előre rendelt egy boltban, de nem ért rá beugrani érte, ezért nekem kellett megtennem helyette. Nem is bántam, mert haza még nem nagyon akartam menni, és a cím, ahová mennem kellett valahogy nagyon ismerős volt. Ahogy az egyik kis utcán gurultam le, épp a park felé, a zegzugos utcahálózat egy újabb kis csodájában találtam magam. A kereszteződés másik oldalán a park kezdődött meg, balra nagyjából semmi, csak hosszasan a parkoló kocsisor egyik oldalon, nem messze egy buszmegállóval, jobbra viszont egy kis tömb, amit az utcafront felől üzletek tarkítottak, és az út egy darabon megint emelkedett. Hikarizaka dimbes-dombos városkája nem igazán könnyítette meg a magamfajta életét.

- Ez lesz az...

Ahogy felnéztem a házszámra, azonnal feltűnt a cégér is az ajtó fölött: Furukawa Pan.

- Egy pékség... Mit rende-

A gondolatot befejezni sem volt időm, mert hirtelen kivágódott az ajtó, és egy nőalak rohant el olyan közel mellettem, hogy épp át nem esett rajtam. Csak annyit vettem észre, hogy kötényt viselt, és hogy egy pár sütőkesztyűt hagyott el menet közben, miközben az arcát a kezeibe temette.

- Ebbe meg mi üthetett?

- Ushio, tartsd a frontot, máris jövünk!

- Oké!

Az ajtó még be sem vágódott, de már csapódott is ki megint, és ezúttal egy férfi rohant ki, miközben valakit buzgón tömött a saját szájába, és tele szájjal ordította, félig fuldokolva.

- Ne menj... Famaeeee! Én imá-

Egy fuldokló köhögő roham elfojtása után már rohant is az asszony után, aki, már amennyire tippelni mertem, a felesége lehetett.

- Na... Szép kis család lehet ez is... Csak remélem, hogy tudni fogja ez a valaki, miért jöttem...

Ahogy befordultam az ajtón, és jó hangosan köszöntem, hogy ez a valaki meghallja, a döbbenet valószínűleg alaposan kiülhetett az arcomra, mert az illető, aki hátulról a pulthoz előjött...

- T-Te vagy az... ?

A szép barna szemek rajtam pihentek egy pillanatig, de mikor rám ismert, olyan szép mosolyra fakadt, hogy a lélegzetem is elakadt.

- Te itt? Megáll az ész!

Igen, ő volt az, nem volt kétség, mert még az egyenruha volt rajta a kötény alatt, amit épp most kötött meg a háta mögött. Én egy pillanatig persze nem tudtam, mit mondjak, de mikor végre összekaptam magam, közelebb kerekeztem a pulthoz, végig az ínycsiklandó illatot árasztó péksütemények között, amikkel roskadásig tele voltak a polcok. Nehéz volt eldönteni, hogy ennyire előre gondolkodtak a gazdák, vagy épp ennyire nem volt forgalom, de mivel frissen sültnek tűntek, az előbbire tippeltem.

- A nagybátyámnak kellene elvinnem egy rendelést. Isashima névre...

- Aha... Máris...

Egy kis időre hátrament és miközben matatott, hallottam, ahogy egy igen ismerős dallamot dúdol. Nem tudtam volna pontosan megmondani, honnan ilyen ismerős, de ez az andalító dallam, pláne az ő hangján, furcsán kellemesen hatott.

- Egyébként... Hová mentek a tulajok?

- A nagyimék? Oh, mindjárt visszajönnek, csak... Nos, mondjuk úgy, hogy a napi rutin része egy ilyen mutatvány is.

- Eeeeezt... Nem igazán értem.

- Majd megérted.

Valahogy nem tudtam levenni a szemem róla még most sem, hisz ha mást nem is, de a hátát láttam, ahogy pakolászik, nyilván mert megtalálta felírva a megrendelést. Pillanatokon belül egy nagy csomaggal tért vissza.

- Meg is volna.

- Nagyon otthonosan mozogsz itt.

- Persze, hisz a napi szinten jövök be segíteni. Néha nem is árt, ahogy láthattad.

- Elég érdekes nagyszüleid vannak, ha engem kérdezel.

Erre csengő hangon elnevette magát, amit nem értettem, de egy mély, dörmögő hang hirtelen félbe is szakította.

- Ej, mi a nagy móka tárgya?

Ahogy felnéztem, mert a hang gyakorlatilag a fejem felett szólalt meg, kis híján kiestem a járművemből, mert az imént látott férfi gyakorlatilag az arcomba hajolt.

- Hát te meg ki lennél?

- Akio-san, fogd visszább magad egy kicsit! Nem akarod elijeszteni, mint a többi barátját is, ugye?

- Igen, Akki! Légy kedves!

Az arcomba lihegő alak felvonta az eddig összeráncolt szemöldökét, majd ahogy felemelkedett végignézett rajtam, majd fejcsóválva megállapította:

- Megint egy suhanc az iskolából, ráadásul ez még kerekeken is közlekedik...

- Akki!

Ahogy Ushiora néztem, mert ha emlékezetem nem csal, így nevezte ez a nem túl barátságos ember, minden bizonnyal a nagyapja, igen meglepő mód, dühösen ráncolta a homlokát.

- Jól van, na!

Mintegy megadva magát, az idős férfi feltett kezekkel elhátrált tőlem, és én végre elhagyhattam az üzletet egy tétova köszönés után. Még három métert sem tettem meg, és fürge léptek pattogtak a nyomomban, és pillanatokon belül társaságot kaptam.

- Bocs a nagyapám miatt, de ő már csak ilyen barátságtalan eleinte.

- Azt észrevettem... Mondd, hogy szokott néha jó napja is lenni!

- Áááh, általában kenyérre lehet kenni. Most nem tudom mi baja.

Ahogy haladtunk előre, egy darabig megint hallgattunk, és csak némi torokköszörülés után tudtam végre megszólalni.

- Kösz a reggeliért... Meg a mostaniért is...

- Semmi gáz! Engem úgy neveltek, hogy segítsek, ahol csak tudok.

- Akkor is köszi. Én Yousuke vagyok... Isashima Yousuke.

- Valahogy sejtettem... Mármint hogy Isashima vagy.

Megint mosolyogott, és végül kurtán ennyit mondott:

- Okazaki, amúgy.

Nyilván gondolta, hogy már tudom a keresztnevét, ezért is mondhatott csak ennyit. Mintha ismerős is lett volna ez a név valahonnan, csak arra nem tudtam rájönni, honnan.

- Szép neved van, amúgy.

- Köszi, az anyukám választotta. A tiédet is?

- Nem, a nagyapámat is Yousukénak hívják, ezért lettem én is az.

- Ez igazán kedves volt a szüleidtől.

Persze a szüleimről beszélni nem igazán esett jól, és ezt nyilván ő is észrevette.

- Valami baj van?

- Mi...

- Olyan... Szomorúnak tűnsz... Csak nem mondtam valami rosszat?

- Ja nem, dehogy is!

Próbáltam mosolyogni, de látta rajtam, hogy nem esne jól beszélni erről a dologról, így megcsóválta a szép fejét, és csak hümmögött egyet. Egy darabig mentünk tovább, majd egy kis földszintes ház előtt hirtelen megállt.

- Hát, én eddig jöttem. Na szia!

- Aha... Szia...

Ekkor jöttem rá csak, honnan volt ismerős az Okazaki név, hisz a postaládára is ez volt írva a ház falán. Még emlékeztem, hogy a nagybátyám, aki innen csak két tömbnyire lakott, mesélte, hogy egy volt kollégája, Naoyuki, ha jól emlékszem, szintén az Okazaki névre hallgatott. Ushio még intett, és eltűnt az ajtó mögött.

- Talán az unokája lehet...

Persze, mikor hazaértem, a nagybátyám már nem volt otthon és csak egy üzenet fogadott, miszerint dolgozni ment, ami nála a szabályos házalással jelentett egyet, és nem is tudta, mikor jön haza, így a vacsorát a mikróban hagyta. Hogy ez most mennyire nem volt ínyemre, nem is részletezném inkább, csak kivettem az egyszerű kis bolti kajás dobozt, és némi undorral forgattam egy darabig.

- Bleh... Tudtam én, hogy nem egy nagy szakács, de hogy ennyire...

Magam sem értem, miért de percekkel később kint találtam magam az utcán. Az első gondolatom az volt, hogy keresek valami kis büfét, hátha nyitva van még, és ott megpróbálok valami emészthető, tápláló kaját beszerezni, vagy elkerekezek egy boltba, és hátha ott, de mintha valami épp oda vonzana, egyszer csak az Okazaki ház előtt találtam magam.

- Egy magányos... Üres világ... Hol a szél fúj csupán... Néha a hó szálingózik...

Egy eléggé ismerős hangot hallottam épp a hátam mögül, és ahogy arra fordultam, megláttam Ushiot, ahogy a lassan kigyúló csillagok és a szelíd holdfény alatt egy padon ülve egy füzetszerűséget szorongatva, széles mozdulatokkal gesztikulálva mondja a magáét.

- Milyen régóta vándorolok már vajon? Két nap... ? Három hét... ? Négy hónap... ? Nem, már öt éve is megvan, de utam csak nem akar véget érni.

Valahogy, és nem is értem miért de nem tudtam rávenni magam, hogy tovább menjek. A közvilágítás led lámpáinak fényében, ahogy ott ült, valami megragadott, és nem akart ereszteni.

- Egyetlen társam csupán a lágy szellő, amely a tengerről fúj. A kedves szellőpajtás, ami olyan gyengéd, mint édesapám szeretete, és olyan meleg, mint édesanyám ölelése...

Bármi is volt ez, amit előadott, szépen hangzott, és nagyon érdekelt volna, hogy mi lesz a vége, de hirtelen, talán mert feltűnt neki, hogy valaki figyeli, rám nézett és az eddig komoly, apatikus arckifejezés eltűnt, a helyét pedig egy ragyogó mosoly vette át.

- Hát te.. ? Mi szél hozott ide?

- Én...

Nehezen tudtam hirtelen összekapni a gondolataimat, de csak ki tudtam mondani az igazat.

- Sz-szóval, az a helyzet, hogy nincs otthon senki, és kaja sem nagyon... Gondoltam elmegyek, vadászok magamnak valamit.

- Oh...

Ez már nem Ushio volt, hanem egy másik, szelíd női hang, ami a hátam mögül szólalt meg.

- Mama!

- Shio-chan, nem kellene ilyenkor is itt kint ülnöd. Nem elég, hogy már így is szemüveges vagy?

- De mama, az csak olvasáshoz kell...

Ushio kicsit durcásan húzta el a száját, és ekkor vettem észre, hogy tényleg szemüveget visel... Lehetséges lenne, hogy az iskolában is... ?

- Na és, a fiatalemberben kit tisztelhetek?

- Ő...

Most kaptam csak a fejemhez, hisz itt ülök, ráadásul két nő kereszttüzében, akik inkább hasonlítanak egymásra úgy, mintha nővérek lennének, semmint anya és lánya, és még be sem mutatkoztam.

- B-bocsánat... Isashima Yosuke vagyok... Örvendek!

Amennyire azt egy kerekesszékes embertől el lehet várni egyáltalán, próbáltam emellé még fejet is hajtani, az asszony pedig csak kedvesen mosolyogva válaszolt.

- Okazaki Nagisa, részemről a szerencse.

Némileg zavarodottan akartam volna tovább indulni, hogy ne kelljen belefolynom anya és lánya beszélgetésébe, de nem úszhattam meg a következő kérdést.

- És miért nem hívod be a barátodat, Shio-chan? Ahogy elnézem, iskolatársak vagytok.

Igen, ahogy voltam, sarkon fordultam, és jöttem is el otthonról, elvégre pénzt tartok magamnál, ha minden kötél szakad, bár az az ebédpénzem volt a hétre, majd csak megoldom valahogy. Ushio nem tudott mit mondani, így én voltam kénytelen kimenteni.

- A helyzet az, hogy csak épp erre jártam. Különben csak ma reggel óta ismerjük egymást, és...

- Csak ma reggel óta? Oooooh... ! Épp a virágzó cseresznyefák alatt?

Nem igazán értettem, csak azt tudom, hogy Ushio fülig vörösödött erre, mire az édesanyja kitárta a ház ajtaját.

- Gyere csak beljebb!

Nem igazán értettem, mi értelme volt az iménti megjegyzésnek, de annyi biztos, hogy ha nem is volt szándékomban, akkor léptem át először az Okazaki család otthonának küszöbét.