Nem Játék 6.

VI.

A vizek városa

Két nap, és Arma és társai sok mindent megtapasztalhattak a világ változásaiból: ahogy azt már gondolták is, a játék folyamatosan építette önmagát, és ez nem egyszer, nem kétszer, szinte minden pillanatban meg is nyilatkozott. Először arra lettek figyelmesek, hogy a vízben halak kezdtek el fickándozni időről időre, majd az ártéri erdők állatvilága is megelevenedett, majd egy kis sziget akadt az útjukba, amin, mint kiderült, kénytelenek voltak kikötni, mivel a kanyarulat, amibe érkeztek, zsákutca volt. A víz szédítő mélységbe zúdult alá a semmibe.

- Na és most?

- Várunk, amíg nem tudunk továbbmenni.

Tábort ütöttek a kis sziklaszigeten, ami gyakorlatilag teljesen kopár volt. A partra átcsónakázva gyűjtöttek némi rőzsét, és Shirayuki gyakorolhatta a tűzgyújtó képességét. Nem volt ugyan létszükséglet, mint például a valóságban lett volna, de jól esett, hogy nem kellett a vaksötétben ülniük este lefekvés előtt. A kupaktanács összegyűltével, amibe Raas, a hajót igazgató társuk, aki maga inkább munkás ember akart lenni, semmint harcos, szintén bekapcsolódott, jöhetett a szokásos helyzet elemzés, ami már szokásukká vált, amióta együtt voltak. Ilyenkor mind elmondhatták a véleményüket, ötleteiket, problémáikat, és persze ment az ötlet börze, hogy mihez kezdjenek következőnek.

- Eddig elég sima az út. Ha a valóságban lennénk, nagyjából húsz, harminc mérföldet tettünk volna meg dél-dél-nyugati irányban.

- Ez elég kevés, nem? Mármint három vagy négy nap alatt.

Meiya felvetésére Raven válaszolt Arma helyett.

- Minden egyes nap meg kellett állnunk egy időre, ráadásul nem a saját hibánkból. Ezt mind számítsátok bele!

- Ravennek igaza van. Most is csak azért éjszakázunk itt, mert nem tudunk hová továbbmenni.

Az elmúlt napok hajókázása után végre mind szárazföldet érezhettek a lábuk alatt, de ennél kicsivel többre vágytak, több emberre, akár némi izgalomra is, és az hogy még azt sem tudták biztosan, mikor indulhatnak tovább, nem igazán keltett jó hangulatot.

- Na és ha eljutunk egy városba? Nyilván ott is vár majd minket valami kellemetlen meglepetés.

- Őszintén szólva, én a hátam közepére sem kívánom a csontvázakat...

- Az túl egy síkú lenne. Ez a játék saját magát teremti meg, és odafigyelt, hogy ennyire részletes és valósággal változatos világot alkosson nekünk. Nem hiszem, hogy a szörnyeket is ismételgetné.

- Na és mit gondoltok, találunk akár utalást is emberekre valahol?

- Talán... Sőt, biztosan, és ebben bíznunk kell. Ha mi túléltük még a káosz közepette is, akkor más is.

Ebben maradtak, és arra az éjszakára Arma vállalta, hogy kiül a sziklasziget legmagasabb pontjára, ami az üresség felé néz, és onnan jelez majd a többieknek, ha valami történik. Unalmában egy kis dalt dudorászott. Tehette, hisz a kutya sem volt ott vele, vagy legalábbis nem tudta, hogy ott van.

- Ennyire unalmas? Szólhattál volna...

Meiya szólalt meg épp mellette, de emez meg sem rezdült, csak eldobta a kavicsot, amivel eddig szórakozott. Egy halk csobbanás, és a követ elnyelte a víz, Meiya pedig letelepedett unottan ücsörgő barátja mellé.

- Min gondolkodtál?

- Honnan veszed, hogy gondolkodtam?

- Akkor vagy csak ilyen hallgatag, ha valamin töröd a fejed. Szóval?

Arma sóhajtott egy mélyet, és csak halkan kezdett bele.

- Tudod, odahaza egy csomó barátom, a szüleim, nagyszüleim, és két testvérem vár hiába.

- Szóval nálad is nagy a család?

- Eléggé. Neked gondolom szintén négy testvéred van...

- Hogy is ne, mi öten vagyunk testvérek.

- Te jó ég... Nekem a bátyám már nős, a húgom meg még óvodás.

- Jó nagy korkülönbség van köztetek.

Meiya kicsit sandán, de elnézte magának a mellette ülő fiút, majd halkan rákérdezett arra, ami már régóta érdekelte.

- Na és, mi az igazi neved?

- Az enyém? Nos, a haverjaim Skipnek neveznek, de a szüleimtől a Jo becenevet kaptam, ha már vannak ezek a hülye számkódos azonosítók.

- Aha, szóval Jo, na és honnan jött az Arma név?

- Nem tudom... Valaki így nevezett egyszer, és rám ragadt.

- Így nevezett? Az hogy?

- Nem tudom... Talán összetévesztett valakivel, és annyira megtetszett, hogy a Master id. - m is ez lett. Na és neked, honnan jött a neved?

- Ki fogsz nevetni...

- Tégy próbára!

Meiya kicsit habozott, aztán nagy nehezen, de csak kibökte a nagy igazságot.

- Az igazi nevem Lupe Mejiya. Innen jött ez a név.

- Mejiya... Elég spanyolos hangzású.

- Mexikói egész pontosan. Egy csodás tengerparti városkában élek... Legalábbis normális esetben.

- Ez jó... Jó neked. Én Birminghamből jöttem, ott meg aztán nem épp a napsütéses, homokos tengerpartok a jellemzőek.

- Aha, szóval angol Gentleman vagy? Ez megmagyarázza az akcentusodat.

- Van akcentusom?

- Van, de ez teljesen normális.

Egy kis ideig hallgattak, és a holdat bámulták. Különleges éjszaka volt ez, mert épp holdfogyatkozás volt, és a hold ezüst tányérja enyhe vöröses színt kezdett el felvenni az egyik oldalán.

- Tudod, ha ez nem egy csapda lenne, ahol bent ragadtunk, nem is lenne olyan rossz hely.

- Van benne valami...

Mindketten megfigyelték már, milyen aprólékos munkával, rengeteg belefektetéssel, és élethűen dolgozta ki valaki ezt az amúgy valóban nem utolsó látványt nyújtó világot. A városban is, az üszkösödő gerendák, a romok, a szörnyek, a legapróbb részletekig szépen, aprólékosan megalkotva. Az erdő fáinak hajlongása a szélben, az esti köd, ahogy lassan leült a tájra, a csillagok állása, a csillagképek elhelyezkedése, a hullámok fodrozódása a vízen. Szinte mintha fotókat, filmfelvételeket, valóságos környezetet vettek volna át, csak hogy még lélegzetelállítóbb legyen az egész. Arma sokszor hasonlítgatta a Gaia egyébként tetszetős, de összehasonlíthatatlanul gagyi grafikáját ehhez, és a különbség megdöbbentő volt. A rendszer, jobb híján, a tökéletes grafikus emuláció érdekében az idegpályákra vetítette ki mindezt, hogy egy felülmúlhatatlan élményt nyújtson. Na most ez, amit maguk előtt láttak, éreztek, tapintottak, hallottak, bizony már a valósághűség felső, a majdnem tökéletes valóságszerűség alsó határát súrolta.

- Vajon ki lehetett az, aki ezt az egészet megalkotta?

- Nem tudom, de iszonyú munkát feccölhetett bele.

Megint csak hallgattak, és Meiya közelebb húzódott, hogy odabújjon egy kicsit a fiúhoz, aki csak mosolyogva tűrt.

- Szerinted kijutunk innen hamarabb, minthogy valaki végigvinné a játékot?

- Ne valószínű... Ahhoz valakinek fel kellene törnie a GM fiók jelszavát, saját magának GM jogokat adni, és kijelentkeztetni mindenkit. Na most, a GM mesterjelszavak minimum 24 bitesek, és a rendszer állítja be. Ha valaki ezt elég óvatosan csinálta, még többszörösen be is védte.

- Vagyis több jelszó is van, amiket nagyon sokáig tart feltörni, tekintve a lehetőségek számát...

- Valószínűleg hamarabb játsszuk ki a játékot, semhogy kimentenének innen. Ha bevonnánk más cégeket is ebbe, akkor hamarabb meglehetne valamivel, de mivel egy olyan fejlesztőről van szó, akik féltve őrzik minden titkukat, ez esélytelen.

Arma keserűen nézett fel megint a fogyó holdra, és némi fájdalommal a hangjában, de ironikusan dünnyögte maga elé:

- Bár itt lenne barátom... Ő biztos kitalálna valamit, hogy legalább egy kicsivel könnyebb legyen a játék.

- Ekkora zseni?

- Mondhatjuk így is, de én inkább azt mondanám, hogy nála nagyobb kockát nem nagyon hordott a hátán a föld.

Meiya erre elnevette magát, és ha nem is szándékosan de Armának sikerült kicsit feloldani a beszélgetés hangulatát. Méz jó darabig beszélgettek így, mielőtt Meiya, majd a fiú is elaludt.

00____00____00

Eközben a valós világban már gőzerővel folyt a munka, és próbáltak kapcsolatot teremteni a bent rekedtekkel. Két programozó csak azon dolgozott, hogy egyáltalán képet tudjon szerezni a benti folyamatokról, és közben már a hatodik kávéjukat fogyasztották aznap. Az egyik levette a szemüvegét és az orrnyergét masszírozta. A sokadik kávé már az ellentétes hatást fejtette ki.

- Nálad van már valami?

- Semmi... Mintha mindent a Kreml kincstárába zártak volna, olyan védelem van még a megfigyelés ellen is...

Egy nagy ásítás és mindketten fáradtan dőltek hátra a székükben. Az elmúlt 51 órát ébren töltötték, és ez kezdett már meglátszott az arcukon is. Mély, nagy, fekete karikák ültek a szemeik körül, egyikül pedig most a kezét kente be valami krémmel.

- Adj nekem is egy kicsit!

- Csak csínján! Még van mit kihúznom ezzel az egyel...

Egy darabig mindketten hallgattak, mikor hirtelen kivágódott az ajtó, és valaki fennhangon ordibálva jelentette be a nagy hírt.

- Valaki Live Streamben játszik már a kezdet óta! Van képünk, és hang is!

00____00____00

Hajnalodott, mikor Arma arra lett figyelmes, hogy sirályok rikoltoznak a feje fölött. Erre eddig nem volt még példa, így jó ómennek vehette, és ahogy kinyitotta a szemét, a néhány órás vegetálás után, ami az alvást helyettesítette, üde, kellemes reggeli szellőt érzett, valamint valaki halkan szuszogott a fülébe. Ahogy ott elaludtak, Meiya egyszerűen a fiú vállára borult álmában. Arma mosolygott, miközben a tekintetét a távolba meresztette, ahol már ki is rajzolódtak az éjszaka folyamán kialakult új táj részletei a hajnali párás időben.

- Lupe... Ébredj! Lupita!

Mikor a becenevén szólították, Meiya is kinyitotta végre a szemeit, hacsak lassan is, és egy kis nyújtózkodás után válaszolt csak.

- Jó... Reggelt!

Egy nagy ásítás, és máris jobban érezte magát, majd ahogy körülnézett, ő is mosolyra fakadt. A lábaiknál, szinte karnyújtásnyi távolságra két réce totyogott, utánuk vagy egy tucat kis pelyhes fiókájukkal, a távolban sirályok játszadoztak a víz felett, a rikoltozásuk pedig felverte a környéket. Az eddig a semmibe zuhogó folyó hirtelen egy terebélyes tóvá szélesedett, amit több, kisebb-nagyobb szigetecske tagolt egy darabig, mielőtt teljesen kiterebélyesedett volna a vízfelület, és egy hatalmas, egybefüggő öböllé nem vált.

- Te jó ég...

- Gyönyörű, igaz?

- Az enyhe kifejezés!

Ahogy lassan feltápászkodtak a szikláról, ami kicsit nyirkos volt, szinte a semmiből a hajójuk bukkant elő. A kis egy árbocos könnyedén siklott a kristálytiszta vízen a reggeli szellőben.

- Ti meg mire vártok még? Ha tapsra, akkor mozduljatok végre, mert itt hagyunk!

Raven így köszöntötte őket kapásból, és a két parton ragadt álomszuszék csak egymásra nézett, majd egy hirtelen meggondolással mindketten futni kezdtek, egy jó kis lendületes ugrás, és mindketten az épp jókor odasikló bárka fedélzetén termettek.

- Jó reggelt, csapat!

- Nektek is! Látom, jól eltelt az éjszaka.

- Mondhatni...

Arma és Meiya is sejtelmes mosollyal mondta ezt, és mindenkinek bőven maradt ezek után min fantáziálnia. Behatoltak a kis szigetek közötti, kicsivel sekélyebb, de még épp járható csatornák szűk hálózatába, ami reményeik szerint nem a vesztüket volt hivatott okozni. Shirayuki ült az árbockosárban, ügyelve, hogy nehogy zátonyra fussanak, Arma állt a kormánynál, Raven a hajó orrában figyelte a vizet, Meiya és Luala pedig kétoldalt kémlelték a vízfelszínt. Egyedül Arrogantia, és a vitorlázásban kicsivel jártasabb társuk ült teljes nyugalomban az árboc tövében.

- Van valami?!

- Forduljunk jobbra! Előttünk túl sekély!

- Aye!

A jó szél, és a kellemesen hűvös levegő meghozta a társaság jókedvét, és igaz, hogy jókora kerülővel, a sekélyebb csatornákat elkerülve, de úgy egy bő óra alatt túljutottak a szigeteken, és kint voltak a nyílt vízen.

- Milyen messze lehet a part?

- Szerintem úgy két-három mérföld...

Szándékosan számolgattak így, mint a jó matrózok, és miközben a szél repítette a könnyű kis bárkát, volt idejük nézelődni is. Az öböl, ahova jutottak, valóban vagy 8-9 km széles is megvolt helyenként, de a legkeskenyebb pontján sem volt kevesebb ötnél. A víz kristálytiszta volt, halak ugráltak ki belőle időről időre, az égen csak pár gomolyfelhő, a víz felszínén vadkacsák, vadludak, néha hattyúk úszkáltak, a déli parton teljes síkságon hatalmas erdők terültek el, az északin pedig jókora hegyek magaslottak némán a festői táj fölé. Csodálatos volt már maga a látvány is, és a lányok minden pillanatban fel-felkiáltottak, ha valami új, szokatlan dolog akadt a szemük elé. A távolban egy hatalmas halászsas vitorlázott méltóságteljesen a víz fölött, majd hirtelen gondolt egyet, megperdült, zuhanni kezdett, és még mielőtt becsapódott volna a vízbe, hirtelen megint szárnyra kapott és már egy hallal a karmai között szált el.

- Csodálatos... Mint valami mesében, olyan.

- Utoljára könyvekben olvastam ilyen tájról...

Mind csak tátott szájjal bámulni tudtak a csodás, sőt, pazar látványra, amilyenről csak álmodhattak manapság. Az álmodozásból aztán egy harsány kiáltás ébresztette fel őket:

- Város a láthatáron!

- Mi?! Hol?!

Mind a partot kémlelték, de hiába, így Shirayukinak kellett kiigazítania őket.

- Nem arra. Előttünk!

És ahogy mind kimeresztették a szemeiket, valóban, mintha házak álltak volna a víz kellős közepén. A döbbenet csak akkor vált igazán naggyá, mikor fél óra múlva már közelebb értek, és kiderült, hogy a város nem csak látszólag nincs egyik part közelében sem: egy szabályos város állt vastag oszlopokon a hatalmas víztükör kellős közepén. Az épületek egytől egyig kő építésűek, gazdagon és mívesen díszítettek, az utakat pedig csatornák helyettesítették.

- M-... Velencébe kerültünk, vagy mi ez a hely?

A döbbenetet fokozta a tény, hogy a csatornák olyan szűkösek voltak, hogy épp csak el tudtak hajókázni bennük, a part pedig egy jobb ugrásnyi távolságra volt tőlük.

- Ezt az utat biztos nem az ekkora hajóknak tervezték...

- Nyilván inkább gondoláknak, mint Velencében. De egyet sem látok, ahogy embereket sem.

- És szörnyeket sem...

Valóban, kísérteties csend honolt az egész helyen, sehol egy nesz, de még a madarak sem rikoltoztak, csak a teljes néma csend. Még ijesztőbb volt, hogy egy teremtett lélek nem sok, annyit sem láttak, és ahogy csak a hajó vitorla rudazatának nyikorgásán kívül mást nem is hallottak, mindenkinek kezdett egy nagyon rossz érzése lenni.

- Valami nagyon nincs rendben... Ennek csapda szaga van.

- Vigyázzatok!

Arma épp el tudott bukni egy épp felé száguldó három ágú szigony elől, ami elzúgott, és a hajó oldalába csapódott. Miközben az amúgy csodás, reneszánsz stílusú várost szemlézték, a hátuk mögött szörnyek osontak a fedélzetre.

- Mermanok, lv 33, 3800 hp...

- Mit is vártunk egy vízi várostól...? Védjétek magatokat!

A hat ellenség, ami elsőként a fedélzetre merészkedett, hamar majdnem húszra gyarapodott.

- Alkossatok kört! Fedezzétek egymás hátát!

- Rendben!

Arma szokás szerint osztotta is a parancsokat, a többiek pedig kérdés nélkül engedelmeskedtek. Raven és Shirayuki kapásból le is szedett kettőt, némi segítséggel Lualától, aki vadmacska alakban segített be. Arma és Meiya is fedezték egymást, Raas pedig Arrogantiával fogott össze, aki ugyan gyógyító volt, jól forgatta a botját, amit még a csendes járatban vásárolt meg egy gyűjtőtől, meglehetősen borsos áron. Egy suhintás, és egy mermant leszerelt, majd Raas át is szúrta a rövid görbe kardjával.

- Így tovább! Ne álljatok meg!

Azonban nem hogy fogytak volna, szaporodtak, és kezdett egyre szűkülni a kör körülöttük.

- Valami ötlet, kapitány?

- Gondolkodom...

- Jó lenne, ha haladnál kicsit.

Raven már az egyik tőrével terített le egyet, és mint kiderült, a hátukon díszelgő púp volt a gyenge pontjuk. Így is elég nehéz volt rendesen küzdeni ellenük, kezdtek zavaróan sokan lenni.

- Valami elemi gyengéjük kell legyen...

- Ez az!

Meiya felemelte a szépen faragott és díszített új pálcáját, és egyet koppantott a hajó padlóján.

- Ennek mi értelme volt?

- Mindjárt megtudjátok. Ha jót akartok, leeresztitek a fegyvereiteket.

- Ugye csak viccelsz...

- Nem... Nem viccel, csináljátok, amit mond!

Az égen hirtelen nagyon elkezdtek gyülekezni a felhők, és mire kettőt pislogtak, a napsütéses idő hirtelen elektromos viharrá vált, sűrűn cikázó villámokkal.

- Most kapaszkodjatok meg!

A mermanok közelebb jöttek, de mintha bajt éreznének, hirtelen meghátráltak, de már későn: az első villám sisteregve, iszonyú csattanással csapott le épp a sűrűjébe, hatalmasat robbanva, és repültek mindenfelé a ropogósra sült, pikkelyes testrészek.

- Jön a második! Shirayuki, le onnan, gyorsan!

Shirayukinak épp elég ideje volt, hogy kiugorjon a kosárból, és mire leért Raven karjaiba, már csattant is ketté az árboc, és a közelében volt, azonnal ropogósra sült, vagy a szilánkok kapták telibe. Szerencsére a csapat köré Arrogantia védőernyőt emelt.

- Jön a harmadik!

A harmadik villám épp csak elkerülte őket, de pontosan tette a dolgát, ezzel megtisztítva a fedélzetet.

- Miért is titkoltad eddig, hogy ilyet is tudsz?

- Mert még eléggé korlátozott a hatása é-

Hirtelen nyílzápor hullott rájuk, ki tudja honnan, Meiya pedig megvonaglott, mikor vagy három is telibe találta, egy a lábába, egy a vállába, és egy a hasába.

- Le! Mindenki le!

Már későn kiáltott, Raas is beszedett kettőt, Arrogantia köpenyét is megszaggatták, és Arma maga is a lábához kapott, mikor a jobb combjába fúródott egy.

- Ennek a fele se tréfa... Honnan lőne-

Egy újabb nyíl, most a kardot tartó jobb alkarjába, és Arma nagyot üvöltve ejtette el a fegyverét. Raven és Shirayuki éles szemmel pásztázta a partot, és hirtelen egy újabb nyíl tartott épp a lány felé, de Raven hihetetlen reflexszel elkapta.

- Ejha...

- A tetőkről lőnek! Mindenki le a hajóról!

Nem kellett nagyot ugrani, így Arma, ha iszonyú fájdalommal küszködve is, de kihúzta a lábából az akadályt, és a karjaiba vette a fájdalomtól mozdulni sem tudó Meiyát, és hallatlanul bátran elsőként mászott fel a hajó korlátjára, hogy az ellenséges tűz közepette, az esetleges újabb találatokat is megkockáztatva, levetődjön a partra, fájdalmasan nagyot nyekkenve, de legalább viszonylag biztonságban.

- Ti jöttök! Nyomás!

Raven és Shirayuki biztosított fedező tüzet, amíg Raas is leugrott, Luala madárrá változva inkább lerepült, Arrogantia viszont még maradt.

- Menj már!

- És veletek mi lesz?

- Velünk ne törődj, csak menj!

Már ketten parancsoltak ilyen határozottan, így más választása nem lévén az utolsó védtelennek minősülő ember is elhagyta a már lángokban álló bárkát, amit a villámok és az ellenséges gyújtónyilak borítottak így be.

- Raven, ugorjatok!

Már túl késő volt ezt kiáltani, egy hatalmas, pikkelyes csáp, vagy még inkább farok emelkedett ki a vízből, körbetekerte a megmaradt hajótestet, összeroppantotta, és lerántotta a mélybe.

- Neeee!

- Raven! Shirayuki!!!

Iszonyú látvány volt ez az egész, de a parton már megint gyülekeztek a mermanok így nem volt idő azon töprengeni, hogy megúszhatta-e ezt bárki, menekülniük kellett.

- Erre! Be a...

Zsákutcába terelték őket, a túlsó part túl messze, és bármi is ólálkodott a vízben, nem tűnt kíméletesnek.

- És most?

- Nem tudom...

Arma elkeseredetten emelte fel a kardját, holott félkézzel aligha tudta használni.

- Ha más nincs... Akkor addig védjük magunkat, amíg csak tudjuk...

- Hogy én hogy utálok ilyen helyzetekbe kerülni!

- És most... Még... Egy pince sincs...

Meiya elkeseredetten állt egy ajtónak támaszkodva háttal, mivel a saját lábán nem nagyon tudott megállni. Már hallani lehetett a mermanok hörgő, bugyborékoló, sivító hangját, ahogy közelednek.

- Azt hiszem... Eddig jutottunk...

- Ja-

Valaki hirtelen kirántotta az ajtót belülről, és Meiya bezuhant rajta, majd pár árnyalak ugrott ki rajta, egy szó nélkül megragadták a kint maradtakat, és szinte már csapódott is mögöttük az ajtó, ezzel kimentve őket a veszélyből. 

Szelíd hullámok boldogsága 5.

V.

Pár meglepetés

Napok teltek el, és Akane sikeresen átdolgozta a Csillaghercegnőt, és a következő klubgyűlésen már jöhetett is a végleges szereposztás. Yousuke ült az asztalfőn, ha így tetszik, és a kezében egyszerre a regény és a forgatókönyv, hol ide, hol meg oda járt a tekintete olvasás közben, összehasonlításként, mert pontosan tudta, melyik részt hol keresse az eredetiben, és miközben ő ezt tette, a többiek várták az ítéletet.

- Na?

- Mondj már valamit!

Yousuke letette a két irományt, amik egyaránt ugyanazt a szép kézírást tartalmazták, és némi töprengés után elégedett mosollyal jelezte tetszését.

- Tökéletes.

- Ez az!

Akane öröme elmondhatatlan volt, a munka ezen, nem kicsit nehéz része Tehát sikerrel járt. Az asztal mellé állított táblán az első pontot le is húzhatták.

- Jó, akkor most jöjjön a szereposztás. Ushio, Toshi mit mondott a felkérésre?

- Tegnap fejezte be a regényt... Nos, el kell mondjam, ennyire elszántan olvasni már évek óta nem láttam, és a végén rábólintott.

- Jó, tehát a gyermek Yashu megvan, és megvan a felnőtt is, ugye, Yuuji személyében. Ki legyen a hercegnő?

Minden tekintet Ushio felé fordult, aki viszont határozottan rázta a fejét.

- De miért nem?

- Mert én már eldöntöttem, hogy az Amazont játszom majd el, aki a kardforgatásra tanítja meg Yashut.

- Akkor marad Haruka.

- Bocs srácok, de én Yashu anyukáját már lestoppoltam.

Így maradt az utolsó lehetőség:

- É-Én... ?

A zavarodott Akane csak hápogott mélyeket, de mondani nem tudott semmit, így a neve fel is került a listára.

- Jó... Ezzel szerintem a szereposztás meg is volna...

- Te még nem választottál, Yousuke.

- Dehogy nem. Az öreg bölcset, akitől Yashu a hercegnőről hall.

Ezt is túlbeszélve végül jöhetett a harmadik pont.

- Jelmezek, és díszlet. Ami azt illeti, nem is annyira a díszlet, mint inkább a jelmezek lesznek, amikkel meg kell birkóznunk. Haruka, valami ötlet?

Haruka persze már rég a másolatokat bújta, és mint olyan, akinek volt némi érzéke az ilyesmihez, már készített is pár vázlatot, amik ugyan eléggé nagy vonalakban készültek, mégis elég jól ki lehetett venni a lényeget.

- Úgy gondoltam, hogy Yashu öltozéke lehetne olyan, mint egy indián fiúé. A többiekén még dolgozom majd, de egész egyszerűek lesznek, ellentétben a kosztümösekkel, amik eddig voltak.

- Egész ügyes...

- Én ezt fel nem veszem... !

Ushio felmutatta az amazonnak szánt vázlatot, ami, mondjuk ki nyugodtan, nem takart valami sokat.

- Így rád képzelve... Grrrr...

Yuuji megjegyzése pontosan megfogalmazta Yousuke első gondolatát is, így ez egyből dobós lett.

- Na jó... Akkor ez még áttervezésre vár.

- Na igen, de a hercegnőé igazán tetszetős.

Ami azt illeti, a földig érő, egyenes szoknyájú csipke ujjú, csupán a vállánál kicsi buggyos ruha valóban tetszetős, és esztétikus lehetett akárkin. Akane szégyellősen pironkodva nézegette a papírlapot, és alig hitte el, hogy egyszer ő fogja viselni azt a kis csodát, amit egyelőre csak vázlatként látott.

- Jövő keddre véglegesítem a vázlatokat, és ez, talán már neked is jobban tetszik majd.

Amit Ushionak ezúttal átadott, már sokkal tetszetősebb volt. Egy egyszerű kis vászonruha, szépen szegett, vörös szegésű, hozzá egy short, és térdig érő csizma.

- Szolid, és praktikus, mégis mutatós.

- Nekem tetszik.

Ezt is túlbeszélve jöhetett az egyik legfontosabb rész, a helyszínek választása.

- Valamit nekem is kell csinálnom, úgyhogy, ha nem bánjátok, ezt én fogom megcsinálni, de egy segítőt elfogadok, akinek van egy jó mobilja, ami jó képeket csinál.

- Hááát...

Mind kicsit félszegen fészkelődtek, mert a foguk ehhez a részhez nem nagyon fűlt. Ushio volt végül az, aki felkelt, hogy véget vessen ennek.

- Jó, akkor egyelőre a témát jegeljük, a következő gyűlésre már szeretnék konkrét terveket látni, és el lehet kezdeni a szövegeket tanulni. Amint minden rendben lesz, azzal kezdjük, hogy összeolvassuk, és mehetnek majd az első felvétélek. Addig is, oszolj!

Mivel nem volt önkéntjelentkező, Yousuke egyedül indult el majdnem a helyszínvadászatra, azonban, szerencséjére akadt egy társa, ki más, ha nem Ushio személyében.

- Hát te?

- Ugyanarra megyünk, nem?

- Jó, de nem a nagyszüleidnél lenne dolgod?

- De igen, de őszintén szólva, most be vagyok zsongva ettől az egésztől, úgyhogy a nagyiéknak most meg kell bocsátania nekem.

Ushio szerencsére kezelte a nagyszüleit, főleg a kissé problémás nagyapját, így csak egy hosszabb telefonbeszélgetésbe telt, és már meg is volt oldva.

- Majd azért ezt viszonoznod kell. Legközelebb velem együtt dekkolhatsz majd a boltban.

- Az legyen a legnagyobb gond! Egyelőre ezt oldjuk meg!

- Jó, miket keresünk?

- Az első, és legfontosabb, a sátortábor, ahol a történet kezdődik. Egy sivatagban van, így olyan hely kell, ahol sok homok van.

- Én tudnék épp egy helyet, de oda ki kell vigyen minket valakinek.

Mint a parancsszóra, a Hikarizaka Elektromos Művek kisteherautója állt meg ekkor mellettük, és Ushio édesapja dugta ki a fejét az ablakon.

- Sziasztok! Neked nem az öregéknél kellene lenned?

- Most sokkal fontosabb dolgunk van. Ki tudnátok vinni a homokbányához?

- Hááát... Van arra dolgunk most?

A sofőr, Yoshino Yusuke, Tomoya kollégája, javakorabéli férfi a sofőrülésen, csak vállat vont.

- Épp van egy kis szünetünk, utána úgyis abba az irányba kell vennünk az irányt.

- Nos, hallhattátok, ha befértek, akkor mehetünk.

Tomoya segített Yousukénak beszállni a kisbuszba, ami ígyis bőven tele volt pakolva a felszerelésükkel. Hogy elférjenek, a két kamasz egész közel húzódott egymáshoz, Yousuke meg csak piromkodhatott, mivel a lány érintési közelségbe került hozzá.

- Szóval, mi dolgotok a bányában?

- Helyszínvadászatra indultunk a következő filmünkhöz.

- Amelyikben Toshi is szerepel majd?

- Aha.

Egy darabig elcseverésztek, és közben haladtak kifelé a városból. Annak idején, talán tíz éve, valaki rájött, hogy szép homokréteg rejlik a dombok között a várostól nem messze. Egy jobb módú üzletember, Haruka édesapja erre le is csapott, és el is indult a kitermelés. Mostanra már csinos kis tó is díszelgett a közepén, és épp alkalmas volt egy helyszínnek.

- Na, jók legyetek! Úgy egy óra múlva megyünk, úgyhogy úgy igyekezzetek!

- Rendben!

A bányát persze körbezárták, és nem épp barátságos őr ült egy bódéban a kapunál.

- Sajnálom, de ez nem átjáróház, gyerekek, menjetek innen!

Eloldalogtak hát, és kicsit bosszankodva ültek le nem messze onnan, jobban mondva, Ushio leült.

- Most mi lesz?

- Még nincs vége!

A táskájában kotorászott, és a mobilját vette elő.

- Mit akarsz azzal?

- Tudod, miért jó, ha Haruka a barátod?

- Miért?

- Mindjárt meglátod.

Kicsöngött, és mikor felvette, Ushio elkezdte mondani a magáét, majd eljndult az őrhöz. Átadta neki, majd pár percig ment a meglehetősen egyoldalú beszélgetés, miközben az őr sűrűn kért bocsánatot. Percekkel később, miután visszakapta a tulajdonát, a lány gyorsan visszafutott a már türelmetlen fiúhoz.

- Gyerünk, bemehetünk!

- Ez gyors volt...

- Ez a Haruka hatás... Meg az apukájáé.

Miután már kapun belül voltak, és lejutottak a legaljára, elkészültek a képek, és beszélgethettek is.

- Akane nagyot alkotott.

- Az biztos. Toshi alig tudta letenni, és még az osztálytársainak is másolt belőle.

- Ha a nagy számítógépes guru nem tudta letenni, gondolhatjuk, mennyire lehet jó.

Megálltak a tó partján, és egy darabig nem hangzott el egy szó sem, csak nézték, ahogy a nap lebukik a dombon túl.

- Van egy tóparti jelenet is, nem? Azt is felvehetnénk itt.

- Jó ötlet.

Ushio egész közel sasszézott a fiúhoz, és hátulról rátámaszkodott a járművére.

- Te hol tanultál meg ennyi mindent a filmekről?

- Már mondtam, másból sem álltam majdnem tíz évig.

- Elmesélnéd végre, mi történt veled?

- Hát...

Yousuke már sokadszor kapta ezt a kérdést, és kezdte már kicsit unni. Három hete, ha ismerték egymást, de nagyon gyorsan nagyon közel kerültek egymáshoz. Szerettek együtt lógni, minden nap együtt mentek haza, akár ott volt velük bármelyikük baráti köre, akár csak egyedül.

- Tényleg tudni akarod egy szegény nyomorék meséjét?

- Nekem nem tűnsz annak.

- Pedig, ha tudnád, hányan neveztek már annak...

Némi erőt kellett vegyen magán, hogy értelmesen el tudja egyáltalán kezdeni.

- Apám idevalósi volt, itt járt suliba, meg minden... Lehet, hogy a szüleid még ismerték is.

- Lehet...

- Amikor aztán egyetemre járt, felköltözött Tokyoba, és ott ismerte meg az anyukámat, és nagyon rövid ismeretség után összeházasodtak, és pár évvel később jöttem én.

Ushio mosolya őszinte volt ekkor, mert az ő története is hasonlóan kezdődött.

- Tokyoban éltük a kis életünket, rengeteg barátom volt, köztük Kotori is, és néha lejártunk ide vidékre a nagybátyámhoz, Riohoz, aki végleg itt maradt a szülővárosában.

- Még nem is említetted a nagybátyád nevét ezelőtt.

- Na igen...

Most jött a nehéz rész, ami miatt a fiú arca elkomorodott.

- Egy ilyen látogatáskor történt... Apám remek sofőr volt, mindig nagyon óvagosan vezetett, és erről sem ő tehetett.

Yousuke az ölébe eresztette a kezeit, és lesütött szemmel folytatta.

- Egy teherautó rohant belénk oldalról. A kórházban ébredtem, és a nagybátyámtól tudtam meg, mi történt.

- De mi történt veled?

- Fogalmam sincs, de nem csak nekem, az orvosoknak sem. Egyszerűen nem engedelmeskednek a lábaim...

Ushio értetlenül csóválta a fejét.

- Tudom, nem egyszerű. Az orvosok szerint makk egészséges vagyok, nem lenne szabad még mindig ebben a vacakban ülnöm.

- Eszerint van érzés a lábaidban, meg minden?

- Igen... Sőt...

Megmozgatta a lábait bokából, és kicsit keserűen mosolyogva folytatta.

- Tudod, a nagybátyám magához vett, ide költöztetett, új iskola, új emberek, új minden, én meg nem találtam önmagam.

- De valami megváltozott, igaz?

- Takeshi volt az a valami. Annak idején, mikor felkerültem középsuliba, ő volt az első, aki végre kedvesen szólt hozzám, és végre egy barátot találtam benne. Aztán gimiben Kotori is ide került... Bevállalta a hosszú utazást hétvégente, csak, hogy megint együtt lehessünk.

- Kotori nagyon kedves barátod, ezt tudom. Nem egy éltanuló, de mindent megtesz, hogy befejezhesse az iskolát.

- Valami érhette, mikor csavargó lett, de kezd egyenesbe állni... Tudom, mesélte, mennyire sokat segítesz neki.

Yousuke megcsapkodta az öreg járművet, és egy kicsit nyugodtabban folytatta.

- Egyszer fel akarok állni ebből a vacakból, újra a saját lábaimon menni mindenhova, hogy ne kelljen másoknak a terhére lennem többet.

- Jársz valamilyen tornára?

- Persze, fizikora, minden hónapban, és a doki, akihez járok, azt mondja, hogy inkább lelki, mint testi oka van annak, hogy úgy vagyok, ahogy.

- Szerintem is... Talán valami motiváció kellene, hogy újra sikerüljön.

Yousuke felnézett az angyalian mosolygó lányra, aki a kezét nyújtotta felé.

- Gyere, segítek.

- Ushio, én nem...

- Gyere már! Mikor próbáltad utoljára?

- Ki tudja már... Különben is, nehéz vagyok én neked...

- Meglepődnél, ha tudnád, milyen vagyok valójában!

Két kicsi kéz nyúlt felé, Yousuke pedig csak próbálta elkerülni az ellentmondást nem tűrő lány tekintetét, de végül mégis megkapaszkodott a kinyújtott támaszba, és felhúzta magát.

- Ez az. Akkor bal...

Yousuke már nagyon régen nem is próbálkozott még hasonlóval sem, de megemberelte magát, és minden erejével arra koncentrált, hogy a bal lábát előre tudja mozdítani. Nem is értette, de mintha egy erős kéz húzná, nagyon lassan, de mozdult a bal lába, lassanként araszolva előre, míg végre egyensúlyt talált.

- Ez az! Most a jobb!

És ha tétován, de sikerült előre araszolnia két lépést, ami még magát Yousukét is meglepte.

- Ez nem igaz...

- Pedig de... Na, most elengedlek, próbáld egyedül!

Talán a bíztató kezek hiánya, de innen már nem ment tovább a mutatvány, Yousuke pedig elcsüggedve lógatta az orrát.

- Nem megy...

- Jó... Majd legközelebb!

Ushio alá tolta a járgányát, és letelepedhetett. Hosszú évek óta ez volt az első alkalom, hogy meg tudott tenni bármekkora távolságot, a saját két lábán, így most vegyes érzelmek kavarogtak legbelül.

- Jól van, máris nagyon sokat haladtál.

- Ushio...

- Hmm?

- Ezt ne csináljuk többet, jó?

A mosoly hirtelen eltűnt a lány arcáról, és komolyan bólintott.

- Nem akarom hamis reményekbe vetni a bizalmam.

- Talán jobb, ha magad találod meg az időpontot, amikor készen állsz.

- Igen... Köszi...

Ekkor bukkant fel Tomoya a lejtő tetején, amin leérkeztek ide.

- Gyerekek! Ha nem akartok itt maradni, akkor jobb ha jöttök végre!

Észre sem vették, hogy eltelt egy bő óra mindenfélével, és ebből csak öt perc volt az, amit a fényképekre elvesztegettek. Hazafelé úton mindketten mélyen hallgattak, és az autó két ellentétes ablakán bámultak kifelé. Egyikük sem tudhatta, min gondolkodik a másik, de ha tudták volna talán sokkal beszédesebbek.

Aztán megint az Okazaki házban ért véget a napjuk, ahol is volt még némi megbeszélnivalójuk.

- Jó, szóval ezek a helyszínek már megvannak, de még kellene kettő.

Idő közben sikerült megtalálniuk a legideálisabb helyeket a városban és környékén, ahol érdemes lehet forgatni, így már két helyszínre szűkült a keresés.

- Az egyik a palota lenne, ahol a hercegnő alszik...

- És ahol a sárkánnyal lesz a végső küzdelem.

- Aha...

Toshi, akinek ugye eleve lett volna egy kis köze a technikai téren a dologhoz, most is ott volt velük, de már egyben színészi értelemben is.

- A palota nem megoldhatatlan. Azt majd a számítógép megoldja, csak jól kell elrendezni a dolgokat.

- Na és az amazon otthona, a nagy erdőben?

- Hmm...

Ekkor toppant be Nagisa, a ház asszonya, épp időben, hogy megszakítsa az egyelőre terméketlen gondolkodást.

- Vacsora! Egyelőre tegyétek félre a munkát!

Az asztalnál kivételesen csend volt, ami főleg a három erősen elfoglalt, és kicsit gondterhelt ifjonc miatt volt így.

- Tudunk valamiben mi is segíteni? Ha igen, csak szóljatok!

- Igazából...

Ushio és Yousuke összenéztek, és egy összehangolt bólintás után a fiú kérdezett.

- Nagisa-san, vagy Tomoya-san, esetleg tudnak egy helyet, ahol erdei környezetben egy amolyan táborféleséget lehetne felállítani?

A házaspár nézett most össze, és nem is kellett sokat gondolkodniuk a válaszon.

- Éppen tudunk egyet, és Ushio is ismeri. Gyakran jártunk oda piknikezni egy időben.

- Mármint...

És ekkor a lány is megvilágosodott.

- Ja igen, az tényleg nagyon jó kis hely, és még külön engedély sem kell senkitől.

- Engem is bevatnál?

- A kórház, tudod hol van?

- Persze, elég gyakori látogató vagyok...

- Ja, igaz... Szóval, onnan nem messze van egy kis tisztás, hatalmas, öreg fák között.

Tomoya adta a komódon álló egyik képet, ami láthatóan egy nagyon nagy családi kép volt, vagy tíz-tizenöt emberrel is.

- Ez is ott készült.

A szülőket nem volt nehéz kivenni az embercsomóból, Ushio pedig sorban mutogatta végig a család barátait, és aki nem került szóba, arról sem volt nehéz kitalálni, kicsoda. Egy picike kislány, talán hatéves forma ült Nagisa ölében, és a letagadhatatlan hasonlóságból azonnal tudni lehetett, ki is ő. Nagisának itt nagy pocakja volt, vagyis épp Toshival volt várandós.

- Te jó ég... Ez sem mostani kép már.

- Hát nem, még óvodás voltam, Toshi meg még meg sem volt.

- A régi szép idők...

A vacsora további része már sokkal vidámabban telt el, és mivel másnap épp nem volt iskola, még Yousuke is ráért hazamenni. Séta közben aztán, a kellemes langyos estében aztán megjött a fiú kedve is a beszélgetéshez.

- Tudod, kezd egyre kevésbé zavarni a családi idill, ami nálatok uralodik.

- Oh, szóval ez volt mindig a bajod?

- Igen... Most már az okát is tudod.

- Igen... Remélem, azért nem voltunk túl sok eleinte...

Yousuke a fejét rázta, és egy kicsi mosollyal folytatta.

- Dehogy is. Tudod, a nagybátyám nem sokat van otthon, így nem nagyon akad lehetőségem beszélgetni is valakivel sulin kívül.

- Valahogy sejtettem. Hozzánk nyugodtan jöhetsz, ha unatkozol. Nálunk sosem áll meg az élet. Vagy ha akarsz, délutánonként lejöhetsz segíteni nekem a pékségben is. A nagyi biztos meg is fizetne.

- Majd meggondolom...

Mikor elértek az Isashima ház elé, még megálltak beszélgetni, ahogy szoktak.

- Holnap ráérsz?

- Épp nincs semmi dolgom. Miért?

- Találkozom a barátaimmal az étteremben. Ha akarsz, te is eljöhetnél.

- Nem tudom, valahogy nem hiszem, hogy jó helyen lennék a barátnőid között.

Ushio elnevette magát erre, ami kicsit érthetetlen volt Yousuke számára.

- Ugyan már! Emlékszel, meséltem neked Fukoról? Na ő lesz az egyik, akivel találkám van. Szerintem imádni fogod.

- Hát... Végül is...

Egy kis hallgatás után Yousuke benyitott végre az ajtón.

- Gyere be!

- Ne, mennem kéne...

- Ne csináld! Állandóan én vendégeskedek nálatok, hadd viszonozzam végre!

Ushio ugyan vonoakdott volna, de mivel B hét volt és ilyenkor szombaton nem volt iskola, végül is csak hagyta magát bekönyörögni. Mikor aztán belépett az ajtón, nem kis meglepetés fogadta: mivel a házban egy rokkantkocsis személy is lakott, minden akadálymentesítve lett, sőt, még arra is odafigyeltek, hogy minden elérhető közelségben és magasságban legyen. Az egyszerű berendezés és az övékéhez hasonló felépítés miatt azonnal tudta, mit merre keressen.

- Isteni illata van valaminek.

- Tényleg... Rionak biztos vendége van.

Ahogy bekukkantottak a konyhába, valóban egy nő állt a tűzhelynél, nekik háttal. Derékig érő, viola színű haj, lófarokba kötve, magas, karcsú, atletikus alkat. Ushio egy pillanatig csak bámult, majd visszahúzta egy kicsit Yousukét, hogy suttogva közölje a mondandóját.

- Te, én ismerem ezt a vendéget!

- Hogyhogy ismered?

- Lehet, hogy tévedek, de ez a volt óvónőm!

- Nahát, vendégünk van?

Rio, Yousuke bácsikája, épp ekkor lépett ki a fürdőből, és egy szál törülközőben állt meg előttük, amitől Ushionak olyan vörös lett az arca, hogy alig győzött elfordulni.

- Hoppá... Azt hiszem, jobb, ha felöltözök...

Ekkor jött elő a másik vendég, és kiderült, hogy Ushionak bizony igaza volt.

- Kyou!

- U-Ushio...?

Perceken belül ki is derült, mi a helyzet. Yousuke megismerhette Fujibayashi Kyout, Ushio igen szemrevaló, volt óvónőjét. Emlékezett is az arcára a nagy fotóról, de ígyis volt meglepetés bőven.

- Kyou, te mi a csodát keresel itt?

- Hogy én? Aaaah, semmi különöset. Csak beugrottam a biztosítási szerződésem miatt.

- Igazán?

Ushio oldalba bökte a házigazdáját, aki kapcsolt is.

- És miért főz vacsorát?

- Hogy az...

- Azért, mert gondoltuk így ünnepelünk.

Rio végre felöltözve tért vissza közéjük, és kapcsolódott be beszékgetésbe.

- Ami azt illeti, én hívtam meg a hölgyet, és... Nos a vacsora sajna odakozmált...

- Akkor az volt az a szenes valami a kukában?

- Sajna igen...

Kyou közben odahajolt Ushiohoz, és a fülébe suttogott, mert a fiúk épp egymással évődtek egy kicsit.

- Majd holnap elmagyarázom.

- Jobb is, mert Yousuke is biztos kíváncsi lesz.

- Mi? Miért?

- Mert őt is elhívtam, azért.

- Heeeeeeeeh? Ejnye, mit rejtegetsz te előttem?

- Semmit a világon...

Ushio olyan vörös lett, hogy szinte világított, és még gyorsan hozzátette:

- Mellesleg, ha arról lenne szó, akkor biztos egy találkára vinném veletek.

- Oh, az a legkisebb gond, hogy hová vinnéd, vagy hova nem.

Kyou még hamiskásan a fiatalabb lányra kacsintott, mielőtt az gondolt egyet, felkelt, és elkapta a tolókocsit is.

- Akkor most mi megyünk is, ha nem baj!

- Mi? Hova?

- Hát hozzánk. Yousuke is biztos igazat ad nekem abban, hogy nem akarhatunk zavarni ebben a... Szerződéskötésben...

- Hát, én...

Reakciókra nem volt idő a két kamasz már ajtón kívül volt. Miközben lassan bandukoltak vissza az Okazaki házba, Yousuke azért megjegyezte:

- Nem hiszem, hogy a szüleid jó néven vennék, hogy csak így beállítok, hogy ott akarom tölteni az éjszakát...

- Nyugi, nálunk ez majdnem családi hagyomány... Ha valakinek nincs hol aludnia, pláne, ha ismerős, mindig tudunk neki helyet szorítani.

Bár kicsit félszegen, de Yousuke azért mosolygott. Nem most jutott oda először, hogy a nagybátja munkája miatt kiszorult otthonról, de olyankor általában Takeshinél éjszakázott. Érdekes új kalandnak nézett elébe.