Nem játék 10.

Egy titokzatos kastély

A katakombákban és az erdőben történtek után nagyjából eltelt egy hét, és a dolgok végre rendbe álltak. Arrogantia néha még kicsit letörtnek tűnt, de azért igyekezett nem lehúzni a többiek kedvét magával. Messzire jutottak az Árnyak Erdejétől, és most egy hegyvidék lábánál álltak meg. A hatalmas hegyormok, amik föléjük emelkedtek több ezer méterre, valóságos mesebeli óriások voltak, amiknek java a kora reggeli pára homályába veszett. Ami előtt most álltak, eleinte lankásan emelkedett felfelé, és javarészt hegyi legelők takarták, a csúcs pedig a felhők fölött rejtőzött, ellenben egy hosszabb hegyvonulat egyik tagja volt ez, amin át kellett kelniük, hogy tovább mehessenek.

- Azt hiszem, jobb, ha itt megállunk.

- Ja... Lejártuk a lábainkat térdig.

Bár virtuális valóságról beszéltek, meglepő módon a fáradság teljesen érezhető volt itt is. Persze a stamina csíkjuk is okozta ezt, ami menet közben természetesen fogyott, ha megerőltették magukat, nyilván még jobban is.

- Szóval, mi legyen a mai téma?

- Lenne egy kérdésem a legutóbbi kalandunkkal kapcsolatban, ha nem baj.

- Mi lenne az?

Muradin egyik nagyon rossz szokása volt az, hogy mindenbe és mindenkibe belekötött, ha volt rá felülete, és ezt itt is kihasználta, mert Arrogantia csak nem akart feloldódni végre.

- Arrogantiához szól a kérdésem. Mondd meg őszintén, meddig akarsz még ilyen búval tömött lenni?

- Én...

Arrogantia erre kicsit idegesen húzta össze magát, és egy ideig hallgatott. Arma már fel akart szólalni az érdekében, mikor végre válaszra szánta el magát.

- Csak bánt ez a dolog... Most először vesztettem el olyan valakit, aki bízott bennem.

- Ne hülyéskedj már! Szerinted mi talán nem bízunk benned? Vagy bárki, akinek eddig segítettél, ők talán nem bíztak benned?

- Nem így értem. Tudjátok... Theianában kicsit önmagamat láttam, meg minden, és ami történt...

- Te felfogtad azt a tényt, hogy nem lesz semmi baja?

- Így van, ha kijutunk innen, ő is a nyakadba borul majd.

- Na jó, de...

Arrogantia érezhetően nem mondott el valamit, és Muradin addig nyaggatta volna, hogy végül úgyis kihúzza belőle, de Arma elejét vette inkább a dolognak.

- Jó, hagyjuk már ezt a témát!

- De, egy valamit még tudni szeretnék.

- Muradin!

- Ne, hagyd Arma, hadd kérdezzen!

Arma erre már nem akadékoskodott tovább, és helyt adott a most szokatlanul undok ír törpének.

- Mondd, nem fény elemű varázslatokat használsz véletlenül?

- De... Miért?

- Ha igen, akkor miért nem használtad a boss ellen?

Mindannyian döbbenten meresztettek erre a teljesen jogos kérdésre, nagyon nagy szemeket. Arrogantia nyelt egy nagyot, és elhaló hangon kezdett bele.

- Ki fogtok nevetni, vagy még inkább kiutálni, ha elmondom.

- Ne keresd a kifogásokat! Halljuk!

Arma ebben a pillanatban legszívesebben bemázolt volna egyet az akadékoskodó alaknak, de Arrogantia a fejét rázta.

- De...

- Igaza van, a kérdés jogos, és rettenetesen szégyellem, hogy ennek fel kellett merülnie. Szóval...

Egy mély sóhajtás után, lesütött szemmel folytatta.

- Elfelejtettem...

- Mi?

- Jól hallottátok. Elfelejtettem, hogy tudok varázsolni... Elfelejtettem, és emiatt történt, ami történt.

Azonban a nevetés és a rosszalló megjegyzések helyett mind csak a fejüket csóválták, és Raven szólalt meg végül.

- Komolyan csak ennyi miatt eszed magad?

- Mi?

- Nézd, én nem igazán értek a te logikádhoz, de azt tudom, hogy miért történt ez veled.

- És miért?

- Azért, mert nyomás alatt érezted magad, és javíts ki, ha tévedek, de mivel magadra vállaltad, hogy vezeted azokat a gyerekeket a csatában, teljesen belefeledkeztél abba, hogy rájuk figyelj, és példát mutass. Igazam van?

Arrogantia csak lesújtottan bólogatott, de nem is számított rá, hogy Muradin lesz a következő, aki megszólal.

- Nézd kislány, mert meg mernék esküdni, hogy én vagyok az idősebb, fel kell fognod, hogy nem a te hibád volt. Előfordul az ilyesmi. Egy másik játékban még velem is előfordult, hogy elfeledkeztem a szerepemről, és miattam csődbe ment egy egész nap munkája a csapatomnak. Előfordul az ilyesmi. Legközelebb majd jobban figyelsz.

- Igen... Igazad van.

Arrogantia halványan mosolyogva válaszolt, és még látszólag a kedve is felderült, de nem tudta teljesen elhessegetni a rossz érzések felhőit az arcáról. Meiya volt talán az egyetlen, aki ezt észrevette, és mikor aznap a fiúk elmentek valahova, Shirayuki pedig a közeli patak partján tesztelhette horgász tudását, leült mellé beszélgetni.

- Szia... Tudom, hogy nem Arma vagyok, és hogy nem kellene kotnyeleskednem...

- De ha így kezded, már azt csinálod.

- Igaz... Szóval... Csak azt akartam kérdezni, hogy mi bánt.

- Már elmondtam.

- Szerintem több is van emögött az egész mögött. Csak nem próbálod elhitetni velem, hogy ennyi miatt vagy ilyen búskomor?

Arrogantia tudta, hogy Meiya Arma tanítványa az ilyesmiben, így nem titkolhatja tovább. Lehajtotta a fejét a térdére, és így kezdte el.

- Mondd, Lupe, voltál már valaha nagyon beteg?

- Hát...

- Képzelj el egy nagyon szerencsétlen sorsú lányt, aki egy kisvárosi tanyán született hat testvér közé, és minden vágya az volt, hogy kitörjön onnan!

- Ez vagy te?

- Megtanult szépen beszélni, jól tanult az iskolában, egyetemre mehetett, végül ápolónő lett, és álmai állásában helyezkedett el. Épp csak egy bökkenő volt.

- Ez te vagy, igaz?

- A bökkenő az volt, hogy ez az ápolónő nagyon fiatalon hirtelen nagyon rosszul kezdett lenni. Az orvos azt mondta, nem tudja mi a baja, a második azt mondta, hogy ez csak múló rosszullét, és jobban lesz majd...

- Cris...

- Az idő telt, és ez az ápolónő egyre rosszabbul lett. Nem hallgatott a barátaira, csak a tudatlan, ostoba orvosra, aki váltig azt állította, hogy rendbe fog jönni.

- Cristina, elég!

- Arrogáns módon mit sem törődtem azzal, hogy még a józan ész is abbahagyná a rossz gyógyszerek szedését, és másik orvoshoz menne... Csak akkor jöttem rá, mekkora baj van, mikor már rég túl késő volt...

- Cristina, elég, hallod?

- Rosszul lettem, és csak a kórházban tértem magamhoz. Az egyik testvérem talált rám, és csak neki köszönhettem, hogy még most is itt vagyok.

Arrogantia hangja tele volt fájdalommal, keserűséggel, hitehagyottsággal. Nyűgösen lógatta a fejét, és csak a jobbja nem engedte, hogy szabályosan leessen a feje a helyéről. Nagyon szomorú volt, amit mesélt, és Meiya, jobb nem lévén, megfogta a kezét.

- Akkor végre egy rendes orvos is megvizsgált, és megállapította, hogy az állapotom már túl van a holtponton. Onnan már csak lefelé vezet az út.

- De mi történt veled?

- Nem tudom már, valami nagyon bonyolult nevű betegségről beszélt. Olyasmiről, ami már vagy harminc éve ki kellett volna haljon a világról, és épp én esek bele...

- És mit mondott a doki?

- Azt mondta, talán megérem a karácsonyt, talán kicsit többet... Utána...

Meiya elszörnyedve hallgatta mindezt, és már nagyon is értette, miért bántja ez a dolog annyira. Akárhogy nézte, már bőven túl voltak a karácsonyon is, és az újéven is, és talán csak a csoda, vagy épp a gondos kezek, akik odakint ápolták őket, segítették még egy kis időhöz.

- Szóval, félsz, hogy nem fogod tudni betartani a Theiana szüleinek tett ígéretedet?

- Nem csak félek, tudom. Ki tudja, mikor jön el a pillanat, amikor a testem azt mondja, elég volt.

- És az Arrogantia név is?

- Igen, ahogy a faj és az osztályválasztás is mind emiatt volt. Ha már magamon nem is, legalább másokon segíteni akarok. Ezt csak meg meg lehet érteni, nem?

- De... De akkor hadd kérdezzem meg, miért nem váltottál vissza?

- Egyelőre elnapoltam. Majd eljön az ideje annak is.

Így elbeszélgettek a lányok egymással, és mikor Arrogantia kezdett kicsit felvidulni, már terelhették kellemesebb témák felé a szót.

- Mennyire hasonlít így a karaktered a valóságra?

- Hát, nagyjából valósághű, bár ennél kicsivel alacsonyabb vagyok.

- Talán van egy alsó korlát, aminél nem lehet alacsonyabb az ember ebben a játékban.

- Na és a gyerekek?

- Talán az ő esetük kivételes volt... Meg aztán, furán is néznének ki kétméteresen, gyerekhanggal.

- Na igen.

Ezen mindketten jót kuncogtak, és Arrogantia kicsit jobban megnézte végre magának beszélgető társát. Általában csak az arcát figyelte, ami üde színekben úszott mindig is, és nagyon könnyen olvasható volt róla minden, amit tudni akart az ember. Ezen túl, ha jól megnézte, a saját bevallása szerint 17 éves mexikói lány, ha csak a játékban is, feltűnően csinos volt. Egy kicsivel volt ugyan csak magasabb nála, kicsit sötétebb, napon barnult bőr, látszólag fekete, valójában nagyon mély barna színű haj és ugyanilyen színű szemek, az egyik legfeltűnőbb adottsága az egészen apró kezei voltak, a másik pedig az hosszú lábai. Arányok tekintetében mindketten helyükön voltak, Arrogantia emberként bájos volt, finom arcvonásai komolysággal párosultak, ami a korábban meséltek alapján nem is volt csoda. Meiya ellenben, látszólag felhőtlen, mosolygós és móka kedvelő, bár neki is nagy volt a családja, és nem feltétlenül volt könnyű az ő élete sem.

- Na és, hogy állnak a dolgok Joval?

- Mi? Hogy érted, hogy hogy állnak?

- Ahogy mondom, Lupe. Tudod te, mire gondolok.

Meiya arca erre élénk piros színt öltött, és kicsit zavarodottan lesütötte a szemét.

- M-Miket nem kérdezel te...

- Talán nem szabad?

- A-Akkor ugyanezt én is k-kérdezhetném!

- Heh...

- Azt hiszed nem vettem észre, mennyire rá függtél egy ideje?

- Ugyan, csak nem vagy féltékeny?

Komoly farkasszemezés végén aztán mindketten elnevették magukat. Arrogantia pontosan és nagyon jól látta, mennyire közel áll ez a két barátja egymáshoz, és ilyenkor be kellett vallania önmagának, hogy irigykedik kicsit.

- Otthon, van aki vár rád?

- A család...

- Ne térj ki a kérdés elől!

- Jó, na... De akkor is csak ők.

- Oh... Akkor jó.

Arrogantia titokban épp annak drukkolt, hogy Arma és Meiya barátsága végül kicsit többé váljon, és ne csak a játékban.

Mikor aztán Arma és Raven visszatértek a kis felderítőútjukról, Meiya majdnem mindent elmesélt, amit megtudott Arrogantiáról. Arma mélyen elgondolkodva hallgatta végig, majd csak ennyit mondott:

- Már értem.

Láthatóan őt is bántotta a dolog, de megegyeztek, hogy addig nem beszélnek a többieknek a dologról, amíg Arrogantia nem akarja így. Mikor aztán mind újra összegyűltek a szokásos tűz körül, még csak kora este volt, de a fiúk egy csomó komoly hírrel szolgáltak, így neki kellett üljenek. A legmeglepőbb az utolsó hír volt.

- Találtunk egy kastélyt.

- Igen, egy gótikus kastélyt, innen nem is olyan messze. Nagyjából félórányi járás.

- És? Szörnyek?

- Vannak, de nem túl sok.

Ez egy valamit jelentett: újabb kalandot. Némileg idegesen feküdtek le azon az estén pihenni, pláne Arma, aki aztán hajnaltájt fel is ébredt. Egyébként sem volt egy hétalvó, de mióta este nyolc körül már takarodót fújtak, mindig korán kelt. Szeles idő volt, és a hideg csontig hatónak érzett. Az eget felhők takarták, még a Hold sem látszott át rajtuk. Bebugyolálta magát a takarójába, és így ült ott a még gyengén parázsló tűz mellett. Igaz, hogy szélvédett helyen voltak, mégis látni lehetett azt a pár fát, amik a hegyoldal ezen részén ritkásan nőttek, hogy majd kidönti őket a szél.

- Te nem alszol?

Arrogantia szólalt meg mellette nem sokkal, és hamarosan sikerült feléleszteniük a tüzet, hogy egy kis komfortérzetük legyen ha más nem, és halkan beszélgettek, hogy ne zavarják a többieket.

- Gondolom, Lupe mindent elmondott.

- Ha még emlékszel, megígértük egymásnak, hogy nem titkolunk el semmit a másik előtt.

- Igen... Még Genosiában, igaz?

- Az... De rég is volt már!

- Ha az ember ennyi mindent él meg egy ilyen elég... Mozgalmas világban, akkor rohanni látszik az idő.

- Szent igaz.

Arrogantia lassan közelebb araszolt Armához, és odabújt hozzá. Emez, bár tudta, miért is, mosolyogva megjegyezte azért:

- Nem úgy volt, hogy nem bújnál hozzám, mert nem állunk elég közel egymáshoz?

- De...

Arrogantia csak sóhajtott egy nagyot, és így folytatta:

- De most... Úgy érzem, szükségem van erre. Egy... Vállra, ami támaszt ad.

- De miért épp az enyém?

- Hát mert... Ravennek ott van Shirayuki, Muradinhoz meg bújjon oda a homár ember!

Arma nehezen tudta visszafojtani a nevetést, de azért oldalba bökte Arrogantiát, aki úgy tűnik, komolyan gondolta. Mielőtt még mondhatott volna viszont, egy kövér hópehely szállt el az orruk előtt.

- Hó?

- Nem csodálkozom... Hanyadika van ma?

Arma felpattintotta az eddig nem sokat használt rendszerkonzolt, ami a pontos idő mellett a dátumot és a kinti időjárást is jelezte, még ha nem is volt semmi értelme.

- Január 22. Jól eltelt az idő.

- Még a karácsonyt sem ünnepeltük meg...

- Törődtünk is mi vele. Eddig csupa olyan helyeken jártunk, ahol eszünkbe sem juttatta semmi.

- Na igen...

Valóban ez volt az első olyan helyszín eddigi utazásaik során, ahol havat láttak. Nem látszottak a hegyek csúcsai sem, nemhogy a Napot, és az időérzéküket sokszorosan összezavarta a tény, hogy eddig mindig meleg volt.

- Ébresztő, vagy mind meg akartok fázni?

Erre már mindenki elkezdett éledezni, és mikor körbepillantottak a lassan világosodó tájon, meglepve tapasztalták, hogy alig tíz perc alatt már egy kis vékonyka hóréteg rakódott mindenre.

- Na fene!

- De szép így minden!

Shirayuki szinte gyermeki örömmel tekintett körbe, és még Raven is sejtelmes mosolyra fakadt ezt látva.

- Felénk elég ritka az ilyesmi.

- Szerintem mind elmondhatjuk ezt.

Tény volt, hogy a társaság minden egyes tagja olyan országból származott, ahol évtizedek óta alig esett néha hó télen, így valóban üdítő újdonságot jelentett az ilyesmi. Shirayuki, Meiyához hasonlóan, meleg tengerparti város szülötte volt, így ő még annyit sem látott, mint Raven például.

- Szerintem ne csak üljünk itt! Nézzük meg azt a kastélyt! Mégis jobb fedett helyen, mint a hófúvásban.

Valóban, az egyre erősödő szél egyre erősebben kavarta a hirtelen, de intenzíven meginduló égi áldást. Felszedelőzködtek, és megindultak Arma és Raven után, akik a minap alaposan feltérképezték a környéket. Egy ideje már Meiya Clear Visionje sem volt szükséges, de nem is bánta.

- Messze van még?

- Muradin, még egyszer megkérdezed, lelöklek a hegyről.

- Ez nem vicces.

Már vagy húsz perce mentek előre, és az arcukba vágó hó kezdte már határozottan idegesíteni őket.

- Az emelkedő végén már ott lesz.

Fenyves erdőben jártak, amit néhol egy-egy nyírfa szakított meg. Itt szerencsére a szél elhalt, de a havazás nem maradt abba, és kezdett leülni a köd.

- Biztos, hogy jó irányba megyünk?

- Már én sem tudom. Raven?

- Fingom sincs... Meiya?

- Most bezzeg én is kellek, mi? Na lássuk!

Vicces módon pont merőlegesen haladtak a jó útra, így egy nagyobb kerülőt kellett venniük. Szerencsére egy út is vezetett az úti céljukhoz, így nem is olyan soká felsejlett valami a távolban, természetesen egy újabb emelkedő tetején, ami már épületekhez hasonlított.

- Ez lesz az...

Armának szabályosan kiabálnia kellett, hogy a többiek a süvítő szélben meghallják a hangját. Mind dideregtek, ami csak még jobban megadta a jeges hideg vihar érzetét.

- Miért kell mindennek egy ilyen végtelen+1 méteres sziklaszirten állnia ezen a helyen?

- Fogalmam sincs, de hegyvidék lévén, ez talán normális is.

A kastélyhoz egy keskeny ösvény vezetett, amit talán lovak tapostak ki. Ahogy közelebb értek, láthatóvá váltak a gótikus stílusjegyek, amik alapján az amúgy is műkedvelő Arma nyilatkozott. Hatalmas, az ég felé törő formák, támpillérekkel támogatott, csúcsos, végtelennek tűnő magasságokat áhító tornyai szinte a mennyek felé nyújtózó kezeknek hatottak. Csúcsíves, hatalmas ólomüveg ablakok, színes mozaikként díszítették az épületeket, bentről pedig gyertyákkal teletűzdelt kandeláberek fénye pislákol elő.

- Biztos, hogy jó ötlet ez?

- Ha van jobb ötleted, most szólj!

A levegőben griffekhez hasonló lények csapkodtak hatméteres szárnyaikkal, a falak oromzatán, a résekben világító szemű denevérek ültek, az öreg, repedezett vízköpőkön démoni lényeket lehetett felismerni, a kapuhoz acél felvonóhíd vezetett, a fejük felett pedig folyamatosan örvénylett a szél, sodorva a falakról is a frissen lehullott havat.

- Ha nem tudnám jobban, azt mondanám, hogy Dracula kastélyába érkeztünk.

- Ebben van realitás... Bár nem tudom, elég merészek lennének-e hozzá, hogy ilyet beletegyenek ebbe a játékba.

- Én már azon sem lepődnék meg.

Gyanús nyikorgást hozott feléjük a szél, magasabbról, a fejük fölül, és ahogy a csapat java átért a bejáraton, egy hangos csattanást hallottak, lánccsörgést, és a rács, ami a lezárta a kaput, elkezdett lefelé zuhanni.

- Vigyázzatok!

A legutóbb, mikor ilyen történt, azt ők okozták, de ez most váratlanul történt. Raven és Shirayuki, akik leghátul haladtak, mint mindig, kint ragadtak a rácson kívül.

- Várjatok, megpróbálunk valahogy...

- Ne aggódjatok! Nem lesz baj, ti csak menjetek előre, mi is csatlakozunk majd.

Raven megnyugtató hangon mondta ezt, és nem is kellett sokáig keresgéljen, hogy megtalálja az utat.

- Megmásszuk a falat, és felülről próbálunk bejutni.

- Akkor lábtörést! Gyerünk!

Arma vezetése mellett, kimondatlanul is, de Raven lett az alvezér. A többiek ugyanúgy hallgattak rá, mint Armára is, és ő is legalább olyan éles eszű volt, mint kéretlen barátja, akivel egy ideje már sokkal jobb volt a kapcsolata. Ezt persze nem ő mondta magáról, hisz túl szerény volt, semhogy bármilyen módon fényezni próbálja magát mások előtt. Nem, ezt maga Shirayuki mondta neki már többször is. Shirayuki maga, a valóságban még gimnazista volt, karakterének érett almáéhoz hasonló színű haja, és smaragdzöld szemei annak szóltak, hogy a Hófehérke meséjének egy modern feldolgozásában, Shirayuki, ahogy ott nevezik, szintén ilyen külsővel bírt.

- Szóval, hogy jutunk be, mester?

- A falon. Csak kövess lassan!

Raven elkezdett lassan, de biztosan felfelé mászni a kapu melletti majd tízméteres falra. Shirayuki figyelte egy darabig, amíg csak el nem nyelte a kavargó hó. Tudta jól, hogy Raven azért ment előre, hogy kijárja neki az utat, és előre jelezni tudja, hol tudja megvetni a lábát.

- Akkor, rajta!

Az első pár kapaszkodó kicsit csúszós volt ugyan, de már három méter magasan nem törődött semmivel. Raven csizmáinak nyoma meglátszott mindenhol, de nem sok kellett, hogy újra befedje őket a hó, így igyekeznie kellett.

- Gyere, segítek.

Raven a kezét nyújtotta felé, majd pillanatokon belül a fal tetején álltak. Jól láthatóan nem volt lefelé út innen.

- Na és most?

- Körbe kell mennünk. Gyere!

Eközben a kastély legközelebbi épületének jókora ajtaja becsapódott a társaság másik fele mögött. Egy gyengén kivilágított terembe jutottak amit díszes oszlopok támasztottak alá mindenhol. A terem túlsó végén vörös szőnyeggel borított lépcső vezetett felfelé a felső szintekre. A plafonról minden oszlopközben kandeláberek lógtak alá, de nem mindegyikben voltak gyertyák, így csak néhány adott némi gyenge fényt.

- Beleborzongok ebbe a helybe...

- Mint valami régi horrorfilmben...

A falak mentén jókora lovagpáncélok sorakoztak. Bár minden csupa por és pókháló volt, fura módon ezek szinte ragyogtak a tisztaságtól. A kezükben jókora csatabárd, vagy épp embernyi méretű kard, és tökéletes vigyázzállásban, mintha várták volna a parancsot.

- Csak én érzem úgy, mintha figyelne minket valami?

- Nem... Én is érzem.

Mintha száz, meg száz szempár szegeződne rájuk, bármilyen bátrak voltak is, Arma és társai borzongva sétáltak végig a csarnokon. Csak abban voltak biztosak, hogy olyan helyen járnak, ahol várható a szörnyek felbukkanása.

- Haladjunk, nincs kedvem egy rajtaütéshez.

Arrogantia csak kimondta ezt, és már esett is hasra.

- Mi a...

De nem volt ideje befejezni a mondatot. A lábát egy kéz tartotta fogva, ami a földből nyt ki, majd feltört egy újabb, követte a fej, és hamarosan kiderült, hogy egy zombi támadta meg. Arrogantia sikított egyet de kivételesen nem felejtette el a varázserejét, és gyorsan rávillantott egy gyógyvarázst, amitől egyből el is engedte.

- Undorító!

- Az még hagyján, de van párja is!

A padlót feltörve, sorra másztak elő a rothadó bűzt árasztó sétáló hullák, amiknek néhol a bőre, a szemei, vagy épp egész testrészei hiányoztak.

- Megint Zombik! Miért épp zombik?

- Az most nem számít. Hátráljatok, és védjétek magatokat!

Arma parancsa jogos volt, ugyanis pillanatokon belül pár zombiból egy egész horda lett. Az igazi meglepetés akkor jött, mikor a páncélok közelébe értek, mert egy erőteljes kéz kinyúlt, és elkapta Armát hátulról.

- Whoaaaaaaa!

- Arma!

- Tűnjetek el, gyorsan, nekem nem lesz bajom!

- De... Menjetek fel a lépcsőn, csak arra juttok ki!

Arrogantia hangos szóval azonnal rendet vágott a többiek között, és már rohantak is a

lépcső felé, egy kivétellel.

- Jumping Spark!

Ez a mini villám Meiya nagyszerű kis trükkje volt, hogy gyorsan szabadítsa meg a társait a bajból. Az életre kelt lovagpáncél el is engedte a foglyát, és a figyelme a lány felé fordult.

- Lupe, pörköld meg őket!

Emez megfordult, és egy hatalmas tűzfalat varázsolt maguk köré, hogy távol tartsa a zombikat, amik ha lángra kaptak, hamar elpusztultak. Arma, most már szabadon, hamar elintézte a lovagpáncélt, majd mielőtt a többi is életre kelt volna, elkapta Meiya karját, és berántotta egy ajtón, majd eltorlaszolták mindennel, ami csak a kezük ügyébe került.

- Ez meddig tartja majd fel őket?

- Ha a tűz elül, nyilván megpróbálnak majd utánunk jönni. Gyere!

Arrogantia, Muradin és Luala felértek a lépcső elágazására, és majdnem hárman futottak hat felé.

- Erre gyertek!

- Nem, erre kellene!

- Csönd!

Arrogantia hangja olyan szinten belehasított az amúgy elég nagy zajba, és minden figyelem feléjük fordult.

- Ajjaj...

- Na és most?

- Váljunk szét! Én megyek jobbra, ti meg balra!

- Muradin, ne!

- Tudok magamra vigyázni, csak menjetek!

Így a csapat négyfelé kényszerült oszlani, és mind a kastély egy másik részén menekültek meg a veszélyes helyzetből.

- Alkímia Laboratórium...

- Eszerint itt készül arany a vasból?

- Naja...

Arma és Meiya egy igen tágas teremben találták magukat, ami tele volt különböző színű és nagyságú csontvázakkal. A túlsó végén egy csigalépcső vitt egy szinttel feljebb, ahol csak denevérek lógtak mindenhonnan.

- Remek. Most meg csontvázak...

- Kezd ez egy régi horrorfilmre hasonlítani...

- Vagy inkább egy játékra... Ez Dracula kastélya lehet.

- Honnan veszed?

- Eddig is gyanús volt, de szerintem, aki ezt a helyet kitalálta, az nagy rajongója lehet a Castlevania játékoknak.

- Aha... És most?

- Irány a lépcső fel-fel! Az első dolgunk, megtalálni a többieket.

Arrogantia és Luala egy sokkal jobban kivilágított folyosón találta magát, ami látszólag üres volt. A falak és a padló is vöröses-barna márványból volt.

- Húha... A Márvány Folyosó.

- Illik rá a neve.

- Most mi lesz?

- Egyelőre keressünk valami kiutat innen, aztán megkeressük a többieket.

Muradin egy sötét lépcsőházban lyukadt ki, ahol olyan koromsötét volt, hogy elő kellett vennie a lámpáját, hogy ne essen le a lépcsőkön. Ahogy körbenézett, az irány fel, vagy lefelé is szabad volt.

- Na szép... És most merre?

Raven és Shirayuki eközben épp egy nagyobb épület tetején sétáltak végig.

- Se egy lépcső, se egy szabad felület. Ahol nincs tető, oda nem lehet lépni sem...

- Engem is kezd már bosszantani. Talán jobb lenne...

Ebben a pillanatban Shirayuki nagyot sikított, és eltűnt Raven mellől.

- Shirayuki!

- Semmi bajom... Azt hiszem...

Egy ponton beszakadt a tető, és Shirayuki bezuhant egy majdnem húsz méteres lyukba. Raven is utána ereszkedett, és mint kiderült, a hely, ahova belyukadtak, egy kápolna.

- Nahát... Meggyónjuk bűneinket?

- Én buddhista vagyok, nézd el!

Persze a lány nagyon cinkosan mosolygott erre.

- Te, neked lenne mit meggyónnod?

Raven erre elvörösödött, és gyorsan elfordult, hogy csak a válla fölött vetette oda:

- Kinek nincs?

- Ebben van valami. És most, merre?

- Két kijárat is van, úgyhogy mindkettőt meg kell nézzük. Gyerünk!

Raven lassan, kissé bizonytalan léptekkel, de megindult a kápolna bejárata felé. A csapat alaposan szétszóródott, de jól tudták, az első dolguk, hogy megtalálják egymást.

Nem játék 9.

Arrogantia, és gyerekek helytállása

Másnap reggel Arrogantia később ébredt, mint bárki más. Fura volt neki, hogy nem töltötte ébren az egész éjszakát, így a jól eső, pihentető kikapcsolás felüdítette őt is, és az előző este még elég borongós gondolatait is. Amikor azt javasolta, hogy ő ott marad a gyerekekkel, valójában egy kis félsz is volt benne legbelül, ami abból a félelemből eredt, hogy ebben a viszonylag sebezhető alakjában nem tudott volna elég segítséget nyújtani a társainak. A kunyhóban, amiben az éjjel elszállásolták őket, most teljesen egyedül volt. Pár percig csak ült, és mintegy önvizsgálat szerűen, saját magát nézte a tükörben, ami épp vele szemben állt egy sarokban. Fura és ellentmondásos volt, hogy egy ilyen eldugott helyen is volt egy ilyen szép, sértetlen tükör, és mikor eleget bámulta magát benne, felkelt, és kilépett végre a szabadba.

- Jó reggelt!
- Ne-neked is...

Az egyik, kicsivel idősebb gyerek, három társával együtt vállalta magára az őrséget, hogy ne minden háruljon Arrogantiára. A kis lurkók, mert egytől egyig tíz év körüliek voltak, bizony nem voltak híján bátorságnak, de ha akkora túlerővel rontottak rájuk, mint előző nap is, persze, hogy ők is inkább menekülőre fogták.

- Jó reggelt, Arrogantia!

Az egyik kislány, Theiana, nagyon aranyosan ragaszkodott a nála azért elég sokkal idősebb lányhoz, ami kedves volt, csak épp Arrogantia viszolygott tőle egy kissé. Nem volt az a barátkozós fajta, és az is egy csoda volt, hogy a mostani társait egyáltalán megtűrte maga mellett. Na persze ebben is Arma fura befolyása volt a ludas, aki vonzotta maga köré az embereket.

- A többiek már elmentek?

- El...

- Doki is velük ment, ugye?

- Igen, de ezért maradtam én itt veletek.

- Az jó.

Theiana nagyon kedvesen mosolyogva ölelte át Arrogantiát, aki kicsit megszeppenve ugyan, de hagyta. Mindketten gyógyítók voltak, és igaz, hogy a kislány maga fele annyi idős, és fele akkora szintű is volt, mint ő, minden pillanatban rá figyelt. Valahogy szeretni való volt a pici kislány, aki szinte rajongásig oda volt érte, holott egy napja sem ismerték egymást. Mondogatta is, hogy ő is szeretne olyan erős lenni, mint ő, bár erre azért kicsit kevés esély volt, pláne, mivel nem sok esély volt a fejlődésre, ha úgy kimarad a balhékból, mint most is. Na de ez végképp nem az ő hibája volt.

 

Eközben Arma és a társaság másik fele elérte azt a nagyobb, sík, kopár területet, amin a kolostor romjai álltak. Annyi bizonyos volt, hogy egy 12. Századi gótikus jellegű épületegyüttes volt valamikor, amit az idő vasfoga alaposan megrágott már. Az épületegyüttest háromméteres kőfal vette körül, amin az ő szemszögükből nem látszott átjáró.

- Akkor, mi a terv?

- Át a temetőn, átmászunk a falon, és egyelőre, ha más nem is, de körül nézünk.

- Nekem megfelel.

Doki volt a csapat kalauza, de Arma osztotta a parancsokat most is. A temetőben, ahogy azt Doki is leírta, hemzsegtek a zombik, amik ellenben nevetségesen alacsony szintűek voltak, így könnyedén átgázoltak rajtuk. Annyi most is nagyon jól jött, hogy a szörnyek egy bizonyos határvonalon túlra itt sem mentek, mint bármelyik eddigi zónában sem. Még mielőtt átmásztak volna a falon, azért mégis meggondolták magukat, és körbejárták az épületeket, és találtak is egy kaput, aminek a bal szárnya már leszakadt, és korhadtan porladt szét szinte alattuk, miközben végig sétáltak rajta.

- Hajmeresztő ez a látvány.

Meiya megjegyzése a mindenfelé keresztekre, vagy épp sima oszlopokra fellógatott csontvázaknak, és a vértócsáknak szólt, amin átgázoltak. Bár tudták, hogy ez mind díszlet, önkéntelenül is megborzongtak a gondolattól is.

- Na és most? Nincs itt egy teremtett lélek sem.

- Talán nem veszünk észre valamit... Keressetek tovább!

Az udvar, hátborzongató díszleten kívül üres volt, mindent beleptek a bokrok, volt olyan épület, aminek a tetejét áttörte egy terebélyes fa, a falakról borostyán lógott, és csend volt.

- Ez most egy csapda, vagy csak én vagyok teljesen vak?

- Én találtam valamit!

Shirayuki addig kaparászott a kardja hegyével, hogy talált egy rácsot, ami valójában egy csapóajtó volt.  

- Azt írja, "bejárat a katakombákhoz".

- Akkor helyben vagyunk... Ez egy nagyon régi játékra emlékeztet.

Arma a Razos című játéktrilógiára gondolt, ami mindig hasonló helyszíneken játszódott, és a célja a folyton feltámadó Razos, a démonkirály legyőzése volt, akit gyakran támogatott maga a halál, és a testvére Rahas, a pusztítás ősi istene. Arma egyébként is a régi játékokért volt oda, így természetes, hogy ezt is ismerte.

- Mit csinálsz?

- Csak megírom Arrogantiának, hogy épp hogy állunk. Sosem lehet tudni, nem gondolja-e meg magát.

Arma gyorsan lepötyögte az üzenetét, majd beugrott a többiek után.

 

Arrogantia eközben csendben ücsörgött az egyik kunyhó előtt, és nézte, ahogy a gyerekek sürögnek-forognak körülötte. Annyira odáig voltak ugyanis érte, hogy bármi apróságban hajlandóak lettek volna a kedvében járni. A kis Theiana volt az legfőképp, aki folyton körülötte sündörgött, és nagyon aranyosan szóval tartotta. Arrogantia nem volt az a beszédes típus, de a sok kis hang, akik folyton csicseregtek neki, még neki is megoldotta a nyelvét. Olyan érzés volt ez, mint mikor Hófehérke a hét törpe közé csöppent.

- Shirayuki...

Persze, hogy erről is a társai jutottak eszébe, és mintegy varázsszóra, jelzést kapott, miszerint üzenete érkezett.

- Ki az?

- Csak Arma. Azt írja, elértek a kolostorhoz, és bejutottak a katakombákba.

- Uuuh, az izgis lehet.

- Az...

Theiana kicsit közelebb fészkelődött hozzá, és halkan kérdezett tovább.

- Nem akartál inkább velük menni?

- De... Csak félek, csak a bajuk lenne velem.

- Miért?

- Hát…

Egy kis pírral az arcán válaszolt csak.

- Szóval, ennél sokkal erősebb is tudnék lenni, ha nem lenne ez a hülye Emberek hete.

- Aha, szóval teljesen más fajba tartozol normális esetben?

- Igen...

- Fogadjunk, hogy kitalálom!

- Ugyan, honnan...

- Élőholt, igaz?

Arrogantia nagy szemeket meresztett erre.

- Honnan...

- Onnan, hogy találkoztunk már ezelőtt. Még a Gaia közben, mikor elértünk a PvP arénához.

Theiana sorra végigmutatott a társain, és név szerint elmondta, ki kicsoda. Sorra kerültek az orkok, elfek, törpék, sőt, élőholtak is, akik normális esetben sokkal marconábban festettek volna.

- Te jó ég... Már emlékszem rátok.

- Ugye? A legtöbben osztálytársaim, de van két unokatesóm is köztük. Együtt, egy csapatként neveztünk a tesztre, és mind be is jutottunk.

- Akkor te...

- Képzeld, én is élőholt vagyok amúgy.

Erre a kijelentésre már tényleg nem tudott mit mondani. Arrogantia valahogy nem tudta elképzelni, hogy ez az angyalian mosolygó, szöszke kislány is élőholt fajba tartozna, mint ő.

- Tudod, én is szívesen elmennék néha kalandozni kicsit, de Doki mindig itt tart mindannyiunkat. Olyan, mintha börtönben ülnénk.

- Ennyire nem mehettek el sehová?

- Sehova a világon. Pedig olyan izgalmas ez a hely. Minden nap elmehetnénk egy kicsit csavarogni, néha szörnyekkel verekedni, hogy olyan legyen, mintha tényleg játszanánk.

- Megértelek, de ez nem olyan játék, mint amit elkezdtetek.

Theiana összeráncolta a szemöldökét erre, és kicsit sértődötten kérdezett vissza.

- Olyan gyenge vagyok szerinted? Vagy a barátaim?

- Nem azért mondom, de nagyon alacsony szinten álltok, és csak nálatok erősebb szörnyek járnak ebben az erdőben.

- Lehet, de attól még nem vagyunk védtelenek. Lehet, hogy kicsik vagyunk, de okosabbak, mint amilyennek néztek.

- De...

- Szerinted eddig hogy tudtuk megvédeni magunkat?

- Hát...

- Doki nem is tudja, mennyit segítettünk neki titokban. A csapdái semmit sem érnek, de ha mi is segítünk, akkor sokkal könnyebben let tudna győzni száznál is több trollt.

- Theiana... Bátor vagy, de nem szabad felelőtlennek lenned.

- Nem vagyok ele... Fela...

Nem tudta jól kimondani, ezért Theiana dühbe gurult, és kiabált.

- Nem vagyok buta! Tudok magamra vigyázni, és a többiek is!

Arrogantia csak nézett egy nagyot, és nem tudta, mit mondhatna még. Akármennyire tartani akarta magát ahhoz, amire Doki megkérte, hogy ne engedje ki a gyerekeket a táborból, úgy tűnt, ha arra kerülne a sor, nem tudná visszatartani őket.

Bár a fentebb leírtak veszekedésnek tűnhettek, Theiana nem Arrogantiára haragudott, hanem Dokira, aki nem volt hajlandó hagyni nekik, hogy segítsenek neki, bármit is csináltak. Nem is olyan soká már sokkal barátságosabban beszélgettek tovább. Theiana nagyon tudni akart mindent Arrogantiáról, aki persze kicsit szűkszavúan válaszolgatott, és egy csomó minden elől kitért. Végül észre sem vették, és lassan a naplementét bámulták az égen.

- Olyan szép...

- Igen, de nem olyan szép, mint meglátni utána a napkeltét is.

- És te láttad már?

- Sokszor. Odahaza Spanyolországban minden este megnéztem a napnyugtát, és a keltére mindig felkeltem én is. Akkora voltam, mint most te, mikor utoljára láttam mindkettőt.

- Miért már nem akarod megnézni?

- Nem az, hogy nem akarom, hanem nem tudom. Nem...

- Nem érsz rá?

- Igen, valahogy úgy.

Egy ideig hallgattak, majd Arrogantia dúdolni kezdett, a kislány pedig elbűvölve hallgatta. Észre sem vették, és egyre többen gyűltek oda köréjük, míg utoljára már az őrjárat is odatelepedett, akik hazajöttek az egész napos csavargyározásból. A legkisebbek, Theianával egyetemben egészen közel húzódtak, és mikor látta, mennyire lelkes közönsége van, a legközelebb ülőket magához ölelte, és már énekelni kezdett. Egy altatódal volt, amit az anyukája énekelt neki még kicsi korában, és amit soha nem tudott volna elfelejteni. Azon az éjszakán egy egész kis embercsomó közepén fekve aludt el, és álmában még mosolygott is.

 

Másnap reggel ő kelt elsőként, és ellenőrizte az üzeneteit, azonban nem volt semmi. Még nem aggódott, hisz a társai nyilván az éjszakára megálltak pihenni egy biztonságos helyen. A nap ugyanolyan nyugodtan telt, bár ezúttal elkísérte az őrjáratot is, akik találtak egy kis viskót a tábortól kicsit távolabb, ami láthatóan valami vadászlak volt, de már elég romos, majd megfigyelték a trollok vonulását egy jó leshelyről, és közös erővel rajta ütöttek egy csapaton.

Így telt el majdnem három nap, és Arma és társai még mindig nem adtak magukról életjelet.

- Nem lehet igaz, hogy még mindig nem végeztek. Nem hiszem el, hogy ennyire bonyolult lenne.

- Csak nem akarsz elmenni utánuk?

- De igen. Meg kell tudnom, mi történt velük.

Késő este volt, de Arrogantia szedelőzködött, hogy elinduljon megkeresni ezt a bizonyos kolostort, ahol napokkal korábban eltűntek a barátai, de még mindig nem jöttek vissza. Mikor aztán kilépett az ajtón, nem kis meglepetésére a majdnem 70 gyerek teljes harci díszben várta. Mind a legjobb felszerelésükkel, de így is elég szedett-vedett módon álltak ott, menetkészen.

- Ti meg mit csináltok?

- Veled megyünk.

- Na nem...

- Ne ellenkezz! Mi tudjuk az utat a romokhoz, te meg csak eltévednél.

Theiana volt persze a szószóló, és persze az is a fejükben motoszkált, hogy kivételesen azt csinálhatnak, amit akarnak, hiszen ők vannak többen.

- Én...

Arrogantia látta jól, hogy nincs értelme ellenkezni, így kénytelen volt követni a kisebb hadsereget, aminek törpe katonái bizony most nagyon komoly arccal mentek előre.

 

Menet közben lecsaptak egy csapat trollra, és bár az alacsonyabb szintjük miatt nem volt könnyű dolguk, karcolásokkal, és néhány púpos fejjel megúszták. Volt, aki annyira élvezte a dolgot, hogy a megfutamodó szörnyek után ment volna, de Arrogantia erélyesen visszatartotta. Tudta nagyon jól, hogy csapdába futhatnak, akik követik a futókat, így elővette a szigorú modorát, és olyan csúnyán ráncolta a homlokát, amennyire az amúgy finom vonásaitól telt. Sötét volt ugyan, de az amúgy törpe fajba tartozók lámpásokkal világítottak maguk köré, Arrogantia pedig felbocsátott maga mellé egy kis fénygömböt, ami elég fényt szolgáltatott, hogy leghátulról lássa a sor elejét. Már hajnalodott, mikor megérkeztek az irtás szélére, amin a romok álltak, de épp ellentétes oldalra, mint ahol előzőleg Armáék is.

- Jó, át a temetőn, és irány be a romok közé!

- Rendben!

Megindultak, és hála a menet közben sikeresen megvívott csaták egész sorának, most már önbizalomtól telten, 31-33. Szint környékén bátran nekirontottak a zombiknak, amiknek sokszor ideje sem volt megfordulni, már kapták is a taslit, akár karddal, akár bottal, akár bármi mással. Arrogantia is fürgén forgatta a saját fegyverét, és minden erőlködés nélkül vágtak utat az átható dögszagot árasztó, sokszor már oszladozó, néha csak itt-ott emberre hasonlító hullák között. Mikor aztán túljutottak a temetőn, kifújhatták magukat, és ment is a nagy nevetés, mert volt, aki csupa trutyi lett a zombikkal való hadakozás közben.

- A kapu nyitva.

- Inkább bedöntve. Gyertek!

A parancsnokságot egy Saru becenevű fiú vette át aki előreszegett lándzsával haladt előre. Ő haladt élen a szörnyirtásban is, így a többiek hallgattak rá, miközben Arrogantia persze rá kellett bólintson mindenre, a biztonság kedvéért.

- Figyeljetek oda! Nehogy meglepjenek!

Szerencsére nem volt miért aggódniuk ebben a helyzetben, az udvaron a groteszk díszleteken kívül nem találtak semmi mást, csak a nyitva hagyott csapóajtót, felette a felirattal.

- Ez az...

- Ki menjen előre?

- Majd én, és világítok, amíg lejöttök.

Arrogantia elegáns mozdulattal lehuppant a félhomályba. Dohos pinceszag, nyirkos levegő, síri csend és porfelhők várták, amiket ő kavart fel még jobban. Felbocsátott egy újabb fénygömböt, majd mikor látta, hogy tiszta a levegő, intett a többieknek, akik egyesével leereszkedtek utána. Hosszú ideig tartott ez, de néma csend volt egész idő alatt. A végén már egész jól kivilágították maguknak a teremnyi helyiséget, ahová kerültek. Lényegében egy földalatti barlangrendszer egyik termébe jutottak, aminek a falait simára vájták minden oldalon. A következő helyiségbe egy nagyobb nyílás vezetett, a falakat oldalt mindenhol kisebb fülkék szakították meg, amikből csontvázak lógtak ki félig.

- Na és most?

- Ha ez egy klasszikus katakomba, akkor meg kell találnunk a következő szint bejáratát.

Persze eljutni idáig nem volt nehéz, de megtalálni a második szint lejáratát jelentő újabb csapóajtót már más tészta volt. Menet közben Koboldok támadtak rájuk, amik egy pillanat alatt körbevették a csapatot, de néhány perces küzdelemben legyűrték őket. Ez többször megismétlődött, mire nagy nehezen elérték a lejárót, de egy valamire legalább jó volt a dolog: mind alaposan bespájzoltak mindenféle dropokból, és persze tapasztalatból.

- Remek... Már jól kezdődik.

A második szintre jutva azonnal lerohanták őket a Genosiában már látott csontvázak erősebb változatai. Ezek már azért erősebbek voltak, de közel sem olyan bosszantóak. Annyira kellett csak odafigyelni, hogy a különböző elemi adottságokkal bírókkal, más elemi támadásokkal kellett elbánniuk. Ezen felül viszont remekül haladtak előre, és a harmadik szinten már könnyedén jutottak túl a barlanglakó trollokon, és még eggyel lejjebb a zombikon. Utálatos egy menetelés volt, de közben sorra fejlődtek. Minden egyes szinten, még mielőtt tovább léptek volna eggyel, Arrogantia figyelmeztette őket, hogy ne felejtsék el a képességpontjaikat elosztani, ha van mit.

- Itt mintha sötétebb lenne az eddigieknél...

- Szerintem elértünk a legaljára. Itt vár a Boss.

Mint olyan, aki az ilyesmiben tapasztaltabb a társainál, Arrogantia haladt elöl, és utat világított a többieknek. Valóban sötétebb volt, mint az eddigi szinteken, és a leghátul haladók félvakon kellett botorkáljanak. Annyi haszna volt ennek a kalandnak, hogy a bőséges dropokból mind felszerelkeztek, így már nem látszottak szedett-vedett csürhének. Arrogantia mögött Theiana lépkedett, idegesen szorongatva a pálcáját az egyik kezében, és Arrogantia szoknyájába kapaszkodva a másikkal.

- Maradjatok együtt! Nem tudhatjuk, mi vár itt lent...

Ezt mondani sem kellett. Az eddigi szinteken, amint leérkeztek, azonnal megtámadták őket. Most ellenben néma csend volt, leszámítva a bukdácsoló lábak topogását. Gyanús volt a csend, majdnem túl nagy volt a nyugalom. Arrogantia nagyon jól tudta, ez mit jelent, de egyelőre semmi sem történt.

- Arma!

Mikor egy gyengén megvilágított terembe értek, Arrogantia nagy megnyugvással láthatta, hogy barátainak semmi baja, ellenben..

- Mi ez...

Amikor oda akart futni hozzájuk, egy láthatatlan falról szinte lepattant. Ahogy tapogatta, ugyan torzult, de nem tudott áthatolni rajta, bármennyit próbálta.

- Ez egy olyan láthatatlan doboz.

Arma próbált úgy gesztikulálni, hogy le lehessen olvasni a szájáról, amit mond.

- Láthatatlan... Doboz... Jó, de hogy kerültetek bele?

- Csapda volt.

Miközben mindezeket majdhogynem egy pantomim showba illő, kissé muris módon tudatták egymással, a gyerekek lassan szintén a láthatatlan falhoz hátráltak valami elől.

- A boss volt?

Arma remekül olvasott szájról, így bólogatott.

- De...

Hirtelen kitört a pánik a láthatatlan börtönben, és mindannyian riadtan mutogattak, de hiába próbáltak kiabálni, egy szavukat sem lehetett hallani.

- Mi? Mi a baj?

- A-Arrogantia...

Theiana remegő hangjára megfordult már, és a nagyon halvány megvilágításban látta, ahogy csuhás alakok közelednek feléjük. A sötétség, amit magukból árasztottak, és a csuha alól világító szempárok egyértelművé tették, hogy kikkel állnak szemben.

- Három boss?

- Inkább egy boss, és két mini boss kíséri.

Arrogantiának erről a régi három a három elleni boss fightok jutottak eszébe a valamivel modernebb RPG játékokból. Az egyik csuhás megállt, és felemelte a kezeit, ezzel jelezve a másik kettőnek.

- Most mi lesz?

- Oszoljunk szét! Majd én intézem a Bosst.

A két kisebb darab alak hátra vetette csuklyáját, és kiderült, hogy mindkettő lich, amiknek kék és vörös tűz lángolt a szemüregeiben, és a koponyájuk körül.

- Pyro és Cryo lich! 5500 Hp.

- Na és a harmadik?

- Az...

A harmadik alak nem vetette hátra a csuháját, ellenben a feje fölött megjelent az életcsík, és a neve is.

- Desmodea, a halál főpapja...

- Desmodea? Az nem nő volt?

De, a csuha alatt, jól láthatóan egy női alak bújt meg.

- Ez csak érdekesebbé teszi a dolgot.

Közben a jobbján és a balján a két csapatra osztott csapata nagy elánnal vetette bele magát a csatába. Arrogantia egyedül találta magát a fő ellenséggel szemben, és nem volt épp rózsás a kilátás, hiszen gyógyítóként nem volt harcos alkat.

- 11500 hp... Mondjuk, hogy ez még tűrhető!

- Szerinted elbírunk vele?

- Theiana...

Bizony, nem volt egészen egyedül, a csöppnyi kislány odaállt a felnőtt társnője mellé, és ha nem is volt acélos az akarata ebben a dologban, azért hajlandó lett volna követni is.

- Te inkább maradj hátra, és segíts a többieknek, ha kell.

- De...

- Nincs de. Ha jól sejtem, a fény a gyengéje, tehát egy kicsit előnyben vagyok. Te maradj, és segítsd a többieket!

Eközben egy testvérpár, Goose és Frost vezették a két csapatot. Mindketten kardforgatók voltak, és a valóságban focisták, így jól láttak a pályán úgymond, és irányították a többieket.

- Balra kerüld!

Egy fagyos lehelet elől tértek így ki, miközben Goose maga letérdelt, és a pajzsával védte magát ellene, míg az iker bátyja ugyanezt csinálta, szinte tükör módjára. Bár elég félelmetes volt a látvány, ahogy tűz és jégcsapások elől tértek ki, miközben egymás után jöttek a támadások. Bölcs dolog volt egyformán eloszlani, és természetesen a mágusok támogatásával tudták tartani magukat, még ha egyébként gyengébbek voltak is.

- Nesze!

Arrogantia már a harmadik végzetesnek szánt sötét villám elől tért ki, majd egy lendületes es csapással kibillentette az ellenfelét az egyensúlyából. Le akart sújtani a botja nehéz fém fejével, de emez egy lökéshullámmal szabadult meg tőle átmenetileg. Megálltak egymással szemben, és Arrogantia kifújta magát egy kissé.

- Még mindig csak 220 hp-t vesztett. Ez azt jelenti, hogy csak látszólag gyenge, de a statjai ijesztően magasak lehetnek.

Eközben a láthatatlan börtönben, Arma és társai azon töprengtek, hogyan juthatnának ki, hogy segítsenek a harcoló feleknek.

- Komolyan mondom, ilyen csapdákba is csak mi eshetünk bele...

- Mármint, te belesétáltál, mi meg benne ragadtunk veled együtt.

Majdnem négy nappal korábban, a társaságnak majdnem túl könnyűnek hatott ez a katakomba, de valahogy sikerült belesétálniuk a legostobább csapdába: a boss eléjük jött, és gyakorlatilag pont belesétáltak abba a mágikus körbe, ami épp azoknak a balszerencséseknek volt oda kikészítve, akik óvatlanul betévedtek ide.

- Se ki, se be, nem tudunk üzenni sem, és még örülhetünk, hogy Arrogantia utánunk jött.

Raven okkal dühöngött, pláne, mivel ő szaladt bele ebbe a kelepcébe. A többiek csak idegesen töprengtek, hogy hogyan tudnának segíteni a kintieknek.

 

A két Lich, hála a nagyon jól irányított támadásoknak, lassan az életereje végére ért, előbb Goose mért félelmetes csapást két társával együtt a Cryo Lichre, majd Frost adott kegyelemdöfést a fejétől megszabadítva a másikat.

- Ez az!

- Királyok vagyunk!

Azonban a két Lich pusztulásával nem kaptak semmilyen jutalmat, sőt, két lángocska, egy kék és egy vörös maradt hátra utánuk.

- A francba, jön a második fázis!

- Most már ki kell törnünk innen!

Arma és társai most erőnek erejével estek neki a láthatatlan falnak, és mindent megtettek, hogy áttörjenek rajta.

 

Arrogantia eközben a hátsóján landolt, és a valódi boss hátravetette a csuklyáját, felfedve a banshee voltát, és egy iszonyú sikolyt hallatott, amire mindenkinek be kellett fognia a fülét, majd egészen egyszerűen beszippantotta a két lángot, egy pillanatig némán állt, majd a szemei a két láng színében kezdtek izzani, ledobta a csuháját, majdnem meztelen, aszott teste minden egyes porcikájából vaskos, tüskés láncok löveltek ki, amik szabályosan beterítették az egész szobát, elsodorva, kiütve, magatehetetlenné téve a csapat nagy részét, és csak Arrogantia és Theiana maradtak állva. Az idősebb lány a botjával fogta fel a láncokat, amik rátekeredtek, megrántotta maga felé, és nem kis meglepetésére egész egyszerűen maga felé rántotta a lényt, jobb híján pedig rúgott rajta egyet.

- Te maradj itt, és segíts a többieknek!

Amilen erővel csak tudott, előre rontott, és sorra elkerülve a láncokat, amik gyilkos, tőrszerű tüskékben végződtek, rohant a boss felé.

- Te jó Isten, ez megbolondult! Egyedül nem bír vele!

- Álljatok hátrébb!

Arma felemelte a nagy Dramon Killert, egy pillanatig kitartotta, majd minden erejével belevágta a láthatatlan védőfalba.

 

Eközben Arrogantia minden figyelmét a láncok elkerülése foglalta le, de amilyen lendülettel elindult, meg kellett torpannia, alig-alig elkerülve a támadásokat, amik megtépázták a ruháját is.

- Arrogantia, mögötted!

Már nem volt ideje megfordulni, az egyik tüske a vállába fúródott. Nagyot sikított, és megpróbált kihúzni, de vesztére, mert már kapta is a következőt hátulról a combjába, a háta közepébe, a gerince mellé centikkel, a másik vállába, a jobb, majd a bal karjába, a bal térdébe, és az utolsó épp a szíve felé tartott, ami biztosan elvitte volna az utolsó életerejét is, de valami kisebb test repült be szinte a semmiből az útjába, és hárított még hármat is.

- NEEEE!

Arrogantia sikított így, mert az önfeláldozó valaki, Theiana volt.

- NEEEEE!

Doki erőnek erejével ütötte a falat, amin még mindig nem tudtak áttörni.

- NE, Theiana!

Frost és Goose ekkor tápászkodott fel, és a többiek is épp szedték össze magukat a sokk után. Goose jobbról, Frost balról vágta le a láncokat, Arrogantia pedig a földre rogyott a kislánnyal a karjai között.

- Dragon's Rage!

Arma végre át tudta törni a falat, és azzal a lendülettel vetették is magukat a harcba. Arrogantia minden porcikája sajgott, de a kislányt szorongatta, aki az életenergiája kinullázódásával lassanként bitfoszlányokra bomlott szét.

- Miért csináltad ezt?

- Én is akkora hős... Akartam lenni, mint te.

- De én nem vagyok hős...

- De az vagy... Folyton olvasom a közös chatet, és hányan, meg hányan írják, mennyire hálásak neked és a barátaidnak.

- Theiana..

- Majd ments meg engem is jó?

Arrogantia még megfogta a kislány kezét, és egy puszit lehelt a homlokára, mielőtt eltűnt volna a karjai közül.

- Ne... NEEE!

Arrogantiát elöntötte a düh, a keserűség, a fájdalom, a tehetetlen bosszúvágy, mit sem törődve azzal, mennyire fáj, kitépte a tüskéket, amik akadályozták, felugrott, nagy lendületet vett, és egy nagy ugrással egyenesen a boss szívébe döfte a botja hegyes végét. Egy iszonyú, fülrepesztő rikoltás, és a boss egész egyszerűen cafatokra robbant, jókora lökéssel repítve odébb mindenkit, aki körülötte állt.

-... Tia...

- Szedd...

- Mindjárt...

Arrogantia maga nem volt biztos, meddig volt kiütve, mielőtt tompa hangokra elkezdett volna lassan ébredezni. Most tudta csak meg, milyen gáz volt az, mikor kampós nyilak fúródtak a barátai testébe. Ahány helyen csak belé fúródtak az acéltüskék, égető, maró, szúró fájdalmat érzett.

- Gyerünk, adagold neki azt a varázsitalt!

- Ez már a harmadik, a DoT nagyon nehezen akar múlni...

A feje Meiya ölében, a többiek teljes pánikban körülötte, de majdnem mind sértetlenül. Hetvennél is több szempár figyelte aggódva, hogy mi lesz vele, lenyelte az utolsó korty varázsitalt, és halkan nyögve egyet, végre szóhoz jutott.

- Ma-Mana italt inkább!

Hamar előkerült a kékes színű lötty is, ami furán zavaros volt, de csak mert még nem volt ideje leülepedni. Néhány nagyobb korttyal kiitta a kis üvegcsét, majd a jobbját emelte fel, hogy a többiek is megfoghassák, és jöhetett a ráolvasás.

- Fény... Bocsásd reánk Lumiaris áldását... Heal!

Ez ritka látvány volt, de Arrgantia egész testében ragyogni kezdett, ahogy a többiek is, és mikor vége volt, már mind sokkal jobban érezték magukat. Hamar szétosztották a dropokat, ami Arrogantia tisztje volt, elvégre ő vitte be a kegyelemdöfést, és csak egy valamit tartott meg, egy nagyon szép, fekete, vörössel hímzett köpenyt, ami a boss köpenyének sokkal szebb változata volt, és ha már megszerezte, egyúttal magára is öltötte. Első sorban varázslóknak való dolgok voltak a dropok között, így a gyerekek osztották szét egymás között, majd felkerekedtek, és a lehetséges legrövidebb úton elhagyták a fura módon most már nem teljesen kivilágosodott, és fáklyákkal alaposan kivilágított katakombákat.

 

Két nappal később aztán már egy kis faluban pihentek keg utoljára. A hosszú vándorlástól, ami alatt alig álltak meg, elcsüggedve, nehézkesen dobták le magukat az ágyaikra, és aki csak tehette, aludt is. Arrogantia szobájában égett csak a mécses még mindig, és Arma, aki általában minden lében négy kanál tudott lenni, inkább Meiyát küldte be hozzá, míg ő kint várt az ajtó előtt.

- Szia...

- Oh... Szia...

- Ugye nem zavarok?

- Dehogy, ülj csak le!

A kis fogadó, amiben megszálltak, most alaposan telt házzal kellett számoljon. A falut magát egy húszfős csapat vette irányítása alá, de már majdnem százan voltak, mire ez a nagyobb társaság is megérkezett. Aki vándorként erre vetődött, azt szívesen látták, és volt, aki ezt a vendéglátást azzal hálálta meg, hogy maradt is. Meiya letelepedett Arrogantia mellé az ágyra, és csak egy kis idő múltán szólalt meg először.

- Jól vagy? Az utóbbi napokban elég hallgatag voltál.

- Azt hiszem...

- Theiana bánt?

Emez bólogatott, és nagy nehezen elkezdett rendesen beszélni.

- Lupe, neked közvetített fiókod van, igaz?

- I-Igen, de honnan tudod?

- Csak onnan, hogy folyton forgatod a fejed, mint valami kamerát, hogy mindenki képernyőn legyen.

- De jó megfigyelő vagy... Nem gondoltam, hogy erre is figyelsz.

- Na igen, tőled és Armától tanultam el, hogy minden apróságra odafigyeljek. Most is megy?

- Ki sem lehet kapcsolni.

- Akkor szeretnék valami fontosat mondani a kintieknek, ha nem baj.

Meiya bólintott, és szembefordultak egymással, hogy minden szót tisztán lehessen hallani, és hogy az arca minden rezdülését látni lehessen közben.

- A nevem Cristina Mendez, de játékosként Arrogantia néven ismernek. Bevallom őszintén, nagyon sokáig gondoltam, hogy egyedül lenne a legjobb nekem, ebben a játékban is.

Egy rövid szünet után egy félénk mosollyal folytatta.

- De hála néhány nagyon különleges embernek, ez a véleményem gyökerestől megváltozott. Ezeket az embereket joggal, és büszkén nevezhetem a barátaimnak.

Egy kicsit komolyabban folytatta ezek után.

- Ezeknek a barátoknak hála, akik annak ellenére is maguk közé fogadtak, hogy olyan vagyok amilyen: magamnak való, és mogorva néha, olyan élményekkel gazdagodtam, amiket egyedül nem érhettem volna el.

Az arca elkomorult, mert a lényeghez ért végre.

- Néhány napja... Megismertem valakit, aki pontosan olyan volt, mint én, magányos, csendes, zárkózott... Olyan valaki, akiben önmagamat láttam meg kissé, mégis teljesen más volt.

Lesütött szemmel, remegő hangon beszélt tovább némi szünet után.

- Más volt, mert ő sokkal előbb jött rá, mint én hogy a barátaink sokkal inkább élni akarást adnak. Ezt Theianának köszönhetem, aki megajándékozott a barátságával...

Most már könnyes szemmel nézett megint Meiya szemébe.

- Ha most nézik ezt az élő képet, üzenem Emily Neves szüleinek, hogy hazaviszem a kislányukat, bármibe is kerüljön, bármeddig is tartson.

Ezek után inkább elhagyta a szobát, hogy ne ország világ szeme láttára zokogni kezdjen. Kifelé menet Armába futott, és szó nélkül a vállár hajtotta fejét, és miközben a fiú karjai egy megnyugtató ölelésben köré fonódtak, nem is törődve semmi és senki mással, hatalmas könnyekkel adta ki azt a bánatot, amit eddig magába fojtott.

Másnap reggel már várta az egyébként nem ember játékosokat a kérdés:

 

"Kívánod visszakapni az eredeti fajodat?"

 

És a válaszlehetőségek, igen, vagy nem. A legtöbben már eredeti alakjukban jöttek le a falu szélére, hogy elköszönjenek Armától és társaitól, de Arrogantia még maga előtt nyitva tartotta az ablakot.

- Na? Mit határoztál?

- Nem tudom...

Az elmúlt időszakot elnézve, az a sok minden, a fura élmények, és a sokkal kedvesebb fogadtatás, amik ember alakban érték amellett szólt, hogy maradjon, de ő maga, a belső énje inkább újra Banshee akart lenni.

- Hát...

Egy percig tétován töprengett, majd lenyomott egy gombot, ami után mégis ember maradt.

- Majd még később ráérek változtatni.

- Biztos?

- Persze, hisz te mondtad, lesz majd még lehetőség változtatni.

Ezúttal senki sem tartott velük, Doki a gyerekekkel úgy döntött, hogy a faluban maradnak, így a megszokott csapat vágott útnak az új kaland felé.