Clara 4

A hercegnő és az iskola

Szeptember 2., hétfő, egy újabb év kezdete az oktatásban, világszerte. Ugyanekkor Clara és Patty számára is egy új kezdetet jelentett ez, egy új iskolában, egy új közösségben, új társakkal, új lehetőségekkel.

- Ugyan, szedd már össze nagad végre! Nem igaz, hogy ilyen leszel egész idő alatt, csak mert ez a srác nem jutott be ide!

- Jó, de...

- Semmi de! Inkább örülnél, hogy bejutottál!

Clarát még mindig bántotta, hogy Mike nem került be, hisz alig ismerték egymást, mégis összebarátkoztak, méghozzá nem is akárhogy, és valahogy úgy érezte, hogy a barátai sem fognak már olyan kedvesen viselkedni, mint akkor.

- Reménytelen eset vagy...

Persze Patty hiába is mondta a magáét, emez csak ment elóre nagy mélabúsan, és fel sem tűnt neki, hogy valaki igen sietős léptekkel topog mögöttük, majd hirtelen befogta a meglepett lány szemeit.

- Na ki vagyok?

- M-Mike... ?!

Clara gondolkodás nélkül rávágta, és bizony igaza volt. A termetes fiú eleresztette végre, mire ez megperdült, és szabályosan a nyakába ugrott.

- Hohó... Erre nem számítottam...

A meglepett fiú persze egy pillanatnyi habozás után viszonozta az ölelést, mire Pattynak kellett egyre hangosabban köszörülje a torkát, hogy észre vegyék magukat.

- Oh... Mielőtt elfelejtem, Mike, bemutatom Pattyt, fogadott testvéremet, és Patty, bemutatom Mikeot...

Patty először is földig hullott állal nézett fel a fölé tornyosuló fiúra, miközben kezet ráztak, majd alig feltűnően mutogatott Clarának, aki csak kuncogott egy jót. Végül csak visszakerült a szó, úgyhogy jöhetett a nagy kérdés.

- De hogyan... Azt hittem...

- Hááát... Úgy is volt... De aztán kaptam egy levelet, miszerint valaki más is visszamondta a jelentkezését, így most itt vagyok.

- Ez óriási!

Clarával madarat lehetett fogatni, és ez még Pattynak is feltűnt, így csak odébb állt. Mikeot végignézve meg is csodálhatta a fiúk egyenruháját. Fekete nadrág, fehér ing, nyakkendő, és egy kék mellény, rajta az iskola címere, lábbeliként pedig félcipő. A lányok is hasonlóan öltöztek, a fekete szoknyához járt a fehér blúz, a szalag a nyakukba masnira kötve, és a mellény. A fekete topánka is kényelmes volt, és nyugodtan elmondhatjuk, hogy attól függetlenül, hogy az Autumn Hale Gimnázium egyike volt azoknak az iskoláknak, ami elrendelte a kötelező viseletet a diákjai között, egyáltalán nem volt gond a festett haj, a festett körmök, a kicsivel extravagánsabb frizurák, sőt még a végzősök között látni lehetett tetovált fiúkat is.

- Nagyon lezser vagy... Húzd meg a byakkendőd!

- Ne már... !

Clara, mint azt odahaza is, itt is ügyelt mindenki megfelelő öltözékére. Azon a reggelen is megkötötte Patty masniját, és most megigazította a fiú kultúrmadzagját is.

- Így ni...

- Köszi, anyu!

- Naaa!

Erre látszólag bosszúsan lökött egyet a fiún de utána mindketten nevettek egy jót.

- Egyébként tartozom egy vallomással...

- Mivel... ?

- Szóval... Az úgy volt...

Csak nagy nehezen nyögte ki végre, mikor mindenki más elment a közelükből.

- Igazad volt... Tényleg 5 volt a megoldás arra a feladatra.

- Jahj, te... Csak ennyi?

Clara már attól is tartott, hogy esetleg szerelmet akar vallani, de azért még korainak érezte volna, de azért vicces volt eljátszadozni a gondolattal. Tény volt azonban, hogy örült, hogy neki volt igaza.

- Hány százalékos lett?

- 79... Gondolom a tiéd sokkal jobb.

- Csak kettővel. Ügyes voltál, gratulálok!

Észre sem vették, de közben egyedül maradtak, mert Patty jobbnak látta, ha nem zavarja őket a turbékolásban. Tény, hogy szép látványt nyújtottak, ahogy ott csacsogtak, aztán egy epés hang meg is jegyezte.

- Gerlicéim, máskor turbékoljatok! Kicsit még korán van még ehhez!

Tara érkezett meg a társaság javával, azonban Louis hiányzott.

- Sziasztok... Hol hagytátok Louist?

- Franciaországba kellett utazzon... Családi ügy.

- Remélem nincs nagy baj!

A következő megálló a megnyitó ünnepség volt, ahol Mrs. Dows, az igazgatónő külön köszöntötte a gólyákat, és figyelmeztette a végzősöket, hogy milyen fontos év vár rájuk. Aztán előkerültek az osztályfőnökök is: Az egyik a marcona férfi volt, akit már Clara is ismert, a másik egy feltűnően fiatal nő, aki szinte olyan volt még, mint a leendő diákjai.

- Jól van, akik a nevüket hallják, azok velem jönnek, a többiek Hughes kisasszonnyal tartanak!

Clara nézett egyet, mikor megtudta, hogy a fiatal nőt Hughesnak hívták. Mosolyt csalt ez az arcára, hisz az egyik kedvenc tanárnőjét is Hughesnak hívták, aki egyben a egyik legnagyobb támogatója volt ebben a kalandban is. A nevek sorra hangzottak el, és köztük volt Patty és Mike is, de ő kimaradt, vagyis gyerekkora megismétlődni látszott félig-meddig.

- Na jól van, utánam!

És a két új osztály ezzel elszakadt egymástól, Clarának csak annyi ideje volt, hogy integessen a barátainak, mielőtt a két külön épület ajtaja becsukódott mögöttük. Az osztálytermük az első emeleten volt, és ami azt illeti, tiszta volt és rendes. Frissen meszelve, kitakarítva, mind a 36 diáknak bőséges helye volt.

- Nos, mindenki keressen magának egy helyet, mielőtt elkezdenénk!

Clara egyből be is támadta az ablak felől második asztalt, ahonnan reményei szerint szemüveg nélkül is jól láthatta a táblát.

- Mindenki megtalálta a helyét? Helyes!

A fiatal tanárnő jó, ha volt 25 éves, ami annyit tett, hogy ugyancsak jó lehetett abban, amit csinált, ha itt dolgozhatott. Egészen rövid, barna haja volt, amiben az akkoriban egyre terjedő divathoz hűen, szőke melír volt, sőt, egy kis hajzselével meg is bolondította, így olyan volt, mint valami lázadó. Szemüveges volt, de csak kedvtelésből viselte mindig, sudár termetű, sportos, csinos fiatal nő, csinos arccal, magas homlokkal, és igen csinosan ki is öltözött. Fekete nadrágkosztümje kifogástalan volt, a magassarkúja pedig csak szolídan emelt a magasságán, és mé arányainan kényelmesnek is tűnt.

- Elisabeth Martha Hughes vagyok, 24 éves, irodalmat és történelmet is tanítok majd nektek, és én leszek az osztályfőnökötök is egyben.

Felült az asztal tetejére, és onnan folytatta.

- Ez még nem igazi gimi lesz, csak egy előkészítő, így nem kell aggódnotok, nem lesz még olyan nehéz az anyag. Az igazi élet majd csak jövőre kezdődik meg.

Erre mindenki megkönnyebbült kicsit, de Clara kicsit furán is érezte magát, mivel odahaza a gimnázium három osztályos volt, itt viszont csak kettő? Fura...

- Megkérnélek...

- Franciska...

- Igen, Franciska, hogy add hátra ezeket! A maradékot lérem vissza az asztalomra.

Clarának feltűnt az előtte ülő, kicsit pufók, de amúgy csinos, és ránézésre nagyon barátságos lány furcsa neve, és rögtön gondolta is, hogy majd rákérdez. Hátha rögtön szerez egy barátot.

- Jó, amíg mindenki megkapja az órarendjét, addig halljunk egy bemutatkozást mindenkitől!

Ez még kapóra is jött, és hamar meg is tudta, hogy nem egy hanem hat, nem angol osztálytársa is lesz. Végül Franciskára esett a sor.

- Tóth Franciska vagyok, 14 éves, és Magyarországról jöttem. Azt hiszem az angol a kedvenc idegen nyelvem, és Anglia a kedvenc országom.

Erre Clarát kivéve mindenki nevetni kezdett, mire szegény Franciska ugyan csak összehúzta magát, innen pedig Clara pontosan tudta, hogy komolyan gondolta. Végre ő került sorra, és ahogy felállt a székéről, az összes fiú tekintete felé fordult, igaz, nem sokan, mindössze hatan az egész osztályban.

- Clara Henderson vagyok, 15 éves, és árva.

Erre mindenkinek kipattant a szeme, mert eddig nemhog, családról, de még hasonlókról sem mert szólni senki.

- Ellisburghből jöttem, egy kisvárosból Atlanta közeléből, és a legjobb barátnőmnek is köszönhetem, hogy most itt lehetek.

- Igazán? Na és még kinek?

A tanárnő kedves kérdésére Clara mosolyogva, de még mindig szerényen válaszolt.

- Az árvaház összes lakójának, a tanáraimnak, és a nevelőnőmnek, akik bíztattak.

Szemlesütve folytatta, a többiek imént kezdődött zúgolódása meg is szűnt.

- Az álmom, hogy tanítónő legyek, mert imádom a gyerekeket, és azt hallottam, hogy az angol iskolák a legjobbak, így mikor a barátom, Patricia megírta, hogy itt van egy gazdátlan hely... Nos... Hagytam meggyőzni magam.

Most már mindenki elismerően bólogatott, mivel egyedül a nemes megjelenésű, határozott, mégis szerény lánynak voltak konkrét tervei közöttük.

- Van esetleg valami hobbid?

- Nos... Igazából szeretek idegen nyelveket tanulni. Franciául és spanyolul már folyékonyan beszélek... Most a japánba kezdtem bele.

Többen is kuncogtak, és volt olyan is, aki viccesen megjegyezte, hogy ez nem olyan nagy dolog, bár érezni lehetett, hogy emögött meg az irigység bújik meg.

- Igazán kedves, Clara. Remélem egy napon még nevezhetlek majd kollégámnak!

- K-köszönöm...

Clara szégyellősen mosolyogva ült le, de már várta egy kis papírfecni, amit szétnyitva azonnal tudta, kitől kaphatta.

- "Jó neked, hogy ilyen okos vagy. Ne is törődj a többiekkel! Majd szünetben beszélgethetnénk, ha akarsz."

Miután ezt alig hallhatóan elolvasta, jót mosolygott, majd írt egy válaszüzenetet, és ügyesen visszajuttatta a feladónak, hogy senki se láthassa.

Az első két órát egyben tatották meg, aztán mikor végre szünet lett, Clara már kint várta a kis magyar lányt a folyosón.

- Ne menj sehova, itt vagyok!

Fransciska épp elsétált volna mellette, de mikor végre észrevette, mellé szegődött, és ott a falnál álltak meg beszélgetni.

- Szóval... Bocs de olyan nyelvtörő a neved... Nincs valami becézése?

- Szólíts Frannek, mint a többség!

- Oké, Fran... Szóval te miért vagy itt, azon kívül, hogy imádod Angliát?

- Igazából, épp ugyanazért, mint tem tudom, hogy itt nagyon jó iskolák vannak. A szüleim is azt akarták, hogy ide járjak.

- Egész jól beszélsz angolul.

- Köszi!

A kicsit duci lány nagyon kedvesen mosolygott, mint egy pufók angyalka, az ajkai fölött bal oldalon volt egy anyajegye, és igazán bájos teremtés volt. A hangja csendes és kellemesen zengő, mintha sokat énekelne, a szemei zöldes barnák, a haja elöl kicsit hullámos, míg hátul szög egyenes.

- Na és te? Tényleg tanítónő akarsz lenni?

- Igen. Kicsi gyerekkorom óta imádok a gyerekekről gondoskodni, és a gyerekek is imádnak engem. A nevelőnőm, Laura, azt mondta, hogy ez lesz majd a jövőben a munkám kulcsa.

- Wow... Azért jó neked, hogy ilyen terveid vannak. Az igazság az, hogy legszívesebben én is mondjuk óvodában dolgoznék, de még nem tudom, menne-e.

- Idővel majd csak kiderül.

Az első órájuk, ami tényleg igazi óra volt, matek volt, de itt is elment az idő az ismerkedéssel, és a kedves, idős tanár, mr. Colton is inkább csak mesélt, mint órát tartott. Ezek után jöhetett a dupla tesi óra, ahol végre megismerhették mr. Hobbsot, a másik oszty marcona osztályfőnökét. Ekkor már szóba került, hogy aki bármelyik sportcsapatba jelentkezni akar, az minél előbb tegye meg. Aztán jöhetett az ebédszünet, ahová Clara és Fran együtt érkeztek meg.

- Tulajdonképpen, egész szimpatikus ez a hely. Mármint, a tanárok kedvesek, az iskola maga nagyon szép ezzel a parkosított udvarral... Nem is lehetne jobb.

- És az ebéd sem utolsó.

Ekkor járt arra Tara a kosárcsapat néhány tagjával, fiúkkal és lányokkal vegyesen.

- Clara, délután ne felejts el eljönni, és megnézni a csapatodat!

- Rendben... Majd megyünk mindketten.

- Eh? Nem a másik barátnőddel kellene lenned?

- Mi?

- Tudod, akit mindig a fogadott testvérednek nevezel. Most miért nincs veletek?

Clara csak most kapott észbe, hogy egész nap egy szót sem beszéltek Pattyval, és ahogy körülnézett, láthatta, hogy magányosan, és elég letörten ül az egyik asztalnál, mintha csak várna valakire. Clara el is szégyellte magát rendesen, és most Fran társaságában ment át hárommal arrébb.

- Van még egy két szabad hely?

Patty felnézett, és kicsit sértődötten intett nekik, hogy leülhetnek, de velük együtt Tara is oda telepedett.

- Bocs, hogy elefeledkeztem rólad, Patty...

- Semmi baj, úgy látom, nélkülem sem unatkoztál.

Ez a meglehetősen epés megjegyzés Franig tökéletesen eljutott, ahogy azt tervezte, aki csendben fel is állt, és épp menni akart, mikor Tara kapcsolt, és rávágta.

- Ne aggódj, a kislány velem van! Ha nem vetted volna észre, velem együtt vannak.

Patty erre fintorgott egyet, és vállat vont, majd folytatta az ebédjét, és nem szólt ezután egy szót sem, hiába próbáltak csacsogni vele.

A délutáni órák hamar elmentek, majd Clara és Fran a kosárpálya szélén találták magukat, és nézték a kosaras fiúk, köztük Mike, játékát.

- Az a fiú, csak nincs valami közöd hozzá?

- Mi? Dehogy is!

Persze Clara fülig vörösödött erre, de Fran csaka fejét csóválta.

- Csak a vak nem látja, hogy bámulod.

- Nos, Mike és én még a felvételin találkoztunk először, és össze is barátkoztunk, mivel van egy közös szenvedélyünk.

- Aha... Akkor a lánycsapat kapitányát is innen ismered?

- Aha, a gyerekek mellett még kosarazni imádok a legjobban.

Fran megmosolyogta ezt, és álmodozó hangon suttogta:

- Milyen jó neked!

- Miért?

Persze azzal nem számolt, hogy Clara meghallja.

- Hát... Csak mert te ilyen fiúkat ismersz.

- Oh... Csak nem tetszik neked valamelyik?

- Mi? Nem-nem-nem, dehogy! Csak mázli, hogy ilyen menő barátaid vannak.

Fran nagyon aranyosan fülig vörödött még a gondolatra is, és hevesen hadonászott tiltakozásul, amin Clara csak jót kuncogott.

- Clara!

Mike jött oda és meg is ragadta a két lány kezét, és húzta őket magával.

- Gyertek, bemutatlak!

A fiú csapat 15 tagja mind-mind jól megtermett, erős, kemény kötésű gyerek volt. Volt köztük még pár színesbőrű is, és a két lány úgy érezhette magát közöttük, mintha az óriások földjére csöppentek volna.

- Bemutatom Clarát, és...

- Fran.

- Igen, Frant. Ők pedig a fiú csapat, és...

- Ah, látom, itt vagytok!

Tara is megérkezett a lányokkal, akik épp úgy eltörpültek a fiúk mellett, mint a két vendég. Hamar túlestek a bemutatkozáson, és Tara fejében egy nagyon ravasz terv körvonalazódott.

- Mit szólnátok, ha két vegyes csapatra oszlanánk, és játszanánk egy kicsit, ha már itt vagyunk?

- Jó ötlet. Clara, beszállsz?

- Még szép!

- Na és te?

Fran csak szégyellősen rázta a fejét. Hamar szét is oszlottak, és Clara most a többségében végzősökből álló csapatba került, Mike pedig az ellenfél kapitánya lett.

- A múltkor együtt, most egymás ellen... Szerintem ez így fair, nem?

- De!

A labda felrepült és a két legmagasabb fiú ment fel érte, majd Clara halászta le ügyesen, és egy jó pattintás után már pottyant is az első kosár, majd így ment ez oda-vissza ingadozva, miközben időről-időre cserék is voltak a kimaradt játékosokkal. Egyedül Clara és Mike maradtak végig a pályán, és bár az óriási fiú nem hagyta rádobni, a fiatal lánynak mindig sikerült valamelyik csapattárshoz passzolnia, jól tartotta a labdát, és nem egyszer komolyan megforgatta még a saját társait is.

- Nem semmi, igaz?

Ahogy Fran hátrasandított, Pattyt látta épp megérkezni, aki le is ült épp mellé.

- Igaz. Nagyon jól csinálja...

- Egyszer megírta, hogy megtanult kosarazni, de nem hittem, hogy ennyire!

- Talán a sok gyakorlás...

- A sok gyakorlásnál több kell, hogy még a fiúk is hagyják játszani. Sokszor elkönyveltem már magamban, de most már biztos, hogy egy zseni.

- Ha azt vesszük, aki három nyelvet beszél, kosarazik, és mellékesen kitűnő tanuló... Ezt nem.nehéz elhinni róla.

Mindketten mosolyogva integettek Clarának, aki megtörölte a homlokát és ivás közben visszaintett.

- Amúgy, Patty vagyok, Clara... Nos a legjobb barátnője vagyok.

- Fran, örvendek!

És amíg a kosarasok meg nem unták, addig ők beszélgettek, és egyre jobban megkedvelték egymást, hogy már szinte baráti öleléssel váltak el, mielőtt Fran elindult hazafelé.

- Na, milyen volt az első napod?

- Egész jó... De bocs, hogy ebédnél elfelejtkeztem rólad az ebédnél!

Clara kitikkadva, csurom vizesen állt ott, de teljesen őszintén mondta ezt.

- Spongyát rá, úgysem vagyok haragtartó típus.

És jött a szokásos ölelés, majd csacsogtak még, amíg meg nem jött értük a kocsi, és hazáig meg sem álltak.