Kardtánc 2.

Amit csak a táncosok tudnak

A falon átérkezve, Chase egy raktárban találta magát. Hatalmas bálakba rendezve a legkülönfélébb árukkal megrakodva mindenhol, csak épp kartávolságnyi, vagy még annál is kisebb hézagokkal köztük. Valahol beljebb egy villanytargonca blokkolta az egyik ilyen folyosót a hatméter magasra felstócolt áruk között, a tizenkét méteres belmagasságú csarnokhoz még darupálya is tartozott, amit valaki lathatóan használt is, csak épp most néma csend volt. Valószínűleg normális esetben itt tucatnyi embernek kellett volna épp forgolódnia, ehelyett még a madarak hangját sem lehetett hallani, holott a csarnok kapuja is nyitva volt. Ezen kívül csak legfelül, a plafon alatt talán egy bő méterrel voltak ablakok, de azokon sem sütött be a napfény, sőt, inkább valami sejtelmes violaszín ragyogás hatolt be kintről.

- Megvagy!

Talán túlságosan is belefeledkezett a nézelődésbe, hogy eszébe s jutott, hogy nincs egyedül. A múltkorában látott fehér hajú lány ragadta torkon, és szabályosan a falhoz préselte.

- C-Chase?!

- Carla... En... Engedj...

A meglepetéstől összezavarodott lány hamar elengedte szegény fiút, aki kis ideig riadtan kapkodott levegő után 

- Te meg mi a jó istent keresel itt?

- Csak...

Még egy utolsó mély lélegzet, egy nagy gombóc lenyelése, és már Chase is rendesen kapott levegőt. Carla a legkevésbé sem kímélte, vasmarokkal szorította.

- Csak véletlen láttalak bejönni ide... És nem épp a bejáraton.

- Oh, szóval így? Hát, a lehetséges legrosszabb helyre tévedtél most is.

- Elmondanád, hogy hol vagyunk egyáltalán?

- Ebből arra tippelnék, hogy fogalmad sincs, ki vagyok.

- Hát, ebben a szerelésben rád sem isnernék, ha nem lennének ezek.

Finoman megpiszkálta a kis ezüst karikákat a lány fülében, aki persze nagyot sóhajtott, és épp megszólalt volna, ha nem száguld el kettejük között egybhajszállal egy dárda, és áll bele egy gipszkarton lapokból álló bála oldalába.

- Az ördögbe!

Egy meglehetősen vékony hang kiáltotta ezt bosszúsan, de a következő pillanatban meg már egy kard csapódott közéjük a gazdájával együtt, kishíján kettéhasítva Chaset, aki riadtan hőkölt vissza, egyenesen a dárdás tamadó karjai közé, és egy pár igen puha valamire bukott rá véletlenül.

- Mi... Mi ez a...

- Te kis...

Támadója egy meglehetősen dús keblű lány volt ugyanis, és nem elég, hogy befejelt a dekoltázsába, még meg is fogdosta.

- Mászol le rólam, de rögtön!

Hatalmas maflással perdítette meg Chaset a tengelye körül, majd rohant a dárdájáért.

- ObsidiaNova!

Carla villámgyorsan hárított egy oldalvágást a második támadótól, majd hátraugrott egyet, ledobta a kardja hüvelyét a földre, nekirugaszkodott, és ugyanazzal a mozdulattal próbálta leszerelni, mint az előző alkalommal, de emez számított rá, és miután védte, rúgott egyet térddel a lány gyomorszájára, aki egy pillanatra kiejtette a kezéből a katanáját, ami szinte hajszál pontosan a jobb lába mutató és középső ujja közé szúródott, majd félteütötte az ellenfele térdét, visszavette a fegyverét, és szúrt. Emez kitért, de neki egy hatalmas gyapotbálának, Carla utána suhintott, felhasítva a fóliát, amivel letakarták, majd vetette magát az ellenfele után.

Chasenek már nem volt ennyite előnyös a helyzete, mivel fegyvertelen volt. Elgáncsolta ellenfelét, és iparkodott a dárda felé. A lány elkapta a bokáját, és visszarántotta, majd az állába könyökölve rázta le magáról egy pillanatra, ami elég is volt, hogy magához vegye a dárdáját. Szúrt, de Chasenek épp sikerült elhajolnia előle, és elkapta a nyelét.

- Ereszted el!?

- Majd ha megvesztem!

Ugyan sikerült kirántania a kezéből a dárda nyelét, hanyatt esett, Chase pedig kihasználta a lehetőséget, hogy elrejtőzzön.

- Kár bújkálnod, úgyis megtalállak, és eggyel is több lesz a Black Crossnak!

- Nem beszélhetnénk ezt meg?

Az egyik nagyobb rekesz mögött rejtőző Chase épp lépett volna tovább, mikor a dárda hegye két milliméterrel a  mellkasa előtt szúródott átt a réseken.

- Na jó, ennek fele sem tréfa...

Elkapta a végét, és egy szabályos kötélhúzás vette kezdetét egy rekesz két oldalán.

Eközben a két kardforgató csatája már a rakások tetején folytatódott. Sorban zuhogtak az erőteljes csapások, de Carla jól hárította minden alkalommal, csak kisebb karcolásokat elszenvedve, miközben a sokkal gyorsabban, és lendületesebben forgatható katanával villámgyorsan odacsapkodott, több hasonló sebet ejtve. Aztán egy váratlan pillanatban ellenfelének mégis sikerült kiütnie a kezéből a fegyverét, ami messzire repült, ám mielőtt még lesújtjatott volna, a lány ügyesen kitért, begurulva a sorok közé, ahova a katanája esett.

Lent a földön, Chase ugrott egyet, mikor az éjfekete pengéjű kard épp mellé hullott, éd nagy csörgéssel megállt a földön. Ijedtében elengedte a dárda végét, ami ellenfelét is meglepte, és hanyatt is esett, de egy szempillantás alatt oldalra gurult, felkapta a fegyverét, és már kerülte is meg az akadályt, csak épp Carla akadt az útjába, aki épp akkor huppant le elé. Le akarta döfni egy hirtelen jött ötletből kifolyólag, de elszámolta magát, és a dárda hegye abpadló egy repedésébe szorult, Carla ezt kihasználva egy erélyes rúgással eltörte azt, így csak a nyél maradt a lány kezében, majd Chase felé fordult, aki gyorsan kapcsolt, felkapta a katanát, és oda akarta dobni neki, de a negyedik fél épp ekkor ugrott kőzbe, és majdnem a fejét kapta le egy suhintással. A meglepett chase hanyatt esett, emez meg pont végezni akart vele, de Chase ijedtében hegyével előre tartotta maga elé a kardot védekezésként, a támadója pedig, lendületévől alig veszítve egyenesen belerohant. A hatalmas kard  Chase hóna alatt centikkel fúródott a földbe, míg a katana majdnen narkolatig szúródott a balszrerencsés tamadó mellkasába. Ahogy a legutóbb, most sem volt vér, semmi, csak hangtalanul elterült a földön.

- Chase, a kardom!

Szerencsére nem volt az a fajta, aki elbambulna, kihúzta a kardot balszerencsés támadójából, és ügyesen dobta Carlának, aki egyet perdült, majd lentről felfelé átlósan egy villámgyors vágással fejezte be a csatát. A két, magát nagyon cselesnek képzelő alak pillanatokon belül fekete köddé vált, és magukra maradtak.

- Most már hajlandó lennél elmagyarázni ezt az egészet? Mi ez a hacuka rajtad, és...

- Gyere, inkább lásd!

Kivezette a szabadba, és ekkor hullott le Chase álla a helyéről. Nem Crownstonban voltak, hanem egy szikladarabon lebegtek a semmiben, körülöttük mindenfelé csak a violaszín semmit látta, a hátuk mögött persze ott volt a raktár, de minden más eltűnt. A város, a világ, az emberek, minden. A sziklát, amin álltak, csak más, kisebb-nagyobb töredékek lebegtek.

- Mi az irgalmas... Hol vagyunk?

- Íme a világ, amit emberi szem nem láthat. Ez a valóság rejlik a világunk mögött.

- Hogy érted ezt?

- Ennyi kérdés után azt kell gondolnom, hogy halvány fogalmad sincs, mi az a Kardtánc.

- Azt éppen tudom, hogy van egy ilyen zenemű.

- Van, de ez egész más. Gyere, tűnjünk innen, mielőtt a két világ közötti szakadás bezárul, és végleg itt nem maradunk!

Carla a még láthatóan megmaradt kapu felé indult, és Chase igyekezett tartani vele a lépést. A kapun kilépve aztán már megint az utcán találták magukat, és látszólag minden rendben volt, Carla pedig újra a normál önmaga volt.

- Na jó, most már tényleg regéld el, hogy mi a holdkóros isten füle botját láttam!

- Lehetne, hogy ne mindenki előtt? Ez nem igazán publikus.

- Amellett, én is tudnék pár dolgot mesélni.

Izzy toppant be a beszélgetésbe épp idejében, és a fiú felvont szemöldökére reagálandó, hozzátette: 

- Egy üdítő mellett. A limóban beszélgethetünk.

Persze Chase úriember akart lenni, de Izzy ragaszkodott, hogy majd ő fizet. Miután beültek a limuzinba, az útnak indult, a két lány pedig Chase két oldalán, rá merőlegesen foglalt helyet, hogy jól elő tudják adni magukat.

- Na jó, halljuk! Előbb te, Carla, mi volt ez az egész? Minek kellett ez a... Ruhatárváltás... És miért hadakozol egy szál karddal ilyen elmebetegekkel?

Azonban Carla helyett Izzy válaszolt.

- Tudatlanságodból arra tippelnék, hogy még életedben nem hallottál a Kardtáncról.

- Mi köze van ehhez egy komolyzenei darabhoz?

- Egy komolyzenei darabnál azért egy kicsivel többről van szó. Carla, akarod te mondani?

- Persze.

Carla megköszörülte a torkát, és a biztonság kedvéért igyekezett lassan, és emészthetően beszélni.

- Szóval, nagyjából 800 évvel ezelőtt, két akkor még ismeretlen nagyhatalom háborút indított egymás ellen. A tét, nos teljes befolyás a világ felett.

- Miért, kik ezek, Illuminati, és a szabadkőműves páholy?

A két lány nem válaszolt, amire Chase szemei nagyra nyíltak.

- Csak viccből kérdeztem.

- Technkailag az egyik fél, a Fekete Keresztesek Légiója, avagy Black Cross, bizonyos értelemben maga az Illuminati, bár sokkal több rejlik mögöttük, mint amik a neten terjednek.

- Na ez... Kemény. Éd a másik?

Carla felhúzta a felsője ujját, felfedve egy vörös sárkányt a karján.

- Mi, vagyis a Vörös Sárkány Yakuza.

- A MICSODA?!

- Jól hallottad. Hivatalosan a világ a Vörös Sárkányt Yakuzaként ismeri. Egyébként is Japánban székel a banda.

- Na jó, azt hiszem... Nekem ez too much information. De nekem mi közöm az egészhez?

- Előbb hadd monjunk még el valami fontosat!

Chase a szemét forgatva morgott valamit, de nem tehetett mást, minthogy meghallgatja az újabb mesét.

- Kérdezted, hogy mi volt az a hely, hát íme. 837 évvel ezelőtt, két hatalmas mágus vívott mindent eldönteni hivatott harcot a Földön. Ők voltak a két párt ősi alapítói.

- Aha...

- Azonban a harcuk akkora varázserőket mozgatott meg, hogy a Föld egész egyszerűenndarabjaira hullott miattuk, és...

Chase kimeredt szemekkel állította meg.

- A mi történt a micsodával?!

- Jól hallottad. A két mágus, egy testvérpár, rádöbbent a hibájára, és az emberiség megmentéséül új Földet alkottak nekik otthonul, és elhatárolták magukat tőle.

- Aha...

- De néha ez a határ, a Dimenzionális Küszöb átszakad, és az épp jelenlévő harcos felének meg kell szereznie az irányítást ezek felett a szakadások felett.

- Attól függően, hogy melyik győz, vagy bezárják a szakadást, vagy épp nyitva hagyják, és minél többet hagynak nyitva, annál gyengébb lesz a küszöb, míg végül át nem szakad teljesen, és a két világ, a széthullott, és az ép Föld nem egyesül egyként.

- És ebben a gixer az, hogy...

- Az katasztrófával érne fel. A két mágus azért alkotott új földet, hogy az emberiség fennmaradjon, és hogy senki se tehesse rá a kezét a hatalmukra.

- Ami gáz azért, mert...

- Ha valaki rátenné a kezét mindkettejük hatalmára, csak az égiek tudják, mi történne a világmindenségge.

- Ezért legalább az egyiket mindenképpen távol kell tartani a Black Crosstól. Így is nagyon sok már a szakadásba küszöbön, de ha teljes egészében átszakad, az armageddon csak kerti tábortűz lesz.

- És ebbe hogy jövök én?

- A háborúban résztvevő harcosokat, akármilyen fegyvert forgatnak is, nemtől, kortól, bőrszíntől, vallástól függetlenül, Táncosoknak nevezik.

- Na most ez ne úgy gondold, hogy valaki csak úgy táncos lehet, hanem annak születni kell. Ez a génjeidben van, és úgy fest, te is egy táncos vagy.

Chase álla még lejjebb esett, mint ahogy már eddig is volt, és csak habogni tudott.

- Én...

- Igen. Tudod, mint figyelő, Izzy nem tud áthatolni a szakadásokon, mivel csak egyszerű ember.

- Figyelő? Nem néztetek ti túl sok Hegylakót?

- Ez a nevük. Ők ellenőrzik, hogy a Kardtánc soha ne léphessen át egy bizonyos határt.

- Mi történne, ha mégis megtörténne?

- Hallottál már a két atombombáról, amit Japánra ledobtak?

- Ne...

- De. Csak kevesen tudják, hogy a valódi célpontok táncosok voltak, akiket aztán a további pusztítás elkerülése végett a japán és amerikai szárazföldi erők fékeztek meg. Akkor 18000 táncos halt meg, de ez elenyésző a civil áldozatokhoz képest. 

- Teeehát nagyon gáz. De komoly? Én, mint táncos? Na ne...

- Pedig nagyon is esélyes. A diákok egy részét erős eséllyel ezért veszik fel ide.

Chase karba tett kézzel dőlt hátra, és ha jobban átgondolta, volt valahol értelme a dolognak. Túl átlagos, vagy inkább átlagon aluli tanuló volt, hogy csak úgy felvegyék, és ez már eleve gyanús volt, ahogy a vérminta, és amit a lányok elmondtak is. 

- Na jó, azt hiszem egyelőre ennyi lenne. Az első, és legfontosabb feladat az lenne, hogy minél hamarabb legyen egy fegyvered, ami megfelelő a stílusodhoz, a harcmodorodhoz...

- Izzy, van egy hírem, eddig legfeljebb vasvillát forgattam napi rendszerességgel. Nekem semmilyen tapasztalatom sincs konkrét fegyverekkel.

- Nos, ez sem megoldhatatlan. Egyelőre találni kell egyet, a többi majd megoldódik.

Ezzel szállt ki aztán Carla és Chase, és még intettek a limuzin után, mielőtt megfordultak, és haza indultak volna. Carla is a környéken lakott, ahova a méretes jármű jókora kerülő után visszahozta őket, így sétálhattak kicsit. Chase persze még egy valamire kívancsi volt, a lány pedig szinte olvasott a gondolataiban.

- Ami a külsőmet illeti, ebben a világban ez, a másikban pedig az, amit láttál, az igazi. 

- Eszerint mind mások leszünk, ha átlépünk egy ilyen szakadáson?

- Nagy valószínűséggel. Egyébként jól áll az égnek meredő haj és az azúrkék szemek.

Carla ezzel hagyta ott Chaset, és még egyszer visszafordult integetni. Amúgy kedves lány volt, de az, ahogy hideg vérrel, szenvtelenül forgatta a kardot, és ha meg nem is ölte, mert allítólag nem halt meg senki egy ilyen csata után, azért elég kegyetlennek tűnt. Belegondolt, hogy majd neki is ezt kell csinálnia, és máris kevésbé volt kedve még egy ilyen összetűzésbe keveredni. Felért a lakásához, és nagyon gyorsan bezárta maga mögött az ajtót, hogy a sötét gondolatait kint hagyhassa. Ledobta a táskáját, és már épp kifújta volna magát, mikor észrevette, hogy vendége van. Nem volt nehéz, hiszen az illető a konyhaasztalon ült törökülésben, és az ő rágcsáját fogyasztotta két pofára. 

- Mi a...

Egy pirospozsgás, pogácsa képű fiatal lány volt, hófehér, kicsit szakadt ruhában, a haja hosszú, olyannyira, hogy az asztalról a földig ért, azúrkék, a szemei pedig gyakorlatilag fehérek. Az íriszének csak a körvonala látszott, a közepén a fekete pupillával. Mikor meglátta Chaset, felkapta a fejét.

- Te meg ki vagy?

- Te vagy Chase Rhodes?

- Az vagyok, de...

Erre a lányka a szó szoros értelmében lepattant az asztalról, és Chase nyakába ugrott, miközben válasz helyett ennyit kiáltott:

- Akkor te vagy az új gazdám!

Bewitched 1.

A boszorkányok is szeretik a szép dolgokat

Van Japánban egy iskola, aminek udvarán áll egy cseresznyefa. Ez egy elég véletlenszerű kezdése lehet egy történetnek, hiszen a cseresznyefák teljesen természetes dolognak számítanak ebben az országban, azonban ez a fa nem akármilyen különleges példány. A legrégebbinek vallják mind közül, senki sem tudja, ki, vagy mikor ültette, de akkor már ott volt, mikor az iskola megépült körülötte, és senki sem akarta bántani. Minden egyes évben meseszépen virágba borult, és mikor a virágok elnyíltak, csodálatos rózsaszín szőnyeggel borított be mindent, ami elég közel volt hozzá. Az iskola alapítása után negyven évvel sem nyúlt hozzá senki, inkább mindent más szisztéma szerint építettek meg. Az öreg fa volt az iskola jelképe, benne volt a címerében is, és sokan magát az iskolát is csak Sakuragi Giminek nevezték, 613. Számú Általános Gimnázium helyett.

Tatsunagi Takato egy lelkes fiatalember volt, akinek mindene a természetfeletti volt, a megfoghatatlan, a rejtélyes és a megmagyarázhatatlan vonzotta, és ez volt az egyik oka annak is, hogy a Sakuragiba jelentkezett. Az első éve tavaszát azzal pocsékolta el, hogy ennél a fánál töltötte el minden szabadidejét. Számtalanszor lerajzolta, vizsgálgatott mindenfélét rajta, köztük az élőlényeket is, amik kötődtek hozzá. Azonban minden vizsgálódása hasztalan volt, a nagy, öreg fa nem árult el semmit. Ki nem akarta a kutya sem vágni, hisz még élt, így egyéb vizsgálatokra nem lehetett lehetősége. Takato egyik vágya az volt, hogy megfejtse a világ, vagy legalábbis az állat és növényvilág rejtélyeit, de ebben az esetben nem ért el semmit, azon kívül, hogy egy barátja sem volt.

Aztán, mivel a sok kutakodás, irattári keresgélés, és a környék lakóinál való kérdezősködés nem ért semmit, úgy döntött, hogy jobb, ha nem zargatja tovább ezt a valóságos élő rejtélyt. Inkább minden reggel kijárt, hogy tiszteletét tegye előtte. Aztán második gimnazista éve mindössze második hetének közepén, ahogy közeledett a szokott helye felé, különös dologra lett figyelmes: egy fiatal lány, méghozzá az iskola egyenruhájában, állt ott, és összetett kezekkel, némán adózott a helyszín előtt. Takato ebben nem talált semmi különöset, hisz tanárok, és diákok is csinálták ezt néha, mert állítólag szerencsét hozott, azonban a lány maga volt számára rejtély. Kék kendőt viselt, tehát másodéves volt, pont mint ő, hosszú szőke haját meg-meglibbentette a hűs tavaszi szellő, feltűnően magas volt az osztály és évfolyamtársnőihez képest, majdnem mint Takato maga, karcsú, arányod, kimondottan szép, ezt még a fiúnak is el kellett ismernie, az orra egész pici, az arca egy kicsit szeplős, a haja eltakarta a füleit, a kezei egészen kicsik, a bőre pedig kicsit világosabb színű.

- Légy üdvözölve!

És megszólalt, mikor Takato odaért, a fiú nem kis meglepetésére, bár valószínűleg hallotta a lépteit.

- Mi hozott ezen korai órán, eme felszentelt helyre?

Takato kicsit zavartan nézett körül, és csak tétován mert válaszolni:

- Cs... Csak mindennap erre járok...

- Értem. És van bármi oka annak, hogy ide jársz? Csak nem szerelmes vagy?

- Nem...

- Akkor nehéz óráid lesznek? Sok dolgozat?

- Áh, azzal sosem volt gond.. 

- Netán nagy küldetésedhez keresel némi támaszt a Bölcsek Fájánál?

- A-Akár így is mpndhatjuk...

- Akkor szerencse kísérje utadat!

Ezzel a fura lány sarkon fordult, és már ott sem volt. Takato nagyot nézett erre, de aztán észrevett valamit a földön. A Diákok kiskönyve volt, ami egyebek között a diákigazolványukként is szolgált.

- Biztos ő hagyta el...

Azonban a kiskönyv gazdája egy bizonyos Hanaizumi Kouko volt, a név pedig ismerősen csengett Takatonak, de nem tudta miért, míg bele nem lapozott, és meg nem találta egy szemüveges, copfos fiatal lány képét benne.

- De hisz ez Hanako!

Hanako, ahogy nevezte, az osztálytársa volt, sőt mögötte ült, és a Hanako becenevet is csak azért tudta, mert a barátnői is így szólították.

- Hanako!

Az osztályban nem is várt, csak odasétált hozzá, és elé tartotta a tulajdonát. Hanako, nevezzük nyugodtan így, felnézett rá a szemüvege fölött, és szép, mélykék szemeivel kicsit elgondolkodva várt valamire. Valójában nem volt olyan csúnyácska, csak furán állt neki abnagy szódás szifon aljú szemüveg. Két fonatba bocsátott barna haja leengedve meglepően hosszú tudott lenni, bár csak egyszer látta úgy, mikor egyik reggel nem volt ideje befonni. Alapjában véve kedves lány volt, csak kicsit tompa, lassú, és hajlamos volt dadogni, ha ideges lett.

- Hanako... Ezt elhagytad...

Takato érezte furán magát, mert minden szem felé fordult, mikor megszólította ezt a kicsit fura lányt, és páran össze is súgtak.

- Khm...

Hanako még mindig bambult, így meg kellett köszörülje a torkát, hogy felrázza végre.

- Oh... K-Köszi...

- Legközelebb jobban vigyázz rá, jó?

- A-Aha...

Ezzel helyet foglalt, és egyelőre nem hangzott el köztük több szó. Hanako tétován bámult az amúgy kedves, csak kicsit zárkózott fiúra, majd lágyan elmosolyodott, és alig hallhatóan suttogott valamit, ami ki tudja hogyan, de az osztály zaja ellenére is eljutott a fiú fülébe.

Délben aztán Takato unottan ücsörgött a fája alatt, mert igen, ő csak így beszélt róla, és épp az ebédjét fogyasztotta, egy péksüteményt, amit ugyan azon a reggelen vásárolt, mégis csontszáraz volt, majdhogynem a foga tört bele.

- O-Oh, te itt?

Hanako volt az újabb érkező, aki a csinos kis ételhordójával keresett magának egy helyet, de ahogy Takato is, ő is kiszorult az ebédlőből, az osztályba meg már nem akart visszamenni. Egyáltalán nem volt tilos a csodafa közelébe menni, avagy a közelében bármit csinálni, így Hanako is letelepedett Takato mellé, kibontotta az ebédjét, aminek persze isteni illata volt, a pálcikákat is, és jóízűen neki is látott.

- Itadakimasu!

Lágy, kellemesen dallamos hangja volt, és valahogy, ha csak hallgatta beszéd közben, az is mosolyra késztette Takatot. Most a fa két egymással ellentétes oldalán ültek, és egyikük iszonyú módon korgó gyomorral hallgatta, ahogy a másik jóízűen hümmög a jó ételnek.

- Hmm...

Takato ugyan letuszkolta a száraz bucit, a gyomra viszont hangosan morogva jelezte, hogy ez még közel sem volt kielégítő.

- Jaj!

Szinte a semmiből, vagyis inkább Hanako pálcikái közül, egy tojás tekercs repült épp elé, és remek reflexekkel el is kapta. 

- Jaj... Olyan ügyetlen tudok lenni...

- Keresel valamit?

- Csak az egyik falatka... Valahova elrepült...

- Elrepült, mi? Fura falatka lehet.

Takato villámgyorsan bedobta a gallét mögé a falatkát, ahogy azt Hanako nevezte, és csak nagy ártatlanul ült ott.

- Különben meg, ha elrepült, akkor már úgysem tudnád megenni. A földről nem szabad megenni semmit.

- Ez igaz.

Hanako hangja ellenben kicsit olyan volt, mint aki mindjárt elsírja magát.

- Hé, ezért még nem kellene elsírnod magad.

- De... De az volt az utolsó, és az a kedvencem.

- A tojás tekercs a kedvenced?

- Igen...

Egy pillanatnyi szünet következett, mielőtt Hanako kapcsolt volna.

- Te honnan tudod, hogy tojás tekercs volt?

- Aaaah, csak tippeltem?

- Ne már! Hova lett?!

Hanako négykézláb mászott elő a fa mögül, és keresgélt a fűben, de hasztalan.

- Mondom, hogy nem szabad a földről enni.

- TE!

Hanako hirtelen ugyancsak morcos lett, és merően a fiú szemébe nézett, aki megriadva fordította félre a tekintetét.

- Most ezt miért kellett?

- Csak... Legközelebb majd nem repíted épp az orrom elé.

- Naaaaaaaaaa!

Hanako sértődötten húzott bele egyet a fiú vállába, és nagy pökhendin még odavetette.

- Ezért elvárom, hogy kárpótolj valamivel.

- Mit kárpótoljalak? Aki kapja, marja.

Azonban a lány bánatos kiskutya szemeinek lehetetlen volt ellenállni, így pár perccel később már az automaták mellett szürcsölhette az üdítőjét: vérnarancs levet.

- Tudod, ebből nem kellene rendszert csinálni.

- Ugyan miért? Talán bánod, ha van társaságod?

- Nem is az, csak ha minden alkalommal lehúzol valamiért, egy vasam sem marad majd a hét végére.

Ekkor hangosat morgott a Takato gyomra, és Hanako sejtette, mi lehet a baj.

- Kevés volt a roló?

- Nem, csak...

Újabb morgás, ami már a nevetést csalta ki az amúgy is bájosan mosolygó lányból. Elővette az ételhordóját, és odatartotta elé.

- Ha gondolod, van még egy kicsi, már ha nem utálsz mások után enni.

- Én nem...

Megint egy korgás, és Takato kénytelen volt elfogadni a kedves ajánlatot. Bár nem sok minden maradt a csinos dobozkában, mégis az a kevés is vérré vált benne. Minden nap így járt, az étvágya valahogy jóval nagyobb volt, mint amit a pénztárcája el tudott viselni, így kénytelen volt tűtni, bár a korgó gyomra sokszor az órát is zavarta már.

- Az ebédpénzed sajnálod, de közben magadra sem költesz?

- Nem, sőt, ha lenne miből, én is ilyen lakomákkal járkálnék.

- Csak épp ezt anyukám készítette, nem pedig boltban vettem.

- Na látod, ez az. Én nem utazgathatok 140 kilométert oda és vissza is csak hogy ilyen ebédem legyen.

- Oh, szóval így állunk? Így már valahol érthető... Azt hiszem.

Észbe sem kaptak, és ugyan kellemesen elcsacsogtak. Hanako, ha egyszer megnyílt, tudott aranyosan beszédes lenni. A hangja vékonyka volt, bár nem zavaróan, és ha felhúzta magát, általában felvett egy mélyebb árnyalatot. Egész más volt így, mint amilyennek az osztály előtt tűnt.

Aztán aznap délután, Hanako, mint aki az ebédidőn kicsit jobban felbuzdult volna a kelleténél, finoman megtapogatta Takato vállát, és nagyon bizalmasan közelhajolt.

- Megyünk együtt haza?

- T-Tőlem mehetünk. Csak... Ne ilyen közel!

Hanako fel sem fogta, hogy olyan közrl hajol, hogy szinte összeér az arcuk, de hamar felegyenesedett, és szedte is a dolgait. Takato persze nem volt ilyen laza, így kicsit idegesen kapkodva pakolt. Egy óvatlan pillanatban elejtette az egyik füzetét, és mikor utána kapott, összefejelt Hanakoval, aki szintén épp lehajolt.

- AUUU!

Így foghatták mindkettenna fejüket, de annál jobbat nevettek aztán egymáson. Aztán út közben már sokkal könnyedebb hangulatban beszélgettek.

- Na és, ennyire oda vagy a természetért?

- Mondjuk úgy... De miért kérded?

- Csak mert majdnem minden szabadidődet a fa alatt töltöd.

- Oh, feltűnt? Igazából, csak a rejtélyessége, ami vonz, semmi több.

- Te is hallottad a meséket? A szerelmespárokról, meg a minden?

- Persze. De eszerint te is.

- Hogyne hallottam volna. A szüleim is itt ismerték meg egymást, és annak már 22 éve.

- Eszerint mégis lehet valami alapja ennek a varázslatos hely dolognak.

- Lehet. Akartam már kérdezni, de tagja vagy bármilyen klubnak?

- Igen... A Hazajárok klubnak.

- De olyan klub nincs is az iskolában.

- Hát ez az.

Hanako egy kicsit értetlenkedett, aztán leesett neki a tantusz végre, ami persze megint előcsalta a nevetést belőle, úgy hogy csak úgy csengett tőle az utca.

- Ez jó, majdnem csőbe húztál.

- Örülök, hogy jól szórakozol.

- Na, de komolyan, nem akarsz az én bandámba belépni?

- Mert te vagy a...

- A botanikus klub elnöke.

Takato azért nézett erre egyet, de végülis mi másért kérdezte volna a fával kapcsolatban a dolgot. Persze Hanako észrevette, hogy furán néz rá. 

- Miért nézel így?

- Csak mert előbb néznélek valami irodalmi jellegű dolog részesének.

- Ezt az alapján, hogy szemüveges vagyok?

- Hát... Ja...

- Ne tévesszen meg, valójában azért kell, mert szemtengely ferdülésem van.

- Oh...

- Valójában, ha leveszem, attól még látok, csak távolra nem olyan jól. Hátulról még szemüvegben sem nagyon látnám a táblát.

- Aha... Valamelyik régebbi osztálytársamnak is hasonló okból volt.

Ezt ennyiben is hagyhatták, és Hanako, csak hogy megnézhesse jobban, levette Takato kedvéért a szemüvegét. A fiú egy kis ideig nézegette, de mivel nem értett hozzá, inkább visszaadta.

- Szóval, akarsz csatlakozni? Minden kedden és pénteken van gyűlésünk, nem csinálunk úgy isten igazán semmit, csak dumálunk, néha kártyázunk...

- Majd átgondolom.

Eközben a tetőről valaki élénken követte minden mozdulatukat, és ahogy tovább haladtak, még félhangosan negjegyezte:

- A fa megtette hatását.

Másnap aztán Takato nem kis meglepetésére, Hanako már az iskola kapujában várta, egy jelentkezési lappal a kezében.

- Na? Döntöttél már?

- Neked is jó reggelt.

- Ja, igaz. Jó reggelt!

Hanako még a szórakozott mosoly és pír ellenére is illedelmesen meghajolva kért bocsánatot illetlenségéért.

- Szóval?

- Még nem vagyok teljesen biztos. Majd.

- Miért nem jössz be a mai gyűlésre? Csak hogy lásd, mi vár.

- Miért akarod ezt ennyire?

- Csak úgy, hogy barátkozzunk, meg ilyesmi

Takato kimeresztette erre a szemeit, majd morogva megjegyezte:

- Már ennyitől barátkozni akar...

Végül délután kettőkor nyílt a botanikus klub ajtaja és a már jelenlévők figyelme arra fordult, hogy láthassák az elnöknőjük, és egy új arc érkezett meg.

- Bemutatnám Tatsunagi Takato-kunt, az osztálytársamat... Jobban mondva, Nayuval osztálytársunkat.

Nayu, ahogy nevezte, Kashina Nayumi volt, szintén szemüveges, rövidre nyírt, barna hajú, és Hanakoval ellentétben, igazi könyvmoly. Mindig mindenhova három könyvvel járkált, beszélni pedig szinte egyáltalán nem beszélt.

- A rangidősünk, Asuka-senpai.

Toujou Asuka a reálos 3-4-es osztályba járt, ébenfekete haja derékig ért, barna szemei hamiskásan csillogtak, hosszú lábait keresztbe tette, karjai a feltűnően nagy mellei előtt összefonva.

- A klub pénztárosa Saya.

Saya egy szöszke, smaragd zöld szemű, pajkosan mosolygó, a gallérja alapján gólya volt, aki nagy csomagból fogyaztotta a chipset.

- És végül Anne, a...

Anne, ahogy nevezte, egy meglepően kis növésű lány volt, holott ránézésre egy évfolyamba járt Takatoval, már a gallérja alapján, élénk vörös frizurájából egy tincs égnek meredt, szenei nagyok, almazöldek, a szája pedig kis fintorra fordult, mikor pedig tekintetük találkott, pökhendin húzta fel az orrát, és nem is volt kíváncsi.

- Nos... Örvendek.

- Részünkről a szerencse.

Úgy tűnt, a csapat korelnöke a beszélő, ő is volt az egyetlen, aki barátságosnak is tűnt mellé. A többiek aránylag közömbösnek tűntek, és csak Hanako volt úgy igazán túl barátságos is. Takato valahogy nem tudta ezt hova tenni, de tapintatosságból nrm szólt inkább semmit.

- Oké, szóval... Mi van a felügyelőtanárral?

- Mari-sensei csak a pénteki gyűlésre néz be néha, azon kívül, minden gyűlésünk programjáról mi döntünk.

- És az ellenőrzések? Nem úgy van, hogy a diáktanács minden klub működését leellenőrzi évente egyszer?

- Azzal sem volt még gond eddig. Lehet, hogy csak névben vagyunk Botanikus klub, valójában mind értünk kicsit a kertészkedéshez, és ha kell, ki tudjuk vágni magunkat bármilyen helyzetből.

- Aha. Szóval csak lógtok itt heti kétszer, és ennyi?

- Nagyjából, ja.

- Hmm...

Takato kicsit eltöprengett, de ha belegondolt, úgysem volt más elfoglaltsága az iskolában, nem sportolt aktívabban semmit, és délutánonként, miután a kollégiumban végzett az iskolai teendőivel, inkább aludt.

- Végülis, miért ne...

- Remek, akkor ezt írd alá!

Hanako átnyújtotta a jelentkezési lapot, ami már ki is volt töltve.

- Nem voltál túl optimista?

- Bizakodni szabad, nem? Meg aztán, mi veszteni valód van?

- Ebben van igazság.

Takato aláírta a papírt, Hanako pedig szépen lefűzte egy mappába, sok más papír mellé.

- Elég profin csináljátok.

- Nos, a klub hivatalosan az egyik legszorgalmasabb egyesület az iskolában. Plusz jobb szeretem rendszerezve látni a dolgokat.

Hanako pakolt is és már fodult is ki az ajtón.  Azon a délutánon még sok hivatalos dolga volt, így Takato egyedül maradt a többi lánnyal.

- És, ennyi az összlétszám?

- Ennyi volna. Miért kérded?

- Csak mert tegnap találkoztam egy lánnyal, aki olyan kitűzőt viselt, mint ti.

Mindegyik klubtagnak volt egy zöld kitűzője, rajta egy mágikus kör közepén egy rózsával.

- Biztos, hogy pont ilyen volt. 

- Igen, volt időm jobban megnézni.

- Eszerint a mellbőségét méregetted?

Asuka kérdése fején találta a szöget, ugyanis vitathatatlanul megbámulta a szép szőke lányt azon a reggelen. 

- Háááát...

- Nem kell tagadnod, isnerjük már a kamasz fiúk igényeit.

Asuka felkelt a székéről, és egészen odasétált Takatohoz, nekidőlve, szinte rá támaszkodva, méretes kebleit odanyomva a fiú mellkasához.

- S-Senpai...

- Gondolod, hogy ilyen érzés lett volna az ő érintése is?

Takato érezte, ahogy a fejébe szökik minden vér, a maradék neg valahova máshova, és úgy érezte, most megtudja, milyen az, ha valakinek egy ilyen helyzetben elered az orra vére. Ráadásul Asuka kimondottan csábosan nézett rá, és a hangja is elég kihívóan csengett.

- Jó, ennyi elég is lesz, Asuka.

- Ne már! Most akartam rátérni a vetkőző póker részre!

- Mondom, hogy elég.

Saya épp időben cibálta el a kissé talán túl rámenős lányt, így Takato megmenekült. Nézett egy nem kicsit erre a műsorszámra, Anne pedig morgott valamit az orra alá, alig hallhatóan, amit a jó hallású fiú is meghallott, és majdnem hanyatt is vágta magát. Közben persze már előkerült a kártya is, és Anne javaslatára, amit persze csak suttogott Saya fülébe, kezdetét vehette egy Shichinanabe parti. Takato nem értett ehhez a játékhoz, de nem akarta ezzel a többieket zavarni. Ennek ellenére egyszer sem volt utolsó. Hat játszmából, amik meglepően gyorsan peregtek, négyet Saya, kettőt pedig Anne nyert. Asuka minden egyes alkalommal utolsó lett, mert inkább Takatoval volt elfoglalva, aki igyekezett kerülni a szemkontaktust. Miközben játszottak, a lányok meséltek a klubról, és hogy mivel ütik el az időt, hogy mikor vannak konkrét tevékenységeik is, meg persze felmerült a közös kirándulás ötlete is, olyan helyekre is, amik közül Takato egyet ismert csak, és az egy fürdőváros volt.

- Ezt akkor majd még Hana-channal is megbeszéljük, mert neki kell intézze az engedélyeket.

- Mindent ő intéz?

- Akartunk neki segíteni, hidd el, de ragaszkodik hozzá, hogy egyedül csinálja.

- Fura madár.

- Az, bár jó értelemben. Ő a banda feje, hogy így értsem, és ő is volt az első, aki felvetette a klub felállításának ötletét.

- És ti csak úgy belementetek?

- Alapjában véve. 

Aznap Saya volt Takato kísérete, aki szintén kollégium lakója volt. 

- Annenak mi baja van?

- Csak félénk kicsit. Nehezen nyílik meg másoknak, de ha igen, akkor meg le sem fogod tudni vakarni magadról.

- Nem tudom, melyik a rosszabb...

Ezen mindketten jót nevettek, ám hirtelen csörgött a lány mobilja. Fel sem vette, csak gyorsan kinyomta, és átadta Takatonak a táskáját.

- Visszavinnéd a koleszba, nekem vissza kell mennem a suliba.

- De miért? Csak nem hagytál ott valamit?

- De, olyasmi. 221. Szoba.

- Ne menjek inkább én is?

Már hiába is kiáltott utána, Saya már messze járt.

 - Hát, ez fura...

Leadta a táskát, és visszavonult a szobájába. Aznap még unatkozni sem volt kedve, csak bámult ki az ablakon, de hiába várta a szöszke lány megérkezését. Aztán, mikor későre járt, lefeküdt inkább aludni.

Másnap már megint Hanako volt a társa iskolába menet, aki meglehetősen álmosnak tűnt.

- Veled meg mi van?

- Csak... Sokáig voltam el az este, és nem tudtam utána még sokáig aludni sem.

- Merre jártál?

- Áh, csak csavarogtam kicsit.

- Aha...

Takato azonban észrevette, hogy Hanako keze be van fáslizva, és nem csak rögzítésként.

- Mi lett a kezeddel?

Hanako pánikszerűen a jobbjához kapott, és kicsit fintorogva válaszolt.

- Csak egy kis... Baleset.

- Nagyon súlyos?

- Áh, dehogy, csak kétbalkezes létemre épp rosszkor nyúltam rossz helyre.

- Kutyaharapás?

- Sajnos az. Nem a sajátom persze, a szüleim meg is ölték volna.

- Oltást kaptál? Mármint kutyaharapásnál szoktak, nem?

- De, de. A doki nézett is rám, hogy hogy csináltam ezt. Te viszont honnan tudod, hogy oltást kapsz rá?

- Onnan, hogy engem is ért már hasonló baleset.

Takato megmutatta a lánynaka tenyerét, amin látszott egy csúnya heg.

- Ez hogy?

- Ahogy te is, én is rossz helyre nyúltam. Szórólapokkal jártam odahaza, és az egyik háznál egy kutya nagyobbat ugrott, mint amilyen magasan a postaláda volt.

- Juj... De miért a heg?

- A sunyi kis dög kiharapott egy darabot belőle. Nem nagyot, de épp elég, hogy meglátsszon a helye.

Hanako szinte elszégyellte magát, az ő sebe ugyanis jelentéktelennek érzett egy ilyen heghez képest az ő szemében, és aznap ebédkor a teljes társasággal egyetemben ültek le a fa alatt. Ami azonnal feltűnt Takatonak, hogy a másik három lány is csupa plezúr volt.

- Veletek meg mi történt?

- Egy... Kis extrém sport, ami kicsit balul sült el...

- De mindhármótoknak? Mit csináltatok? Tandemben hasraesést hátrakötött kézzel?

- Háááát...

- Na jó, inkább hagyjuk, jó? Valami azt súgja, hogy úgysem tudnátok értelmesen elmondani, ha kínvallatnálak.

A lányok összenéztek, és Anne már emelte is fel a kezét, és lassan közeledett Takato feje felé hátulról, de Hanako megfogta a csuklóját, és fejrázással jelezte a nemtetszését. Anne visszaült a helyére, és az ebédidő végéig nem hangzott el több szó.

- Ma is megyünk együtt?

- Persze.

Hanako délután már szinte kiugró örömmel kezdte, és szinte olyan volt, mintha természetes lett volna, hogy minden nap együtt hagyják el az iskolát. Valahogy Takatonam otthonosabban hatott, hogy így ér véget egy isklai nap. Ugyan még magában sem merte kimondani, hogy akkor barátok lennének, de ami időt csak lehetett, együtt töltöttek iskolán belül. Saya már ott hagyta őket, mert neki azon a délutánon még dolga volt. 

- Akkor megvársz a kapunál?

- Persze, csak igyekezz, nekem még bevásárolnivalóm lenne.

- Okés!

Így Takato lesétált az udvarra, de nem azonna a kapuhoz ment, hanem a fához, ami az utolsó pár hetében járt a virágzásának. Elgondolkodva forgatott pár szirmot az ujjai között, és hallgatta a madárcsicsergést.

- Mi a...

Vagyis csak hallgatta volna, de néma csend volt. Baljós előérzete tamadt, de nem is kellett sokáig töprengnie, mi lehet az oka, ugyanis a háta mögül baljóslatú, hátborzongató morgást hallott. Ahogy lassan megfordult, egy hatalmas testű állat került a látószögébe. Ahogy rendesen szembefordult vele, meglátta, pontosan mi is az: egy kisebb elefánttal vetekedő méretű, kutyára, vagy még inkább farkasra hasonlító lény volt, nagy, busa feje akkora volt, hogy Takato csak töprengeni tudott, hogy melyik felét harapja le előbb bármelyik pillanatban. A szőre ezüstös kék, a hátán szabályos sörényt viselt, ami mintha fehér lett volna, de valójában vastagon zúzmara fedte be. Az oldaláról jégcsapok lógtak,  közvetlen környékén pedig minden megfagyott.

- Jó ég...

Takato ösztöne azt súgta, hogy jobb, ha megpróbálja elcsalni onnan ezt a lényt, bármi is legyen. Lassan elkezdett oldalazni, és a farkas is követte, szerencséjére. Elkezdett hátrálni, lassan, és egy pillanatig sem vette le a szemét a hatalmas fenevadról, ami lépésről lépésre követte, acsarogva.

- Ez az, te rusnyaság, gyere csak!

Valami megmagyarázhatatlan bizsergés azt sugallta neki, hogy ugorjon jobbra, és hatalmas szerencséjére épp időben hallgatott rá, így épp elkerülte a rávetődő farkas, de így is elsodorta. Nagyot nyekkent, és már kapta is el a felé nyíló öles állkapcsot, ami már csattant is volna körülötte.

- Ez... Így... GÁZ!

Minden erejével próbálta visszatartani a félelmetesen csattogó állkapcsokat, de lassan fáradt, és érezte, hogy mindjárt megadják magukat a karjai.

- Fire Blast!

A semmiből jött azonban a segítség, egy métetes tűzgolyó formájában, ami végre megszabadította. A követmező pillanatban aztán már azt is tudta, ki a megmentője: a szép szőke lány volt, akit pár nappal korábban épp itt látott először.

- Jól vagy?

- Azt hiszem...

- Ne mozdulj innen! Most végre elintézem ezt a dögöt.

Emez összekulcsolta a kezeit, és halkan kezdett rá egy mondókára:

- Napból eredő bíborvörös láng, válj mindent kettészelő pengévé kezemben!

Kinyitotta az ujjait, a kezei vörösen izzottak, miközben egy mágikus kör rajzolódott ki a levegőben előtte, amibe belenyúlva egy öles kardot húzott ki belőle, aminek a pengéje valódi lángokból állt.

- Flaming Saber!

A farkas még ekkor is szédelgett, a tűz támadás pedig alaposan meg is gyengítette, így egy nagy ugrás, egy csapás fentről lefelé átlósan, egy balról jobbra vízszintesen, majd egy fél fordulatból az oldalába szúrt, amire szörnyű üvöltésbe torkollott a lény utolsó acsargó rohama, összeesett, és szép lassan porrá omlott, jobban mondva zúzmarává, amit a feltámadó szél egyszerűen elfújt. A szőke lány megállt Takato előtt, a kard szertefoszlott a kezéből, és ahogy a szél meglebbentette a haját, a kezét nyújtotta felé.

- Gyere, segítek!

Csakhogy a felé kinyújtott kézen Takato azonnal észrevett egy nehezen eltéveszthető apróságot: Be volt kötözve, méghozzá pont úgy mint...

- Hanako?

A lány szeme erre kipattant, és hátrált egy lépést.

- Hanako, ez te vagy?

Először nyílt ugyan a lány szája, hogy mondjon valamit, de a saját kezére tévedt pillantása, és már nem volt értelme tagadni. Csettintett egyet, és egy csillámló szélvihar el is fújta az álcáját. Most már a szemüveges copfos lány állt Takato előtt.

- Hülye kötés...

Ennyit mondott csupán, de Takatoban ezzel tudatosult, hogy a két nő, aki eddig meglepően komoly új fejezeteket helyeztek kilátásba számára, sok téren is, valójában ugyanaz a személy.

Nem Játék! 17.

Egy ugrás a jövőbe

- Azért... Mert lány vagyok...

A döbbenet, a tátott szájak, a meredező szemek, és persze a hápogás, elég enyhe kifejezések arra, ahogy  a társaság reagált Arma bejelentésére. Valahogy mindannyian, persze Arrogantiát és nem is olyan fura módon Meiyát kivéve, mindenkinek az első gondolata fogalmazódott meg a kórusban elhangzó első mondatukban:

- Mi van?

- Jól hallottátok. Ez a nagy helyzet, és ezen nem tudok változtatni.

- Ez valami hülye vicc akar lenni?

- Nem. Ha visszahúznátok a csónakba, talán el is mesélném a dolgot.

Raven volt az első, aki kezet nyújtott végre a vízben ázó társuknak, és miután mind helyet foglaltak végre, kezdődhetett mesedélután.

- Megmagyaráznád, hogy ezt akkor mégis hogy?

- Az a nagy helyzet, hogy van egy barátom, aki nálam sokkalta több időt tölt el ilyen játékokban, és még Home Portja is van.

- Na és?

- Nincs na és. Mikor elkezdték hirdetni ezt az egész teszt dolgot, mindketten jelentkeztünk, én bejutottam, és mivel helyből megnyertem egy fogadást, Master ID-t cseréltünk, és amíg én itt szórakozok, ráadásul az ő jóval több rutinra valló fiókjával, ő az enyémet húzza a Nyflheim Onlineban.

- Ez azt jelenti, hogy most te játszod a fiút, ő pedig a lányt?

- Pontosan. Ne mondjátok, hogy még sosem láttatok ilyet!

- Látni láttunk már, de akkor sem így. Mármint, lány létedre fiúnak adod ki magad?

- Most miért? Még mindig jobb, mintha fiú létemre lány ruhákban járnék, nem?

Arma persze nem élt előítéletekkel senki és semmi iránt, de azért bevallotta, furán néznek ki az ilyen alakok az utcán. Luala volt az egyetlen, aki már most jót mosolygott a dolgon, hisz jó ideig ő is el tudts hitetni társai javával, hogy fiú, és neki lány karaktere volt.

- Oké, azt hiszem... De akkor miért nem lett a karaktered is lány?

- Eredetileg úgy volt, hogy a teszt után ugye visszaadom neki a saját fiókját, és ő húz majd fel engem, ha a Gaia egyszer publikusan is megnyílik. Ő mindig férfi karaktereket alkot, így nem akartam belenyúlni a szokott rendbe.

- Aztán történt, ami történt, igaz?

- Pontosan... 

Ezek után már sokkal negértőbbek voltak a többiek is, és már csak Meiyának maradt egy kérdése.

- Akkor a Jo milyen nevet is takar?

- Joan. A szüleim a dédnagyanyám, és a saját választásom miatt neveztek el így. Persze, ahogy Greg barátom mondaná, valójában én is olyan hülye nevű gyerek vagyok.

Ezen a többiek persze jót mosolyogtak, de Raven, aki érezhetően átvette a parancsnokságot az üdülő óta, kiadta a parancsot az indulásra. Raven és Arma húzták az evezőket, majd Laux és Muradin, hogy így legyen ideje az egyik párosnak pihenni. Akárhogy is erősködtek, a lány-lányoknak nem engedték, hogy átvegyék. Muradin persze morgolódott egy sort, ahogy mindig is, de tette a dolgát. 

Egy bő napot hánykolódtak így a tengeren, míg nem kis meglepetésükre, egy teherhajó került az útjukba, ami fel is vette őket, és végre úton voltak a szárazföld felé. A kizárólag NPC-kből álló legénységen kívül csak két játékos volt még rajtuk kívül a rozsdás öreg hajón, de ők sem tudták, hova tartanak. Csak abban voltak biztosak, hogy az megegyezik a szellemhajó útirányával.

Napok teltek el, és csak Arma álldogált folyton a hajó korlátjánál, mint aki folyton vár valami jelentős eseményre. Egyik este aztán Meiya csatlakozott hozzá.

- Mondd meg őszintén... Igaz, amit elmondtál, vagy csak kitaláltad?

Így kezdte, de a fogas kérdés ellenére, Arma szilárdan válaszolt.

- Az utolsó szóig igaz.

- De... Miért nem mondtad el előbb? Akkor most nem...

- Nézd, azt a csókot is te kezdted, így egy szót sem szólhatsz.

- De visszacsókoltál... Mondd meg őszintén, jó volt szórakozni velem?

- Nem szórakoztam veled. Te voltál, aki félreértett mindent, és... Nem hallgattál meg, csak letámadtál.

- E...

Meiya válaszolni akart valami nagyon okosat, de el kellett ismerje, hogy igaza van. Valójában ezt a beszélgetést is azért kezdte el, mert remélte, hogy az egész egy ízléstelen tréfa, és nem csak a látvány volt, ami elcsavarta a fejét. Végül némi hallgatás után egyszerűen nevetni kezdett.

- Mi olyan vicces?

- Ne... Ne értsd félre, nem rajtad nevetek...

Nekidőlt Armának, a fejét a vállára hajtotta, és már némileg komolyabban folytatta.

- Csak önmagamon... Olyan egy buta liba vagyok, hogy az nem igaz...

- Nem vagy az, csak tudhatnád, hogy a látszat majdnem mindig csal.

- Épp ez az... Valamiért úgy tűnik, hogy ettől függetlenül is ugyanazt érzem.

Arma szemei erre nagyra nyíltak, és azt sem tudta, erre mit felelhetne, csak tátogott, mint a partra vetett hal, és ez újra kicsalta a nevetést Meiyából. Csak épp a látszólag nagyon jól szórakozó lány arra nem számított, amit válaszként kapott.

- Ami azt illeti... Épp emiatt vagyok bajban én is...

- Huh?

- Ugyanis... A helyzet az, hogy én is... Érzek valamit irántad...

Meiya csak hallgatott egy kis ideig, majd a kezét Arma korláton nyugvó jobbjára tette, és megnyugtatólag egészen odabújt hozzá.

Aztán a hajóútjuk harmadik reggelén elhaladtak végre egy sorbjelzőbólya mellett, amik jól jelzték, valahol partot fognak hamarosan érni. Egy világítótorony mellett is hamarosan elhaladtak, ami magányosan állt egy sziklazátonyon, mégis az őr kint állt a lábánál, és tisztelegve üdvözölte az érkező hajót.

- Milyen kedves!

- Ez a szokás, ha valaki tengerről érkezik haza, vagy hosszú útja során megtér egy kikötőbe.

Arma viszonozta az üdvözlő kézmozdulatot, az őr pedig, aki persze NPC volt, visszabújt a helyére. Percekkel később már lehetett is hallani a jellegzetes hangot, mikor egy nagy daru épp ide-oda forogva, emel, majd lerak nagyobb tárgyakat egy hajóról. Hallani lehetett, ahogy valahol, talán a parton, emberek sokasága mozgolódik, és a hajójuk is lassított.

- Azt hiszem, megérkeztünk.

Ezt alig mondta ki Raven, a hajó oldalánál két kötél repült a ködbe, ésba motor is leállt, a rozsdás öreg teherjármű pedig szép lassan megállt. Muradin volt az első, aki amint a pallót leengedték már szinte a parton is volt.

- Bevallom, most meg tudnám csókolni a földet, mint a Pápa...

- Egyet kell értsek... Egy időre elég a vizi utazásból!

Ritka volt az, hogy Arrogantia és Muradin egyet értettek valamiben, de most teljesen jogos volt. Mind megkönnyebbülten szálltak le a folyton imbolygó, nyikorgó alkalmatosságról, amiről még a mindig optimista Luala is azt mondta, hogy tetanusz oltásra lenne szüksége már a látványától is. Ennek ellenére persze örültek, hogy legalább a Rustbucket, mert ez volt a hajó neve, partra juttatta őket. Az egyetlen idegesítő részlet a köd volt, amivel kapcsolatban az üdülőben már megtanulták, hogy jót ne nagyon várjanak tőle.

- Csak nekem van már herótom a ködös időtől? 

- Hidd el, nem te vagy az egyetlen...

Ahogy átsétáltak azonban a kikötő bejáratát jelző árkád alatt, máris változott két dolog, ami azonnal nagy meglepetéseket okozott. Az első, a látkép változása volt: eltűnt a köd, és a helyét egy koszos, romos utcakép, füstölgő gyárkémények, toprongyos, koszos NPC-k, repedezett aszfalt, omladozó épületek, kiégett, vagy csak simán minden díszétől megfosztott autóroncsok, hordókban tüzek, viszonylagos hideg, szeles idő, a szél szertefoszlott újságok maradványait sodorta, és ahogy pár lépést tettek előre, minden tekintet feléjük fordult.

- Hova a jó égbe kerültünk?

- Mint valami Terminator film... Vagy rosszabb...

- Csak tovább, és ne keltsetek feltűnést...

Minden arra utalt, hogy nem épp idilli jövőben játszódó helyszínre érkeztek. De nem ez volt az egyetlen dolog, ami változott: minden felszerelésük eltűnt, jobban mondva az eszköztárukba süllyedt, és egy szál melegítőt, valamint fehét trikót viseltek.

- Nem tetszik ez nekem... Nem tudom egyik felszerelésem sem használni.

- Nem te vagy az egyetlen. Most mit csináljunk?

Arma és Arrogantia is tanácstalanul nézegették az eszköztárukat, majd a karakter ablakukat is, ami, mint kiderült szintén fura lett, mert mindannyiuk neve mellett a karakterosztályként a Student szó szerepelt.

- Mi az, hogy diákok lettünk? 

- Azt nem tudom, de nem tetszik nekem az egész...

- Volt már olyan, hogy neked tetszett is valami?

- Most igazán nem mondhatod, hogy nincs igazam.

- Ami azt illeti...

Azonban Raven nem fejezhette be a gondolatát, mert egy vascső összetéveszthetetlen csörrenése félbeszakította. Egy kisebb csapat kakastaréjos, vagy kopasz alak közeledett feléjük, és háromszoros túlerőben voltak.

- Lám, lám, egy csapat suhanc, akik a legrosszabbkor tévedtek a legrossszabb helyre.

Szép lassan körülvették őket, és mindnek volt életcsíkja.

- Ez... Gáz...

- Nem fognak lekopni, hacsak nem koptatjuk őket...

 - Na de fegyvertelenül?

 Ám nem volt idő ezen tovább tanakodni, mert a vezér már rontott is neki Armának, aki egy hirtelen jött ötletből lekapta a mellette álló kuka fedelét, hárította a vascsövet, és fejbe kólintotta ellenfelét. Muradin kihasználta kis termetét, és hamar hármat rúgott meg igen érzékeny helyen, majd megfejelte őket mihez tartás végett. Meiya egy gyomrossal leszerelte az elsőt, felkapta a vascsövet, fejbe kólintotta a következőt, majd annak a kezéből kikapta a másik csövet, és vagy hatszor tiszta találatokkal megsorozta a harmadikat. Raven puszta kézzel védte magát, előbb kiütve a fegyvert az egyik kezéből, majd egy jól irányzott rúgással leszerelt egy másikat, a harmadiknak elkapta mindkézt karját, majd egyszerűen lefejelte, emez megtántorodott, ésnbebucskázott egy nagyobb repedésen a föld alá. Arrogantia inkább kisegítette Lauxot aki csak szerencsétlenkedett fegyvertelenül. Egy-egy jó ütés a megfelelő helyre, és magatehetetlenné tett hat ellenfelet is, ezzel nem kicsit lenyűgözve a férfiút.

- Te aztán jól nyomod eztba karate dolgot.

- Ez Krav maga. A karate csak ilyen misztikus baromság.

Újabb érdekesség volt ez Arrogantia esetében, eszerint ugyanis, betegsége ellenére, top formában tartotta magát. Persze, Laux azt meg tudta volna jegyezni, hogy a misztikus baromság enyhe túlzás, de inkább hagyta. A bandát látszólag lerendezték, de már jött is az erősítés.

- Na most vagyunk igazán bajban...

- Jól jönne némi segítség...

- Ha nem vagy elég hangos, a kutya sem hallja meg...

Arrogantia a szájába dugta az ujját, és éles füttyszó járta be a környéket.

- Ez mire volt jó?

- Csak figyelj!

- Már nem azért, de nem egy filmben vagyunk, hogy ez működjön.

- Filmben nem, de egy videojátékban igen. Csan figyeljetek!

Arma már kapiskálta, mire gondol Arrogantia, és nem kellett csalódnia a lány logikájában. Pillanatokon belül motorzúgást lehetett hallani, majd a semmiből három motoros száguldott el, előttük néhány méterrel lefékezve, és már a látványuktól is iszkoltak a hazemberek, volt aki sikítozva.

- Na, ezt hamar megoldottuk.

- Szerencsétek, hogy épp erre jártunk, máské...

A beszélőknek a torkán akadt a szó, és a következő pillanatban már kapták is le a sisakjukat, harmadik társukkal egyetemben.

- Ördög és pokol! SKIP, TE VAGY AZ?!

- Főnökünk!

Az iker elfek, és a hófehér szakállú, ráncos, mély hangú törpe rég keresett ismerősöket takart, és Arma azt sem tudta, hova tegye magát örömében.

- Greg! Tereis! Phandoa!

És szinte sírva nevettek, miközben összeölelkeztek, majd Greg még megszorongatta Shirayukit is.

- Ti meg... Hogy az ördögbe kerültök ide?

- Az... Hosszú mese. Majd elmeséljük, ha több időnk lesz.

Gyorsan bemutatásra kerültek a most még ismeretlen arcok, az ikrek pedig hamar Laux nyakába ugrottak örömükben. Kellemes volt a viszontlátás, és hamarosan már fel is kerekedtek, hogy együtt visszatérjenek a trió főhadiszállására. Egy elhagyatott metróállomásra jutottak, ahol rengeteg szétdobált holmi mellett szerszámok, a legkülönfélébb alkatrészek, és látszólag kész munkadarabok álltak. Az egyik sarok elfüggönyözve, nyilván ez volt a háló, a motorokat leállították, és mind összegyűltek a hordó körül, amiben Greg tüzet gyújtott. Itt Muradin volt, aki elmesélte az eddigi kalandjaikat, amire a többiek egyhangúlag megszavazták, majd Greg következett a saját meséjükkel. Mint kiderült, mindhárman itt kötöttek ki, csak épp más körzetekben, és csak egy bő hónap után találtak egymásra. A városban, vagy még inkább szeméttelepen, ahol most voltak, állandó bandaháború folyt, így nyugtuk nem nagyon volt, viszont csak nekik voltak járműveik, amiket érdekesen kellett összetákolni, így némi előnyben voltak, de hárman nen igen tudták tartani az állásaikat.

- Viszont, most, hogy ti heten itt vagytok...

- Várj! Heten?

És ekkor csapódott le mindenkiben az a tudat, hogy valamit elfelejtettek. Luala és Leilei, ahogy voltak, a partraszállásuk után nyomtalanul eltűntek. Arma nem tudta, pontosan hogyan, de meg akarta keresni őket, Greg viszont visszatartotta.

- De miért?

- Ha szerencséjük van, a biztonsági szolgálat talál rájuk, és jó helyen lesznek, amíg ki nem váltjuk őket. Miért nem próbálsz rájuk írni?

- Ez igaz...

Pillanatokon belül már meg is jött a válasz, és nem kis meglepetésükre Gregnek lett igaza, és a válasz:

- "A zsaruk lekapcsoltak, és most bent ülünk az őrsön. Gyertek el értünk" Ez komoly?

- Nos, ez történik, ha egy diák minden ok nélkül a Satelliteban bolyong.

- Várj, mit mondtál, hol vagyunk?!

- A Satelliteban. Ezt a helyet így hívják.

Raven és Meiya összenéztek, és az arcukra pontosan az volt írva, hogy ez nekik mond valamit. Persze Muradin volt az, aki tapintatlanul, de jogosan megszólalt.

- Megmagyaráznátok ezt a nagy összenézést?

- A helyzet az, hogy van egy sejtésünk, hol vagyunk, de egyelőre nem lőnénk le a dolgot. Greg, egy szigeten vagyunk, ami nem kötődik közvetlenül a kontinenshez, igaz?

- Pontosan. A víz túloldalán pedig ott a valódi város. Úgy is nevezik, hogy Commons, és Tops. A Polgárság elitje ott éli világát.

- És ezen a kis szigeten a szegény szemétfeldolgozó munkások, és bűnözőlk tanyáznak?

- Pontosan.

- Akkor már biztos. Ez Neo Domino City lesz.

- Minket is beavatnátok? 

- Nos... Meiya?

- A helyzet az, hogy ezt a várost egyenesen egy kártyázós játékból vette kölcsön a játék, csak ezt tudjuk biztosan. 

- Aha...

A legtöbben, köztük Arma az élen, teljesen fogalmatlanok voltak ezzel kapcsolatban, ezért Raven csak ennyit kérdezett még:

- A város látszik innen valamennyire?

Greg erre csak jelentőségtelesen bólintott, amire Raven csak annyit mondott, hogy majd megmutatják, pontosan hova is csöppentek. 

- Na és, mi lesz a két foglyunkkal?

- Elmegyünk értük, de előbb mi lenne, ha felruházkondátok kicsit? Meglehetősen hülyén festetek ebben a melegítőben.

Gregnek igaza volt valahol. A felszerelésük nélkül, ebben a kék-fehér melegítőben elég idétlenül festettek. Greg komoly motoros bőrdzsekit viselt, hozzá illő nadrággal, és bakancsot, az ikrek ellenben rendes motoros ruhában ücsörögtek.

- Akkor, lányok előnyben.

Meiya és Arrogantia el is vonultak az elfüggönyözött részbe, ahol egy szekrény is volt, ahol személyreszabatták magukat. Nagy változás nem volt, mindketten könnyű szerelést választottak, farmert, pólót, egy könnyű dzsekit, és sportcipőt, csak a színek voltak mások. Shirayuki egy könnyű ruhácskát vett fel, ami a rózsa színeiben pompázott, és hozzá szép kis topánkákat. Muradin hasonló szerelésre váltott, mint amit Greg is használt, Raven pedig fekete farmerre, bakancsra, ujjatlan pólóra, és hosszú, fekete kabátra váltott. Kapucni most nem volt, így egész furán festett nélküle, de a többiek ezt nem tették szóvá. Laux egyszerűen egy munkás overált választott, hozzá való acélbetétes védőbakanccsal. 

- Nos, Arma? Veled mi lesz?

- Nekem... Egy kicsit több dolgom lesz odabent, mint nektek.

Ezzel el is vonult, és amíg vissza nem tért, Raven és társai igyekeztek szóval tartani Greget.

- Szóval, Arma mesélte, hogy van még két társatok.

- Van, Tarfu és Tylin, de ők nincsenek itt velünk.

- Értem. És hogy működik itt a játék? Mert a felszerelésünk teljesen használhatatlan.

- Ami azt illeti, teljesen én sem vagyok biztos. Csak az biztos, hogy háromfelé oszlunk itt. Vannak a diákok, akik ugye a semlegesek, és elvileg a városban lenne a helyük. Az Outlaw, és Satellite Resident, mint mi, ide valósi, és általában a Sector Secuity, vagyis a helyi rendőrség, nem néz rájuk jó szemmel.

- Aha... A városba át tudunk jutni valahogy?

- Elvileg, nem. Valaki a sztori szerint át akart jutni, és ehhez elkezdett építeni egy jhidat, de nem tudta befejezni. Aztán megpróbált a motorjával átrepülni a túlpartra, de az kilométerekre van, így kétlem, hogy sikerült volna.

- Más utak?

- Egy komp jár erre minden hónapban kétszer, felszereléseket, és élelmiszert szállít, aztán megy is vissza. Ha szerencséje, avagy elég vágott dohánya van valakinek, van esélye, hogy feljusson rá, de a kikötő őrségen akkor is át kell tudni jutni.

- És még?

- A szemétledobó. Egy alagút fut végig az öblön, ami a Satellite-ot és a várost elválasztja egymástól, de csak percekig van nyitva, amíg a szemét át nem jön idáig, egész pontosan a feldolgozóig, aztán lezárják.

- Van valami kivétel?

- Még nem tudom. Talán...

Greg körülnézett, és némi aggodalommal jegyezte meg:

- Skip... Avagy Arma, ha nektek jobban tetszik, kicsit sokáig marad bent.

- Mint ő is mondta, kicsit több dolga lesz.

- Mi? Végre lány karakterre vált?

- Na i...

Ekkor pattant ki mindenki szeme a környékén, mert végképp nem gondolták volna, hogy Greg ilyesmit tudna. Gaine87, ahogy a játékban nevezte magát, bizony az egyik idősebb társuk volt, és láthatóan vagy jobb megfigyelő, vagy ezt már rég tudta.

- Szóval, te ezt honnan tudod?

- Egyszerű. Öreg vagyok, nem vak. Hülye meg végképp nem. A nagy helyzet az, hogy még mikor odakint megismertem kis barátunkat, már akkor feltűnt, hogy valamiben más. Hát tessék, ezért.

Ez kicsit fájt a többieknek, hisz ők nem ismerték a valóságból is vezérüket, ettől persze még nem haragudtak veterán társukra.

Arma közben szorgalmasan matatott a személyreszabás panelon, és Meiya lopakodott be hozzá. Egy gombnyomás, és hirtelen majdnem 15 centivel lett alacsonyabb, és pár egyéb vonásában is megváltozott, amit az árnyékos hely miatt nem lehetett jól kivenni.

- Milyen lesz, ha kész leszel?

- Hát... Igyekszem majd az igazira hasonlítani.

A hangja is más volt már, és lassanként álligatott be bizonyos paramétereket a csúszkákon.

- Már alig várom, hogy lássalak. 

Egy sunyi mosollyal Meiya ki is osont inkább, és hagyta, hadd álligasson mindent, majd öltözködjön kénye kedve szerint.

- Na, kész van már?

Raven így fogadta Meiyát, mikor visszatért, de a válasz csak egy fejrázás volt.

- Csak félig. Sok mindent kell... finomítani, ha érted, mire gondolok.

- Teljesen...

Aztán pár további perc malmozás után végre nyílt a függöny, és egy egészen más Arma lépett elő. Egy kb 165 centis fiatal hölgy állt a társaság előtt. Vörösesbarna haj, zöldes szemek, még szinte gyermeki arcvonások, olyannyira, hogy jóval fiatalabbnak tűnt, mint például Luala. Kicsit húsosabb volt, teste semelyik táján nem kiemelkedő, csak szolídan kerek. Fekete, testhez simuló, hosszú ujjú pólót, farmert, és egy könnyű, majdnem földig érő fehér kabátot viselt, A haja a háta közepéig ért, leengedve, a fülében gomb fülbevalót, a farmert egy öv tartotta össze, és könnyű bőcsizmát viselt, amit fűző helyett szíjak tartottak meg.

- Na ez már nem kis változás...

- Tudom, nem áll jól, de ennél jobbat nem találtam, ami illene is az eddigi felszerelésem helyett. 

- Jó ez, ahogy van!

Meiya átölelte, és ekkor derült ki, hogy egy kicsivel magasabb is nála. Ez fura is volt, de közben mégis jól esett Armának, hogy a valós magasságából szemlélhette a világot.

- Na jó... És most egy valamiről egyezzünk meg! Valahogy ugyanis mégis nevezünk kell téged, de mi lenne az?

- Nos... Az Arma eléggé fiús név... Mi lenne, ha megmaradnánk a Jonál? Mármint Lupe és Chris is így szólít már, és szerintem az lenne az illő, ha így maradna mindenkivel. Veled is, Greg.

- Ahogy akarod... Jo... Majd még meg kell szokjam.

Arma, vagyis, most már Jo, tehát magára öltötte végre a valóságnak megfelelő alakját, és a csapat elindult, hogy kiváltsa egy megmaradt, és egy ráadás tagját.