A szelíd hullámok boldogsága

I.

Sokadszor virágzanak a cseresznyefák

Mind voltunk gyerekek, mind álmodoztunk sok mindenről, és mindannyiunknak volt valaki, akit gyerekkorában annyira szeretett, hogy az később többé vált, még ha egyoldalú volt is. Hát én nem ilyen voltam...

Úgy nyolc éves lehettem, mikor a lábaimat négy kerékre kellett cserélnem, és azzal a lendülettel minden reményem, hogy egy normális, átlagos életet élhessek, szertefoszlott. Nagyon sokáig barátaim sem voltak, hisz még iskolába sem volt kedvem járni, így magántanár, és osztályozó vizsgák. Nem ez volt életem legszebb időszaka, az biztos.

Aztán mikor középsuliba kerültem, végre volt annyi lelki erőm, hogy bejárjak, és ekkor szereztem két barátot is, akik azóta is támogatnak hátulról, és akik a gimibe is velem tartottak. Jobban mondva, én jelentkeztem ugyanabba az iskolába, de itt Hikarizakában nem is nagyon akad más, csak a Hikarizaka Magángimnázium. Ezzel csak egy baj van, hogy egy domb tetején áll.

- Kell nekem mindig későig fenn maradni!

Azon a bizonyos reggelen elaludtam, és mire a domb lábához értem, már rég nem volt ott senki. A barátaim is nyilván azt hitték, hogy aznap inkább orvoshoz megyek, mert egy ideje elég kutyául éreztem magam. Nem volt más hátra, egyedül kellett felmásznom a dombra, bármilyen megerőltető volt is. Nem voltam egy paralimpikon, sem pedig erőművész, így gyakran meg kellett álljak szusszanni egyet, és még az út feléig sem értem el. Nagyjából a hatodik ilyen szünetnél halk, de sietős léptek zaját hallottam magam mögül, és legnagyobb meglepetésemre valaki hirtelen tolni kezdett.

- Hé!

- Nyugi, majd megköszönöd később!

- De én...

- Ne mondj semmit! Láttalak menet közben.

Csak tolt-tolt, szorgos léptekkel, és meglepetésemre dudorászott, méghozzá egy ismerős dallamot.

- Ez... Nem a Dango Daikazoku?

- De az. Honnan tudod?

- Csak ismerem...

Ahogy félig sikerült hátrasandítanom, megbizonyosodhattam, hogy egy lány sétál hátul, és hogy az iskola egyenruháját viseli, a táskáját pedig az egyik fogantyúra akasztotta. Többet nem nagyon láttam belőle, de az angyali hangja alapján, ahogy csacsogott, nagyon szépnek képzeltem, bár csalódtam már korábban a saját ítélőkészségemben.

- Elaludtál, igaz?

- Igen... Te is?

- Aha... Apum korán elment otthonról, anyum pedig szólt, csak épp én nem reagáltam rá...

- Aha...

Ahogy lassan, de biztosan haladtunk fel a dombra, csak mondta nagyon aranyosan a magáét, de én nem is figyeltem rá, csak a tájban gyönyörködtem, ami alant elterült. Mikor egy millióan rohannak felfelé a dombon, nincs időm az ilyesmiben gyönyörködni, de most, ahogy a rózsaszín virágszirmok aláhullottak, olyan volt, mintha a mennyország kapuin kukucskálnék be.

- Gyönyörű, igaz? Az én szívem is csak úgy kalapál.

Összerezzentem, mert nem, elég, hogy elbambultam, de észre sem vettem, hogy az egyik fordulóban megálltunk, és ő annyira közel hajolt hozzám, hogy szinte éreztem a leheletét az arcomon, ahogy ezt mondja.

- Igen... De... Kár, hogy elmúlik, nem is olyan soká...

- Ez igaz. De anyukám is mindig mondja, hogy amíg ezek a fák itt állnak, addig minden évben kivirágzanak majd, amíg csak világ a világ.

Felnéztem a legközelebbi fára, amiről épp az arcomra hullott egy szirom, és önkéntelenül is csak mosolyogni tudtam. Nagyon lassan, de tovább haladtunk, én pedig szinte röstelltem, hogy így hagyom magam utaztatni. Épp mondani akartam volna, hogy majd én megyek egyedül tovább, de megint ő volt a gyorsabb.

- Úgy látszik, tovább viszem a családi hagyományt...

- Miért?

- Csak mert apum is folyton késve érkezett suliba, és ez a legkevésbé sem érdekelte...

- Téged sem érdekel?

- Ha már ennyit késtem, már kár lenne az utolsó percekre beesni az első órára. Majd elkérem valakitől a jegyzeteit.

- Aha...

Egy darabig még haladtunk tovább, és csak a kapuban, ahonnan már egyedül is elboldogultam, engedett utamra.

- Na jó, innen már egyedül is betalálsz, igaz?

- Igen...

Ekkor szökkent el mellettem, és ahogy megint megfordult, hogy angyali mosollyal az arcán még búcsúzóul mondjon pár szót, a szavam is elállt.

- Akkor még találkozunk!

Nagyjából 160 centi, végtelen hosszú selymes fényű barna haj, nagy, kifejező, melegséget és szeretetet sugárzó szemek, a hajában hátul egy tincs egy fehér, masnira kötött szalaggal összefogva, az egyenruhája makulátlan, az okkerszínű blézer még szinte új, alatta a kis szvetter mélykék, a gallérján a csíkok kékek, vagyis az évfolyamtársam, a nyakában kis aranylánc, a füleiben pontszerű fülbevaló, a táskájáról pedig egy dango kulcstartó lógott.

- Na pá!

Én meg csak ott ültem, mint akibe a mennykő csapott, földig hullott állal, és próbáltam befogadni az egészen természetfeletti látványt, ami elsétált tőlem. Nem is tudtam, nem is képzeltem, hogy egy ilyen lány is jár ebbe az iskolába.

A második órára már csak sikerült beevickélnem, és legjobb barátom, Takeshi rögtön meg is szidott, amiért nem hívtam fel, hogy segítsen. Amikor aztán megtudta, hogy hogy jutottam fel mégis, csak füttyentett egyet, és eltűnődve mormogott egy ideig.

- Mi a bajod?

- Csak sajnálom, hogy nem láthattam. Egyáltalán biztos, hogy ide jár az a lány?

- Persze, hogy ide jár. Ráadásul évfolyamtársunk.

- Hááát... Az alapján, ahogy körülírtad, akármelyik barna hajú és szemű évfolyamtársnőnk lehet.

Nem is igen figyeltem rá, mert a tekintetem most is ezt a bizonyos lányt kereste a folyosón, de hasztalanul. Nekem amúgy is angol órám volt következőnek, így ott is kellett hagyjam kedves barátomat, hogy találkozzak a másikkal.

- Na végre már! Azt hittem, már be sem jössz.

- Bocs, de elaludtam...

Toshifumi Kotori, egyetlen nő barátom, és mostani évfolyamtársam nem ismert kegyelmet, ha le kellett korholnia valakit. Persze neki, mint az iskola leghírhedtebb női tanulójának, nem volt sok oka, hogy leszidjon, hisz ő tartotta a hiányzási rekordot, és épp egy hajszál választotta el az évismétléstől, vagy rosszabbtól. A maga kócos, féloldalasra nyírt fekete hajával, amibe zöld csíkokat festtetett, olyan is volt, mint valami lázadó bajkeverő, vagyis, pár éve még annak nézték volna, mostanában már ez volt a divat, sőt, láttam már ennél rosszabbat is. A szájában ott figyelt most is az igen kirívó színű nyalóka, ami mindig beszínezte a nyelvét.

- Hogy jutottál be a suliba? Behozott nagybátyád?

- Nem, az égiek küldtek egy angyalt, hogy megmentsen.

- Mi?

Felvont szemöldöke, és kételkedő arckifejezése jelezte, hogy olyat mondtam, ami neki kínai, vagy még inkább hihetetlen. El kellett hát meséljem a kalandomat neki is, és a végén alaposan vakarhatta a fejét.

- Egy gyönyörű lány, barna hajjal és szemekkel, ráadásul évfolyamtársunk? Hmm...

- Ugye, milyen hihetetlen? Takeshi azt mondja, hogy csak álmodoztam, és beképzeltem magamnak.

- Ha engem kérdezel, szerintem is... Nem is ismerek ilyen lányt... Hacsak...

- Hacsak?

Kicsit halkabbra fogta a hangját, és közelebb is hajolt.

- Hallottál már a "Könyvek hercegnőjéről"?

- A kicsodáról?

- Az a pletyka járja, hogy jár az iskolánkba egy kivételes intelligenciájú tanuló, akinek külön tanárai vannak, és még az elméleti osztályába sem kell bejárjon.

- Csak viccelsz, ugye?

- Mint mondtam, ez egy pletyka. Azt is hallottam, hogy ez a bizonyos lány már 40 éves is megvan, de azt is, hogy csak egy szellem.

Na, erre már rájöttem, hogy csak csúfot akar űzni belőlem.

- Te Ichinose Kotomiról beszélsz, aki majdhogynem az anyukád lehetne, te! Az ő meséjét még a gólyák is ismerik.

- Oh... Akkor átláttál rajtam...

- Persze, hisz átlátszó vagy, mint a szita. Na de komolyan, ismersz valakit, akire ráillik?

Kotori egy darabig töprengett, most már tényleg komolyan, de végül megrázta a fejét.

- Ha ismerem is, ez elég homályos leírás. Van valami különleges ismertetőjegye?

- Hááát... Eléggé normális, és csinos is, meg minden... Nem tudom...

Persze egy apróságról ekkor elfeledkeztem, így semmi sem lett belőle. Ebédkor hiába nézelődtem a menzán is, sehol sem láttam, pedig nagyon meg akartam mutatni mindkettejüknek. Fogalmam sem volt, hogy hívják, vagy hogy melyik osztályba jár, csak azt tudtam biztosan hogy ennek az iskolának a tanulója, és hogy igen feltűnő jelenség. Aznap délután aztán a csörgő mobilom oldotta fel az általános mélázásomat. A nagybátyám volt, aki előre rendelt egy boltban, de nem ért rá beugrani érte, ezért nekem kellett megtennem helyette. Nem is bántam, mert haza még nem nagyon akartam menni, és a cím, ahová mennem kellett valahogy nagyon ismerős volt. Ahogy az egyik kis utcán gurultam le, épp a park felé, a zegzugos utcahálózat egy újabb kis csodájában találtam magam. A kereszteződés másik oldalán a park kezdődött meg, balra nagyjából semmi, csak hosszasan a parkoló kocsisor egyik oldalon, nem messze egy buszmegállóval, jobbra viszont egy kis tömb, amit az utcafront felől üzletek tarkítottak, és az út egy darabon megint emelkedett. Hikarizaka dimbes-dombos városkája nem igazán könnyítette meg a magamfajta életét.

- Ez lesz az...

Ahogy felnéztem a házszámra, azonnal feltűnt a cégér is az ajtó fölött: Furukawa Pan.

- Egy pékség... Mit rende-

A gondolatot befejezni sem volt időm, mert hirtelen kivágódott az ajtó, és egy nőalak rohant el olyan közel mellettem, hogy épp át nem esett rajtam. Csak annyit vettem észre, hogy kötényt viselt, és hogy egy pár sütőkesztyűt hagyott el menet közben, miközben az arcát a kezeibe temette.

- Ebbe meg mi üthetett?

- Ushio, tartsd a frontot, máris jövünk!

- Oké!

Az ajtó még be sem vágódott, de már csapódott is ki megint, és ezúttal egy férfi rohant ki, miközben valakit buzgón tömött a saját szájába, és tele szájjal ordította, félig fuldokolva.

- Ne menj... Famaeeee! Én imá-

Egy fuldokló köhögő roham elfojtása után már rohant is az asszony után, aki, már amennyire tippelni mertem, a felesége lehetett.

- Na... Szép kis család lehet ez is... Csak remélem, hogy tudni fogja ez a valaki, miért jöttem...

Ahogy befordultam az ajtón, és jó hangosan köszöntem, hogy ez a valaki meghallja, a döbbenet valószínűleg alaposan kiülhetett az arcomra, mert az illető, aki hátulról a pulthoz előjött...

- T-Te vagy az... ?

A szép barna szemek rajtam pihentek egy pillanatig, de mikor rám ismert, olyan szép mosolyra fakadt, hogy a lélegzetem is elakadt.

- Te itt? Megáll az ész!

Igen, ő volt az, nem volt kétség, mert még az egyenruha volt rajta a kötény alatt, amit épp most kötött meg a háta mögött. Én egy pillanatig persze nem tudtam, mit mondjak, de mikor végre összekaptam magam, közelebb kerekeztem a pulthoz, végig az ínycsiklandó illatot árasztó péksütemények között, amikkel roskadásig tele voltak a polcok. Nehéz volt eldönteni, hogy ennyire előre gondolkodtak a gazdák, vagy épp ennyire nem volt forgalom, de mivel frissen sültnek tűntek, az előbbire tippeltem.

- A nagybátyámnak kellene elvinnem egy rendelést. Isashima névre...

- Aha... Máris...

Egy kis időre hátrament és miközben matatott, hallottam, ahogy egy igen ismerős dallamot dúdol. Nem tudtam volna pontosan megmondani, honnan ilyen ismerős, de ez az andalító dallam, pláne az ő hangján, furcsán kellemesen hatott.

- Egyébként... Hová mentek a tulajok?

- A nagyimék? Oh, mindjárt visszajönnek, csak... Nos, mondjuk úgy, hogy a napi rutin része egy ilyen mutatvány is.

- Eeeeezt... Nem igazán értem.

- Majd megérted.

Valahogy nem tudtam levenni a szemem róla még most sem, hisz ha mást nem is, de a hátát láttam, ahogy pakolászik, nyilván mert megtalálta felírva a megrendelést. Pillanatokon belül egy nagy csomaggal tért vissza.

- Meg is volna.

- Nagyon otthonosan mozogsz itt.

- Persze, hisz a napi szinten jövök be segíteni. Néha nem is árt, ahogy láthattad.

- Elég érdekes nagyszüleid vannak, ha engem kérdezel.

Erre csengő hangon elnevette magát, amit nem értettem, de egy mély, dörmögő hang hirtelen félbe is szakította.

- Ej, mi a nagy móka tárgya?

Ahogy felnéztem, mert a hang gyakorlatilag a fejem felett szólalt meg, kis híján kiestem a járművemből, mert az imént látott férfi gyakorlatilag az arcomba hajolt.

- Hát te meg ki lennél?

- Akio-san, fogd visszább magad egy kicsit! Nem akarod elijeszteni, mint a többi barátját is, ugye?

- Igen, Akki! Légy kedves!

Az arcomba lihegő alak felvonta az eddig összeráncolt szemöldökét, majd ahogy felemelkedett végignézett rajtam, majd fejcsóválva megállapította:

- Megint egy suhanc az iskolából, ráadásul ez még kerekeken is közlekedik...

- Akki!

Ahogy Ushiora néztem, mert ha emlékezetem nem csal, így nevezte ez a nem túl barátságos ember, minden bizonnyal a nagyapja, igen meglepő mód, dühösen ráncolta a homlokát.

- Jól van, na!

Mintegy megadva magát, az idős férfi feltett kezekkel elhátrált tőlem, és én végre elhagyhattam az üzletet egy tétova köszönés után. Még három métert sem tettem meg, és fürge léptek pattogtak a nyomomban, és pillanatokon belül társaságot kaptam.

- Bocs a nagyapám miatt, de ő már csak ilyen barátságtalan eleinte.

- Azt észrevettem... Mondd, hogy szokott néha jó napja is lenni!

- Áááh, általában kenyérre lehet kenni. Most nem tudom mi baja.

Ahogy haladtunk előre, egy darabig megint hallgattunk, és csak némi torokköszörülés után tudtam végre megszólalni.

- Kösz a reggeliért... Meg a mostaniért is...

- Semmi gáz! Engem úgy neveltek, hogy segítsek, ahol csak tudok.

- Akkor is köszi. Én Yousuke vagyok... Isashima Yousuke.

- Valahogy sejtettem... Mármint hogy Isashima vagy.

Megint mosolyogott, és végül kurtán ennyit mondott:

- Okazaki, amúgy.

Nyilván gondolta, hogy már tudom a keresztnevét, ezért is mondhatott csak ennyit. Mintha ismerős is lett volna ez a név valahonnan, csak arra nem tudtam rájönni, honnan.

- Szép neved van, amúgy.

- Köszi, az anyukám választotta. A tiédet is?

- Nem, a nagyapámat is Yousukénak hívják, ezért lettem én is az.

- Ez igazán kedves volt a szüleidtől.

Persze a szüleimről beszélni nem igazán esett jól, és ezt nyilván ő is észrevette.

- Valami baj van?

- Mi...

- Olyan... Szomorúnak tűnsz... Csak nem mondtam valami rosszat?

- Ja nem, dehogy is!

Próbáltam mosolyogni, de látta rajtam, hogy nem esne jól beszélni erről a dologról, így megcsóválta a szép fejét, és csak hümmögött egyet. Egy darabig mentünk tovább, majd egy kis földszintes ház előtt hirtelen megállt.

- Hát, én eddig jöttem. Na szia!

- Aha... Szia...

Ekkor jöttem rá csak, honnan volt ismerős az Okazaki név, hisz a postaládára is ez volt írva a ház falán. Még emlékeztem, hogy a nagybátyám, aki innen csak két tömbnyire lakott, mesélte, hogy egy volt kollégája, Naoyuki, ha jól emlékszem, szintén az Okazaki névre hallgatott. Ushio még intett, és eltűnt az ajtó mögött.

- Talán az unokája lehet...

Persze, mikor hazaértem, a nagybátyám már nem volt otthon és csak egy üzenet fogadott, miszerint dolgozni ment, ami nála a szabályos házalással jelentett egyet, és nem is tudta, mikor jön haza, így a vacsorát a mikróban hagyta. Hogy ez most mennyire nem volt ínyemre, nem is részletezném inkább, csak kivettem az egyszerű kis bolti kajás dobozt, és némi undorral forgattam egy darabig.

- Bleh... Tudtam én, hogy nem egy nagy szakács, de hogy ennyire...

Magam sem értem, miért de percekkel később kint találtam magam az utcán. Az első gondolatom az volt, hogy keresek valami kis büfét, hátha nyitva van még, és ott megpróbálok valami emészthető, tápláló kaját beszerezni, vagy elkerekezek egy boltba, és hátha ott, de mintha valami épp oda vonzana, egyszer csak az Okazaki ház előtt találtam magam.

- Egy magányos... Üres világ... Hol a szél fúj csupán... Néha a hó szálingózik...

Egy eléggé ismerős hangot hallottam épp a hátam mögül, és ahogy arra fordultam, megláttam Ushiot, ahogy a lassan kigyúló csillagok és a szelíd holdfény alatt egy padon ülve egy füzetszerűséget szorongatva, széles mozdulatokkal gesztikulálva mondja a magáét.

- Milyen régóta vándorolok már vajon? Két nap... ? Három hét... ? Négy hónap... ? Nem, már öt éve is megvan, de utam csak nem akar véget érni.

Valahogy, és nem is értem miért de nem tudtam rávenni magam, hogy tovább menjek. A közvilágítás led lámpáinak fényében, ahogy ott ült, valami megragadott, és nem akart ereszteni.

- Egyetlen társam csupán a lágy szellő, amely a tengerről fúj. A kedves szellőpajtás, ami olyan gyengéd, mint édesapám szeretete, és olyan meleg, mint édesanyám ölelése...

Bármi is volt ez, amit előadott, szépen hangzott, és nagyon érdekelt volna, hogy mi lesz a vége, de hirtelen, talán mert feltűnt neki, hogy valaki figyeli, rám nézett és az eddig komoly, apatikus arckifejezés eltűnt, a helyét pedig egy ragyogó mosoly vette át.

- Hát te.. ? Mi szél hozott ide?

- Én...

Nehezen tudtam hirtelen összekapni a gondolataimat, de csak ki tudtam mondani az igazat.

- Sz-szóval, az a helyzet, hogy nincs otthon senki, és kaja sem nagyon... Gondoltam elmegyek, vadászok magamnak valamit.

- Oh...

Ez már nem Ushio volt, hanem egy másik, szelíd női hang, ami a hátam mögül szólalt meg.

- Mama!

- Shio-chan, nem kellene ilyenkor is itt kint ülnöd. Nem elég, hogy már így is szemüveges vagy?

- De mama, az csak olvasáshoz kell...

Ushio kicsit durcásan húzta el a száját, és ekkor vettem észre, hogy tényleg szemüveget visel... Lehetséges lenne, hogy az iskolában is... ?

- Na és, a fiatalemberben kit tisztelhetek?

- Ő...

Most kaptam csak a fejemhez, hisz itt ülök, ráadásul két nő kereszttüzében, akik inkább hasonlítanak egymásra úgy, mintha nővérek lennének, semmint anya és lánya, és még be sem mutatkoztam.

- B-bocsánat... Isashima Yosuke vagyok... Örvendek!

Amennyire azt egy kerekesszékes embertől el lehet várni egyáltalán, próbáltam emellé még fejet is hajtani, az asszony pedig csak kedvesen mosolyogva válaszolt.

- Okazaki Nagisa, részemről a szerencse.

Némileg zavarodottan akartam volna tovább indulni, hogy ne kelljen belefolynom anya és lánya beszélgetésébe, de nem úszhattam meg a következő kérdést.

- És miért nem hívod be a barátodat, Shio-chan? Ahogy elnézem, iskolatársak vagytok.

Igen, ahogy voltam, sarkon fordultam, és jöttem is el otthonról, elvégre pénzt tartok magamnál, ha minden kötél szakad, bár az az ebédpénzem volt a hétre, majd csak megoldom valahogy. Ushio nem tudott mit mondani, így én voltam kénytelen kimenteni.

- A helyzet az, hogy csak épp erre jártam. Különben csak ma reggel óta ismerjük egymást, és...

- Csak ma reggel óta? Oooooh... ! Épp a virágzó cseresznyefák alatt?

Nem igazán értettem, csak azt tudom, hogy Ushio fülig vörösödött erre, mire az édesanyja kitárta a ház ajtaját.

- Gyere csak beljebb!

Nem igazán értettem, mi értelme volt az iménti megjegyzésnek, de annyi biztos, hogy ha nem is volt szándékomban, akkor léptem át először az Okazaki család otthonának küszöbét.

Nem Játék! 3.

III.

Bent ragadva

Ami a játékban történt, kívülről nem is volt feltűnő, legalább is, nem elsőre. A játékosok zöme hamar észrevette az anomáliákat, amik már korábban is gyanúsan zavarták a világ működését, de ugyanez kívül, mivel nem volt lehetőség közvetlenül betekinteni a játékba, fogalma sem lehetett senkinek sem még az előjelekről sem.

- Mozgás, mozgás!

- Hogy értik, hogy baj van?!

- Azt hallottam, valamiféle vírusról beszélnek.

Aztán a teszt befejezését követő hajnali 0:29 perckor a Firma Corporation központja egy felbolydult méhkashoz vált hasonlatossá. Ezer és egy ember, technikusok, fejlesztők, a teszt felelős emberei, sőt, a teljes személyzet riadtan rohant fel és alá a folyosókon a fő szerver szoba, a fejlesztői labor és a vészhelyzet esetére üzembe helyezett Zeta protocol középpontjává kijelölt fő tanácsterem között.

- A rohadt életbe! Jelentést! Mi az ördög folyik itt?!

Sergei Stovszkij projektvezető igen kusza idegállapotban rontott be a tanácsterembe, ahol a fejlesztő csapat már tűkön ülve várta, közülük nem egy már dolgozott a kéznél lévő terminálon, volt, aki az előzetes jelentéseken próbálta átrágni magát, hárman pedig épp azon dolgoztak, hogy kapcsolatot létesítsenek a biztonság kedvéért a játékban tartózkodó kollégáikkal, hasztalanul.

- Valaki szólaljon már meg végre!

Erre az egyik munkatárs egy üzenetet továbbított az okos eszközre, ami az órájában működött, emez pedig elolvasva egyre nagyobb szemeket meresztett.

- Mi ez az őrültség...

- Ezt a közleményt adta ki a rendszer, mielőtt 0:23-kor végleg elveszítettük az irányítást.

- Mennyien... Rekedtek bent?

Az egyik technikus megrázta a fejét, ami annyit tett, hogy teljes a kudarc. Bármit próbáltak, az a közel 10000 játékos, akiket két héttel korábban beküldtek, egytől egyik bent rekedt. A projekt vezető a székébe roskadt, és tanácstalanul fogta a fejét.

- Most mi lesz?

- Nem tudjuk kihozni őket?

- Az még hagyján, de kapcsolatba sem tudunk lépni senkivel.

Általános pánik uralkodott a teremben és hosszú percekig csak tétlenül járkáltak fel és alá, miközben a teljes stáb mind a negyven tagja a legkülönbözőbb rémálmokat élte át ébren arról, hogy egy ilyen malőr után mibe fog ez kerülni a cégnek, és hogy mi lesz velük.

- Jól van! Elég volt, mindenki figyeljen ide!

A projektvezető, mint aki megvilágosodott, hirtelen felemelkedett a székéből és elkezdett olyan sebességgel kattogni az agya, mint addig soha. Az a fajta ember volt, akit nem csak üzleti okokból neveztek ki egy ilyen léptékű munka vezetői posztjára. Ezelőtt több játékon is dolgozott már fejlesztőként, így volt belátása majdhogynem mindenbe, ráadásul nem csak ennél a cégnél, hanem annál is, akik a Call to Armson is dolgoznak, így több mint elég tapasztalata volt.

- Sigurdson, a technikai stábbal együtt azonnal izolálják a szervereket, hogy senki se tudjon hozzájuk férni mostantól! Kap rá fél órát.

- Igenis!

Az egyik technikai vezető ki is viharzott az embereivel.

- Sztaniszkij, kezdjenek el dolgozni egy alternatíván, amivel evakuálhatjuk a játékosokat! Minden támogatást átcsoportosítunk hozzá, ami szükséges!

Az egyik legfiatalabb csapattag bólintott, és vagy hat társával együtt hagyta el a termet.

- Robertson, az orvosi stábbal biztosítsák, hogy a podokban mindenki biztonságban legyen! Cseréljék le a Stázis folyadékot, és mindent tegyenek meg, hogy kényelembe helyezzék őket, amennyire csak lehet!

- Azonnal!

A bent tartózkodó egyetlen nő is távozott, és a hátramaradtak mind a főnökükre néztek, mintegy várva a megváltást, emez pedig nem maradt adósuk.

- Omega protokollt rendelek el. Értesítsék a vezetőséget, és csoportosítsanak át minden lehetséges erőforrást erre az ügyre!

Mindenki egyöntetű bólintását követően mind visszatértek a munkájukhoz. Sztovszkij csak visszatért az irodájába, és miközben gondterhelt arccal a saját számítógépén próbált valami megoldást keresni erre a helyzetre, csak egyre azon járt az agya, mégis hogyan juthattak el idáig.

__0__0__0__

A csörgő csontú csontvázak mindenfelől, egy lángoló város, mindenhonnan elkeseredett segélykiáltások, és pokoli feszültség a levegőben. Arma úgy érezte, megdermedt a vére is, de ezt még tetézte a tény, hogy a lángok ragyogása közepette a közelgő szörnyek ijesztő sötét alakja egy gyengébb idegzetű embert veszélyes állapotba is hozhatott volna.

- Ugye... Ez csak valami rossz álom...

De nem volt az. Egy páran hadakoztak körülötte, de nem volt sok esélyük a nyomasztó túlerővel, így ő sem maradhatott tétlen. A válla mögé nyúlt, de csak a levegőt markolta meg.

- Az Ogre Ölő...

Ekkor döbbent rá, hogy a fogadóban mind fegyvertelenül ültek, és mivel onnan került ide is...

- Ez hiányzott még... Valakinek nincs egy fegyvere elfekvőben?

Senki sem reagált, legalább is látszólag, de hirtelen egy csuhás alak került épp a látószögébe, egy egykezes kardot hajítva felé, amit nem volt nehéz elkapnia.

- Kösz!

Emez csak biccentett, majd fordult is vissza, hogy az egyik sérültet ápolja.

- Szóval egy gyógyító... De honnan volt kardja?

Erre a kérdésre persze rögtön eszébe is jutott a válasz. A játékban nem csak a saját karakterosztályod előre kirendelt fegyver típusát volt szabad használni, hanem akármelyik másikét is, persze némi hátránnyal.

- Ez is megteszi.

Bár egykezes kardhoz a legtöbben pajzsot használtak, Arma nem rendelkezett semmi ilyen jellegű tárggyal, sőt, az eszköztára is üres volt, és az eddig megszerzett vagyona is odaveszett.

- Na gyertek csak!

Az egyik csontvázat egy könnyed mozdulattal elengedte maga mellett, majd blokkolt egy alulról érkező csapást és megszabadította ellenfelét az egyik karjától, amivel együtt a kard is a földre hullott.

- Legalább ez lenne kétkezes, de nem... Minek?

Így morfondírozott félhangosan, miközben ketten még fedezték a hátát, de oldalról rendszeresen bekapott egyet, ami lassan, de ette az életcsíkját.

- A francba is!

Egy koppintás a csizmája orrával a földön heverő kard hegyére, és a következő pillanatban már két fegyverrel a kezében blokkolt egyszerre három támadást. Közben a társai megszabadították a túlerő javától, és ideje nyílt megnézni a szörnyek státuszát.

- Csontváz Lovag, lv21... Remek, tehát ezért ilyen erősek?

Egy pillanatra nem figyelt oda, és kis híján a feje bánta, de egy nagy villanás és a támadó csontkollekció atomjaira hullott. Ekkor gyúlt világosság a fejében is.

- Hát persze, elemi gyengeség!

Az egyik közelében álló mágushoz fordult, aki az imént ki is segítette talán.

- Tudsz fegyvert buffolni?

- Nagyjából 10 másodpercre, de igen.

- Jó, akkor adj egy kis fény elemi buffot!

Emez bólintott, és ahogy a jobbjával hozzáért az egyik kardhoz, rajta a kis rúnák, amik eddig nem látszottak ki a mocsok alól, ami borította őket, most felragyogtak, majd a másik megérintésekor egy aranyló aurát kapott.

- Segíts a többieknek is!

- Várj!

Mielőtt megint harcba ugorhatott volna, Arma egy csapatmeghívást kapott, és jobbkor nem is jöhetett volna. Egy gyors elfogadás és a szeme sarkából láthatta az újdonsült társai nevét is.

- Aizen, Meiya és Chlaoustic... Meiya talán lány...

Ez futott át szélsebesen az agyán, és mivel a két fiút, jobban mondva a kamasznak tűnő elfet és a meglett férfinak tűnő tagbaszakadt törpét nem volt nehéz felismerni, így Meiya csak a mágus lehetett.

- Chlaoustic, fedezd a hátam!

A törpe bólintott, és kicsit sikerült végre a saját javukra billenteni a csata állását, ha ezt egyáltalán annak lehetett nevezni, mivel vajmi kevesen voltak az elsöprő túlerőhöz képest. Az elf fiú is szorgosan csapkodott a csatabárdjával, amit láthatóan az egyik csontváztól szedett el, míg Chaoustic egy rövid karddal és pajzzsal ügyködött, bár érezhetően nem ez volt a preferált fegyvere. Egy pillanatra egymásnak kellett vessék a hátukat, és ekkor volt idő egy pár szót váltani.

- A ti felszerelésetek is elveszett?

- El, az egész... Épp aludni akartam... Még szerencse, hogy a ruháim rajtam maradtak..

- Én tudnék örülni valami jobb fegyvernek...

Chaousticnak nem jött jól az alacsony termete mellé az indokolatlanul rövid fegyver, így a két társának egyfolytában be kellett segítenie. Bár fogyott, az ellenség létszáma még így is nevetségesen nagy volt.

- Nem az egykezes kardokhoz vagyok én szokva...

- Kétkezes, mi?

- Az... Ogre Ölőnek hívták... Amíg még megvolt.

Egy újabb csontkollekció hullott adat töredékekre, és Arma csak azon kapta magát, hogy sokadszor lép szintet.

- Ezek nagyon adják az XP-t.

- Nem is bánom. Fedezzetek kicsit, elosztom a stat pontjaimat.

Miközben Aizen a pontjait osztogatta, amiből minden szinten 3 járt, Arma az ő oldalát is fedezte, de Meiya is besegített a maga módján, megfagyasztva, és összetörve nem egy ellenséget, vagy épp berohanva, hogy újratöltse buffokat, mikor lemerültek. Ő maga is bőven fejlődött már, és így egy csapatként még több esélyük volt. Egymást fedezték a pontok elosztása közben és Arma, más választása nem lévén, mind a 12 megszerzett pontját az egykezes fegyverekre tette, ezzel is növelve a hatékonyságát.

- Megy ez!

Elkezdtek lassan fogyni, és Armának egy kis ideje is volt körülnézni. Annyit azonnal észrevett, hogy csak négyen maradtak, és a csuhás gyógyító eltűnt. Nem látta elesni, de mióta megdobta egy karddal, nem is látta egyáltalán. Ideje azonban nem volt ezzel törődni, mert a környéket eget-földet megrázó üvöltés rengette meg, a lángok közül pedig egy valóságos csontváz kolosszus emelkedett ki.

- Atya...

- Úr...

- Isten...

A hatalmas csontváz mindenen átgázolva rontott feléjük, és eközben nem kímélte a saját fajtáját sem, de több felől sikítozást is lehetett hallani az általános káosz közepette. Egy hatalmas csatabárd meglendült, és ahogy a földet elérte, bár sikerült elugraniuk előle, mind a négyen megérezték az utóhatását.

- Kerüljétek, és próbáljatok a háta mögül...

Nem volt idő befejezni, egy hatalmas kard egyetlen suhintással kettészelt egy házat, ami majdnem Aizenre dőlt, aki szerencsésen el tudott ugrani, de épp a monstrum elé, ami egy rúgással a romok közé repítette, ami alaposan levitte az életerejét.

- Aizen, vigyázz!

Nem volt értelme kiáltani, a fiú már eszméletlen volt, amit a játékban eddig nem tapasztalt senki.

- Pöröly!

Chaoustic figyelmeztető kiáltásával egy időben már dörrent is az óriási harci pöröly a pajzsán, ami meg is adta magát, és atomjaira hullott, ezzel együtt majdnem nullára ejtve a gazdája életerejét.

- Ne...

- Vigyázz!

Egy láncon lógó buzogány lendült épp Meiya felé, de Arma épp időben rántotta félre, Aizent viszont nem menthette meg, aki magatehetetlenül repült pillanatokkal később a levegőbe, minden életerejét elveszítve, és adat foszlányokra esve.

- Neeeee!

- Vigyázz!

Ezúttal Meiya és Arma is kaptak a pöröly lökéshullámából, ami alaposan levitte az életerejüket. Csak Chlaousticnak köszönhették, hogy sikerült fedezékbe vonulniuk, aki vakmerően nekirontott az óriásnak, ami azonban elkapta, és addig szorította, amíg az utolsó életereje is ki nem száradt.

- Jaj ne... !

Meiya eltakarta a szemeit, de Arma végignézte, ahogy a szorítás puszta ereje alatt összeroppanó törpe egy hatalmas roppanás és szétfröccsenő vér után szertefoszlik. Nem volt cenzúra, nem volt irgalom, csak egy iszonyú, fájdalmas, és brutális jelenet, ami bárkinek felfordította volna a gyomrát.

- Én ezt nem akarom... Elég volt! Valaki ébresszen fel végre!

Meiya nyöszörgött keserves hangon, és a könnyei patakokban folytak le az arcán, miközben elkeseredetten fogta a fejét.

- Nyugi, majd újraélednek a biztonságos zónában!

- Hol... !!? Miféle biztonságos zónában!!? Ennek a városnak biztonságos zónának kellene lennie, nem!!?

Meiya olyan volt, mint aki az eszét vesztette, csak hadart, hol halkan, hol majdnem kiabálva, és a tekintete is zavaros volt, de amit mondott, annak volt értelme. Arma tanácstalanul nézett körül, és észrevette, hogy a lángtenger közepette egy alak épp felé integet, és ahogy jobban megnézte, meglepetésére a csuhás volt az.

- Gyere, most kiviszlek innen!

- Nem... Hagyj békén!

Vesztegetni való idejük nem volt, hisz csak idő kérdése volt, mielőtt a hatalmas csontváz megtalálja őket, így az egyik kardot a hátán lévő hüvelybe dugta, a másikat pedig az övébe tűzte, felnyalábolta a lányt, és elindult a csuhás felé.

- Maradj egy kicsit csendben, hallod?

Meiya próbált engedelmeskedni, de nehéz volt, hisz az idegei még mindig égnek meredtek. Lassan kellett haladjanak, hisz időről időre megrezdült a talaj az óriási lábak alatt. Minden pillanatban a fülét hegyezve, fedezékről fedezékre loholva jutott el végül addig a kis nyílásig, aminek a szájában a csuhás az imént eltűnt, leengedte a válláról Meiyát, aki azonnal be is csusszant a pincébe, majd követte ő maga is.

- Megvagy?

- Igen... Csak kell egy kis pihenés...

Meiya idegei megviseltek voltak, így Arma inkább békén is hagyta, és körülnézett a kis pince helyiségben, ahova jutottak. A két lámpás, amit meggyújtottak a már bent lévők, épp elég fényt biztosított, hogy belássa a szűk teret. Hatan ültek, vagy feküdtek még idelent, és volt akihez a csuhás megint visszatért, hogy folytassa a munkáját. Két férfi, egy kislányra hasonlító és egy felnőtt törpe, és a csuhás. A kislány jobb karja hiányzott, a felnőttnek az egyik szeme világtalan lett, az egyik férfinak a hasán volt egy csúnya sérülés után egy hege, a másiknak az egyik füle, a bal keze és a jobb lába hiányzott. Durva volt a látvány, és mind csak minimálisan úszták meg, de sikerült időben fedezékbe hozni őket, és a csuhás már dolgozott rajta.

- Nem tudtam, hogy a csonkolt testrészek is regenerálhatóak.

- Pedig lehetséges, csak sokáig tart. Pár napig nem is mehetnek innen sehova.

Csuhásunk enyhén torokhangon beszélt egy álarc mögül, a kezein pedig kicsit oda nem illő páncélkesztyűket viselt. Nem volt túl beszédes kedvében, mert ezek után visszatért a munkájához. Egy üzenet érkezését jelezte a szokott hang, amiben a következő állt:

"Megváltoztak a szabályok. Aki Chaos birodalmába lép, nem hagyhatja el azt, amíg a játék le nem zárul.

Aki a játékban életét veszti, nem térhet vissza, hogy folytassa, de fel sem ébredhet, amíg valaki le nem győzi a végső bosst.

A biztonságos zónák fogalma megszűnt, minden várost, falut, erődöt és labirintust erővel kell elvennetek a boss legyőzésével.

Csak a legerősebb győzhet végül. A gyengeség itt halálos bűn!

~~Chaos"

- Ez most komoly?

- Ki lehet ez a Chaos?

- Játék magja... Azt hiszem...

- De azt Gaianak hívják... Mi folyik itt?

Miközben a többiek így tárgyalták az üzenet értelmét, Arma leült Meiya mellé, és a hátát simogatta.

- Jobban vagy már?

- Egy kicsivel... De akkor sem tudom ezt elhinni... Aizen és Chlaoustic...

- Nem kell aggódnod, hisz te is láthattad, hogy nem halt meg igazából senki... Csak...

- Csak fogságba estek a virtuális valóságban, ahogy mi is.

A csuhás, jobban mondva Arrogantia, mert ezt a nevet olvashatta le bárki, aki elég erősen megnézte magának a feje fölötti feliratot. A két férfi Kalantash és Bors névre hallgatott, a kislány Leimey, a felnőtt nő Karma Ina, és a sarokban ült egy sötétbe burkolózott alak, aki mintha a Raven névre hallgatott volna. Fegyvere csak neki volt, egy íj, ami az ölében nyugodott.

- Na és te?

Raven nem is fordította arra a figyelmét, úgy tett, mint aki alszik, vagy süket. Mind kimerültek voltak, és a fájdalom, amit a virtuális valóság szimulálni volt képes az ezt érzékelni hivatott idegek megfelelő stimulálásával, szintén megnehezítette az életüket, így a legtöbben úgy döntöttek, hogy jobb lesz rápihenni erre. Arma úgy döntött, körülnéz kicsit feljebb egyel, de még mielőtt a keresztfát elvehette volna az ajtó elől, amit gondos kezek még ki is támasztottak egy rúddal, biztos, ami biztos, Arrogantia szinte a semmiből jelent meg mellette.

- Hová indulsz?

- Meg akarom nézni, mi a helyzet odakint.

- Ne bolondulj meg! Még nem pihented ki magad rendesen. Az a boss odakint ólálkodik, és nem fog irgalmazni neked.

- Na ne mondd...

Már lépett is ki, és meglepetésére emez is követte, ami egy kicsit bosszantotta is, de örült is valamilyen szinten.

- Te talán nem akarsz inkább pihenni? Rád férne a mai nap után.

- Nap? Hisz még csak reggel 6 óra van.

- Az most nem számít, hogy mennyi az idő. Aludnod kellene.

- Nekem nincs szükségem alvásra.

Ezen kissé megütközött ugyan, de Arma hajlandó volt ezt annak felírni, hogy valami nagy éjszakai bagoly lehet. A ház, ahová a pincéből kijutva kerültek, három emeletes volt, és valami étterem lehetett valamikor a földszinten. Mintha megváltozott volna a kor is, amiben a játék játszódik, ez inkább a 18. Század végét, a 19. Elejét idézte.

- Vigyázz!

Arrogantia rántotta vissza, mikor majdnem egy leszakadó gerenda elé lépett, ami nagy robajjal zuhant le, üszkös, parázsló maradványai pedig még most is okádták a felsőbb szinten még mindig tomboló tűz forróságát.

- A rohadt életbe...

- Nem akarsz idő előtt leköszönni, ugye?

- Kösz...

Arrogantia nem válaszolt erre semmit, csak tovább lépett a legközelebbi ablakhoz, ami be volt deszkázva, és átkémlelt a deszkák között.

- Mi a helyzet?

- Pontosan, ahogy gondoltam. Mindenhol ott vannak, az utcán már nem látni csak csontkollekciókat.

- Gondolod, hogy mindenkit elkaptak?

- Nem valószínű... Bizonyára nem csak nekünk sikerült menedéket találnunk.

Az a szenvtelen, tárgyilagos, érzéseket nélkülöző hangnem ahogy beszélt, még akkor is, ha igazából optimistának szánta, akkor is durván hatott. Arma maga is odalépett az ablakhoz, és amennyire ki tudta venni, a füstfüggönyön keresztül átszűrődtek a kora reggeli nap bágyadt, vörös sugarai.

- Csillapodnak a lángok, ez jó jel.

- Igen, csak ránk ne roskadjon ez a ház...

Hamar visszatértek a biztonságba, és Arma még egyszer óvatosan ellenőrizte, jól reteszelte-e el az ajtót, mielőtt visszatért Meiya mellé, aki még mindig aludt. Nagyon megviselhette a két társuk elvesztése, és ez a helyzet, aminek a kellős közepébe csöppentek. Ő maga sem tudta már megtartóztatni magát, lehunyta a szemeit, és hamar el is aludt.

Az alvás a virtuális világban olyan volt, mintha csak feküdne az ember, miközben az agya kikapcsol, majd idővel be. Ez a világ önmagában is egy álom volt, abból is a rémes fajta, ahogy a megváltozott cím is jelezte. Armának azonban ez a rémálom még egy sajáttal tetőződött. A barátaival álmodott, akiket ebben a világban ismert meg, és akikről nem is tudott semmit. A kőszoborrá vált barátait hiába is próbálta megérinteni, mind porrá omlottak szét.

- Huh...

Ahogy kipattant a szeme látta, hogy Arrogantián kívül mindenki alszik, és hogy egyel kevesebben lettek.

- Hova lett Raven?

- Még akkor elment, mikor mi odakint voltunk.

Eddig fel sem tűnt neki a hallgatag alak eltűnése, de most is csak vállat vont. A sérültek sebei szépen gyógyultak, a lecsonkolt végtagok lassan újra visszanőttek, bár egyelőre a csontok, amik pusztán díszelegtek, nem voltak épp gyermekbarát látvány, de még mindig jobb volt, mint a csonka végtag, hisz tudta, hogy hamarosan újra a régi lesz.

- Őszintén, miért rejtegeted az arcodat?

- Talán fontos tudnod?

- Úgy érzem, hogy valami olyat rejtegetsz, ami csak neked fontos, hogy mások ne tudják. Egyikünk sem úszta meg ép bőrrel, de te furcsa mód nem tűnsz sérültnek, sőt, még fáradt sem vagy. Ez hogy lehet?

Arrogantia nagyot fújt, majd lassan hátrahajtotta a csuklyáját, és miközben levette a kesztyűket és a maszkot, felfedve a nagy titkot, még mogorván megjegyezte.

- Az élőkkel csak a baj van...

Hófehér haj, szürkés színű bőr, beesett arc, borotvaéles fogak, a kezei szinte csontig lesoványodva, és átható hullaszag, ami csak egy valamit jelenthetett.

- Élőholt vagy...

- Igen, de nem ez az oka annak, hogy nem mutatom meg az arcom senkinek. Nincs annak semmi jelentősége.

- Akkor miért?

- Mert nem akarom, hogy felismerjenek az utcán.

Tehát az avatarja egyszerűen megegyezett a valós külsőjével.

- Most már elégedett vagy?

- Ha tényleg hasonlítasz a valódi önmagadhoz, akkor nem lehetsz épp csúnya lány.

- Ne kezdd! Épp ezért álcáztam magam. Mindenki ezzel kezdi... Banshee vagyok, nem szépségkirálynő.

- Ha te mondod...

Arrogantia visszatette az álarcát, és kirázta a hamut a kesztyűiből, mielőtt újra felvette volna őket. Nem volt valami barátságos, de legalább szóra lehetett bírni.

- És honnan jöttél? Én Angliából, Birminghamből.

- Ezt is kár volt elmondanod...

- Csak beszélgetni próbálok.

- Hát ne próbáld! Nem érdekel az önéletrajzod, és az sem, hogy milyen barátságos tudnál lenni, ha akarnál. Nem érdekelnek a férfiak sem, és a világuk sem.

- Tudod, nem minden férfi egyforma. Ismerek olyat is, akit tényleg nem kedvelnél, és olyat is, akitől leesne az állad.

- És a második lennél te?

A szarkazmus és a kedvtelenség csak úgy sütött a lány hangjából, de Arma, mintha nem is törődne vele, csak csacsogott tovább, és próbált puhatolózni, de mindhiába. Aztán ő is megunta, és visszatért Meiyához, aki egész mostanáig az igazak álmát aludta.ő is csuklyát viselt, de ahogy finoman félrehúzta, selymes fekete hajat simíthatott végig. Meiya fészkelődött, de fel nem ébredt. Szerencsére a rossz álmai elmúltak már, és most nyugodtan lélegzett. Furcsán realisztikus volt ez a világ, mintha csak a valóságban lennének, a nyirkos pince áporodott szaga mindent áthatott. Érezni lehetett a koszt, ahogy az emberhez tapad, a kellemetlen szag okozta enyhe gyomorforgást, és a lámpások pislákoló fényénél minden árnyék ijesztő lidércnek hatott. Ilyen volt az, mikor a THRILL minden erejével működött, szürreálisan valóságossá téve a nem létezőt.

- Úgy látom, lassan kialszanak a tüzek.

- Ideje.

A nem túl tartalmas beszélgetés ellenére is sikerült ébernek maradniuk, többször is fent jártak, és még azt is meglátták, mikor a nap lenyugodott, ekkor már vékony füstfüggöny mögött. Mire a hold és a csillagok ragyogtak, a gomolygó füst el is szállt, és a tüzek ropogása is elnémult végre.

- Mintha a föld nyelte volna el őket.

- Igen. De reggel biztos visszatérnek majd.

Ekkor pillantottak meg egy lebegő fénygömböt, ami lassan átlebegett a házak között, mint valami reflektor, világítva az utat a mögötte közeledő alakoknak, amik az elesett játékosok virtuális testeit kutatták, és gyűjtötték össze egy szekérre.

- Ezek meg kik?

- Le!

Arrogantia lenyomta a kíváncsi társa fejét, aki nagyon feltűnően kukucskált a deszkák között.

- Ezek Necrominusok, hullagyűjtők. Ha nem vigyáz eléggé, az élőket is elviszik.

- Elég sokat tudsz erről. Tapasztalatból?

- A legtöbb játékban Necromancer szoktam lenni. Onnan tudom, hogy egy necromancer is van a közelben, ahol ezek felbukkannak.

- Gondolod, hogy barát?

- Nem, inkább az egyik felelős lehet a csontvázsereg megidézéséért.

Mikor visszatértek a többiekhez, azok javarészt már ébren voltak, és a sebek is elég szépen gyógyulgattak.

- Mi a helyzet?

- Semmi jó. Jobb lesz, ha nappal próbálunk kijutni innen. Hullagyűjtők ólálkodnak az utcákon.

Arma jól foglalta össze az eddigi fejleményeket, és láthatóan mindenki jól tudta, mik ezek.

- Akkor mi a terv? Itt maradunk, amíg el nem múlik a vész, és valaki végigtolja a játékot?

- Nem, nem maradhatunk itt. Ki kell jutnunk a városból, és megtalálni a többi túlélő játékost.

Arrogantia határozottsága mindenkiben egy kis félelmet keltett, de nem láttak jobb megoldást ők sem.

- Hogyan csináljuk?

- Holnapra mind elég jól lesztek, hogy megpróbáljunk kiosonni innen. Lassan fogunk haladni, és nehézkesen, de ha jól csináljuk, elérjük a város legközelebbi kapuját, és kívül már könnyebben tudunk rejtőzködni is.

- Na és a kinti szörnyek?

- Azok már nem járnak majd ekkora hordákban, így talán nem lesz velük annyi gondunk.

A terv világos volt, és Meiya, aki szintén emellé az elképzelés mellé állt, a Clear Vision képességgel megidézte a város látképét madártávlatból. Hamar megtalálták azt, ahol a minap a csata zajlott, és azt is megállapították, hogy hol vannak most, a legközelebbi, keleti kapu azonban így is nagyon messze esett.

- A romokat használhatjuk fedezékként, lassan, óvatosan haladunk, és elkerüljük az összeütközést a hordával, amennyire csak lehet. Csak akkor bocsátkozunk harcba, ha végképp nincs választásunk.

- Ezeket pedig mindenki tartsa magánál.

Meiya és Arrogantia egy halom varázsitalt osztott szét, amennyijük csak volt, mivel nekik még megvolt a felszerelésüknek ezen része, nem úgy, mint a többieknek, akik mindenüket elvesztették.

- Arrogantia, már akartam kérdezni, de ezt honnan szedted?

Arma felmutatta a tőle kapott kardot, amin apró mágikus rúnák egész sora szolgált nem csak díszítésül. Emez megvonta a vállát, és csak ennyit mondott:

- Találtam.

A tervek letisztázása után mind visszatértek a pihenéshez, mert másnap minden erejükre szükségük volt. Meiya és Arma megint egymás mellett ült, és egy kicsit zavarodottan ugyan, de a lány kikutatta a fiú kezét, és megfogta, mintegy menedéket, megnyugvást keresve. Arma rá nézett, és láthatta a derékig érő, ébenfekete haját és a szinte világító, élénk zöld szemeit.

- Jól vagy?

- Most már jobban. Végre látom a fényt az alagút végén.

- Igen, ha minden jól megy, holnap egy sokkal nyugisabb helyre jutunk végre.

Meiya halványan mosolygott, és tényleg megnyugtatóan hatott rá ez a kézfogás, mert igazán semmi más szándéka nem volt vele, mint hogy egy kis lelki támogatást keressen. Sokáig ültek így, mielőtt észrevette volna, hogy Arma közben elaludt. Az elmúlt bő napot ébren töltötte, vigyázva a többiekre, így most megérdemelte.