Angel Beats - Démonháború (Befejezett)

I. Fejezet

Az ébredés

Egy hatalmas erejű ütközés iszonyú robaja, egy szanaszét törő autó recsegő hangjai, egy üvegfelület iszonyú csörömpölése, és az érzés, ahogy egy ellenállhatatlan erő szabályosan kihajít valamiből, egy erős ütés a fejemen és a hátamon, ahogy nekiverődök valaminek, ami érezhetően erősebb nálam, és mégis továbbrepülök, iszonyú fájdalom, ami az egész testemet átjárja, majd teljes csend és sötétség. Néhány bizonytalan másodpercig még éreztem, ahogy még egy szikrányi élet ott pislákol bennem, aztán semmi más, csak a sötétség és az üresség.

- Waaaagh!

Hosszas üresség és némaság után tértem magamhoz. De hogyan, vagy miért, vagy egyáltalán miből eszméltem fel?

- Mi… ? Ez meg mi?

Egy hatalmas, tágas tér közepén feküdtem, ami nagyon úgy tűnt, hogy valami iskolához tartozott, méghozzá nem is akármelyikben.

- Hogy a jó életbe kerültem én ide? Egyáltalán hol vagyok?

Egy hatalmas, szinte elképzelhetetlenül nagy bentlakásos iskola udvarán találtam magam, méghozzá egy olyan iskola egyenruhájában, amilyet még soha életemben nem is láttam.

- Hogy kerülhettem ezekbe, a ruhákba? Egyáltalán ki adta rám őket?

Egész egyszerűen semmi sem volt elég tiszta, rengeteg volt bennem a kérdőjel, és az sem sokat segített, hogy az agyam egy merő homály volt, egyetlen tiszta emlék nélkül. Halvány fogalmam sem volt, hogy mégis hol vagyok, vagy épp hogy kerültem erre a helyre. Zavaromban felmásztam az iskola legmagasabb épületének tetejére. Ami a legmeglepőbb, az maga a környezet volt.

- Hogy az ördögbe kerül egy iskola az esőerdő kellős közepére?

Kétségkívül az egész iskolát egy hatalmas, szinte áthatolhatatlannak látszó erdő vette körül, azon túl pedig csak az áthatolhatatlan köd látszott. Láthatóan lenyugvóban volt a nap, mégis olyan forróság volt, mint egy sütőben.

- Eszem megáll, olyan ez a hely, mint egy hatalmas szauna!

Majdhogy nem elviselhetetlen volt a meleg, amit még tetéztek is a ruhák, amiket viseltem. Ha maga a meleg nem lett volna elég rossz, akkor még ott volt a néma csend, ami szép lassan felőrölt belülről. Egész egyszerűen úgy éreztem, hogy ha nem beszélek valakihez sürgősen, akkor egyszerűen megzakkanok. Mindegy volt, merre és mennyit mentem, az iskola teljes területe tök üres volt. Valakinek csak lennie kellene itt, hisz ez egy bentlakásos iskola lenne, nem?

- Hol a fenében van mindenki!?

Elkeseredett segélykiáltás volt ez, amire megvallom őszintén, nem vártam választ, azonban mégis jött, és nem kimondottan olya, amilyenre számíthatna valaki.

- Hisssssss!

Azon nyomban sarkon fordultam, mert ez a földön túli sziszegés a hátam mögül érkezett, és ahogy jobban körülnéztem, a meglepetésem iszonyattá vált. A tető szélén túlról egy méreteiben és külsejében aligha meghatározható lény emelkedett fel. A teste már-már emberszerű, denevérszárnyak, hatalmas, a karommal vetekedő hosszúságú karmok, lángoló vörös bőr. Az arca… Az volt, ami a legrémítőbbé tette: hatalmas csupa fog pofa, ami leginkább egy kardfogú tigrishez tette hasonlóvá, semhogy emberhez. 

- Öcsém, ez nagyon durva…

Megpróbáltam elhátrálni előle, de mint valami bohózatban, a saját lábamon estem át, valószínűleg félelmemben egyszerűen leblokkoltam, és a lény egyre közeledett hozzám. A félelmeimen az sem sokat segített, hogy ahogy közeledett, folyamatosan nyáladzott. Már éreztem a kénszagú leheletét is, ahogy szép lassan az arcomba mászott. Egek… Ilyen lehet a halál lehelete is… Úgy éreztem, elájulok, ami jól jött volna, így nem kellett volna végigélnem, ahogy a lény még élve rám veti magát, mint dúvad a friss húsra.

"Bumm, bumm!"

Olyan volt, mint két távoli durranás, majd a pokoli sziszegés hirtelen halálhörgésbe fordult át, ám mielőtt még ráébredtem volna, hogy mi folyik körülöttem, valaki felcibált a földről, és már csak azt éreztem, hogy futva rángat. Mikor kinyitottam a szemem, csak azt láttam, hogy egy háromfős társaság kellős közepén rohanok lélekvesztő tempóban, és közülük kettő férfi, egy pedig nő volt, amit csak a testalkatukból tudtam megítélni, mert fekete védőruhát viseltek, és sisakot. A Női alak markolászta a karomat, és ő cibált maga után. Ami a legjobban meglepett azonban épp az volt, hogy lőfegyvereket cipeltek magukkal. Szóval akkor fegyverropogást hallottam?

- Alfa 3 a Központnak! A csomag biztosítva, de túlerővel állunk szemben, azonnali erősítést kérünk!

- Értettem! Yuuki úton van!

A torz hang és a statikus recsegés, ami ezt a beszélgetést követte, egyértelművé tette, hogy rádióbeszélgetést hallottam.

- Mégis kik vagytok?

- Nincs időnk a csacsogásra! Mozgasd a Lábad szárát!

Ezt a nőalak mondta, aki most is a karomat tartotta satuszerű szorításban, és rángatott maga után, igaz nem sokáig. Ahogy körülnéztem, ezernyi ilyen lény vett körül minket.

- Rohadt élet! Lőjetek, nem tehetünk mást!

Nagyon úgy tűnt, hogy a fiatal nő volt ennek a csapatnak a vezetője. Hamarosan minden felé üres töltényhüvelyek röpködtek minden felé. Azok a lények, mert nem is igazán tudnám megmondani, mik is lehettek azok, menekülőre fogták, de nem sokáig, Hirtelen az egyik lecsapott, és a csapat egyik tagját elragadta magával

- Ne, Komoi!

A lány kétségbeesetten nyújtotta ki a kezét az elragadott társa után, de nem ért semmit. Sőt, majdnem őt is elragadták, de valami ösztön azért kiáltott bennem, hogy az övén lógó pisztoly után kapjak, és a dög fejébe eresszek egy golyót, ami a szemem láttára vált hamuvá.

- Jó kis reflex volt kölyök! Szép lövés, ami a legfontosabb!

Az arcát nem láthattam, de úgy éreztem, hogy épp hálás pillantást vetett rám. Ez után a Rohampuskára mutatott, amit ez a Komoi elejtett.

- Kapd fel azt az M23-ast és segíts! Nincs más esélyünk!

Csak bólintottam, és hamar leguggoltam a fegyverért, miközben ő fedezett. Kicsit nehéz volt a fegyver maga, nehezebb, mint amire számítottam, holott jól tudtam, hogy van súlya egy ilyennek, de hamar meg tudtam szokni. Rövid sorozatokat lőttem ki, így könnyebb volt a célzás is, és valahogy úgy éreztem, hogy nagyon jó csapatként működünk együtt így hárman. Mikor kifogytam, egy ügyes mozdulattal újratöltött, méghozzá olyan könnyedén, hogy még oda sem kellett nézzen. Félelmetes volt, de ezt nyilván nem először csinálta. A dolgok jól alakultak, egészen addig, amíg…

- A rohadt életbe! Kifogytam!

- Én is!

Mind kifogytunk, és bár nem szorongattak minket annyira, mint eddig, akkor is elég meleg helyzet volt. Még a pisztolyt teljesen kilőttem, de ez sem sokat segített.

- A francba is! Bázis, hol a francban van az erősítés?

Mintha csak erre várt volna, ebben a pillanatban egy villámgyorsan mozgó fehér jelenség tűnt elő a semmiből és mészárolni kezdte a lényeket. - Guard skill - Hand Sonic!

- Vigyétek innen! Gyorsan! Én elintézem őket!

Mikor egy pillanatra megállt, kiderült, hogy egy fiatal lány: Ezüstös fehér haj, ragyogó, kifejező zafírkék szemek, és ahogy rám nézett, az arcán fura grimasz jelent meg. A karjából két hosszú energiapenge meredt ki, amik nyilván ez a Hand Sonic izé voltak.

- Vigyétek innen! A többi majd én elintézem!

Még időm sem volt, hogy eltűnődjek ezen a szinte hihetetlen jelenségen, mert a másik két alak elrángatott magával. Egészen a legközelebbi épületbe rángattak, bent pedig egy sor ajtó előtt rohantunk el, mielőtt megálltunk volna az előtt, amin az „Igazgató” felirat állt, és alatta egy arany plaketten egy pajzs szerepelt, rajta keresztben egy szalag és rajta a SSS felirat.

- Mi ez a hely?

- Ez a legbiztonságosabb hely, ahová kerülhetsz ebben a pokolban!

A fiatal nő kopogott, majd egy nagyon érdekes jelszó következett:

- Nincs isten, sem Buddha, sem Angyal!

Ha ez tényleg jelszó volt, akkor bizony elég fura, de a lényeg, hogy ezek után az ajtó kinyílt előttünk, majd újra becsuktuk magunk mögött. Mikor beléptünk, a két társam végre levette a sisakját, és mint kiderült, nagyjából annyi idősek voltak, mint én, azaz kb. 16-17 évesek. A Fiúnak kék haja és lilás színű szemei voltak, a lánynak vállig érő szőke haja és szürkéskék szemei.

- Meghoztuk Misaki! Épen és egészségesen.

Misaki, ahogy emez nevezte szintén korunk béli lány volt, aki egy jókora karosszékben ült egy hatalmas asztal túloldalán, épp az ablak előtt. Fekete haj, mélyzöld szemek, és még az aránylag félhomályban is jól érezhetően szúrós, szigort sugárzó tekintet.

- Még valaki?

- Senki más, csak ő. Az is kiderült, hogy a balhét is ő okozta.

Misaki méltóságteljesen bólintott, és intett emennek a lánynak, hogy távozhat, így csak én és a másik fiú maradtunk ott.

- Foglaljatok helyet, fiúk!

Az alapján, ahogy mondta, ez inkább parancs volt, mintsem ajánlat. Volt a szobában még egy kisebb asztal, egy fotel, és két nagyobb kanapé is. A Másik fiú a jobboldali kanapén foglalt helyet, én meg a fotelt foglaltam el, és nyilván Misaki is így gondolta. Felállt, és szép lassan körbejárt, alaposan megnézett magának és egy darabig csak bólogatott, majd keresztbe tett lábakkal, karba tett kézzel leült elém az asztal szélére.

- Jól vagy, Kölyök?

- Azt hiszem…

- Azt tudod, hol vagy most?

- Nem igazán… Egy iskolában talán?

Jót nevetett ezen a megállapításomon, de bólogatott is.

- Hát persze, honnan is tudhatnád? Az igazi kérdés inkább az, hogy hol is van pontosan ez az iskola!

Ez engem is elgondolkodtatott.

- Fogalmam sincs! Az esőerdőben talán?

Ez már mindkettőjükből előcsalta a nevetést.

- Ja, hogyne, hát még ha ennyire egyszerű lenne a dolog…

Nagyot sóhajtott, és végre kimondta.

- Nézd… Talán nehéz lesz felfogni elsőre, de az a helyzet… Hogy meghaltál.

Ez olyan volt, mint egy kalapácsütés a homlokomra.

- Ugye most csak viccelsz?!

- Bocs kölyök, de nem! A helyzet az, hogy feldobtad a talpad, és a pokolnál is rosszabb helyre kerültél!

Misaki erre a megállapításra felkelt, odasétált a másik sráchoz, és jókora maflást súrolt le neki.

- Kösz, hogy eljátszod Nyilvánvaló Kapitányt, Tamaki?

- Előbb-utóbb úgyis meg kellett tudja, nem? Egek!

Ugyancsak heves vitába bonyolódtak e felett, és szinte figyelmen kívül hagytak még engem is. Én meg rájuk nem figyeltem, mert kifelé bámultam az ablakon, és a kint folyó öldöklő küzdelmet követtem figyelemmel. Akármit is indítottam el, nem volt egyszerű leállítani. Annyira elmerültem ebben a látványban, hogy Misaki kénytelen volt megrángatni a fülemet, hogy újra magamhoz térjek.

- Ébresztő!

- Ááu! Ez mire volt jó?

- Nyitott szemmel aludtál, fiacskám!

Igaza volt... Nem éreztem, ahogy az idő telik, csak elmerengtem, és nem is figyeltem rájuk. Egy kérdés merült fel csupán bennem.

- Oké, szóval meghaltam… De akkor mi ez a hely?

- Egy amolyan túlvilág… Purgatórium, ha úgy tetszik, ahová a helyüket kereső eltévedt lelkek kerülnek. Itt aztán van helyük, hogy elgondolkodjanak az életben viselt dolgaikon meg miegymáson… Amíg…

- Amíg át nem kelnek… a fénybe…

Értettem már… Tamaki felvetése teljesen jogos volt, hisz a Buddhizmusnak van ez a része az újjászületésről… Így már minden sokkal érthetőbb volt. Csak épp…

- Mik azok a lények?

- Mármint azok, amik megtámadtak? Mi démonnak nevezzük őket.

Had ne mondjam, hogy teljesen passzolt ez a név hozzájuk.

- És ti kik vagytok?

- Mi a SSS vagyunk!

- A micsoda?

Elmagyarázta, hogy előttük már működött egy SSS nevű szervezet ebben az "Iskolában", bár ők Shinda Sekai Sensennek, azaz 'Túlvilági Harci Frontvonalnak' nevezték magukat. Egy fegyveres szervezet, akik kicsit bajkeverők voltak, és állítólag Isten ellen lázadoztak. Persze azt sem hallgatta el, hogy már rég nem voltak ebben a világban, mire ők ideérkeztek.

- Itt háromféle emberrel fogsz majd találkozni. Először is vagyunk mi, a SSS, a farkasok a bárányok között. Aztán ott vannak a civilek, akiknek a védelmére keltünk, és álltunk össze egy sereggé lényegében. A harmadik meg az NPC-k

- A mik?

- Nem játszó karakterek. Olyan emberek, akik már rég nem rendelkeznek olyannal, ami minket azzá tesz, amik vagyunk!

- Úgy érted… ?

- Pontosan, lélekkel!

Ez volt csak az igazi sokk a javából… Az ember itt a lelkét is elveszítheti?

- Tehát vagy Birka leszek, vagy a farkasok közé állok?

- Pontosan! Egész gyorsan kapcsolsz kölyök!

Misaki és Tamaki is jót mosolyogtak a viszonylagos éleseszűségemen. Éreztem, hogy a jó választás az lenne, ha csatlakozok. Elvégre nagyon kellemes, és bizalomkeltő érzés volt, amikor a másik két alaknak segítettem, és éreztem, hogy szükségem van még ilyen élményekre. Kellett az a kis löket adrenalin, amit akkor átéltem, így már meg is volt a válaszom:

- Akkor inkább állok a farkasok közé!

- Bölcs döntés! Isten hozott a csapatban!

Most mindketten kezet szorítottak velem, ezzel képletesen befogadva a falkába.

- Na jól van, most, hogy ezen is túl vagyunk, Tamaki!

- Igen?

- Mostantól a te csapatodban lesz! Szereld fel mindennel, amire csak szüksége lehet!

Tamaki bólogatott, és megveregette a vállamat.

- Helyes! Tetszik ez a fiú! Van benne kurázsi!

- Akkor Ígéretes, úgy gondolod, van benne lehetőség?

- Meghiszem azt! Mikor a legszorultabb helyzetben voltunk, fegyvert ragadott és segített nekünk! Pedig megesküdnék, hogy életében nem fogott még fegyvert a kezében! Hogy van-e benne lehetőség? Hogy a viharba ne lenne!?

Tamaki dicsérete jól esett. Misaki még egyszer megrázta a kezemet, és ezzel hivatalosan is megkaptam a Farkaskölyök státuszt, vagy legalábbis így éreztem.

- Jól van, most hogy ezt letudtuk, mindketten leléphettek!

- Igen asszonyom!

Tamaki tisztelgett, amiben én is követtem a példáját, majd távoztunk. Sok minden járt a fejemben, de nem akartam egyelőre Tamakit terhelni ezzel, inkább hallgattam. Majd máskor, amikor csendesebb idők járnak!

II. Fejezet

Aranyszőke, Hollófekete és Hófehér

Ja, azt hiszem el is felejtettem bemutatkozni. A nevem Yamato, Kiriha Yamato. Ha másra nem is, de legalább ennyire már emlékeztem néhány napon belül. Minden más sajnos homály… Ez olyasmi volt, ami Misaki és Tamaki szerint sem volt ritka eset a balesetben elhunyt emberek esetében, márpedig velem ez történt. Talán még annyira mindenképpen emlékeztem, hogy szerettem a filmeket. Azt hiszem ez nagyjából rendben is van. Minden esetre sikerült valamelyest beleilleszkednem az új túlvilági életembe, és a SSS-be is. Eleinte azt hittem, csak bajom lesz az egésszel, de ahogy Tamaki mondta, őstehetség voltam. Szinte lehetetlen sebességgel beletanultam mindenbe. Ha teljesen őszinte akarok lenni… Nos ez egy hatalmas bentlakásos iskola volt, de minden más hiányzott belőle… Olyan volt, mintha csak mi, diákok lettünk volna az egyedüli lakók, és egy felnőtt, vagy főként, tanár sem sanyargatott minket egy percig sem. Hogy úgy mondjam, elég unalmas volt az egész, és ha nincs Tamaki, aki az első naptól a szárnyai alá vett, akkor bizony igencsak eluntam volna magam. Sokat mesélt mindenféléről, aminek esküszöm, a felét sem értettem, de azért bólogattam. De azért egy valami mindenképpen megragadt bennem abból, amit mesélt:

- Nem imádni valóak ezek az NPC lányok?

- De, nagyon aranyosak, mindig mosolyognak, mindig boldognak tűnnek… Olyan, mintha semmi sem zavarná őket a világon…

- Azért, mert tényleg nem… Legalább is nem úgy, mint minket.

- Hogyhogy?

- Tudod, ők szinte semmit sem vesznek fel a világ problémáiból… Legalább is nem úgy, mint ahogy mi. Mi aggódunk a barátaink miatt, meg minden… Nekik úgy tűnik, semmi miatt nincs okuk aggódni. Vessz össze velük, üsd-verd őket, ahogy akarod, akkor sem haragszanak meg, legalább is nem sokáig… Úgy 4-5 perc, és megint úgy beszélgetsz velük, mintha semmi sem történt volna.

Ez érdekes kis mese volt, annyi szent.

- Az a helyzet, hogy nagyon jó kis barátságok köttethetnek ezekkel, a srácokkal. Kedvesek, kötetlenek, beszédesek, mindig jól el lehet beszélgetni velük, kedvesen csacsognak a lányok, kiöntheted nekik a bajaidat, és meghallgatnak, sőt együtt is tudnak érezni veled, de csak egy ideig. Sok olyan van köztük, akik a mai napig is úgy jön oda hozzám, mintha régi barátok lennénk.

Tetszett az, ahogy Tamaki ezt mind elmesélte. Nyilván sok kellemes emléke volt ezzel kapcsolatban, de én azért szívesebben barátkoztam volna emberekkel ezek után is.

- Hé, mi lenne, ha megfogdosnád az egyik lányt?

- Mi? Miért tennék én olyat? Nem gondolod, hogy megharagudna rám?

- Csak gondold végig, mit mondtam neked az előbb! Ki tudja, még egy csinos barátnőd is lehetne közülük…

- Akkor sem! Engem megneveltek, ha nem zavarna!

- Jól van, egye fene, de nem mondhatod, hogy nem adtam egy hasznos tippet sem!

Nem bántam, Tamaki amúgy is nagyon kedves barátom lett ilyen rövid idő alatt is, és mindent megtett, hogy valamivel kellemesebbé tegye az itt tartózkodásomat. Persze voltak napok, amikor még ő sem volt ott velem. Ilyenkor általában csak az iskola területén kószáltam, igaz ilyenkor sem voltam teljesen magányos, mert velem volt a Glock 17-esem, az övembe tűzve, mint a régi maffia filmekben. Ezek voltak a legunalmasabb időszakok, és ami még rosszabb, az összes SSS tag eltűnt a föld színéről is. Még azon a napon is csak ücsörögtem egy padon nem messze a főépülettől. Csak ültem ott és néztem, ahogy három igazán aranyos kis NPC lány játszadozik egy labdával. Igazán aranyos kislányok voltak, az egyiknek hihetetlen hosszú barna haja és szép barna szemei voltak, a másodiknak rövid barna haja és kék szemei, a harmadiknak pedig lángvörös haja és smaragdzöld szeme. Nagyon kedvesen nevetgélve játszottak, az ember pedig meg sem mondta volna, hogy nem emberek, ha rá nem villan az a szomorú üres tekintet.

- Aranyosak igaz?

Majdnem felugrottam a helyemről meglepetésemben, mert a hang szinte mellőlem jött. Ahogy felnéztem, az a szőke lány állt ott, félig a padnak dőlve, aki az első napon megmentett, és a három lányt figyelte.

- Te nem... ?

- De igen! A nevem Sayuri!

Leült mellém, és a karjait a pad támláján nyugtatta. Sayuri… Milyen szép név egy ilyen szép lánynak… És azok a szép, szomorú szemek…

- Yamato igaz?

- Erhmm… Igen... Kiriha Yamato... De honnan tudod?

- Errefelé elég gyorsan terjednek a hírek, csak tudd! Gondoltam, meglátogatlak a napokban, hogy megnézzem, hogy vagy, de látom, boldogulsz.

- Igen… Tamaki a szárnyai alá vett.

- Valahogy sejtettem, hogy ezt mondod.

A három lányt nézte, a szomorúsága pedig nőttön-nőtt. Valahogy az volt az érzésem, hogy meg kell kérdeznem, mi bántja.

- Ismered talán őket?

Az arckifejezése hirtelen nagyon sötétre változott erre a kérdésre.

- Hogy ismerem-e őket… Nem… Az nem a megfelelő kifejezés.

- Hogyhogy?

Csak megcsóválta a fejét, és tovább nézte a három lányt. Egyszer még az ajkába is harapott, amitől a vére is kiserkent, de a zsebkendőjét fogta oda, és hamar el is állt. Egy darabig eltartott, mire megint megszólalt.

- Kanna, … Miko, … és Himiko… ! Hogy ismerem-e őket? Nem… A legjobb barátaim voltak… Legalább is addig a bizonyos napig…

Egy kicsit eltöprengtem ezen, de kérdeznem sem kellett, folytatta magától is.

- Soha nem lett volna szabad belerángatnom őket ebbe… !

- Miért, ők is... ?

- Igen, ők is a SSS tagjai voltak, de csak miattam, mert én erősködtem. Szóval egy kis meglepetést terveztünk a dögöknek. Mi lettünk volna, akik rajtuk ütnek. Ekkor tudtuk csak meg, mennyire fifikásak ezek a dögök…

Nyilván a démonokról beszélt, semmi másról nem is lehetett szó. Hatalmasat csapott a padra ököllel, ami csúnyán meg is sértette a kezét, de hamar begyógyult ez a seb. Igen, a fizikai sebek hamar begyógyulnak, de mi van a lelki sérülésekkel? Azok begyógyulnak valaha?

- És te…

- Összesen 12 ember, köztük ők hárman és én is. Ennyien voltunk… Egyenként ragadták el őket mellőlem, és már csak én maradtam… Sarokba szorítva, mint egy patkány… A sors furcsa fintora… Akkor jött Yuuki…

- Yuuki? A Fehér hajú lány?

- Igen ő... Megmentett, de… Bár ne mentett volna meg!

- Ne mondd ezt! Biztosan okkal tette!

- Igen… Azon a napon kaptam tőle valami fontosat.

- És mi lenne az?

- Egy okot a bosszúra. Ha megtalálom azt a rohadékot, aki ezt tette velük, én letépem a fejét!

Mély sajnálattal néztem Sayurira. Olyan szép és kedves lány volt amúgy, de ezek a rémes gondolatok, amik a fejében forogtak… Ezek a rémes szavak, amik elhagyták a száját… Egyszerűen nem illett egy hozzá hasonló lányhoz az ilyen beszéd. Hirtelen sugdolózást hallottam:

- Nézzétek! Ő az!

- Akkor menj már oda hozzá!

- De miért én?

- Csak menj már, Kanna!

Halk lépteket hallottam közeledni, és ahogy felnéztem, Kanna, a Vörös hajú lány állt előttünk, és nagyon kedvesen mosolyogva nyújtotta a kezét Sayuri felé. Miko, a rövid hajú, és Himiko a Hosszú hajú barna lány inkább hátra maradtak.

- Ka… Kanna?

Sayuri felnézett rá, és a szemeiben nagyon gyenge kis fény pislákolt. Szép lassan végigvezette a lányon a tekintetét, és ő maga is alig hitt a szemének.

- Mondd, Sayuri, te nem jössz játszani velünk?

Sayuri megint lehorgasztotta a fejét, és jó ideig nem szólt semmit. Egyszer csak hatalmas könnycseppeket láttam lecsöppenni a földre. Hirtelen felpattant, az arcát eltakarta a kezeivel, és elfutott, miközben csak elkeseredetten azt kiáltotta:

- Neeem!

Kanna tanácstalanul, és kissé zavartan nézett utána, egészen, amíg el nem tűnt a szeme elől.

- Talán… valami rosszat mondtam?

Én csak a fejem ráztam.

- Te nem mondtál semmi rosszat Kanna... Csak épp… Sayuri nemrég elvesztette három nagyon jó barátját, és nem tudja túltenni magát rajta… Legalább is még nem…

- Óh, értem... Sajnálom...

Kanna arca hirtelen megváltozott. Szinte tényleg részvét, sajnálat és szomorúság ült rá. Mintha a szemei is megváltoztak volna... Megcsillant bennük a bánat, és az együttérzés szikrája. Csak állt ott némán, és olyanná vált szinte, mint a szomorúság élő szobra.

- Kanna! Jössz már?
- Jövök!

És máris visszaváltozott a régi önmagává. Igazán szomorú volt ez az egész, mert egy pillanatra már némi reményt láttam megcsillanni még Sayuriban is, de azok az üres tekintetek, és az, ahogy pillanatokon belül vissza tudott térni a „normális” önmagához, az sajnos elég beszédes volt. Ezek után elmentem inkább reggelizni, mert nem bírtam volna tovább maradni azon a helyen, ahol Sayuri úgy kiakadt. Ja persze, talán nem is említettem, de az ember igényei itt a túlvilágon is épp ugyanolyanok maradtak, mint az életben. Éreztünk éhséget, szomjúságot, sőt, még a fáradtságot is. Ami még meglepőbb, még a saját szívverésünket is érezhettük. Miután végeztem a szükségleteimmel, végre elsétáltam a kedvenc helyemre. Ez nem volt más, mint az iskola közvetlen bejárata. Az egyik feltűnő dolog a kb. 15 fokú lépcsősor volt, ami a kapuhoz vezetett, ami mellett két nagyon jó érzékkel elhelyezett, természetes kis vízesés csobogott el. Szerettem ide kijönni, mert csend és nyugalom fogadott minden alkalommal. Ekkor azonban valami más volt. Valaki egy nagyon kellemes dallamot dudorászott, és ahogy lenéztem, a lépcső alján egy fehér hajú lány ült. Elkezdtem szédülni, mert olyan volt, mintha ez a dal homályos emlékeket idézett volna fel bennem. Nem értettem az egészet.

- Yu-Yuuki!

A lépcső alján ülő lány most rám emelte zafírkék szemeit, és azonnal mosolyra fakadt. Nem is értettem, miért fintorgott a minap, mikor meglátott. Ez a kis mosoly most napfényként ragyogott rám, és kicsit felderítette a kedvem is. Hamar csatlakozott hozzám, és egy kis sétára indultunk az iskola körül. Hozzám, sőt, inkább Sayurihoz hasonlóan, a SSS iskolai egyenruháját viselte: Fehér matrózblúz, kék alapon piros csíkos gallérral és mandzsettákkal, kék szoknyát, és a nyakában vörös kendőt. Ami engem illet, én fekete nadrág, fehér ing, és okkersárgás-barna öltönykabát kombinációt viseltem, bár az őszintét megvallva a meleg annyira durva volt, hogy a kabát lekívánkozott rólam.

- Szóval, Yuuki! Azt már akartam kérdezni, de… Te hogy kerültél ide?

Yuuki kicsit értetlenül nézett fel rám, pedig igazán semmi bonyolultat nem kérdeztem.

- Hogy érted ezt?

- Mármint hogy haltál meg? Hogyan kerültél ide, vagy mikor? Ha érted, hogy értem?

- Oh…

Egy kicsit eltöprengett, de végül csak annyit makogott:

- Ami azt illeti… Nos… Fogalmam sincs…

Szóval ő is amnéziás volt, mint én… Ez elég komoly, és talán ő is valami balesetben halhatott meg, vagy tragikus hirtelenséggel… Ki tudja… ?

- Értem… És azok a…

- A Varázsképességeimre gondolsz?

Na erre hogy jött rá, hogy meg akarom kérdezni.

- Erhm, igen… Hol szereztél ilyen képességeket?

- Az igazság az, hogy ezek nem varázsképességek… Igazából egy számítógépes programmal hoztam létre őket.

- Na és honnan szedted ezt a programot?

- Igazából nem tudom…

Csak megvonta a vállát, ami eléggé úgy tűnt, hogy mindenkinek egy szokása ebben a világban.

- Találtam egy számítógépen a szobámban.

- Érdekesen hangzik. És biztos alaposan oda tudsz sózni velük, igaz?

Csak megrázta erre a fejét, hogy a haja zászlóként lengett.

- Ha arra gondolsz, hogy szoktam-e verekedésre használni a képességeimet, akkor csalódást kell, okozzak.

- Nos, … arra gondoltam…

- Ezek nem arra valók, ezeket csak önvédelemre, és mások védelmében használjam őket.

Érthető volt, amit mondott. A Hand Sonic is egy Guard Skill, azaz védő képesség volt. Delay, Hand Sonic, és egy képesség, amit ő Overdrivenak nevezett, és ami elképesztő erőt adott neki, ami állandóan aktív volt, így nagyon óvatosan kellett csináljon mindent.

- Na és mi van Sayurival?

- Mi volna vele?

- Milyen vele a kapcsolatod?

Újra töprengésbe merült, és ezúttal a mosoly eltűnt az arcáról.

- Nos, én a barátomnak tartom, bár ő nagyon úgy tűnik, hogy valamiért neheztel rám.

Valahogy megértettem, pláne a miatt, amit Sayuri mesélt.

- Talán a barátai miatt van, tudod… Kanna, Miko és Himiko…

- Ja persze, a három lány…

Hatalmas könnyek jelentek meg a szemében.

- A helyzet az, hogy én mindenkit meg akartam menteni… Sajnos nem értem oda időben.

- Értem én…

Megnyugtatásul a kezemet a buksijára tettem, ami nem volt nehéz, mert valamivel alacsonyabb volt nálam… Na jó elég sokkal… Egészen picike volt, pedig én is alig voltam 170 centi.

- Nézd, Yuuki. Tudom, hogy a dolgok előbb-utóbb rendbe jönnek, és meg tud majd bocsátani neked.

Yuuki felnézett rám azokkal a szép, de szomorú kék szemeivel, és amint meglátta az én biztatásnak szánt mosolyomat, ő is egy lágy mosolyra derült. Örültem, hogy megint mosolyogni látom, mert ilyenkor nagyon szépen csillogtak a szemei.

- Yuuki-san! Volna ránk egy perced?!

Egy csapat NPC külsejű diák integetett Yuuki felé.

- Ugye megbocsátasz?

Yuuki illedelmesen meghajolt, és elsietett. Valami olyasmi volt ebben a lányban, ami megnyugtatott. Elnéztem, ahogy derékon ragad kettőt a kis csapatból és így mennek el együtt. Olyan volt, mintha anyáskodna felettük, ami szívderítő volt. Ez a kis csapat nem úgy viselkedett, mint az átlagos NPC-k... Lehet, hogy nem is voltak azok. Tamaki mesélte, hogy csak a SSS tagok viselnek más egyenruhát, a civilek ugyanúgy öltözködnek, mint az NPC-k... Lehet ez is egy csapat civil volt, csak nem mutatkoztak be. Nem is törődtem ezzel a gondolattal többet, hanem inkább indultam tovább, hogy keressek még valakit, akivel beszélgethetek. Yuukiék már eltűntek a túlsó sarkon és a kollégium felé vették az irányt. Nem sokáig sétáltam, megint visszatévedtem az ösvényre, ami mentén, az egyik padon legutóbb Sayurival beszélgettem. Most túlmentem azon a részen, és egy nagy tisztásra érkeztem, aminek a közepén egy szökőkút állt.

- Wow… Elképesztő ez a hely… Előbb a vízesés, most meg a szökőkút…

Ez az iskola tényleg minden igényt kielégítően volt díszítve mindennel. Ha nem lettünk volna tisztában a halálunk elkerülhetetlen tényével, és hogy Démonok leshetnek ránk minden sarkon, még egészen idillien el lehetett volna éldegélni itt, akár az idők végezetéig is, hiszen itt senki sem öregszik, mindenki örökké 16-7 éves marad. Tamaki azt mondta, hogy még azok is visszafiatalodnak ebbe a korba, akik még életükben akár jóval tovább is élnek, hogy itt a legjobb formájukban élhessék meg azt, amit az élet nem adhatott meg nekik. Itt lehetett gondolkodni az életről, és volt lehetőség arra, hogy megtaláljuk a békénket, ami az életben nem talált ránk, és szépen átkeljünk a fénybe, az új életbe... Ez a Buddhizmus alapja. Az újjászületés.

- Mi a... ? Ki gitározik itt… ?

Hirtelen egy gitár pengése ütötte meg a fülemet. Kellemes, lágy muzsika szólt a szökőkút irányából, és ahogy megkerültem, egy újabb, NPC ruhás alakra lettem figyelmes. Hollófekete haj, ami a háta közepét verdeste, és a lágy szellő meg-meglibbentette. Kezeiben egy régi módi akusztikus gitár, ami kissé lehangolódhatott már, mert nem volt ritka, hogy hamis hang is belecsusszant a játékba, de amúgy elég szépen játszott. Látszott, hogy ért hozzá, mert próbálta menet közben felhangolni a gitárt, és időről időre újra próbálta, amit elrontott. Egy ideig néztem, és eszembe jutott amit Tamaki mondott. Ugyan viszolyogtam a dologtól, hogy megfogdossak egy lányt, még ha NPC is, de az nem volt olyan durva, amit kitaláltam. Odalopóztam hát, és miközben ez a lány csak nyugodtan ült nekem háttal, és gyengéden odanyúltam, és a bordái környékén megcsiklandoztam.

- Kiyaaagh!

Nagyot sikított ijedtében és mindent eldobott, ami a kezében volt. A gitárt épp sikerült elkapnom, de egy csomó papír is elszállt a szélben, mint a sóhaj, amit már sajnos nem tudtam elérni. Felém fordult, és ekkor szegeződött rám az a gyönyörű, aranysárga szempár... Olyan riadt volt, hogy szinte látszott, hogy majd kiugrik a pici szíve. Lihegett és a kezeit tördelte idegességében, mikor engem meglátott. Nem NPC volt, hanem ember, mint én.

- Te jó ég... Úr isten... Én... Sajnálom... Nem akartalak megijeszteni!

- Ez most mire volt jó?

Egek, az a hang… Mint egy angyal, komolyan mondom… Az énekesnőknek szokott ilyen gyönyörűen búgó hangja lenni…

- Figyelj, mondtam már, hogy sajnálom!

- De mi lesz a kottáimmal?

- Milyen kottákkal?

Elnéztem, ahogy a szél sodorta a papírokat, amiket ő az előbb elejtett. Nem tudtam miért, de hirtelen elindultam, és addig kergettem a papírdarabokat, amíg mindet össze nem kapkodtam. ahogy elnéztem őket, ismerős címeket fedeztem fel köztük.

- Ez meg mi az ördög? Mach 23... All to Blame... és... Metallica számok?

- Talán ismered őket?

- Nos, ismerős a cím... És a szövege egyik másiknak feldereng bennem...

Végre leültünk egy padra a közelben, és elmeséltem neki, hogy mi és hogyan történt velem mióta ide kerültem. Mikor elmondtam végre neki, amit Tamaki mondott nekem, akkor megint mosolygott, és mindent hamar meg is bocsátott.

- Yamato vagyok amúgy!

- Én meg Sora!

Sora ez után szépen elmesélt nekem mindent önmagáról. Elmesélte, hogy amíg élt, volt egy zenekara, amit a fiújával és a két legjobb barátnőjével alapított. Ő volt a szólógitáros, a két lány a basszus és a billentyűs, a fiúja pedig dobolt. Az ének és a számok írása Sora feladata lett volna, de egyelőre csak régi slágereket dolgoztak fel.  Egy idő után a legfiatalabb generációk is nagy rajongóikká váltak odahaza, így lassan eljött a nagy áttörés, és az első saját számok ideje.

- Biztos jól elvoltatok.

- Igen, nagyszerű csapatot alkottunk, az biztos.

- Na és hogy kerültél ide?

- Betegség miatt...

Ez nagyon komolyan mellbevágott. Épp az első saját szerzeményén dolgozott, mikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan daganatos betegségben szenved, és már nem sok van hátra. Röpke hónapok alatt a dolgok nagyon gyorsan rosszra fordultak, és egy hatalmas búcsúkoncerttel készültek, de a koncert előtt nem sokkal Sora rosszul lett, elájult, és már soha többet nem ébredt fel.

- Szóval ez az álmod? Hogy előadhasd a saját dalodat?

- Nos, ez is...

- És még mi?

- Nos, sok minden más is forgott még a fejemben… Például férjhez menni, gyermeket szülni… Nagyon úgy tűnik, ez sosem fog már teljesülni.

Megértettem őt. Nyilván nagyon szerette ezt a Hikaru fiút, abból ítélve, ahogy róla és a kapcsolatukról beszélt. Kicsit azért irigyeltem, amiért mindenre emlékezett a múltjából.

- Na és te? Te is valami zenész lélek lennél?

- Nos, a zenét azt szeretem, de… Arra nem emlékszem, hogy valaha is bármi más közöm lett volna hozzá…

Annyira aranyos… Nem is… Valójában elképesztően gyönyörű volt. Életemben nem láttam olyat, mint ő is… Legalább is nem emlékszem, hogy lett volna bárki is. Először kicsit visszahúzódó volt, ami, ha belegondolok, mit csináltam vele, nem is volt csoda, de lassanként kinyílt nekem. Ráadásul gyönörű mosolya is volt és lassacskán egyre beszédesebb lett. Támad egy érdekes ötletem.

- Hé, tudok egy termet ebben az iskolában, ahol egy egész zenekarra való felszerelés van. Nem akarod leporolni kicsit, és megmutatni, mit tudsz?

Felnézett rám, és ahogy látta rajtam, hogy komolyan gondolom, mosolyra fakadt, és bólintott, jelezve, hogy benne van. Kézen fogtam hát, és vezettem előre. Az elmúlt napokban volt időm teljesen feltérképezni az egész iskolát, így nem okozott gondot, hogy a lehetséges leggyorsabban eljussak a keresett terembe, ahol egy egész rock bandára való hangszer és egyéb kellékek hevertek, csak arra várva, hogy használják őket.

- Ez volt a Girls Dead Monster gyakorló terme anno... Még mielőtt ez az iskola először kiürült

volna. Itt minden megvan!

Ezt úgy meséltem, mintha valami nagy bennfentes lennék, holott ezt is Tamakitól hallottam. Sora letette a gitárját, és a vérvörös szólógitárt vette a kezébe, ami a doboknak támasztva hevert ott épp előtte. Bekapcsolta az erősítőt, és húrok közé csapott. Nagyon szépen szólt, de én hamar letekertem egy kicsit a hangerőt, félve, hogy megint Démonokat csalunk elő. Kinéztem az ablakon, és jól körbevizslattam, de szerencsére nem volt semmi baj, Nagyot sóhajtottam, és becsuktam az ablakot, majd kicsit feljebb vettem a hangerőt, de csak annyira, hogy hallani lehessen minden hangot, amit a gitáron játszik.

- Jobb, ha óvatosak vagyunk... Nem akarunk démonokat a nyakunkba igaz?

Sora bólintott. Már kiválasztott egy kottát, és a kezembe nyomta. Én leültem a szintetizátorhoz, letettem a kottát a partitúrára, és bekapcsoltam a hangszert, ami fénybe borult, és halk búgás jelezte, hogy készen áll. A Kotta alatt ott volt a szöveg is... Mach 23... Csak nem...

- Én énekeljek?

- Ühüm! Ezt férfinak kell énekelnie! Amúgy tudsz szintizni?

- Még nem tudom... De megnézzük.

Egy dallam jutott az eszembe, és mágikus módon szinte reflexből el tudtam játszani a billentyűkön, mintha nem először csinálnám.

- Ez jó! Meg tudod próbálni a másikat is?

Bólintottam, és leütöttem az első pár taktust, ami nagyon jól hangzott. Sora bólintott, és felkészült:

- Egy-két! Egy-két-há és!

Elkezdtük, és éreztem, ahogy szép lassan sodor magával a dal lendülete. Csak olvastam, és énekeltem a szöveget, mintha semmi és senki sem figyelne. Megszűnt a világ körülöttem, és csak akkor kaptam fel a fejemet, amikor a szöveg egy ponton megszakadt, és Sora el kezdett szólózni. Elképesztően jól bűvészkedett a húrokon, ami egészen egyszerűen hihetetlen volt. Végül kimerülten ütöttem le az utolsó hangokat, ő pedig kipengette a finálét. Mindketten hulla fáradtan álltunk le, és egymásra nézve mosolyogtunk. Nagyon jól sikerült. Hirtelen valakik tapsolni kezdtek a hátunk mögött. Mikor megfordultunk, Sayuri, Yuuki, Misaki és Tamaki álltak az ajtóban.

- Ez szép volt! Még egyszer!

Tamaki biztatása kedves volt, de egyikünk sem érezte az erőt magában, hogy még egyet eljátszunk. Misaki lépett eztán közelebb hozzám, és a vállamra tette a kezét.

- Látom találkoztál az egyik legnépszerűbb civil barátunkkal!

- Legnépszerűbb?

Sorára néztem, aki csak kedvesen mosolygott.

- Alig egy pár nappal utánad került ide, de hamar nagyon sok rajongót szerzett magának.

- És végre egy barátom is van!

Sora kedves mondata megütötte a szívemet. Barát! Alig ismertem, és a megismerkedésünk is elég furcsán zajlott, de ő mégis a barátjának tekint... Biztos a zene miatt... Örültem, hogy így gondolja.

III. Fejezet

Mély Behatás Hadművelet

Az elkövetkező pár hétben a dolgok olyan gyorsan rohantak, mint a golyóvonat, a híres Shinkansen. Rengeteg új arc érkezett közénk, akik közül azonban csak néhányan döntöttek úgy, hogy a SSS-hez csatlakoznak, és közülük is csak ketten, egy fiú és egy lány volt, akikre tisztán emlékszem. A lány Riku volt, Kékeszöld haj és szemek, nagy száj, és egy kicsit fiús viselkedés. Amúgy kedves teremtés volt, de ha olyan kedve volt, akkor jobb volt, ha mindenki menekült. A fiú egy nyakigláb, barna hajú és ugyanilyen szemű srác volt, Yuta, aki szinte tökéletes ellentéte volt Rikunak, nyugis és kimért javarészt. Persze volt olyan is, mikor ő is kiborult, de ez nem volt túl gyakori. Hamar nagyon jó barátaim lettek mindketten, és mivel egy csapatba kerültünk, így majdnem minden időnket együtt töltöttük. Azon a bizonyos napon is összegyűltünk a szökőkút körül, Sora társaságában, aki tőlünk nem is olyan messze csiszolgatta a dalát. Nem kis meglepetésemre Yuta egy doboz cigit húzott elő a felső zsebéből, és mindenkit körbe kínált, amire javarészt csak értetlen arcok válaszoltak.

- Mi van?

- Nem tilos ez?

Elnevette magát erre, méghozzá szívből.

- Mégis ki tiltja meg?!

Ebben meg nagyon is igaza volt.

- Nem tiltja meg az égvilágon senki! Gyerünk már! Ne kéressétek magatokat! Itt már nem lehet belőle semmi bajotok!

Amiben igaza volt, abban bizony igazat kellett adjunk neki mind. Riku volt az, aki természetesen azonnal el is fogadta, majd én is vállat vontam és kihúztam azt a bizonyos szálat.

- Sora?

- Nem kösz! Nem élek vele!

Yuta vállat vont, és csak hárman füstöltünk egy darabig. Sora rám szögezte a szúrós tekintetét, de igazából nem haragudott, csak mókázott velem, ami jól esett, mert ilyenkor nagyon huncutul mosolygott.

- Szóval, ki akarja kezdeni?

Én voltam, aki a barátaimat megkértem, hogy meséljenek magukról, mivel azt ők már jól tudták, hogy én amnéziás vagyok.

- Majd én kezdem.

Yuta nagyot fújt, mielőtt még elkezdte volna.

- Versenytáncos voltam... Mármint tudjátok… Tango, Chachacha… Komoly társastáncok.

- Na és mi történt?

- Nos, sok rossz szokásom volt, és az egyik a Kaszinó volt. Aztán belekeveredtem egy balhéba, egy szúrás, és ott hagytak az utcán a saját vérembe fagyva…

Hátborzongató egy módja a halálnak, ennyi biztos.

- Na és te Riku?

Riku csak nézett rám, és mosolygott, de csak rákezdte.

- Elhinnétek… Ha azt mondanám, hogy egy Siket-néma család egyetlen halló tagja voltam?

- Valóban érdekes, de hogy haltál meg?

- Nos, a harmadik szívinfarktus már sok volt.

Ezt megdöbbentő volt hallani.

- Na de mégis hány éves voltál?

- 44... Egy kicsit túlkoros voltam hozzátok képest, asszem…

Való igaz volt, hogy Sora 22, Yuta talán 28, Tamaki 30 körül, én meg 17 éves voltam, ha jól emlékeztem vissza legalább ennyire, na de Riku 44… Elképesztő. Bár az is igaz, hogy Tamaki mesélte, hogy aki ide került, azok mind kb 16-17 évesre fiatalodtak vissza.

- Na és, milyen újra 17 évesnek lenni?

Sora kérdése érdekes volt. Talán ezt is bele akarja költeni a dalba?

- Az őszintét megvallva, óriási! Majdnem újjászülettem testben!

- Egyet értek!

Mindketten mosolyogtak, igaz látszott rajtuk a keserűség. Kedveltem őket. Jó volt két nálam idősebbel beszélgetni. Sok érdekes dolgot tudtak mondani. Aztán mindketten felkeltek és mentek a dolgukra, miközben Yuta a zsebembe gyömöszölte a cigit és a gyújtót.

- Nekem még van bőven, ez a tiéd lehet!

Na persze... Két szál maradt. Na, majd este! Akkor úgyis lesz egy kis szabadidőm. Sora és én egyedül maradtunk, és egy ideig hallgattam, ahogy csiszolgatja a dallamot, és jegyzetel.

- Alakul már?

- Igen, lassanként!

Egy kicsit eltöprengtem, és arra jutottam, hogy az a két szál cigi is közelebb hozhat két barátot, ha megosztják.

- Akarod, hogy megosszam veled a maradék két szálat?

- Nem kösz! Emlékszel, Rák!

- Na de milyen Rákod volt?

- Agydaganat, ha annyira tudni akarod!

- De annak semmi köze a cigihez, és különben is, itt már nem lehetsz többet beteg!

Sora megállt, és letette a ceruzát, amivel jegyzetelt. Felém fordult, miközben én a dobozt felé nyújtottam. Egy percig töprengett, majd kihúzta az egyik szálat, és a gyújtót is elkérte. Most már mi ketten pöfékeltünk, és nem is vettük észre, de egész jó érzés volt.

- Na, ugye, hogy nem fáj!

- Igaz... Tisztul a fejem tőle!

- Dohányoztál életedben is?

- Csak egyszer... De akkor nem tetszett... Most nem tudom mi változott!

- Talán a tudat, hogy büntetlenül teszed!

- Lehet!

Elfüstöltük a ciginket, és miután Sora megkért, hogy kicsit hagyjam magára, én szót is fogadtam, és elindultam a kedvenc helyemre. Ekkor azonban Tamaki futott felém és már jó messziről kiáltotta:

- Gyülekező eligazításra!

Ennyi elég is volt. Tíz perc múlva már mindenki, aki élt és mozgott, nagyjából 60 ember, ült és állt az igazgatói irodában. Misaki egy hatalmas vetítővászon előtt mutogatta a terv részleteit. A terv egy irányított robbantás volt a Démonkútnál, annál a hasadéknál, amiről az hírlett, hogy onnan özönlenek a Démonok… Találó név volt ez amúgy… Szóval ez a robbantás reményeink szerint végre véget vetne a démon gondjainknak. Ez jól hangzott, de kockázatos is volt. Én személy szerint örültem, hogy otthon maradok őrizni az iskolát. Tamaki és én is feszülten hallgattuk, amíg a beszéd véget ért.

- A hadművelet neve: Operation Deep Impact!

- Deep Impact? Mély Behatás?

- Igen! A Hadművelet holnap reggel ZULU idő szerint 0900-kor kezdődik! 0800-kor gyülekező az skola főterén! Addig is lelépni!

Mindenki eltávozott az irodából, Tamakit, engem és két új barátunkat kivéve. Sayuri már a felszerelésünket intézte, így ő az eligazításon sem volt ott. Misaki és Tamaki egy ideig még vitatkoztak a részleteken, de végül mindenben megegyeztek, ami után mindannyian elhagytuk az irodát.

- Na, holnap 8-kor gyülekező! De csak az elitalakulatnak! Nekünk 9-kor is elég munkába állni! Úgyhogy gyertek velem!

Tamaki a saját kis lakosztályába vezetett minket, és ott az egyik fiókból egy üveg minőségi skót whisky került elő, 4 pohárral. Mindenkinek töltött, majd miután kiürítette a poharát, újra töltött.

- Na! Ne csak álljatok, mint a faszent! Igyatok!

- Na de? Nem kellene józannak lennünk holnap?

- Ugyan már, ennyibe nem fogtok belehalni!

- Na és a cigi?

- Milyen cigi?

- Yutának van belőle bőven!

- Na, ne szórakozz! És nekem nem is adtál?

Pár percen belül már olyan volt a szoba, mint egy füstös kocsma. Én kihörpintettem a nedűt, és inkább távoztam. Nem érdekelt a parti többi része, és az itóka is a fejembe szállt. Inkább sétáltam egy kicsit, mielőtt elmentem volna aludni. Megálltam a kedvenc helyemen, és most is azt az édes dúdolást hallottam, most is a lépcső aljáról. Most viszont egy cím is eszembe jutott:

- My Song?

Yuuki felnézett rám, és szokása szerint mosolygott, és hamarosan egymás mellett ültünk a meleg lépcsőkövezeten.

- Te ittál?

Hogy ennek a lánynak milyen éles szaglása van!

- Igen, de csak egy kortyot!

- Érezhető rajtad! Ez Whisky?

- Az... De honnan tudod?

- Onnan, hogy Tamaki állandóan azt issza! Tehát nála voltál?

- Igen... Nem tagadom! De az furdal, hogy honnan vették!

- Ahonnan Sora a gitárját! Igazából mindent meg lehet teremteni ebben a világban, aminek

tudod a működését, az ízét, az illatát, hogy hogyan hat rád!

- Mint a fegyverek?

- Igen, mint azok is!

- Már értem!

Tehát ebben a világban minden lehetséges? Na, ez érdekes.

- Na és mi kell, hogy ilyesmit hozzak létre?
- Lényegében akármilyen szervetlen anyag jó, például akár a por is...

- Ital porból?

- Nem, ahhoz jó a víz, esetleg tea, ha Whiskyt akarsz!

- És a cigi?

- Talán fű, papírba csavarva…

- Te aztán sok mindent tudsz!

- Ez csak természetes... Elvégre én itt amolyan diákelnök vagyok...

Ez érdekes volt... Szóval ez egy amolyan köztársaság lenne, ahol ő az elnök, de Misaki a hadügyminiszter, ami azt jelenti, hogy ő gyakorolja a hatalmat. Nem sokára aztán eléggé álmosnak éreztem magam, hogy elmenjek aludni, így szépen elbúcsúztam Yuukitól, aki kedvesen mosolyogva integetett utánam, mielőtt ment volna ő maga is nyugovóra térni. A szobám kicsi volt, de jókora ablaka volt, amin beszűrődött a holdfény, és kellemesen megvilágította az egészet. Lefeküdtem, csak úgy ruhában, majd szinte azonnal elaludtam!

Másnap reggel 9 előtt 2 perccel, már teljesen kialudva, teljes menetfelszerelésben vártam a többieket. Misaki és az elit alakulat már távozott egy jó órával korábban. A civilek és az NPC-k az óvóhelyen bezárkózva, már csak a csapatom többi tagja hiányzott. Nem is olyan sokára megjött Sayuri, aki hozzám hasonlóan volt felfegyverezve. AMD 65-ös géppisztoly, az övében két pisztoly, a hátán keresztbe egy M 23-as rohampuska. Bőven felszerelkezve munícióval és minden egyébbel, ami kell, a bakancsából pedig egy 30 centis pengéjű kés állt ki. Én is pont így voltam felfegyverkezve, csak a hátamon egy UMP-45-ös pihent.

- Jó reggelt!

- Neked is! Jól aludtál?

- Eléggé!

- És az itóka? Nem szállt nagyon a fejedbe?

- Csak egy kicsit, de az el is szállt mire lefeküdtem!

- Helyes...

Ekkor érkezett meg a társaság többi tagja. Tamaki volt az egyetlen, aki kitűnt, mivel ő általában víz helyett is Whiskyt ivott, ezért meg sem érezte az előző esti dorbézolást. A másik két barátom azonban most is szét volt csúszva.

- Rajtatok meg mi ment át?

- A Whisky úthenger... !

Yuta tudott csak megszólalni. Riku csak bólogatott, mert csak szaporán tudta szedni a levegőt. Sayuri közelebb lépett hozzá, és megigazított valamit a védőruháján, amitől máris jobban érezte magát. Elvileg rajtunk kívül csak Yuuki és a civilek maradtak odahaza, de ez épp elég gond volt így is, mivel Yuuki sem tudott ott lenni mindenhol.

- Yamato, megtennéd, hogy körbejársz és mindenkit az óvóhelyre küldesz, aki esetleg nem ment még le?

- Persze!

Sayuri úgy parancsolgatott, mint aki a csapat vezére, holott elvileg ez Tamaki tisztje lett volna. Tamaki csak intett, hogy ő is ezt akarta mondani, így csak bólintottam, és sarkon fordulva mentem a dolgomra. Mindenhová benéztem, és ahogy azt az akciófilmekben láttam, a kezemet a géppisztoly markolatán tartva, bármikor készen a balhéra. A termek üresek, a kollégium üres, a tornaterem üres. Minden rendben... Vagy mégsem?

- Gitár?

A távolból valahonnan egy gitár hangját hallottam, és azonnal tudtam ki az. Azonnal a hang irányába futottam, és szinte azonnal láttam is a szélben zászlóként lobogó hollófekete hajkoronát. Odafutottam hozzá, és a vállára tettem a kezem, mire ő megriadt, de most legalább nem dobott el mindent. Felugrott és rám nézett, majd nagyot sóhajtott.

- Te jó ég! Ezt ne csináld többet!

- Sora, mi az ördögöt keresel még itt kint?

- Te is hallhattad!

- Az óvóhelyen lenne a helyed!

- Szó sem volt erről!

- De hát bemondtuk a hangosbemondóba tegnap este!

- Én nem hallottam! Tudod, hogy fülhallgatóval a fülemen alszok!

Ebben igaza volt, mert már régen mesélte, hogy mindig zenét hallgat elalvás előtt. Hirtelen megrázkódott a föld, és egy tompa morajlás hallatszott. Ez volt a jel, az elit alakulat berobbantotta az első töltetet, amit arra szántak, hogy betemesse a Démon kutat. A madarak is elhallgattak, amik általában csicseregtek, és most egy ismerős sziszegő hang hallatszott mindenfelől.

- Csak ezt ne!

- Mi történt?

- Felébresztette a kúton kívüli dögöket!

- Akkor most mit csinálunk?

- Futás!

Elkaptam a kezét, és rohantam vele előre. Nem is kellett sokáig várni, hiszen az eget elsötétítették az ismerős, hátborzongató árnyékok. Minden erőmet megfeszítve futottam volna, de Sora nem tudott velem lépést tartani, ezért a karomba kaptam, és úgy futottam tovább.

- Engedj le, és menekülj, én csak teher vagyok!

- A francokat! Inkább lassabb leszek, de téged is viszlek!

- De miért?

- Mert van egy barátom, aki nem bocsátaná meg!

Nem is kellett tovább magyarázkodnom, mert átkarolta a nyakamat és hagyta, hogy cipeljem. Túl messze voltunk a többiektől, az óvóhelyről nem is beszélve. Éreztem, hogy elengedte a nyakamat, és az övem körül matat.

- Mit csinálsz?

- Próbálok segíteni!

- Értesz egyáltalán hozzá?

Nem válaszolt, csak egy kattanást hallottam, és nem sokkal később két lövés dördült el, ami után két hangos hörgést hallottam, ami arra utalt, hogy a lövései pontosak voltak. Meglepett, de örültem, hogy hozzám hasonlóan ő sem tojta össze magát ebben a szorult helyzetben. Befutottam a legközelebbi épületbe, ahol talán több esélyünk volt megvédeni magunkat. Letettem, és a kezébe nyomtam a másik pisztolyomat is hogy védje magát, míg én rádiót kaptam elő.

- Yuuki hallasz?

Egy ideig semmi, de hirtelen egy ismerős halk hang válaszolt.

- Hallak, mi történt?

- Sora kint ragadt, és most együtt vagyunk, de nincs velünk senki! Jól jönne a segítséged!

- Hol vagytok?

- A főépületben!

- És körülvettek minket!

Sorának igaza volt. A Dögök beférkőztek az épületbe, és most közeledtek. A sziszegésük hangja

 valószínűleg a rádióba is belehallatszott.

- Máris úton vagyok!

Ezzel a kapcsolat megszakadt. Én letérdeltem, és a UMP-45-öst vettem le a hátamról, és félautomatára állítottam, hogy könnyebben célozzak. Mint kiderült, Sorában jó társat találtam magamnak. Mindketten derekasan álltuk a helyünket, és a démonok fogytak, de nem elég gyorsan. Sora kifogyott, én gyorsan újratöltöttem, és közben fél kézzel alátámasztott fegyveremmel lőttem továbbra is. Nem volt egyszerű mutatvány, de Sayuri jól kitanított.

- Guard Skill: Hand Sonic Version 2.

Ez volt a jel. A balunk felől Yuuki szédítően gyorsan mozgó alakja tűnt elő, és hihetetlenül gyorsan utat vágott nekünk. A második verziós Hand Sonic keskenyebb és hosszabb pengéjű volt, ami gyorsabb támadást engedett meg. Intett felénk, mire mi azonnal felugrottunk, és futottunk is arra. Mikor kiértünk, Yuuki kézen ragadta Sorát, és miközben a lánynak épp elég ideje volt, hogy ledobja a pisztolyokat, és már rohantak is a biztonságos hely, az irodaépület felé, ahol az igazgató irodája biztonságot nyújthatott. Én nagy levegőt vettem, és megfordultam, hogy megnézzem a démonok helyzetét, de majdnem vesztemre, mert majdnem elkapott az egyik, de egy lövéssorozat megmentette az életemet, amit megint csak egy biztos kéz adhatott le: Sayuri.

- Már megint neked köszönhetem az életemet!

- Később hálálkodj! Most gyerünk a többiekhez!

Igaza volt. Miközben hátráltunk, kölcsönösen fedeztük egymást, míg el nem értük a többieket, akik most kénytelenek voltak egymást fedezni, mivel mindenhonnan özönlöttek. Csatlakoztunk, és már öten aprítottuk őket, amikor Yuuki csatlakozott hozzánk. Most már hatan voltunk, de csak özönlöttek.

- Nem bírunk velük! El fognak söpörni minket!

Sayuri kétségbeesett kiáltása most mindenkit megrázott. A Szőke lány összeesett és a füleit befogva, könnyeivel küszködve kiabált:

- Nem akarom! Nem akarom még egyszer ezt átélni!

Eszembe ötlött, amit a barátairól mondott, és egy pillanatra magam is elkomorultam, de amikor körülnéztem, és láttam a többiek elkeseredett küzdelmét, csak egy pillanatig gondolkodtam, majd Sayuri hóna alá nyúltam, és felsegítettem.

- Ne most zuhanj össze! Még állunk, te pedig most nem adhatod fel!

- De hát!

- Nincs de hát! Védd magad!

- Akkor sem tehetünk sokat, fogytán a lőszerünk!

Tamaki jól látta át a helyzetet, és most tényleg szoros volt a helyzetünk. Nem volt más választás.

- Akkor mindenki váltson félautomatára, és hátráljunk a falig! Ott biztonságosabb lesz!

Mindenki rám nézett, majd szó nélkül engedelmeskedtek. Mindannyian az irodaépület falának vetettük a hátunkat és egymást fedezve tettük a dolgunkat. Néha azon vettem észre magam, hogy Sayuri az én oldalamat is védi, ami annyit tett, hogy összeszedte magát, de még mindig sok volt hátra. Yuuki elkeseredetten küzdött, és már mi is lankadtunk. Ekkor egy olyan dolog történt, amire a legkevésbé sem számítottunk. Egy újabb robbanás, és hirtelen minden megremegett. Ekkor szinte a semmiből még több SSS-es alak tűnt elő, akik eddig minden oldalon velünk egyszerre folytatták a harcot, és elindult a végső előrenyomulás. Mivel már többen voltunk, így több esélyünk lett. Ketten hatalmas ládákat hoztak felénk, és meglepetésünkre olyan fegyverek kerültek elő belőle, amilyeneket csak a komolyabb akciófilmekben láthattam: Egy hatalmas Helikopter géppuska, amihez akkora lőszeres heveder tartozott, hogy amikor Tamaki magára aggatta, olyan volt, mint egy múmia.

- Na, gyerünk! Takarítsunk!

Nekem és a többieknek is bőven jutott lőszer, pár gránáttal meg is lettünk spékelve.

- Ezek időzítősek! Amikor kibiztosítod, 3 másodpercetek van, hogy eldobjátok!

Sayuri beszéd után cselekedett is. Kibiztosította a gránátot, majd elhajította, amilyen messzire csak tudta, a szétrobbanó szerkezet repeszei épp olyan hatékonyak voltak, mintha sorozatban lőttünk volna rájuk. Mindannyian követtük a példáját, Yuta dobott a legjobban, Riku pedig csak segített neki. Én nem voltam soha jó dobó, de mivel az életemről volt szó többé-kevésbé, ezért nem hezitáltam, hogy akkorát hajítsak, amekkorát lehetett. Tamaki közben tüzet nyitott a géppuskával, és olyan gyorsan hullottak a dögök, hogy öröm volt nézni. Szép lassan tisztult az ég, és egy idő után teljesen elhalt a sziszegő hang is mindenfelől. Végül Tamaki is kifogyott. Egészen eddig őrült módjára üvöltött, miközben úgy aprította a démonokat, mint más a krumplit. Miután a fegyverek elhallgattak, minden teljesen nyugodt lett. Én és Yuuki is holtfáradtan rogytunk a földre, míg a többiek egymás nyakába borulva örültek a győzelemnek.

- Győztünk!

Ezt lehetett mindenfelől hallani. Én nem is hallottam már semmit, csak odamentem a most már zokogó Sayurihoz, letérdeltem mellé, és átöleltem. Rettenetesen zokogott, de ezek már az öröm könnyei voltak, amik annak szóltak, hogy méltó bosszút állt a barátaiért. Ez egy kedves pillanat volt, amin még a két új barátunk is meghatódva borult egymás nyakába. Ők ketten csak először láttak éles akciót, igaz én is csak másodszor, de ez mindannyiunknak nagy próbatétel volt.

Aznap este a végső eligazításon már mindenki teljes örömmámorban fürödve ünnepelte a győzelmünket. Misaki csak ült csendben, míg a pezsgő úgy folyt, mint a vízesés, és mindenki kicsit becsiccsentve énekelte a győzelmi indulót, amit még aznap délután költöttek. Én is fennhangon énekeltem, Sorával együtt, aki most már a SSS civil egyenruhájában ült közöttünk. Ő volt, aki a dalt írta, a szöveg meg az én nem túl zseniális ötletem volt. Úgy egy órával később a nép szétoszlott és csak én és a csapatom maradtunk ott. Igen.. Én és a csapatom, mert Tamaki bevallotta, hogy ő már látott egyet 's mást életében, de olyan csodabogarat, mint én még soha, így ő már ott sem volt. Misaki odalépett hozzánk (Sorához is) és egy-egy kitűzőt aggatott ránk, ami amolyan beavatási szertartás volt.

- Nagyszerűen teljesítettetek! Gratulálok!

- Akkor most már mi is farkasok vagyunk?

Misaki csak mosolyogva bólintott.

- Igen! Tudjátok, az elit alakulat nagyon sok embert veszített a hadművelet során, és kellenek ilyen belevaló fiatal tagok közénk!

- Ez azt jelenti?

- Igen azt!

Sayuri válaszolt Misaki helyett, aki eddig csak a sarokban állt és figyelt minket. Most előlépett, és Misaki mellé állt.

- Jól teljesítettetek! Gratulálok!

- Tudtam én! Te vagy az alvezér! Szinte biztos voltam!

Sayuri a maga kissé mogorva módján, de mosolyogva bólintott. Ez a felismerésem természetesen hosszú megfigyelés eredménye volt, mivel már rég észrevettem, hogy Sayuri és Misaki egészen máshogy beszélgetett egymással, és bizonyos kérdéseket is egyedül vitattak meg. Társaim most mérhetetlenül büszkén álltak mellettem, és dagadó büszkeséggel viselték úgy jelvényüket, ami a legjobbak közé sorolta őket, és engem is. Nem sokkal később már Sora és én sétáltunk vissza a kollégiumba. Sora hallgatott, és néha felsandított rám.

- Mi van?

- Semmi... Csak próbálom megszokni, hogy közlegényből hirtelen hadnagy lettél!

- Egy szó sem volt erről!

- Pedig Misaki azt mondta, igazi vezéregyéniség vagy!

- Komolyan?

- Igen! Inspirálsz másokat, és kiállsz mellettük a nehéz helyzetekben is! Mi ez, ha nem vezéri adottság?

- Te is ezért gondoltad meg magad?

- Igen! Ezért is!

- És miért még?

- Mert egy jóképű fiú hagyta, hogy fedezzem a hátát a legszorongatóbb helyzetben, ezzel bizonyítva, hogy bízik bennem eléggé, hogy a társa lehessek! Nekem ennyi elég!

Ez az utolsó kis monológja megfogott... Csak miattam és a miatt, a kis lövöldözés miatt lett tagja a SSS-nek egy délután alatt? Ez megtiszteltetés.

- Na és a dalod?

- Ne félj! Lesz időm bőven megírni! Csak az egyenruhám változott!

Ebben igaza volt. Jó érzés volt tudni, hogy egy hosszú békeidőszak következik ránk. Hacsak a démonok nem tudják kiásni magukat a föld alól valahogy, nem lesz rájuk gondunk! Intett, és belépett a lánykollégiumba. Én néztem utána, és jót mosolyogtam.

- Jóképűnek nevezett!

Ezzel a gondolattal fordultam be a kolesz ajtaján, és nyugovóra is tértem.

IV. Fejezet

Táborozás

A béke köszöntött a mi kis világunkra. Mondhatom nyugodtan, hogy a mi kis világunk, hiszen nem kellett a démonoktól tartanunk. Eltelt egy nap, eltelt kettő, és gyakorlatilag azon törtük állandóan a fejünket, hogyan üthetnénk el az időt hasznosan és mégis szórakozva. Voltak, akik csapatokat szerveztek, és foci és Baseball meccseket rendeztek. Én részemről a barátaimmal együtt töltöttem minden időmet. És felépült a napi rutin is:

~ Ha Yutaval találkoztam, füstöltünk és ő táncolni tanított. Nem igazán értem miért.

~ Ha Rikuval találkoztam, füstöltünk és ő mesélt nekem a családjáról, és a szép évekről, amit a siket-néma szüleivel így is leélt boldogan. Sajnos valószínűleg nem egészen egy szívinfarktussal szándékozta befejezni az életét.

~ Ha Tamakival találkoztam, iszogattunk és füstöltünk. Tamaki lakosztálya olyan volt, mint egy füstös kocsma, de én nem bántam. Ilyenkor Yuta és Riku is velünk volt.

~ Ha sikerült kiszellőznöm, akkor mindig utamba került Yuuki, aki ugye nem volt ellene az ilyen szórakozásnak, de mindig érezte, és megszólta, ha ittam. A cigihez hozzá volt szokva, így mellette is füstölhettem.

~ Ha Misakival találkoztam, ő szigorúan vette a rendet, nem lehetett semmilyen káros szenvedéllyel élni. Bár az is igaz, hogy ő maga meg egyszer szivarra gyújtott. Azt persze nem sajnálta tőlem se, így vele is elvoltunk. Megtudtam, hogy ő életében is katona volt, és egy Afganisztáni bevetés során aknára futott civil autóban halt meg, mikor a robbanás szétroncsolta a lábát és elvérzett. Ez elég durva...

~ Sayuri nem csak egyszerűen erős dohányos volt, hanem egyik cigi még a szájában volt, de már gyújtotta a másikat. Megértettem, hiszen ez az őt érintő stressz hatások miatt nem is volt csoda.

~ Végül Sora is sorra került. Vele egészen más volt. Ő is füstölt, de csak mértékkel. Általában a gitárjával és a jegyzeteivel járkált mindenhova, és ha találkoztunk a zenéről beszélgettünk és eljátszotta a dala aktuális kész részeit. Bár még nem volt szövege, és a dallam sem volt összefüggő, azért alakult. Ugyan nem voltam biztos minden részletben, de arra emlékeztem már, hogy pár barátommal összejártunk zenélni, és én voltam a billentyűs, de gitározni is meg akartam tanulni, amire Sora természetesen kapható volt.

Néha elnéztem Sorát, hogy milyen elszántan csiszolgatja azt a dalt, és nem tudtam megállni, hogy kicsit közelebb csusszanjak hozzá a padon, vagy lépcsőn, vagy ahol éppen ültünk, és egészen közelről hallgassam a játékát. Egy alkalommal odáig jutottam, hogy merészen a vállára hajtottam a fejem, miközben ő gitározott. Megállt, és egy szúrós pillantással megkísérve, színlelt sértettséggel szólalt meg:

- Nanana! Ne zavard a művészt munka közben!

Felkaptam a fejemet, de ő nem bírta sokáig és elnevette magát. Egy ideje annyira jóban voltunk, hogy ez a tréfálkozás már mindennapossá vált. Most azonban egészen más történt, mint szokott. Általában a hasát fogta a nevetéstől, mert rém idétlen képet tudtam vágni ilyenkor, és miközben nevetett még a könnye is kicsordult. Ilyenkor úgy csengett egyébként is szépen zengő hangja, hogy az angyalok nem kacagnak szebben talán. Ilyenkor gombóc volt a torkomban, de most a nevetést hirtelen megszakította azzal, hogy közelebb hajolt hozzám, és egy nagy puszit nyomott a homlokomra.

- Csak vicceltem, te dilis!

Amikor így nevetett mindig éreztem, hogy én is bambán vigyorgok, de ezután, a mozzanat után éreztem, ahogy lángba borul az arcom, amitől csak még jobban kacagni kezdett. Szerettem, ha nevet, mert ilyenkor még szebb volt, mint általában, ha ez ugyan lehetséges.

Teltek a napok, és nagyon unalmas kezdett már lenni az élet ebben a nyugis iskolában. Rá kellett jönnöm, hogy amit eredetileg hobbi szintű fogyasztásnak szántam cigi ügyben, lényegében láncdohányosság felé közeledett, mikor, hála barátaimnak, napi 4 doboz is elfogyott néha... Na, jó sokan ennél sokkal többet szívnak, nekem ez is elég lett volna a tüdőrákhoz... Ha nem vagyok már eleve halott… Egy napon aztán Tamaki mindannyiunkat összehívott, hogy megbeszéljük a következő teendőinket. Ezt ő mondta így, és nem is ellenkeztünk. Sayuri és én szokás szerint elsők voltunk, utánunk Yuuki, Sora és persze Yuta és Riku utolsónak. Misaki most sem tartott velünk, elvégre neki mindig fontos dolga van...

- Mindenki itt van? Nagyszerű!

- Szóval miért is hívtál össze minket?

A kérdés jogos volt Yutától. Tamaki jót is mosolygott ezen, majd folytatta.

- Nos, mint szerintem mindannyian észrevettétek, a démonok nélkül kicsit ellaposodott itt az élet!

- Viccelsz? Komolyan fontolgatom, hogy átkeljek, én már nem bírom ezt tovább!

Sayuri szarkazmusa mindent elárult a mindennapjaink monotonitásáról.

- Igen ezt meg is értem... Nekem is elegem van az ücsörgésből, így úgy határoztam, hogy Kempingezni megyünk!

- Hogy mit csinálunk?

A meglepett kérdés mindenkiből egyszerre tört elő. Tamaki végignézett a meglepett arcokon, majd diadalittasan mosolyogva folytatta.

- Így van, táborozni megyünk, méghozzá az iskolán kívülre, az erdőbe! Fel a hegyek közé, aztán a folyópartra, és az utolsó napon még horgászni is megállunk a folyó legszélesebb pontjánál!

Ez remekül hangzott, így nem is kellett firtatni, hogy akarunk-e menni. Mindenki azonnal hangos üdvrivalgással tudatta tetszését. Tamaki mindenkinek kiosztotta a szükséges felszerelések listáját:

- Pulóver

- Esőkabát,

- Kényelmes, lehetőleg nem Gumitalpú cipő

- Egy nagy hátizsák

- Elemlámpa

- Sátrak, amikben aludhatunk

- Tűzgyújtáshoz eszközök

- Horgászfelszerelés

Az összes cuccot meg lehetett kapni a Céh iskolán belüli kisboltjában, ami az ebéd kiosztó helyén üzemelt, így nem volt nehéz dolgunk. Ja, hogy mi a céh? Nos, a régi időkben már működött egy árnyékszervezet itt a túlvilágon, Céh néven, ami mindennel ellátta a régi SSS-t, többek közt fegyverekkel és lőszerrel. A Mostani Céh is ugyanezt teszi, csak épp minden mással is megáld minket, többek közt a fent listázott dolgokkal is.

Másnap reggel mindannyian összegyűltünk. Szokásához híven Yuuki volt az első, aki már korán reggel ott várt ránk, mint aki nem is aludt, holott friss volt és harmatos. Sayuri és én voltunk a másodikok, aztán Sora és utolsónak Tamaki érkezett a két lógóssal, akik szokás szerint éjjel sokáig voltak ébren. Mindannyian melegítőben voltunk és túrabakancsban, a fiúk vitték a sátrakat és az egyéb málhát. Tamaki előre indult, és közben magyarázta az útvonalunkat.

- Az első két napot a hegyek közt töltjük. Ott végigmegyünk a hegygerincen, majd lesz egy rövid, de kissé meredek ösvény, ami levezet a folyópartra, ahol a legjobb horgászó helyhez érkezünk majd. Az utolsó estét ott töltjük, és a harmadik napon indulunk haza! Erre gyertek!

Az út jobbra kanyarodott, majd egy jó darabnyi menetelés után egy hármas keresztúthoz értünk. Jobbra és előre az út emelkedni látszott, a harmadik lejtett.

- A harmadikon érkezünk majd vissza! Erre!

Elindult a középső úton. Ez volt elvileg a hosszabb, de kényelmesebb út, így ezen is mentünk hát végig.

- Szóval... Hogy fogunk tájékozódni?

- Nem kell semmilyen tájékozódási eszköz! Ha el is tévedsz, előbb utóbb mindenképpen az iskolában lyukadsz ki!

Ez jól hangzott, úgyhogy Tamaki tapasztalataira bíztuk magunkat, hiszen ő már jó darab ideje itt volt, és nem is egyszer járt már kint a vadonban. Az első nap tényleg fárasztó menetelés volt, ami mindannyiunkat megtört egy kissé, így mikor este sátrat vertünk, nem is gondolkodtunk, hanem bezuhantunk a takarónk alá és aludtunk, mint a tej. Négy sátrunk volt: Egy-egy a fiúknak, és egy nagy közös a lányoknak. A nagyot én vittem, a másik három a két fiú társam között oszlott el. A második nap, ahogy azt Tamaki is megmondta, valamivel könnyebb volt. Itt egy hosszú hegygerincen mentünk végig, de nem haladtunk olyan jól, mivel a lányok folyton meg akartak állni pihenni. Bár ezt én sem bántam, mert dög fáradt voltam, mivel Tamaki úgy ment elöl, mint a vezéregér és még fent ragadtunk a hegyek között, de egy csendes helyen tábort vertünk és ott töltöttük az éjszakát. A tábortűznél szalonnát sütöttünk, és sztorizgattunk egy darabig, míg mindenki látszólag elálmosodott és lefeküdt aludni. Aztán én hajnaltájban felébredtem, és kimentem levegőzni, mert a sátorban kicsit fülledt volt a levegő. Ahogy kint ültem egy sziklán, egyszerre egy lágy női hang szólalt meg mögöttem.

- Te sem tudsz aludni?

- Nem!

Sora volt az, már a hanglejtéséről megismertem. Most mellém ült a sziklára és együtt néztük az eget. Ahogy elnéztem, minden olyannak tűnt, mint az életben: A csillagképek, a hold, az ég úgy általában. Bárki is alkotta meg ezt a világot ebben a formájában, nagyon ügyesen dolgozott. Sorára néztem, aki most szintén elmélyülten tanulmányozta a csillagokat, és gyönyörű szemei most elmerengtek egy kicsit. Lassan közelebb csusszant a keze, és hirtelen az enyémen nyugtatta. Én nem bántam ezt, hiszen Sora nagyon kedves személy volt számomra. Megmarkoltam a kis fehér kezét, és így ültünk egy ideig.

- Szerinted létezik Isten?

Ez a kérdés kicsit meglepett. Ezen már magam is gondolkodtam ezelőtt, de mindig ugyanoda jutottam: Majd eldől!

- Talán igen... Valaki csak megteremtette ezt a helyet!

- Igaz... De miért éppen egy gimnázium? Miért a semmi közepén? Miért ide kerülnek azok, akik hirtelen halnak meg?

Ez is egy érdekes kérdés volt. Ezen még nem gondolkoztam el úgy isten igazán.

- Talán Isten vicces kedvében volt...

- Igen talán...

Most lenézett, és észrevette, hogy egymás kezét fogjuk. Szégyellősen elhúzta, és olyan vörös lett, hogy még a derengő holdfénynél is látni lehetett.

- Bocs... Nem akartam...

- Semmi baj... Elvégre... Nos... Többé-kevésbé egy pár vagyunk, vagy mi a szösz...

Erre kikerekedtek azok a szép szemek. Ő lehet nem is gondolt ebbe bele még? Én meg csak úgy a fejéhez vágtam... Mekkora idióta vagyok!

- Tényleg így gondolod?

- Igen... Nos, elég sok időt töltünk együtt... És egészen máshogy viselkedünk egymással, mint a többiekkel... Asszem ez így azt jelenti nem?

- Háth... Van benne valami...

- Neked volt már párod... Vele hogy volt ez?

- Nem így mint veled...

- Úgy érted, velem nem menne igaz?

- Nem ezt mondtam...

Még jobban elpirult.

- Csak azt... Mondom, hogy vele más volt... Vele csak a zene kötött össze...

- És velem?

- Nos veled más... Mert veled jól érzem magam... És olyan furi érzésem van, mikor veled vagyok... Ilyen nem volt Hikaruval...

- Értem... Figyelj, ha nem akarod így felfogni, akkor vedd úgy, hogy nem is mondtam semmit!

- O-Ok...

Most mintha elszomorodott volna, felállt, és visszament a sátrába. Én meg csak a fejemet fogtam.

- Te marha! Ezt elcseszted!

Tamaki folyton piszkált, amiért nem kezdeményeztem Sorával kapcsolatban, és most sikerült is elcsesznem... Legalább is így éreztem. Visszatértem a sátramba, de öt perc sem telt el, mikor halk zörgést hallottam a sátor ponyváján és Sora hangját:

- Alszol?

- Nem, miért?

- Átjöhetnék hozzád? Riku szörnyen horkol és Yuuki kisajátította a takarómat!

- Gyere csak!

Belülről húzós volt a sátorlap. Kétszemélyes, öblös sátor volt, így bőven elfértünk. Felhúztam a cipzárt, és Sora most betelepedett mellém. Ráborítottam a takarómat, hogy kényelmesebb legyen.

- És neked?

- Én nem vagyok egy fázós fajta.

- Biztos?

- Persze! Aludj csak nyugodtan!

Erre már nem szólt semmit, és hamarosan egyenletesen lélegzett, ami azt jelezte, hogy elnyomta az álom. Szép volt, még így is, hogy csak a hátát néztem, és örültem, hogy hozzám kéredzkedett be. Nem sokára engem is elnyomott az álom, és nem is hittem el, mit álmodok...

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Nyolc gól! Nyolc góllal nyertük meg a meccset!

Csak ezt tudtam ismételgetni. Szegény édesanyám, nem győzött bólogatni és a kishúgom Mikoto is csak a fejét fogta. El sem tudtam hinni, hogy az iskolai bajnokság döntőjében ekkora fölénnyel tudtunk nyerni.

- Jól van Yamato, tudjuk, hogy sztárcsatár vagy, de nem kell folyton emlegetned!

- Nem vagyok sztárcsatár! Csak két gólt lőttem!

- De az egyiket szabadrúgásból!

Mikoto édesen mosolygott. Az a hosszú, szinte véget nem érő barna haj és a csillogó kék szemek. Most csillogott az örömtől, hogy végre tudtam szerény is lenni, de attól is, hogy a csapatom hazavihette a trófeát. Még most is ott lógott a nyakamban az aranyérem, és a klubházban kiállítják majd a kupát. Hirtelen megütötte a fülemet egy ismerős dallam, amit csak nem rég óta adtak le rendszeresen a rádióban.

- Hangosítsd fel!

Kikapcsoltam az övemet, és előre másztam az autó első ülésére. Feltekertem a hangerőt, és élveztem az isteni muzsikát.

- Ez az! Iwasawa Masami... ! Ez a csaj egy zseni... !

- Mi a dal címe?

- My songnak hívja... Állítólag megálmodta a szöveget és a dallamot is!

- Tényleg jó!

Mikoto is előre akart hajolni, de a feszes biztonsági öv nem engedte.

- Ez nem Fair! Tekerd feljebb!

- Inkább ülnél vissza a helyedre Yamato, és kapcsold be az övet!

Hirtelen csörgött anyukám mobilja, amit fel is akart venni, de a készülék kiesett a kezéből, és le a földre.

- A fenébe!

Lehajolt, hogy felvegye, miközben én és Mikoto is láttunk valami nagyot és ijesztőt kirajzolódni a ködös út kellős közepén keresztbe.

- Anya Vigyázz!

Anya felnézett, és azonnal beletaposott a fékbe, de már túl késő volt. Egy hatalmas csattanás, és én csak azt éreztem, hogy kifelé repülök a szélvédőn az ütközés erejétől. Egy hatalmas ütést éreztem a fejemen, amikor az üveg engedett a repülésemnek, amit hirtelen egy újabb ütés követett a hátamra, amikor végül leérkeztem a hideg aszfaltra. Mikor felnéztem, egy kamionnak látszó monstrum állt fölöttem, mögöttem az autónk, ami rommá tört. A motorból szivárgott a benzin, és egy kis szikrázást is láttam valahonnan, ami hirtelen belobbantotta a benzint, és az egész autó lassan lángokba borult.

- Anya... Mikoto!

Elkeseredetten akartam kiáltani feléjük, de csak suttogni tudtam. Erőm sem volt, hogy felkeljek. Egyszer csak a benzin tank megadta magát, és hatalmas lángcsóva formájában az egész autó a levegőbe repült.

- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hirtelen kipattantak a szemeim. Nem tudtam mennyit aludtam vagy, hogy mennyi lehet az idő, csak azt, hogy valami könnyedén rám nehezedik. Most végig néztem magamon, és hirtelen rádöbbentem, hogy Sora fekszik félig meddig keresztben rajtam. A feje a vállamon, a karjait a mellkasomon nyugtatta, jobb lába az én lábaim fölött átvetve, és édesen szuszogott. Végignéztem ezen az angyali teremtésen. Minden tetszett rajta már nagyon régen. Az arca lágy vonalai, az apró száj, a nagy, kifejező szemek, a magas, igazi gondolkodóra jellemző homlok, a hihetetlenül arányos testalkat... Minden. A keblei finoman hozzám nyomódtak, és a könnyű trikóból, amit viselt szép dekoltázs kandikált ki, a bőre fehér volt, de nem hófehér, mint a Yuukié, csak érezhetően elég rég óta nem napozott már egy kiadósat. A haja hollófekete, és most lágyan beterítette a mellkasomat és a karomat is. Olyan csendesen szuszogott, hogy először azt hittem, nem lélegzik. Nem horkolt, nem motyogott álmában, mint a legtöbb ember, hanem édesdeden aludt. Ekkor a sátorponyva másik oldaláról hangokat hallottam.

- Te, Sora hová lett?

- Fogalmam sincs!

Yuuki és Riku voltak azok, de nem sokára egy ismerős pár láb lépéseit is hallottam.

- Mi van lányok?

- Tamaki, nem láttad Sorát?

- Nem veletek volt egy sátorban?

- De igen, de az éjjel elkódorgott valahova!

Erre hallgattak, és a ponyván keresztül láttam Tamaki alakját, ahogy a kezét az állához emelve gondolkodik. Ekkor ért oda Yuta is.

- Szerintem egyértelmű! Yamatoval van!

Mindenki hallgatott erre a kijelentésre. Most jöttek talán csak rá, hogy egyedül én nem keltem még fel, és a sátram belülről le volt zárva.

- Szerintetek mit csinálhattak az éjjel?

- Na, ne kezdd!

Riku eléggé ingerülten szólta le Yutát, és a hangok alapján alaposan nyakon is hajította.

- Jól van, na... Egek, még kérdezni sem lehet?

- Ilyet biztos nem!

A hangokra Sora is megmozdult, és lassan kinyitotta a szemeit. Felnézett rám, és hirtelen minden álom kiszállt a szeméből. hirtelen felült, és szégyellősen összehúzott térdekkel ült egy darabig, mielőtt megszólalt.

- Bocs... Nem akartam...

- Már megint mentegetőzöl! Nincs ezzel semmi baj!

Sora rám nézett, és a kissé riadt arckifejezését lassan egy szelíd mosoly váltotta fel. Most mind a ketten hallgattuk, mit beszélnek a többiek a sátoron kívül, majd az ujjamat az ajkaimhoz emelve jeleztem, hogy maradjon egy kicsit csendben, és lassan, csendben felhúztam a cipzárt, majd egy mély levegőt vettem és elkiáltottam magam:

- TI MEG MIT PLETYKÁLTOK?

Mindenki rémülten fordult felém, Sayuri a mellkasához szorított kézzel nézett rám, mint aki attól fél, hogy szívrohamot kap, míg a többiek nagyokat sóhajtozva próbáltak lenyugodni. Sikerült a tervem és jól rájuk ijesztettem.

- Te jó ég Yamato! Egyszer még komolyan a szívbajt hozod ránk!

Yuta mindenki nevében beszélt és joggal. Előmásztam a sátorból és Sora is követett, aki már felvette a melegítőjét. Én még mindig gatyában és pólóban álltam a többiek előtt. Nem sokára tábort bontottunk és elindultunk tovább. Én most kivételesen Tamaki mellett mentem, aki kicsit lassított a tempóján, mivel nem sokára elértük azt az ösvényt, amin le kellett ereszkednünk az alattunk lévő folyóvölgybe. Eközben beszélgettünk is, és végre oda terelte a szót az előző éjszakára is.

- Na és? Mit csináltatok a sátorban Casanova?

- Nem azt, amire gondolsz!

- Miért mire gondolok!?

- Na, ne szórakozz!

Tamaki nagyot kacagott, és addig faggatott, amíg el nem mondtam neki mindent. Ezután megint felvette a szokásos gondolkodó pózát, és így folytatta.

- Na azért nem tagadhatod, hogy jól esett, mikor bekéredzkedett hozzád!

- Ami azt illeti, tényleg nem bántam...

- Na, ugye... Húh, és az ébredés... Na, az sem lehetett semmi!

- Na, igen... Egy álomszerű ébredés lett volna, ha ti nem kezdtek el olyan hangosan beszélni...

- A lányok kezdték...

Tamaki széttárta a karjait, és azt el kellett ismernem, hogy igaza van. Nem sokára elértük az ösvényt, és szép lassan elkezdtünk ereszkedni. Egy soros oszlopban haladtunk, mivel az ösvény elég keskeny volt, sokszor keskeny sziklapárkányokon kellett végigmennünk, és nem volt ritka hogy olyan meredek volt az út, hogy alig tudtunk megállni a lábunkon. Végül azonban elértünk a folyóvölgy legmélyére, ahol a folyó, ami az iskolánál csak két kis patakocska, már terebélyesen kiszélesedett. Itt volt a legfőbb alkalom, hogy mindenki letegye a felszerelését, és egy kis friss levegő mellett, némi nyugtató horgászással töltsük a megmaradt időt ezen a túrán. Alig 10 perc múlva már állt a tábor, Yuta, Sayuri és én elmentünk fát gyűjteni, miközben Yuuki, Riku és Sora leültek beszélgetni.

- Na és? Mi volt az éjjel?

Riku olyan izgatott volt, mint egy kisgyerek a cukorkaboltban.

- Nos... Szóval...

Sora úgy kipirult, mint az érett alma. A két másik lány egyből értette, hogy mi van.

- Csak nem szerelmet vallott?

- Háth... végül is így is mondhatjuk... Én inkább úgy mondanám, hogy... Megállapította, hogy mi egy pár vagyunk...

Yuuki és Riku szinte kiugrottak a bőrükből örömükben. Szegény Sora csak pironkodott.

- De nem... Nem volt vallomás...

- De azt mondta, hogy szerinte egy pár vagytok nem?

- De igen... De...

- De mi? Hisz ez azt jelenti, hogy ő is érez valamit irántad te buta!

- Komolyan... ?

Sora olyan zavarban volt, mint egy kisiskolás lány. A két másik lány szinte körbetáncolta, miközben ő csak nagy szégyellősen ült ott ölbe tett kézzel.

- Na és? Egyből szobára mentetek? Vagy mi volt? Mesélj már!

Sora, ha lehet még jobban elvörösödött, és csak nagy nehezen folytatta.

- NEM! Csak... Nos...

- Na?

- Az volt, hogy ti teljesen kisajátítottátok a sátrunkat, és én nem akartam kint tölteni az éjszakát, ezért...

- Ezért bekéredzkedtél hozzá!

- I-igen...

Riku és Yuuki felkapták Sorát, és körbeforgatták. Ha valakik, akkor ők ketten nagyon szorítottak kettőnkért. Ezt a kis történetet Tamakitól tudtam meg, mikor később visszatértem, mivel ő épp a horgászfelszerelés összeállításával foglalatoskodott, de füldugót és szemellenzőt nem rakott. Mikor visszatértünk, mindenki hozzálátott a kirándulás legérdekesebb részéhez. Riku és Yuuki már tapasztalt horgászok voltak. Én magam sem értem miért, de én is emlékeztem rá, hogy hogyan kell ezt csinálni, bár eszembe jutottak halvány emlékképek egy apáról, akivel gyakran jártunk ki egy kis tóhoz pecázni. Amióta azt a különös emlékképet láttam álmomban, minden lassan visszatért hozzám, de senkinek nem szóltam róla. Tamaki Yutát okította, Sayuri pedig kicsit feljebb dobta be a horgot, míg én és Sora félrevonultunk, hogy nyugodtabban taníthassam. Közben beszélgettünk is.

- Szóval? Miről beszélgettetek a lányokkal?

- Honnan tudod, hogy beszélgettünk?

- Tamaki mesélte. Ő itt volt, emlékszel?

- Ja, igen... Nos, a tegnap estéről beszélgettünk!

- És... Mit mondtál nekik?

Éreztem, ahogy ég az arcom, ami annak volt a jele, hogy kivörösödtem, de Sora is kipirult.

- Mindent...

Erre már tátott szájjal álltam ott egy ideig, majd Sora megfordult és a szemembe nézett.

- De a reggelit nem!

- Miért, talán bánod?

- Te talán nem?

- Hogy őszinte legyek... Nem!

Sora szemei kikerekedtek.

- Úgy érted... Hogy jól esett úgy ébredni?

- Viccelsz velem? Álmodni sem mertem még ilyen szép ébredésről!

Szelíden mosolygott, és az arcáról eltűnt a szégyellős pír. Most inkább a fantáziáló pír jelent meg rajta. Én csak arrébb rúgtam egy kavicsot, és segítettem neki bedobni a horgot, és egy ideig hallgattunk. Egy idő után azonban nem bírtam tovább, mögé léptem, és átkaroltam a derekát.

- Tudod... Én, amit tegnap mondtam... Azt komolyan mondtam... Úgy értem... Szeretném, ha egy pár lennénk!

Sora hirtelen mozdulatlanná dermedt, és nem szólt semmit. Én csak folytattam.

- Én szeretném, ha egy pár lennénk! Még életemben nem éreztem ilyet egy lány iránt sem... Azt hiszem... azt hiszem beléd szerettem Sora!

Sora még most sem szólt semmit, de éreztem, ahogy egy nagy könnycsepp pottyan a kezemre, amivel átöleltem őt.

- Te sírsz?

Éreztem, ahogy megborzong a karjaimban, majd kibontotta magát az ölelésemből, és lassan megfordult. Nem a szomorúság, vagy a keserűség, hanem a boldogság áradt rám a tekintetéből. El sem hittem, de viszonozta az érzéseimet.

- Nem... Nem igazán sírok, mint inkább örülök...

És mosolygott... Mosolygott, miközben az arcán könnycseppek gördültek végig.

- Akkor...

Közelebb léptem hozzá, és megint átöleltem. Ezúttal ő visszaölelt, és így álltunk egy darabig. A másik oldalon, a többiek csak figyeltek, és hallottam, ahogy Tamaki megszólal:

- Na! Mi lesz már? Csókold már meg te ütődött!

Jól hallottam ezt, de mivel soha életemben nem csókoltam még meg lányt, ezért nem is tudtam, egyáltalán nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Sora látta a tétovázásomat, és ő kezdeményezett. Átkarolta a nyakamat, és közelebb húzott, és egyszerre összeértek az ajkai az enyémmel, ami szinte felforralta a véremet abban a pillanatban. Elengedett és a tekintete elárulta, hogy várja, hogy viszonozzam, ami nem is maradt el, és most egy jóval hosszabb percre sikeredett. Egy perc, ami szinte egy boldog örökkévalóságnak hatott. Amikor elengedtem őt, Sora újra átölelt és csak hallgattuk, ahogy a többiek huhognak és füttyögnek, de nem is érdekelt már. Csak ő és én voltunk.

Az éjszaka is hamar eljött. Most már tényleg szándékkal vonultunk ketten a sátramba... Nem, a mi sátrunkba. Az éjszaka elröppent, és a reggeli pletykálkodás megint rólunk szólt, de ezúttal már nem érdekelt minket. Most is egymás karjaiban ébredtünk, és most már nem törődtünk ezzel sem. Nem sokára tábort bontottunk, és elindultunk haza. Mikor beértünk az iskola kapuján, miután tényleg befordultunk a kereszteződésnél, épp úgy ahogy Tamaki mondta négy nappal korábban, több társunk is integetett nekünk, és mi visszaintegettünk, miközben egymás kezét fogtuk. És úgy határoztam, hogy nem is fogom elengedni többet! Mert ő volt már a párom, és megfogadtam neki, hogy mindig vele maradok.

V. Fejezet

Különös Beszélgetések

Eltelt egy hónap, eltelt kettő, de a világunk csak nem változott. Sokszor hallottam, hogy egyesek már visszasírják a démonokat. Én részemről elvoltam, hiszen ott volt nekem Sora. Összeköltöztünk egy szobába, nem is akárhogy, hanem Tamaki és Yuta segítségével áthurcoltuk minden cuccát az én szobámba, és a két ágyat összetolva, lényegében egy félig-meddig Francia ágyat hoztunk össze. Tamaki sokszor viccelődött azzal, hogy már csak össze kéne házasodnunk, mert az már tényleg a szerelmünk kiteljesedése lenne. Én ilyenkor csak mérgelődhettem, mivel Tamaki nagyon jó cimborám volt, míg szegény Sora csak pironkodott. Az persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy igazán házias volt, mivel rendben tartotta a kis otthonunkat. Már kezdett tényleg olyanná válni, mint egy élettársi viszony. Persze voltak napok, amikor ő is igényelte a saját kis nyugalmát, és ilyenkor én egyedül maradtam, mert Yuuki és Riku folyton vele lógtak, míg Tamaki és Yuta a saját útjaikat járták. Ilyen napjaim voltak még akkoriban, mikor ide kerültem, így megint a bóklászással ütöttem el az időmet. Néha még focizni is beálltam, de inkább hagytam a többieket érvényesülni, és inkább hátul játszottam, vagy a kapuban álltam.

Aztán volt az a különös nap is. Az egész azzal kezdődött, hogy azon a reggelen Sora üzenetet hagyott, hogy a lányokkal elmentek a dolgukra. Azon már gondolkoztam persze, hogy ilyenkor mégis mit tudnak csinálni, de nem firtattam inkább. Azonban ami igazán szembe tűnt, az volt, hogy megint elég üres volt az udvar. Aztán egy ismerős alakot láttam kilépni a főépületből, nyomában egy lánnyal, NPC ruhában. Nem tudtam elsőre megállapítani, hogy Civil-e, vagy NPC, ezért szép lassan közeledtem hozzájuk. A lánynak vállig érő Vörösesbarna haja volt, és egész formás is volt. Nem láttam az arcát, de nagyon szelíd hangja volt.

- Rika, az ég szerelmére!

Tamaki kifakadt. Azt hiszem épp vitatkoztak valamin, mikor odaértem. A lány, akit Tamaki Rikának nevezett most sírós hangon folytatta:

- Na de Tamaki-kun!

- Azt mondtam, hagyj békén!

Tamaki ellökte Rikát, aki jól láthatóan elszomorodott ettől a mozdulattól, és elfordult, majd elszaladt. Épp mellettem futott el, és éreztem, hogy gyümölcsös parfümje volt. Ekkor odaléptem Tamakihoz és a vállára tettem a kezem, hogy észrevegyen.

- Mi?

Tamaki felemelte a tekintetét, és rám nézett. Láthatóan sírt az előbb.

- Tamaki, ez meg mi a fene volt?

Tamaki nem válaszolt azonnal. Nehezére esett beszélni, de miután kiszipogta magát, és kifújta az orrát, végre megszólalt.

- Csak egy levakarhatatlan NPC lány!

- NPC?

- Igen, talán meglepődtél?

Tamaki komor volt. Nem esett jól beszélnie erről, így jobbnak láttam inkább nem firtatni. Elindultam, hogy inkább megkeressem ezt a bizonyos NPC lányt, és a legnagyobb meglepetésemre épp a szökőkútnál találtam meg, és még mindig sírt. Odamentem hozzá, és meglapogattam a hátát, hogy egy kicsit megvigasztaljam. Szegény lány, nagyon keservesen zokogott. Azonban mikor felnézett rám, az a hátborzongató üres tekintet nézett rám. Egy pillanatra megremegtem, de leültem mellé, és megvártam, míg kisírja magát. Majd mikor eleget hüppögött, az ölébe eresztette a kezeit, de még mindig könnyesek voltak azok a szép barna szemek, és végigfolytak hosszúkás, hegyes kis állban végződő arcon. Emlékeztem, hogy egy NPC lány nem szokott sokáig sírni, vagy szomorkodni, de ő már vagy félórája így szenvedett, és nem értettem mi baja. Végül megszólalt, ami meglepett. Nem az a szép, vidám, dallamos hang volt.

- Ő küldött?

- Nem, magamtól jöttem. Rika vagy igaz?

Nem mondott semmit, csak bólogatott. Furcsa volt, és csendes, nem mosolygott, nem csacsogott, csak ült ott komoran. Mintha tényleg szenvedne.

- Te... ?

- Igen NPC vagyok...

Erre kerekedtek csak ki igazán a szemeim. Egy NPC, aki tudja és bevallja? Még ilyet sem ettem.

- Te... Hogyan?

- Nehéz lenne megmagyarázni... Én sem értem...

Ő nem érti? Akkor én mit mondjak?

- Szóval te tudod magadról, hogy NPC vagy... Úgy is nézel ki... De mégis emberszerű maradtál?

- Furcsa igaz?

Monoton volt a hangja, mégis értelmesen beszélt. Érzelmeket nem hallottam ki belőle, csak a szenvedést, és valamit, amit Tamaki hangjából is gyakran: a lelki furdalás hangját. Mintha mindketten ugyan abban a szerelmi bánatban szenvednének.

- Ez furcsa.. Mondd csak... Segíthetek valamiben neked?

- Ha megtennéd... Megkérnéd Misakit, hogy beszélhessek vele?

Na, ez furcsa kérés volt. Egy NPC lány, még ha ilyen furcsa is, miért akarna beszélni a SSS vezetőjével? Bólintottam, majd még egyszer megveregettem a lány vállát, és inkább úgy döntöttem, hogy visszamegyek Tamakihoz, hátha lenyugodott már annyira, hogy beszélni lehessen vele. Meg is találtam az ebédlőben, ahol épp a whiskyt nyakalta. Leültem mellé és próbáltam kezdeményezni.

- Jobban vagy már?

- Soha nem leszek jobban öcsém!

- Ki ez a Rika, mi?

Tamaki letette az üveget és merően rám nézett. Olyan arcot vágott, mint aki mindjárt felkel és felképel, ami arra utalt, hogy nem szívesen válaszol, de ha annyira akarom...

- Miért kell neked ebbe belefolynod mi?

- Mert a barátod vagyok!

- Szerintem ez még kevés indoknak!

- Akkor vedd így: Ha elmondod, soha többet nem zaklatlak vele!

- Ezzel nem nyugtattál meg!

Megint nagyot kortyolt az üvegből, de mivel látta, hogy nem tágítok, ezért csak nagyot sóhajtott, és folytatta.

- A fene ette volna meg ezt a szart! Már ez sem elég erős! Inkább Abszintot kéne innom!

- Attól nem lesz jobb! Áruld el, miért olyan más ez a Rika, mint más NPC-k?

- Szóval neked is feltűnt?

- Persze hogy feltűnt! Amikor elzavartad, majdnem egy órán keresztül zokogott! Azt mondtad az NPC-k nem csinálnak ilyesmit!

- Valóban nem! Ilyesmit nem csinálnak... Mivel az NPC-knek nincs lelkük... Sem szívük!

- Mi? Ezt magyarázd meg!

- Legjobb, ha elölről kezdem...

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tamaki szemszöge

Azt még sosem mondtam el neked, hogy hogyan éltem és haltam meg, igaz? Hát halld a történetemet!

Mikor éltem, csak egy egyszerű, hétköznapi srác voltam. Egyszerű iskolába jártam, egyszerűen éltem, és átlagos jegyeim voltak. Mikor aztán dolgozni kezdtem, elektroműszerész lettem Kyotóban, ahová egy kis faluból jártam be minden nap. A falu maga elég messze esett, de mindig ott volt a vonat, amin minden nap volt lehetőségem látni őt! Egy gyönyörű lányt, aki folyton a könyveit bújta. Orvosi könyveket, amik engem nem igazán foglalkoztattak. De ő annál inkább. Gyönyörű volt, mint egy angyal! Nekem legalábbis. Minden nap egymással szemben ültünk, és néztem, ahogy ő olvas, ő viszont soha, még egy lopott pillantást sem vetett rám. Én 31 éves voltam, ő meg talán 20, egyetemista, és elbűvölően szép. Egy napon aztán, miután már majdnem egy éve utaztunk együtt minden nap, mindketten állni kényszerültünk, így most egészen közel került hozzám, és meg akartam szólítani, de elsodródott mellőlem, mivel újabb felszállók érkeztek. Amikor aztán megint meg akartam volna szólítani, akkor megtörtént: Katasztrófa történt. Minden elkezdett forogni körülöttem, de nem én lettem rosszul. A Vonat kocsija, amiben álltunk, és maga az egész vonat a saját vízszintes tengelye körül fogott. Rémült sikoltozást és halálhörgéseket hallottam, ahogy az emberek össze-vissza repkedtek, és sokszor egymást zúzták halálra, másokat pedig a repkedő szilánkok szúrtak át, vagy kettétörtek a kocsi nehéz, erős acélkorlátjain, vagy csak kirepültek, és a rájuk zuhanó kocsi alatt zúzódtak péppé. Rettenetes ricsaj, és halálszag volt, és én csak elájultam.

A következő dolog, amire emlékszem az volt, hogy magamhoz tértem. Nem is tudom, hogyan, de megúsztam élve, de nem sértetlenül. A Hasfalam égett, és valami iszonyúan nyomta a hátamat is. A térdem is égett, és a jobb karom nem engedelmeskedett. Mikor a hasfalamat megvizsgáltam, rájöttem, hogy egy hosszú fémszilánk áll ki belőle. Mikor megtapogattam a hátamnak azt a részét, ahol fájt, majdnem ordítottam a fájdalomtól, mert a fémdarab hegyes vége ott állt ki belőlem. Minden csupa vér volt körülöttem, de nem csak a sajátom. Vagy három másik ember összezúzott holtteste alatt feküdtem, és bár éreztem, hogy én magam is vérzek, ők voltak, akik többet véreztek. A jobb karom nem mozgott, de nem is csoda. Egy törött csont állt ki belőle, és iszonyúan fájt. Úgy fityegett, hogy azt hittem le is esik. Amikor nagy nehezen le tudtam tornázni magamról a három hullát, akkor jöttem csak rá, miért fáj a térdem: Szétzúzta egy ülés, ami a pörgés közben egyszerűen rám zuhant. Nem tudtam mozdulni tőle.

- Haló! Van még valaki életben?

Nem vártam választ, de hirtelen egy halvány suttogás ütötte meg a fülemet.

- Én... Én még élek...

Arra néztem, és alig kétméternyire tőlem megláttam őt. A lányt, akit olyan sokat csodáltam olyan rég óta. Az arcán folyt a vér, a szemei csak meredtek a semmibe, de még élt.

- Hol vagy? Merre vagy?

Ezt suttogta alig hallhatóan. Valószínűleg a rajta fekvő teher miatt nem tudott beszélni.

- Itt vagyok! A lezuhant ülés alatt rekedt a lábam! Nézd, integetek!

Még ép bal kezemet felemelve intettem neki, ő pedig csak halványan mosolygott és visszaintett, Megpróbálta lenyomni a ránehezedő súlyt, hogy közelebb jöjjön. Nagy nehezen kievickélt a romhalmaz alól, de nem tudott lábra állni, így hozzám kúszott. Megvizsgált értő szemekkel, és csak megcsóválta a fejét.

- Ez nagyon rossz! Csak kevés időd lehet már hátra!

- Ne mondd ezt! A vér nem csak az enyém! És különben is... A hasam már nem fáj...

Nevetni próbáltam, de csak egy keserű ordítás tört ki belőlem, mert a fémdarab nagyon kínzott.

- Te vagy az a fiú, aki mindig velem szemben ül!

Kedvesen mosolygott. Hogy figyelt meg magának, ha nem is nézet rám?

- De honnan?

- Már egy ideje figyeltelek ám! Mindig elalszol hazafelé jövet, akkor néztelek meg magamnak egy kicsit!

- Te megnéztél magadnak? Ez... Nos, kedves tőled...

- Hisz te is megbámultál párszor...

Igaza volt, de az a párszor az minden nap volt. Esténként aztán holt fáradtan utaztam haza, és nem is figyeltem, hogy ott van, de mintha valaki mindig felkeltett volna, mikor oda értünk a mi állomásunkra.

- Te keltettél fel mindig?

- Igen! Gondoltam nem akarsz a végállomáson kikötni!

Ez kedves volt tőle. Nem is tudtam mit mondjak, csak forgattam a fejemet, hogy leplezzem a zavaromat.

- Én Tamaki vagyok! Negoru Tamaki!

- Makino Yuriko! De a barátaim csak Rikának szólítanak!

- Örvendek... Rika!

Kezet nyújtottam volna, de a jobbom törött volt, így csak mosolyogtam. Ő is mosolygott, így jól elvoltunk. Ledőlt mellém, és addig matatott amíg meg nem találta bal kezemet és megfogta. Nem is tudtam mit szóljak, így csak hallgattam, de nem sokára ki kellett mondanom, mert, ahogy ő mondta, nem sok volt már hátra.

- Tudod... Már egy jó ideje figyellek téged...

- Észre vettem!

- De komolyan... Azon gondolkoztam, hogy ma végre meg is szólítalak!

- Nem mondod! Hogy őszinte legyek, már vártam is!

- Komolyan?

- Igen! Ha nem tetted volna, talán én szólítalak meg!

Nem hittem el, hogy ő is így gondolkodott.

Lassanként éreztem, hogy elhagy az erőm. Már nagyon nehezen tudtam csak nyitva tartani a szemeimet, és a légzésem is egyre nehezebb lett. Éreztem, hogy mondanom kell neki valamit, mielőtt ott döglök meg abban az istenverte vasúti kocsiban, ami minden ok nélkül felborult a puszta közepén. felé fordultam, és láttam, hogy ő is sápadt, és alig él már.

- Rika! Rika jól vagy?

- Nem igazán... Azt hiszem belső vérzésem van! Nem bírom már sokáig!

- Ez érdekes... Én is így érzem...

Keserű nevetés helyett hörgés tört fel belőlem. Éreztem, hogy valami lefolyik a szám széléről, és ahogy odanyúltam, vért töröltem le, de az csak folyt tovább. A fémdarab felvághatott valami fontosat odabent, mert onnan jött a vér. Éreztem, hogy el kell mondanom.

- Rika! Mondanom kell valamit!

Megborzongtam. Éreztem, hogy elhagy az erőm. Ki kell még nyögnöm ezt!

- Én... azt hiszem... Azt hiszem beléd szerettem! Szavak nélkül is...

- Ezt jó tudni... Már csak azért is… mert… Azt hiszem én is... Kedveltelek téged már jó ideje...

- Akkor már… Nem volt hiábavaló!

Éreztem, hogy végem. Még egyszer utoljára egy pillantást vetettem rá, de ő már nem mozdult többet. Úgy látszik az előbbiek voltak az utolsó szavai, én csak lehanyatlottam, és a világ szép lassan elsötétült körülöttem. Minden elhallgatott, és minden megszűnt.

Aztán arra emlékszem, hogy egy lágy kéz simogatja az arcomat, és meleg napfény tűz rám valahonnan. Amikor kinyitottam a szemem, Rika ült mellettem, a fejem az ölében, és csak mosolyogva nézte, ahogy alszok. Az iskolaudvar kellős közepén voltunk, és egy csomó másik ember hevert körülöttünk, akik szintén ébredeztek.

- Hol vagyunk?

- Azt hiszem... Meghaltunk, és ez a másvilág!

Rika olyan nyugodt volt, és olyan természetesen mondta ezt, mintha ez olyan magától értetődő lenne. Én felültem és ezt az átkozott iskolát láttam mindenfelé.

- Rika... Amit az előbb... Mármint még életünkben mondtam...

Olyan hülye érzés volt ezt így mondani. Meghaltunk mind a ketten, és most mégis itt beszélgetünk. Ő csak kedvesen mosolygott, és mielőtt tovább beszélhettem volna, minden előzetes jel nélkül szájon csókolt. Én még levegőt is alig kaptam a meglepettségtől, de olyan jól esett, hogy nem tudtam ellenkezni. Mikor szétváltunk ő szólalt meg először.

- Ha már megadódott a lehetőség, miért ne adnánk neki egy esélyt!?

Ezzel kézen fogott, és onnantól nem akarta elengedni többet! Szerelmes voltam, és a lány, akit szerettem, megadta a lehetőséget, hogy bizonyítsak.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yamato szemszöge

- A híres Kyotói vonatszerencsétlenség. 210 utas, 210 halott... Rettenetes. Állítólag Egy teherautó állt a síneken, ami magasra volt pakolva Beton elemekkel, és lerobbant a vasúti átjáróban... Ez okozta a szerencsétlenséget. A vonat kisiklott, a kocsik átrepültek a környező utakra is, és rengeteg áldozatot szedtek... Rémes volt... Emlékszem, láttam a híreket.

Tamakira néztem, aki most megint keserűen kortyolt egyet.

- Szóval így lettetek egy pár... De mi történt vele? Miért lett ilyen?

- Ő volt a démontámadások első áldozata!

Alig akartam elhinni. Tényleg kegyetlen egy sors ez. Így elveszíteni egy ilyen fontos személyt...

- Na és... A szíve, mi ez a dolog szívével?

- Az a helyzet... Persze ezt csak én gondolom... Hogy ő szerelmes volt, amikor elkapták a démonok... Őt a szíve, és az abban rejlő szerelem tartották meg emberként...

Furcsán néztem rá. Azt hittem, csak az alkohol beszél belőle, de érezhető volt a hangján, hogy valami más benne. Most tényleg őszintén, józanul beszélt.

- Megértelek... Én is ezt szeretném hinni, ha az egyetlenem így veszne el!

- Te ezt nem értheted! Ő nem csak egy egyszerű NPC, akivel egyik percben még veszekszel, aztán megint kedélyesen beszélgettek! Ő más... Egyedi... Érzelmei vannak, beszél az arca, minden, amit mond és tesz természetellenes egy NPC-hez képest!

- Igen, de kell, hogy legyen logikus magyarázat!

- Igen kell, de mégis mi?

Tamaki olyan volt, mint akit szívlapáttal mellbe vágtak. Megértetten miért akarja elűzni maga mellől azt a csodát, amit Rikának hívtak, de ez akkor sem megoldás, hiszen a lány, NPC, vagy sem, még mindig szerelmes volt belé. Ekkor határoztam úgy, hogy megpróbálok bölcsebb lenni nála kivételesen.

- Tamaki! Mint barátod mondom: Azért mert félsz, még nem kell menekülnöd! Nézz inkább szembe vele! Ismerd meg milyen ez a Rika, és szeresd úgy, mintha még mindig a régi lenne!

- Mintha... A régi... Lenne?

Tamaki lehorgasztotta fejét, és hirtelen nagy könnycseppek potyogtak a földre. Először láttam őt sírni, és engem is megérintett ez az ő pillanatnyi elgyengülése. Hirtelen felállt és odalépett hozzám. Már mondani akart valamit, amikor megszólalt egy édes női hang a háta mögül:

- Tamaki-kun! Itt vagy végre!

Rika volt az. Olyan édesen szólította Tamaki-kunnak, hogy még én is megkönnyeztem. Az a gyengédség a hangjában, az a szép szelíd mosoly... Hirtelen Sora jutott az eszembe... Valószínűleg én is belebetegedtem volna, ha elveszítem őt, így megértettem Tamaki érzéseit. Ő megfordult, majd egy percig lesütött szemmel állt a lány előtt. Alig hallhatóan mormolta maga elé:

- Ismerjem meg... És szeressem, úgy ahogy régen...

Egyszerre aztán felemelte a fejét, és minden szó nélkül odafutott a lányhoz, átölelte és megforgatta a levegőben. Rika csak szelíden mosolygott, miközben a könnyeit a ruhájába törölve, Tamaki csak ezt hajtogatta:

- Szeretlek!

Én nem is akartam tovább zavarni, így eldöntöttem, hogy megyek és beszélek Misakival, hogy tudassam vele, Rika találkozni akar vele. Amikor kiléptem az ebédlőből, hirtelen egy szigorú hang szólalt meg épp mellettem.

- Yamato! Beszédem van veled!

Az árnyak közül Sayuri lépett elő. El is felejtkeztem róla az elmúlt időben. A kiránduláson is csak ott volt, de húzódozott tőlünk, nem beszélgetett velünk, és mióta visszatértünk, azóta is csak került mindenkit, de most hirtelen előkerült. Már napnyugta volt, de láttam, hogy sírt. Éreztem, hogy miről akar beszélni, így követtem. A saját szobájába vezetett, majd bezárta az ajtót, és megkínált, mi mással, cigivel. Én elfogadtam, és egy ideig csendben füstöltünk. Mikor eleget hallgattunk, én szólaltam meg először.

- Szóval? Mi van veled és a három lánnyal? Megint történt valami?

- Honnan tudod, hogy róluk akartam beszélni?

- Ismerlek már eléggé!

Sayuri hallgatott, majd miután újabb cigire gyújtott, folytatta:

- Mindenkiről tudni akarod, hogy hogyan halt meg igaz?

- Igen, de honnan jön ez most ide?

- Had meséljek el neked valamit magamról... Ugyan nem lesz olyan szívmelengető, mint a Tamaki meséje, de igyekszem érdekes maradni!

Tehát végighallgatta az egészet?

- Na, jól van, Hallgatlak!

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sayuri Szemszöge

Álmodtál már arról, hogy Olimpián indulhass? Én igen, és ezért mindent megtettem! Most talán nem tűnik úgy, de valamikor versenytornász voltam, és életem minden boldog percét édesanyámnak köszönhettem, aki az első edzőm, és később a menedzserem volt. 17 éves voltam, amikor sikerült Olimpiai Kvótát szereznem, és bekerültem a Japán válogatottba, és engem választottak, hogy vigyem a nemzeti lobogónkat a megnyitón... Elmondhatatlanul boldog voltam. A Pekingi Olimpián ott lehettem...

- Nagyon büszke vagyok rád!

Édesanyám csak ennyit mondott, mikor elújságoltam neki a nagy hírt. Már évek óta betegeskedett, és minden kis örömömben meg akartam osztozni vele, mikor meglátogattam a kórházban... Mindenben. A nővérem viselte gondomat, csomagolta el a ruháimat, vitt iskolába minden reggel, és jött el értem, míg szegény anyukámat minden másnap meglátogattuk. Az állapota egyre romlott, és egyre ritkábban engedtek be hozzá minket, de sikerült kiharcolnom, hogy találkozhassak vele ezért a jó hírért. Sápadt volt, az arca beesett, és a szemei is eléggé halványak, mintha nem is lenne egészen tisztában az őt körülvevő világgal, de örült velem, és ez számított.

Egy hónappal később elutaztam Pekingbe, hogy a válogatottal együtt részt vegyek a legfontosabb eseményen az életemben. Sajnos anyukámtól nem tudtam elbúcsúzni, így kicsit szomorú is voltam.

Mikor megérkeztünk, már épp kicsomagoltam, mikor telefonhoz kérettek. Elbeszélgetés volt külföldről, és amikor felvettem, csak a nővérem hangját hallottam, remegő hangot, ami olyan volt...

- Hayuka, te sírsz?

- Sayuri... Borzasztó... istenem!

- Hayuka, mondd már, mi van?

- Sayuri... A mama...

- Mi van vele?! Mondd már az isten szerelmére!

- A mama... Meg... meg...

Hallottam, ahogy hangosan felzokog a telefonba. Nem kellett semmit sem mondjon. Tudtam ez mit jelent.

- Meghalt?!

Ezt szinte sikítottam. A kagyló kiesett a kezemből, és én szinte önkívületi állapotban, ömlő könnyek között rohanni kezdtem. Mindegy volt hová, mindegy volt merre, csak el onnan, el a világ elől, és el a szörnyű hírtől, miközben csak elkeseredetten sikítoztam:

- Ne! A mamát ne!

Kirohantam az utcára, éreztem, hogy forog velem a világ, csak sírtam, és nem érzékeltem semmit az égvilágon, míg hirtelen, alig pár centire tőlem... Megláttam egy buszt... Ez volt az utolsó dolog, amire emlékszem...

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yamato szemszöge

- Ez szörnyű... A Japán tornászlány hirtelen halála... Emlékszem, erre is... Hihetetlen volt...

- Várj... Te emlékszel erre? Mióta?

Most tűnt csak fel, hogy nem először mondom ezt. Sayuri volt azonban az első, aki észre is vette.

- A kirándulás óta... Amikor én és Sora egy sátorban aludtunk... Megálmodtam a saját halálomat, és az óta minden visszatér... Lassanként...

- Értem.

Sayuri megértően nézett rám, de még mindig letört volt, így úgy éreztem, folytatni kellene ezt az előző gondolatmenetet.

- Szóval, hogy jön ez ide? Mi köze van Kanna, Miko és Himiko esetéhez?

- Az, hogy amikor ide kerültem, ők karoltak fel. Ők lettek az új családom... De már ők sincsenek nekem!

- Azon gondolkodtál már, amit Tamakinak mondtam?

- Hogy fogadjam el őket úgy, ahogy vannak? Nos...

Lesütötte a szemét, és látszott, hogy vívódik önmagával. Végül felemelte a fejét, és rám nézett.

- Gondolod, hogy így is tudok majd olyan lenni velük, mint régen?

- Egy próbát megér nem? Mit veszíthetsz? Próbáld meg megismerni őket! Játssz velük! Legyél most te az, aki felkarolja őket!

Sayuri eltűnődött azon, amit mondtam, ezt a szeméből is láttam, így gondoltam, magára hagyom, de még megfogta a kezem.

- Köszönöm!

Ezzel elengedett, és én mentem is a dolgomra. Ekkor láttam, ahogy Sora és társnői visszatérnek. Az én drága párom egyből oda is jött hozzám, és persze, hogy csókkal köszöntöttem, de ezúttal egy kicsit ölelgettem is, örülve, hogy neki kutya baja.

- Neked meg mi bajod?

Kíváncsian rám függesztette a szép szemeit, én meg csak jót nevettem.

- Majd elmesélem... Ma elég érdekes napom volt, egy csomó érdekes beszélgetéssel!

- Mi elmegyünk vacsorázni! Te nem jössz?

- De majd megyek utánatok, csak van egy kis beszélnivalóm Misakival!

Ebben maradtunk és elváltak útjaink. Mikor épp beléptem volna az irodaépületbe, láttam, ahogy Kanna, Miko és Himiko épp szembetalálkoznak Sayurival, akinek egy labda volt a kezében. Egy kicsit szégyenkezve magyarázkodott egy darabig, majd mikor amazok átölelték őt, láttam, ahogy a boldogság könnyei buggyannak ki a szemeiből. Még intett felém, és visszaintettem, mielőtt beléptem volna. Misaki irodája előtt azonban egy meglepetés várt. Tamaki és Rika épp akkor léptek be, mikor én odaértem. Mielőtt rám csukhatták volna az ajtót, én is becsusszantam.

- Hát ti meg?

Misaki kissé meglepődött, de nem rajtunk, hanem Rikán, aki szokatlan vendég volt nála. Még soha sem járt NPC az igazgatói irodában.

- Misaki, szeretnénk beszélni veled!

Tamaki és én röviden felvázoltuk a helyzetet. Misaki hol ránk, hol pedig Rikára nézett, majd felállt, lassan körbejárta a lányt, és hümmögve vizsgálgatta. Visszaült a helyére, és folytatta:

- És mit akar itt ez az NPC?

- Segíteni!

Rika most meghajolt és úgy folytatta:

- Tudom, hogy NPC vagyok, de kész vagyok bármit megtenni, ami csak képességeimben áll, hogy segítsek a SSS-nek!

Misaki nagy szemeket meresztett erre. Egy ideig csendben ült az asztalra felrakott lábakkal, majd mikor végre megszólalt, az csak nekem és Tamakinak szólt.

- Hagyjatok magunkra!

Tamakival egymásra néztünk, majd jót mosolyogtunk, és távoztunk. Mikor szétváltunk, láttam, hogy Tamaki leül a fal tövébe és rágyújt. Tudtam, hogy megvárja Rikát, és mentem is a dolgomra.

Folytatása a 2. részben