Air - Csak egy Álom volt (Befejezett)

Air - Csak álom volt

Misuzu... Szegény kicsi Misuzum... Ha tudtam volna azon a napon... Bár tettem volna valamit ellene... Bár megadtam volna neki mindazt, ami boldoggá tette volna! Talán lett volna esély, hogy túléli... Talán lett volna túlélési esélye... Miért is nem hallgattam Yukitora? Az állapota napról napra csak romlott... És minden összeomlani látszott körülöttem.

"Mama!"

Ezt kiáltotta nekem, mikor alig pár nappal a fesztívál előtt a tengerpart puha homokján végigfutva a karjaim közé vetette magát... Sosem nevezett Mamának... Mindig csak anya voltam... De azon a napon... Akkor végre minden egyenesbe állni látszott. Mikor aztán azon a reggelen felébredt... Akkor úgy tűnt minden rendben van.

A Nyári fesztivál volt az, amit Misuzu a legjobban várt mind közül egész évben. Ez volt az, ami a holtpont volt az életében. Ha ezt a napot túléli, akkor életben marad... Legalább is ezt hittem. Minden áron azt akarta, hogy elmenjünk a fesztiválra. El is indultunk, de a tengerparti sétányon meg kellett álljunk, és Misuzu megkért, hogy távolodjak el tőle egy kicsit.

- Itt jó lesz?
- Igen! De ne mozdulj!
- Jó-jó!

Nagy nehezen felkelt a tolókocsiól, amiben addig utaztattam. Nem volt elég ereje ahhoz, hogy a saját lábán nagyobb távolságot tegyen meg néhány méternél, de így legalább mindenhová eljutott, ahová akart. Minden erejét megfeszítve talpra állt, és lassan, bizonytalanul elindult felém.

- Ne erőlködj!
- Semmi baj, anya! Minden rendben lesz, nem kell idejönnöd! Csak állj ott szépen!

Megtorpantam... Nem tudom miért, de nem tudtam ellent mondani neki.

- Bármi is történjen, te csak maradj ott! Most mindent bele fogok adni és szépen elsétálok odáig! Te vagy az én célom, mama!

Egy kicsit értetlenül, de elhátráltam vissza a helyemre.

- Ok, értem! Én vagyok a cél!
- Igen! Te és Sora vagytok a cél!

Megértettem, mit akar, bár elég furának tartottam, hogy ezt csak így és most akarja eljátszani.

- Nem kell sietned, én megvárlak, bármeddig tart is!
- Ok!

Bíztatóan intettem felé. A lépései tétovák voltak, és lassacskán közeledett.

- Minden rendben?
- Aha!

A kis ujjaival a győzelem, vagy a béke jelét mutatta... Nem is tudom melyiket, mert mindig ezt mutatta, ha valami nagyon dolgozott, és minden erejével arra koncentrált. Én is viszonoztam ez... Amennyire csak lehetett, lelkesen.

- Gyere csak, Misuzu! Szépen lassan! Én itt vagyok!

Misuzu lassan, de biztosan közeledett. Én úgy bíztattam, mint egy járni tanuló kisdedet.

- Ezaz! Szépen nyugodtan! Ha így folytatod, hamar rendbe jössz majd! Mindent beleadunk majd, igaz? Mit szólsz, Misuzu?!

Misuzu megtorpant, és némileg erőltetve kérdezte:

- Ugye... Most már elég?
- Mi... ? Micsoda?
- Már mindent beleadtam! Elég lesz igaz? Most már célba érhetek végre, igaz?
- Talán már elfáradtál? Nem baj, ha ideértél, akkor szépen hazamegyünk, és kártyázunk! Mit szólsz?

Misuzu megcsóválta a fejét.

- A Célom, amit már rég el akartam érni... Az itt van...

Nem értettem, mire gondol, de rám emelte a szép kék szemeit, és láthatóan már a sírás küszöbén állt.

- Már mindent beleadtam, úgyhogy most már elég lesz, nem?

Ez volt a sokkoló rész. Most értettem csak meg mire gondol...

- Most már lepihenhetek, igaz?

Hirtelen megremegett egész testében, és kis híján elesett.

- Csak azt ne mondd... Egészen mostanáig fájdalmaid voltak?

El akartam indulni, hogy segítsek neki:

- Ne gyere ide!

Minden ízében remegett, de mosolygott, ami fura módon nekem is egy keserédes mosolyt csalt az arcomra.

- Csak hazudsz... Ugye hazudsz... ? Mondd, hogy csak tréfálsz! Most már rendbe fogsz jönni nem? A rémálmoknak véget kellett volna érniük, nem?
- Sajnálom Mama! De mindent elértem, amit akartam, ezért...

Szép lassan csoszogott közelebb hozzám.

- Úgyhogy most már ideje célba érni, nem?
- Ne Misuzu! Nehogy ide gyere! Még nem mehetsz el! Még csak most kezdtük el! Még csak most kezdődik a nyár, még csak most indultunk el a startvonaltól! Hisz tegnap újra kezdtük az életünket! Újra fogjuk kezdeni az életet, amit elrontottunk 10 évvel ezelőtt, és boldogok leszünk! Mostantól mindent újra kezdünk!

Közben a régi emlékek peregtek le előttem.

- A boldogságunk még csak most kezdődne el!
- Nem... Nincs semmi baj! Már mindent elértünk! Most már elég! Ebbe a nyárba egy egész életre elég boldogság jutott már!
- Nem!

Már ordítottam elkeseredésemben.

- Ez nem lehet! Még nagyon sok mindent akarok megcsinálni veled együtt! És mindezt csak veled, az én imádott Misuzummal! Még csak most kezdődik az egész!
- Csak most az egyszer... Ez volt a nyári szünet, amikor úgy éreztem, mindent bele adhatok, és ami akkor kezdődött, mikor megismertem Yukitot! Még ha sok minden is történt, sokszor fájt is sok minden, mégis örülök, hogy ilyen sok mindent elértem!

Eltökélten menetelt felém, és a hangja remegett ugyan, ő mégis mindent beleadott, hogy elérjen hozzám.

- A Célom az volt, hogy boldog legyek! És ezt már elértem... Ezért... Ezért most már ideje célba érnem, jó?
- Nem! Most kell elkezdődjön! Azt mondtam, most kezdjük el a boldog új életünket... !

Már hiába is mondtam volna bármit, mert Misuzu kitárt karokkal, arcán boldog mosollyal repült a karjaim közé, és minden maradék erejével átölelt engem.

- Céééél!

Szinte azonnal össze is esett, és még az utolsó szavaival is hálálkodott, és meleg szeretet sütött az egész alakjából.

- Végre elértem... A helyet, amit mindig is kerestem... Ahol boldog lehetek... Ahol örökké... Boldog lehetek... 

Én csak sírni tudtam.

- Nem! Én ezt nem akarom!

A könnyeim sűrű patakokban ömlöttek le az arcomról, rá az ő arcára és a pizsamájára. Még egy utolsó mély levegőt vett, és alig hallhatóan suttogta:

- Mama... Köszönöm... !

Az agyamban ekkor pattant el valami. Elkeseredetten zokogtam, miközben Misuzu már élettelen testét öleltem magamhoz. Csak fájdalmamban ordítva tudtam megakadályozni, hogy teljesen megbolonduljak.

- Neee! Én ezt nem akarom! Miért kellett így lennie? Miért nem lehetünk boldogok együtt!!! Misuzu...

Már a legkétségbeejtőbb és legfájdalmasabb dolgok merültek fel bennem, és a fejemet rázva, az égre emelt tekintettel kiáltottam ki magamból a fájdalmamat:

- Misuzuuuuuuuuuuuu!

Percekig csak zokogni tudtam. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam gondolkodni, csak a könnyeim ömlöttek szegény Misuzu arcára, aki még így holtában is mosolygott. Milyen kegyetlen sors ez. Csak egy valami tudott az ajkaimra jönni:

- Bár ne történt volna meg ez az egész őrület... ! Bár újra kezdhetnék mindent! Esküszöm, mindent megtennék Misuzuért, csak még egy utolsó esélyt adj istenem!!!

Ekkor egy meglepő dolog történt: Egy angyal szárnytolla szállt el épp az orrom előtt.

- Csak nem... ?

Utána nyúltam, hogy elkapjam, és mikor az ujjaim összezárultak körülötte, egy hatalmas villanás volt az utolsó dolog, amire emlékszem...

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"BRiiiiiiing!"

Arra kaptam fel a fejem, hogy csörög a telefon a nappaliban. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és kiszaladtam, hogy felvegyem, mielőtt az illető letenné.

- Igen, haló... !

A vonal másik végén egy ismerős hang szólalt meg: Keisuke Tachibana a sógorom.

- Haruko... Én...
- Keisuke... Mi van... ? Mi történt?

Az órára pillantottam, amin hajnal 2 óra volt.

- Mit akarsz ilyen késői órán?
- Haruko, hol vagy épp?
- Itthon, hol lennék? Épp legszebb álmaimból vertél fel!

Ez persze nem volt igaz, mert épp a saját unokahúgom tragikus haláláról álmodtam.

- És állsz, vagy ülsz?
- Állok, de miért fontos ez?

Nagyon nehezen válaszolt, de a hangja remegett a sírástól.

- Haruko... A nővéred... Ikuko... Ő...

Nem is kellett semmit mondania... Felrémlett bennem az álom, mikor Keisuke megmondta, hogy:

- Meghalt... ?
- I... Igen...

Ez megdöbbentő volt. Nem akartam hinni a fülemnek. Nem akartam elhinni, hogy az álom valóra válik. Csak az ne jöjjön...

- Haruko... Lenne egy... Egy elég nagy kérésem... Lehetne, hogy beszéljünk róla személyesen?

Ez már tényleg sok volt, de visszagondolva, ha az álomban történtek tényleg megtörténnének, akkor itt van a lehetőség, hogy ne kövessem el azokat a hibákat.

- Rendben! Holnap épp szabadnapos vagyok, úgyhogy... Várni foglak!

Próbáltam erős maradni, de közben már patakzottak a könnyeim.

- Re.. Rendben... Akkor holnap reggel...

Ezzel lerakta... Még csak nem is köszönt el, nem is mondott semmit, csak a fejemhez vágta, hogy a nővérem meghalt, és hogy több mint valószínű, hogy Misuzut rám akarja bízni.

- Jól van Haruko! Nyugi! Ne akadj ki! A nővéred meghalt... Ez... Ez...

Most már kitört belőlem a sírás, a földre rogytam, és a fejemet fogtam a keserűségtől. Fájt, hogy ezt csak így megmondta, de az még jobban, hogy az álom valóra válni látszott... Hogy lehet ilyen egyáltalán lehetséges? Nem...

Egész hátralévő éjszaka nem tudtam aludni, és csak ültem a tornácon, és vártam, hogy Keisuke kocsija feltűnjön a ház előtt. Nem is kellett sokat várni rájuk... Legalább is relatíve, mivel 8 órakor már ott voltak. Elöl jött Keisuke, és mögötte, akire számítottam: A csöppnyi, szőke, ragyogó kék szemű kislány, akit Yucca mindig az ő kis angyalkájának nevezett. Misuzu most az apja nadrágjába kapaszkodott, és úgy jött mögötte, de Keisuke egy bőröndöt is hozott magával.

- Hagy találjam ki! Azt akarod, hogy vigyázzak Misuzura, igaz?

A meglepettségtől Keisuke arca falfehér lett.

- I... Igen, de honnan... ?
- Hagyjuk most a hogyanokat és a miérteket! Nem kell félned, Misuzu nem is lehetne jobb helyen, mint nálam!

Végre bólintott, és most leguggolt a kislányhoz, aki egy jókora plüssdínót szorongatott.

- Misuzu, szeretném, ha mostantól szót fogadnál Haruko néninek!
- De papa... Én haza akarok menni veled!

Szegény kislány... Megszakad az ember szíve, ha ilyet lát, de Keisuke csak a fejét rázta!

- Nem, Misuzu! Mostantól itt fogsz lakni! Majd egyszer eljövök érted, és hazaviszlek, de addig szót kell fogadnod!

Épp elindult, de Misuzu belé kapaszkodott.

- Ne menj Papa! Én veled akarok menni... !
- Eressz el te hisztis kis szörnyeteg!

Keisuke ezen kirohanása az álmomban is megtörtént.

- Anyád elkényeztetett téged! De most már nincs többé, és te jobb, ha elkezdesz szót fogadni!
- Keisuke!

Misuzu csak nem akarta elengedni.

- Ne menj Papa!
- Azt mondtam, eressz!

Lerázta magáról a kislányt, méghozzá elég durván, és épp időben kaptam utána, hogy ne essen hanyatt.

- Te szörnyeteg!

Óriási pofont kevertem le Keisukének, aki döbbenten nézett rám.

- Menj csak! Takarodj a szemem elől! Misuzu ezerszer jobb helyen lesz nálam, mint nálad valaha!
- Haruko én...
- Aki ilyet tesz a lányával, annak ki kéne vájni a szemeit! Takarodj innen, ne is lássalak! Misuzut pedig akkor sem adom vissza neked, ha belegebedsz is!
- Ezt még a bíróságon megbeszéljük!

Ezt nem mertem megtenni az álmomban, sőt, nem akartam megtenni. Most úgy éreztem, meg kell tennem, hogy jobbra forduljon a történet. Majdnem biztos voltam, hogy ennek csak nagyon csúnya vége lehet, de Keisuke eldobta magától a saját lányát... Ezt nem hagyhattam annyiban. Misuzu sírt, és csak az apját szólongatta, aki szívtelen módon taszította el magától.

- Gyere kicsim! Menjünk inkább be!
- De én a papát akarom... !

Szívet tépően sírt, ami nagyon fájdalmas látvány volt. Egy dolgot nem tettem meg álmomban érte, így most letérdeltem mellé, és magamhoz öleltem.

- Jól van! Sírd csak ki magad! Nem kell félned! Apád cserbenhagyott, de én itt vagyok neked!

Misuzu csak sírt és sírt, én meg nem akartam egész nap kint térdelni vele a földön, így a karomba emeltem, és a kis hucimucijával együtt bevittem a házba. Bent leraktam mindenét abba a szobába, amiben álmomban is lakott, és leraktam őt az ágyra.

- Tessék! Tudom, nem egy álomszoba, de remélem tetszeni fog!

Még szipogott, de már nem sírt. Bánatosan nézett rám, amitől sajgott a szívem, és nem tudtam nem megsimogatni a kis fejét.

- Jól van! Tudom, nem tudom helyettesíteni a szüleidet, de azért mindent megteszek, hogy jól érezd magad! Mit szólsz?

Bólintott, és a kis cincogó hangján szólalt meg végre.

- Haruko néni... Miért ment el a papa?

Erre csak nagyon nehezen tudtam úgy válaszolni, hogy ne bántsam őt.

- A papa... Ő... Ő nem tud rád vigyázni, mert a mama nélkül nem tudja, mit kell tennie veled.
- De én szeretem őt, akkor is, ha nem tud rám úgy vigyázni!

Annyira okos volt, hogy az már nekem fájt. Azok a szép kék szemek, és az a szomorúság bennük az én szemeimbe is könnyeket csalt.

- A papa is szeret téged kicsim! Csak...

Erre ökölbe szorult a kezem.

- Csak épp nem tud rólad gondoskodni, mert túl elfoglalt... Ezért fogsz mostantól nálam lakni!

Végre bólintott. Nyilván elég érthetően mondtam, és még ő is felfogta a kis eszével.

- Jó! De mi van, ha nem jön el értem többet?
- Mi?

A Tekintetében a kérdés nyilvánvaló volt.

- Akkor...

Egy kicsit hezitáltam, de nem mondhattam ki neki, mit gondolok.

- Majd meglátjuk! De most ne beszéljünk még erről, jó?
- Oké!
- Ebédet kellene főzni. Szeretnél valami különlegeset?

Kedvesen mosolyogva bólogatott, és a táskájából egy dinó alakú öntőformát vett elő.

- A mama mindig csinált nekem palacsintát ezzel!
- Palacsintát? Az mi?
- Nem tudod mi az?
- Nem... De ez nem lehet akadály! Majd meglátom, mit tehetek!

A mosolya nem csökkent egy fikarcnyit sem, és én most a telefonhoz ugrottam, és addig hívogattam az ismerősöket, amíg meg nem tudtam, mi az a palacsinta. Egy elég egyszerű tésztaféleség volt, amit vastagon szokás megsütni, és egy nagy rakásra rakni őket, majd leönteni valami sziruppal, vagy lekvárral.

- Ittadakimasu!

Azonnal neki is ugrott az adagnak, amit elé tettem, ahogy kívánta, a kedvenc dinós formájába öntve. Nem voltak a legszebbek, és féltem, hogy nem fog tetszeni neki, de mikor belekóstolt az eperlekvárral meglocsolt első falatba, az egyetlen reakciója egy hatalmas mosoly volt.

- Ez nagyon finom!
- Örülök, hogy ízlik!

Egy ideig így eléldegéltünk együtt, és én mindent megtettem érte, hogy jól érezze magát. Sokat sírt, de ez teljesen érthető volt, hiszen épp azt az embert veszítette el, akihez a drága kicsi lelke a legjobban kötődött. Egy napon aztán Keisuke állt megint a küszöbömön, az ügyvédje társaságában. Mikor letelepedtünk, Misuzu azonnal odaszaladt az apjához, de az csak hidegen elfordult tőle.

- Menj innen!
- De Papa... !

Nem is mondott semmit többet, csak mellém húzódott, és a szoknyám szélét fogta.

- Szóval, mit akartok?
- Ezt szeretnénk átadni neked!

Keisuke ügyvédje egy papírt tolt elém, ami legnagyobb meglepetésemre nem egy idézés volt, hanem egy nyilatkozat.

- Ez... Lemondasz a gyámsági jogodról a javamra?
- Igen! Átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy így a helyes, neked és neki is!

Az, ahogy ezt mondta, az volt, ami igazán felforralta bennem a pulykamérget, de nem akartam a kislány füle hallatára elküldeni a vérbe, inkább megsimogattam a kis fejét.

- Misuzu, bemennél a szobádba egy kicsit?

Misuzu bólintott, és hamar becsukódott mögötte az ajtó. Ekkor aztán felálltam és óriási pofont kevertem le neki.

- Hogy tudsz ilyen szívtelen lenni? Az a kislány éjszakákat zokogott át miattad! Hogy magyarázzam meg neki, hogy eldobtad magadtól?
- Tőlem, ahogy akarod! Elvégre máris anyatigris lettél! Pedig nem is a sajátod!
- Nagyon tévedsz! Nagyon is az én vérem, mert a nővérem kislánya, és szerencsére nem rád hasonlít!

Aláfirkantottam a papírt és az ügyvédhez vágtam a tollal együtt.

- Tessék! De ne is számíts rá, hogy valaha is megbocsátja neked ezt!

Keisuke csak fintorgott egyet, majd távoztak. Én ezután bementem a kislányhoz, és elmagyaráztam neki, hogy mi történt, és azt sem hallgattam el többet, hogy mit gondolok az apjáról. Amin a legjobban meglepődtem, az volt, hogy nem sírt, hanem megölelt, és egy mélyet szippantott a ruhámból.

- Olyan az illatod, mint a mamának!

Ez meglepő volt, mert szinte vidáman mondta. Attól a naptól kezdve már csak ő és én voltunk. Nem sokára a hivataltól megkaptuk a levelet is, hogy hivatalosan én lettem Misuzu gyámja. Én azonban nem csak ezt akartam, hanem az anyukája akartam lenni, ahogy azt illik. Azonban nem akartam rá erőltetni sem semmit, így inkább tőle akartam megkérdezni előbb, hogy mit akar.

A Nyári fesztivál épp kapóra jött ehhez. Az elmúlt valamivel több, mint egy hónap alatt nagyon összemelegedtünk, és sokat mókáztunk együtt. Rengeteg játék, és gyakorlás mellett, úgy éreztem, kezdek belejönni az anyaszerepbe. Végül eljött a fesztivál napja, és ott álltunk a szentélyhez vezető lépcső alján. Csak fel kellett mennünk, és ott voltunk.

- Ez aztán hosszú lépcső!
- Igen az, de megmásszuk, igaz?
- Aha!

Misuzu el is indult előre. A lépcső nagyon hosszú volt, így már féltávnál megállt, hogy összekapja magát. Mikor utolértem, megfogtam a kis kezét.

- Gyere! Menjünk inkább együtt!

Bólintott, és sokkal jobb érzés is volt, hogy így mentünk együtt. Sokan meg is álltak, és megdicsérték, hogy milyen szép kislányom van. Én inkább nem mondtam el nekik, hogy valójában nem az én kislányom. Jól esett, hogy ezt mondják, és Misuzu is csak kedvesen mosolygott. Végre felértünk a lépcső tetejére, és körülnézhettünk. A Tér, ahol a fesztiváli bazárt berendezték egy olyan régi szentélyhez tartozott, ahová még nem jutott el a modern világ szele, így az egészet fáklyákkal világították meg, és a tér közepén egy hatalmas máglya lobogott. Misuzuval szépen körbejártuk a standokat, és vettünk némi édességet, és egy újabb plüssfigurát a gyűjteményébe. Misuzu kapott egy lufit is a karjára, ami szintén dinó formájú volt, és ha netán elkószált mellőlem, akkor is tudtam, hol jár.

- Haruko néni, nézd!

Odaszaladt az egyik öregemberhez, aki előtt egy ládában naposcsibék voltak. Elbűvölve nézegette őket, majd megszólalt:

- Vehetünk egyet?
- Minek kellene neked egy kiscsibe?

Nevetett egyet, mire én csak csípőre tett kézzel csóváltam a fejem.

- Szóval?
- Mert fel akarom nevelni, mintha az anyukája lennék! Felnevelni, hogy amikor felnő, akkor nagy és erős legyen!
- Miért, talán azt hiszed, hogy a kiscsirke Dinóvá nő fel?
- Aha! Hiszen a kis dinók is ilyen kicsik és aranyosak!

Most mondjam el neki, hogy a dinoszauruszok már rég kihaltak? Nem, azt nem tehettem. Felsejlett bennem az álom, amiben nem vettem meg neki álmai állatkáját, ezzel is megfosztva a boldogsága egy kicsiny szikrájától.

- Jól van! Válassz egyet!
- Komolyan?
- Persze!

Végignézett rajtuk, és az egyik épp őt nézte.

- Ezt! Ez legyen az!
- Rendben! Akkor azt vesszük meg!

A kiscsirkét a kedves árus egy kis dobozkába tette, és így indultunk tovább. Megkerültük a szentélyt, mert onnan állítólag jobban lehetett látni a tűzijátékot. Elnéztem, ahogy Misuzu a kiscsirkével babrál, és nem bírtam tovább. Leguggoltam mellé, és odahúztam magamhoz.

- Aranyos kiscsirkéd van!
- Igen! Olyan akarok lenni, mint egy MayaSaura!
- Egy micsoda?

A kezembe adta a kis dobozt, és hevesen gesztikulálva magyarázni kezdett.

- Tudod a MayaSaura egy olyan Dinó volt, ami gondoskodott a kicsinyeiről. Felnevelte őket úgy, mint most az anyukák a kisgyerekeiket! Én is ilyen jó anyuka akarok lenni. Pont, mint a mamám volt!

Ez már könnyeket csalt a szemeimbe. Nem bírtam tovább, és szorosan magamhoz öleltem.

- Misuzu... Lehet egy kérdésem?
- Mi?
- Én...

Nagyot nyeltem, és a lehető legegyszerűbben akartam elmondani:

- Mit szólnál, ha én is ilyen... Maya...
- MayaSaura...
- Az igen... Mit szólnál, ha én is olyan lennék?
- Miért? Kisbabát vársz?

Milyen okos volt ez a kicsi lány... Én csak a fejem ráztam.

- Nem kicsim! Én... Én Rólad akarok gondoskodni... Én téged akarlak felnevelni, hogy nagy és erős légy!
- De hát már most is azt csinálod, nem?
- De igen... De nem úgy, mint most...

Most mélyen a kislány szemeibe néztem és a két kezemmel az arcocskáját simogattam.

- Hanem, mint az anyukád! Misuzu... Mit szólnál, ha...

Megint magamhoz öleltem, és csak halkan suttogtam neki:

- Mit szólnál, ha mostantól én lennék az anyukád?

Misuzu olyan csendben lett hirtelen, hogy azt hittem valami baj van, majd hirtelen ő is megölelt engem, amennyire csak tudott, és halkan, sírós hangon válaszolt.

- Boldog volnék... Mama... !

Alig hittem a fülemnek... Azonnal mamának szólított, amitől tényleg eltört a mécses nálam is, és most egymás nyakába borulva zokogtunk, miközben a tűzijáték már megkezdődött, mi viszont nem is törődtünk vele.

Rövid úton megoldottuk az örökbefogadást is, és mire Augusztus vége eljött, Misuzu már Kamio névre hallgatott, én pedig az anyjaként szerepeltem mindenhol. Meglepett, hogy ilyen gyorsan sikerült, de mivel Keisuke semmilyen akadályt nem gördített elém, és rokoni kapcsolatban is álltunk, ezért gyorsabban átfolytak a dolgok. Alig két nap volt még az őszi iskolakezdésig, mikor késő délután hazaérkeztem.

- Misuzu! Meglepetést hoztam neked!

Misuzu azonnal előrohant a szobájából, és ragyogó szemekkel nézett rám.

- Mi az?

Megfogtam a kis kezét, és kivezettem a ház elé, ahol a kapura a nevem volt kiírva.

- Miért vagyunk itt?
- Mert ez az első meglepetés!

Elővettem egy alkoholos filcet, és a saját nevem mellé az övét is felírtam a táblára.

- Na mit szólsz? Kamio Haruko és Kamio Misuzu! Így a helyes, nem?
- De igen! Így már tényleg mindketten itt lakunk!

A második meglepetés két részből állt: Az első egy teljes Dinós ágynemű szett volt, amit azon a délelőttön láttam meg a piacon, és nem tudtam ellenállni neki. A második pedig egy kis szatyorban volt nálam.

- Mi ez Mama?
- Ez itt az igazi meglepetés! Ugyanis Szeptemberben másik iskolába fogsz már járni, és új iskolához új táska is jár!

Egy szép kis piros táska volt benne, ami épp elég nagy volt, hogy mindene elférjen benne, és ne legyen kényelmetlen. Misuzu majdnem elrepült a boldogságtól. Még Tama-channak, a csirkéjének is megmutatta, aki a fészerünkben kapott lakhelyet.

Aztán elkezdődött az iskola, és Misuzu a kedves kis természetével hamar sok barátot szerzett, akik közül sokan a Középsuliba, és ketten, egész pontosan Kano és Minagi, a két legjobb barátnője, még a gimnáziumba is elkísérték. Aztán egy napon:

 - Megjöttem!

Két nappal Misuzu 17. születésnapja előtt jártunk, és az én kicsi lányom már szinte kész felnőtt volt, aki büszkén viselte a gimnáziuma egyenruháját. Most azonban nem egyedül jött haza.

- Isten hozott... Ó egy vendég?
- Igen, Ő itt Yukito!

Yukito egy jóképű, magas, jó kiállású fiatal férfi volt. Ezüstös színű haj, sárgás színű szemek, és a válla fölött egy zsák átvetve, amiben nyilván a személyes dolgai voltak.

- Kunisaki Yukito! Örvendek!

Kezet szorított velem, és meglehetősen erős volt a szorítása.

- Nahát... Micsoda meglepetés! Talán Misuzu osztálytársa vagy?
- Nem... Dehogy is! Egy kissé túlkoros vagyok én ahhoz!
- Miért? Hány éves vagy?
- 23...

Most már emlékeztem, mert ilyen alkalmakkor felmerültek bennem az emlékképek arról az álomról.

- Értem már!

Mint kiderült, Yukito nemrég költözött a városba, és aznap futott össze Misuzuval, aki a tanításaim szerint cselekedett, vagyis segítő jobbot nyújtott egy rászorulónak. Yukito be is költözött a fészerünkbe, amiért csak egy kérésem volt tőle, hogy vigyázzon Misuzura, ha még nem is vagyok mellette. Egy valami sosem került szóba, és ez a bábu volt, amit álmomban a nélkül tudott irányítani, hogy hozzáért volna... Egyszer rákérdeztem, de csak nézett rám, mint egy hülyére. Azt hiszem... Ez csak annyit tesz, hogy nem volt igaz semmi az álomból. Ez így ment is, és egy idő után feltűnt, hogy egyre jobban növekszik a feszültség köztük, de nem a negatív értelemben, hanem épp a pozitívban. Misuzu aztán egyszer elém állt egy nagyon érdekes kérdéssel:

- Mondd mama... Te voltál már szerelmes?
- Háth... Egyszer már voltam... Miért kérded?

Misuzu nagyot sóhajtott, és a kis kezét a szívére tette.

- Mi van, ha én azt mondom, hogy én szerelmes vagyok?
- Nincs azzal semmi baj, de miből gondolod ezt?

Egy kicsit malmozott az ujjaival, mielőtt kibökte volna.

- Az igazság az, hogy olyan furi érzésem van, mikor a közelében vagyok, és folyton butaságokat csinálok... Mármint amúgy is egy kicsit kétballábas vagyok, de mikor ő ott van, akkor talán még jobban kijön rajtam... És nagyon furin dobog a szívem, ha csak a közelembe jön... Szerinted ez az?

Csak mosolyogni tudtam ezen, és csak bólintottam.

- Persze, ez több mint biztos, hogy az! Na és, ki a szerencsés?
- Izé...

Egy kicsit habozott, majd lehunyt szemmel nyögte ki:

- Yukito...

Ez annyira már nem volt meglepő. Éreztem én, hogy erre akarnak kilyukadni. Aztán persze Yukito is ezzel állt elém, és persze mindkettőjüknek azt tanácsoltam, hogy mondják ki a másiknak a valódi érzéseiket. Mikor aztán aznap hazajöttek, már kézen fogva jöttek, ami mindent elárult. Nem is olyan soká, mikor aztán Misuzu már elballagott, és az élete legfontosabb pontjához ért, Bbtöltötte a 20. életévét, Yukito végre a fülembe súgta:

- Ma megteszem! Megkérem Misuzu kezét!

Yukito és Misuzu már ekkor együtt éltek a saját lakásukban, de csak most jutottak el idáig. Én csak csendben hallgattam, ahogy Yukito szép halkan magyaráz Misuzunak valamit, majd jött a legfontosabb kérdés:

- Misuzu, Szeretlek! Megtennéd, hogy a feleségem leszel?

Misuzu egy pillanatig nem felelt, de valahonnan nagyon mélyről, vagy csak nagyon halkan hallottam, ahogy igent rebeg. Ez volt a vége... A boldogságuk teljessé vált.

Ma már, amikor elnézem Misuzut, a kétgyermekes boldog családanyát, és szerető feleséget... Csak halványan sejlik fel bennem a kérdés... Lehetséges, hogy ez az álom nem csak álom volt? Lehet-e, hogy egy csoda folytán visszafordult az idő kereke, és én megváltottam Misuzut a szenvedéseitől, és boldog, egészséges életet élhet azzal a férfival, akit mindennél és mindenkinél jobban szeret? Ezt talán sosem tudom már meg... De nem is érdekel. A lényeg, hogy a régi mesei klisével élve:

Boldogan éltek, míg meg nem haltak!