S.O.R.A 2.0.1

S.O.R.A 2.0 - Alice

I.

Az örök kislány

Valamikor még a 40-es évek elején a Nemzetközi Emberijogi Tanács hivatalosan is emberré nyikvánított egy androidot. Ez volt az első eset, de nem is volt párja soha többet.

Hogy miért volt ennek akkora jelentősége? Nos, a válasz talán meglepő lesz, de íme: az androidot az S.O.R.A névvel illette megalkotója, Fujioka Takafumi professzor, a saját hazájában el nem ismert, zseniális tudós, az első generációs androidok megalkotója. Mondom én, első generációs, holott már azoknak is volt több algenerációja, azonban maga Sora, mert emberként is az eredeti nevét választotta, maga volt minden androidok ősanyja, a prototípus.

Hogy ezt miért fontos leszögeznem? Az egyik ok erre az elképesztő demográfiai robbanás, ami ugyanezt az eseményt követte. Azok a szabadalmak, és elképesztő találmányok, amik a Sora projekthez kapcsolódtak, főleg a mesterséges szervek, amik a gyógyászat újabb robbanásszerű fejlődését vonták maguk után, megoldani látszottak a születések számának kritikus csökkenésének egyik fő okát, és az emberek élettartamát is nagyban megnövelték.

A második ok, és ez az emberi szempontból legfontosabb, hogy a növekvő népességgel, ami 10 év alatt az addig lassan fogyó 4 milliárdról, szép lassan növekedésnek indult, és megszületett az igény egy újfajta androidra, ami már nem elsősorban a munka, hanem a puszta jelenléte miatt került be egy háztartásba. Fujioka professzor egyik legjobb tanítványa, Jason Huberts vette át a stafétát a közben visszavonult zsenitől, és lett a H.A.N.S projekt feje. Alapul ebben is a Sora projektet vették, de egy teljesen új filozófia vezette őket, az önfejlesztésre képes, teljesen és tökéletesen emberként viselkedő és szinte élő társ és barát megalkotása. A végeredménye H.A.N.S, azaz Household Applied Neo-droid System tökéketesen beváltotta a hozá fűzötr reményeket, és 9 évig és valamivel több, mint 4 hónapig hibátlanul működött, mielőtt a teste és a rendszerei elkezdték felmondani a szolgálatot. Végül a sorozatgyártás megkezdésekor is ebben a 81900 órányi élettartamban egyeztek ki.

Hogy ezt most miért is volt fontos már itt az elején megjegyeznem? Valójában én magam sem tudom igazán. És nem, ez nem egy történelem óra vázlata, sem pedig valami szakdolgozat, csupán az én történetem.

- Kislány, várj csak!

Úgy tízéves lehettem, mikor egy verőfényes nyári napon a szüleim épp nem voltak odahaza, vagy legalább is így tudtam, és arra lettem figyelmes, hogy egy hatéves forma kislány kószál a kertünkben.

- Várj már, hallod!

Csak pajkosan kuncogva menekült előlem, de mikor utolértem és elkaptam, csilingelő hangon kacagni kezdett, hogy öröm volt hallgatni. Mikor végre abbahagyta, mondani sem colt időm semmit, ő csak megfordult, és gyakorlatilag a karjaim közé vetette magát.

- Bátyuskám!

- Micsoda... ?!

Annyira meglepődtem azon, hogy így nevezett, hogy szabályosan hanyadt estem vele együtt. Ő csak megint kacagott, és mókázva hozzátette:

- Legalább az én súlyomat bírd már el, te buta!

Nehezen tudtam magamhoz térni a döbbenetből, de mikor végre szóhoz jutottam, csak egy kérdést tudtam feltenni.

- Ki vagy te?

- Hát Alice.

Ekkor jelentek meg a szüleim is, és miután mindent töviről hegyire elmeséltek, hogy hogyan tervelték ki ezt a nem kis meglepetést, csak akkor jött az igazi meglepetés.

- Miii?! Ő egy...

Alicere néztem, aki már be is vette a várat, és apám díszhalaival szórakoztatta magát a hatalmas akváriumnál.

- Úgy bizony. Alice egy olyan Android, akit csak azért fogadtunk be, hogy teljesíthessük a régi kívánságodat.

Ekkor tartottam ott, hogy az államat fel kellett volna kötni, hogy ne hagyjam el a fogaimat. Ahogy elnéztem az örökmozgó, kedves, csupa vidámság kislányt, alig tudtam elhinni, hogy egy androidról beszélünk. Ekkor még vajmi keveset tudtam az androidokról, vagy droidokról, ahogy a legtöbben nevezték őket, bár a hivatalos megnevezésük Neuoid volt, egy németesített szóval.

- Alice különleges abban az ételemben, hogy csak hozzád fog kötődni, miközben perzse nekünk is engedelmeskedik majd. Szeretnénk, ha vigyáznál rá!

A szüleim még kisebb koromban megmondták, hogy az is egy csoda volt, hogy egyáltalán én megszülettem, és anya így is nagy veszélyben forgott, ezért nem akartak még egy gyereket vállalni, mindegy volt, mennyit rágtam is miatta a fülüket. Ha nem is közvetlenül, de a kívánságom mégis teljesült, kaptam egy édes kis hugicát.

- Szóval, mit kell tudjak rólad?

Ezzel a kérdéssel nyitottam, amint csak mi ketten maradtunk azon az estén. Alice elgondolkodott, majd a szokásos pajkos hangját mellőzve, pontos adatokkal válaszolt.

- Neuoid Eta Primus model, típusszám ETR-887, sorozatszám 10774227, becenév Alice. 82. Modell típus, 6 éves leánygyermek. Aktiválva 2047. július 11. Hátralévő várható élettartam 81890 óra.

Ahogy felnéztem az órára, este 9 óra volt, ami azt jelentette, hogy aznap délelőtt keltették életre. Hihetetlenül édes volt, de az, ahogy mindezeket elmondta, az a saját rendszerdiagnosztikája volt. Ami megütötte a fülemet, az a várható élettartam volt.

- Hogy érted azt, hogy 81890 óra?

- Úgy, ahogy mondom. Mától még valamivel több, mint 9 év.

Mint mondtam, akkor még szinte semmit sem tudtam a Neuoidokról, így ezen csak pislogni tudtam nagyokat.

- Akkor ez azt jelenti, hogy itt fogsz hagyni minket egyszer?

- Sajnos igen...

Egy kicsit elszomorodott, de egy pillanattal később megint mosolyra fakadt.

- De addig mindig veled leszel, bátyuskám!

És úgy ölelt, olyan szeretettel, hogy az még engem is könnyekig hatott meg. Nagyon szerettem volna már régen egy kistestvért, és ez most teljesült.

Teltek az évek, és én magam felnőttem lassanként. Egyik napról a másikra azon kaptam magam, hogy a gimiből is elballagtam, és a fősuli beköszöntével egyre kevesebb időm jutott Alicere. Sok minden változott az elmúlt csaknem 9 évben, és vele változott ő is. A bájos kislány helyét egy gyermektestbe zárt felnőtt vette át, ami mind a mesterséges intelligencia műve volt. Mikir néha ott volt velem egy szobában, akkor is sokkal komolyabb dolgokról beszélgettünk, mint régen. Aztán egy esős suombat délutánon, mikor nekem sem volt máshoz kedvem, az ágyamon feküdtem, ő pedig hozzám bújt, mint régen is, és egy kis hallgatás után szólalt csak meg.

- Bátyuskám...

- Hmm?

- Tudod, milyen nap van ma?

Nem is kellett gondolkodjak, hisz pontosan tudtam.

- Szeptember 17... Még két hónap...

- Igen... Két hónap...

Nyugtalanul fészkelődött mellettem, és én a kezem nyújtottam neki, hogy megfoghassa, ami ilyenkor megnyugtatta kicsit.

- Félsz?

- Nem az, hogy félek, csak az, hogy sok mindent szeretnék még kipróbálni, amit nem tudtam.

- Csak egyet mondj!

Feltámaszkodott, és válasz helyett lehunyta a szemét, és lassan közeledett , miközbem csücsörített, mire én kicsit bepánikoltam, és meg kellett állítsam.

- Megállj, Alice! Mit csinálsz?

- Ez az egyik. Annyiszor láttam már filmekben, hogy tudni akarom, milyen érzés.

- De miért épp rajtam akarod kipróbálni?

- Hát... Mert nekem csak te vagy. A programom nem engedi, hogy máshoz kezdjek el kötődni.

- De akkor is... Ez olyan lenne, mintha én... Mármint te még mindig a húgomként vagy itt...

- Igaz... Sajnálom.

Egy ideje voltak már fucsa dolgai, de eddig elnéztam őket, de ez most kicsit kiakasztott. Mikor  szüleim nem voltak otthon, mindig ő gondoskodott rólam, főzött, mosott, takarított, mindent megtett, hogy boldog legyek. Csak épp közeledett az idő. Talán ha 1600 óra ha volt még hátra az életéből, és amolyan bakancslistaszerűen próbált mindent, amit addig nem mert, vagy eszébe sem jutott.

- Szóval vannak ioyen vágyaid?

- Van néhány... Meg akarom tudni, mik azok a dolgok, amik a te arcodra is mosolyt csalnak.

Ez a kijele tés már helyből mosolyra késztetett, mivel Alice olyan ártatlan arccal és ragyogó szemekkel mondta ezt. Félelmetes volt, mennyire ragaszkodott hozzám, ami nyilván a programja mmiatt volt, és épp emiatt nekem is nehezemre esett a gondolat, hogy egy napon már nem lesz velünk többé. Akárki is találta ki, hogy ilyen rövid életet éljen, az nem gondolt azokra, akik körülveszik.

- Mit szólnál, ha teljesíteném ezeknek a vágyaknak a javát?

- Komolyan megtennéd?

Az öröm, amit a szemeiből kiolvastam akkoe és ott, bizony leírhatatlan volt. Mindig nehéznek találtam egy Neuoid gondolatainak kiolvasását, de most kiderült, hogy csak annyi a vágyuk, hogy az utolsó perceiket is a gazdájukkal tölthessék.

- Szerintem anyáéknak sem lesz semmi ellenvetésük.

És a szót tettek követték. Aznap este anyámék elé álltam az ötletemmel, akik némi habozás után persze rá is bólintottak. A következő két hónap pedig azzal telt el, amivel csak emberi ésszel a szórakozást körül lehet írni. Az első az volt, hogy nagyapám öreg convertible Cadillacjével körbefurikáztuk a Michigan tavat, nyitott tetővel. Utána irány a hegyek közé, ahol én is és Alice is kipróbálhattuk magunkat a síelés tudományában. Lényegében estünk-keltünk, de a nagy hidegben is jóleső melegséget okozott Alicet szívből nevetni hallani. Ilyenek voltak a Neuoidok, képesek voltak az emberi érzelmek legszélesebb spektrumát kimutatni. Azt mondták rájuk, hogy lelkük van, mégha csak szintetikus is, és ez volt a legékesebb példája.

A következő állomás a Yellowstone park volt, ugyanis meg akarta tudni, mennyi igaz Maci Laci meséjéből, és az egyik parkőr meg is mutatta nekünk a kempingező enberek táborai körül ólálkodó, de amúgy nem agresszív fekete medvéket.

- Szóval tényleg létezik...

De nem csak ezért, hanem a híres Old Faithful nevű Gejzír miatt is ellátogattunk oda, és mindketten elámulva bámultuk a majd 30 méter nagasra szökő forróvizet és gőzt. Az a pár nap, amir ott töltöttünk, egy igazi meseszép élmény volt a táborozással, mindennel együtt.

Végül a tebgerparton kötöttünk ki Californiában, ahol még ilyenkor is verőfényes napsütés fogadott minket. Ahogy az utolsó nap álltunk a naplementében, csak ő és én kéz a kézben, eszembe sem jutott, hogy mi vár odahaza.

- Gyönyörű...

- Az... Remélem elégedett vagy!

- Nagyon... Hála neked, olyan emlékeket szereztem, amilyet talán egy más Neuoid sem...

Örültem, hogy ezt mondja, de még láthatóan motoszkált valami a fejében.

- Van még valami?

Felnézett rám, és kicsit feszengve válaszolt.

- Emlékszel még, mit nem engedtél meg nekem soha?

- Ne csináld, Alice, ezt már egyszer megbeszéltük.

- De azt mondtad, minden vágyamat teljesíted.

Azt tudtam, hogy Alice kíváncsi természet, és hogy mindent ki akar próbálni, de mégis csak egy 6 éves kislány testébe zárták ezt a felnőtt szellemet.

- Alice, én érezném magam kínosan miatta, értsd már meg! A húgomként élsz a családban, és akármilyen is lettél mellettem, akkor is...

- De...

Végül elvörösödött arccal vette tudomásul, hogy neki is megvannak a korlátai.

Aztán a katasztrófa olyan hirtelenséggel csapott le, hogy észhez sem tudtunk térni időben. Már hazafelé úton is furcsa volt, de otthon egyre rosszabbul lett. Egyik reggel aztán csengettek, és mikor ajtót nyitottam, két fehérruhás alak állt előttem. Bemutatkoztak ugyan, de a felére sem emlékeztem, csak arra kaptam észbe, hogy Alice botorkál elő a szobájából lassanként.

- Ki az?

- A Terminal Servicetől jöttünk. Alice begyűjtési határideje tegnap előtt lejárt, de nem találtunk itthon senkit.

Az arcukra nem emlékszem már, de abban biztos vagyok, hogy egyikük egy lágy hangú fiatal nő volt, aki szelíden félretolt, hogy Alicehez siessen, aki csak lassan araszolt előre, mintha nem látna jól.

- Valami baj van?

- Félek, hogy igen. Mióta nem lát?

- Nem lát?

Alice megsúgta a nőnek, aki bólogatott, majd a társához fordult.

- Belépett a második stádiumba.

- Az mit jelent?

- Azt, hogy a teste lassan elkezdi felmondani a szolgálatot.

Ez döbbentett meg a legjobban. Azt már rég tudtam, hogy az idő lejártával a Neuoidok lassan leépülnek fizikailag és mentálisan, de nem gondoltam, hogy Alicenél ez már tart.

- Így ni! Kényelmes?

A fiatal férfi, aki aligha volt idősebb nálam, egy ágyszerűségre fektette Alicet, aki bólogatott a kérdésre. A társa közben három vékony kábelt húzott elő valahonnan, és most egy ponton megérintette oldalt Alica nyakát, ami aztán három kis pontszerű rést fedett fel. Ezek voltak az aljzatok, amikkel egy számítógéphez lehetett kötni, és most kapcsolódtak is a rendszereihez.

- Átmenetileg helyreállítom a látását, hogy elbúcsúzhassanak.

A szüleim álltak oda elsőként, Alice pedig halkan és tisztelettel beszélt velük, miközben óriási könnyek gördültek végig az arcán, mégis mosolygott. Végül én jutottam oda, ő pedig felült, hogy átöleljen. Én sem bírtam tovább, képtelen voltam márnirányítani a könnyeimet, és mindketten itattuk az egereket. Férfi vagy sem, olyan volt ez, mintha a temetésén búcsúztatnánk.

- Sosem felejteek el...

- Nem is kell... Mindig itt leszek veled.

És a mellkasomra tette a kezét a szívem fölé. Végül az utolsó pár gombnyomás után Alice lehunyta a szemét, és nem mozdult többé. Az ágy valójában egy konténer volt, amire rácsukódott a teteje, majd az egész besiklott a kocsi hátuljába, ami végül lecsukódott. Aláírtam az átadási papírokat, mert mégis csak én voltam a gazdája, ahogy mondták, és az autó nem is olyan soká elhagyta az utcánkat, magával vive a Neuoidot, akit én testvéremként szerettem.

5 évvel később

Elteltek az évek, és mivel már annak idején is elhatároztam magam, hogy a Neuoidokkal fogok foglalkozni szakmai szinten is, ezért mindent megtettem, hogy ez teljesüljön is. Sajnos a próbálkozásaimat nem sok siker koronázta, így pincérkedtem pár évig az egyik barátom családjának éttermében. Egy rossz szavuk nem lehetett rám, de egy nap mégis be kellett jelentsem a nagy hírt.

- Elmész?

- El... New Yorkban találtam végre munkát.

- Aha... A kedvenc tárgyaid szülőhazájában, mi?

Amikor Chuck tárgyaknak titulálta a Neuoidokat, attól ökölbe szorult a talpam is, és ha nem lettem volna tekintettel a tulajokra, párszor felképeltem volna már, barát vagy sem. Minden esetre az jól esett, hogy nég el is búcsúztattak, és még az utolsó kéthavi béremet is megkaptam.

- Igazán nem kellett volna...

- Fogadd el nyugodtan, elvégre valamiből el kell kezdened az új életedet.

Neila, Chuck nővére, és az étterem ügyvezetője így búcsúzott el tőlem. Ők elég könnyen elengedtek, hisz a legjobbat akarták nekem, de a szüleimet csak nagyon nehezen lehetett rádumálni. Sokáig kellett hadakozzak velük, pedig már rég külön éltem tőlük. Végül ha nagy nehezen is, de csak belementek, és a tetejébe még ők is adtak egy kis költőpénzt, hiába is mondtam nekik, hogy a cég biztosít szolgálati lakást és minden mást is mellé... Na mindegy... A jószándék vezérelte őket.

- Zack Thomas... 25 éves... Igen, úgy látom minden rendben.

Ez volnék én, Zack Thomas, most már new yorki lakos, és az SAD Corporation újdonsült alkalmazottja. Ha netán nem említettem volna, az SDA a legnagyobb cég a világon, akik Neuoidok gyártásával és forgalmazásával foglalkoznak. Én egész pontosan a Terminal Service, a begyűjtők sorai közé kerültem, azok közé akikkel volt már egyszer dolgom ezelőtt, de nem kimondottan kellemes az emlék.

- Rendben, akkor mikor tud munkába állni?

- Akár most azonnal, ha kell.

- Arra szerencsére nem lesz szükség.

Nagyon szépen megköszöntem, és épp indultan volna, mikor az ajtón kilépve összeütköztem valakivel. Mikor odanéztem, egy fiatal nőt láttam magam előtt, a Terminal Service fekete, fehér és vörös ruhájában. Elejtette a papírokaz, amit cipelt, és lévén, hogy én voltam a hibás, persze hogy illett segítenem neki.

- Bocs, nem láttalak.

- Semi baj...

A hangja lágy volt és kellemesen csengett, de mikor felnézett rám, a lélegzetem is elállt. Azok a csillogó kék szemek, az a pajkos csillogás bennük, az arca formája, a haja, ahogy kicsit az orra elé lógott, és hátra kellett simítsa... Valamiért furcsán isnerősnek tűnt ez a kb. Koeombéli fiatal lány... De honnan... ?

- Alice, igyekezz már!

Társnője hívására aztán kikapta a kezemből a papírokat, és szó nélkül elfutott a dolgára. Csak most döbbentem rá,  hogy a neve...

- Alice...

Earth Eleven 16.

XVI.

Végső Mennydörgés

A másnapi csapatgyűlésen nagy volt a csend, mindenki magában latolgatta a lehetőségeket. Amit a Deus Ex az előző nap bemutatott, az mindenkit teljesen megdöbbentett.

- Akkor mik is az esélyeink?

Martin kissé sötét hangnemű kérdésére Zan inkább csak a fejét csóválta.

- Remek... Ez marhára bíztató!

- Hagyd már el! Ez a tegnapi mit sem számít.

- Nem számít? Felfogtad, hogy mi hármat rúgtunk nekik félgőzzel, de ezek még csak nem is játszottak, és nyolcig meg sem álltak?

Danny ezzel teljesen tisztában volt, de a francia fiú mondókájában ott volt a hangsúlyos "félgőzzel" kifejezés, ami annyit tesz, hogy nem ez alapján kellene megítélni a helyzetet.

- Te mit mondasz, mester?

Katsurou most is a füzeteit szorongatta a hóna alatt, és a kérdésre az asztalra helyezte őket.

- Ez meg mi?

- Danny már látta, de szeretném, ha ti is megnéznétek.

A füzet kézről kézre járt, és mindenki komolyakat nézett sokszor a benne talált dolgokon.

- Amit a kezetekben tartotok, nem más, mint 30 év kísérletezés és állandó próbálkozás eredménye. Mindaz, amit én és a volt csapattársaim csak álmodni mertünk.

- De ezek át lettek költve Excel használóknak...

- És ez igaz is.

Katsurou körbesétált a társaságban, miközben halkan, a hangjában némi nosztalgikus szentimentalizmussal kezdett mesélni.

- Tudjátok, annak idején, mikor még aktív játékos voltam, még fontos volt az, hogy a játékosok maguk is feltalálják magukat a pályán. Akkor még ritkán volt két egyforma meccs, nem volt két egyforma teljesítményt nyújtó csapat, és nem is volt két egyforma meccs ugyanaz ellen a csapat ellen.

- De szép idők is lehettek azok...

Adrian megjegyzésére Katsurou csak bólogatott.

- Valóban... Akkor az edzők még hagyták a játékosaik fantáziáját szabadon szárnyalni, nem úgy, mint ma.

A füzetre tette a kezét, és kicsit elmerengve folytatta.

- Mikor meghallottam, hogy az aktuális ellenfelünknek a védelme a legerősebb pontja, gondoltam, előszedem a régi jegyzeteimet, amiket az évek alatt gyűjtöttem össze.

- Hogy mindannyian könnyebben tudjuk megtanulni őket, Katsurou részletesebb leírást adott hozzá az összeshez.

Ahogy olvasgatták, mindenkinek elnyíltak a szemei egy-két dolgon.

- Ami azt illeti, egész pofás egyik másik.

- Nekem tetszenek, sőt nagyon találékonyak a neveik is.

- Reméltem, hogy tetszeni fognak!

Most Zan kért szót, de előbb ő maga is fellapozta a jegyzet neki készített másolatát.

- Az edzőtökkel összeültünk a minap, és kimondottan a ti igényeitek és tudásotok szerint átdolgoztuk az egészet, és ha fellapozza valamelyikőtök a 22. oldalt, megtaláltuk az esetleges megoldást is a Sebezhetetlen Phalanxra.

A füzet épp Kosinál volt, és hamarjában fel is csapta azt az oldalt, és hangosan felolvasta a címet.

- Végső Mennydörgés... Elég komoly neve van...

- Ezt kimondottan a felállt, szervezett, de statikus védelem ellen találták ki. Ha ezt sikerülne kitanulnotok, javulnának az esélyeitek a Deus Ex ellen.

Ez kimondottan tetszetősen hangzott, így aztán ahelyett, hogy még élvezték volna a maguknak megengedett pihenőt, miközben a lányok többsége a városban barangolt,  és élvezte az isteni időjárást, ők neki is kezdtek az edzésprogramnak.

- Szóval, pontosan hogy is működik ez a dolog?

- Hááát...

Még maga Danny sem volt ebben egészen biztos, így aztán improvizálniuk kellett. Hárman is leültek a papír fölé, és végül Kosi jutott egy lehetséges megoldásra.

- Szerintem ez az ábra ábrázolja felülről, hogy kinek hová kell állnia.

- Aha...

- Csak engem emlékeztet egy villámra az, ahogy ez összeáll?

Danny vakarta a fejét, de az tény volt, hogy mivel mennydörgés, a villámnak is köze kell, hogy legyen hozzá.

- Jó, tehát mindenkinek egyenlő távolságra kell állnia egymástól.

- De mégis mekkora az a távolság?

- Szerintem fejenként öt méter.

Miközben ezt próbálták kisilabizálni, a pálya másik oldalán Tonio és Masaaki edzettek együtt, akik kinézték maguknak a Tájfun Lecsapást, de nem volt olyan egyszerű a megoldása.

- Az összhang a lényeg. Egyszerre kell mozdulnunk, másként nem sikerül.

- Könnyű azt mondani, de marha nehéz megcsinálni. Ki volt az a marha értelmes, aki kitalálta, hogy nekem kell ellőni?

- Én voltam.

Tonionak ez volt az első olyan technikája, amit nem egyedül kellett megtanulnia használni, mivel ez egy kimondottan kooperációra és összhangra épülő mozdulat volt.

- Jó, próbáljuk meg!

Danny és Adrian közben felállította a többieket egy próbakörre.

- Jó, a lényeg, hogy mindenkinek koncentrálnia kell arra, hogy ártadjátok az Excel energiátokat a labdának. Rad lövi el!

- Rendben!

A sort Kosi, Max, Adelmo és Juan alkották, és a lényeg az volt, hogy Rad úgy tudjon végigrohanni középen, hogy az utolsó ember érintése után rá tudjon fordulni, és teljes erőből rá tudja küldeni.

- Mehet?

- Menjen!

Rad elrúgta magát, és elkezdett futni, miközben a labda emberről emberre járt, de Juan egy kicsit elkéste a dolgot, és Rad csak a levegőn rúgott egy nagyot.

- Jó, semmi baj, próbáljuk újra!

De további gyakorlással sem jutottak sehova, mert hol a figelmetlenség miatt vétettek el valamit, egy idő után meg már a fáradság miatt történtek kisebb-nagyobb balesetek.

- Kész... Hulla vagyok...

Órák hosszú és nehéz sora után mindenki holt fáradtan ült le az öltözőben, és ez még csak az első nap volt. Sok sikerélményük sajnos nem volt, de hosszú ideje először istenesen megdolgoztak a napi betevő falatért.

- Tele vagyok kék-zöld foltokkal...

- Nem te vagy az egyetlen...

Tonio és Masaaki, sőt Rad is mindenét fájlalta, előbbiek a magasról esésektől, utóbbi a sok rosszul sikerült próbálkozás utáni esések és a rosszul eltalált labdák utóhatásaitól. Kemény menet volt az aznapi, de nem adhatták még fel.

Aznap este Kosi kódorgott kint a tengerparton, és nem kis meglepetésére Masaakit és Katsurout találta Tonio társaságában, és Tonio igen látványosan egyetlen rúgással akkora lökéshullámot keltett, amivel Mózes módjára egy pár méteren szétnyitotta a tenger vizét.

- Ezt már nevezem... !

- És ezt szeretném tudni átvinni a pályára is, ha a Tájfun Lecsapás nem sikerülne.

- Szerintem mindkettő sikerülhet, csak akarnod kell.

- Jó is lenne.

Erre a végszóra ért oda aztán Kosii, és Masaakinak kellett megtapogassa a nagybátyja vállát, hogy rá is felfigyeljenek.

- Áh, te is itt vagy?

- Igen, gondoltam sétálok egy kicsit. Ti mit csináltok itt?

- Tonio akar egy kicsit fejlődni technikailag, és az én segítségemet kérte.

Tonio és Masaaki egyszerűen képtelenek voltak összehozni a közösnek szánt technikát, ezért próbáltak a mozdulat kitalálójától segítséget kérni.

- Csak egy elég vad ötlet, de mi lenne, ha cserélnék Masaakival?

A másik félnek most nyílt csak nagyra a szeme.

- Ezt komolyan gondolod?

- Igen, kicsit áttanulmányoztam a jegyzeteket, és szerintem fizikumomban én jobban illek ebbe.

- Érdekes elgondolás.

Kosi elő is vette a jegyzetet, amit mindig magánál tartott.

- És Tonio, találtam valamit ebben, ami kimondottan neked való.

Napok teltek, egy hét is elrepült, és eljött a meccs napja. A csapat, mivel a Deus Ex is gyakorlatilag ugyanolyan színekben játszott, új vendég mezeket kapott, fehér alapon kék és fekete csíkosat. Már túl voltak a stadion bejárásán, és el kellett ismerniük, hogy a két egymásba fordított ókori színházra hasonlító aréna, a maga 88300 férőhelyével, ami most is dugig volt, igen csak impozáns látványt nyújtott. Az öltözőben Katsurou már túl is volt a szokásos bíztató beszédén, ami nélkül nem is lehetett elképzelni már egy meccset sem.

- Jó, akkor lássuk a kezdőt: Danny, Max, Carlos, Kosi, Sergei, Tonio, Adelmo, Ed, Adrian, Masaaki, és Rad.

Cris az előző nagy meccs óta nem volt benne a kezdőcsapatban, így most is helye volt Radnek. Mivel többszöri próbálkozás után sem sikerült tökéletesíteni az új, úgymond "Hissatsu Taktikát", ezért egyelőre halasztani akarták, hacsak nem lesz más választásuk.

- Rendben, ne felejtsétek el, hogy azért, mert ez a csapat nem kapott ki az Omega Stormtól, még nem jelenti azt, hogy verhetetlenek! Most pedig indulás!

A folyosón már várta őket az ellenfél csapat, és a két kapitány farkasszemet nézhetett.

- Laia vagyok. Remélem sikerült felkészülnötök!

- Én Danny vagyok, és ennél jobban fel sem készülhettünk volna.

Ez persze csak a szokásos feszültséglevezetés volt, és Laia teljes nyugalomban mosolygott. Majdnem egy fejjel volt alacsonyabb Dannynél, de láthatóan nem volt egy gyenge kislány.

- Azért azt nem hittem volna, hogy egy lány a kapitányuk...

- Hidd el, teljesen kiérdemelte a karszalagját.

Zan teljes nyugalommal nézte végig, ahogy a két csapat elvonul előttük. Laia végigmérte a a fiú karjába kapaszkodó Reese-t, majd hamisan kacsintott egyet, mielőtt továbbment.

- Szemtelen fruska...

Reesenek minden oka megvolt ezt mondani, hisz Laia csak 15 éves volt, még nála is fiatalabb. A kommentátorok persze most is a helyükön voltak, és már javában a meccs lehetséges végeredményét latolgatták.

- Azt el kell ismerni, ha a Deus Ex megfélemlítésnek szánta azt a kis erődemonstrációt a múlt héten, mindenképpen számolni kell majd a vereség lehetőségével is.

- Nos, az eddigiekben is láthattuk épp elégszer, hogy az Earth Eleven nagy slamasztikákból is ki tudja vágni magát, és a jelen felállásuk is a legerősebb mind közül.

Közben minden előkészület végeztével a bíró felemelte a kezét, és elhangzott a sípszó.

- Gyerünk!

Adrian elvégezte a kezdőrúgást, és éles volt a helyzet. A szélen rögtön vágtázott is Tonio, ahogy az jó szokása volt, de szinte a semmiből három védő termett előtte.

- A franc!

- Mögötted!

Rad érkezett egy expresszvonat sebességével mélységből, amire még az utóbbi meccseken szoktatták rá. A labda már érkezett is elé, de ugyanúgy falba ütközött.

- Túloldal!

De már Ed is hiába nyújtotta a kezét, őt is körülvették.

- Ezt nevezem zárt védekezésnek...

- Majd teszünk ellene!

Adrian vette át, és már épp lőni készült volna, mikor Laia termett előtte, és egy szempillantás alatt szerelte.

- Szóval így is tudnak játszani? Nem csoda, hogy senki sem tud gőlt lőni nekik.

Katsurou csak fa arccal bólogatott Liz megállapítására. A játék hamar áttevődött a földi térfélre, és Laia kígyószerűen cikázott át a védők között, jól kihasználva az apró méreteit, és mozgékonyságát.

- Nesze!

Meg is kínálta Dannyt egy egészséges lökettel, de ez csak egy sima lövés volt. Erő volt benne ugyan bőven, de édes kevés volt, hogy meg is dolgoztassa.

- Gyerünk, előre!

Rad kapta meg a labdát, majd egy gyors passz Adrian elé, aki át is tette Ednek, aki a tizenhatos elől durrantotta rá.

- Hangrobbanás V2!

Az újonnan fejlődött technika érezhetően erősebb volt és gyorsabb is, mint eddig, de a védelem már készen állt.

- Sebezhetetlen Phalanx!

És mintha nem is lett volna semmi, a labda egyszerűen lepattant a falról, Laia pedig be is gyűjtötte, és jöhetett a múltkor is látott lövőtechnika:

- Ballista Löveg!

A labda egy hosszú, zöld energiacsík közvetlen kíséretében száguldott a kapu felé. A védők hiába mozdultak, Danny pedig hiába is próbálta, már nem volt idő az Igazság Öklére.

- Góóóól!

- Atya világ mekkora gól... Erre nem lehetett időben reagálni.

Ez egy igen csak határozott kezdés volt, és a földi csapat tagjai csak döbbenten álltak, nem tudva, hogy ezt hogyan reagáljanak erre.

- Most ez... Gáz...

Nagyjából Maxnek ez a megjegyzése volt az, ami mindent pontosan elárult a lelkiállapotokról, de a továbbiakban sem sok mindent tudtak tenni ez ellen a játékstílus ellen, így Rad szánta rá magát hogy lépjen.

- Tűztornádó!

De szinte a semmiből termett ott Laia és szabályosan lelopta előle a labdát.

- És labdát szerez a Deus Ex a pálya közepén!

Most viszont Kosi állta az útját, aki meglepően messzire merészkedett a posztjáról.

- El az utamból, dagi!

Laia ki akarta kerülni, de a hatalmas görög fiú megállt előtte, és szó szerint egy hatalmas fal módjára, mindegy merre indult volna, mindig szembetalálta magát vele. Végül egy bokából jövő csellel akarta eltenni mellette, de erre is felkészült, és kilopta a lába alól a játékszert.

- Tonio!

A mexikói fiú teljesen üresen kapta a labdát, és egy ügyes csellel elküldte a védőit, majd Adrian elé tálalt, aki nagyjából félpályánál kapta a játékszert és jött egy, már a Nerusról nagyon ismerős mozdulatsor. Emelkedett is fel a labda a magasba a tomboló orkán közepette, és már a csapattársai loholtak is fedezékbe.

- Fehér Hurrikán!!!

Az iszonyú erejű forgószél gyakorlatilag mindent elsöpört az útjából, köztük a még össze nem állt Phalanxot is.

- Bent vaaaaaan! Egyszerűen elképesztően nagy gól!!!

- El kell ismerni, már nem először látjuk ezt a mozdulatot Torrestől, de épp annyira megdöbbentő az ereje, mint az első alkalommal is.

Adrian ezzel kivívta magának az első ember címét, aki ennek a védelemnek gólt tudott lőni. Laia az edzőjükre nézett, aki bólintott, ami csak rosszat jelenthetett. Odahívta két társát is, akik akkorák voltak, mint a hegyomlás, váltott velük néhány szót, mire azok is bólintottak, és Adrian a középkezdés után kapott két állandó kísérőt.

- Ballista löveg!

- Álmodj csak!

A rakétaként száguldó labdának Max és Sergei állta útját.

- Vadászháló V2!

- Pörgő Hasító!

Max hálója is fejlődött, de Sergei új technikája még meglepőbb volt. Felugrott ugyanis a levegőbe és tett egy fordulatot, miközben a lábfejével egy fényes körívet írt le, ami aztán a földbe csapódva felhasította azt, és egy kékes színű energiafal emelkedett pajzsként a kapu elé. A labda áthatolt ugyan a hálón, de a pajzs már megálljt parancsolt neki.

- Ide, Rad!

Adrian látszólag végre szabad volt, de a semmiből is ott termett egy vedő, és egy durva medvepuszival a földre küldte. Adrian fájdalmas arccal terült el, és csak a többiek tudták nagy nehezen felvakarni a földről.

- Megvagy, öreg?

- Nem igazán... Szédülök...

A védő persze csak sárgát kapott ezért, és miközben Adriant lassan letámogatták a pályáról, a bíró lefújta az első félidőt.

- Minden rendben?

- Kicsit szédülök, és fáj a derekam is, de amúgy megvagyok.

Katsurou gyorsan átvizsgálta az áldozatot, majd közölte, hogy biztos beverte a fejét az esésnél, azért szédül.

- Akkor ez csere lesz.

- Ki áll be?

Mindenki összenézett, és Cris a fejét csóválta.

- Akkor legyen Juan!

- Legyen úgy.

Danny közben felemelkedett, hogy szót kérjen.

- A helyzet az, hogy így buktuk az egyetlen gólszerzőnket...

- Ajjaj...

A pánik most ült csak ki igazán mindenki arcára.

- De akkor mi lesz?

- Marad a Végső Mennydörgés...

- Na igen, de hiába próbáltuk, nem sikerült egyszer sem...

Katsurou köszörülte hangosan a torkát erre, és mikor minden szempáe felé fordult, akkor Kosira mutatott.

- Szerintem Kosi barátunknak van egy ötlete erre a helyzetre.

Minden tekintet arra fordult, de a kérdéses személy csak feltett kézzel válaszolt.

- Mindent a maga idejében! Előbb beszéljük át, hogyan rendezzük át a felállást!

- Egyet értek. Halljuk, mire gondolsz!

Tíz perccel később aztán a két csapat már a pályán volt, és Juan bőszen melegített.

- Ahogy nézem, a csapatok készen állnak a folytatásra.

- Igen, és némi aggodalomra adhat okot a földi csapatnak a gólszerzőjük elvesztése.

A sípszó elhangzott, és folytatódott a játék, amiből azonnal észre lehetett venni, mennyire más volt a földi csapat felállása: Tonio és nem kis meglepetésre Kosi állt a kezdőrúgáshoz, Rad és Masaaki pedig hátvéd és előszűrő lett.

- Ezek meg mire készülhetnek?

- Valami rosszban sántikálnak, ez biztos.

A játék egy darabig nem változott, sőt, mintha a földi csapat csak védekezett volna.

- Ennyire ne akarjatok veszíteni! Ballista Löveg!

- Kínai Nagy Fal!

Kosi szinte az orra előtt vonta fel a falat, így a lövés ereje még korán elenyészett, Rad pedig könnyedén kezelte le.

- Menjen!

Most teljesen átalakult a földi csapat mozgása, és felállt a négytagú dupla sorfal, méghozzá Sergei, Juan, Ed, Masaaki sorrendben, és Sergei kapta a labdát.

- Ezek készülnek valamire! Álljatok össze!

Közben már ment a koncentrált Excel áramoltatás, és Rad Sergei felé biccentett, aki útjára is indította végre a játékszert.

- Föld!

- Tűz!

- Szél!

- Víz!

Ahogy a labda lábról-lábra járt, előbb arany, majd vörös, ezüst, végül kék színekben ragyogott fel, majd az utolsó ember után mind a négy színben egyszerre lüktetett.

- Hissatsu Taktika...

- Végső Mennydörgés!

A végét már Rad ordította hozzá torka szakadtából, és küldte nagy ívben a túloldalra, be a védelem kellős közepébe, ahol a földbe csapódva szabályos robbanást idézett elő miközben villámok cikáztak körbe, és a lökéshullám egyszerűen a levegőbe repítette az épp összezárni készülő védelmet, akik nagyot nyekkenve landoltak végül.

- Most, Tonio!

A mexikói fiú épp jókor csapott le a szabadon maradt labdára, és már senkinek sem volt lehetősége közbeavatkozni.

- Ezt kapjátok ki!

Előbb, mint egy harcművész, védekező állást vett fel, majd lövésre emelte a jobb lábát, a bokáját eddig körbelengő fény hirtelen megnyúlt, mint egy kard pengéje, majd ahogy elsütötte a lövést, ugyanezt az energiapengét is szabadon engedte, ami szabályosan felszántotta a talajt maga körül.

- Den-rai Hou-tou!

A meglepett kapus erre mozdulni sem tudott, sőt, ahogy azt Kosi nagyon helyesen gondolta, nem is tudot volna tenni semmit ellene.

- Góóóóól! Mekkora góllal veszi át a vezetést az Earth Eleven!?

- Te jó ég... Ez hatalmas gől, és micsoda technikai megoldások egelész tömkelege előzte meg!

Katsurou csak somolygott csendben a kispadon, miközben a lányok az örömtől szinte elrepültek mellette. Ez eszébe juttatta a régi szép időket.

OO~~~~OO~~~~OO

Annak idején mikor Katsurou még kamasz volt, ellentétben a mai idők futballőrületével, még csak a nagyobb iskoláknak volt focicsapata. Ahol ő lakott, három nagy iskola is volt, a Jinei, a Kousuka és a Kajiki, abból is a Kajikinek volt a legjobb csapata, a Black Stars. Katsurou a Kousuka Blazers csapatában játszott, méghozzá mindenesként, azaz bármilyen poszton.

- Jól van fiúk, gyülekező!

Épp nagy rangadót játszottak a Black Stars ellen, és 1-0-ra vezetett az ellenfél. Shin, a csapatkapitány, a csapat legidősebb tagja összehívta a kupaktanácsot.

- Jól van, másfél perc van hátra, itt a lehetőség!

- Azt fogjuk csinálni?

- Igen. Seiji adja hátra a labdát a bedobás után, Katsurou maradjon elöl, a többiek készüljenek!

- Rendben!

Katsurou még félénken megtapogatta a kapitány vállát.

- Senpai, biztos, hogy jó ötlet ezt rám bízni?

- Csak csináld, ahogy az edzésen is!

Jött is a bedobás, és Shin indította útra a labdát.

- Föld...

- Tűz...

- Szél...

- Víz...

És Shin ordította végül.

- Végső Mennydörgés!

A labda átszállt a túlsó térfélre és ahogy becaapódott, a robbanásszerű hatás letarolta a védőket, majd Katsurou következhetett.

- Den-rai Hou-tou!

És hatalmas gólt ragasztott, miközben hiába is próbálta volna bárki is a labda útját állni.

OO~~~~OO~~~~OO

Mikor a minap ugyanezt a mozdulatot tanította Tonionak is, szintén elkapta a nosztalgia hatása, de nem a mexikói fiú volt az egyetlen, akinek valami teljesen újat mutatott öreg fejjel.

- Valami baj van, nagypapi?

Erre a szelíd, gyerneki kérdésre tért magához végül a révedezésből, és Clare aggodalommal teli tekintete fogadta, aki egészen elé állt.

- Nincs bajom...

- Akkor niért sírsz?

Az angyali kislány hangja tele volt kíváncsiság mögé rejtett aggodalommal, de emez hamar meg tudta nyugtatni.

- Semmi bajom, hidd el! Csak eszembe jutott egy csomó minden.

Persze nem akarta a többieket a régmúlt idők szomorúságával terhelni, így megsimogatta a kislány arcát, letörölte a könnyeit, és inkább a meccsre próbált figyelni, ami némileg megnyugtatott körülötte mindenkit.

- Még nem nyertetek! Támadás!

Erre a felkiáltásra megindult a teljes offenzíva, és egyre záporoztak a lövések Danny kapujára, de a védelem a helyén volt.

- Hosszúra!

Tonio és Kosi lódult meg előre együtt, Danny Edhez dobta, aki már intézte is.

- Isteni Jogar!

Közben Tonio és Kosi már emelkedtek is a levegőbe, a görög fiú hirtelen felemelte a lábait, a talpával ugródeszkát képezve, Tonio pedig megperdült a levegőben, tökéletesen dobbantott egyet az elé kínált segítő lábakon és egy forgószél kíséretében egy ollózó mozdulattal tette kapura.

- Tájfun Lecsapás!

A labda ezek után akadálytalanul csapódott a kapuba, hála a teljesen szétesett védelemnek. A két hős most lepacsizott. Sok- sok gyakorlás és fáradságos munkával eltelt éjszaka gyümölcse érett be ezzel, Katsurou pedig elégedetten bólogatott.

- A fenébe is! Isteni Áttörés!

Laia teljesen új technikával készült elő: gyakorlatilag angyalszárnyakat növesztett, majd a közben ragyogó fénygömbbé vált labdával együtt felemelkedett a magasba, perdült egyet a saját súlypontja körül, majd sarokkal terelte a kapu felé.

- Vadászháló V2!

Max időben termett ott, hogy lelassítsa a lövést, és épp elég időt nyert ezzel Dannynek, aki egy félkörívet írt le a kezével a levegőben, mire mindenkinek káprázott volna a szeme, egy szabályos hegyvidék emelkedett ki a talajból, és emögül ugrott elő, miközben egy hatalmas kéz tárult ki épp a feje fölött, és lecsapott a labdára.

- Taikoku Ohka!

Mikor a por eloszlott, és az illúzió megszűnt, Danny a labdán tenyerelt féltérdre ereszkedve.

- Kivédte!! Nagyszerű védés!

- És egy nagyszerű új technikával. Bravó!

Közben Masaaki már meg is kapta a labdát, hátratette Tonionak, aki már durrantotta is rá.

- Den-rai Hou-tou!

És bár a védelem felkészült erre, arra senki sem számított, hogy Masaaki előre lohol, hogy még egyszer belelöbböljön egy hatalmasat.

- Legendás Farkas!

Ezt képtelenség volt hárítani. Zan még halkan megemlítette, hogy ez egy lövésláncolat volt.4-1, és még nem volt vége.

- Rad, te lődd be!

- De mi lesz a taktikával?

- Azt bízd ide!

Kosi meglódult és tökéletesen kapta a labdát, ahogy megfordult, és kapásból rúgott rajta amekkorát csak tudott.

- Végső Mennydörgés!

Laia is ott állt a kapu előtt, és a robbanás után csak ő maradt állva.

- Fel! Gyorsan!

De nem volt senki, aki segíteni tudott volna neki, így kétségbeesésében felrúgta, amilyen magasra csak tudta, remélve, hogy majd a pályán kívül pottyan le, épp csak arra nem számított, hogy Rad még az ő elképzeléseit is messze túlugorja, majd pördül kettőt és oldalra dőlve teszi kapura elemi erővel, ami még a Tűztornádónál is messze nagyobb volt.

- Nem! Ballista Löveg!

Laia hiába is küszködött, a lövés ereje messze nagyobb volt, mint amit ő ellene be tudott vetni, így elterült a földön, a labda pedig becsapódott a kapuba, jókora krátert okozva közben.

- Bent van! Góóóól! Elképesztően nagy gól!

- Ez egyszerűen félelmetes volt, még egy ellentechnikával sem lehetett hárítani.

A padnál is csak elhűlve nézett ki mindenki a fejéből. Katsurou maga is csak nagyokat fújtatva próbált szavakat találni az imént lejátszódottakra.

- Meteor... Penge...

Juanita szavai riasztották fel a többieket az ámulatból.

- Micsoda?

- Meteor Penge... Ti is láttátok, nem? Egy hosszú lángcsóvát húzott maga után, és úgy hatolt át mindenen, mint forró kés a vajon...

És hogy Juanitának ebben milyen igaza volt, ráadásul Rad csak most érkezett le egy nyekkenés kíséretében, miután gyakorlatilag az égig ugrott ezért a lövésért. Csak ekkor tűnt fel a döbbent tömegnek, hogy letelt a játékidő és a ráadás, így a bíró le is fújta.

- És vége van! Az Earth Eleven elsöprő győzelmet arat a Deus Ex fölött, az eddigi egyetlen csapat fölött, akik nem kaptak ki az Omega Stormtól!

- Ez már nem egyszerűen bravúr. Az első góljuk is remekül mutatta, hogy ez a védelem igenis verhető.

Az hogy mindenki sorban ugrált Kosi nyakába, aki Herkules erejével viselte a terhet, az nem volt meglepetés, ahogy az sem, hogy Radet, a másk hőst is felkapták a földről, és körbecipelték a pályán, már nem is lepert meg senkit, de páran, köztük Danny is, odarohantak a padhoz, és az öreg mestert is a levegőbe dobálták. Hallatlanul nagy volt az öröm, és a Deus Ex tagjai mind csalódottan, de beletörődően hagyták el a pályát.

Eltelt még egy hét, és a győzelmük illő megünneplése után a földi csapat idejét látta tovább állni, hisz várta őket az újabb kaland. Persze a szokásos trófeaátadás nem maradhatott el, és Laia egy pár karperecet adott át Kosinak.

- Kicsit talán kicsi, de csak mert az édesanyámé, aki nekem adta nemrég.

- Hát... Majd vigyázok rá... Elvégre családi kincs.

Laia barátságosan mosolyogva bólogatott. Egész más volt, mint az eddigi ellenfelek csapatkapitányai, és nem csak azért, mert lány volt, hanem azért is, mert még nagyon fiatal volt, és ehhez méltóan lelkes, és kicsit gyerekes is.

- El kell ismernem, ideje lesz változtatni. A Phalanx sem a régi már, és a galaxis is nagyo  gyorsab változik.

- Majd legközelebb talán jobban sikerül.

- Igen... Ha erre jártok még, szeretettel várunk eg, barátságos meccsre!

- Szavadon foglak!

A két kapitány még utoljára kezet rázott, mand pillanatokkal később a földi csapat már ott sem volt.

- Vajon mit akarhat?

Másnap reggel Katsurou hívott össze rebdkívüli gyűlést, és mindenki csak találgatni tudta, mi történhetett. Amit öt perccel később megtudtak, az sokkolt mindenkit.,