I.
Így kezdődött
- Csak ennyit tudtok? Szánalmas!
Egy újabb labda repült a Real Madrid kapusa felé, aki
elkeseredetten próbálta megállítani azt, hasztalanul. Kicsúszott a kezei közül
és már csak annyit érzett, hogy valami iszonyú erővel csapódik az arcába, majd minden
elsötétült. A pórul járt hálóőr ájultan zuhant a hálóba. Ő volt az utolsó, a
többi csapattársa már rég magatehetetlenül hevert a gyepen. Az edzői stáb és a
velük együtt ott tartózkododó, javarészt a különböző futballszövetségek küldötteiből
álló küldöttség döbbenten figyelte, ahogy egyetlen ember, egyetlen labdával
tette a földdel egyenlővé a világ egyik legnagyobb múltú és elismerten egyik
legjobb focicsapatát.
- Hol az a nagy csapat, akiket ígértetek? Még az
előző15 után reménykedtem, hogy csak előételnek szántátok, de most már kezdem
azt hinni, hogy szórakoztok velem!
A FIFA Elnöke szabódva lépett elő.
- De mi csak a legjobb csapatokat hoztuk, ahogy
azt követelte.
Erre az eddig csak gúnyosan vigyorgó figura Arca hirtelen
egy elég sötét árnyalatot öltött.
- Ez ugye csak egy ostoba tréfa?
Egy darabig néma csend honolt, amit egy rádióüzenet
szakított meg végül:
- Zan, add át a 322-es dokumentumot, és térj vissza
az anyahajóra!
- Értettem!
A rejtélyes alak kinyújtotta a kezét, amiben egy vakító
villanás után egy, első ránézésre egy hosszabb tollra hasonlító tárgy jelent
meg, amit átadott a FIFA elnökének.
- Ha jót akarnak maguknak, akkor ezekkel, az
emberekkel kezdjenek el egy új csapatot felépíteni.
Mint kiderült, a tárgy egy összecsukható plazmaképernyős
okos eszköz volt, amin most egy huszonkettes keretű csapatra elegendő névsor
szerepelt.
- Mához félévre visszatérünk erre a dologra.
Elindult, és már-már mindenki azt hitte, hogy megússzák a
legrosszabb részét, mikor emez megállt, és sátáni vigyorral még hozzátette:
- Ja, mielőtt elfelejteném...
Elejtette a labdát, a lábfején megtartotta egy pillanatig,
majd ugyanezzel a lábával egy kiadós lendítés után spiccel rúgott bele a még
mindig a levegőben lévő labdába, ami egy helyben kezdett el pörögni, miközben
egy örvénylő sötét energiagömbbé vált. Zan egy jellegzetes mozdulatot tett,
mintha egy karddal sújtana le.
- Jaj ne, megint kezdi!
- Halál Kard!
A labda megindult, át a táblákon és a legközelebbi falon.
Először csak tompa puffanásokat lehetett hallani, majd hirtelen mindenki
pánikszerűen kezdett el a szabadba menekülni, aki csak eddig bent tartózkodott.
Először csak egy ijesztő morajlás hallatszott, aztán a stadion lelátói sorban
kezdtek összedőlni, nyomukban a fő falakkal. Mire mindenki feleszmélt, a teljes
Santiago Bernabeu stadion egy füstölgő romhalmazzá vált. Zan ekkorra már sehol
sem volt.
- És most mit csináljunk?
Az UEFA elnöke csak félve mert megszólalni, amire a társai
csak a fejüket ingatták. Végül a madridi vezetőedző emelte fel a listát, amit
eddig tanulmányozott, és a többiek elé tartotta.
- Nos, ezt kaptuk segítségül… Mi lenne, ha
megpróbálnánk?
Mindenki csak bólintott, más opciójuk nem lévén.
O~~~~~~~O~~~~~~~O
Nagyjából egy hét telt el az incidens óta, és az érintettek
egy bizalmas helyen találkoztak újra. Nem lett volna jó túl nagydobra verni a
dolgot, így csak az enigmatikus X-Művelet fedőnévvel illették mindenki előtt.
- Jól van hölgyem és uraim! Haljuk a
helyzetjelentést! Mit sikerült megtudnunk a listán szereplő nevekről?
A FIFA elnökének Asszisztensnője, és minden gyanú felett
álló bizalmasa, Elisabeth Ramsey emelkedett szóra. Ő volt az X-Művelet
megbízott vezetője.
- A jó hír, hogy egy nevet
sikerült megtalálnunk, és most itt is van! Bemutatom Takanashi Katsurou urat!
Egy már bőven megőszült japán férfi lépett be a helyiségbe.
A döbbenet mindenki arcára nyilvánvalóan kiült.
- Ez csak valami tévedés lehet…
- Nagyon is reális. Katsurou-san 30 évig játszott
élvonalbeli bajnokságokban, most pedig edzőként kamatoztatja a tapasztalatait
az U-21-es korosztályban.
Katsurou-san meghajlással jelezte, hogy mindez igaz, majd
átvette a szót.
- Ebben az esetben nyilván az e téren szerzett
tapasztalataimra van szükségük, így állok rendelkezésükre!
Elisabeth bólintott, majd folytatta:
- Amit még sikerült megtudnunk, hogy a listán
szereplő többi név 15 és 21 év közötti fiatal civileket takar, akik mind a nagy
futballnemzetek gyermekei.
- Hogy érti, hogy civilek?
Elizabeth, vagy Liz, ahogy a barátai mind szólították,
természetesen erre a kérdésre is felkészült. Intésére a már előkészített
prezentáció jelent meg a nagy kivetítő vásznon, képekkel, adatokkal együtt.
- Mint azt láthatják is, ezeknek a java egyszerű
gimnazista, vagy munkás, esetlegesen munkanélküli és hontalan. Vannak köztük
igazolt sportolók is, de ők főleg atlétikában jeleskednek.
Mindenki elmélyülten hallgatta ezt a magyarázatot, majd a
FIFA elnöke szólalt meg.
- Egyéb észrevételek?
- Van két kakukktojásunk is. Az egyikük focival is
foglalkozik.
- És ettől miért lesz valaki kakukktojás?
- Nos, a szóban forgó személy egy 17 éves
strandfocista, és ráadásul hölgy.
A meglepett moraj természetes volt.
- És a másik?
- Ez sokkal meglepőbb: Egy 21 éves vasúti
alkalmazott, és ráadásul magyar.
Erre a FIFA elnöke csak mosolyogva megjegyezte:
- Látszik, hogy még fiatal vagy Liz!
- Hogyhogy?
- Mert ha kicsit is közelebb állnál hozzánk
korban, tudnád, hogy valaha a magyar volt a világ egyik legnagyobb
futballnemzete.
Liz kicsit elszégyellte magát a vélhető hiányosságai miatt.
- Minden esetre azt szeretném, ha folytatnád az
eddigi jó munkádat, és mostantól Katsurou-san segítségére lennél mindenben!
- Értettem!
Miután Katsurou-san és Liz elhagyták a helyiséget, a fejesek
magukra maradtak a kétségeikkel és kérdéseikkel együtt.
- Mi lesz, ha nem sikerül?
- A hírvivő azt mondta, hogy a kudarcért a
gyermekeinkkel fizetünk.
- Ezt vajon hogy értette?
- Fogalmam sincs… de bíznunk kell abban, hogy csak
fenyegetőznek.
Eközben Katsurou-san és Liz is épp azon tanakodtak, mi
legyen a következő lépés.
- Ön szerint merre tovább?
- A legcélszerűbb az, ha elkezdjük összegyűjteni a
kijelölt embereket. Amellett szükség lesz egy alkalmas helyre, ahol a
felkészítésük folyik majd.
- A második már jóformán meg is van. Van egy
kimondottan erre a célra kialakított központ Németországban…
- Már ne is haragudjon, Ramsey-san…
- Csak Liz! Az összes ba- mármint az összes
kollégám így hív.
Katsurou-san csak a fejét csóválta.
- Nem sok igazi barátja van kegyednek, igaz?
- Ennyire feltűnő?
- Már ez az iménti elszólás is sok mindent elárul.
Mellesleg akár tegeződhetnénk is, ha már mostantól együtt dolgozunk!
Liz erre csak vállat vont.
- Ha ön… Mármint, ha te így tartod jónak. De mit
is akartál mondani az előbb?
- Csak azt, hogy jobban szeretném, ha inkább
Japánban egyesítenénk a csapatot.
- Nos… végül is, ha neked így jobb…
- Természetes. Jót tesz a hazai pálya, és a csapat
nagy része még világot is lát. Új kultúra, új lehetőségek!
Liz is belátta, hogy a öreg mesternek valahol mégis csak
igaza van. Ezzel váltak hát el útjaik, és amíg Katsurou a listán szereplő
embereket kereste fel, addig Liz a többi apróságot intézte, többek között a
repülőjegyek foglalásának módosítását is. Egy héttel később találkoztak végül,
de Katsurou meglepően szótlan volt.
- Valami baj van talán?
- Nem igazán… Eddig mindenkivel találkoztam, aki csak a listán szerepel, de a helyzet jó adag humorral kezelve sem különösebben kecsegtető.
- Hogyhogy?
- Nos, a legnagyobb gond a szkepticizmussal van. A legtöbben gondolkodási időt kértek, de ettől én átadtam nekik a jegyeket.
- Mik az esélyeink?
- Hogyhogy?
- Nos, a legnagyobb gond a szkepticizmussal van. A legtöbben gondolkodási időt kértek, de ettől én átadtam nekik a jegyeket.
- Mik az esélyeink?
Katsurou csak a fejét vakarta.
- Félek nem épp rózsásak… Talán ha 8 játékost sikerül összeszednünk, hogy kiálljanak. Minden ezen az utolsó emberen múlik.
- Ő az a magyar fiú, igaz?
Katsurou sokat sejtetően bólintott, és még hozzátette:
- Azért a látszat ellenére bizakodó vagyok.
Az út legunalmasabb és leghosszasabb része a Reptérről való továbbutazás volt. Sokáig zötykölődni az elhanyagolt és sokszor zsúfolt vonatokon. Liz gyakran megjegyezte:
- Ilyenkor bánom csak igazán, hogy nem maradtam otthon.
Ettől függetlenül kitartott, és végül meg is érkeztek. A Vonat megállt az utolsó megállójuknál, egy csendes kis faluban. Liz csak elkeseredve nézett körül. Síri csend vette körül őket, amit csak a tücskök ciripelése tört meg időről időre.
- Biztos, hogy jó helyre jöttünk? Ez a hely olyan, mintha már Isten sem nézne el ilyen messzire…
- Az információ szerint ennek kell lennie. Amúgy se engedd, hogy a látszat becsapjon!
A falucska maga nem volt nagy, így némi kérdezősködést elegendőnek találtak a kutatás sikeréhez. Azonban a nyelvi nehézségek egyáltalán nem könnyítették meg az amúgy sem egyszerű helyzetet. Órákig hiábavaló volt minden, végül azonban egy csapat gyerek irányította el őket a helyi sportpályára.
- Szerinted mégis mit kereshet ott?
- Nyilván focimeccset néz, ha mást nem is.
- Én valahogy kétlem, hogy ez lenne a helyzet. Nem látok itt őrjöngő tömegeket.
- Még meg kell tanulnod Liz, hogy nem minden focimeccs olyan, mint egy BL Döntő!
Végül eljutottak a sportpályára, aminek kékre festett kapujára a helyi focicsapat nevének kezdőbetűit mázolták, a falu címerével együtt. Meccs viszont nem volt, hanem a távolabb eső füves pályán egy nagyobb társaság rúgta a bőrt. Mikor közelebb értek, jobban megnézve a társaság java még gyerek volt.
A falucska maga nem volt nagy, így némi kérdezősködést elegendőnek találtak a kutatás sikeréhez. Azonban a nyelvi nehézségek egyáltalán nem könnyítették meg az amúgy sem egyszerű helyzetet. Órákig hiábavaló volt minden, végül azonban egy csapat gyerek irányította el őket a helyi sportpályára.
- Szerinted mégis mit kereshet ott?
- Nyilván focimeccset néz, ha mást nem is.
- Én valahogy kétlem, hogy ez lenne a helyzet. Nem látok itt őrjöngő tömegeket.
- Még meg kell tanulnod Liz, hogy nem minden focimeccs olyan, mint egy BL Döntő!
Végül eljutottak a sportpályára, aminek kékre festett kapujára a helyi focicsapat nevének kezdőbetűit mázolták, a falu címerével együtt. Meccs viszont nem volt, hanem a távolabb eső füves pályán egy nagyobb társaság rúgta a bőrt. Mikor közelebb értek, jobban megnézve a társaság java még gyerek volt.
- Nézd, a kapus lesz az!
A feléjük eső oldalon a kapuban egy nagyjából 180 centis, barna hajú és elég barna bőrű fiatal férfi állt.
- Na erre kíváncsi leszek.
Az egyik ifjonc, aki eléggé hasonlított a fentebb leírt alakra, nagyjából a tizenegyes pont környékén várta a labdát. A labda érkezett is, de emez látszólag elküldte a kapust, és letette a másik társának a rövidre, akinek lendült is a lába, de a labda ekkorra már a kapus kezében nyugodott.
- Ezt meg hogy csinálta?
- Nagyszerű Reflexekkel, és jó lábmunkával. Képes volt időben felmérni a helyzetét, és tökéletese időzítéssel ért le a labdáért.
Liz csak bambán bólogatott. Katsurou csak jót kuncogott azon, ahogy a fiatal nő tátott szájjal nézi a fiatal férfi minden mozzanatát, aki időről időre látványos mozdulatokkal védett, igazgatta a védők, sőt az egész csapat mozgását, valamint a kapuját is gyakran elhagyva példát mutatott a többieknek.
- Nem értem, hol rejtegetik ebben az országban az ilyen játékosokat?
Liz csak a fejét csóválta Katsurou kérdésére. A játék, és a teljes jelenet egyszerűen elragadta magával. Hamarosan lett is okuk a bámészkodásra, mert a kapusra hasonlító fiú, nyilván a testvére, kapta a labdát, és csak ők ketten néztek egymással farkasszemet. Egy jó 10 másodpercig csak álltak egymással szemben, majd Katsurou arra lett figyelmes, hogy a kisebb fiú körül szabályosan izzani kezd a levegő, miközben a másik alatt remegett a talaj.
- Ajjaj, ebből mi lesz?
Liz jegyezte ezt meg, aki felriadt végre a bambaságából. A Kisebb fiú sarokkal kapta fel a labdát, és a levegőben egyet pördülve egyet, lendületet vett a lövéshez. A labda sebesen száguldott a kapu felé, maga körül szinte lángra gyújtva a levegőt. A Kapus nagyot kiáltott és kinyújtotta a labdáért a kezeit, amik fura módon ekkorra már mintha sárgásan derengő fényben úsztak volna. A labda útja végül megszakadt, mikor a pillanat tört része alatt a kapus a kinyújtott kezeit összezárta körülötte. Különösebb erőlködés nélkül hárított, majd nagy nyugodtan előre hajította a labdát a mezőnybe.
- Ez szép volt öcskös! Te gyakoroltál?
- Még szép! Az összes kapust ki tudom lőni vele a holdra… Rajtad kívül persze.
Katsuou most látta elérkezettnek az időt, hogy végre megszólítsák a keresett személyt. Egészen közel sétáltak az alapvonalig, hogy nyugodtan beszélhessenek hozzá.
- Elnézést!
Emez rögtön feléjük is fordult, még úgy is, hogy angolul szólították meg.
- Igen?
- S-ce… Zee…
- Széll?
- Igen! Daniel?
- Az vagyok.
Liz megköszörülte a torkát, majd halkabban folytatta.
- Beszélhetnénk hatszemközt?
- Persze! Tomi, vedd át!
Intett az egyik épp pihenő társának, aki át is vette a helyét, így végre félrevonulhattak a pálya melletti lelátóra. Katsurou és Liz itt röviden felvázolták előtte a teljes helyzetet, amire ő csak a nyakát tudta vakarni.
- Engem… Egy nagy csapatba és ráadásul földön kívüliek ellen? Ez valami kandi kamerás jelenet akar lenni?
- Liz, mutasd meg neki!
Liz a listát adta a kezébe, majd a telefonjáról lejátszotta neki azt a felvételt, amit ő maga készített Madridban.
- Ez… Ez tényleg megtörtént?
- Igen. A Listán szereplő emberek többségét már megkerestük, és jó esély van rá, hogy sikerül összehozni a csapatot!
- De miért pont mi? Miért nem hivatásos focisták?
- Ezt sajnos mi sem értjük, de azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben nem teljesítjük az elvárásaikat, azért a gyermekeinkkel fizetünk meg…
A feléjük eső oldalon a kapuban egy nagyjából 180 centis, barna hajú és elég barna bőrű fiatal férfi állt.
- Na erre kíváncsi leszek.
Az egyik ifjonc, aki eléggé hasonlított a fentebb leírt alakra, nagyjából a tizenegyes pont környékén várta a labdát. A labda érkezett is, de emez látszólag elküldte a kapust, és letette a másik társának a rövidre, akinek lendült is a lába, de a labda ekkorra már a kapus kezében nyugodott.
- Ezt meg hogy csinálta?
- Nagyszerű Reflexekkel, és jó lábmunkával. Képes volt időben felmérni a helyzetét, és tökéletese időzítéssel ért le a labdáért.
Liz csak bambán bólogatott. Katsurou csak jót kuncogott azon, ahogy a fiatal nő tátott szájjal nézi a fiatal férfi minden mozzanatát, aki időről időre látványos mozdulatokkal védett, igazgatta a védők, sőt az egész csapat mozgását, valamint a kapuját is gyakran elhagyva példát mutatott a többieknek.
- Nem értem, hol rejtegetik ebben az országban az ilyen játékosokat?
Liz csak a fejét csóválta Katsurou kérdésére. A játék, és a teljes jelenet egyszerűen elragadta magával. Hamarosan lett is okuk a bámészkodásra, mert a kapusra hasonlító fiú, nyilván a testvére, kapta a labdát, és csak ők ketten néztek egymással farkasszemet. Egy jó 10 másodpercig csak álltak egymással szemben, majd Katsurou arra lett figyelmes, hogy a kisebb fiú körül szabályosan izzani kezd a levegő, miközben a másik alatt remegett a talaj.
- Ajjaj, ebből mi lesz?
Liz jegyezte ezt meg, aki felriadt végre a bambaságából. A Kisebb fiú sarokkal kapta fel a labdát, és a levegőben egyet pördülve egyet, lendületet vett a lövéshez. A labda sebesen száguldott a kapu felé, maga körül szinte lángra gyújtva a levegőt. A Kapus nagyot kiáltott és kinyújtotta a labdáért a kezeit, amik fura módon ekkorra már mintha sárgásan derengő fényben úsztak volna. A labda útja végül megszakadt, mikor a pillanat tört része alatt a kapus a kinyújtott kezeit összezárta körülötte. Különösebb erőlködés nélkül hárított, majd nagy nyugodtan előre hajította a labdát a mezőnybe.
- Ez szép volt öcskös! Te gyakoroltál?
- Még szép! Az összes kapust ki tudom lőni vele a holdra… Rajtad kívül persze.
Katsuou most látta elérkezettnek az időt, hogy végre megszólítsák a keresett személyt. Egészen közel sétáltak az alapvonalig, hogy nyugodtan beszélhessenek hozzá.
- Elnézést!
Emez rögtön feléjük is fordult, még úgy is, hogy angolul szólították meg.
- Igen?
- S-ce… Zee…
- Széll?
- Igen! Daniel?
- Az vagyok.
Liz megköszörülte a torkát, majd halkabban folytatta.
- Beszélhetnénk hatszemközt?
- Persze! Tomi, vedd át!
Intett az egyik épp pihenő társának, aki át is vette a helyét, így végre félrevonulhattak a pálya melletti lelátóra. Katsurou és Liz itt röviden felvázolták előtte a teljes helyzetet, amire ő csak a nyakát tudta vakarni.
- Engem… Egy nagy csapatba és ráadásul földön kívüliek ellen? Ez valami kandi kamerás jelenet akar lenni?
- Liz, mutasd meg neki!
Liz a listát adta a kezébe, majd a telefonjáról lejátszotta neki azt a felvételt, amit ő maga készített Madridban.
- Ez… Ez tényleg megtörtént?
- Igen. A Listán szereplő emberek többségét már megkerestük, és jó esély van rá, hogy sikerül összehozni a csapatot!
- De miért pont mi? Miért nem hivatásos focisták?
- Ezt sajnos mi sem értjük, de azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben nem teljesítjük az elvárásaikat, azért a gyermekeinkkel fizetünk meg…
- A… Gyerekekkel… ?
A fiatal férfi a többiekkel együtt játszó öccsét nézte, és percekig tűnődni látszott. Liz már épp nyitotta volna a száját, mikor megint megszólalt.
- Az öcsém még csak 12 éves. Bármit is jelentsen ez a fenyegetés, bármit is jelentsen, hogy a gyerekekkel fizetünk meg… Azt nem fogom annyiban hagyni!
Katsurouhoz fordult végül.
- Rendben! Ha tényleg szükség van rám, akkor számíthat rám!
Katsurou és Liz szemei kikerekedtek. Ez volt az első egyértelmű válasz. Ezek után volt még némi elintéznivaló, többek közt a családdal finoman tudatni, miért nem fognak jó fél évig hallani a legidősebb fiukról. Emellett még a munkahelyén is meg kellett indokolni a távollétét. Liz mindent elintézett annak rendje és módja szerint, és négy nappal később már ketten szálltak repülőre, minek utána Katsurou már napokkal korábban visszatért japánba, hogy fogadja az esetleges érkező csapattagokat.
A fiatal férfi a többiekkel együtt játszó öccsét nézte, és percekig tűnődni látszott. Liz már épp nyitotta volna a száját, mikor megint megszólalt.
- Az öcsém még csak 12 éves. Bármit is jelentsen ez a fenyegetés, bármit is jelentsen, hogy a gyerekekkel fizetünk meg… Azt nem fogom annyiban hagyni!
Katsurouhoz fordult végül.
- Rendben! Ha tényleg szükség van rám, akkor számíthat rám!
Katsurou és Liz szemei kikerekedtek. Ez volt az első egyértelmű válasz. Ezek után volt még némi elintéznivaló, többek közt a családdal finoman tudatni, miért nem fognak jó fél évig hallani a legidősebb fiukról. Emellett még a munkahelyén is meg kellett indokolni a távollétét. Liz mindent elintézett annak rendje és módja szerint, és négy nappal később már ketten szálltak repülőre, minek utána Katsurou már napokkal korábban visszatért japánba, hogy fogadja az esetleges érkező csapattagokat.
II.
A csapat összejön
Liz arra ébredt, hogy útitársa nyugtalanul fészkelődik álmában, és valamit motyog is.
- Hé! Nyugi már!
Enyhén lökött rajta egyet, mire emez hirtelen felriadt.
- Ne! Martin!
Szinte kipattant az üléséből, és a kiáltására többen is felemelték a fejüket, de némi morgolódás után visszatértek az álmok földjére. Liz felült, hogy megnyugtassa a remegő fiút, akinek tele voltak könnyekkel a szemei.
- Nyugi, nincs semmi baj! Csak egy álom volt!
- Hidd el, nem akarsz te olyat álmodni, hogy a testvéreidet valami földön kívüli elragadja tőled, és soha sem láthatod őket többé.
Liz nagyon is megértette a helyzetet, mivel neki is voltak testvérei, akiket ő maga is nagyon féltett.
- Hidd el Danny, megértelek! Nem te vagy az egyetlen, akit ilyen rémes képzetek kínoznak.
Liznek volt lehetősége megismerni a nála valamivel idősebb fiú családját, akik rögtön azt hitték, hogy a fiú a barátnőjét akarja bemutatni nekik. Tény persze, hogy a lány igen szemrevaló teremtés volt. Hosszú, selymes, vöröses-barna haj, meleg, barna szemek, sportos, sudár, szép, ápolt és attraktív. Danny maga sem volt épp egy madárijesztő a maga termetével és fizikumával. Nem volt épp egy kigyúrt, izomagyú alak, de magabiztosságot és erőt sugárzott magából. Mélyen ülő szürkéskék szemeivel, rezzenéstelen arccal szemlélte a világot, a hangja pedig nyugalmat és magabiztosságot hordozott, lassan, higgadtan beszélt. Persze most kissé zaklatott lelkiállapotában sokkal beszédesebb is tudott volna lenni, de a többi utasra is figyelemmel kellett legyen, így inkább visszahanyatlott és próbált visszaaludni.
Mikor aztán másnap reggel leszálltak a gépről, és taxiba ültek, már Liz volt, aki végül nem tudta nézni a fiú gondterhelt arcát.
- Jól van Danny, halljuk, mi bánt?
- Csak a tegnap esti. Azt álmodtam, hogy az öcsémet egy, a sötétből kinyúló kéz megragadja, és mindegy mit teszek, sehogy sem tudom megszabadítani.
- Ja igen, az öcsédet hívják Martinnak, igaz? Hallottam, hogy az ő nevét szólongatod álmodban.
Danny lesütötte a szemeit, Liz viszont csak mosolygott. Amíg mindent el nem intéztek, addig Danny szülei minden áron ahhoz ragaszkodtak, hogy náluk szálljon meg, akkor is, ha amúgy bizonyára tudott volna magának szállást találni valahol máshol.
- Nyugi, nincs semmi baj! Csak egy álom volt!
- Hidd el, nem akarsz te olyat álmodni, hogy a testvéreidet valami földön kívüli elragadja tőled, és soha sem láthatod őket többé.
Liz nagyon is megértette a helyzetet, mivel neki is voltak testvérei, akiket ő maga is nagyon féltett.
- Hidd el Danny, megértelek! Nem te vagy az egyetlen, akit ilyen rémes képzetek kínoznak.
Liznek volt lehetősége megismerni a nála valamivel idősebb fiú családját, akik rögtön azt hitték, hogy a fiú a barátnőjét akarja bemutatni nekik. Tény persze, hogy a lány igen szemrevaló teremtés volt. Hosszú, selymes, vöröses-barna haj, meleg, barna szemek, sportos, sudár, szép, ápolt és attraktív. Danny maga sem volt épp egy madárijesztő a maga termetével és fizikumával. Nem volt épp egy kigyúrt, izomagyú alak, de magabiztosságot és erőt sugárzott magából. Mélyen ülő szürkéskék szemeivel, rezzenéstelen arccal szemlélte a világot, a hangja pedig nyugalmat és magabiztosságot hordozott, lassan, higgadtan beszélt. Persze most kissé zaklatott lelkiállapotában sokkal beszédesebb is tudott volna lenni, de a többi utasra is figyelemmel kellett legyen, így inkább visszahanyatlott és próbált visszaaludni.
Mikor aztán másnap reggel leszálltak a gépről, és taxiba ültek, már Liz volt, aki végül nem tudta nézni a fiú gondterhelt arcát.
- Jól van Danny, halljuk, mi bánt?
- Csak a tegnap esti. Azt álmodtam, hogy az öcsémet egy, a sötétből kinyúló kéz megragadja, és mindegy mit teszek, sehogy sem tudom megszabadítani.
- Ja igen, az öcsédet hívják Martinnak, igaz? Hallottam, hogy az ő nevét szólongatod álmodban.
Danny lesütötte a szemeit, Liz viszont csak mosolygott. Amíg mindent el nem intéztek, addig Danny szülei minden áron ahhoz ragaszkodtak, hogy náluk szálljon meg, akkor is, ha amúgy bizonyára tudott volna magának szállást találni valahol máshol.
- Megérkeztünk!
A taxi megállt egy jókora telep előtt, amit 2 méteres kerítés vett körül. A kapuban már várt rájuk Katsurou.
- Isten hozott mindkettőtöket! Erre gyertek!
Ahogy a terep kapuján beléptek, a szájuk is tátva maradt: még annál is sokkal hatalmasabb volt, mint amilyennek a kapun kívülről gondolták. Ahogy haladtak befelé, elhaladtak az atléták edzőközpontja mellett, ahol épp folyt az edzés. Az uszodából is hangok szűrődtek ki. A teniszpályák voltak csak üresek, ahol egy munkás épp a hálókat szedte össze, és szedte össze az egyéb felszereléseket az edzés végeztével. Az egész helyből és a személyzetből, mindenből sütött a profizmus. Liz és Danny is csak tátott szájjal lesett mindenre.
- Ez a hely egész egyszerűen elképesztő!
- Maga a valóságos sportparadicsom… Ahová én vinni akartalak titeket, az inkább olyan volt, mint egy börtön, vagy fogolytábor, semhogy sporttelep.
Katsurou jót kacagott ezen a kijelentésen.
- Úgy látom, már megérte elhozni titeket ide.
- Abszolúte!
Ahogy a terep kapuján beléptek, a szájuk is tátva maradt: még annál is sokkal hatalmasabb volt, mint amilyennek a kapun kívülről gondolták. Ahogy haladtak befelé, elhaladtak az atléták edzőközpontja mellett, ahol épp folyt az edzés. Az uszodából is hangok szűrődtek ki. A teniszpályák voltak csak üresek, ahol egy munkás épp a hálókat szedte össze, és szedte össze az egyéb felszereléseket az edzés végeztével. Az egész helyből és a személyzetből, mindenből sütött a profizmus. Liz és Danny is csak tátott szájjal lesett mindenre.
- Ez a hely egész egyszerűen elképesztő!
- Maga a valóságos sportparadicsom… Ahová én vinni akartalak titeket, az inkább olyan volt, mint egy börtön, vagy fogolytábor, semhogy sporttelep.
Katsurou jót kacagott ezen a kijelentésen.
- Úgy látom, már megérte elhozni titeket ide.
- Abszolúte!
Danny és Liz megmosolyogni valóan egy húron pendültek, ami az öreg mester arcára is mosolyt csalt.
- Na és van már itt valaki rajtunk kívül?
- Na és van már itt valaki rajtunk kívül?
Liz kérdésére Katsurou csak letörten csóválta a fejét.
- Nem, sajnos még senki.
- Oda se neki! Ha késnek is, biztos van rá okuk! Majd csak elkezdenek szálingózni az emberek!
Danny bíztató szavai kicsit talán túl optimisták voltak, de így is megnyugtatólag hatottak. A nyugalom a hangjában nagyon lelkesítő volt.
- Na jó, a szállások már elő lettek készítve. A klub, akik normális esetben itt tanyáznak, most épp vidéken táborozik, utána pedig 3 meccset játszanak idegenben és csak az utolsó fordulóban játszanak itthon, ami annyit tesz, hogy mostantól egy hónapig a miénk a pálya teljes egészében.
Danny és Liz szállása között csupán a válaszfal állt. Mindketten meglepve bámultak Katsuroura, aki csak megvonta a vállát.
- Ne is törődj vele! Liz másik oldalán meg én lettem elszállásolva. Mindenki az érkezésük sorrendjében kap szobát.
Végül is nem mintha lett volna bármelyiküknek is bármilyen ellenvetése, így beköltözhettek az első lakók. Azonban az első napokban nem szaporodott a létszám. Danny kijárkált a füves pályára egy kicsit szórakozni. Liz telefonon kutatta a hiányzókat, és néha egész délelőttöket töltött el a hasztalan kereséssel, de sajnos nem sokra jutott. Katsurou is minden nappal a megváltást várta, ami nem akart megjönni.
- Még mindig azt mondod, hogy majd lesz valahogy?
Liz kérdezte ezt egy unalmas délelőttön, mikor més elfoglaltsága nem lévén, együtt kocogott Dannyvel a futók edzése után.
- Nem, sajnos még senki.
- Oda se neki! Ha késnek is, biztos van rá okuk! Majd csak elkezdenek szálingózni az emberek!
Danny bíztató szavai kicsit talán túl optimisták voltak, de így is megnyugtatólag hatottak. A nyugalom a hangjában nagyon lelkesítő volt.
- Na jó, a szállások már elő lettek készítve. A klub, akik normális esetben itt tanyáznak, most épp vidéken táborozik, utána pedig 3 meccset játszanak idegenben és csak az utolsó fordulóban játszanak itthon, ami annyit tesz, hogy mostantól egy hónapig a miénk a pálya teljes egészében.
Danny és Liz szállása között csupán a válaszfal állt. Mindketten meglepve bámultak Katsuroura, aki csak megvonta a vállát.
- Ne is törődj vele! Liz másik oldalán meg én lettem elszállásolva. Mindenki az érkezésük sorrendjében kap szobát.
Végül is nem mintha lett volna bármelyiküknek is bármilyen ellenvetése, így beköltözhettek az első lakók. Azonban az első napokban nem szaporodott a létszám. Danny kijárkált a füves pályára egy kicsit szórakozni. Liz telefonon kutatta a hiányzókat, és néha egész délelőttöket töltött el a hasztalan kereséssel, de sajnos nem sokra jutott. Katsurou is minden nappal a megváltást várta, ami nem akart megjönni.
- Még mindig azt mondod, hogy majd lesz valahogy?
Liz kérdezte ezt egy unalmas délelőttön, mikor més elfoglaltsága nem lévén, együtt kocogott Dannyvel a futók edzése után.
- Én még mindig hiszek abban, amit mondtam.
- Talán túl optimista voltál, nem…
- Talán túl optimista voltál, nem…
Danny hirtelen megállt és a kerítésen túlra kémlelt. Arra nézve, Liz is észrevett, hogy Katsurou épp egy fiatal lányt kísér a szállások felé. Mindketten egymásra néztek, és egyszerre mondták ki az első gondolatukat.
- Az első fecske…
- Az első fecske…
Nem is kellett több ennél, és már rohantak is utánuk.
- Áh, Liz és Daniel! Róluk meséltem az előbb.
A fiatal lány megfordult, és az odaérő páros megállapíthatta, hogy a kreolos bőr és az élénken csillogó fekete szemek, a már majdnem fekete hajjal vegyülve egy nagyjából 17 éves latin amerikai lányhoz tartoznak.
- Bemutatom Cristinát! Ő a másik kakukktojásunk, ha megengeded, hogy a te szavaiddal éljek.
Liz behúzta a nyakát, mivel ő nem is számított arra, hogy ezt a dolgot még egyszer felveti majd valaki. Ettől teljesen függetlenül Cristina barátságosan mosolyogva nyújtott kezet mindkettőjüknek, majd valamit mondott Katsurounak, akiről ezzel ki is derült, hogy beszéli a portugál nyelvet.
- Persze, ez nyilván nem lesz gond!
- Mit mondott?
- Csak azt, hogy még van mit csiszolnia az angol nyelvtudásán, úgyhogy a türelmeteket kéri!
Katsurou és Liz nagy meglepetésére azonban, Danny olyan szép kiejtéssel válaszolt a kedves lánynak portugálul, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Ezek után Cristina is elfoglalhatta a szobáját, ami nem volt épp nagy, de minden szükséges dologgal fel volt szerelve, amire a lakójának szüksége lehetett. Persze, ahogy lehetősége nyílt, azonnal átöltözött a legkényelmesebb edzőruhájába, ami lényegében egy shortból és egy pólóból állt, és ment is kipróbálni, milyen érzés, ha valaki a forró homok helyett a puha füvön rúgja a labdát. Felszerelés még nem volt, így mindenki azzal gazdálkodott, amije volt Liz és Danny is hamarosan csatlakoztak, és miközben Cristnia nem meglepő módon mezítláb rugdosott kapura, Liz engedett a kíváncsiságának és Dannyt faggatta.
- Azt mintha elfelejtetted volna megemlíteni, hogy beszélsz portugálul…
- Nem azért, de szerintem nem is kérdezted.
- Miért, talán úgy kell mindent fogóval kihúzni belőled?
- Ezt úgy kérdezed, mintha minden áron mindent tudni akarnál rólam… Mint valami megszállott hódoló, vagy egy szerelmes kiskamasz, aki egy nála idősebb fiúba zúgott bele…
Liz erre olyan vörös lett, mint a rák, és mélyen felháborodva kezdte el mondani a magáét.
- Mégis mit képzelsz magadról, mi? Kinek képzeled magad, mikor ilyenekkel vádolsz meg?!
Danny csak megcsóválta a fejét, és miközben egy újabb labdát fogott biztos kézzel, még csípős hangon megjegyezte:
- Gagantous!
- Hogy mi!!!? Mondd ezt emberi nyelven, ha kérhetem!
- Áh, Liz és Daniel! Róluk meséltem az előbb.
A fiatal lány megfordult, és az odaérő páros megállapíthatta, hogy a kreolos bőr és az élénken csillogó fekete szemek, a már majdnem fekete hajjal vegyülve egy nagyjából 17 éves latin amerikai lányhoz tartoznak.
- Bemutatom Cristinát! Ő a másik kakukktojásunk, ha megengeded, hogy a te szavaiddal éljek.
Liz behúzta a nyakát, mivel ő nem is számított arra, hogy ezt a dolgot még egyszer felveti majd valaki. Ettől teljesen függetlenül Cristina barátságosan mosolyogva nyújtott kezet mindkettőjüknek, majd valamit mondott Katsurounak, akiről ezzel ki is derült, hogy beszéli a portugál nyelvet.
- Persze, ez nyilván nem lesz gond!
- Mit mondott?
- Csak azt, hogy még van mit csiszolnia az angol nyelvtudásán, úgyhogy a türelmeteket kéri!
Katsurou és Liz nagy meglepetésére azonban, Danny olyan szép kiejtéssel válaszolt a kedves lánynak portugálul, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Ezek után Cristina is elfoglalhatta a szobáját, ami nem volt épp nagy, de minden szükséges dologgal fel volt szerelve, amire a lakójának szüksége lehetett. Persze, ahogy lehetősége nyílt, azonnal átöltözött a legkényelmesebb edzőruhájába, ami lényegében egy shortból és egy pólóból állt, és ment is kipróbálni, milyen érzés, ha valaki a forró homok helyett a puha füvön rúgja a labdát. Felszerelés még nem volt, így mindenki azzal gazdálkodott, amije volt Liz és Danny is hamarosan csatlakoztak, és miközben Cristnia nem meglepő módon mezítláb rugdosott kapura, Liz engedett a kíváncsiságának és Dannyt faggatta.
- Azt mintha elfelejtetted volna megemlíteni, hogy beszélsz portugálul…
- Nem azért, de szerintem nem is kérdezted.
- Miért, talán úgy kell mindent fogóval kihúzni belőled?
- Ezt úgy kérdezed, mintha minden áron mindent tudni akarnál rólam… Mint valami megszállott hódoló, vagy egy szerelmes kiskamasz, aki egy nála idősebb fiúba zúgott bele…
Liz erre olyan vörös lett, mint a rák, és mélyen felháborodva kezdte el mondani a magáét.
- Mégis mit képzelsz magadról, mi? Kinek képzeled magad, mikor ilyenekkel vádolsz meg?!
Danny csak megcsóválta a fejét, és miközben egy újabb labdát fogott biztos kézzel, még csípős hangon megjegyezte:
- Gagantous!
- Hogy mi!!!? Mondd ezt emberi nyelven, ha kérhetem!
Erre már Katsurou válaszolt a háttérből.
- Gagantous, annyit jelent, hogy egy fennhéjázó felfuvalkodott hólyag vagy.
- Gagantous, annyit jelent, hogy egy fennhéjázó felfuvalkodott hólyag vagy.
Liz erre nagyot nézett, majd valamivel higgadtabban folytatta.
- Mindegy is. Egyébként is, csupán azért érdeklődtem, mert amolyan menedzseri pozíciót töltök be mellettetek, így szeretnék mindent tudni rólatok, amit csak engedtek.
Ezt úgy mondta, hogy közben még mindig olyan vörös volt, mint egy érett paradicsom, amin még Cristina is jót kuncogott. Danny csak vállat vont, ami nála annak a jele volt, hogy felőle nyugodtan, mintha mit sem törődne Liz kisebb zavarával.
- Ha tényleg annyira tudni akarod, angolon kívül még németül, portugálul és egy kicsit még japánul is beszélek.
- Akkor van pár ország, ahol biztos nem adnának el rabszolgának.
Danny bólogatott, de a gondolatai egészen máshol jártak épp.
- Hiányoznak az otthoniak, igaz?
- Aha…
- Mindegy is. Egyébként is, csupán azért érdeklődtem, mert amolyan menedzseri pozíciót töltök be mellettetek, így szeretnék mindent tudni rólatok, amit csak engedtek.
Ezt úgy mondta, hogy közben még mindig olyan vörös volt, mint egy érett paradicsom, amin még Cristina is jót kuncogott. Danny csak vállat vont, ami nála annak a jele volt, hogy felőle nyugodtan, mintha mit sem törődne Liz kisebb zavarával.
- Ha tényleg annyira tudni akarod, angolon kívül még németül, portugálul és egy kicsit még japánul is beszélek.
- Akkor van pár ország, ahol biztos nem adnának el rabszolgának.
Danny bólogatott, de a gondolatai egészen máshol jártak épp.
- Hiányoznak az otthoniak, igaz?
- Aha…
Liz együtt érzően megveregette a fiú vállát, és ő maga is megnyugodott végre.
- Ne aggódj, biztos ők is gondolnak rád éppen.
- Igazából nem is ez a probléma, hanem…
Kicsit lehajtotta a fejét és a szokásos nyugalmával ellentétben, most kicsit akadozó hangon mondta tovább.
- Azért jöttem ide… Azért csatlakoztam, hogy megvédhessem azokat, akik a legfontosabbak számomra.
Cristina nagyot sóhajtott és a maga kicsit hiányos angolosságával megjegyezte:
- Nekem van 6 testvér otthon, aki hiányol…
- Ilyen sokan vagytok testvérek?
Cristina kedvesen mosolyogva bólintott.
- Ne aggódj, biztos ők is gondolnak rád éppen.
- Igazából nem is ez a probléma, hanem…
Kicsit lehajtotta a fejét és a szokásos nyugalmával ellentétben, most kicsit akadozó hangon mondta tovább.
- Azért jöttem ide… Azért csatlakoztam, hogy megvédhessem azokat, akik a legfontosabbak számomra.
Cristina nagyot sóhajtott és a maga kicsit hiányos angolosságával megjegyezte:
- Nekem van 6 testvér otthon, aki hiányol…
- Ilyen sokan vagytok testvérek?
Cristina kedvesen mosolyogva bólintott.
- Igen. A legidősebb testvér Juan, ő tart el minket. Anyukám varrónő, apám… Meg… Morrer… Hogy is mondjátok ti?
- Meghalt?
Cristina kicsit elszontyolodva bólintott. Liz inkább nem is firtatta a dolgot tovább, mivel ő is alig pár évvel korábban vesztette el az édesapját egy tragikus balesetben. Egy kislányt épp sikerült ellöknie egy teherautó elől, de őt már senki sem tudta megmenteni. A kórházba szállítás közben halt meg.
- Na de ne beszéljünk ilyen szomorú dolgokról!
Cristina kedves mosolya megnyugtatóan hatott, megérkezése pedig inspiráló lehetett, ugyanis a következő napokban óriási roham indult: másnap reggel bejelentkezett a nyugat-európai különítmény. Német, olasz, spanyol, francia, holland és portugál tagokból álló társulatuk mintha összebeszélt volna, egyszerre érkeztek meg és költöztek be. Rájuk két nappal az angol, a dán és a görög emberke is befutott. A következő hétfőn megindult az amerikai népvándorlás, USA, Mexikó, Uruguay, Argentína, Kolumbia sorrendben. Végül még egy egyiptomi, egy orosz és egy japán játékossal egészültek ki. Így már csak a koreai, a kameruni és a belga emberke volt, akik vagy nem tudtak, vagy nem is akartak eljönni. Mikor az utolsó érkező is elfoglalta végre a szállását, Liz összehozott egy kis welcome partit, hogy egy kicsit összeismerkedhessen a banda. Kezdésként maga Katsurou emelkedett szóra:
- Jól van, gondolom a legtöbben már ismeritek egymást valamennyire, de a rend kedvéért még egyszer mondjatok pár szót magatokról!
Megköszörülte a torkát, hogy ő maga kezdje.
- Szóval, Takanashi Katsurou vagyok, 59 éves, és attól a pillanattól kezdve, hogy a kapun beléptetek, az edzőtök is. 31 teljes évig játszottam 5 különböző bajnokságban, és mindegyik kivétel nélkül 1. osztályú volt. Ha valamit, akkor az edzéseket, és a felkészítéseteket nagyon komolyan fogom venni, amiért sokan biztos nem fogtok a szívetekbe fogadni. Sajnos nem egyszerű a helyzetünk, mondhatnám válságos. Öt és fél hónapunk van, hogy annyira felkészítselek titeket, hogy egyáltalán ki tudjatok állni. Liz kérlek, folytasd!
Liz bólintott, és a maga kedves, közvetlen, mosolygós módján folytatta.
- Sziasztok! Mind ismertek már, de a rend kedvéért: Elisabeth Catherine Ramsey vagyok, de ahogy a kollégák, és most már a barátaim is szólítanak, csak Liz.
Ahogy körülnézett, mindenki csak bólogatott.
- Mert így igaz. Úgy érzem, bennetek jó barátokra találtam. Ami engem illet, az én dolgom, hogy az edzőtöket mindenben segítsem, amolyan menedzseri posztot betöltve. Én közel sem leszek olyan szigorú, mint az előttem szóló, viszont reggelente én fújom majd az ébresztőt, és aki nem pattan első szóra, azt személyesen rángatom ki az ágyából!
Mindenki nevetett ezen, de Liz még hozzátette:
- Most talán viccesen hangzik, de nem lesz olyan mókás, ha egy szál gatyában dideregtek majd a reggeli hűvösben!
Liz ezzel végzett is, és a szó Dannyhez vándorolt.
- Széll Dánielnek hívnak, de szerintem csak maradjunk a Dannynél, amit még Liz ragasztott rám. Magyarországról jöttem, egy kis faluból az isten háta mögül.
Liz felé biccentett, aki kicsit szégyellte magát, mert az elején sok elhamarkodott megállapítást tett, de Danny igazából nem neheztelt rá.
- Két testvérem van, egy 19 éves húgom, és egy 12 éves öcsém. Mikor belegyeztem ebbe az egészbe, az csakis miattuk volt. Akinek köztetek, van testvére, azok nyilván megértik.
Egy kivétellel mindenki bólintott, ami egyértelmű jele volt annak, hogy mindannyiukat ugyanaz a cél vezérelte.
- 21 éves vagyok, és ha jól tudom, ezzel én vagyok a csapat legidősebb tagja is egyben, sőt, még Liznél is idősebb vagyok egy kicsivel, csak aztán el ne kezdjetek öregnek nevezni, vagy a korommal viccelődni, mert azért harapok!
Mindenki jót nevetett ezen, és most Cristinán volt a sor, aki az elmúlt időszakban rengeteg időt töltött el Dannyvel, hogy csiszolni tudja az angolját, ami ellen látszólag csak Liznek volt kifogása, de nem tette konkrétan szóvá.
- Cristina Sanna vagyok, 17 éves, és Rio de Janeiro közelében élek egy kis tengerparti faluban. Strandfocista vagyok, és azért értem ide kis késéssel, mert mikor az edző úrral találkoztam, én és a csapatom épp egy bajnokságon vettünk részt, így azt még végigjátszottuk, mielőtt útra keltem volna.
Kicsit balra sandított, de Danny csak bólintott, ezzel jelezve, hogy mindent helyesen mondott.
- Egyébként 6 testvérem van, akik majd otthonról szurkolnak majd nekem.
A következő a német fiú volt a sorban. Nyakigláb, szőkésbarna hajú, szeplős kamasz.
- Philip Krause vagyok, 16 éves, asztalosnak tanulok. Bajorországban élek egy kis városban. Van egy bátyám, Uli, aki beajánlott anno abba a műhelybe, ahol most iparos tanulóként dolgozok.
A következő a francia fiú volt, aki csak alig tűnt fiatalabbnak Danynél és Liznél. Jól fésült fekete hajához szürkés színű szemek dukáltak, és az orra alatt már kiserkent a bajsza is.
- Martin Durande vagyok, 19 éves, Párizsban élek és ott is dolgozom, mint biciklis futár. Van két féltestvérem, akikkel közös az anyukánk.
Kedves volt az, ahogy anyukájának és nem anyjának nevezte a közös szülőjüket. A holland jövevény következett, aki egy szép szál fekete legény volt, a haja vállig érő, és rasztásított.
- Edgar Hessel vagyok, 18 éves, egyetemista. Utrechtben élek, és igaz, hogy egy testvérem sincs, de van egy csapat gyerek odahaza, akiktől könnyek közt búcsúztam el.
Edgar ránézésre és hangra is elég kemény fickónak tűnt, de mint kiderült, lágyszívű alkat volt. Az ibériai különítményen jól látszott, hogy napsütötte helyről jöttek. Az első a spanyol volt.
- Carlos Arreta vagyok, Oviedoból jöttem, 15 éves vagyok, és gimnazista. 3 testvérem van, és az egész iskolám, a családom és a szomszédság bíztatásával jöttem el otthonról.
A portugál fiú épp annyi idősnek tűnt, mint Carlos.
- Victor Carvalha vagyok, 15 éves, egy kis faluban élek Porto közelében. Két húgocskám van, akikről mindig hordok magammal róluk a szívem fölött, ami a talizmánommá vált.
Victor elő is húzta a két mosolygós kislányról készült fényképet a zsebéből. Könnyekig megható volt az, ahogy puszit nyomott a képre, mielőtt eltette volna. Az olasz fiú alacsony volt, és láthatóan elég könnyű is.
- Filippo Balleri vagyok, 19 éves, Nápolyból jöttem, és van egy nővérem, aki a férjével együtt egy éttermet vezet, és ott segítek ki, hogy fedezni tudjam a tanulmányaimat.
Az orosz fiú jól megtermett, erős, szívós alak volt.
- Sergei Olecskin vagyok, 20 éves, Szentpétervártól nagyjából 300 kilométerre egy tanyán. A Nagybátyám nevel 10 éves korom óta, mivel a szüleim meghaltak. Testvérem egy sincs, de van három unokahúgom, akiket nagyon szeretek.
Ő is egy képet vett elő, ami kézről kézre járt, és kiderült, hogy hármas ikrekről van szó. A dán fiú le sem tagadhatta a skandináv származását: Nyakigláb, szőke, kékszemű.
- Stefan Berge vagyok, 19 éves és a dán-német határon élek és kosarazok.
A görög emberke alacsony, zömök alak volt, de az jól látszott, hogy bivaly erős is.
- Kostas Meiridisnek hívnak, de a barátaimnak csak Kosi. 17 éves vagyok, és az iskolám nehézatlétái között a legjobbak közt tartanak számon. A fő számaim a súlylökés és a kalapácsvetés. Nyugodtan elmondhatom, hogy egy tipikus nagy görög család tagja vagyok, 13 nagynéném és nagybátyám van, valamint 4 testvérem, és jó formán az egész utcát belakjuk.
Mindenki megmosolyogta ezt az őszinte, és kedves bemutatkozást, és még maga Kosi is szívből kacagott a végén. Ezzel már csak az angol srác maradt az európai bandából. Vékonydongájú, vörös, szeplős, mélyen ülő zöld szemekkel.
- Mike Higgs vagyok, 19 éves, Történelem és rajz szakos tanárnak tanulok. Amúgy Birminghamből származom és hosszútávfutó is vagyok. Tavaly 72. lettem a London Maratonon.
Az látszott rajta, hogy szívós és erős lábakon is áll. Ezek után jöhetett az amerikai alakulat, kezdve az USA-val.
- Max Rogers vagyok, 15 éves. Wisconsinból jöttem, és egy elég poros kisvárosban járok gimibe. A bátyám Milwaukeeban dolgozik újságíróként, és én is ezt szeretném majd csinálni, ha eljön az ideje.
A mexikói fiú csupa mosoly arccal állt fel.
- Antonio Juarez vagyok, de szólítsatok csak Tonionak, mint mindenki más is. 16 éves vagyok, és egy halászfaluból jöttem, Mexikó legszebb szegletéből. Az apám halászattal keresi a kenyerét, de azt akarja, hogy én könnyebb életet éljek és tanuljak, még úgy is, hogy egyébként szívesen dolgoznék én is mellette. 8 testvérem van, és én vagyok a második legfiatalabb.
Argentínán volt a sor, aki egy meglehetősen mogorva alak személyében jelent meg.
- Adrian Torres vagyok, 19 éves, Buenos Aires belvárosában élek, és az őszintét megvallva semmi közöm sincs ehhez az egészhez. Mikor az öreg kecske megkeresett épp egy komoly… Üzleti ügyem volt. Nagyjából itt sem lennék, ha nem lettem volna kénytelen egy időre elhagyni az otthonomat.
Mindenki nagy szemeket meresztett erre, de Adrian nagy nyugodtan karba tette a kezeit és leült a helyére. Uruguay képviselője következett, aki a sportklubja melegítőjében ült a többiek között.
- A nevem Adelmo Gonzalez, 20 éves vagyok, és versenytornász. Azt hiszem, ennél nem kell többet tudnotok.
Nem volt épp szószátyár figura, de mindenki kedves, segítőkész emberként ismerte meg. Az amerikai brancsból már csak a kolumbiai fiú maradt, aki a másik színes bőrű egyén volt a csapatban.
- Juan Morales vagyok, 16 éves, és lényegében a semmi közepén élek egy kis faluban Bogotától délre.
Végül már csak ketten maradtak, ebből az első az egyiptomi:
- Ali Harda vagyok, 18 éves, futó, és Kairóban élek az apámmal. 5 testvérem van, így úgy gondolom, hogy egy elég nagy család tagja vagyok, bár ez felénk teljesen normális.
- Na és milyen távokon futsz?
- Első sorban rövid távokon, 100 méteren és váltóban.
Mindenki elismerően bólogatott, mikor felsorolta az eddigi eredményeit. Végül már csak a helyi erők képviselője maradt, aki az átlagnál valamivel magasabb volt, a háta és a vállai szélesek, erős lábak és karok.
- Suzuki Masaaki vagyok, 17 éves, és versenyszerűen úszok.
Ez már senkit sem lepett meg, de amit ez után mondott, az már annál inkább:
- Az igazság az, hogy az edző a nagybátyám. Amikor megkeresett a listával, és azt mondta, hogy meg kellene tanulnom focizni, előbb nem tudtam, mihez kezdjek, de végül a szüleim neheztelése ellenére mégis beleegyeztem, és most itt vagyok.
Minden szem Katsuroura szegeződött, aki bólogatott, és még hozzátette:
- Ettől függetlenül semmilyen kivételt nem fogok tenni vele sem. Amint ide beléptetek, azzal a lendülettel az én fiaim és lányaim lettetek. Itt mindenki egyenlő elbánásban részesül majd, és ugyanazt az edzésprogramot kell majd végigcsinálnia.
Az órájára nézett és felkelt.
- És ha már edzésnél tartunk, holnap reggel 5-kor ébresztő, úgyhogy mindenkinek takarodó!
Fél percen belül a teljes étkező kiürült, és mindenki loholt is lefeküdni, kivéve Adrian, aki kifelé indult, és mintha cigi lett volna a kezében… Na meg Liz és Danny, akik menet közben elmélyülten beszélgettek, mint mindig. Végül megálltak a szobája előtt, és a lány kicsit zavarodottan mondta még:
- Háth… Eddig jöttem.
- Tudom, a szomszédod vagyok.
Liz zavarában elnevette magát.
- Igaz. Aludd ki magad, mert holnap nehéz nap lesz!
- Rendben… Menedzser!
Liz még intett, majd becsukódott mögötte az ajtó. Danny két tűz között élt meg minden éjszakát, mivel épp a két lány között volt a szobája, amiért a legtöbb fiú társa alaposan irigykedett is rá ő azonban egy cseppet sem bánta, mert Lizzel nagyon jól elvoltak, míg Cristinával, vagy Cris-el, ahogy mindenki a könnyebbség kedvéért hívta, a portugál nyelvtudását csiszolhatta. Az egyedüli, aki nem tért még nyugovóra, az Adrian volt, aki kint füstölt, és csak akkor tért meg a szobájába, mikor már mindenki biztosan aludt.
- Meghalt?
Cristina kicsit elszontyolodva bólintott. Liz inkább nem is firtatta a dolgot tovább, mivel ő is alig pár évvel korábban vesztette el az édesapját egy tragikus balesetben. Egy kislányt épp sikerült ellöknie egy teherautó elől, de őt már senki sem tudta megmenteni. A kórházba szállítás közben halt meg.
- Na de ne beszéljünk ilyen szomorú dolgokról!
Cristina kedves mosolya megnyugtatóan hatott, megérkezése pedig inspiráló lehetett, ugyanis a következő napokban óriási roham indult: másnap reggel bejelentkezett a nyugat-európai különítmény. Német, olasz, spanyol, francia, holland és portugál tagokból álló társulatuk mintha összebeszélt volna, egyszerre érkeztek meg és költöztek be. Rájuk két nappal az angol, a dán és a görög emberke is befutott. A következő hétfőn megindult az amerikai népvándorlás, USA, Mexikó, Uruguay, Argentína, Kolumbia sorrendben. Végül még egy egyiptomi, egy orosz és egy japán játékossal egészültek ki. Így már csak a koreai, a kameruni és a belga emberke volt, akik vagy nem tudtak, vagy nem is akartak eljönni. Mikor az utolsó érkező is elfoglalta végre a szállását, Liz összehozott egy kis welcome partit, hogy egy kicsit összeismerkedhessen a banda. Kezdésként maga Katsurou emelkedett szóra:
- Jól van, gondolom a legtöbben már ismeritek egymást valamennyire, de a rend kedvéért még egyszer mondjatok pár szót magatokról!
Megköszörülte a torkát, hogy ő maga kezdje.
- Szóval, Takanashi Katsurou vagyok, 59 éves, és attól a pillanattól kezdve, hogy a kapun beléptetek, az edzőtök is. 31 teljes évig játszottam 5 különböző bajnokságban, és mindegyik kivétel nélkül 1. osztályú volt. Ha valamit, akkor az edzéseket, és a felkészítéseteket nagyon komolyan fogom venni, amiért sokan biztos nem fogtok a szívetekbe fogadni. Sajnos nem egyszerű a helyzetünk, mondhatnám válságos. Öt és fél hónapunk van, hogy annyira felkészítselek titeket, hogy egyáltalán ki tudjatok állni. Liz kérlek, folytasd!
Liz bólintott, és a maga kedves, közvetlen, mosolygós módján folytatta.
- Sziasztok! Mind ismertek már, de a rend kedvéért: Elisabeth Catherine Ramsey vagyok, de ahogy a kollégák, és most már a barátaim is szólítanak, csak Liz.
Ahogy körülnézett, mindenki csak bólogatott.
- Mert így igaz. Úgy érzem, bennetek jó barátokra találtam. Ami engem illet, az én dolgom, hogy az edzőtöket mindenben segítsem, amolyan menedzseri posztot betöltve. Én közel sem leszek olyan szigorú, mint az előttem szóló, viszont reggelente én fújom majd az ébresztőt, és aki nem pattan első szóra, azt személyesen rángatom ki az ágyából!
Mindenki nevetett ezen, de Liz még hozzátette:
- Most talán viccesen hangzik, de nem lesz olyan mókás, ha egy szál gatyában dideregtek majd a reggeli hűvösben!
Liz ezzel végzett is, és a szó Dannyhez vándorolt.
- Széll Dánielnek hívnak, de szerintem csak maradjunk a Dannynél, amit még Liz ragasztott rám. Magyarországról jöttem, egy kis faluból az isten háta mögül.
Liz felé biccentett, aki kicsit szégyellte magát, mert az elején sok elhamarkodott megállapítást tett, de Danny igazából nem neheztelt rá.
- Két testvérem van, egy 19 éves húgom, és egy 12 éves öcsém. Mikor belegyeztem ebbe az egészbe, az csakis miattuk volt. Akinek köztetek, van testvére, azok nyilván megértik.
Egy kivétellel mindenki bólintott, ami egyértelmű jele volt annak, hogy mindannyiukat ugyanaz a cél vezérelte.
- 21 éves vagyok, és ha jól tudom, ezzel én vagyok a csapat legidősebb tagja is egyben, sőt, még Liznél is idősebb vagyok egy kicsivel, csak aztán el ne kezdjetek öregnek nevezni, vagy a korommal viccelődni, mert azért harapok!
Mindenki jót nevetett ezen, és most Cristinán volt a sor, aki az elmúlt időszakban rengeteg időt töltött el Dannyvel, hogy csiszolni tudja az angolját, ami ellen látszólag csak Liznek volt kifogása, de nem tette konkrétan szóvá.
- Cristina Sanna vagyok, 17 éves, és Rio de Janeiro közelében élek egy kis tengerparti faluban. Strandfocista vagyok, és azért értem ide kis késéssel, mert mikor az edző úrral találkoztam, én és a csapatom épp egy bajnokságon vettünk részt, így azt még végigjátszottuk, mielőtt útra keltem volna.
Kicsit balra sandított, de Danny csak bólintott, ezzel jelezve, hogy mindent helyesen mondott.
- Egyébként 6 testvérem van, akik majd otthonról szurkolnak majd nekem.
A következő a német fiú volt a sorban. Nyakigláb, szőkésbarna hajú, szeplős kamasz.
- Philip Krause vagyok, 16 éves, asztalosnak tanulok. Bajorországban élek egy kis városban. Van egy bátyám, Uli, aki beajánlott anno abba a műhelybe, ahol most iparos tanulóként dolgozok.
A következő a francia fiú volt, aki csak alig tűnt fiatalabbnak Danynél és Liznél. Jól fésült fekete hajához szürkés színű szemek dukáltak, és az orra alatt már kiserkent a bajsza is.
- Martin Durande vagyok, 19 éves, Párizsban élek és ott is dolgozom, mint biciklis futár. Van két féltestvérem, akikkel közös az anyukánk.
Kedves volt az, ahogy anyukájának és nem anyjának nevezte a közös szülőjüket. A holland jövevény következett, aki egy szép szál fekete legény volt, a haja vállig érő, és rasztásított.
- Edgar Hessel vagyok, 18 éves, egyetemista. Utrechtben élek, és igaz, hogy egy testvérem sincs, de van egy csapat gyerek odahaza, akiktől könnyek közt búcsúztam el.
Edgar ránézésre és hangra is elég kemény fickónak tűnt, de mint kiderült, lágyszívű alkat volt. Az ibériai különítményen jól látszott, hogy napsütötte helyről jöttek. Az első a spanyol volt.
- Carlos Arreta vagyok, Oviedoból jöttem, 15 éves vagyok, és gimnazista. 3 testvérem van, és az egész iskolám, a családom és a szomszédság bíztatásával jöttem el otthonról.
A portugál fiú épp annyi idősnek tűnt, mint Carlos.
- Victor Carvalha vagyok, 15 éves, egy kis faluban élek Porto közelében. Két húgocskám van, akikről mindig hordok magammal róluk a szívem fölött, ami a talizmánommá vált.
Victor elő is húzta a két mosolygós kislányról készült fényképet a zsebéből. Könnyekig megható volt az, ahogy puszit nyomott a képre, mielőtt eltette volna. Az olasz fiú alacsony volt, és láthatóan elég könnyű is.
- Filippo Balleri vagyok, 19 éves, Nápolyból jöttem, és van egy nővérem, aki a férjével együtt egy éttermet vezet, és ott segítek ki, hogy fedezni tudjam a tanulmányaimat.
Az orosz fiú jól megtermett, erős, szívós alak volt.
- Sergei Olecskin vagyok, 20 éves, Szentpétervártól nagyjából 300 kilométerre egy tanyán. A Nagybátyám nevel 10 éves korom óta, mivel a szüleim meghaltak. Testvérem egy sincs, de van három unokahúgom, akiket nagyon szeretek.
Ő is egy képet vett elő, ami kézről kézre járt, és kiderült, hogy hármas ikrekről van szó. A dán fiú le sem tagadhatta a skandináv származását: Nyakigláb, szőke, kékszemű.
- Stefan Berge vagyok, 19 éves és a dán-német határon élek és kosarazok.
A görög emberke alacsony, zömök alak volt, de az jól látszott, hogy bivaly erős is.
- Kostas Meiridisnek hívnak, de a barátaimnak csak Kosi. 17 éves vagyok, és az iskolám nehézatlétái között a legjobbak közt tartanak számon. A fő számaim a súlylökés és a kalapácsvetés. Nyugodtan elmondhatom, hogy egy tipikus nagy görög család tagja vagyok, 13 nagynéném és nagybátyám van, valamint 4 testvérem, és jó formán az egész utcát belakjuk.
Mindenki megmosolyogta ezt az őszinte, és kedves bemutatkozást, és még maga Kosi is szívből kacagott a végén. Ezzel már csak az angol srác maradt az európai bandából. Vékonydongájú, vörös, szeplős, mélyen ülő zöld szemekkel.
- Mike Higgs vagyok, 19 éves, Történelem és rajz szakos tanárnak tanulok. Amúgy Birminghamből származom és hosszútávfutó is vagyok. Tavaly 72. lettem a London Maratonon.
Az látszott rajta, hogy szívós és erős lábakon is áll. Ezek után jöhetett az amerikai alakulat, kezdve az USA-val.
- Max Rogers vagyok, 15 éves. Wisconsinból jöttem, és egy elég poros kisvárosban járok gimibe. A bátyám Milwaukeeban dolgozik újságíróként, és én is ezt szeretném majd csinálni, ha eljön az ideje.
A mexikói fiú csupa mosoly arccal állt fel.
- Antonio Juarez vagyok, de szólítsatok csak Tonionak, mint mindenki más is. 16 éves vagyok, és egy halászfaluból jöttem, Mexikó legszebb szegletéből. Az apám halászattal keresi a kenyerét, de azt akarja, hogy én könnyebb életet éljek és tanuljak, még úgy is, hogy egyébként szívesen dolgoznék én is mellette. 8 testvérem van, és én vagyok a második legfiatalabb.
Argentínán volt a sor, aki egy meglehetősen mogorva alak személyében jelent meg.
- Adrian Torres vagyok, 19 éves, Buenos Aires belvárosában élek, és az őszintét megvallva semmi közöm sincs ehhez az egészhez. Mikor az öreg kecske megkeresett épp egy komoly… Üzleti ügyem volt. Nagyjából itt sem lennék, ha nem lettem volna kénytelen egy időre elhagyni az otthonomat.
Mindenki nagy szemeket meresztett erre, de Adrian nagy nyugodtan karba tette a kezeit és leült a helyére. Uruguay képviselője következett, aki a sportklubja melegítőjében ült a többiek között.
- A nevem Adelmo Gonzalez, 20 éves vagyok, és versenytornász. Azt hiszem, ennél nem kell többet tudnotok.
Nem volt épp szószátyár figura, de mindenki kedves, segítőkész emberként ismerte meg. Az amerikai brancsból már csak a kolumbiai fiú maradt, aki a másik színes bőrű egyén volt a csapatban.
- Juan Morales vagyok, 16 éves, és lényegében a semmi közepén élek egy kis faluban Bogotától délre.
Végül már csak ketten maradtak, ebből az első az egyiptomi:
- Ali Harda vagyok, 18 éves, futó, és Kairóban élek az apámmal. 5 testvérem van, így úgy gondolom, hogy egy elég nagy család tagja vagyok, bár ez felénk teljesen normális.
- Na és milyen távokon futsz?
- Első sorban rövid távokon, 100 méteren és váltóban.
Mindenki elismerően bólogatott, mikor felsorolta az eddigi eredményeit. Végül már csak a helyi erők képviselője maradt, aki az átlagnál valamivel magasabb volt, a háta és a vállai szélesek, erős lábak és karok.
- Suzuki Masaaki vagyok, 17 éves, és versenyszerűen úszok.
Ez már senkit sem lepett meg, de amit ez után mondott, az már annál inkább:
- Az igazság az, hogy az edző a nagybátyám. Amikor megkeresett a listával, és azt mondta, hogy meg kellene tanulnom focizni, előbb nem tudtam, mihez kezdjek, de végül a szüleim neheztelése ellenére mégis beleegyeztem, és most itt vagyok.
Minden szem Katsuroura szegeződött, aki bólogatott, és még hozzátette:
- Ettől függetlenül semmilyen kivételt nem fogok tenni vele sem. Amint ide beléptetek, azzal a lendülettel az én fiaim és lányaim lettetek. Itt mindenki egyenlő elbánásban részesül majd, és ugyanazt az edzésprogramot kell majd végigcsinálnia.
Az órájára nézett és felkelt.
- És ha már edzésnél tartunk, holnap reggel 5-kor ébresztő, úgyhogy mindenkinek takarodó!
Fél percen belül a teljes étkező kiürült, és mindenki loholt is lefeküdni, kivéve Adrian, aki kifelé indult, és mintha cigi lett volna a kezében… Na meg Liz és Danny, akik menet közben elmélyülten beszélgettek, mint mindig. Végül megálltak a szobája előtt, és a lány kicsit zavarodottan mondta még:
- Háth… Eddig jöttem.
- Tudom, a szomszédod vagyok.
Liz zavarában elnevette magát.
- Igaz. Aludd ki magad, mert holnap nehéz nap lesz!
- Rendben… Menedzser!
Liz még intett, majd becsukódott mögötte az ajtó. Danny két tűz között élt meg minden éjszakát, mivel épp a két lány között volt a szobája, amiért a legtöbb fiú társa alaposan irigykedett is rá ő azonban egy cseppet sem bánta, mert Lizzel nagyon jól elvoltak, míg Cristinával, vagy Cris-el, ahogy mindenki a könnyebbség kedvéért hívta, a portugál nyelvtudását csiszolhatta. Az egyedüli, aki nem tért még nyugovóra, az Adrian volt, aki kint füstölt, és csak akkor tért meg a szobájába, mikor már mindenki biztosan aludt.
III.
Megkezdődik az edzés
Másnap hajnal 4: 50-kor még mindenki nagyban az igazak álmát aludta, többen még hangosan horkoltak is. Liz és Katsurou épp Danny szobájának ajtajában álltak és ment egy kis vita. Liz kezében egy légkürt volt, amit nyilván nem csak díszként hozott magával.
- Ne aggódj! Nem lesz itt semmi vész!
Épp be akart nyitni a szobába, hogy telekürtölje a homályt is, mikor valaki a háta mögül egy felfújt papírzacskót nyújtott előre, egészen az arcához, és mindössze néhány centire tőle eldurrantotta.
- Kiyaagh!
Liz úgy megijedt a hangos és hirtelen zajtól, hogy jó formán mindent eldobott a kezéből, Danny meg csak jót kacagott azon, ahogy kis híján a fehérneműjéből ugrasztotta ki a lányt ezzel a kis tréfával. Liz felháborodva pördült meg a tengelye körül, és mikor meglátta a tettest, a dühtől és szégyentől rákvörösen egy hatalmas maflást kevert le neki.
- Idióta!
- Neked is jó reggelt!
- Nagyon vicces vagy!
- Jól van na… Ezt egyszerűen nem hagyhattam ki!
A sikításra és a hangos veszekedésre persze mindenki kidugta a fejét az ajtaján.
- Mit zajongtok már hajnalok hajnalán?
Mindenki bosszúsan morgolódott, de Liz hamar összeszedte magát és sokkal nyugodtabban válaszolt.
- Akinek nincs esetleg órája, annak tájékoztatásul: 5 perc múlva 5 óra, úgyhogy mindenkinek ébresztő!
- De nem 5-ről volt szó?
- Arról volt szó, de ha már úgyis mind felébredtetek, erre a 4 percre kár lenne visszafeküdni!
Persze Liz egy pillanatig sem feledkezett el Danny kis turpisságáról sem, és most azzal a papírköteggel kezdte el ütni-verni, amit az imént idegességében felkapott és összehengerített, hogy fegyverként használja.
- Ami meg téged illet: Pofátlan disznó! Mégis mit képzeltél, mi?
- Ugyan már Liz, nem érted a viccet?
- Úgy nézek ki talán, mint aki halálra röhögi magát?
Most már a vállát ütötte dühében, mert a papírokat már közben kicsavarta a kezéből.
- Egyáltalán mi a francot keresel te már ébren ilyenkor?!
Danny csak nevetett tovább, majd egy hirtelen mozdulattal derékon kapta a lányt és pillanatokon belül a vállára kapta, mire emez csak kétségbe esetten próbált kiszabadulni és közben a hátát verte ököllel.
- Tegyél le! Hallod?!
- Majd akkor, ha lenyugszol végre!
Akik épp ekkor jöttek ki, már felöltözve a szobájukból, azok csak huhogtak erre az általában komikusnak nevezhető jelenetre. Liz végre sikeresen lenyugodott kissé, és némileg unott hangon mondta:
- Jól van, lenyugodtam, letennél végre?
Danny egészen eddig úgy cipelte az amúgy pihekönnyű lányt, mint egy zsákot, átvetve a vállán. Mikor letette végre, azért Liz még odahúzott egyet a vállára.
- Marha! Van fogalmad, mit gondolhatnak most rólunk a többiek?
- Gondolom, hogy egy furcsa páros vagyunk.
- Az csak a legkevesebb. Az ilyenekből lesznek aztán az igazán szaftos kis pletykák!
- Na és? Mégis kit érdekelnének? Senkinek sem tudnák elmondani.
Danny valamivel komolyabban folytatta.
- Meg aztán, gondoljon csak mindenki, amit csak akar! A fő, hogy mi tudjuk az igazságot!
Liz csak a fejét csóválta, miközben csak szép lassan sétáltak a többiek után.
- Hogy a fenébe tudod mindig így megőrizni a hidegvéredet?
- Azt hiszem, ez egy velem született adottságom.
Már majdnem elértek a futópálya szélére.
- A másik kérdésedre pedig: minden egyes nap reggel 4-kor kelek, szóval, mire bejöttél volna felzargatni, én már a reggelin is túl voltam.
- Szóval abban a zacskóban a reggelid volt? Na ez sok mindent megmagyaráz.
Liz bosszúsága végre elpárolgott, és végre mosolyogva adott a fiúnak egy gyengéd kezdőlökést.
- Na menj már, mert még lemaradsz nekem!
Közben Katsurou is megérkezett, és még volt egy kis mondanivalója, aminek csak az elejéről maradtak le.
- Ma megkezdjük az erőnléti edzéseket. A cél, felmérni az állóképességeteket, és lefektetni az alapokat a továbbiakhoz.
Kis hatásszünetet tartott, mielőtt folytatta volna.
- Nem fogok hazudni nektek, de még a legnagyobb jóindulattal sem tudna belőletek rendes focistát faragni senki. Én viszont minden tőlem telhetőt megpróbálok megtenni, hogy legalább ki merhessetek állni, ha már földön kívüli barátaink teljes harci díszben tisztelnek majd meg minket a mostanihoz számított öt és fél hónap múlva.
Végignézett a kissé tanácstalan arcokon, majd némileg keményebb hangon folytatta.
- Nem azt várom, hogy legyőzzétek őket, hanem hogy helyt álljatok! Győzni jelenleg, és a jövőben sem valószínű, hogy lenne esélyetek.
Némileg fellazulva fejezte be végül.
- Na de ne ezzel öljük most az időt! Ha profikká nem is, de hobbi szintű focistákká még kitaníthatlak titeket!
Körbemutatott a futópályán, aminek most épp a szélén álltak.
- Mostantól, amíg én mást nem mondok, ez a pálya lesz az otthonunk! Ezzel kelünk, és ezzel is fekszünk majd!
Mindenki csak döbbenten bámult, és Kosi volt az, aki elsőként meg mert szólalni.
- Mármint futni fogunk? Nem úgy volt, hogy… ?
- Higgyétek el, hogy addig hiába is akarnánk a focival foglalkozni, amíg be nem lőttük, hogy mégis mennyit bírtok. Induljunk 4km-el! Sípszóra rajt!
Mindenki döbbenete nehezen leírható volt, de Katsurou még rájuk szólt.
- Nem kell végigfutni, mindenki amennyit bír!
Végül, más jobb ötletük nem lévén mindannyian kötélnek álltak végre. 4km a futópályán 10 körnek felelt meg.
- Akkor rajt!
A sípszó elhangzott, és megindult a többé-kevésbé kocogásnak is nevezhető lötyögés. Voltak, akik előre rohantak, és voltak, akik csak szép lassan döcögtek, de legalább haladtak, és a legtöbbje egyenletes tempóban haladt.
- Jól látom, hogy van egy távol maradónk?
Liz is felfigyelt már erre korábban, de nem akart szólni, remélve, hogy a renitens megjelenik végül.
- Igen, Adrian nem jött ki a többiekkel. Nem kellene… ?
- Nem, hagyd csak!
Liz kicsit meglepődött Katsurou ilyen irányú döntésén, de inkább nem akadékoskodott. A futók közben kicsit átrendeződtek: a két legkomótosabban mozgó alak a mezőny elején találta magát, míg akik loholtak előre, most hátraestek. Az első, aki megállt, Kosi volt, aki mindössze Katsuroutól néhány méternyire terült el a földön.
- Mennyi lett, Kosi?
- 4 kör… meg…
Felemelte a fejét, aztán visszahanyatlott.
- Azt hiszem, ez egy velem született adottságom.
Már majdnem elértek a futópálya szélére.
- A másik kérdésedre pedig: minden egyes nap reggel 4-kor kelek, szóval, mire bejöttél volna felzargatni, én már a reggelin is túl voltam.
- Szóval abban a zacskóban a reggelid volt? Na ez sok mindent megmagyaráz.
Liz bosszúsága végre elpárolgott, és végre mosolyogva adott a fiúnak egy gyengéd kezdőlökést.
- Na menj már, mert még lemaradsz nekem!
Közben Katsurou is megérkezett, és még volt egy kis mondanivalója, aminek csak az elejéről maradtak le.
- Ma megkezdjük az erőnléti edzéseket. A cél, felmérni az állóképességeteket, és lefektetni az alapokat a továbbiakhoz.
Kis hatásszünetet tartott, mielőtt folytatta volna.
- Nem fogok hazudni nektek, de még a legnagyobb jóindulattal sem tudna belőletek rendes focistát faragni senki. Én viszont minden tőlem telhetőt megpróbálok megtenni, hogy legalább ki merhessetek állni, ha már földön kívüli barátaink teljes harci díszben tisztelnek majd meg minket a mostanihoz számított öt és fél hónap múlva.
Végignézett a kissé tanácstalan arcokon, majd némileg keményebb hangon folytatta.
- Nem azt várom, hogy legyőzzétek őket, hanem hogy helyt álljatok! Győzni jelenleg, és a jövőben sem valószínű, hogy lenne esélyetek.
Némileg fellazulva fejezte be végül.
- Na de ne ezzel öljük most az időt! Ha profikká nem is, de hobbi szintű focistákká még kitaníthatlak titeket!
Körbemutatott a futópályán, aminek most épp a szélén álltak.
- Mostantól, amíg én mást nem mondok, ez a pálya lesz az otthonunk! Ezzel kelünk, és ezzel is fekszünk majd!
Mindenki csak döbbenten bámult, és Kosi volt az, aki elsőként meg mert szólalni.
- Mármint futni fogunk? Nem úgy volt, hogy… ?
- Higgyétek el, hogy addig hiába is akarnánk a focival foglalkozni, amíg be nem lőttük, hogy mégis mennyit bírtok. Induljunk 4km-el! Sípszóra rajt!
Mindenki döbbenete nehezen leírható volt, de Katsurou még rájuk szólt.
- Nem kell végigfutni, mindenki amennyit bír!
Végül, más jobb ötletük nem lévén mindannyian kötélnek álltak végre. 4km a futópályán 10 körnek felelt meg.
- Akkor rajt!
A sípszó elhangzott, és megindult a többé-kevésbé kocogásnak is nevezhető lötyögés. Voltak, akik előre rohantak, és voltak, akik csak szép lassan döcögtek, de legalább haladtak, és a legtöbbje egyenletes tempóban haladt.
- Jól látom, hogy van egy távol maradónk?
Liz is felfigyelt már erre korábban, de nem akart szólni, remélve, hogy a renitens megjelenik végül.
- Igen, Adrian nem jött ki a többiekkel. Nem kellene… ?
- Nem, hagyd csak!
Liz kicsit meglepődött Katsurou ilyen irányú döntésén, de inkább nem akadékoskodott. A futók közben kicsit átrendeződtek: a két legkomótosabban mozgó alak a mezőny elején találta magát, míg akik loholtak előre, most hátraestek. Az első, aki megállt, Kosi volt, aki mindössze Katsuroutól néhány méternyire terült el a földön.
- Mennyi lett, Kosi?
- 4 kör… meg…
Felemelte a fejét, aztán visszahanyatlott.
- Kb. 10 méter.
- Egészen pontosan 1607 métert teljesítettél.
- Aha… És az rossz?
- A testalkatodhoz és a valószínűsíthető fizikumodhoz képestez dicséretes.
Kosi meglehetősen testes fiú volt, ami miatt Katsurou kissé félt is, hogy rosszul lehet. Szerencsére nem volt semmi baja, sőt, hamar össze is szedte magát, és 5 perc után már fel is kelt, és együtt nézték a többieket. Ezek után ugyanis a többiek is elkezdtek hullani, míg végül már csak Mike és Danny maradtak. Mike haladt elöl, Danny árnyékként követte, és így is futottak be. Mikor mindenki újra talpra tudott állni, Katsurou kicsit felemás arckifejezéssel szólalt meg.
- Kipihentétek magatokat?
Válasz nem érkezett ugyan, de mindenki egybehangzóan rázta a fejét.
- Helyes, akkor mindenki nyújtson le! Lazítsatok és következhet a 2 km-es etap!
Mindenkinek kikerekedtek a szemei, de Katsurou csak széles karmozdulatokkal bíztatta őket.
- Gyerünk-gyerünk! Kövessétek Mike és Danny példáját!
A két fent említett fiú már javában dolgozott a fáradt izmaik ellazításán. Nem volt más választás, mindenkinek követnie kellett őket.
- Jó, Rajt!
Elhangzott a második sípszó is, és a második menet is kezdetét vette. Ezúttal már többen látták meg a célt, de átlagban gyengébben teljesítettek. Volt, akinek segíteni kellett lenyújtani a begörcsölt lábait.
- Jól van, látom, alakulunk. Most pedig Ebédszünet!
Észre sem vették, de nem kicsit telt el az idő, és lassan elérkezett az ebéd ideje is. Az ebédet a közös kantinban osztották, ahol Danny, Mike, Cris, és Liz a lány úszócsapat három tagjával került egy asztalhoz. A csinos, 15-6 éves japán lányok, akiken alaposan meglátszott, milyen sportot űznek, jót nevetgéltek a két fiún, Liz felé pedig csodáló, és néha irigykedő pillantásokat vetettek. Lizt alaposan megáldotta ugyanis a természet, ami irigylésre méltó adottsága volt a sportos alkata mellett is. A teljes társaság láthatóan kellemetlenül érezte magát az ismeretlen, számukra túl bonyolult nyelven csacsogó lánykák társaságában.
- Bár itt lenne Masaaki is… Ő legalább szót tudna érteni velük…
- Csak szólok, hogy a rövid hajú kislánynak tetszel, de szerinte kicsit nagy a fejed. A Copfos azt mondja, hogy a szeplőid kimondottan jól állnak neked, a befont hajú meg irigykedik Lizre az adottságai miatt.
Persze Danny nagyon is jól értette a kis diskurzust, és eddig csak jót kuncogott magában, de most hirtelen abbahagyta és fülig vörösödött.
- Na, mi van? Mit mondtak?
Danny megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna.
- Rólam mondtak olyasmit, amit inkább nem részleteznék.
Erre már Danny társai is elnevették magukat, elgondolva, hogy mégis miről beszélhettek, ha az amúgy jéghideg fiú így elszégyellte magát.
- Látom, te érted, amit mondunk.
A legidősebbnek tűnő, befont hajú lány szólt végre Dannyhez, aki csak bólogatott erre, így most lehetett ő a tolmács.
- Én Mei vagyok, ők meg az osztálytársaim, Ami és Rikka.
A három kis japán lány egyszerre biccentett, és mindezt mosolyogva.
- Yoroshiku!
Mindenki csak nagyot nézett, mikor Danny is viszonozta ezt, majd egymásra néztek, és ők is biccentettek. Danny most szépen körbemutatott a barátain.
- Én Danny vagyok, a társaim pedig Mike, Cristina és Liz.
Újabb Formális biccentések után Mei és társnői megint sugdolózni kezdtek, és láthatóan épp vitatkoztak valamin.
- Mi a baj lányok?
Mei felkapta a fejét.
- Ja, semmi, csak a lányok összekaptak azon, hogy kettőtök közül melyik a helyesebb.
Mike és Danny fülig vörösödtek, ami előcsalta a nevetést az összes lányból. Végül Mei szólalt meg, nem kis meglepetésként angolul.
- Amúgy, nehogy azt higgyétek, hogy nem értjük, amit mondotok, csak a lányok látni akarták, hogyan reagáltok!
Na erre már teljes volt a döbbenet, de Danny megőrizte nyugodt mosolyát.
- Persze, hiszen nálatok is kötelezően választható az idegen nyelvek tanulása, igaz?
- Pontosan!
Na innentől már sokkal kötetlenebb beszélgetés folyt. Mint kiderült, Mei és társnői egy innen alig néhány háztömbnyire fekvő gimnáziumba jártak, és épp egy komoly regionáis bajnokságra készültek.
- Ti meg a focisták vagytok, akik addig táboroznak itt, amíg a Sárkányok haza nem térnek, igaz?
A jól tájékozottság nyilván valami alapkövetelmény volt a japánok körében.
- Nos, majdnem jól tudjátok. Köztünk ugyanis Crisen kívül egy igazi focista sincs, és ha minden igaz, akkor nem csak addig maradunk, hanem még legalább fél évig.
Erre Rikka odasúgott valamit Meinek, aki bólintott.
- Akkor megkérdezem: Igaz, hogy egy földön kívüliekből álló csapat ellen kell majd életre- halálra menő meccset vívnotok, és erre készítenek fel titeket?
Erre Dannynek és társainak kikerekedtek ám a szemei. Mielőtt még Mei megint megszólalt volna, Liz a szájára tapasztotta a kezét.
- Ezt meg honnan hallottad?
- Csak ezt pletykálják. Ugye nem igaz?
Danny a fejét rázta.
- Nem, legalább is az életre-halálra része biztosan nem.
Mei és társnői komolyat néztek erre.
- Ez komoly? UFO-k? És hogy néznek ki?
- Nekem elég emberinek tűntek, ha abból indulunk ki, amilyennek a hírvivőjük volt.
Katsurou lépett be ekkor és megszakította a diskurzust.
- Jól van csapat, vége az ebédidőnek, mindenki a futópályára, presto!
10 perccel később már mindenki a pályán melegített.
- Mester, most mennyi lesz?
- 3 km. A szokásos, nyugodt tempóban, utána egy könnyed 1 km levezetésként.
A csapat erre persze felhördült, de ellenvetésnek helye nem volt. A 3 km nyögve nyelős volt, és megint csak Mike és Danny érte meg a célt. A levezetést azonban mindenki végigvánszorogta. Aznap este mindenki holt fáradtan zuhant az ágyba, Dannyt és Lizt kivéve, akik olyanok voltak, mint akiket felhúztak. Ültek a szálláson kívül a kellemes szabad levegőn.
- Áruld el nekem, hogy lehet, hogy te még ennyi futás meg minden után sem alszol, mint a barnamedve?
- Egyszerűen csak nem vagyok álmos, ennyi. Majd elmegyek aludni, ha eljön az ideje.
Liz megmosolyogta ezt az őszinteséget.
- Otthon is ezt csinálod?
- Igen. Későn fekszek, korán kelek, így megy el az élet.
- De most megtehetnéd nyugodtan, hogy pár órával többet alszol, nem?
Danny nem is figyelt rá, hanem a sötétbe meregette a szemeit.
- Te is látod?
- Mit?
- Mintha valaki járna a pályán.
Liz is a sötétbe meresztette a szemeit, de hiába, ő nem látott semmit a gyenge holdfénynél, és a közvilágítás fénye sem jutott el odáig.
- Én esküszöm, nem látok semmit…
- Azért nézzük meg!
Közelebb mentek, de hiába, nem találtak senkit.
- Látod? Mondtam, hogy a kutya sincs itt.
- Ne és ez?
Danny egy törülközőt emelt fel a földről.
- Ezt bárki elhagyhatta, nem?
- Igaz, de ez még nedves. Valaki nemrég használta, és eléggé melege volt.
Az tény, hogy egy meglehetősen meleg nyári éjszaka volt, ami egy kiadós kocogással párosítva igencsak izzasztó tudott lenni.
- De mégis kié lehet?
- Nyilván valami éjjeli bagolyé, aki ilyenkor jár ki levezetni a feszkót…
- Nem hinném, hogy kettőnkön kívül bárki más ébren lenne még, főleg nem a csapatból.
Inkább nem firtatták ezt a dolgot tovább. Semmi kedvet nem éreztek még ilyen későn nyomozgatni is.
A következő több mint két hét pontosan ugyanezzel telt el, és a lassan belefáradó csapat egyes tagjai lázadozni kezdtek.
- A rohadt életbe!
Tonio vágta be dühében a szekrényébe a lassan elrongyolódó edzőcipőjét, majd még a szekrényajtón is rúgott egyet. Danny nem nézte ezt jó szemmel.
- Hé, csak mert rossz kedved van, nem kellene mindent összetörnöd!
- Rossz kedvem? Ez ember, sőt állatkínzás! Te nem unod még, hogy minden nap hullára dolgozod magad, és még azt sem mondják meg, hogy jól csinálod-e?Nem zavar egy cseppet sem, hogy mindenki megszenvedi ezt az egészet?
Danny körülnézett, és csak azt látta, hogy mindenki fájdalmas arccal tapogatja a sajgó tagjait. Szó szót követett és az ajtó túloldalán hallgatózó Katsurou mindent kihallgatott.
- Ennyi, én lelépek! Aki jönni akar, az jöjjön!
Vagy egy tucatnyian szólaltak még fel támogatva az ötletet, és Katsurou épp be akart nyitni, mikor Danny hirtelen megszólalt:
- És neked ennyitől jobb lesz? Jobb lesz nektek attól, ha most leléptek?
Tonio keze a kilincsen volt, de nem nyomta le.
- Úgy érzitek, hogy ha annyit mondotok a testvéreiteknek, hogy elfáradtatok, az elég mentség lesz, hogy gyáván elfussatok?!
Mindenki döbbenten hallgatott, Danny viszont még nem végzett.
- Mit fogtok majd mondani a családotoknak, ha megkérdezik, miért vették el a testvéreiteket tőletek?
Végigvezette a tekintetét a többieken és Megállt Kosinál.
- Neked van köztünk a legnagyobb családod! Mit gondolsz, mit szólnának, ha most csak úgy hazaállítanál?
Sergei lesütött szemmel ült, mert tudta, hogy ő következik.
- Na és te? Mit szólnál, ha a te kis Anjádat és Lénádat elvinnék?
Mindenki sorra került, míg végül megállt az öltöző közepén széttárt karokkal.
- Ugye könnyű lenne most itt hagyni mindent és behúzott nyakkal elsunnyogni? Szerintetm inkább gyávaság lenne, és ha magatokba néznétek, tudnátok, hogy igazam van! Én azért jttem ide, mert nem akartam cserben hagyni azokat, akik most számítanak rám!
Úgy tűnt végre megnyugodott kissé.
- De ha menni akartok, és gyávák maradni, ám legyen! Nem az én dolgom…
Ezzel fogta magát, és nyomában a véleményét osztók társulatával, távozott.
- Ez kemény beszéd volt.
- Igen, de a hatását megtette.
Liz megcsóválta a fejét.
- Ha ez az egész futóedzés dolog arra ment ki, hogy egymás torkának ugorjanak, akkor sikerült a terved!
Katsurou nem válaszolt, csak elsétált a dolgára. Másnap reggel a csapat, vagy legalább is a Danny féle kompánia, már a pályán melegített, mikor Katsurou és nem kis meglepetésre az ott táborozó futócsapat megérkezett.
- És a többiek?
Danny csak vállat vonz, és körbe mutatott az összesen mindössze 7 emberen.
- Ennyien vagyunk. Adriannak amúgy is tiltja a vallása, hogy edzeni jöjjön, a többiek meg…
- Mi van a többiekkel?
Végszóra megérkezett a dicstelen banda is, élükön a a főkolompos Tonioval.
- Mi az, nem mentek haza?
Danny hangjából sütött a gúny, Tonio meg csak szemlesütve válaszolt.
- Nos, rájöttünk, hogy mennyire igazad van. Mi sem csak dísznek jöttünk ide, hanem egy nemes céllal, amit majdnem sikerült szem elől téveszteni.
Danny erre kezet nyújtott Tonionak.
- Akkor spongyát rá! A fő, hogy időben észbe kaptatok!
Végre minden tekintet Katsurou felé fordult.
- Mester, mit akarnak itt az atléták?
- Ma reggel azzal kerestek meg, hogy segíteni szeretnének nektek az edzésmunkátokkal.
A csapat erre csak nagyot nézett, de Danny intett nekik, és összegyűltek kupaktanácsra.
- Figyeljetek, mi lenne, ha megmutatnánk nekik, mit tudunk?
- Na jó, de hogyan? A legtöbben közülünk az első kilométer után kihullanak.
- Épp ezért ma máshogy fogjuk csinálni: a kevésbé kitartóak diktálják majd a tempót, és Kosi lesz majd az első.
Kosi nagy szemeket meresztett erre.
- Én?
- Igen te, és ha már nem bírsz tovább menni, akkor majd Ali veszi át, tőle meg Sergei, és így haladunk tovább a végéig! A jelszó: Senkit sem hagyunk hátra!
- Rendben!
Mindannyian egyszerre kiáltották ezt, és befejezték a bemelegítést. A futócsapat közben már elindult.
- Jól van, 4 km, rajt!
A sípszóra megindultak, Danny pedig biccentett Kosinak, aki most nagy levegőt vett, és rákezdte:
- Egy-két!
- Há-négy!
- Egészen pontosan 1607 métert teljesítettél.
- Aha… És az rossz?
- A testalkatodhoz és a valószínűsíthető fizikumodhoz képestez dicséretes.
Kosi meglehetősen testes fiú volt, ami miatt Katsurou kissé félt is, hogy rosszul lehet. Szerencsére nem volt semmi baja, sőt, hamar össze is szedte magát, és 5 perc után már fel is kelt, és együtt nézték a többieket. Ezek után ugyanis a többiek is elkezdtek hullani, míg végül már csak Mike és Danny maradtak. Mike haladt elöl, Danny árnyékként követte, és így is futottak be. Mikor mindenki újra talpra tudott állni, Katsurou kicsit felemás arckifejezéssel szólalt meg.
- Kipihentétek magatokat?
Válasz nem érkezett ugyan, de mindenki egybehangzóan rázta a fejét.
- Helyes, akkor mindenki nyújtson le! Lazítsatok és következhet a 2 km-es etap!
Mindenkinek kikerekedtek a szemei, de Katsurou csak széles karmozdulatokkal bíztatta őket.
- Gyerünk-gyerünk! Kövessétek Mike és Danny példáját!
A két fent említett fiú már javában dolgozott a fáradt izmaik ellazításán. Nem volt más választás, mindenkinek követnie kellett őket.
- Jó, Rajt!
Elhangzott a második sípszó is, és a második menet is kezdetét vette. Ezúttal már többen látták meg a célt, de átlagban gyengébben teljesítettek. Volt, akinek segíteni kellett lenyújtani a begörcsölt lábait.
- Jól van, látom, alakulunk. Most pedig Ebédszünet!
Észre sem vették, de nem kicsit telt el az idő, és lassan elérkezett az ebéd ideje is. Az ebédet a közös kantinban osztották, ahol Danny, Mike, Cris, és Liz a lány úszócsapat három tagjával került egy asztalhoz. A csinos, 15-6 éves japán lányok, akiken alaposan meglátszott, milyen sportot űznek, jót nevetgéltek a két fiún, Liz felé pedig csodáló, és néha irigykedő pillantásokat vetettek. Lizt alaposan megáldotta ugyanis a természet, ami irigylésre méltó adottsága volt a sportos alkata mellett is. A teljes társaság láthatóan kellemetlenül érezte magát az ismeretlen, számukra túl bonyolult nyelven csacsogó lánykák társaságában.
- Bár itt lenne Masaaki is… Ő legalább szót tudna érteni velük…
- Csak szólok, hogy a rövid hajú kislánynak tetszel, de szerinte kicsit nagy a fejed. A Copfos azt mondja, hogy a szeplőid kimondottan jól állnak neked, a befont hajú meg irigykedik Lizre az adottságai miatt.
Persze Danny nagyon is jól értette a kis diskurzust, és eddig csak jót kuncogott magában, de most hirtelen abbahagyta és fülig vörösödött.
- Na, mi van? Mit mondtak?
Danny megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna.
- Rólam mondtak olyasmit, amit inkább nem részleteznék.
Erre már Danny társai is elnevették magukat, elgondolva, hogy mégis miről beszélhettek, ha az amúgy jéghideg fiú így elszégyellte magát.
- Látom, te érted, amit mondunk.
A legidősebbnek tűnő, befont hajú lány szólt végre Dannyhez, aki csak bólogatott erre, így most lehetett ő a tolmács.
- Én Mei vagyok, ők meg az osztálytársaim, Ami és Rikka.
A három kis japán lány egyszerre biccentett, és mindezt mosolyogva.
- Yoroshiku!
Mindenki csak nagyot nézett, mikor Danny is viszonozta ezt, majd egymásra néztek, és ők is biccentettek. Danny most szépen körbemutatott a barátain.
- Én Danny vagyok, a társaim pedig Mike, Cristina és Liz.
Újabb Formális biccentések után Mei és társnői megint sugdolózni kezdtek, és láthatóan épp vitatkoztak valamin.
- Mi a baj lányok?
Mei felkapta a fejét.
- Ja, semmi, csak a lányok összekaptak azon, hogy kettőtök közül melyik a helyesebb.
Mike és Danny fülig vörösödtek, ami előcsalta a nevetést az összes lányból. Végül Mei szólalt meg, nem kis meglepetésként angolul.
- Amúgy, nehogy azt higgyétek, hogy nem értjük, amit mondotok, csak a lányok látni akarták, hogyan reagáltok!
Na erre már teljes volt a döbbenet, de Danny megőrizte nyugodt mosolyát.
- Persze, hiszen nálatok is kötelezően választható az idegen nyelvek tanulása, igaz?
- Pontosan!
Na innentől már sokkal kötetlenebb beszélgetés folyt. Mint kiderült, Mei és társnői egy innen alig néhány háztömbnyire fekvő gimnáziumba jártak, és épp egy komoly regionáis bajnokságra készültek.
- Ti meg a focisták vagytok, akik addig táboroznak itt, amíg a Sárkányok haza nem térnek, igaz?
A jól tájékozottság nyilván valami alapkövetelmény volt a japánok körében.
- Nos, majdnem jól tudjátok. Köztünk ugyanis Crisen kívül egy igazi focista sincs, és ha minden igaz, akkor nem csak addig maradunk, hanem még legalább fél évig.
Erre Rikka odasúgott valamit Meinek, aki bólintott.
- Akkor megkérdezem: Igaz, hogy egy földön kívüliekből álló csapat ellen kell majd életre- halálra menő meccset vívnotok, és erre készítenek fel titeket?
Erre Dannynek és társainak kikerekedtek ám a szemei. Mielőtt még Mei megint megszólalt volna, Liz a szájára tapasztotta a kezét.
- Ezt meg honnan hallottad?
- Csak ezt pletykálják. Ugye nem igaz?
Danny a fejét rázta.
- Nem, legalább is az életre-halálra része biztosan nem.
Mei és társnői komolyat néztek erre.
- Ez komoly? UFO-k? És hogy néznek ki?
- Nekem elég emberinek tűntek, ha abból indulunk ki, amilyennek a hírvivőjük volt.
Katsurou lépett be ekkor és megszakította a diskurzust.
- Jól van csapat, vége az ebédidőnek, mindenki a futópályára, presto!
10 perccel később már mindenki a pályán melegített.
- Mester, most mennyi lesz?
- 3 km. A szokásos, nyugodt tempóban, utána egy könnyed 1 km levezetésként.
A csapat erre persze felhördült, de ellenvetésnek helye nem volt. A 3 km nyögve nyelős volt, és megint csak Mike és Danny érte meg a célt. A levezetést azonban mindenki végigvánszorogta. Aznap este mindenki holt fáradtan zuhant az ágyba, Dannyt és Lizt kivéve, akik olyanok voltak, mint akiket felhúztak. Ültek a szálláson kívül a kellemes szabad levegőn.
- Áruld el nekem, hogy lehet, hogy te még ennyi futás meg minden után sem alszol, mint a barnamedve?
- Egyszerűen csak nem vagyok álmos, ennyi. Majd elmegyek aludni, ha eljön az ideje.
Liz megmosolyogta ezt az őszinteséget.
- Otthon is ezt csinálod?
- Igen. Későn fekszek, korán kelek, így megy el az élet.
- De most megtehetnéd nyugodtan, hogy pár órával többet alszol, nem?
Danny nem is figyelt rá, hanem a sötétbe meregette a szemeit.
- Te is látod?
- Mit?
- Mintha valaki járna a pályán.
Liz is a sötétbe meresztette a szemeit, de hiába, ő nem látott semmit a gyenge holdfénynél, és a közvilágítás fénye sem jutott el odáig.
- Én esküszöm, nem látok semmit…
- Azért nézzük meg!
Közelebb mentek, de hiába, nem találtak senkit.
- Látod? Mondtam, hogy a kutya sincs itt.
- Ne és ez?
Danny egy törülközőt emelt fel a földről.
- Ezt bárki elhagyhatta, nem?
- Igaz, de ez még nedves. Valaki nemrég használta, és eléggé melege volt.
Az tény, hogy egy meglehetősen meleg nyári éjszaka volt, ami egy kiadós kocogással párosítva igencsak izzasztó tudott lenni.
- De mégis kié lehet?
- Nyilván valami éjjeli bagolyé, aki ilyenkor jár ki levezetni a feszkót…
- Nem hinném, hogy kettőnkön kívül bárki más ébren lenne még, főleg nem a csapatból.
Inkább nem firtatták ezt a dolgot tovább. Semmi kedvet nem éreztek még ilyen későn nyomozgatni is.
A következő több mint két hét pontosan ugyanezzel telt el, és a lassan belefáradó csapat egyes tagjai lázadozni kezdtek.
- A rohadt életbe!
Tonio vágta be dühében a szekrényébe a lassan elrongyolódó edzőcipőjét, majd még a szekrényajtón is rúgott egyet. Danny nem nézte ezt jó szemmel.
- Hé, csak mert rossz kedved van, nem kellene mindent összetörnöd!
- Rossz kedvem? Ez ember, sőt állatkínzás! Te nem unod még, hogy minden nap hullára dolgozod magad, és még azt sem mondják meg, hogy jól csinálod-e?Nem zavar egy cseppet sem, hogy mindenki megszenvedi ezt az egészet?
Danny körülnézett, és csak azt látta, hogy mindenki fájdalmas arccal tapogatja a sajgó tagjait. Szó szót követett és az ajtó túloldalán hallgatózó Katsurou mindent kihallgatott.
- Ennyi, én lelépek! Aki jönni akar, az jöjjön!
Vagy egy tucatnyian szólaltak még fel támogatva az ötletet, és Katsurou épp be akart nyitni, mikor Danny hirtelen megszólalt:
- És neked ennyitől jobb lesz? Jobb lesz nektek attól, ha most leléptek?
Tonio keze a kilincsen volt, de nem nyomta le.
- Úgy érzitek, hogy ha annyit mondotok a testvéreiteknek, hogy elfáradtatok, az elég mentség lesz, hogy gyáván elfussatok?!
Mindenki döbbenten hallgatott, Danny viszont még nem végzett.
- Mit fogtok majd mondani a családotoknak, ha megkérdezik, miért vették el a testvéreiteket tőletek?
Végigvezette a tekintetét a többieken és Megállt Kosinál.
- Neked van köztünk a legnagyobb családod! Mit gondolsz, mit szólnának, ha most csak úgy hazaállítanál?
Sergei lesütött szemmel ült, mert tudta, hogy ő következik.
- Na és te? Mit szólnál, ha a te kis Anjádat és Lénádat elvinnék?
Mindenki sorra került, míg végül megállt az öltöző közepén széttárt karokkal.
- Ugye könnyű lenne most itt hagyni mindent és behúzott nyakkal elsunnyogni? Szerintetm inkább gyávaság lenne, és ha magatokba néznétek, tudnátok, hogy igazam van! Én azért jttem ide, mert nem akartam cserben hagyni azokat, akik most számítanak rám!
Úgy tűnt végre megnyugodott kissé.
- De ha menni akartok, és gyávák maradni, ám legyen! Nem az én dolgom…
Ezzel fogta magát, és nyomában a véleményét osztók társulatával, távozott.
- Ez kemény beszéd volt.
- Igen, de a hatását megtette.
Liz megcsóválta a fejét.
- Ha ez az egész futóedzés dolog arra ment ki, hogy egymás torkának ugorjanak, akkor sikerült a terved!
Katsurou nem válaszolt, csak elsétált a dolgára. Másnap reggel a csapat, vagy legalább is a Danny féle kompánia, már a pályán melegített, mikor Katsurou és nem kis meglepetésre az ott táborozó futócsapat megérkezett.
- És a többiek?
Danny csak vállat vonz, és körbe mutatott az összesen mindössze 7 emberen.
- Ennyien vagyunk. Adriannak amúgy is tiltja a vallása, hogy edzeni jöjjön, a többiek meg…
- Mi van a többiekkel?
Végszóra megérkezett a dicstelen banda is, élükön a a főkolompos Tonioval.
- Mi az, nem mentek haza?
Danny hangjából sütött a gúny, Tonio meg csak szemlesütve válaszolt.
- Nos, rájöttünk, hogy mennyire igazad van. Mi sem csak dísznek jöttünk ide, hanem egy nemes céllal, amit majdnem sikerült szem elől téveszteni.
Danny erre kezet nyújtott Tonionak.
- Akkor spongyát rá! A fő, hogy időben észbe kaptatok!
Végre minden tekintet Katsurou felé fordult.
- Mester, mit akarnak itt az atléták?
- Ma reggel azzal kerestek meg, hogy segíteni szeretnének nektek az edzésmunkátokkal.
A csapat erre csak nagyot nézett, de Danny intett nekik, és összegyűltek kupaktanácsra.
- Figyeljetek, mi lenne, ha megmutatnánk nekik, mit tudunk?
- Na jó, de hogyan? A legtöbben közülünk az első kilométer után kihullanak.
- Épp ezért ma máshogy fogjuk csinálni: a kevésbé kitartóak diktálják majd a tempót, és Kosi lesz majd az első.
Kosi nagy szemeket meresztett erre.
- Én?
- Igen te, és ha már nem bírsz tovább menni, akkor majd Ali veszi át, tőle meg Sergei, és így haladunk tovább a végéig! A jelszó: Senkit sem hagyunk hátra!
- Rendben!
Mindannyian egyszerre kiáltották ezt, és befejezték a bemelegítést. A futócsapat közben már elindult.
- Jól van, 4 km, rajt!
A sípszóra megindultak, Danny pedig biccentett Kosinak, aki most nagy levegőt vett, és rákezdte:
- Egy-két!
- Há-négy!
És így haladtak tovább, olyannyira, hogy utolérték az ő kedvükért lassító futókat, és tartották velük a lépést. Kosi most derekasan állta a sarat, és csak 2,5 km után vette át tőle Ali, majd sorban a többiek is. A végén, hála az összetartásnak és a jó csapatmunkának, tíz ember is meglátta a célt.
- Na ezt már nevezem! Kezd…
Katsurounak mondania sem kellett semmit, a fellelkesült csapa máris nyújtott le, és készültek a 2km-es etapra. Liz odalépett mellé, és elismerően megjegyezte:
- Most már értem, mire ment ki az egész. Rá akartad venni őket, hogy együtt működjenek, igaz?
- Végül is igen. De Danny nélkül nem ment volna. Ha ő nem rázza gatyába tegnap a többieket, még most sem tartanánk sehol.
- Na ezt már nevezem! Kezd…
Katsurounak mondania sem kellett semmit, a fellelkesült csapa máris nyújtott le, és készültek a 2km-es etapra. Liz odalépett mellé, és elismerően megjegyezte:
- Most már értem, mire ment ki az egész. Rá akartad venni őket, hogy együtt működjenek, igaz?
- Végül is igen. De Danny nélkül nem ment volna. Ha ő nem rázza gatyába tegnap a többieket, még most sem tartanánk sehol.
Liz mosolyogva követte Danny mozgását, aki a közben már
megkezdődött második etapon is Kosinak engedte a tempó diktálását. Amikor
jobbra nézett, észre vette, hogy a pályától nem messze álló nagy fa mögül valaki
leskelődik. Ez a fa jó pár éves volt már, hatalmas lombja pedig kellemes
árnyékot nyújtott. Mikor Liz közelebb ment, meg sem lepődött, hogy Adriant
találja ott, aki a hátát a fa törzsének támasztva, látszólag aludt.
Adrian nem is felelt, mintha tényleg aludna.
- Ne tettesd magad! Tudom, hogy hallasz!
Adrian most végre félszemmel felnézett rá.
- Mit akarsz?
- Mondom, nem akarsz esetleg a többiekkel tartani?
Adrian csak megrántotta a vállát.
- És ha nem?
- Mintha érdekelne…
El akart sétálni, de Liz megragadta a karját.
- Most meg hová mész?
- Közöd? Pont mint eszed!... Királylány… Menj és turbékolj a Don Juanoddal! Az sokkal jobban áll, mint ez a kotnyeleskedés!
Ezzel kirántotta a karját a lány kezéből, zsebre vágta a kezét, és elsétált. Liz csak fintorgott egyet és megcsóválta a fejét, majd inkább visszatért a többiekhez, akik közben már teljesítették is a távot, és most mindenki beért a célba, hiba nélkül. Katsurou elégedetten nézett az órájára.
- Még 11 óra sincs, és már mind végeztetek! Ez lenyűgöző teljesítmény, pláne ahhoz képest, ahonnan indultunk. És ami még szebb, messze várakozáson teljesített mindenki. Gratulálok, megérdemlitek a jutalmat, ami az ebédlőben vár majd délben!
- Hogy mit csinált?
- Titeket figyelt messziről, és lemerném fogadni, hogy nem először csinálta.
Danny a fejét vakarta egy darabig, majd megvilágosodni látszott.
- Így már minden világos!
- Mi a világos?
- Majd elmondom, ha a gyanúm beigazolódik.
- Te hármat is kaptál, Danny?
- Err… Igen, de nem értem, miért…
- Akkor nyisd már ki végre a másik kettőt is!
- Na de mi van a harmadikban?
Erre a kérdésre Danny lassan felemelte a harmadik borítékot is, és egy cetli mellett egy sárga, gumírozott szalagszerűség került a kezébe.
- Ez meg mi?
- Hát, csuklópántnak nagy, fejre meg túl kicsit!
- De akkor ez…
Mindenki döbbenten hallgatott, végül azonban Tonio szólalt meg.
- Szerintem, ha valaki megérdemli ezt a karszalagot, akkor az Danny, igaz srácok?
Erre a válasz egyértelmű igen volt. Danny persze nem volt ilyen biztos ebben, sőt, még azt sem egészen értette, mivel érdemelte ki. Azon az éjszakán még 11-kor is kint ült a karszalaggal a kezében a holdfény alatt, és azon tűnődött, hogy miért épp őt választotta az edző a birtokosául. Megint figyelmes lett a pályán némi mozgásra, és el is indult, hogy megnézze, ki lehet az, de nem egyenesen a pályára ment, hanem, tudva azt, hogy az illető azonnal eltűnne, ha odarohanna, inkább nagy ívben megkerülte a pályát, és épp akkor toppant a pályára, mikor emez a legkevésbé sem számított rá.
- Whoaah!
Bárki is volt az, alaposan meglepte ezzel a belépővel, amitől emez még hanyatt is esett. Mikor Danny jobban megnézte magának, meg sem lepődött, hogy Adrian az, edzőruhában és alaposan megizzadva.
- Közöd? Pont mint eszed!... Királylány… Menj és turbékolj a Don Juanoddal! Az sokkal jobban áll, mint ez a kotnyeleskedés!
Ezzel kirántotta a karját a lány kezéből, zsebre vágta a kezét, és elsétált. Liz csak fintorgott egyet és megcsóválta a fejét, majd inkább visszatért a többiekhez, akik közben már teljesítették is a távot, és most mindenki beért a célba, hiba nélkül. Katsurou elégedetten nézett az órájára.
- Még 11 óra sincs, és már mind végeztetek! Ez lenyűgöző teljesítmény, pláne ahhoz képest, ahonnan indultunk. És ami még szebb, messze várakozáson teljesített mindenki. Gratulálok, megérdemlitek a jutalmat, ami az ebédlőben vár majd délben!
Mindenki epedve várta a delet és az ebédidőt, de addig még
volt bőven idő. Liz és Danny addig elvonultak egy kicsit beszélni az Adrian
dologról.
- Hogy mit csinált?
- Titeket figyelt messziről, és lemerném fogadni, hogy nem először csinálta.
Danny a fejét vakarta egy darabig, majd megvilágosodni látszott.
- Így már minden világos!
- Mi a világos?
- Majd elmondom, ha a gyanúm beigazolódik.
Mikor elkolompolták az ebédet, mindenki betódult a kantinba,
és epedve várták a meglepetést, amivel Katsurou felcsigázta őket. Mindenki
kivette az ebédjét, és mikor mind az asztalhoz ültek volna a szokásos helyükön,
az asztalon borítékokat találtak. Danny hármat is kapott, amiből az egyikben
nem papír, hanem valamiféle kelme volt, talán gumírozott is. Azonban a többiek
örömteli kiáltásai és néhol a kibuggyanó örömkönnyek az ő érdeklődését is
felkeltették, és először a bélyeges táviratot bontotta fel, amiben nem is egy,
hanem mindjárt három levél is volt. A kézírásokból az édesanyját, a húgát és az
öccsét ismerte fel. Az öccse a maga egyszerű módján elmondta, mi történt vele
az elmúlt hetekben, a húga kicsit faggatni próbálta a helyről, meg a
körülményekről, miközben sajátos humorral mesélte a saját dolgait. A harmadik
levelet azonban az édesanyja írta, ami még neki is könnyeket csalt a szemeibe,
annyi szeretet és törődés jött le belőle. Liz is épp a sajátját bontogatta,
amit a bátyjától kapott az édesanyja nevében is, mikor meglátta a férfiúi
könnyeket. Megható volt, ahogy az óriásira nőtt Sergei is könnyekig meghatódva olvasta
a nyilván megható, ciril betűkkel íródott levelet. A fényképet is elővette s
egy darabig motyogott neki valamit anyanyelvén, mielőtt egy nagy puszit nyomott
volna rá és elrakta.
- Err… Igen, de nem értem, miért…
- Akkor nyisd már ki végre a másik kettőt is!
Danny először a levelet olvasta fel jó hangosan.
„Sikeresen kiálltátok a csapattá válás első nagy próbáját!
Gratulálok! A jutalmatok, hogy a holnapi napon mindenki azt csinál, amit csak
akar!”
Erre hatalmas üdvrivalgás tört ki. Mindannyian régen
dédelgettek vágyakat, amióta csak ideértek, és most megadatott a lehetőség is.
Erre a kérdésre Danny lassan felemelte a harmadik borítékot is, és egy cetli mellett egy sárga, gumírozott szalagszerűség került a kezébe.
- Ez meg mi?
- Hát, csuklópántnak nagy, fejre meg túl kicsit!
Danny szétnyitotta a cetlit, amin ez állt:
„Megérdemled, de vajon mered-e vállalni a vele járó
felelősséget?”
- De akkor ez…
Liz büszkén veregette meg a döbbent fiú vállát.
- Gratulálok, kapitány!
- Mi… ? K-kapitány… Én?! Mindenki döbbenten hallgatott, végül azonban Tonio szólalt meg.
- Szerintem, ha valaki megérdemli ezt a karszalagot, akkor az Danny, igaz srácok?
Erre a válasz egyértelmű igen volt. Danny persze nem volt ilyen biztos ebben, sőt, még azt sem egészen értette, mivel érdemelte ki. Azon az éjszakán még 11-kor is kint ült a karszalaggal a kezében a holdfény alatt, és azon tűnődött, hogy miért épp őt választotta az edző a birtokosául. Megint figyelmes lett a pályán némi mozgásra, és el is indult, hogy megnézze, ki lehet az, de nem egyenesen a pályára ment, hanem, tudva azt, hogy az illető azonnal eltűnne, ha odarohanna, inkább nagy ívben megkerülte a pályát, és épp akkor toppant a pályára, mikor emez a legkevésbé sem számított rá.
- Whoaah!
Bárki is volt az, alaposan meglepte ezzel a belépővel, amitől emez még hanyatt is esett. Mikor Danny jobban megnézte magának, meg sem lepődött, hogy Adrian az, edzőruhában és alaposan megizzadva.
IV.
Adrian
Danny olyan hirtelen toppant Adrian elé, hogy az argentin
fiú ijedtében felbotlott a saját lábában, és a következő pillanatban ülve
találta magát.
- Mi a jó… ?
Mikor aztán a sötétben végre ki tudta silabizálni a tettest,
aki alaposan ráijesztett, feltápászkodott, és legszívesebben eltűnt volna a
föld színéről.
- Mit keresel te itt kint éjnek évadján?
Adrian megállt és megfordult, de nem épp boldogan.
- Mintha neked ahhoz bármi közöd lenne, … Kapitány…
Danny kicsit megütközött ezen, de nem is annyira azon, amit
válaszolt, hanem a mondat végén.
- Mi? Te ott voltál?
- Hogyne lettem volna, elvégre még te sem lehetsz olyan
ütődött, hogy azt hidd, hogy étlen szomjan tengődök egész álló nap!
Adrian ellenszenvesnek akart tűnni, de valami a
viselkedésében inkább arra utalt, hogy valamit rejteget.
- De ha ott voltál, akkor vajon miért nem láttalak?
- Talán, mert a szemed sarkában látott dolgokra nem figyelsz
egyáltalán!
Adrian kicsit fáradtan csóválta meg a fejét.
- Meg nem is igazán érdekellek… Igaz?
Danny kicsit sajnálta is az enyhén kitaszított fiút, és
most, ki tudja honnan, egy borítékot halászott elő valahonnan, talán a nadrágja
korcából, és átnyújtotta neki.
- Azt hiszem, ez a tiéd!
Adrian megvetően nézett Dannyre, és szabályosan kitépte a
kezéből.
- Nem emlékszem, hogy kértem volna, hogy bárki is átvegye
helyettem… Én magam is átvettem volna, ha akarom.
- Mikor ma délben nem kaptad meg, gondoltam elkérem, és azt
is jól tudtam, hogy itt megtalállak majd ma éjjel is.
Adrian még egy metsző pillantással mérte végig a nála valamivel
idősebb beszélgetőtársát.
- Szóval te már leskelődsz is utánam?
- Nem, csak épp eléggé feltűnő vagy, mikor éjjelente
kijárkálsz futni.
- És ha éjjelente kijárok, akkor mi van?
Danny most már nagyon jól tudta, hogy az, amit Adrian
csinál, mind csak egy álarc.
- Mi lenne, ha inkább csatlakoznál a többiekhez, ahelyett,
hogy csak leskelődsz utánuk? Nem lenne jobb?
Na erre Adrian már csak egy gúnyos fintort vágott ki.
- Remek, szóval a kis hercegnő árulkodott, mi? Miről
árulkodott még, mi?Muszáj mindenbe beleütni az orrotokat?
Még mielőtt Danny akár egy újabb szót is mondhatott volna,
Adrian már jó formán ott sem volt. Erre csak megcsóválta a fejét.
- Remek…
Mikor Adrian visszaért a szobájába, levetette a teleizzadt
ruháit, letussolt, és csak akkor bontotta fel a borítékot, miután bezárkózott,
és leheveredett az ágyára.
- Remélem, jó híreket kapok!
A levél elég hosszú volt, több oldalas is, és jól láthatóan
egy kisgyerek gyöngybetűivel íródott. Adrian végül letörölte a könnyeit, még
egyszer utoljára megnézte a levelet, majd az ágya mellé dobta. Meglepő módon a
szobája, bár még csak három hete lakott benne, egy merő kupleráj volt. Végül
mégis elnyomta őt is az álom, és az elméje régi, és nem épp kellemes emlékek
irányába kalandozott el.
O~~~O~~~O
0-1-es állásnál, a
Plata FC Junior csapata jutott labdához, méghozzá egy szabadrúgás formájában.
Adrian összebeszélt a csapattársaival, hogy annyi dolga lesz, hogy beívelje a
labdát Juannak, a barátjának.
- Akkor rajta!
A sípszó elhangzott,
és a labda már érkezett is, miközben Juan próbált üresre mozogni, de két védő
gyűrűjében találta magát, akik könnyedén a földre vitték. Ami még rosszabb
volt, hogy véresre is taposták az amúgy is megsérült játékost. Adrian nem is
hallotta, hogy a bíró sípol, csak lendült a lába, és amikor a labdába rúgott…
O~~~O~~~O
- Adrian! Adrian! Mi az, megsüketültél, vagy mi?
Adrian morogva volt kénytelen tudomásul venni, hogy
sikeresen felébresztették. A hang Lizhez tartozott, aki már egy jó ideje
dörömbölt az ajtaján. Adrian kidugta a fejét az ajtón és nem tűnt épp
boldognak. Az ajtó másik oldalán Lizen kívül Danny és Mei is ott állt.
- Mit akartok, mi? Nem tűnt fel, hogy ez nem egy doboló
verseny?
- Bocs… Várj, te aludtál még?
Adrian unott fintorral hümmögött.
- Nem, csak a szemhéjam fénykiszűrő képességét teszteltem.
Erre mindenki köhécselt egy kicsit, hogy ne nevessék el
magukat. Mint az már nem először kiderült, Adriannak, még ha nem is volt egy
kimondott társasági ember, azért volt egy egészséges humorérzéke. Most is csak
sóhajtott egy nagyot.
- Na jó, halljuk, mit akarsz, hercegnő?
- Van ám rendes nevem is, ha nem tudnád, és ha néha a
többiekkel tartanál, akkor nyilván meg is tanulhattad volna.
Adrian idegességében csak a fejét vakarta.
- Figyelj, Tőlem akár Paula Abdul is lehetsz, de nekem akkor
is csak hercegnő maradsz a viselkedésednek hála!
Liz megcsóválta a fejét, Adrian tekintete meg végre a
többiekre tévedt.
- Na és ti? Egyáltalán mit kerestek itt? Ma szabad nap van,
nem?
- De igen, de egy kicsit ki akartunk ruccanni ma. Nem akarsz
csatlakozni?
Adrian összevonta a szemöldökét.
- Nincs senki más, akit zaklathattok? Rokon? Barátok? Egy
dühöngő Elefántcsorda?
Lizt nem volt ilyen könnyű lerázni.
- Ugyan már Adrian, nehogy már pont ma zárkózz be, mikor
olyan szép, napos idő van!
Adrian erre kitárta az ajtaját a lány előtt, aki az elé
táruló látványtól fülig kivörösödött: Adrianon ugyanis csak egy alsógatya volt.
- Ha gondolod, be is jöhetsz, és végignézheted, mennyire
teszek magasról erre a szép napra!
Na ekkor látta idejét Mei, hogy belépjen a beszélgetésbe.
- Ha már az ő kedvükért nem akarsz kimozdulni, legalább az
én meghívásomat fogadd el!
Adrian megint csak felhúzta a szemöldökét az ismeretlen
láttán.
- Na és te ki akarnál lenni mégis?
- Kaozuki Mei vagyok, örvendek!
Szokása szerint meghajolt, amire a fiú csak zavarodottan
körül.
- Szóval te vagy a főkolompos, mi?
- Ha úgy vesszük, igen.
Mei egy plakátot vett elő a táskájából.
- Az a helyzet, hogy én az iskolámba hívtam meg a
barátaidat, mert ma van a nyári kulturális fesztivál utolsó napja, és ma
lesznek a legjobb programok… A Zárónap mindig a legjobb… Na? Mit gondolsz?
Adrian épp nemet akart mondani, de Mei annyira kérlelve
nézett rá,hogy még az ő szíve is megolvadt tőle, és nem bírta tovább.
- Jól van, egye fene! Csak adjatok úgy tíz percet!
Ezzel az ajtó be is csukódott mögötte, és nem kis
meglepetésre, pontosan tíz perccel később csatlakozott a többiekhez. Mei
elismerően meg is jegyezte:
- Ezt nevezem én precíziónak!
- Mit vártál? Tíz percet mondtam, nem?
Adrian arca most sem mutatott semmilyen érzelmet, de mind
látták már rajta, hogy csak megjátssza magát. Az iskola maga nem volt messze,
és út közben Mei elmagyarázta, hogy mégis mire számítsanak a nap folyamán.
Adrian közben alaposan megnézte magának az amúgy szemrevaló lányt, ami Dannynek
is szemet szúrt.
- Csinos kislány, mi?
- Azt nem mondom, hogy nem… De neked mégis mi közöd hozzá,
mi?
Adrian azért próbálta fent tartani a látszatot, hogy hidegen
hagyja a trió kedves közeledése, de nem volt ez olyan egyszerű. Mei hamarosan
megállt egy kapuban és megfordult a többiek felé.
- Nos, Isten hozott titeket a Touhozaki Gimiben!
Mintha csak mindennek nagynak kellene lennie, a gimnázium
maga is nagyjából fele akkora területen feküdt, mint maga a sporttelep is. Ha
azt vesszük, hogy a telep maga hány különböző sportág képviselőinek elégítette
ki minden igényét, nem kérdés, hogy maga az iskola is hatalmas volt. Összesen
nagyobb oktatási épület, egy egészen elképesztő méretű tornacsarnok, egy külön
épület az ebédlőnek, egy másik a kazánháznak, hatalmas, minden igényt kielégítő
szabadtéri sportpályák, focipálya, baseball pálya, mérhetetlen méretű
parkosított udvar, a főépülethez vezető út pedig mint a mesékben, a legendás
cseresznyefákkal körbeültetve mindkét oldalon.
- Olyan ez a hely, mint valami animációs filmben… Minek is
nevezitek?
- Anime?
- Az-az! Gyönyörű!
- Hát, még ha tavasszal jönnétek ide egyszer! Április elején
virágba borulnak a fák, és április közepén, mikor elvirágzanak, valóságos pihe-puha
rózsaszín szőnyegen vonulhatnátok végig a bejáratig!
Liz tisztán maga elé tudta képzelni ezt a valószínűleg
csodálatos látványt. Mindig is nagy vágya volt, hogy egyszer élőben is lássa
ezt a sziromesőt.
- Na és mi van az egyenruhás diákokkal?
Adrian jól mutatott rá, hogy a civil ruhások közt nem egy
formaruhába öltözött diák is sürgött-forgott a tömegben, akik most is
özönlettek be a kapun. A fiúkon fekete nadrág, fehér ing és félcipő, a lányokon
matrózblúz, sötét szoknya, fehér zokni és csinos kis topánka.
- Az ő dolguk, hogy a VIP vendégeket kísérjék.
- VIP vendégeket, mi?
Adrian szokatlanul élt, talán épp azért, mert jót tett neki,
hogy kimozdult végre kicsit a szobájából. Végre lehetősége nyílt kikapcsolni
egy kicsit, és nagyon úgy tűnt, hogy bejött neki. Mei először is a saját
osztályába vezette a többieket, ahol lázas készülődés folyt.
- Nem vállaltátok túl magatokat kicsit?
- Áh, ha tudnátok, még az osztályok közti vetélkedőket is mi
szervezzük.
- Na és az úszócsapat? Nem készültök valamivel egyéniben is?
- Semmi konkréttal, de a mi helyünk ma a Maid Caféban lesz,
felszolgáló lányokként.
És valóban, Mei barátnői már beöltözve bukkantak elő a
semmiből szinte, és már cibálták is magukkal.
- Na jó, ahogy látjátok, nekem mennem kell! Ti csak
nézelődjetek és érezzétek jól magatokat! Majd ne felejtsetek el visszajönni!
2–F osztály!
Danny és társai jobbnak is látták odébb állni. Adrian kicsit
zavartan vakargatta a nyakát, és némileg hezitálva tette fel a nagy kérdést:
- Srácok, talán hülye kérdés, de mi az a Maid Café?
- Erre én is kíváncsi lennék.
Adrian és Liz úgy nézett Dannyre, mint akinek mindent tudnia
kell, és nem is kellett csalatkozniuk.
- A Maid Café nem csak egy egyszerű kávéház, ugyanis az
ilyen helyeken csak 25 év alatti, csinos fiatal lányok dolgoznak, méghozzá
cselédlánynak öltözve.
- Szóval a zsenge pipi husik, mi? Az hogy van, hogy én még
nem hallottam erről ezelőtt?
- Úgy, hogy Japánon kívül még nem túl elterjedt a
szórakozásnak ez a formája. Ezek a kávézók arról szólnak, hogy a férfiak
nyugodtan legeltessék a szemeiket a szebbnél szebb fiatal pincérlányokon,
miközben tálcán fácán kiszolgálják őket.
- Te aztán sokat tudsz erről a témáról!
Liz incselkedő megjegyzésére Danny csak vállat vont.
- Ha már egyszer beszélem a nyelvet, nyilvánvaló, hogy a
kultúráról is sokat tudok, nem?
Liz is csak vállat vont erre. A nagy fesztiváli tömeg csak
lassan mozgott, de nem is ok nélkül, mert volt bőven mit megnézni. Az iskola
sportklubjai barátságos versenyekben mérték össze a tudásukat, amiből a órás
focibajnokság volt a csúcs. Adrian azonban csak a fejét csóválta a játékosok
láttán, és mindössze néhány percnyi
nézelődés után már ment is.
- Mi van, téged nem érdekel?
Liz kérdésére megállt, és csak a válla fölött szólt vissza.
- Miért fárasztanám magam? A mi csapatunk, ha egyáltalán
lehet így nevezni, sosem fog még erre a szintre sem elérni!
Liz erre csak rosszallóan fújt egyet, amiről Danny tudta is
nagyon jól, hogy mire gondol.
- Hagyd csak, hagy menjen!
- De téged az egy cseppet sem zavar, hogy így viselkedik?
Danny csak a vállát vonogatta.
- Nehogy azt hidd, hogy nem zavar, csak épp igaza van. Ezek
a srácok nem profik, mégis messze előttünk járnak minden értelemben.
Liz megértően bólogatott, de közben az is feltűnt neki, mennyire
sóvárogva nézi Danny a pályán lévő játékosokat. Nem is állhatta meg, hogy ne
kérdezzen rá.
- Hiányoznak az otthoniak, igaz?
- Igen, pláne a tegnapi levelek után… Nem biztos, hogy jó
ötlet volt, lehet, hogy a lázadozók megint erőre kapnak!
- Badarság! Tegnap beszéltem Tonioval, és főkolompos létére
ő maga mondta, hogy most már mindenképpen itt fog maradni és végigcsinálja. A
többiek, akiket megkérdeztem még, szintén így vannak vele.
Danny megmosolyogta kissé a saját butaságát. Végre
megérezte, hogy annak, amit mondott, mégis csak hatása volt a hallgatóságra.
- Na és a karszalag? Láttam ám, hogy tegnap egész nap azzal
járkáltál. Mit gondolsz, elfogadod?
- Még nem tudom… Azon tűnődtem egész nap, hogy egyáltalán
miért épp nekem adta, és miért pont most? Teljesen megzavarodtam…
- Talán azért, mert amit a többieknek mondtál.
- Arra a szentbeszédre gondolsz? Csak locsogtam
össze-vissza… A fene sem gondolta, hogy bárki is ennyire a lelkére veszi!
- De a lelkükre vették, és ez a lényeg. A lelkiismeretükre
hatottál.
Danny sosem tartotta magát szónoknak, hanem inkább a tettek
emberének. Amit Liz mondott viszont furcsán jól esett neki. Valamiért ők ketten
nagyon egy húron pendültek, mindig megtalálták a közös hangot, még akkor is,
mikor minden kívülálló számára úgy tűnhetett, hogy épp egymás idegeit eszik.
Ilyenkor a szemlélődők általában lemaradtak a végérő, ami általában nevetésbe
torkollt. Még az első edzésnapon is a vita is kis híján verekedés is csak móka
volt, amit igazán talán csak Adrian látott át jól, még ha figyelmen kívül
akarta is hagyni.
- A francba!
Az egyik csapat kapusa a karját fogta fájdalmában, és nem
bírt felkelni a földről sem. A többiek azonnal a szerencsétlenül járt társuk
segítségére siettek. Liz és Danny is közelebb ment a sérülthöz, akit le is
kísértek a pályáról.
- Nagy a baj?
Liz most hasznát vehette a Meiről és Dannyről ráragadt
kevéske japán nyelvtudásának.
- Rosszul esett, és most fáj a válla és a mellkasa is.
- Akkor le kell cserélni, nem?
- De le kéne, de a cserekapusunkat máshová is beosztották,
és nem ér ide már erre a meccsre!
Liz huncut mosollyal sandított Dannyire, és kicsit dicsekvő
hangon megjegyezte:
- Én tudok egy csodakapust, aki épp ráér!
- Na és ki lenne az?
Liz egy laza mozdulattal Dannyre mutatott.
- Ő itt!
Danny idegesen sziszegte a lány fülébe:
- Ebbe engem miért kellett belekeverni?
- Csak hogy ne unatkozz olyan nagyon!
A csapat gyors kupaktanácsot tartott, és végül mind csak
vállat vontak.
- Jól van, lássuk, mit tud ez a csodakapus!
Danny Lizre nézett, az viszont csak egy elegáns mozdulattal
utat mutatott neki.
- Na jó, de jössz nekem ezért valamivel!
Liz csak sejtelmesen mosolygott, és miközben az amúgy
szerencsés módon kényelmesen öltözött fiúra aggattak egy zöld mellényt, és
valahogy bekönyörögték a bírónál, hogy elfoglalhassa az őt megillető helyet,
még halkan megjegyezte:
- És már tudom is, mi lesz az!
Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, elindult, hogy végre is
hajtsa a tervét.
Eközben a Maid Caféba, ahogy Mei nevezte, zajlott az élet.
Mei maga is csinos ruhácskába öltözve járkált fel és alá az asztalok között.
- Elnézést, kisasszony!
Nyilván Meinek szólt, és ő készséggel a hang irányába
fordult, de mikor meglátta az őt hívó illetőt, a vér is majdnem az ereibe
fagyott. Egy kapucnis pulóveres alak ült az egyik sarokban, és épp neki
integetett. Mei először nem tudta, mihez is kezdjen, csak állt bambán, de még
időben észbe kapott mielőtt bárki kérdőre vonta volna, összeszedte magát, és
szépen odasétált, a tálcát magához szorítva meghajolt és kedvesen szólította
meg a titokzatoskodó idegent.
- Állok rendelkezésére, uram!
Mikor felegyenesedett, valamivel halkabban és sokkal
személyeskedőbb hangnemben folytatta.
- Mondd, mégis mi a fészkes fenét keresel itt?
- Kedvesebb is lehetnél, nem? Elvégre te itt felszolgálsz,
vagy mi a szösz…
Mei kezdte elveszíteni a türelmét, de még halkan folytatta.
- Ő küldött igaz? Miért kell folyton ellenőriznie? Ennyire
nem bízik bennem?
- Ugyan már, nem küldött a kutya sem. Csak gondoltam,
megnézem, hogy boldogulsz, Q- …
Mei majdnem eldobta a tálcát, de még épp idejében kapott
utána, és lassan az idegtől elkékülő fejjel sziszegte.
- Ki ne mondd hangosan!
- Jó-jó! Na, akkor kiszolgálsz, vagy mi lesz?
Meiből most már kitört a vulkán, és teli tüdőből ordítva
válaszolt.
- Már kb. azóta várom, hogy kinyögd, mióta idejöttem, te
hatökör!
A teremben kialakított másik nyolc asztal mellől minden
szempár Mei felé fordult a lán pedig fülig vörösödve meghajolt, és rettenetes
zavarában csak halkan makogta.
- Mármint… Mit parancsol az úr?
Kínos csend támadt, amit Mei nagy szerencséjére egy ismerős
női hang tört meg.
- Mei, egy kicsit elrabolhatlak?
Liz állt az ajtóban, és Mei barátságosan intett neki.
- Egy pillanat, csak…
Visszafordult a kellemetlenkedő alakhoz, de annak már csak
hűlt helyét találta. Még halkan azért megjegyezte, mielőtt Lizhez tipegett
volna a magas sarkújában:
- Úgy utálom, mikor ezt csinálja!
Eközben Adrian a fesztiváli kavalkádban ténfergett, sorra
végigjárva mindent, ami a legkevésbé is érdekesnek ígérkezett. Végigült egy
előadást, ami első látásra leginkább egy mesén alapuló előadás volt. Ugyan egy
szót sem értett az egészből, de az előadók gesztikulációján és a
hangsúlyozásukon jót mulatott. Utóbb tudta meg, hogy amit ő mesének vélt, az
valójában a hasonló kulturális fesztiválokkal, azok hátterével és a hozzájuk
kötődő szokásokkal volt kapcsolatos. Voltak bőségesen édességeket és
ételkülönlegességeket árusító bódék is, amiket sorban végigkóstolt, majd az
iskola zenekarának előadását is hallgatta egy darabig, mielőtt megint a
focipálya felé vette volna az irányt. Menet közben még egy diáklányoknak kiírt,
amolyan házi szépségversenybe is bekukkantott, és az egyik lányra még egy
szavazatot is leadott. Meg kellett azt is állapítsa, hogy az iskolába szép számban
járnak a szemrevaló, sőt gyakran kivételesen szép lányok. Végül elért végre a
pályához, és ekkor érezte, ahogy megremeg a talaj a lába alatt, és egy labdát
látott falrengető erővel a hálóba csapódni.
- Mi a… ?
A távolban Dannyt látta, ahogy egy remekül sikerült, szinte
eget rengető erejű, lövés után leteszi a lábát.
- Na ne… Már itt is utolér ez… ?
Ez igen régi, és igen kellemetlen emlékeket idézett fel az
argentin fiúban.
O~~~O~~~O
- Én nem akartam! Esküszöm, nem akartam…
- Menj már innen végre!
Az ellenfél egyik játékosa lökte hátra Adriant, aki
kétségbeesetten próbált magyarázkodni.
- Eredj már innen! Meg is ölhetted volna te állat!
Adrian meghökkenve állt, miközben az orvos épp a rémes
állapotban lévő, és eszméletét veszett fiút próbálták stabilizálni az orvosok.
A bíró ekkor magához hívta Adriant, és minden különösebb magyarázat nélkül
felmutatta a piros lapot. Adrian sem hitte el, de kiállították.
O~~~O~~~O
- Ez egyszerűen nem lehet igaz!
Közben a pályán, ahol Danny épp beugrót játszott az egyik
csapatban, épp szabadrúgáshoz készülődtek a csapatok. Amióta Danny beállt,
nagyon gólokat sem kaptak, és az első meccs 2-2-es döntetlenje után sikerült
három győzelmet is bezsebelniük, a csapat jobban mozgott, és sokkal ütőképesebb
lett a játékuk is. Most is az állás 0-0 volt, és Danny is komolyan unatkozott
már a kapuban, így gondolt egyet és elindult előre. Már csak másodpercek
lehettek hátra, és a labda mögött álló társa felé kiáltott:
- Gurítsd le lövőre!
Emez hátranézett, majd bólintott és már érkezett is a labda,
Danny nekirugaszkodott, a lába meglendült, az utolsó lépésnél a talaj
megremegett a talpa alatt, a labda találkozott a lábával, és a következő
pillanatban mindenki döbbenten tapasztalta, hogy a labda már a hálóban pörög.
- Góóóóóól!
Senki sem értette, mi történt pontosan, de a gól, az gól, és
a bíró a meccset is lefújta, miközben az átmeneti csapattársai sorra ugráltak
Danny nyakába. A döntő gól volt ez, és Danny jobbnak látta odébb állni, helyet
adva a közben megérkező cserekapusnak. Inkább el akart indulni, hogy megkeresse
a többieket.
- Te meg hová indultál, mi?
Adrian szólalt meg hirtelen tőle balra.
- Gondoltam, megkeresem Lizt, és együtt nézzük meg magunknak
ezt a Maid Cafét. Na és te?
Adrian csak közömbös arccal válaszolni akart, de hirtelen
valaki a vállára tette a kezét hátulról, amire ő azzal válaszolt, hogy elkapta
és megcsavarta a csuklóját.
- Auu! Ez mire volt jó?!
Mint kiderült, Mei volt az, aki nyilván nem így képzelte el
a dolgot. Adrian rögtön el is szégyellte magát, és lesütött szemmel hátrált el
a lánytól.
- I-izé… bocs…
- Te jó ég! Hallottál már a kíméletességről? Finomabban is
bánhatnál egy hölggyel!
- Mondom, hogy sajnálom!
Mei kicsit bosszúsan markolászta a sajgó csuklóját, Adrian
meg a szégyentől kivörösödött fejjel próbált bocsánatot kérni, majd végre észbe
kapott.
- Te Mei, neked nem a Maid Caféban vagy mi a szöszben
kellene lenned?
- Ami azt illeti, de igen, de valaki elvállalta, hogy
levált, így gondoltam megkereslek titeket, hogy együtt menjünk nézelődni. Mit
szóltok?
- Tőlem ugyan…
Adrian szokás szerint unott arcot vágott, de Mei tudta már
nagyon jól, hogy majd megvész, hogy megtudja, mi is a Maid café valójában.
Danny még hozzátette:
- Lizt is keressük, nem láttad esetleg?
- Ki tudja, lehet épp jó helyre indulunk, legalább is
szerintem.
Így Danny is csatlakozott és hárman indultak el a 2-f
osztálytermébe. Ami mindkét fiúnak egyből feltűnt, az a pincérlányok feltűnően
csinos öltözéke volt. Az egyik világoskék, a másik sárga, a harmadik pedig fehér
alapon kékkel szegett, már-már kihívóan rövidruhácskát viselt, kötényt, fehér
kesztyűt, és magas sarkút. Az is igaz volt, hogy a legcsinosabbjai vállalták
fel ezt a szerepet. Mei az egyik félreeső asztalhoz vezette a két fiút, majd
mikor mind helyet foglaltak, akkor merült fel végre a kérdés.
- Szóval, ki is ez a te helyettesed?
- Majd mindjárt… Oh, már itt is jön!
Danny és Adrian hátranézett, és a csodálkozástól a szájuk is
tátva maradt.
- Isten hozta az urakat! Miben lehetek szolgálatukra?
Amikor ugyanis a meghajló, rózsaszín ruhás pincérlány
felegyenesedett, nem volt más, mint:
- Liz?!
- Hercegnő?
Liz a mosolya fölött egy szúrós pillantást vetett Adrianra,
aki jobbnak is találta nem is szólni többet.
- Err…
- Gyere Adrian, mi menjünk máshova!
Mei kimentette az argentin fiút az elég gázos helyzetből, és
egy asztallal arrébb ültek beszélgetni. Danny viszont nem tudott napirendre
térni Liz megjelenése fölött.
- Te meg mit csinálsz ebben a hacukában?
- Te mondtad, hogy jövök neked egyel, hát alkut kötöttem
Meiel, hogy ő lefoglalja Adriant, amíg én kölcsön veszem a ruciját, és
felszolgálok… Főleg neked, ha nem baj…
Danny csak a fejét csóválta.
- És nem kényelmetlen?
- Majdnem ugyanazok a méreteink Meiel, de mellben kicsit
tényleg szorít…
- És a huzat?
Liz kérdő tekintetére Danny csak elnézett a lány mellett, és
az asztalra csapott, mire vagy hatan kapták el a tekintetüket a nyilván nem
akármilyen látványról. Többen idegesen köhécseltek is.
- Tudod, úgy 10 centivel magasabb is vagy Meinél, így a az
amúgy sem épp szolid szoknya még többet takar ki, mint kéne. Erre pedig nyilván
nem én vagyok az egyetlen, aki felfigyelt.
Liz kínos arccal húzta le hátul a szoknyáját.
- Mármint… ?
- Igen, a japánok nagy szoknyabolondok és neked is épp a
fehérneműdet pécézték ki mind…
Danny némileg tapintatosan nem tette hozzá még, hogy „meg
azt a formás részedet, ami benne van.”
- Remek, akkor ennyit erről! Én megyek átöltözni!
- Jó, én itt megvárlak!
Eközben Adrian kicsit idegesen figyelte, ahogy Mei a még
mindig sajgó csuklóját igazgatja. Nagyobb baja nem lett ugyan, de azért fájt
rendesen.
- Jól elintézted, mondhatom! Ez még jó ideig folyton ropogni
fog…
- Figyelj, hányszor mondjam még el, hogy sajnálom?
- Nem elég csak sajnálni! Elvárom, hogy kiengesztelj valamivel!
Adrian meg tudott volna esküdni, hogy ezt fogja mondani, és
megtapogatta a zsebeit, amik nyilván üresek voltak, mert az aznapi zsebpénzét
már elnassolta. Kínjában körülnézett, és épp Danny került a látókörébe. Nagyot
nyelt, és visszafordult a lányhoz.
- Mi lenne, ha előre mennél? Találkozzunk az ételes
standoknál!
- Okés!
Mei huncutul kacsintott egyet, és már ott sem volt. Adrian
fújt egy nagyot, és átosont a másik asztalhoz, ahol szép lassan letelepedett az
egyik székre.
- Kapitány!
Danny nem válaszolt, inkább úgy tett, mint aki nem is
hallja.
- Hallod, kapitány!
Danny továbbra sem figyelt, Adrian megforgatta a szemeit, és
valamivel hangosabban folytatta.
- Danny!
- Mondjad!
Danny nagy ártatlan képpel fordította végre Adrian felé a
figyelmét.
- Nem tudnál kölcsön adni egy kis zsetont?
- Elverted az egészet, mi?
- Igen, de most szeretném kicsit kiengesztelni Meit.
Danny csak széttárta a karjait.
- Bocs öreg, de egy vasam sincs!
- Ne csináld már! Honnan szedjek akkor mégis?
- Miért nem kérdezed meg Lizt?
- Mit kérdezzen meg tőlem?
Liz épp időben tért vissza, ezúttal már kényelmes ruhában.
Adrian megint megforgatta a szemeit, de nem volt más választása.
- Her… Mármint Liz kisasszony… !
- Na, már kisasszony lettem? Valamit nagyon el akarhatsz
érni nálam, ha már ilyen jól nevelt lettél!
Adrian behúzta a nyakát, és elmakogta, miről volna szó, amin
a lány jót mosolygott.
- Háááát…
Mei közben már várakozott egy ideje az édességes
strandoknál, aztán valaki hirtelen a háta mögül egy finoman illatozó zacskót
lógatott épp az orra elé.
- Ez… Taiyaki?!
- Ha minden igaz, akkor igen!
Mei megfordult, és Adriannal találta magát szembe, aki a még
meleg csemegével teli papírtasakot nyújtotta át neki.
- Honnan tudtad, hogy…
- Hogy szereted? Nos, aki árulta, az állítólag valami
ismerősöd.
Mei nevetve vette át a csomagot és már vette is ki a friss,
még gőzölgő, hal formájú csemegét, és már harapott is bele.
- Ez a Kenji nagyon tud…
De az ízlelgetés közben is jutott ideje egy epés
megjegyzésre.
- Jól lehúztad ezért Dannyéket, mi?
- Majdnem térden állva könyörögtem Liznek ezért a kis
pénzért…
Mei csak mosolygott azon, ahogy Adrian végre nevén
szólította az idősebb lányt. Attól viszont, hogy a keze sajgott, a jó szíve még
megvolt.
- Te nem is kérsz?
- Nem, mind a tied!
- Ne csináld már! Nem vagyok én irigy kutya, hogy ne
osztozzak veled!
- Na de az ötödik…
- Majd eldöntjük!
Egészen a focipályákig bandukoltak el, és a lány valóban
megfelezte a Taiyakikat, míg végül csak egy maradt a tasakban.
- Ez a Kenji… Mindig párosan szokták adni!
- Csak öt volt kész, és én azt mondtam neki, hogy annyit
adjon, amennyit csak tud.
- Akkor ez a te hibád, így a tiéd az utolsó!
- Na nem! Mondtam már, hogy neked vettem, tehát a tied!
Addig-addig, hogy Mei egyszerűen fogta és kettétörte az
utolsót.
- Na tessék, így már neked is jut!
- Nagyszerű… Rémes vagy, csak hogy tudd!
Mei megint elnevette magát, akármennyire is komolynak is
szánta ezt a fiú. Egyszer csak Adrian a lány arcára tette a kezét, és egy finom
mozdulattal végigsimított rajta, mire emez meg fülig vörösödött, de egy apró
simítással vége is volt.
- Ez meg mi volt?
- Csak a szád sarkában láttam egy kis tölteléket…
A félhomályban Mei nem láthatta, de Adrian is kivörösödött
és az általános zavar miatt egy darabig nem szóltak többet. A focistáknak épp
vacsoraszünet volt, így nem volt a pályán egy teremtett lélek sem, és csak egy
sor reflektor világított.
- Szóval te argentin vagy, igaz?
- Ezt meg honnan tudod?
- A neved hangzásából, és abból, hogy Batistutás mezben rugdosod
a labdát esténként, mielőtt kocogni indulnál.
Adrian csak nézett egyet a lány megfigyeléseire.
- Szóval te kémkedsz utánam?
- Nem szükséges! A kollégiumi szobám ablaka épp a
futópályára néz, így minden este látlak.
Adrian csak sokat mondóan bólogatott.
- Annak idején mindenki az új Batistutának nevezett, innen a
mez is.
- Mikor hívtak így?
- Mikor még ígéretes serdülő focista voltam.
Adrian szépen elmesélte, hogyan került karnyújtásnyi
közelségbe ahhoz, hogy bekerüljön a Boca Juniors nevelő programjába, ám közbe
jött egy szerencsétlen eset, ami lényegében az egész karrierjét kettétörte.
- Megsérültél?
- Még ha csak én sérültem volna meg… Én okoztam súlyos
sérüléseket valakinek… Majdnem rosszabb is lett.
- Na de hogyan?
Adrian nagyot sóhajtott, mielőtt elkezdte volna.
- Egy teljesen ártatlan helyzetnek indult. Egy héttel a
válogató előtt egy helyi kiscsapat ellen játszottunk a csapatommal, és az egyik
barátomat felrúgták a tizenhatos előtt nem sokkal. Az lett volna a dolgom, hogy
beíveljem fejre a labdát, de megláttam ahogy a legjobb barátomat brutálisan
lefaltolják, méghozzá úgy, hogy a vére is kiserkent.
- És mi történt?
Adrian megcsóválta a fejét.
- Én sem értettem nagyon sokáig. Elborult az agyam, és
teljes erőmből ellőttem a labdát, amivel telibe találtam az egyik védőt, aki
emiatt súlyos sérüléseket szenvedett.
- Fejbe találtad?
- Épp ez az, hogy mellkason… A labda azonban olyan erővel
találta meg, hogy a halál szélére sodródott miatta. Eltört a szegycsontja, alig
maradt ép bordája, az egyik bordája mélyen a tüdejébe fúródott, egy másik kis
híján a szívébe… Csak milliméterekkel kerülte el.
Mei elszörnyedve hallgatta ezt a rémmesébe illő történetet.
- És mi történt?
- Engem szándékos, és súlyos sérüléseket okozó veszélyes
játék miatt kiállítottak, a szabálytalankodó sráccal együtt. Őt 8 meccsre
tiltották el, mert eltörte a barátom térdkalácsát, engem pedig… 2 teljes évre.
Mei könnybe lábadt szemekkel hallgatta igen szerencsétlen
történetét.
- Szinte azonnal kirúgtak a klubomtól, mindenfelé elterjedt
annak híre, hogy mit tettem, így esélyem sem volt, hogy két évvel később megint
csapatot találjak magamnak.
Adrian szemlesütve folytatta:
- Mikor az öreg mester megkeresett, hogy focicsapatot
toboroz, alig hittem el, hogy én is a listán vagyok. Egy részről jól esett,
mert valakinek mégis eszébe jutottam, másrészt féltem, hogy megint megtörténik,
ami akkor, vagy még rosszabb.
- Mi történhetett volna?
Adrian erre felemelte a hangját, hogy ne csak Mei hallja.
- Jól van, most már előjöhettek! Nem kell tovább
hallgatóznotok!
Danny és Liz előbújtak a homályból, és Adrian kicsit
eltávolodott tőlük, hogy jól lássák a lámpák fényében.
- A kérdésedre válaszolva…
A szél kísértetiesen kavargott körülötte eddig is, de most
egy csettintésére szinte szélviharrá vált, ami nagy porfelhőt kavart fel
körülöttük, majd ugyanilyen könnyedén el is csendesítette a szelet.
- Mikor azon a napon elvesztettem az uralmat, a szél
tombolni kezdett körülöttem, és az adott a labdának egy akkora lökést, ami
ilyen sérüléseket tudott okozni.
A pálya mellett egy labda hevert a fűben. Adrian magához
vette, és egy kis labdazsonglőr bemutatót tartott. Dekázgatott, a
legkülönfélébb cselek és trükkök tárházát vonultatta fel, bűvölte az odaképzelt
védőket, és gyilkos pontossággal lőtte ki a jobb felső sarkot 23 méterről.
Végül visszatért a többiekhez.
- Tudjátok, van egy 11 éves kishúgom, aki kicsi volt még,
mikor ez az eset történt, és nem akartam, hogy miattam bántsák esetleg, így az
összes focis cuccomtól megszabadultam a mezt kivéve.
A szívére tette a kezét, és így folytatta.
- Sőt, még a meztől is megszabadulhattam volna, ha akarok,
de egy valamitől sehogy sem tudnék soha megszabadulni, és ez a foci iránti
szenvedélyem!
Danny és a lányok széles mosollyal nyugtázták ezt az őszinte
beszédet, Adrian pedig hozzátette.
- Azért edzek egyedül, hogy biztosan ne árthassak senkinek.
Majd csatlakozom, ha úgy érzem, eljött az ideje!
Az este hátra lévő részét már együtt töltötték el négyen. A
színházszakkör egy modernizált Rómeó és Júliát adott elő, bandaháborúval,
gangster rapperekkel, és valamivel kötetlenebb történetvezetéssel, ami
Adriannak is elnyerte a tetszését, mert saját elmondása szerint ő maga is egy
elég balhés környéken nőtt fel. Azt is töredelmesen bevallotta, hogy az, amit
Meiel tett, az is csak egy rossz beidegződésből eredő önvédelmi reflex volt.
Mei már rég nem haragudott rá, és a 10-kor kezdődő, a fesztivált lezáró
tűzijátékot is együtt nézték meg egy padról, egymás mellett ülve. Mei egész
közel evickélt a fiúhoz, aki persze láthatóan észre sem vette az iskola mögül
fellőtt bombák robbanásának látványa közepette. Danny csak azon kapta magát,
hogy Liz a vállára hajtja a fejét, miközben ők ketten is egy korlátnak dőlve
nézték a látványt. A fiú talán a tapintatossága miatt nem karolta át a lányt,
kihasználva ezzel a helyzetet, pedig talán Liz is épp erre utazott. Aztán a két
fiú annak rendje és módja szerint haza is kísérte a két lányt. Mikor Adrian
elköszönt, Mei még dobott neki egy nagy puszit, amire nagy zavarában nem is
tudott mit mondani, csak zavartan integetett vissza. Érezhetően megtetszett
neki a kis japán lány, és ez fordítva is igaz volt az eddig kissé zárkózott, de
most hirtelen megnyíló fiú iránt. Mikor aztán megfordult, hogy a szobájába
menjen, hogy nyugovóra térjen, megint a kapucnis alakkal találta magát szemben.
A meglepetéstől majdnem elkiáltotta magát.
- A jó ég szerelmére! Hányszor mondtam már, hogy ne csináld
ezt?!
Emez fel sem vette a gúnyos megjegyzést.
- Sikerült?
- Igen. Az egyes fázis sikeres volt. Majdnem biztos, hogy
hamarosan összeáll végre a csapat.
- Helyes.
A kapucnis alak már menni akart, ikor a lány megragadta a
vállát.
- Gyouzan, mikor hagyhatom már abba ezt a színjátékot? Kezd
már a fejemre nőni ez az egész.
- Ne aggódj, Q-Feillet! Nem sokáig kell már tűrnöd!
Ezzel Gyouzan, ahogy nevezte, ellépett a lánytól, majd egy
villanás után kámforrá vált. Mei, vagy Q-Feille, ahogy Gyouzan nevezte,
nyugovóra tért. Eközben a focisták kollégiumában megint Adrian volt az utolsó,
aki ébren volt, vagy legalább is ezt hitte, azonban telefoncsörgést hallott, és
hamarosan halk kopogtatást az ajtón.
- Mester?
Katsurou állt az ajtó másik oldalán.
- Telefonod van Adrian, elbeszélgetés Amerikából!
Adrian hirtelen kiugrott az ajtón, és rohant volna a telefonhoz,
de rossz irányba. Katsurou még épp idejében szólt utána:
- Emerre rövidebb!
Adrian jó formán egy zsebkendőnyi felületen megfordult, és
rohant is, hogy széles mosollyal felkapja a férerakott kagylót.
- Juanita!
Egy izgatott, és a boldogságtól majd elrepülő kislány hangja
csicsergett a vonal másik végén, és csak vagy félórányi beszélgetés után tért
meg végre Adrian is az ágyába.
Másnap reggel már mindenki nagyban melegített, mikor egy
igen szokatlan alak jelent meg a pálya szélén: Adrian állt ott melegítőben és
edzőcipőben, és egyenesen Katsurou felé vette az irányt.
- Szeretnél valamit, Adrian?
- Két dolgot is: Először is, megköszönni, hogy elintézte
nekem azt a tegnap esti telefont a kishúgommal!
Katsurou csak mosolyogva bólogatott.
- A másik pedig…
Adrian ledobta a melegítő felsőjét, ami alatt most is a
Batistutás mezt viselte.
- Szeretnék ma én is csatlakozni a többiekhez, ha nem bánja!
Katsurou válasz helyett Adriannak dobta a labdát, amit eddig
a hóna alatt szorongatott. Adrian ügyesen lekezelte, mire Katsurou a többieknek
odakiáltotta:
- Jól van csapat! Ma egy játékkal kezdünk! Aki el tudja
venni a labdát Adriantól, az nyer!
Erre a többiek egymásra néztek, és mindannyian egyszerre
lódult meg a labdás ember felé, amire Adrian jobbnak is látta menekülőre fogni.
A csapat végre összeállni látszott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése