Csillaghercegnő 1.

I.

Az oázisok népe

Valamikor, réges-régen egy távoli országban, egy jövendőmondó megjósolta, hogy egy ifjú, kinek szívében a bátorság lángja perzsel, kinek szeme olyan éles, mint a sólyomé, lépte gyors, mint a szarvasé, karja pedig erős, mint az óriásoké, megszabadítja majd a távoli Mercuria földjének népét, és királlyá koronázzák majd. Ez a mese apáról fiúra szállt sok emberöltőn át, míg végül ez a hős el nem jött végre.

- Yashu, gyere haza végre!

Így szólította a kisfiát egy aggódó anya, mikor az a gyermek még jóval napnyugta után sem tért haza. Yashu egy tízéves, kerek arcú, sötétbarnára cserzett arcú, élénk kék szemű kisfiú volt, aki most is a sátortábor többi gyermekével játszott. A tábor közepén lobogó tűz fénye messzire világlott, így nem volt ok az aggodalomra, mégis, mikor már a tevék is nyugodni tértek, és feljöttek az első csillagok, ideje volt hazamenni.

- Ne kelljen még egyszer mondjam, Yashu!

A kék szemek megvillantak, néhány halk szó, majd a gyerekcsomó közepéről kiválva, a legkisebb fiúcska már rohant is haza.

- Mama! Miért kellett már hazajönni?

- Azért, mert ideje lefeküdnöd. Ne feledd, hogy holnap hajnalban vár téged az öreg Khadi.

- Tényleg muszáj? Tudod, mennyire utálok oda járni.

- Inkább örülnél, hogy van, aki a pártfogásába vett téged! Ne feledd, hogy csak miatta maradhattál velünk!

Shikra, Yashu édesanyja nagyon nehéz körülmények között adott kisfiának életet annak idején. Egy részt azért is, mert nem egy asszony azzal vádolta, hogy a férjét elcsábította, hiszen a saját férje majdnem két évvel a gyermek születése előtt meghalt. Azonban nem ez volt az egyetlen furcsaság a gyermekben: szokatlanul sötét bőrszíne, kék szemei, és a hátán születésétől ott lévő, sasformájú, tetoválásra hasonlító, szabályos alakzat teljesen mássá tette, mint a többiek, akik nem elég, hogy hozzá képest sokkal sápatagabbak, de fekete hajúak és szeműek is voltak. A fiúcska szőke haja szinte természet ellenesen hatott. A törzs vénei azonnal ki is tagadták volna, azonban Khadi, az öreg vajákos ember felszólalt az érdekében, és a nevére vette a kisfiút, ezzel megmentve az életét, az édesanyját pedig örökre lekötelezve.

- Aludj, kisfiam, holnap is vár még rád sok nagy kaland.

- Jó éjt, mama!

Yashu befordult ugyan a fal felé, de nem aludt, hanem hallgatózott. Az édesanyja matatott valamivel, és a mécsest sem oltotta el. Az edények mögül vett elő valamit, amire az utalt, hogy a régi agyagfazekak összezörrentek néha.

- Már majdnem kész, épp ahogy azt Khadi megmondta.

Yashu tudta, hogy valamit varr a régimódi csonttűvel, de hiába tudta, hol van, annyira tisztelte az édesanyja titkait, hogy nem leste ki, mi lehet az. Lehunyta hát a szemét, és hamarosan elaludt.

Másnap reggel, mikor a nap felemelkedett a horizont fölé, Yashu már egy hosszú tekercs fölött görnyedt, amit el kellett olvasnia, majd lemásolni egy másikra. A tekercs maga majdnem hat méter hosszú volt, az egyik vége már lent lógott a földön, a másik vége azonban még nagyon messze volt.

- Hogy haladsz, fiam?

Khadi épp a gyógyfőzetein dolgozott, amik mindenféle nyavalyákra szolgáltak gyógyírül, és amit a sátra előtti kis tűz fölött végzett, de időnként benézett, de sosem kellett csalódnia. Bár nem szeretett a vajákos ember sátrába járni, mert fura szagok terjengtek a kísérletezései melléktermékeként, szorgalmasan és fáradhatatlanul tanult. Khadi, bár sokan kuruzslónak mondták a törzsben, kimondottan okos, bölcs és sokat látott ember volt. Fiatalkorában messze földeket járt be, hogy tanulhasson, és mikor hazatért, onnantól nagy megbecsülés vette körül. A Durah törzs, ahogy magukat nevezték első sorban titokzatos, láthatatlan erőkben hitt azonban, amiket egyfajta istenségek munkájának hittek, így sokan nem tulajdonítottak sok hitelt a mostanra már tisztességgel megőszült férfinek. Társaihoz képest feltűnően magas volt, a haja lassan kihullott már, így kopaszra borotválta magát, az állán azonban ritka szakáll díszelgett. Egyszerű, fehér köpenyt viselt, amire ő maga festett mindenféle szimbólumokat, amik saját elmondása szerint a saját hitének jelképei, bár azt sosem mondta meg, milyen istenekben hisz. A köpenye mellkasi részére egy nagy áspis kígyót festett, ami egy fura formájú edényre tekeredett fel. Khadi volt az egyetlen igazi tudós ember a faluban, de most, a törzs éves vándorútján is részt vett, ami során körbejárták az otthonukul szolgáló sivatag nagy oázisait, állataikat legeltetve, és csak őszre érkeztek haza a falujukba a Merhna folyó partjára. A táboruk most a sivatag három nagy tava, az Akhas, a Bhortzas, és a Thikhjas közül a legutóbbi partján állt. Ez volt az egyetlen, amit egy állandó folyó táplált, így sosem száradt ki, nem volt szükséges tovább indulniuk, csak mikor már eljött az idő hazatérni. Yashu megmutatta a tekercsen, meddig jutott, Khadi bólintott, és visszatért az eddigi munkájához. Yashu szeretett olvasni, mert ez csak kevesek kiváltsága volt a törzsben, a legtöbben jóformán analfabéták voltak, ha azt vesszük.

- Ere mi tu... Tukoj kalis ertu me... Mead krah leid.

Kicsit nehéz volt a tekercs olvasása, hiszen olyan nyelven íródott, amit csak Khadi beszélt a törzsben, ha Yashut nem számítjuk. Khadi egyik legfurább adottsága az volt, hogy ugyan úgy tűnhetett, mindent lát, és mindent hall, mégis szörnyen rövidlátó és félig süket is volt. Az egyik szeme fekete, a másik kék, arra a szemére rosszul is látott, sőt, Yashu néha észrevette, hogy nem is mozog, mintha nem is lenne igazi. Fiatal fejjel nem sokat értett ugyan ahhoz a hókuszpókuszhoz, amit csinált, de azt tudta, hogy nem egyszer mentett már meg másokat a lőréivel, ahogy sokan nevezték, amikor a törzs tagjainak javának támogatását élvező varázsló csődöt mondott. Ezért tisztelte is, és szerette is ezt a furcsa idős embert, aki mindig olyan gyengéden bánt vele, mintha a saját gyermeke lenne.

- A kiejtésed még nem az igazi, de sokat javultál.

- Igyekszem, mester.

- Ne nevezz így, én csak arra tanítalak meg, amire kell, hogy majd ha el kell indulnod a nagy utadra, ne legyen okod kételkedni önmagadban.

- Eszerint én is bejárhatom majd a világot, mint te?

- Sokkalta messzebbre mész majd. Olyan helyekre, ahová még én sem juthatok el, soha.

Yashunak a szája is tátva maradt, mikor ilyeneket mondott. Művelt, választékos beszédű, kedélyes ember volt, aki sosem bosszankodott semmi miatt. Ha a pásztorok bármi miatt összevesztek, hozzá fordultak tanácsért.

- Megjöttem!

Yashunak aznap egész este ott kellett maradnia Khadinál, és meg is vacsorázott, így nem kellett sietnie sem, azonban mikor hazaért, édesanyja nem volt a sátorban. A tevéjük ki volt kötve a sátor előtt, a dolgai, amit magával vitt volna, ha dolga van, elvégre ő volt a törzs egyik olyan asszonya, aki mindenféle füvekhez értett, és ő szedte a varázslónak is, amire szüksége volt. Gondolta, valamelyik szomszédnál találja majd, de nyoma sem volt.

- Hova lehetett? Már itthon kellene lennie.

Aztán gondolt egyet, és elindult az öreg varázslóhoz, aki épp a tábor Khadiéval szemközti szélén ütötte fel a sátrát. Mikor odaért, látta, ahogy Khadi feldúltan kilép a sátorból, és rögtön utána jött Makhun, a varázsló is.

- Értsd meg, hagynod kell, hogy segítsek, másként a fiú is vele hal.

- Nem. Artosz az asszony életét kívánja csak, a fiú életben maradhat.

- Ne bolondulj meg! Már időtlen idők óta nem követeltek az isteneid emberi vért! Ez őrültség!

- Őrültség, vagy sem, látomásom volt, Artosz pedig azt követelte, hogy egy magányos asszonyt küldjek neki, akivel majd megoszthatja a halhatatlanságot.

- Bolondságot beszélsz! A törzsben már a dédnagyapád óta nem áldoztak fel egy embert sem Artosz előtt!

Artosz a megáradó folyók, és a termékenység istene volt, akinek a szerepe nagyon régre visszanyúló babonákon alapult. Az emberek a nagy faluban a folyó partján növénytermesztésből éltek, és csak másodlagosan az állatokból. Ha a folyó megáradt, abban az évben volt termés is, de ha az áradás elmaradt, az emberek éheztek. Valaki ekkor találta ki Artoszról szóló történeteit, és a törzs fővarázslója egyben az ő főpapja is volt. Amennyiben az áradás elmaradt, áldozatokat mutattak be ezen isten előtt, általában kevés sikerrel, így néha a legkegyetlenebb megoldáshoz, az emberáldozathoz fordultak, ami már az elkeseredés végső jele volt. Majdnem 110 éve erre nem került sor, mégis most a varázsló ezt követelné? Csak épp Yashu arra is hamar rájött, hogy a beszélgetés, vagy inkább vita körülötte és az édesanyja körül forog.

- De persze te, a fiút is feláldoznád, igaz?

- Amióta megszületett, a törzsünket csupa szerencsétlenség éri. Aznap megszült a főnök leánya is, de meghalt a gyermekkel együtt. Három éve nem áradt meg a szent folyó, tavaly több mint 100 jószágunk pusztult el, idén a láz hat gyermeket ölt meg. Ez csakis...

- Ne merd azt mondani, hogy Yashu hibája! A főnök leánya beteg volt, és ha hagyod, hogy segítsek, még ma is élne. A folyó nem árad meg? Nem csak a mi földünkön van ez így jártam olyan földeken az északi nagy folyón túl, ahol hatalmas városok népei éheznek, amiért a szent folyójuk nem árad. Elpusztultak az állatok? Persze, hiszen beteg volt mind. Meghaltak a gyermekek? Mikor nem halnak meg gyermekek? Emlékezz Ahrisra, aki a holt gyermekét hordta a hátán két holdig, mielőtt ő maga is meghalt volna ugyanabban a kórságban! Ez még nem ok arra, hogy egy gyermek életét elvedd!

Khadinak teljesen igaza volt, de a varázsló csak kötötte az ebet a karóhoz. Végül szó nélkül váltak el egymástól, és ahogy a varázsló sátrának bejárata összezárult, Yashu láthatta az édesanyját megkötözve a sátort tartó egyik rúdnak dőlve.

- Khadi, mi történt a mamával?

- Yashu... Hát te itt vagy? De mióta?

- Hallottam, hogy a mamáról beszéltek. Mit akar a varázsló a mamával?

- Yashu, jobb, ha most velem jössz.

Khadi bevezette a kisfiút a sátrába, és a lehető leghamarabb aludni küldte.

Hajnaltájban, amikor a hold már az ég tetején járt, Yashu ütemes dobolásra ébredt. Ez a dobolás csak egy valamit jelenthetett, a vének összeültek tanácskozni. Régóta vita tárgya volt már a számos szerencsétlenség, ami a törzset érte, amióta Yashu megszületett, és amiből csak néhányat emlegetett fel a varázsló, és ebben az ügyben az őt támogatók sokkal többen voltak.

- Mama...

Közelebb osont a sátor bejáratához, és onnan figyelte, mi történik. Egyre többen nyomultak a tábor közepe felé, ahol nagyobb nyílt tér állt rendelkezésre a hasonló tanácskozásokhoz, mint ami most folyt épp. Hangos kiáltozás, és dobolás szakította meg időről időre a szónok szavait, aki a tűz fényénél állt a nagy kör közepén, amit a jelenlévő 430 felnőtt, és néhány gyermek alkotott. Yashunak látnia sem kellett, hogy tudja, a varázsló a szónok, aminek nem lehet jó vége. Kihasználhatta viszont a lehetőséget, és kiosont, egészen a tábor másik végére, ahol csendben belopakodott a varázsló sátrába. Ezelőtt sosem járt itt, így minden ijesztően új, és mégis érdekes volt. Berendezése nem igen volt, még annyi sem, mint a többi hasonló kis laknak, de egy halom kisebb-nagyobb agyagedény hevert szanaszét. Az egyiknek leemelte a tetejét, már csak a kíváncsiságtól is vezetve, beleszagolt, és hirtelen érezte, hogy émelyeg, szédül, és egy pillanatig nem egészen érezte maga körül a világot. Csak némi idő után, mikor már végre nem szédült, körülnézett a sátorban. Ellentétben a többivel, ennek a tetején rés volt, így a füst volt hol távozzon, nem kellett a szabad ég alatt tüzet gyújtani. Nagyjából fél órája még loboghatott itt a tűz, mert még most is izzott annyira a parázs, hogy enyhén megvilágítsa a belső teret, és Yashu meg is pillantotta az édesanyját ugyanott, ugyanabban a pózban, ahogy a legutóbb is látta a sátoron kívülről. A szemei bekötözve, a kezei hátrakötve, a lábai erősen összekötözve, ezt csak az ítéletre váró bűnösökkel tették meg.

- Mama! Jól vagy?

- Yashu? Mit keresel te itt?

- Várj, kiszabadítalak!

Ott hevert a kés, amivel a. varázsló a különböző növényeket vagdosta fel, mielőtt még feldolgozta volna. Felemelte, és mindent megpróbált, hogy meg tudja szabadítani az édesanyját, de a kés olyan tompa volt, hogy még a levegőt sem nagyon vágta volna, nemhogy az erős köteleket. Yashu látta már, ahogy a varázsló dolgozik ezzel a szerszámmal, így nem értette, miért nem akar vágni. Lehetséges, hogy Artosz nem akarja?

- Yashu, menj innen! Bármikor visszajöhet, és akkor nem menekülhetsz

- De nem hagylak itt, mama!

- Muszáj, másként...

Egy pillanatra elhallgatott az asszony és viaskodott a szeretetével, ami arra biztatta, hogy ne űzze el a gyermeket, hogy mellette maradhasson az utolsó pillanatig. Nem volt azonban ideje folytatni, mert meglebbent a sátor bejáratát eltakaró pokróc, és a varázsló rekedt hangja mennydörgött.

- Hányszor mondjam még el, hogy a kölyköknek itt semmi helye!

Yashu ijedtében megfordult, mire emez azonnal fel is ismerte.

- Te?

Amint meglátta minden vágyai, és bosszúja célját, mohón elkezdett lépkedni felé, Yashu pedig riadtan hátrált a sátor végéig.

- Gyere csak ide, gyermek!

- NE!

Az asszon minden erejét megfeszítve a varázsló elé csúszott és elgáncsolta. Emez nagyot esett, és nyekkent, ezzel utat engedve a gyereknek, hogy menekülhessen.

- Menekülj!

Yashu ösztönösen engedelmeskedett az anyja kétségbeesett kiáltásának, és mire a varázsló nagy nehezen összeszedte magát, és feltápászkodott, a gyerek már árkon-bokron túl volt.

- Ezért még megfizetsz, te is, és a fattyú kölyköd is!

A varázsló nagyot rúgott az asszonyon, aki iszonyú fájdalmak között gömbölyödött össze, amennyire csak tudott, emez meg kirohant a szabadba, és hangos kiáltásokkal hívta fel a csőcselék figyelmét a szökevényre, aki most eszeveszettül rohant a sátrak között, egyenesen Khadi otthona felé. Nagyon nagy szerencséje volt, mert már többen is keresték, és ketten is utána kaptak, de kicsusszant a kezeik közül. A pajtásai, akikkel az előző este még együtt játszott, most hangosan kiabáltak, amikor meglátták. Az ő elméjüket is megfertőzte a teljesen meghibbant varázsló őrült képzelgése, és Yashunak csak nagy kerülővel, a tó felé menekülve sikerült kicsusszannia a végzetes körből, ami majdnem bezárult körülötte. Fürgébb és okosabb volt a többi gyereknél, ezt pedig most nagyon jól használta ki. Mikor megint elé kerültek, a közelben heverő tevék közé rejtőzött, amik nagyon okos állatok módjára egy moccanással, vagy zajjal sem árulták el, hogy ott van. Yashu gyakran bújt el a tevék között, ha valami rosszat csinált, így ez most jobban jött, mint valaha. Mikor az őt keresők elmentek, megsimogatta az állatot, ami mellett eddig lapult, majd rohant tovább. Mikor Khadi sátrához ért, nem rohant be azonnal, hanem várt egy kicsit, hogy biztos nem keresi-e ott senki, majd csendben beosont a pokróc mellett, ami szinte meg sem rezzent közben. Bent félhomály fogadta, csak hosszú, sejtelmes árnyékokat lehetett látni, így befutott a legbelső sarokba, és lekuporodott a fazekak mögé az árnyékba, és nem mozdult.

- Keressétek! A föld nem nyelhette el!

Lábak dobogása és szórványos kiáltozás jelezte, hogy nem adták még fel a keresést. Yashu többször is összerezzent, mikor valaki a sátor túlsó oldalán szinte centikre ment el mellette. Hirtelen valaki berontott a kis lakba, körülnézett, és már majdnem kifordult az ajtón, mikor Yashu hirtelen felugrott, mert felismerte Khadi hórihorgas, sovány alakját.

- Khadi!

- Yashu! Már mindenhol kerestelek. A varázsló minden áron meg akar kaparintani téged.

- Tudom, voltam a sátrában.

- Bolond gyermek, mit műveltél ott?

- Csak a mamát akartam kiszabadítani.

Khadi legszívesebben leszidta volna a kisfiút a meggondolatlanságáért, ehelyett mégis inkább megcirógatta az arcát.

- Nem maradhatsz itt tovább. Menekülj a sivatag felé, és meg ne állj, bármi is lesz! Ha mégis utolérnek, fújj bele ebbe, amilyen erősen csak tudsz!

Miközben ezt mind elmondta, valami ruhafélét aggatott rá, és egy fura tárgyat adott a kezébe, majd mielőtt még útjára engedte volna, kinézett, és meggyőződött róla, hogy senki sem hallott eddig semmit.

- Menj! Siess!

- De mi lesz a mamával és veled?

- Miattunk ne aggódj! Nem lesz baj, csak fuss, ahogy a lábad bírja!

Yashu már nem mondhatott semmit többet, Khadi még egyszer utoljára megölelte, és kitessékelte a sátorból. Épp rosszkor, mert épp arra jártak páran, és azonnal nagy kiáltozás kezdődött, amire elkezdtek odatódulni mindenfelől.

- Menekülj, gyorsan!

Yashunak többet sem kellett mondani, futott is, ahogy csak bírt. Többen is utána eredtek, de szerencséjére túl messziről próbálták utolérni, és mire odaértek Khadi sátrához, már rég eltűnt a tó mellett növő fák között.

- Kapjátok el!

Vagy hatan eredtek a kisfiú után, míg a többiek Khadin töltötték ki bosszújukat. A szerencsétlen férfi hősiesen tűrte az ütéseket és a rúgásokat, ami még jobban feldühítette kínzóit, és hirtelen felindulásból felemelte egyikük a botját, és lesújtott az idős ember koponyájára

A bot vaskos volt és kemény, Khadi megvonaglott, és nem mozdult többet.

Yashu szerencsére ezt már nem láthatta, percekig a fák között rohant, de nem fogadta meg Khadi tanácsát, hanem a tó felé fordult, és mikor odaért, belegázolt a vízbe.

- Ott van! Kapjátok el!

Nem volt ideje gondolkodni amint elég mélyre ért, úszni kezdett. A törzsben csak kevesen tudtak úszni, így nagy előnybe került, más megoldás nem lévén, a csőcselék a partról követte, így gyorsan kellett tempóznia, amennyire csak tőle telt. A távolság szerencsére volt akkora, hogy ne láthassák merre halad, ezért gondolt egyet, és lemerült a víz alá. Khadi tanította úszni, így sokkal jobban ment neki, mint a legtöbbeknek,. Egy darabig a víz alatt úszott ki a távolabbi part felé, és sokan azt hihették, hogy elmerült a víz alá, és meg is fulladt. Amikor aztán megint felbukkant, már olyan messze volt, hogy nagyon kevesen és csak a nagyon jó szeműek láthatták. Csendben tempózott még egy darabig,aztán minden erejével elkezdett úszni megint, és valahogy sikerült elérnie a sekélyebb részre, ahol gázolhatott. Nagyon fáradt volt már, és kellett egy kis pihenés. Mikor szárazra ért, ledőlt a homokra és lihegve próbálta összeszedni magát. Sosem gondolta, hogy egyszer a sok csínytevésnek, a sok bujkálásnak és a haditól vett leckéknek is ekkora haszna lesz. Azon kevés emberek egyike volt, akiket majdnem lehetetlen volt elkapni, ha valami rosszat csináltak is, és most különösen szüksége volt erre.

- Remélem, sikerült megszöknöm...

Épp csak annyi ideje volt, hogy ezt a gondolatát befejezze, azonnal meg is jött a válasz:a közelében többen is fáklyákkal bukkantak fel, és nagy kiáltozással jelezték, hogy megtalálták. Megint felkászálódott, és rohant, ahogy még a lábai bírták. Nem volt már olyan könnyű, mint az elején, az úszás nagyon sokat kivett belőle, és az üldözői egyre közeledtek. Végül azon kapta magát, hogy a sivatag homokjában bukdácsol, és bár ugyanígy vannak az űzői, a távolság egyre csökken. Ha ez nem lett volna elég rossz, amint túljutott egy dűnén, a völgybe érve teveháton m ég többen kerültek elő, mintha a földből nőttek volna ki, és bezárult a kör körülötte. Az a színtiszta rosszindulat, ami a szemeikben, és minden egyes mozdulatukban is meglátszott, ahogy közeledtek felé, még a legbátrabb felnőttnek is hidegrázást okozott volna.

- Gyere ide, Yashu...

- Nem akarunk bántani...

Egyre szűkült a kör, Yashunak pedig volt annyi lélekjelenléte, hogy felkapja a tárgyat, amit Khadi adott neki, és addig matasson vele, amíg nem talált egy lyukat rajta, amibe bele lehetett fújni. Valamiféle hangszer volt, és olyan erővel fújt bele, amilyennel csak tudott, amire olyan fülsértő hangot adott ki magából, amitől mindenki a füleit fogva hátrált el tőle. Mikorra aztán a fülsiketítő ricsaj elnémult, a varázsló is odaérkezett, de Yashunak már csak a hűlt helyét találta. Nem mehetett ki a körből, nem nyelhette el a föld, akkor mégis hova lett? A varázsló dühében a földre rogyott, és úgy ordított, mint aki eszét vesztette.