Egy más világ 1.

Találkozás

Valaha, a mayák egy igen pontos, és sok ezer évre előre íródó naptárat alkottak, ami a saját időszámításuk szerint a nagy fordulat napján ér majd véget. Azt persze az utódok, és a naptárat megtaláló régészek sem tudták megmondani, hogy pontosan mi várható majd azon a bizonyos napon, de abban biztosak voltak, hogy nem ok nélkül szakadt ott meg a hengerszerű, több méteres, aranydarabokból álló műalkotás. Sokan azt állították, hogy a lesz az ítélet napja, amikor az ég megnyílik, és alászállnak az angyalok, Jézus és isten maga, hogy érdemei szerint megítélje az embert. Mások szerint, és fura mód nem is annyira szürreális teóriaként, az emberiség ekkor indítja majd meg a végső nagy háborút, és pusztítja majd el önmagát, akár az otthonával, a Föld bolygóval együtt. A harmadik, és egyben legbékésebb elmélet szerint pedig, egészen egyszerűen egy új időszámítás kezdődik majd, amit valami nevezetes, addig sosem látott esemény előz meg.

Mindez persze csak spekuláció volt. Nem ismerték a maya időszámítást, vagy legalábbis nem pontosan, így számos elméleti időpontot találtak ki, ami lehetséges volt, köztük az 1992, az 1999, a 2001, valamint a 2012. december 12., vagy 21. A lényeg akkor is ugyanaz maradt, mindegyik teória tévedett, ugyanis kicsit több mint négy évvel később következett be a világot átformáló esemény.

A poros utcák, az elhagyatott házak, a már ki tudja, mióta ott álló, talán már rég üzemképtelen autók, az eltorlaszolt úttestek, a már rég kiégett közvilágítás... Mindez a nem is olyan rég elhagyatottá vált város általános összképe. Ha az ember ilyen utakon jár nap mint nap, már teljesen megszokottnak hat. Így volt vele Jack is, aki most újabb begyűjtő körúton volt. Bár a város maga elhagyatottnak tűnt, nem ártott az óvatosság még így is. Nem volt ritka eset, ha valaki elvadult állatokba, netán nem épp barátságos népekbe, még ritkábban, de annál veszélyesebb esetekben a bestiák vonultak épp át, amik elől nem ártott fedezéket keresni. Tizenkét év, se több, se kevesebb, de ennyi is több mint elég volt, hogy egy valamikor virágzó metropolis most a világ egyik legismertebb szellemvárosa legyen.

Jack oldalán az egyik oldalon rövid sávú rádió, a másikon pisztolytáska. A hátán öblös katonai hátizsák, a lábain acélbetétes bakancs, szorosan befűzve, egy több zsebes nadrág, ami már talán nem az első gazdáját szolgálta ki, az öve itt-ott megkopott, lassan elszakadó félben volt, az inge bebarnult a portól, és miegymástól, ami az elmúlt napokban beleitta magát, a jobb keze fáslival átkötözve, a balja szabadon, egy karkötőt viselt, amit valahonnan egy lakásból zsákmányolt, az arca borostás, a bal szemén majdnem az ajkaiig egy kés okozta forradás, a haja csapzott, de általában véve rendezett életet élő egyénnek tűnhet. Talán 25 éves, ha megvan, de láthatóan nem ez az első ilyen útja. Fegyvert hord magánál, de csak végső esetben használhatja, mivel véges a lőszer, a rádió nem elég nagy hatótávolságú, hogy sokat is érjen, de ha valamelyik társa, vagy akárki a közelben, bajba kerül, és véletlenül ismeri a rendőrségi hullámhosszot, amin ezek a jószágok üzemelnek, akkor akár tőle is segítséget kérhet.

A mostani feladat elég egyszerű, a bevásárló lista rövid, de sokat mondó, egy cetlin feljegyezve az egész, és az útja érthetően célirányos. Élelem kell a tábor lakóinak, amennyi csak lehetséges, ez nem kérdés, és ő épp azt a kerületet fogta ki, amiről köztudott, hogy a legtöbb balhé ott üt ki folyton. Az hogy ez kiszúrás, vagy épp ennyire bíznak benne, már megint más kérdés. Több szupermarket, pláza, kisebb-nagyobb vegyes kereskedések is útjába estek, Jack mégis jól tudta, melyiket fosztogatták már ki. Feltört ajtók, betört üvegek, láthatóan feldúlt helyiségek, mindez arról árulkodott, hogy nem ő jár ott először. Néhol körülnézett ugyan, de hamar kifordult. Az üdítős palackok ismerősek voltak, de a tartalmuk már rég nem a rendeltetése szerinti állagot öltötte magára. Undorodva fordult el mindentől, ami a polcokon már rég megromlott. Áramellátás híján a hűtőkamrákban állt a víz, a tejtermékek már penészesek sem voltak, a kenyér, és a péksütemények a felismerhetetlenségig összeaszalódtak, és olyan gomba telepek alakultak ki itt-ott, hogy rossz volt nézni. A rothadás félreismerhetetlen szaga is már elült tizenkét év alatt, de mégis, Jacknek, aki a maga 25 évével még élénken emlékezett, milyen volt egy ilyen bolt, most borúsan nézte a nem is olyan távoli múlt dohos szagú, gyomorforgató látványt nyújtó emlékét. Már csupán a konzervek maradtak, amik még fogyasztható állapotban maradtak.

- Jack, hallasz?

A rádió hirtelen megreccsenése ébresztette fel aztán a fiatal férfit a révedezéséből, lekapta a rádióját, és kicsit morgó hangon válaszolt.

- Mondd, Sam!

- Öreg, kár, hogy nem vagy itt. A fiúkkal valóságos aranybányát találtunk az East Sideon.

- Na, jó nektek.

- Az.. Na és nálad?

Jack sóhajtott egy mélyet, és csak halkan válaszolt:

- Penész, por, és üres polcok.

- Az gáz... Na majd csak lesz valami.

- Remélem is... Nem akarnám kihagyni a mai étkezést.

Ilyen világ volt ez, aki nem tett a közösségért, az nem is kapta meg a fejadagját. Messze volt már az a békés aranykor, mikor mindenből volt bőségesen, csak fel kellett nyúlni a polcra érte, és kiló számra vehette le az ember a jobbnál jobb falatokat. Azóta a nap óta, mindez csupán emlékkép volt. Emlékezett még, Jack is, mikor az anyukájával kézen fogva jártak ilyen helyekre.

Aznap délután aztán, mikor már végképp minden esélyéről lemondott, egy olyan környékre jutott, ahol nem járt még azelőtt, de más sem nagyon. Túl nagy volt a rend, néhány elfajzott, de általában békésnek látszó kutya kószált a környéken, csontsoványak, és zavaros tekintetűek. Az egyik konténer mögött aztán egy anyakutya talán egynapos tetemét találta, mellette hat kölyökkel. Először tovább akart menni, de meghallotta, ahogy valami halkan, erőlenül szűköl. Az egyik kölyök még élt, és még vakon, nagy nehezen elevickélt a lábáig.

- Te szegény kis pára...

Szinte gagyogva motyogta ezt Jack, és finoman az érdes tenyerébe vette a törékeny kis állatot. A táborban voltak kutyáik, olyanok is, amik most kölykeztek, így volt esélyes donor anyapótléknak, így a táskája egyik zsebébe dugta a kisállatot, mielőtt tovább indult volna. Továbbra is erőtlenül nyöszörgött kis utastársa, így keresnie kellett valamit, amivel megetethette. Tudta nagyon jól, hogy ilyen apróságnak nem adhat csak tejet, de nem volt még hasonlója sem.

- Na várj csak picur, mindjárt.

Egy gyógyszertárba jutott el egy sarkon befordulva, ahol tudta jól, hogy találhat valamiféle tápszert, ami talán alkalmas lehet tejpótlónak. Az ajtó zárva volt, ráadásul rács is volt előtte, tehát még érintetlen volt az egész raktárkészlet. Szétverte a lakatot, ami lezárta a rácsot, majd feltolta, ameddig csak lehetett, néhány határozott rúgással pedig kinyitotta az ajtót is.

- Na várj, picur, mindjárt keresünk neked valamit.

A csöpp állatot lerakta a nagy asztalra, amin az emberek általában a recepteket írogatták alá, vagy néha leültek beszélgetni, amíg vártak. A gyógyszertár persze nem volt maradéktalanul tiszta, de minden alaposan elcsomagolva állt a polcokon, hátul pedig a mindenféle üvegekben, ládákban, kartonokban és polcokon az összes eszköz, vegyszer és könyv megvolt, amire a gyógyszerészeknek szüksége lehetett. A bolthelyiségben magában nem talált semmit, ami alkalmasnak látszott, átkutatta a raktárat, és egy nagy műanyag dobozban, valami fehér port talált, amin egy kisbaba fényképe díszelgett, és a feliratok közül csak sikerült kisilabizálja a leírást is.

- Ez lesz az...

Persze meleg víz kellett a feloldásához, de volt bunsen égő a labor részben. Vizet persze mindenhova hordott magával, de talált helyben is, felrakott egy lombikra valót az égő fölé. Kerített egy cumis üveget, és mikor elég melegnek érezte a vizet, szépen belekeverte a port az utasítás szerint, összerázta, és jöhetett az etetés.

- Gyere, te édes... Egyél!

Megsimogatta az aprócska kis állat hátát, mire az hunyorogva kinyitotta a szemeit, és bár látni talán így sem látott, az orrához nyomott cumira rákapott, és már szívta is magába az életmentő nedűt.

- Jól van, igyál csak!

Bár nem volt benne biztos, hogy ez megfelelő a kisállatnak, úgy érezte, ennyi elég lesz, amíg haza nem ér vele, akkor majd keres neki egy pót anyát a tábor kutyái között. Ami megmaradt, szépen elcsomagolta, és miután kifosztotta a gyógyszerkészletet, a kötszereket, és egyéb értékes dolgokat, rajzolt krétával egy jelet az ajtó elé, ami az ő táboruk jele volt, ezzel is jelezve másoknak, akik arra járnának, beültette új kis kedvencét abba a zsebbe, amiben előzőleg helyet csinált neki, és elindult haza. Az útja ugyan nem hozott sikert, de ha a barátja, Sam, igazat mondott, és találtak épp elegendő élelmet, akkor nem volt mitől félnie.

- Jack!

Sam egy köpcös, szeplős képű, villogó barna szemű fickó volt, aki három társuk társaságában, nagyobb rakomány konzervvel, palackozott vízzel, és mindenféle ruhával érkezett vissza, amik mindig hiánycikkek voltak.

- Na, látom, nem csak kamuztál.

- Még szép! Ebből egy hónapig is eléldegélünk, gond nélkül.

- Az biztos.

Ekkor nyüszíteni kezdett a kis potyautas a hátizsákon, és Sam kérdés nélkül ki is vette a helyéről.

- Hát te ki vagy?

- Egy sikátorban találtam. Az anyja és a testvérei éhen pusztultak.

- Szegény kis pára... Szerintem Német Juhász lehet...

- Ahogy elnéztem az anyját, az lehet. Még túl kicsi, valahogy gondoskodni kell róla.

- Mivel etetted meg? Nem azt mondtad, hogy a többi éhen döglött?

- Ezzel itt.

A nadrágja zsebéből, ami ugyancsak öblös volt, Jack előhúzta a tápszeres üveget, majd megmutatta a dobozát is.

- Na, te aztán feltaláltad magad. Látszik, az én tanításom vagy.

- Az, de főleg Jamiesoné.

- Az már részletkérdés.

Nagyjából egy órányi járásra volt a tábor a találkozóhelyüktől, bent a Central Park közepén. A környező fák javát kiirtották, a kilátást pedig mindenféle lomokból emelt kerítés akadályozta. Mikor odaértek egy nyíláshoz, amit mozgatható vaslemez takart, bekopogtak, három rövid, három hosszú, két rövid sorrendben, majd kisvártatva beengedték őket. A kapuként funkcionáló hullámlemezt belülről vasrudakkal támasztottál ki, mikor minden szállítmányukkal együtt beérkeztek, ugyanezt a szerkezetet vissza is helyezték a helyükre.

- Látom, sikerrel jártatok. Lássuk, mink van!

Egy tagbaszakadt alak jött hozzájuk, aki katonai gyakorló ruhát viselt, és surranót. Kimondatlanul is látszott rajta, hogy ő a főnök, ami abban is megmutatkozott, hogy emezek egy szó nélkül félreálltak előle. Miközben a zsákmányt szemlézték, Jack fogta az új kis kedvencét, és elindult oda, ahol a többi kutya is tanyázott. Az elmúlt hetekben több szuka is kölykezett, így jelölt volt bőven. Az egyik anyaállatnak csak két kölyke volt, így odavitte neki, letette épp mellé, és az szinte azonnal mászott is oda, ahol az éltető táplálékot vélte. Emez felnézett, megnézte magának a csöppséget, majd visszafeküdt.

- Aztán, láttál valamit, fiú?

Jamieson így fogadta, mikor belépett a sátrába. Takaros katonai sátor volt, amiben állva és székeken ülve is elfértek jó páran, míg a legtöbb másik, amik körülvették, csak kempingezésnél használt darab volt.

- A bestiák megint vonulnak. Vagy kétszáz, ha nem több.

- Értem. Más mozgolódás?

- Az 54. Utcaiak új tábort alakítottak ki a Times Squaren. De szerintem ezt már tudod.

- Természetesen tudom, de örülök, hogy nyitott szemmel jársz. Eljön még majd a napja, mikor komolyabb dolgod is lesz, mint a turkálás.

- Ugyan mi dolgom lehetne?

- Az csak rajtad múlik.

Jamieson Fields leült az asztala szélére, és éles szemmel mérte végig beszélgetőtársát. Tizenkét év telt el azóta, hogy az akkor 16 éves, kölyökképű katonai akadémiát járó fiú megfogta Sam, Jack és még vagy hat másik, hasonló korú gyerek kezét, és elvitte őket arra a helyre, ahol most az otthonukat tudták. Jack azóta felnőtt, szép szál legény lett, marcona megjelenése és a heg miatt kicsit barátságtalannak, viharvertnek tűnő arca mögött azonban barátságos, hűséges, és mindenek előtt igaz ember rejtőzött.

- Mit nézel így rajtam?

- Csak lenne neked egy különleges feladatom. Holnap egy csapat lőszert és fegyvereket kutatva megy ki terepre. Akarsz velük menni?

Jack szinte megdöbbenve állt egy pillanatig. Az ilyen jellegű melók csak a kiváltságosoknak dukáltak, most mégis neki ajánl fel ilyet?

- De... Hogyhogy én?

- Kellenek a jó szemű emberek. Te még nyitott szemmel jársz, és Sam is megy. A többiektől nem sokat várok, de a mai után, tőletek annál többet.

- Na és mi a bónusz?

- Bónusz?

- Az ilyen feladatok mindig valami jutalommal járnak az extra veszély miatt, nem?

- Látom, beszéltél a kollégáiddal...

Jamieson egy percig gondolkodott, majd vállat vont, elvégre valóban volt egy szokás, miszerint ha valami értékeset találtak ilyenkor, azt megtarthatták.

- Na jó, akkor ha találsz bármit, ami neked megtetszik, vagy hasznosnak ítéled, akkor süllyeszd el, és tartsd meg magadnak, legyen az fegyver, vagy értéktárgy, de akár valami személyes dolog is.

- Eszerint...

- Igen, olyan nagy lesz a keresés területe, hogy odáig is elmehetsz.

Jack hitetlenkedve sétált ki a fő sátorból, és bambán vigyorogva ballagott haza a saját kuckója felé. A tábort, ahogy nevezték, nagyjából száz nagyobb, és ötven, vagy egyes számítások szerint akár másik száz kisebb sátor alkotta, amit egy két méteres, néhol raklapokból összetákolt tornyokkal megerősített, ócskavasból, deszkából, és mindenféle szemétből épített palánk vett körül. A sátrak utcákba, blokkokba lettek elrendezve, hogy könnyen lehessen közlekedni közöttük, a legtöbb helyen magányosan, néhol párban, és nem ritkán családosan élt úgy ötszáz lakó ebben a biztonságosnak mondott lakóközösségben, és voltak, ahol már kicsi gyerekek is játszottak a lakások körül. Jack egyszerű, de komfortos sátra egy távolabbi sarokban állt, benne minden vagyontárgyával, egy hálózsákkal, egy fényképpel az eltűnt szüleiről, egy zsák konzervvel, egy zsugor palackozott vízzel, és persze az övvel, amin a pisztolytáska is lógott. A fegyver maga már régi volt, és egyszer be is sült. Úgy javították meg, hogy pótalkatrészekből gyakorlatilag újjá építették. Ez a régi, elavult revolver már az előtt is egy gondatlan rendőr kezében szolgált, hogy ő megszületett volna. Fegyverre, akármilyen ócska is volt, szükség volt azonban, mert az elhagyatott New York nem volt biztonságos hely. Rablóbandák, szektisták, neo-nácik, és még elmeháborodottak is jártak-keltek odakint, akik okkal, vagy ok nélkül, de beleköthettek a magányos keselyűkbe, ahogy a városban élelemért járó futárokat nevezték.

Este aztán felkereste a kis kedvencét, és örömmel látta, milyen jól elvan az új környezetben. Megsimogatta a jólelkű anyaállatot, ami befogadta, majd tovább állt, hogy még beszéljen Sammel. Sam, és a párja, Catherine, avagy Cath, ahogy nevezték, persze szívesen látták, még ha Cath nem is volt oda érte túlságosan.

- Akkor, holnap tényleg a kivételezettekkel megyünk ki?

- Eszerint Jamieson neked is mondta már? Akkor tényleg igaz lehet a hír.

Samnél mindig kellemes hangulat fogadott bárkit, aki betért, pláne, ha jó barát, és általában jó vacsora is várt a kevés komolyabb lakósátor egyikében, amit a szemfüles férfiú magának szerzett. Cath konyhás volt úgymond, így mindig volt egy kis elfekvő maradék, ami épp nem került még ki a kutyáknak szánt moslékba. Nem volt lehetőség pazarolni, de valamivel etetni kellett a hűséges házőrzőket is.

- Akkor, erre inni kell!

Samnél a másik jó szokás, ami egyben rossz szokás is volt, amit Cath nem nagyon tolerált, hogy gyakran előkerült az itókás üveg. Az egyik ok, ami miatt nem szívlelte Jacket, hogy nem is próbálta megakadályozni az italozgatásban.

Mikor aztán másnap reggel el kellett induljanak, Jacknek még csak nem volt különösebb baja, ellenben Sam olyan volt, mint egy vizihulla. Nem volt különösebb cél, csak hogy minél több hasznos holmit hozzanak haza. Jack még indulás előtt meglátogatta a kis kedvencét, és beszélgetett neki, hogy szokja a hangját, és szerencsés megmenekülésének emlékéül Mázlinak keresztelte el.

A város általában csendes volt, nem kellett semmilyen elővigyázatosság, egészen amíg át nem kelt az ember a Brooklyn hídon. Ahogy a régi időkben is, most is bandák uralták ezt a területet, de Jack arra is emlékezett, hogy Bronxban sokkal rosszabbak voltak a körülmények. Itt sokkal több volt a rendőrőrs is, az ellenőrzőpontokról nem is beszélve. Az egyik őrsnél megtalálta a helyi skinhead populáció, vagy ahogy nevezték még őket, a Kampósok jelét a földön. A régi időkben az ő fajtájuk a horogkeresztet választotta jelképéül, ezek a mostaniak a horog helyett a kampót biggyesztették rá.

- Na, itt már nincs mit keresnem.

Persze, miközben járt-kelt az utcákon, nem is olyan soká az a megérzése támadt, hogy valaki követi. Először azt hitte, hogy valami állat, de mikor rájött, hogy egy állat nem lenne ilyen óvatos, sőt, már rég leszállt volna róla, de ez a valami céltudatosan, és óvatosan követte. Nem lehetett rossz szándékú, legalábbis ezt remélte, de akkor miért nem mutatkozik meg előtte? Hirtelen egy csörrenést hallott, vagy még inkább, mintha egy fegyver závárzata kattanna. Most már biztos volt benne, hogy aki követi, annak valami rossz szándéka lehet, ezért megszaporázta a lépteit. Szinte látta a lelki szemei előtt, ahogy egy nagydarab, tar kopasz, tetovált, karszalagos alak jön mögötte, készen arra, hogy bármelyik pillanatban tarkón csapja, és megszabadítsa minden kis vagyonától. Mindig is ettől rettegett a legjobban, és alig várta, hogy túljusson a legközelebbi utca sarkon, ahol a falhoz lapult. Hallotta, ahogy halk, szinte légies léptek közelednek, majd valaki előbukkan a sarkon. Jack egy mukkot sem szólt, csak derékon kapta a meglepően könnyű üldözőjét, és a következő pillanatban már fölötte térdelt, az arcának szegezve a fegyverét.

- Mi a…

Azonban az üldözője, nem kis meglepetésére nem egy náci skinhead volt, hanem egy riadt szemű, szőke lány.