Másnap reggel Arrogantia
később ébredt, mint bárki más. Fura volt neki, hogy nem töltötte ébren az egész
éjszakát, így a jól eső, pihentető kikapcsolás felüdítette őt is, és az előző
este még elég borongós gondolatait is. Amikor azt javasolta, hogy ő ott marad a
gyerekekkel, valójában egy kis félsz is volt benne legbelül, ami abból a
félelemből eredt, hogy ebben a viszonylag sebezhető alakjában nem tudott volna
elég segítséget nyújtani a társainak. A kunyhóban, amiben az éjjel
elszállásolták őket, most teljesen egyedül volt. Pár percig csak ült, és
mintegy önvizsgálat szerűen, saját magát nézte a tükörben, ami épp vele szemben
állt egy sarokban. Fura és ellentmondásos volt, hogy egy ilyen eldugott helyen
is volt egy ilyen szép, sértetlen tükör, és mikor eleget bámulta magát benne,
felkelt, és kilépett végre a szabadba.
- Jó reggelt!
- Ne-neked is...
Az egyik, kicsivel
idősebb gyerek, három társával együtt vállalta magára az őrséget, hogy ne
minden háruljon Arrogantiára. A kis lurkók, mert egytől egyig tíz év körüliek
voltak, bizony nem voltak híján bátorságnak, de ha akkora túlerővel rontottak
rájuk, mint előző nap is, persze, hogy ők is inkább menekülőre fogták.
- Jó reggelt,
Arrogantia!
Az egyik kislány,
Theiana, nagyon aranyosan ragaszkodott a nála azért elég sokkal idősebb
lányhoz, ami kedves volt, csak épp Arrogantia viszolygott tőle egy kissé. Nem
volt az a barátkozós fajta, és az is egy csoda volt, hogy a mostani társait
egyáltalán megtűrte maga mellett. Na persze ebben is Arma fura befolyása volt a
ludas, aki vonzotta maga köré az embereket.
- A többiek már
elmentek?
- El...
- Doki is velük ment,
ugye?
- Igen, de ezért
maradtam én itt veletek.
- Az jó.
Theiana nagyon kedvesen
mosolyogva ölelte át Arrogantiát, aki kicsit megszeppenve ugyan, de hagyta.
Mindketten gyógyítók voltak, és igaz, hogy a kislány maga fele annyi idős, és
fele akkora szintű is volt, mint ő, minden pillanatban rá figyelt.
Valahogy szeretni való volt a pici kislány, aki szinte rajongásig oda volt
érte, holott egy napja sem ismerték egymást. Mondogatta is, hogy ő is szeretne
olyan erős lenni, mint ő, bár erre azért kicsit kevés esély volt, pláne, mivel
nem sok esély volt a fejlődésre, ha úgy kimarad a balhékból, mint most is. Na
de ez végképp nem az ő hibája volt.
Eközben Arma és a
társaság másik fele elérte azt a nagyobb, sík, kopár területet, amin a kolostor
romjai álltak. Annyi bizonyos volt, hogy egy 12. Századi gótikus jellegű
épületegyüttes volt valamikor, amit az idő vasfoga alaposan megrágott már.
Az épületegyüttest háromméteres kőfal vette körül, amin az ő szemszögükből nem
látszott átjáró.
- Akkor, mi a terv?
- Át a temetőn,
átmászunk a falon, és egyelőre, ha más nem is, de körül nézünk.
- Nekem megfelel.
Doki volt a csapat
kalauza, de Arma osztotta a parancsokat most is. A temetőben, ahogy azt Doki is
leírta, hemzsegtek a zombik, amik ellenben nevetségesen alacsony szintűek
voltak, így könnyedén átgázoltak rajtuk. Annyi most is nagyon jól jött, hogy a
szörnyek egy bizonyos határvonalon túlra itt sem mentek, mint bármelyik eddigi
zónában sem. Még mielőtt átmásztak volna a falon, azért mégis meggondolták magukat,
és körbejárták az épületeket, és találtak is egy kaput, aminek a bal szárnya
már leszakadt, és korhadtan porladt szét szinte alattuk, miközben végig sétáltak
rajta.
- Hajmeresztő ez a
látvány.
Meiya megjegyzése a
mindenfelé keresztekre, vagy épp sima oszlopokra fellógatott csontvázaknak, és
a vértócsáknak szólt, amin átgázoltak. Bár tudták, hogy ez mind díszlet,
önkéntelenül is megborzongtak a gondolattól is.
- Na és most? Nincs itt
egy teremtett lélek sem.
- Talán nem veszünk
észre valamit... Keressetek tovább!
Az udvar, hátborzongató
díszleten kívül üres volt, mindent beleptek a bokrok, volt olyan épület, aminek
a tetejét áttörte egy terebélyes fa, a falakról borostyán lógott, és csend
volt.
- Ez most egy csapda,
vagy csak én vagyok teljesen vak?
- Én találtam valamit!
Shirayuki addig
kaparászott a kardja hegyével, hogy talált egy rácsot, ami valójában egy
csapóajtó volt.
- Azt írja,
"bejárat a katakombákhoz".
- Akkor helyben
vagyunk... Ez egy nagyon régi játékra emlékeztet.
Arma a Razos című
játéktrilógiára gondolt, ami mindig hasonló helyszíneken játszódott, és a célja
a folyton feltámadó Razos, a démonkirály legyőzése volt, akit gyakran
támogatott maga a halál, és a testvére Rahas, a pusztítás ősi istene. Arma
egyébként is a régi játékokért volt oda, így természetes, hogy ezt is ismerte.
- Mit csinálsz?
- Csak megírom
Arrogantiának, hogy épp hogy állunk. Sosem lehet tudni, nem gondolja-e meg
magát.
Arma gyorsan lepötyögte
az üzenetét, majd beugrott a többiek után.
Arrogantia eközben
csendben ücsörgött az egyik kunyhó előtt, és nézte, ahogy a gyerekek
sürögnek-forognak körülötte. Annyira odáig voltak ugyanis érte, hogy bármi
apróságban hajlandóak lettek volna a kedvében járni. A kis Theiana volt az
legfőképp, aki folyton körülötte sündörgött, és nagyon aranyosan szóval
tartotta. Arrogantia nem volt az a beszédes típus, de a sok kis hang, akik
folyton csicseregtek neki, még neki is megoldotta a nyelvét. Olyan érzés volt
ez, mint mikor Hófehérke a hét törpe közé csöppent.
- Shirayuki...
Persze, hogy erről is a
társai jutottak eszébe, és mintegy varázsszóra, jelzést kapott, miszerint
üzenete érkezett.
- Ki az?
- Csak Arma. Azt írja,
elértek a kolostorhoz, és bejutottak a katakombákba.
- Uuuh, az izgis lehet.
- Az...
Theiana kicsit közelebb
fészkelődött hozzá, és halkan kérdezett tovább.
- Nem akartál inkább
velük menni?
- De... Csak félek, csak
a bajuk lenne velem.
- Miért?
- Hát…
Egy kis pírral az arcán
válaszolt csak.
- Szóval, ennél sokkal
erősebb is tudnék lenni, ha nem lenne ez a hülye Emberek hete.
- Aha, szóval teljesen
más fajba tartozol normális esetben?
- Igen...
- Fogadjunk, hogy
kitalálom!
- Ugyan, honnan...
- Élőholt, igaz?
Arrogantia nagy szemeket
meresztett erre.
- Honnan...
- Onnan, hogy
találkoztunk már ezelőtt. Még a Gaia közben, mikor elértünk a PvP arénához.
Theiana sorra
végigmutatott a társain, és név szerint elmondta, ki kicsoda. Sorra kerültek az
orkok, elfek, törpék, sőt, élőholtak is, akik normális esetben sokkal
marconábban festettek volna.
- Te jó ég... Már
emlékszem rátok.
- Ugye? A legtöbben
osztálytársaim, de van két unokatesóm is köztük. Együtt, egy csapatként
neveztünk a tesztre, és mind be is jutottunk.
- Akkor te...
- Képzeld, én is élőholt
vagyok amúgy.
Erre a kijelentésre már
tényleg nem tudott mit mondani. Arrogantia valahogy nem tudta elképzelni, hogy
ez az angyalian mosolygó, szöszke kislány is élőholt fajba tartozna, mint ő.
- Tudod, én is szívesen
elmennék néha kalandozni kicsit, de Doki mindig itt tart mindannyiunkat. Olyan,
mintha börtönben ülnénk.
- Ennyire nem mehettek
el sehová?
- Sehova a világon.
Pedig olyan izgalmas ez a hely. Minden nap elmehetnénk egy kicsit csavarogni,
néha szörnyekkel verekedni, hogy olyan legyen, mintha tényleg játszanánk.
- Megértelek, de ez nem
olyan játék, mint amit elkezdtetek.
Theiana összeráncolta a
szemöldökét erre, és kicsit sértődötten kérdezett vissza.
- Olyan gyenge vagyok
szerinted? Vagy a barátaim?
- Nem azért mondom, de
nagyon alacsony szinten álltok, és csak nálatok erősebb szörnyek járnak ebben
az erdőben.
- Lehet, de attól még
nem vagyunk védtelenek. Lehet, hogy kicsik vagyunk, de okosabbak, mint
amilyennek néztek.
- De...
- Szerinted eddig hogy
tudtuk megvédeni magunkat?
- Hát...
- Doki nem is tudja,
mennyit segítettünk neki titokban. A csapdái semmit sem érnek, de ha mi is
segítünk, akkor sokkal könnyebben let tudna győzni száznál is több trollt.
- Theiana... Bátor vagy,
de nem szabad felelőtlennek lenned.
- Nem vagyok ele...
Fela...
Nem tudta jól kimondani,
ezért Theiana dühbe gurult, és kiabált.
- Nem vagyok buta! Tudok
magamra vigyázni, és a többiek is!
Arrogantia csak nézett
egy nagyot, és nem tudta, mit mondhatna még. Akármennyire tartani akarta magát
ahhoz, amire Doki megkérte, hogy ne engedje ki a gyerekeket a táborból, úgy
tűnt, ha arra kerülne a sor, nem tudná visszatartani őket.
Bár a fentebb leírtak
veszekedésnek tűnhettek, Theiana nem Arrogantiára haragudott, hanem Dokira, aki
nem volt hajlandó hagyni nekik, hogy segítsenek neki, bármit is csináltak. Nem
is olyan soká már sokkal barátságosabban beszélgettek tovább. Theiana nagyon
tudni akart mindent Arrogantiáról, aki persze kicsit szűkszavúan válaszolgatott,
és egy csomó minden elől kitért. Végül észre sem vették, és lassan a
naplementét bámulták az égen.
- Olyan szép...
- Igen, de nem olyan
szép, mint meglátni utána a napkeltét is.
- És te láttad már?
- Sokszor. Odahaza
Spanyolországban minden este megnéztem a napnyugtát, és a keltére mindig
felkeltem én is. Akkora voltam, mint most te, mikor utoljára láttam mindkettőt.
- Miért már nem akarod
megnézni?
- Nem az, hogy nem
akarom, hanem nem tudom. Nem...
- Nem érsz rá?
- Igen, valahogy úgy.
Egy ideig hallgattak,
majd Arrogantia dúdolni kezdett, a kislány pedig elbűvölve hallgatta. Észre sem
vették, és egyre többen gyűltek oda köréjük, míg utoljára már az őrjárat is
odatelepedett, akik hazajöttek az egész napos csavargyározásból. A legkisebbek,
Theianával egyetemben egészen közel húzódtak, és mikor látta, mennyire lelkes
közönsége van, a legközelebb ülőket magához ölelte, és már énekelni kezdett.
Egy altatódal volt, amit az anyukája énekelt neki még kicsi korában, és amit
soha nem tudott volna elfelejteni. Azon az éjszakán egy egész kis embercsomó
közepén fekve aludt el, és álmában még mosolygott is.
Másnap reggel ő kelt
elsőként, és ellenőrizte az üzeneteit, azonban nem volt semmi. Még nem
aggódott, hisz a társai nyilván az éjszakára megálltak pihenni egy biztonságos
helyen. A nap ugyanolyan nyugodtan telt, bár ezúttal elkísérte az őrjáratot is,
akik találtak egy kis viskót a tábortól kicsit távolabb, ami láthatóan valami
vadászlak volt, de már elég romos, majd megfigyelték a trollok vonulását egy jó
leshelyről, és közös erővel rajta ütöttek egy csapaton.
Így telt el majdnem
három nap, és Arma és társai még mindig nem adtak magukról életjelet.
- Nem lehet igaz, hogy
még mindig nem végeztek. Nem hiszem el, hogy ennyire bonyolult lenne.
- Csak nem akarsz
elmenni utánuk?
- De igen. Meg kell
tudnom, mi történt velük.
Késő este volt, de
Arrogantia szedelőzködött, hogy elinduljon megkeresni ezt a bizonyos kolostort,
ahol napokkal korábban eltűntek a barátai, de még mindig nem jöttek vissza.
Mikor aztán kilépett az ajtón, nem kis meglepetésére a majdnem 70 gyerek teljes
harci díszben várta. Mind a legjobb felszerelésükkel, de így is elég
szedett-vedett módon álltak ott, menetkészen.
- Ti meg mit csináltok?
- Veled megyünk.
- Na nem...
- Ne ellenkezz! Mi
tudjuk az utat a romokhoz, te meg csak eltévednél.
Theiana volt persze a
szószóló, és persze az is a fejükben motoszkált, hogy kivételesen azt
csinálhatnak, amit akarnak, hiszen ők vannak többen.
- Én...
Arrogantia látta jól,
hogy nincs értelme ellenkezni, így kénytelen volt követni a kisebb hadsereget,
aminek törpe katonái bizony most nagyon komoly arccal mentek előre.
Menet közben lecsaptak
egy csapat trollra, és bár az alacsonyabb szintjük miatt nem volt könnyű
dolguk, karcolásokkal, és néhány púpos fejjel megúszták. Volt, aki annyira
élvezte a dolgot, hogy a megfutamodó szörnyek után ment volna, de Arrogantia
erélyesen visszatartotta. Tudta nagyon jól, hogy csapdába futhatnak, akik
követik a futókat, így elővette a szigorú modorát, és olyan csúnyán ráncolta a
homlokát, amennyire az amúgy finom vonásaitól telt. Sötét volt ugyan, de az
amúgy törpe fajba tartozók lámpásokkal világítottak maguk köré, Arrogantia
pedig felbocsátott maga mellé egy kis fénygömböt, ami elég fényt szolgáltatott,
hogy leghátulról lássa a sor elejét. Már hajnalodott, mikor megérkeztek az
irtás szélére, amin a romok álltak, de épp ellentétes oldalra, mint ahol
előzőleg Armáék is.
- Jó, át a temetőn, és
irány be a romok közé!
- Rendben!
Megindultak, és hála a
menet közben sikeresen megvívott csaták egész sorának, most már önbizalomtól
telten, 31-33. Szint környékén bátran nekirontottak a zombiknak, amiknek
sokszor ideje sem volt megfordulni, már kapták is a taslit, akár karddal, akár
bottal, akár bármi mással. Arrogantia is fürgén forgatta a saját fegyverét, és
minden erőlködés nélkül vágtak utat az átható dögszagot árasztó, sokszor már
oszladozó, néha csak itt-ott emberre hasonlító hullák között. Mikor aztán
túljutottak a temetőn, kifújhatták magukat, és ment is a nagy nevetés, mert
volt, aki csupa trutyi lett a zombikkal való hadakozás közben.
- A kapu nyitva.
- Inkább bedöntve.
Gyertek!
A parancsnokságot egy
Saru becenevű fiú vette át aki előreszegett lándzsával haladt előre. Ő haladt
élen a szörnyirtásban is, így a többiek hallgattak rá, miközben
Arrogantia persze rá kellett bólintson mindenre, a biztonság kedvéért.
- Figyeljetek oda!
Nehogy meglepjenek!
Szerencsére nem volt
miért aggódniuk ebben a helyzetben, az udvaron a groteszk díszleteken kívül nem
találtak semmi mást, csak a nyitva hagyott csapóajtót, felette a felirattal.
- Ez az...
- Ki menjen előre?
- Majd én, és világítok,
amíg lejöttök.
Arrogantia elegáns
mozdulattal lehuppant a félhomályba. Dohos pinceszag, nyirkos levegő, síri
csend és porfelhők várták, amiket ő kavart fel még jobban. Felbocsátott egy
újabb fénygömböt, majd mikor látta, hogy tiszta a levegő, intett a többieknek,
akik egyesével leereszkedtek utána. Hosszú ideig tartott ez, de néma csend volt
egész idő alatt. A végén már egész jól kivilágították maguknak a teremnyi
helyiséget, ahová kerültek. Lényegében egy földalatti barlangrendszer egyik
termébe jutottak, aminek a falait simára vájták minden oldalon. A következő
helyiségbe egy nagyobb nyílás vezetett, a falakat oldalt mindenhol kisebb
fülkék szakították meg, amikből csontvázak lógtak ki félig.
- Na és most?
- Ha ez egy klasszikus
katakomba, akkor meg kell találnunk a következő szint bejáratát.
Persze eljutni idáig nem
volt nehéz, de megtalálni a második szint lejáratát jelentő újabb csapóajtót
már más tészta volt. Menet közben Koboldok támadtak rájuk, amik egy pillanat
alatt körbevették a csapatot, de néhány perces küzdelemben legyűrték őket. Ez
többször megismétlődött, mire nagy nehezen elérték a lejárót, de egy valamire
legalább jó volt a dolog: mind alaposan bespájzoltak mindenféle dropokból, és
persze tapasztalatból.
- Remek... Már jól
kezdődik.
A második szintre jutva
azonnal lerohanták őket a Genosiában már látott csontvázak erősebb változatai.
Ezek már azért erősebbek voltak, de közel sem olyan bosszantóak. Annyira
kellett csak odafigyelni, hogy a különböző elemi adottságokkal bírókkal, más elemi
támadásokkal kellett elbánniuk. Ezen felül viszont remekül haladtak előre, és a
harmadik szinten már könnyedén jutottak túl a barlanglakó trollokon, és még
eggyel lejjebb a zombikon. Utálatos egy menetelés volt, de közben sorra
fejlődtek. Minden egyes szinten, még mielőtt tovább léptek volna eggyel,
Arrogantia figyelmeztette őket, hogy ne felejtsék el a képességpontjaikat
elosztani, ha van mit.
- Itt mintha sötétebb
lenne az eddigieknél...
- Szerintem elértünk a
legaljára. Itt vár a Boss.
Mint olyan, aki az
ilyesmiben tapasztaltabb a társainál, Arrogantia haladt elöl, és utat
világított a többieknek. Valóban sötétebb volt, mint az eddigi szinteken, és a
leghátul haladók félvakon kellett botorkáljanak. Annyi haszna volt ennek a
kalandnak, hogy a bőséges dropokból mind felszerelkeztek, így már nem
látszottak szedett-vedett csürhének. Arrogantia mögött Theiana lépkedett,
idegesen szorongatva a pálcáját az egyik kezében, és Arrogantia szoknyájába
kapaszkodva a másikkal.
- Maradjatok együtt! Nem
tudhatjuk, mi vár itt lent...
Ezt mondani sem kellett.
Az eddigi szinteken, amint leérkeztek, azonnal megtámadták őket. Most ellenben
néma csend volt, leszámítva a bukdácsoló lábak topogását. Gyanús volt a csend,
majdnem túl nagy volt a nyugalom. Arrogantia nagyon jól tudta, ez mit
jelent, de egyelőre semmi sem történt.
- Arma!
Mikor egy gyengén
megvilágított terembe értek, Arrogantia nagy megnyugvással láthatta, hogy
barátainak semmi baja, ellenben..
- Mi ez...
Amikor oda akart futni
hozzájuk, egy láthatatlan falról szinte lepattant. Ahogy tapogatta, ugyan
torzult, de nem tudott áthatolni rajta, bármennyit próbálta.
- Ez egy olyan
láthatatlan doboz.
Arma próbált úgy
gesztikulálni, hogy le lehessen olvasni a szájáról, amit mond.
- Láthatatlan... Doboz...
Jó, de hogy kerültetek bele?
- Csapda volt.
Miközben mindezeket
majdhogynem egy pantomim showba illő, kissé muris módon tudatták egymással, a
gyerekek lassan szintén a láthatatlan falhoz hátráltak valami elől.
- A boss volt?
Arma remekül olvasott
szájról, így bólogatott.
- De...
Hirtelen kitört a pánik
a láthatatlan börtönben, és mindannyian riadtan mutogattak, de hiába próbáltak
kiabálni, egy szavukat sem lehetett hallani.
- Mi? Mi a baj?
- A-Arrogantia...
Theiana remegő hangjára
megfordult már, és a nagyon halvány megvilágításban látta, ahogy csuhás alakok
közelednek feléjük. A sötétség, amit magukból árasztottak, és a csuha alól
világító szempárok egyértelművé tették, hogy kikkel állnak szemben.
- Három boss?
- Inkább egy boss, és
két mini boss kíséri.
Arrogantiának erről a
régi három a három elleni boss fightok jutottak eszébe a valamivel modernebb
RPG játékokból. Az egyik csuhás megállt, és felemelte a kezeit, ezzel jelezve a
másik kettőnek.
- Most mi lesz?
- Oszoljunk szét! Majd
én intézem a Bosst.
A két kisebb darab alak
hátra vetette csuklyáját, és kiderült, hogy mindkettő lich, amiknek kék és
vörös tűz lángolt a szemüregeiben, és a koponyájuk körül.
- Pyro és Cryo lich!
5500 Hp.
- Na és a harmadik?
- Az...
A harmadik alak nem
vetette hátra a csuháját, ellenben a feje fölött megjelent az életcsík, és a
neve is.
- Desmodea, a halál
főpapja...
- Desmodea? Az nem nő
volt?
De, a csuha alatt, jól
láthatóan egy női alak bújt meg.
- Ez csak érdekesebbé
teszi a dolgot.
Közben a jobbján és a
balján a két csapatra osztott csapata nagy elánnal vetette bele magát a
csatába. Arrogantia egyedül találta magát a fő ellenséggel szemben,
és nem volt épp rózsás a kilátás, hiszen gyógyítóként nem volt harcos alkat.
- 11500 hp... Mondjuk,
hogy ez még tűrhető!
- Szerinted elbírunk
vele?
- Theiana...
Bizony, nem volt egészen
egyedül, a csöppnyi kislány odaállt a felnőtt társnője mellé, és ha nem is volt
acélos az akarata ebben a dologban, azért hajlandó lett volna követni is.
- Te inkább maradj
hátra, és segíts a többieknek, ha kell.
- De...
- Nincs de. Ha jól
sejtem, a fény a gyengéje, tehát egy kicsit előnyben vagyok. Te maradj, és
segítsd a többieket!
Eközben egy testvérpár,
Goose és Frost vezették a két csapatot. Mindketten kardforgatók voltak, és a
valóságban focisták, így jól láttak a pályán úgymond, és irányították a
többieket.
- Balra kerüld!
Egy fagyos lehelet elől
tértek így ki, miközben Goose maga letérdelt, és a pajzsával védte magát
ellene, míg az iker bátyja ugyanezt csinálta, szinte tükör módjára. Bár elég
félelmetes volt a látvány, ahogy tűz és jégcsapások elől tértek ki,
miközben egymás után jöttek a támadások. Bölcs dolog volt egyformán eloszlani,
és természetesen a mágusok támogatásával tudták tartani magukat, még ha
egyébként gyengébbek voltak is.
- Nesze!
Arrogantia már a
harmadik végzetesnek szánt sötét villám elől tért ki, majd egy lendületes es
csapással kibillentette az ellenfelét az egyensúlyából. Le akart sújtani a
botja nehéz fém fejével, de emez egy lökéshullámmal szabadult meg tőle
átmenetileg. Megálltak egymással szemben, és Arrogantia kifújta magát egy
kissé.
- Még mindig csak 220
hp-t vesztett. Ez azt jelenti, hogy csak látszólag gyenge, de a statjai
ijesztően magasak lehetnek.
Eközben a láthatatlan
börtönben, Arma és társai azon töprengtek, hogyan juthatnának ki, hogy
segítsenek a harcoló feleknek.
- Komolyan mondom, ilyen
csapdákba is csak mi eshetünk bele...
- Mármint, te
belesétáltál, mi meg benne ragadtunk veled együtt.
Majdnem négy nappal
korábban, a társaságnak majdnem túl könnyűnek hatott ez a katakomba, de
valahogy sikerült belesétálniuk a legostobább csapdába: a boss eléjük jött, és
gyakorlatilag pont belesétáltak abba a mágikus körbe, ami épp azoknak a
balszerencséseknek volt oda kikészítve, akik óvatlanul betévedtek ide.
- Se ki, se be, nem
tudunk üzenni sem, és még örülhetünk, hogy Arrogantia utánunk jött.
Raven okkal dühöngött,
pláne, mivel ő szaladt bele ebbe a kelepcébe. A többiek csak idegesen
töprengtek, hogy hogyan tudnának segíteni a kintieknek.
A két Lich, hála a
nagyon jól irányított támadásoknak, lassan az életereje végére ért, előbb Goose
mért félelmetes csapást két társával együtt a Cryo Lichre, majd Frost adott
kegyelemdöfést a fejétől megszabadítva a másikat.
- Ez az!
- Királyok vagyunk!
Azonban a két Lich
pusztulásával nem kaptak semmilyen jutalmat, sőt, két lángocska, egy kék és egy
vörös maradt hátra utánuk.
- A francba, jön a
második fázis!
- Most már ki kell
törnünk innen!
Arma és társai most
erőnek erejével estek neki a láthatatlan falnak, és mindent megtettek, hogy
áttörjenek rajta.
Arrogantia eközben a
hátsóján landolt, és a valódi boss hátravetette a csuklyáját, felfedve a
banshee voltát, és egy iszonyú sikolyt hallatott, amire mindenkinek be
kellett fognia a fülét, majd egészen egyszerűen beszippantotta a két lángot,
egy pillanatig némán állt, majd a szemei a két láng színében kezdtek izzani,
ledobta a csuháját, majdnem meztelen, aszott teste minden egyes porcikájából
vaskos, tüskés láncok löveltek ki, amik szabályosan beterítették az egész
szobát, elsodorva, kiütve, magatehetetlenné téve a csapat nagy részét, és csak
Arrogantia és Theiana maradtak állva. Az idősebb lány a botjával fogta fel a
láncokat, amik rátekeredtek, megrántotta maga felé, és nem kis meglepetésére
egész egyszerűen maga felé rántotta a lényt, jobb híján pedig rúgott rajta
egyet.
- Te maradj itt, és
segíts a többieknek!
Amilen erővel csak
tudott, előre rontott, és sorra elkerülve a láncokat, amik gyilkos, tőrszerű
tüskékben végződtek, rohant a boss felé.
- Te jó Isten, ez
megbolondult! Egyedül nem bír vele!
- Álljatok hátrébb!
Arma felemelte a nagy
Dramon Killert, egy pillanatig kitartotta, majd minden erejével belevágta a
láthatatlan védőfalba.
Eközben Arrogantia
minden figyelmét a láncok elkerülése foglalta le, de amilyen lendülettel
elindult, meg kellett torpannia, alig-alig elkerülve a támadásokat, amik
megtépázták a ruháját is.
- Arrogantia, mögötted!
Már nem volt ideje
megfordulni, az egyik tüske a vállába fúródott. Nagyot sikított, és megpróbált
kihúzni, de vesztére, mert már kapta is a következőt hátulról a combjába, a
háta közepébe, a gerince mellé centikkel, a másik vállába, a jobb, majd a bal
karjába, a bal térdébe, és az utolsó épp a szíve felé tartott, ami biztosan
elvitte volna az utolsó életerejét is, de valami kisebb test repült be szinte a
semmiből az útjába, és hárított még hármat is.
- NEEEE!
Arrogantia sikított így,
mert az önfeláldozó valaki, Theiana volt.
- NEEEEE!
Doki erőnek erejével
ütötte a falat, amin még mindig nem tudtak áttörni.
- NE, Theiana!
Frost és Goose ekkor
tápászkodott fel, és a többiek is épp szedték össze magukat a sokk után. Goose
jobbról, Frost balról vágta le a láncokat, Arrogantia pedig a földre rogyott a
kislánnyal a karjai között.
- Dragon's Rage!
Arma végre át tudta
törni a falat, és azzal a lendülettel vetették is magukat a harcba. Arrogantia
minden porcikája sajgott, de a kislányt szorongatta, aki az életenergiája
kinullázódásával lassanként bitfoszlányokra bomlott szét.
- Miért csináltad ezt?
- Én is akkora hős...
Akartam lenni, mint te.
- De én nem vagyok
hős...
- De az vagy... Folyton
olvasom a közös chatet, és hányan, meg hányan írják, mennyire hálásak neked és
a barátaidnak.
- Theiana..
- Majd ments meg engem
is jó?
Arrogantia még megfogta
a kislány kezét, és egy puszit lehelt a homlokára, mielőtt eltűnt volna a
karjai közül.
- Ne... NEEE!
Arrogantiát elöntötte a
düh, a keserűség, a fájdalom, a tehetetlen bosszúvágy, mit sem törődve azzal,
mennyire fáj, kitépte a tüskéket, amik akadályozták, felugrott, nagy lendületet
vett, és egy nagy ugrással egyenesen a boss szívébe döfte a botja hegyes végét.
Egy iszonyú, fülrepesztő rikoltás, és a boss egész egyszerűen cafatokra
robbant, jókora lökéssel repítve odébb mindenkit, aki körülötte állt.
-... Tia...
- Szedd...
- Mindjárt...
Arrogantia maga nem volt
biztos, meddig volt kiütve, mielőtt tompa hangokra elkezdett volna lassan
ébredezni. Most tudta csak meg, milyen gáz volt az, mikor kampós nyilak
fúródtak a barátai testébe. Ahány helyen csak belé fúródtak az acéltüskék,
égető, maró, szúró fájdalmat érzett.
- Gyerünk, adagold neki
azt a varázsitalt!
- Ez már a harmadik, a
DoT nagyon nehezen akar múlni...
A feje Meiya ölében, a
többiek teljes pánikban körülötte, de majdnem mind sértetlenül. Hetvennél is
több szempár figyelte aggódva, hogy mi lesz vele, lenyelte az utolsó korty
varázsitalt, és halkan nyögve egyet, végre szóhoz jutott.
- Ma-Mana italt inkább!
Hamar előkerült a kékes
színű lötty is, ami furán zavaros volt, de csak mert még nem volt ideje
leülepedni. Néhány nagyobb korttyal kiitta a kis üvegcsét, majd a jobbját
emelte fel, hogy a többiek is megfoghassák, és jöhetett a ráolvasás.
- Fény... Bocsásd reánk
Lumiaris áldását... Heal!
Ez ritka látvány volt,
de Arrgantia egész testében ragyogni kezdett, ahogy a többiek is, és mikor vége
volt, már mind sokkal jobban érezték magukat. Hamar szétosztották a dropokat,
ami Arrogantia tisztje volt, elvégre ő vitte be a kegyelemdöfést, és csak egy
valamit tartott meg, egy nagyon szép, fekete, vörössel hímzett köpenyt, ami a
boss köpenyének sokkal szebb változata volt, és ha már megszerezte, egyúttal
magára is öltötte. Első sorban varázslóknak való dolgok voltak a dropok között,
így a gyerekek osztották szét egymás között, majd felkerekedtek, és a
lehetséges legrövidebb úton elhagyták a fura módon most már nem teljesen
kivilágosodott, és fáklyákkal alaposan kivilágított katakombákat.
Két nappal később aztán
már egy kis faluban pihentek keg utoljára. A hosszú vándorlástól, ami alatt
alig álltak meg, elcsüggedve, nehézkesen dobták le magukat az ágyaikra, és aki
csak tehette, aludt is. Arrogantia szobájában égett csak a mécses még mindig,
és Arma, aki általában minden lében négy kanál tudott lenni, inkább Meiyát
küldte be hozzá, míg ő kint várt az ajtó előtt.
- Szia...
- Oh... Szia...
- Ugye nem zavarok?
- Dehogy, ülj csak le!
A kis fogadó, amiben
megszálltak, most alaposan telt házzal kellett számoljon. A falut magát egy
húszfős csapat vette irányítása alá, de már majdnem százan voltak, mire ez a
nagyobb társaság is megérkezett. Aki vándorként erre vetődött, azt szívesen
látták, és volt, aki ezt a vendéglátást azzal hálálta meg, hogy maradt is.
Meiya letelepedett Arrogantia mellé az ágyra, és csak egy kis idő múltán
szólalt meg először.
- Jól vagy? Az utóbbi
napokban elég hallgatag voltál.
- Azt hiszem...
- Theiana bánt?
Emez bólogatott, és nagy
nehezen elkezdett rendesen beszélni.
- Lupe, neked
közvetített fiókod van, igaz?
- I-Igen, de honnan
tudod?
- Csak onnan, hogy
folyton forgatod a fejed, mint valami kamerát, hogy mindenki képernyőn legyen.
- De jó megfigyelő
vagy... Nem gondoltam, hogy erre is figyelsz.
- Na igen, tőled és
Armától tanultam el, hogy minden apróságra odafigyeljek. Most is megy?
- Ki sem lehet
kapcsolni.
- Akkor szeretnék valami
fontosat mondani a kintieknek, ha nem baj.
Meiya bólintott, és
szembefordultak egymással, hogy minden szót tisztán lehessen hallani, és hogy
az arca minden rezdülését látni lehessen közben.
- A nevem Cristina
Mendez, de játékosként Arrogantia néven ismernek. Bevallom őszintén, nagyon
sokáig gondoltam, hogy egyedül lenne a legjobb nekem, ebben a játékban is.
Egy rövid szünet után
egy félénk mosollyal folytatta.
- De hála néhány nagyon
különleges embernek, ez a véleményem gyökerestől megváltozott. Ezeket az
embereket joggal, és büszkén nevezhetem a barátaimnak.
Egy kicsit komolyabban
folytatta ezek után.
- Ezeknek a barátoknak
hála, akik annak ellenére is maguk közé fogadtak, hogy olyan vagyok amilyen:
magamnak való, és mogorva néha, olyan élményekkel gazdagodtam, amiket egyedül
nem érhettem volna el.
Az arca elkomorult, mert
a lényeghez ért végre.
- Néhány napja...
Megismertem valakit, aki pontosan olyan volt, mint én, magányos, csendes,
zárkózott... Olyan valaki, akiben önmagamat láttam meg kissé, mégis teljesen
más volt.
Lesütött szemmel, remegő
hangon beszélt tovább némi szünet után.
- Más volt, mert ő
sokkal előbb jött rá, mint én hogy a barátaink sokkal inkább élni akarást
adnak. Ezt Theianának köszönhetem, aki megajándékozott a barátságával...
Most már könnyes szemmel
nézett megint Meiya szemébe.
- Ha most nézik ezt az
élő képet, üzenem Emily Neves szüleinek, hogy hazaviszem a kislányukat, bármibe
is kerüljön, bármeddig is tartson.
Ezek után inkább
elhagyta a szobát, hogy ne ország világ szeme láttára zokogni kezdjen. Kifelé
menet Armába futott, és szó nélkül a vállár hajtotta fejét, és miközben a fiú
karjai egy megnyugtató ölelésben köré fonódtak, nem is törődve semmi és senki
mással, hatalmas könnyekkel adta ki azt a bánatot, amit eddig magába fojtott.
Másnap reggel már várta
az egyébként nem ember játékosokat a kérdés:
"Kívánod visszakapni az eredeti fajodat?"
És a válaszlehetőségek,
igen, vagy nem. A legtöbben már eredeti alakjukban jöttek le a falu szélére,
hogy elköszönjenek Armától és társaitól, de Arrogantia még maga előtt nyitva
tartotta az ablakot.
- Na? Mit határoztál?
- Nem tudom...
Az elmúlt időszakot
elnézve, az a sok minden, a fura élmények, és a sokkal kedvesebb fogadtatás,
amik ember alakban érték amellett szólt, hogy maradjon, de ő maga, a belső énje
inkább újra Banshee akart lenni.
- Hát...
Egy percig tétován
töprengett, majd lenyomott egy gombot, ami után mégis ember maradt.
- Majd még később ráérek
változtatni.
- Biztos?
- Persze, hisz te
mondtad, lesz majd még lehetőség változtatni.
Ezúttal senki sem
tartott velük, Doki a gyerekekkel úgy döntött, hogy a faluban maradnak, így a
megszokott csapat vágott útnak az új kaland felé.