Szelíd hullámok boldogsága 5.

V.

Pár meglepetés

Napok teltek el, és Akane sikeresen átdolgozta a Csillaghercegnőt, és a következő klubgyűlésen már jöhetett is a végleges szereposztás. Yousuke ült az asztalfőn, ha így tetszik, és a kezében egyszerre a regény és a forgatókönyv, hol ide, hol meg oda járt a tekintete olvasás közben, összehasonlításként, mert pontosan tudta, melyik részt hol keresse az eredetiben, és miközben ő ezt tette, a többiek várták az ítéletet.

- Na?

- Mondj már valamit!

Yousuke letette a két irományt, amik egyaránt ugyanazt a szép kézírást tartalmazták, és némi töprengés után elégedett mosollyal jelezte tetszését.

- Tökéletes.

- Ez az!

Akane öröme elmondhatatlan volt, a munka ezen, nem kicsit nehéz része Tehát sikerrel járt. Az asztal mellé állított táblán az első pontot le is húzhatták.

- Jó, akkor most jöjjön a szereposztás. Ushio, Toshi mit mondott a felkérésre?

- Tegnap fejezte be a regényt... Nos, el kell mondjam, ennyire elszántan olvasni már évek óta nem láttam, és a végén rábólintott.

- Jó, tehát a gyermek Yashu megvan, és megvan a felnőtt is, ugye, Yuuji személyében. Ki legyen a hercegnő?

Minden tekintet Ushio felé fordult, aki viszont határozottan rázta a fejét.

- De miért nem?

- Mert én már eldöntöttem, hogy az Amazont játszom majd el, aki a kardforgatásra tanítja meg Yashut.

- Akkor marad Haruka.

- Bocs srácok, de én Yashu anyukáját már lestoppoltam.

Így maradt az utolsó lehetőség:

- É-Én... ?

A zavarodott Akane csak hápogott mélyeket, de mondani nem tudott semmit, így a neve fel is került a listára.

- Jó... Ezzel szerintem a szereposztás meg is volna...

- Te még nem választottál, Yousuke.

- Dehogy nem. Az öreg bölcset, akitől Yashu a hercegnőről hall.

Ezt is túlbeszélve végül jöhetett a harmadik pont.

- Jelmezek, és díszlet. Ami azt illeti, nem is annyira a díszlet, mint inkább a jelmezek lesznek, amikkel meg kell birkóznunk. Haruka, valami ötlet?

Haruka persze már rég a másolatokat bújta, és mint olyan, akinek volt némi érzéke az ilyesmihez, már készített is pár vázlatot, amik ugyan eléggé nagy vonalakban készültek, mégis elég jól ki lehetett venni a lényeget.

- Úgy gondoltam, hogy Yashu öltozéke lehetne olyan, mint egy indián fiúé. A többiekén még dolgozom majd, de egész egyszerűek lesznek, ellentétben a kosztümösekkel, amik eddig voltak.

- Egész ügyes...

- Én ezt fel nem veszem... !

Ushio felmutatta az amazonnak szánt vázlatot, ami, mondjuk ki nyugodtan, nem takart valami sokat.

- Így rád képzelve... Grrrr...

Yuuji megjegyzése pontosan megfogalmazta Yousuke első gondolatát is, így ez egyből dobós lett.

- Na jó... Akkor ez még áttervezésre vár.

- Na igen, de a hercegnőé igazán tetszetős.

Ami azt illeti, a földig érő, egyenes szoknyájú csipke ujjú, csupán a vállánál kicsi buggyos ruha valóban tetszetős, és esztétikus lehetett akárkin. Akane szégyellősen pironkodva nézegette a papírlapot, és alig hitte el, hogy egyszer ő fogja viselni azt a kis csodát, amit egyelőre csak vázlatként látott.

- Jövő keddre véglegesítem a vázlatokat, és ez, talán már neked is jobban tetszik majd.

Amit Ushionak ezúttal átadott, már sokkal tetszetősebb volt. Egy egyszerű kis vászonruha, szépen szegett, vörös szegésű, hozzá egy short, és térdig érő csizma.

- Szolid, és praktikus, mégis mutatós.

- Nekem tetszik.

Ezt is túlbeszélve jöhetett az egyik legfontosabb rész, a helyszínek választása.

- Valamit nekem is kell csinálnom, úgyhogy, ha nem bánjátok, ezt én fogom megcsinálni, de egy segítőt elfogadok, akinek van egy jó mobilja, ami jó képeket csinál.

- Hááát...

Mind kicsit félszegen fészkelődtek, mert a foguk ehhez a részhez nem nagyon fűlt. Ushio volt végül az, aki felkelt, hogy véget vessen ennek.

- Jó, akkor egyelőre a témát jegeljük, a következő gyűlésre már szeretnék konkrét terveket látni, és el lehet kezdeni a szövegeket tanulni. Amint minden rendben lesz, azzal kezdjük, hogy összeolvassuk, és mehetnek majd az első felvétélek. Addig is, oszolj!

Mivel nem volt önkéntjelentkező, Yousuke egyedül indult el majdnem a helyszínvadászatra, azonban, szerencséjére akadt egy társa, ki más, ha nem Ushio személyében.

- Hát te?

- Ugyanarra megyünk, nem?

- Jó, de nem a nagyszüleidnél lenne dolgod?

- De igen, de őszintén szólva, most be vagyok zsongva ettől az egésztől, úgyhogy a nagyiéknak most meg kell bocsátania nekem.

Ushio szerencsére kezelte a nagyszüleit, főleg a kissé problémás nagyapját, így csak egy hosszabb telefonbeszélgetésbe telt, és már meg is volt oldva.

- Majd azért ezt viszonoznod kell. Legközelebb velem együtt dekkolhatsz majd a boltban.

- Az legyen a legnagyobb gond! Egyelőre ezt oldjuk meg!

- Jó, miket keresünk?

- Az első, és legfontosabb, a sátortábor, ahol a történet kezdődik. Egy sivatagban van, így olyan hely kell, ahol sok homok van.

- Én tudnék épp egy helyet, de oda ki kell vigyen minket valakinek.

Mint a parancsszóra, a Hikarizaka Elektromos Művek kisteherautója állt meg ekkor mellettük, és Ushio édesapja dugta ki a fejét az ablakon.

- Sziasztok! Neked nem az öregéknél kellene lenned?

- Most sokkal fontosabb dolgunk van. Ki tudnátok vinni a homokbányához?

- Hááát... Van arra dolgunk most?

A sofőr, Yoshino Yusuke, Tomoya kollégája, javakorabéli férfi a sofőrülésen, csak vállat vont.

- Épp van egy kis szünetünk, utána úgyis abba az irányba kell vennünk az irányt.

- Nos, hallhattátok, ha befértek, akkor mehetünk.

Tomoya segített Yousukénak beszállni a kisbuszba, ami ígyis bőven tele volt pakolva a felszerelésükkel. Hogy elférjenek, a két kamasz egész közel húzódott egymáshoz, Yousuke meg csak piromkodhatott, mivel a lány érintési közelségbe került hozzá.

- Szóval, mi dolgotok a bányában?

- Helyszínvadászatra indultunk a következő filmünkhöz.

- Amelyikben Toshi is szerepel majd?

- Aha.

Egy darabig elcseverésztek, és közben haladtak kifelé a városból. Annak idején, talán tíz éve, valaki rájött, hogy szép homokréteg rejlik a dombok között a várostól nem messze. Egy jobb módú üzletember, Haruka édesapja erre le is csapott, és el is indult a kitermelés. Mostanra már csinos kis tó is díszelgett a közepén, és épp alkalmas volt egy helyszínnek.

- Na, jók legyetek! Úgy egy óra múlva megyünk, úgyhogy úgy igyekezzetek!

- Rendben!

A bányát persze körbezárták, és nem épp barátságos őr ült egy bódéban a kapunál.

- Sajnálom, de ez nem átjáróház, gyerekek, menjetek innen!

Eloldalogtak hát, és kicsit bosszankodva ültek le nem messze onnan, jobban mondva, Ushio leült.

- Most mi lesz?

- Még nincs vége!

A táskájában kotorászott, és a mobilját vette elő.

- Mit akarsz azzal?

- Tudod, miért jó, ha Haruka a barátod?

- Miért?

- Mindjárt meglátod.

Kicsöngött, és mikor felvette, Ushio elkezdte mondani a magáét, majd eljndult az őrhöz. Átadta neki, majd pár percig ment a meglehetősen egyoldalú beszélgetés, miközben az őr sűrűn kért bocsánatot. Percekkel később, miután visszakapta a tulajdonát, a lány gyorsan visszafutott a már türelmetlen fiúhoz.

- Gyerünk, bemehetünk!

- Ez gyors volt...

- Ez a Haruka hatás... Meg az apukájáé.

Miután már kapun belül voltak, és lejutottak a legaljára, elkészültek a képek, és beszélgethettek is.

- Akane nagyot alkotott.

- Az biztos. Toshi alig tudta letenni, és még az osztálytársainak is másolt belőle.

- Ha a nagy számítógépes guru nem tudta letenni, gondolhatjuk, mennyire lehet jó.

Megálltak a tó partján, és egy darabig nem hangzott el egy szó sem, csak nézték, ahogy a nap lebukik a dombon túl.

- Van egy tóparti jelenet is, nem? Azt is felvehetnénk itt.

- Jó ötlet.

Ushio egész közel sasszézott a fiúhoz, és hátulról rátámaszkodott a járművére.

- Te hol tanultál meg ennyi mindent a filmekről?

- Már mondtam, másból sem álltam majdnem tíz évig.

- Elmesélnéd végre, mi történt veled?

- Hát...

Yousuke már sokadszor kapta ezt a kérdést, és kezdte már kicsit unni. Három hete, ha ismerték egymást, de nagyon gyorsan nagyon közel kerültek egymáshoz. Szerettek együtt lógni, minden nap együtt mentek haza, akár ott volt velük bármelyikük baráti köre, akár csak egyedül.

- Tényleg tudni akarod egy szegény nyomorék meséjét?

- Nekem nem tűnsz annak.

- Pedig, ha tudnád, hányan neveztek már annak...

Némi erőt kellett vegyen magán, hogy értelmesen el tudja egyáltalán kezdeni.

- Apám idevalósi volt, itt járt suliba, meg minden... Lehet, hogy a szüleid még ismerték is.

- Lehet...

- Amikor aztán egyetemre járt, felköltözött Tokyoba, és ott ismerte meg az anyukámat, és nagyon rövid ismeretség után összeházasodtak, és pár évvel később jöttem én.

Ushio mosolya őszinte volt ekkor, mert az ő története is hasonlóan kezdődött.

- Tokyoban éltük a kis életünket, rengeteg barátom volt, köztük Kotori is, és néha lejártunk ide vidékre a nagybátyámhoz, Riohoz, aki végleg itt maradt a szülővárosában.

- Még nem is említetted a nagybátyád nevét ezelőtt.

- Na igen...

Most jött a nehéz rész, ami miatt a fiú arca elkomorodott.

- Egy ilyen látogatáskor történt... Apám remek sofőr volt, mindig nagyon óvagosan vezetett, és erről sem ő tehetett.

Yousuke az ölébe eresztette a kezeit, és lesütött szemmel folytatta.

- Egy teherautó rohant belénk oldalról. A kórházban ébredtem, és a nagybátyámtól tudtam meg, mi történt.

- De mi történt veled?

- Fogalmam sincs, de nem csak nekem, az orvosoknak sem. Egyszerűen nem engedelmeskednek a lábaim...

Ushio értetlenül csóválta a fejét.

- Tudom, nem egyszerű. Az orvosok szerint makk egészséges vagyok, nem lenne szabad még mindig ebben a vacakban ülnöm.

- Eszerint van érzés a lábaidban, meg minden?

- Igen... Sőt...

Megmozgatta a lábait bokából, és kicsit keserűen mosolyogva folytatta.

- Tudod, a nagybátyám magához vett, ide költöztetett, új iskola, új emberek, új minden, én meg nem találtam önmagam.

- De valami megváltozott, igaz?

- Takeshi volt az a valami. Annak idején, mikor felkerültem középsuliba, ő volt az első, aki végre kedvesen szólt hozzám, és végre egy barátot találtam benne. Aztán gimiben Kotori is ide került... Bevállalta a hosszú utazást hétvégente, csak, hogy megint együtt lehessünk.

- Kotori nagyon kedves barátod, ezt tudom. Nem egy éltanuló, de mindent megtesz, hogy befejezhesse az iskolát.

- Valami érhette, mikor csavargó lett, de kezd egyenesbe állni... Tudom, mesélte, mennyire sokat segítesz neki.

Yousuke megcsapkodta az öreg járművet, és egy kicsit nyugodtabban folytatta.

- Egyszer fel akarok állni ebből a vacakból, újra a saját lábaimon menni mindenhova, hogy ne kelljen másoknak a terhére lennem többet.

- Jársz valamilyen tornára?

- Persze, fizikora, minden hónapban, és a doki, akihez járok, azt mondja, hogy inkább lelki, mint testi oka van annak, hogy úgy vagyok, ahogy.

- Szerintem is... Talán valami motiváció kellene, hogy újra sikerüljön.

Yousuke felnézett az angyalian mosolygó lányra, aki a kezét nyújtotta felé.

- Gyere, segítek.

- Ushio, én nem...

- Gyere már! Mikor próbáltad utoljára?

- Ki tudja már... Különben is, nehéz vagyok én neked...

- Meglepődnél, ha tudnád, milyen vagyok valójában!

Két kicsi kéz nyúlt felé, Yousuke pedig csak próbálta elkerülni az ellentmondást nem tűrő lány tekintetét, de végül mégis megkapaszkodott a kinyújtott támaszba, és felhúzta magát.

- Ez az. Akkor bal...

Yousuke már nagyon régen nem is próbálkozott még hasonlóval sem, de megemberelte magát, és minden erejével arra koncentrált, hogy a bal lábát előre tudja mozdítani. Nem is értette, de mintha egy erős kéz húzná, nagyon lassan, de mozdult a bal lába, lassanként araszolva előre, míg végre egyensúlyt talált.

- Ez az! Most a jobb!

És ha tétován, de sikerült előre araszolnia két lépést, ami még magát Yousukét is meglepte.

- Ez nem igaz...

- Pedig de... Na, most elengedlek, próbáld egyedül!

Talán a bíztató kezek hiánya, de innen már nem ment tovább a mutatvány, Yousuke pedig elcsüggedve lógatta az orrát.

- Nem megy...

- Jó... Majd legközelebb!

Ushio alá tolta a járgányát, és letelepedhetett. Hosszú évek óta ez volt az első alkalom, hogy meg tudott tenni bármekkora távolságot, a saját két lábán, így most vegyes érzelmek kavarogtak legbelül.

- Jól van, máris nagyon sokat haladtál.

- Ushio...

- Hmm?

- Ezt ne csináljuk többet, jó?

A mosoly hirtelen eltűnt a lány arcáról, és komolyan bólintott.

- Nem akarom hamis reményekbe vetni a bizalmam.

- Talán jobb, ha magad találod meg az időpontot, amikor készen állsz.

- Igen... Köszi...

Ekkor bukkant fel Tomoya a lejtő tetején, amin leérkeztek ide.

- Gyerekek! Ha nem akartok itt maradni, akkor jobb ha jöttök végre!

Észre sem vették, hogy eltelt egy bő óra mindenfélével, és ebből csak öt perc volt az, amit a fényképekre elvesztegettek. Hazafelé úton mindketten mélyen hallgattak, és az autó két ellentétes ablakán bámultak kifelé. Egyikük sem tudhatta, min gondolkodik a másik, de ha tudták volna talán sokkal beszédesebbek.

Aztán megint az Okazaki házban ért véget a napjuk, ahol is volt még némi megbeszélnivalójuk.

- Jó, szóval ezek a helyszínek már megvannak, de még kellene kettő.

Idő közben sikerült megtalálniuk a legideálisabb helyeket a városban és környékén, ahol érdemes lehet forgatni, így már két helyszínre szűkült a keresés.

- Az egyik a palota lenne, ahol a hercegnő alszik...

- És ahol a sárkánnyal lesz a végső küzdelem.

- Aha...

Toshi, akinek ugye eleve lett volna egy kis köze a technikai téren a dologhoz, most is ott volt velük, de már egyben színészi értelemben is.

- A palota nem megoldhatatlan. Azt majd a számítógép megoldja, csak jól kell elrendezni a dolgokat.

- Na és az amazon otthona, a nagy erdőben?

- Hmm...

Ekkor toppant be Nagisa, a ház asszonya, épp időben, hogy megszakítsa az egyelőre terméketlen gondolkodást.

- Vacsora! Egyelőre tegyétek félre a munkát!

Az asztalnál kivételesen csend volt, ami főleg a három erősen elfoglalt, és kicsit gondterhelt ifjonc miatt volt így.

- Tudunk valamiben mi is segíteni? Ha igen, csak szóljatok!

- Igazából...

Ushio és Yousuke összenéztek, és egy összehangolt bólintás után a fiú kérdezett.

- Nagisa-san, vagy Tomoya-san, esetleg tudnak egy helyet, ahol erdei környezetben egy amolyan táborféleséget lehetne felállítani?

A házaspár nézett most össze, és nem is kellett sokat gondolkodniuk a válaszon.

- Éppen tudunk egyet, és Ushio is ismeri. Gyakran jártunk oda piknikezni egy időben.

- Mármint...

És ekkor a lány is megvilágosodott.

- Ja igen, az tényleg nagyon jó kis hely, és még külön engedély sem kell senkitől.

- Engem is bevatnál?

- A kórház, tudod hol van?

- Persze, elég gyakori látogató vagyok...

- Ja, igaz... Szóval, onnan nem messze van egy kis tisztás, hatalmas, öreg fák között.

Tomoya adta a komódon álló egyik képet, ami láthatóan egy nagyon nagy családi kép volt, vagy tíz-tizenöt emberrel is.

- Ez is ott készült.

A szülőket nem volt nehéz kivenni az embercsomóból, Ushio pedig sorban mutogatta végig a család barátait, és aki nem került szóba, arról sem volt nehéz kitalálni, kicsoda. Egy picike kislány, talán hatéves forma ült Nagisa ölében, és a letagadhatatlan hasonlóságból azonnal tudni lehetett, ki is ő. Nagisának itt nagy pocakja volt, vagyis épp Toshival volt várandós.

- Te jó ég... Ez sem mostani kép már.

- Hát nem, még óvodás voltam, Toshi meg még meg sem volt.

- A régi szép idők...

A vacsora további része már sokkal vidámabban telt el, és mivel másnap épp nem volt iskola, még Yousuke is ráért hazamenni. Séta közben aztán, a kellemes langyos estében aztán megjött a fiú kedve is a beszélgetéshez.

- Tudod, kezd egyre kevésbé zavarni a családi idill, ami nálatok uralodik.

- Oh, szóval ez volt mindig a bajod?

- Igen... Most már az okát is tudod.

- Igen... Remélem, azért nem voltunk túl sok eleinte...

Yousuke a fejét rázta, és egy kicsi mosollyal folytatta.

- Dehogy is. Tudod, a nagybátyám nem sokat van otthon, így nem nagyon akad lehetőségem beszélgetni is valakivel sulin kívül.

- Valahogy sejtettem. Hozzánk nyugodtan jöhetsz, ha unatkozol. Nálunk sosem áll meg az élet. Vagy ha akarsz, délutánonként lejöhetsz segíteni nekem a pékségben is. A nagyi biztos meg is fizetne.

- Majd meggondolom...

Mikor elértek az Isashima ház elé, még megálltak beszélgetni, ahogy szoktak.

- Holnap ráérsz?

- Épp nincs semmi dolgom. Miért?

- Találkozom a barátaimmal az étteremben. Ha akarsz, te is eljöhetnél.

- Nem tudom, valahogy nem hiszem, hogy jó helyen lennék a barátnőid között.

Ushio elnevette magát erre, ami kicsit érthetetlen volt Yousuke számára.

- Ugyan már! Emlékszel, meséltem neked Fukoról? Na ő lesz az egyik, akivel találkám van. Szerintem imádni fogod.

- Hát... Végül is...

Egy kis hallgatás után Yousuke benyitott végre az ajtón.

- Gyere be!

- Ne, mennem kéne...

- Ne csináld! Állandóan én vendégeskedek nálatok, hadd viszonozzam végre!

Ushio ugyan vonoakdott volna, de mivel B hét volt és ilyenkor szombaton nem volt iskola, végül is csak hagyta magát bekönyörögni. Mikor aztán belépett az ajtón, nem kis meglepetés fogadta: mivel a házban egy rokkantkocsis személy is lakott, minden akadálymentesítve lett, sőt, még arra is odafigyeltek, hogy minden elérhető közelségben és magasságban legyen. Az egyszerű berendezés és az övékéhez hasonló felépítés miatt azonnal tudta, mit merre keressen.

- Isteni illata van valaminek.

- Tényleg... Rionak biztos vendége van.

Ahogy bekukkantottak a konyhába, valóban egy nő állt a tűzhelynél, nekik háttal. Derékig érő, viola színű haj, lófarokba kötve, magas, karcsú, atletikus alkat. Ushio egy pillanatig csak bámult, majd visszahúzta egy kicsit Yousukét, hogy suttogva közölje a mondandóját.

- Te, én ismerem ezt a vendéget!

- Hogyhogy ismered?

- Lehet, hogy tévedek, de ez a volt óvónőm!

- Nahát, vendégünk van?

Rio, Yousuke bácsikája, épp ekkor lépett ki a fürdőből, és egy szál törülközőben állt meg előttük, amitől Ushionak olyan vörös lett az arca, hogy alig győzött elfordulni.

- Hoppá... Azt hiszem, jobb, ha felöltözök...

Ekkor jött elő a másik vendég, és kiderült, hogy Ushionak bizony igaza volt.

- Kyou!

- U-Ushio...?

Perceken belül ki is derült, mi a helyzet. Yousuke megismerhette Fujibayashi Kyout, Ushio igen szemrevaló, volt óvónőjét. Emlékezett is az arcára a nagy fotóról, de ígyis volt meglepetés bőven.

- Kyou, te mi a csodát keresel itt?

- Hogy én? Aaaah, semmi különöset. Csak beugrottam a biztosítási szerződésem miatt.

- Igazán?

Ushio oldalba bökte a házigazdáját, aki kapcsolt is.

- És miért főz vacsorát?

- Hogy az...

- Azért, mert gondoltuk így ünnepelünk.

Rio végre felöltözve tért vissza közéjük, és kapcsolódott be beszékgetésbe.

- Ami azt illeti, én hívtam meg a hölgyet, és... Nos a vacsora sajna odakozmált...

- Akkor az volt az a szenes valami a kukában?

- Sajna igen...

Kyou közben odahajolt Ushiohoz, és a fülébe suttogott, mert a fiúk épp egymással évődtek egy kicsit.

- Majd holnap elmagyarázom.

- Jobb is, mert Yousuke is biztos kíváncsi lesz.

- Mi? Miért?

- Mert őt is elhívtam, azért.

- Heeeeeeeeh? Ejnye, mit rejtegetsz te előttem?

- Semmit a világon...

Ushio olyan vörös lett, hogy szinte világított, és még gyorsan hozzátette:

- Mellesleg, ha arról lenne szó, akkor biztos egy találkára vinném veletek.

- Oh, az a legkisebb gond, hogy hová vinnéd, vagy hova nem.

Kyou még hamiskásan a fiatalabb lányra kacsintott, mielőtt az gondolt egyet, felkelt, és elkapta a tolókocsit is.

- Akkor most mi megyünk is, ha nem baj!

- Mi? Hova?

- Hát hozzánk. Yousuke is biztos igazat ad nekem abban, hogy nem akarhatunk zavarni ebben a... Szerződéskötésben...

- Hát, én...

Reakciókra nem volt idő a két kamasz már ajtón kívül volt. Miközben lassan bandukoltak vissza az Okazaki házba, Yousuke azért megjegyezte:

- Nem hiszem, hogy a szüleid jó néven vennék, hogy csak így beállítok, hogy ott akarom tölteni az éjszakát...

- Nyugi, nálunk ez majdnem családi hagyomány... Ha valakinek nincs hol aludnia, pláne, ha ismerős, mindig tudunk neki helyet szorítani.

Bár kicsit félszegen, de Yousuke azért mosolygott. Nem most jutott oda először, hogy a nagybátja munkája miatt kiszorult otthonról, de olyankor általában Takeshinél éjszakázott. Érdekes új kalandnak nézett elébe. 

Victtron 3.

III.

Újoncidők

Ami a Sariust, utunk végállomását illeti, nos egy volt a kevés természetes égitest közül, amit a szövetség bázisul használt, és mint ilyen, egész más is volt. Mikor kiértünk a térfolyosóból, én izgatottan ültem az ablaknál, csakhogy láthassam, mégis hol fogom leélni életem egy nagyobb szeletkéjét attól a naptól kezdve, ellenben Elisla még aludt, elvégre ő nap mint nap láthatta ezt a tájképet.

- Ejha... Ezt nevezem.

A Sarius, mint természetes bolygó, nagyjából a Merkúr nagyságával bírt, a hatalmas, egybefüggő, zöldeskék óceánokat pedig négy kisebb kontinens taglalta szét. Négy holdja volt, amiből három szintén lakott volt, akárcsak a bolygó felszíne maga. A leszállás után, ami már nem igényelte a katapult rendszert, már szép lassan sétáltunk is kifelé a terminálról.

- Na? Hogy tetszett a látkép?

- Nem semmi. Utoljára akkor láttam ilyet, mikor eljöttem otthonról. Hiányzott már egy kicsit.

- Csak egy kicsit? Milyen gyakran jársz haza?

- Úgy félévente...

- Aha... Sok meló, igaz?

- Mondhatni.

Maga az űrkikötő nem volt semmi extra, ám mikor kiléptünk az utcára, ami úgy hat emelettel lejjebb feküdt, az már egészen más képet mutatott. Hangulatos, amúgy egészen magas épületek között egy aránylag nyugis, külvárosi utcakép fogadott, rengeteg fával az utak mentén, szép, ápolt környezettel, békés, barátságos népekkel, akik ránk köszöntek akkor is, ha nem is ismertek. A távolban, ahol is a város, ahelyett, hogy az ég felé tört volna, inkább elsüllyedt, látni lehetett a belváros felhőkarcolóinak csúcsát. Elisla persze oldalba bökött séta közben, hogy magamhoz térjek.

- Látom, tetszik a látvány.

- Az nem kifejezés... Ilyen helyen még életemben nem jártam...

- Azt hittem, a fővárosban jártál egyetemre.

- Na igen, de a kampusz a városon kívül volt. Meg ott a felhőkarcolók sem a föld alatt voltak.

- Na igen, de ez is csak a táj miatt van. Tudod, a város egy része lényegében egy kiöblösödött meteorkráterben fekszik. Az építők úgy gondolták, nem rondítják el a tájat azzal, hogy megpróbálják betemetni azt a nagy lyukat, így teljesen beépítették.

- Úgy hallom, elég sokat tudsz a város történetéről.

- Még többet is, mint szeretnék.

Elisla megállt egy pillanatra, és nagyot szippantott a friss levegőből.

- Itt nőttem fel ugyanis, és behatóan tanultunk a város minden apró részletéről.

- Komolyan? Itt is születtél?

- Igen. Gyerekként folyton a felettünk elhúzó siklókat bámultam, és arról álmodtam, hogy egy nap én is vezethetek egyet.

- És a vágyad teljesült.

Mosolyogva bólogatott, és csak egy kis idő után folytatta.

- És neked? Azt hiszem, te mondtad, vagy Alex, hogy Armoroidokat akarsz tervezni.

- Igen, szerintem mindketten mondtuk már.

Előkotortam a papírt a zsebemből, és átnyújtottam neki.

Az álmom ennek a megvalósítása lenne.

Átvette tőlem, egy darabig csendben vizsgálgatta, még mosolygott is, majd elrakta a saját zsebébe.

- Hé!

- Nyugi, eszemben sincs lopni az ötleteidet. Csak meg akarom mutatni valakinek.

- Mégis kinek?

- Igazából nem fontos. Majd elmondom, ha visszaadom, addig legyen elég, hogy egy barátomnak!

- Ha te mondod...

Nem is olyan soká, egy kereszteződésben beszálltunk egy amolyan kisbuszféleségbe, ami kerekek helyett öt centire a föld fölött közlekedett, és ezzel mentünk tovább.

- Tulajdonképpen miért nem a kikötőtől jöttünk kocsival?

- Mert meg akartam mutatni a környéket, ahol felnőttem.

Ami azt illeti, igazán hangulatos volt az a kis negyed, amin átjöttünk, és valahogy el tudtam képzelni, hogy egykor a kis Elisla Rhodes is olyan kis óvodás volt, mint amilyeneket a járdán sétálni láttam épp akkor.

- Eszerint a szüleid is itt élnek most is?

- Igen. Nézd!

Elmentünk egy nagyobb komplexum előtt, ami egyértelműen iskolának látszott. Épp egy csapat, nagyjából 15 éves, vagy annál valamivel idősebb kamasz jött ki a kapun az iskola végeztével, ráadásul csak lányok.

- Szóval lányiskolába jártál?

- Igen, de nem is bántam meg. A naprendszer legjobb iskolája, amit már nem egyszer bizonyítottak.

- Én egyszerű, mezei iskolákba jártam, és egyik sem volt híres semmiről... Vagy legalábbis én nem tudok róla.

Amin a legjobban meglepődtem, az a támaszpont maga volt. Nem volt egy külön emelvényen, mint a többi, amit ismertem, egyszerűen a földön terült el, sok-sok hektárnyi területen. Ami mindenképpen igaz volt, hogy minden épület, a hangároktól kezdve minden, sokszorta nagyobb volt, mint amit eddig láttam, és most is nyüzsgő élet folyt mindenfelé. Ami feltűnt, hogy mindenki civilben volt, senki sem viselt egyenruhát, emiatt nem lehetett megkülönböztetni a civil munkásokat az ezred tagjaitól.

- Hogy tudom megmondani, hogy ki a kolléga, az ezred tagja, vagy a civil?

- Először is, már te is az ezred tagja vagy.

- Jó, tudom, csak épp a végzettségem...

- Azt felejtsd el! Egy hét próbaidőn vagy, utána azzal kezdjük, hogy felviszlek egy körre az egyik olyan siklóval.

Épp ekkor szállt fel egy vadász a távolban, szép csíkot húzva maga után. Örültem ennek a szándéknak kimondottan örültem, de a próbaidő kicsit aggasztott.

- Mit jelent az, hogy próbaidő? Gondolom, nem olyan, mint a technikai.

- Nem... Lényegében holnap az egyik barátom veszi át az irányításodat, és kapsz egy kis erőnléti felkészítést...

- Valahogy ez nem hangzik túl biztatóan...

Megálltunk egy bádogtetejű, félhenger formájú épület előtt, Elisla meg csak utat mutatott.

- A héten ez lesz az otthonod, amíg elő nem készítik a szobádat... Meg innen mégis könnyebb lesz minden nap kikelni.

- Éééés, gondolom egyedül leszek...

- Egyelőre igen, de holnap után Alex is csatlakozik majd.

Bár ez a dolog egyáltalán nem tetszett nekem így első hallásra, jobb megoldás nem lévén inkább hagytam magam. Az persze kicsit tetszett, hogy Alex sem ússza meg a szívatást.

A barakk belül sem volt semmivel látványosabb. Egyszerű, fehérre festett falak, emeletes, fémkeretes ágyak, durva matracok, egyszerű, durva ágynemű, mosdókagyló, egy kis fürdő, egyetlen zuhany, függöny nélkül, és a támaszpont házirendje kiaggatva az ajtóra.

- Mint valami régi filmben...

A nagyon régi dokumentumfilmekben láttam ilyet utoljára, de ami azt illeti, a látszat ellenére is egész otthonos volt.

- Na, akkor...

Le is telepedtem a legközelebbi ágyra, és hamar átöltöztem a már oda készített tréningruhába. Jobb híján sétáltam egyet a környéken, hogy elüssem a 33 órás nap hátralévő részét. Intettem az épp dolgozó kollégáknak, akik ügyet sem vetettek rám. Nyilván azt hitték, hogy már én is egy Fly Boy vagyok, ami kicsit bántott, ha nem is volt teljesen hülyeség. De ami azt illeti, ha belegondolok, ha mindenki más civilben jár, én nézek ki nagyon furcsán. Hatalmas területen feküdt a támaszpont, jóformán a Hadrews tízszeresén, ami egészen elképesztő volt.

- Na jó... Ez király.

Végignéztem, ahogy egy sikló felszáll, de nem ám akárhogy, a feltankolástól, a pilóták beszállásán, és a hangárból való kigördülésen át a hatalmas robajjal járó felszállásig. Fennséges látványt nyújtott, annyi szent.

Másnap reggel... Mit reggel, hajnal négykor, kivágódott az ajtó, és egy harsány női hang elordította magát.

- Ébresztő! Egy-kettő! Nem lazsál!

Még mozdulni sem volt időm, már rángattak is le a padlóra.

- Nem lustálkodik! Hat teljes órája volt aludni, ki az ágyból, futólépésben!

Mint akin egy úthenger ment át, úgy szedtem össze a cókmókomat, de kaptam is a kiosztást.

- Mi van, mi? Alva járunk?! Mozgás végre!

Éreztem, hogy akár barát, akár nem, nem leszünk jóban ezzel a hölgyeménnyel. Na, magamra kapkodtam a ruháimat, erre elkapott a grabancomnál fogva, és elrángatott a mosdókagylóhoz, benyomta a fejem a csap alá, és megengedte a hideget.

- Aaaaaaaagh!

- Ébresztő, tetűkém! Máris elvesztegetett öt értékes percet!

Én meg ordítottam, mint a sakál, és öt további perccel később már csurom vizesen álltam az alakuló téren, egyedül, mint valami hülye. A hölgy, aki így elbánt velem alig ért fel a mellkasomig, kissé húzott szemű, egészen rövidre nyírt hajú, fekete szemű fiatal nő volt, talán még fiatalabb is nálam, a feje búbjától a fülei vonaláig fehér, onnan lefelé lilás fekete színű haj. A Földről származó, tősgyökeres ember, semmi kétség, egy pár dögcédula a nyakában, hozzám hasonló öltözék, és igen szigorú tekintet.

- Tachibana Kagura őrmester vagyok, magának őrmester, vagy asszonyom! Mától én leszek a dajka, a pesztra, a bébicsősz, az főnök és az atyaúristen is! Azt és akkor csinál majd, amit amikor mondom, és még fingani is csak akkor fog majd, ha én azt mondom. Világos?!

Mondhatok erre bármit? Egy válasz volt csak:

- Igen asszonyom!

- Mondott valamit, zászlós? Nem hallottam a nyüszítéstől!

- IGEN ASSZONYOM!

Másodszor már ordítottam, ami láthatóan jobban tetszett neki.

- Jól van. Akkor kezdjük egy kis bemelegítő futással! Balra át! Futólépés, indulj!

A bemelegítő futás a kb. 2km-es távot jelentette, ami az alakuló tértől a az árokig vezetett. Hogy mi az az árok? Hááát... Ha azt mondom, hogy egy nehezített akadálypálya, akkor még enyhén fejezem ki magam. A sáros árok, kötél, a majomlengés, a szögesdrót alatt kúszás, meg amit csak el lehet képzelni, mindez persze sár nélkül, tűző napon.

- Gyerünk, indíts, majd szólok, ha elég!

Nem igazán tudom, hogy pontosan hány kört tettem meg, de szerintem vagy húsz biztos volt, mielőtt delelőre megjött volna a bő negyven fokos meleg. Ekkor szerencsére kaptam egy óra ebédszünetet, de ha pihenni is akartam, jobb volt futva közlekedni mindenhova... Enyhébb ellentmondások, és azon is csodálkozom, hogy egyáltalán lábon kibírtam addig annyi reggelivel, amennyit magamba tudtam szurkolni futás közben hajnalban. Azt hiszem, még életemben nem zabáltam annyira, mint akkor, csak hogy öt perccel tovább lehessen pihenni, és az egy óra leteltével, ha kifulladva is, de már megint az alakuló téren izzadtam.

- 34, 35, 36...

Jöhetett egy kis erőnléti karbantartás... Fekvőtámasz, felülés, törzsemelés, guggolás... Annyi előnye legalább volt, hogy nem kellett futva csinálni. Így is, ahogy voltam, mint egy zsák, bezuhantam az ágyba azon az estén, és fújtam a kását.

- Ébresztő!

Másnap hajnalban még kellemesebb fogadtatás ért, mikor a legkedvesebb őrmester egy vödör vízzel ébresztett. Csatak vizesen állni, mint valami ázott veréb, és várni az utasításokat, közben enyhén dideregve, nos, nem egy leányálom, de mire megint dél lett, már az izzadságtól voltam ugyanebben az állapotban. A gyakorlat ugyanaz volt, de mint akit agyonvertek előtte nap, most még a reumás csiga is megelőzött.

- Szaporán, szaporán, kutyaharapást szőrével, ezt ne feledje, zászlós!

Kutyaharapást, kutya fülével... Aznap a vízi hulla is többet ért nálam, és megint félholtan zuhantam az ágyba, de már volt annyi erőm, hogy bosszút forraljak a reggeli ébresztőért. Egy vödröm nekem is volt, így ügyes kis csapdát állítottam az első belépőnek.

- Aaaaaaagh!

Csak épp nem a jó ember esett bele, ugyanis, mint aki tudja, hogy mi vár rá, az őrmesterem maga előtt terelte Alexet, aki balszerencséjére épp kapóra érkezett. Persze én is felébredtem a zajra, de nem úsztam meg a vödör frissítőt az arcomba.

- Jó reggelig aludni, vicces fiú! Na indíts dolgozni!

Ami azt illeti, most tényleg kutyaharapást szőrével volt, nem elég, hogy mindketten csicsogtunk a víztől, még az eső is esett. Az a nap két dolog miatt is gáz volt: 3 először is, mert az eső egész nap nem állt el, másodszor mert Alex, aki szintén megismerkedhetett ezzel a mókával, egyfolytában csak panaszkodott mindenre, és hogy ne mondjam, ez egyáltalán nem vált hasznomra.

- Ébre...

Másnap hajnalban már semmit sem bíztam a véletlenre, a vödörrel a kezében érkező őrmester megkapta a frissítőt, amit a minap megúszott, méghozzá első kézből. Csak kifújta a vizet, én meg teljes nyugalomban elsétáltam mellette.

- Magának is jó reggelt, asszonyom!

Azon a reggelen én nem dideregtem, ellenben Alex dupla adagot kapott, úgy hogy még a bakancsában is állt a víz, és úgy öntögette ki belőle az alakuló téren.

- Hobbs, kérjen másikat az ellátmányból! Ha vizesen veszi fel, a lábgomba lesz a kisebbik gondja.

Alex el is oldalgott a raktárak irányába, én meg némileg büszkén nézhettem farkasszemet a kissé indiszponált őrmesterrel, akinek a szemébe lógott a haja, amiből most is csöpögött a víz.

- Nagyon vicces, Edwards! Ha jót akar magának, nem próbálkozik még egyszer!

- Kutyaharapást szőrével, asszonyom, ön mondta.

Erre már megeresztett egy félmosolyt, és ha Alex nem tér vissza épp ekkor, talán még mondott volna valamit, de most elmaradt.

- Jól van, indíts a gyakorlópályára! Öt perc, és én is megyek.

Ezzel az őrmester el, Alex pedig kissé elgyötörten nyögött fel.

- Komolyan, most fussunk el megint a gyakorlóra?

- Fusson, akinek hat anyja van! Gyere!

Épp akkor haladt arra egy kis szállító jármű, amiről tudtam, hogy minden reggel épp arra megy, amerre mi is indultunk, így felkapaszkodtunk rá, és utaztattuk magunkat.

- Azt mondta, indíts, de azt nem, hogyan.

- Na ja...

Persze, mire odaértünk, már várt ránk Elisla, aki úgy látszik, aznap meg akarta figyelni, mit csinálunk.

- Látom, gyorsan tanultok.

- Kell... Másként beledöglenénk minden nap.

- Ezzel egyet értek. Nekem annak idején fél évig kellett így szívnom az alapkiképzésen.

- Aha...

Ekkor jött meg legkedvesebb őrmesterünk is, és meg sem lepődött, hogy már ott talál.

- Százados!

- Őrmester... Megdolgoztatja a fiúkat rendesen?

- Ahogy azt illik, és nem szégyen!

- Helyes. Folytassa!

- Igenis!

Ez a kis színjáték volt a bizonyíték, hogy velünk bizony szívóznak. Aznap fura mód engem nem ugráltattak annyira, ellenben Alex majdnem dupláját kellett mindannak csinálnia, amit nekem, és főleg, mert állandóan reklamált.

- Tovább... 34...

- Hányszor lesz még 34?

- 34...

- Ne már!

Őrmesterünk nem vette túl jó néven, hogy Alexnek folyton jár a szája.

- Fogd már be végre!

- De ha egyszer direkt szívózik velem...

- Hobbs, pofa be, vagy elölről kezded! Edwards, a saját számolásodra figyelj! 33..

- Ne már! Egyáltalán neki milyen jogon szabad magának számolni?

- Mert neked megállás nélkül jár a bagólesőd. Pofa súlyba, és csinálod! 32...

Végre Alex is vette a lapot, és elnémult. Mikor legkedvesebb őrmesterünk letegez minket, az már komoly gázra utal. Aznap este Alex megint holtfáradtan pihegett, én viszont kezdtem belerázódni a dologba, és mintha a kutyaharapást szőrével tényleg működne, már nem is sajogtak a tagjaim úgy, mint az első napokban.

- Az ördög vinné ezt a bolond némbert! Miért jó neki folyton velem szívózni...

- Talán, ha egyszer megállnád, hogy nem beszélsz vissza neki, ő is megenyhülne.

- Ja... Nem tudom, mit csináltál vele, de téged bezzeg még kedvel is... De ha én ezért bosszút állok...

- Akarod, hogy segítsek?

Felemelte a fejét, és nagyon komolyan rám nézett.

- Mivel?

- Majd meglátod, csak figyelj!

Másnap hajnalban az őrmesterünk benyitott a szobába, a szokásos vödör vízzel, de most óvatosabb volt, mint az előző alkalommal, persze hiába, nem várta kellemetlen meglepetés. Nagyot lendített, és csobbant a víz az ágyamon.

- Ébresztő!

Semmi válasz, ezért odalépett az ágyhoz és lerántotta a takarót, döbbenten tapasztalva, hogy csak a párna rejtőzik alatta.

- Mi a...

- Megvagy!

Hátulról elkaptuk a két karjánál fogva, és mire kettőt pislogott, már be is tuszkoltuk a zuhany alá, és rányitottuk a hideg vizet. Volt is éktelen sikítozás, és tomboló ordibálás, de mi már iszkoltunk is kifelé. Tíz bő perccel később összeszedte magát, és úgy ahogy volt, kibaktatott a barakkból, egyenesen elénk. Minden porcikájából csorgott a víz, egy percen keresztül hol rám, hol Alexre nézett, és csak azt vártuk, mikor fakad ki végre, vagy ami rosszabb, úgy elver mindkettőnket, hogy a halálos ágyunkon is megemlegetjük. Ehelyett csak halkan megjegyezte:

- Marha viccesek vagytok, de tényleg...

- Egy misét megért...

- Melyikőtök a főkolompos?

Természetesen jelentkeztem, hisz ez volt életem második ilyen poénja, és az első, aminek nem Alex vált áldozatává.

- Vajon honnan tudtam?

Hátrasimította a haját a szeme elől, és még egy pillanatig merően nézett a szemembe, mielőtt elnevette volna magát. Mit nevetett, szabályosan a hasát fogta, közben mellkasomba ütött párat.

- Jó, oké, feladom, te jobb vagy ebben...

- Mi?

- Elisla direkt megkért, hogy szívassalak egy pár napig, és tegyek róla, hogy ne érezd jól magad.

- Aha...

- De te nyertél... Kamatostól visszakaptam...

- Úgy érted, azt akartad megtudni, meddig tart visszaadni az első két nap hányattatásait?

- Valahogy úgy...

Ami azt illeti, tudtam volna még pár frappáns csínyt, de ha neki ennyi is elég volt... Mikor eleget nevetett, kezet nyújtott végre.

- Akkor hadd mutatkozzam be még egyszer! Tachibana Kagura őrmester, 101. Vadász ezred, 12. Alakulat. A hívójelem Kaze.

- Er... Örvendek... Azt hiszem...

Kicsit fura volt egy ilyen négy nap után így rövidre zárni ezt az ügyet.

- Mára igazából valami sokkal jobbat terveztem, mint a kardió és az akadálypálya. Reggelizzetek meg, öltözzetek át civilbe, és gyertek a parancsnoki épülethez!

Ebben is maradtunk, és úgy húsz perc múlva már ott is topogtunk a parancsnoki épület ajtajában, miközben bebocsátásra vártunk. Kagura jelent meg a túloldalon, immár a légierő bordó alapon fekete szegésű, igen elegáns női egyenruhájában. Egy gombnyomás, és a belülről nyitható ajtó megnyílt előttünk, nem sokára pedig elértünk egy ajtóhoz, amire a Krueger nevet írták.

- Dan, te ide jöttél, Alex, te velem jössz.

Most már bezzeg a keresztnevünkön szólított minket, és levetkőzte a szigorú katona szerepét. Ahogy épp kopogni akartam, az ajtó hirtelen kinyílt, és Elisla kukucskált ki, majd betessékelt.

- Csak rád vártunk. Gyere csak be!

Egy elég tágas, fényes irodában találtam magam, tele mindenféle növényekkel, amik a legkülönbözőbb bolygókról származtak, és láthatóan gondos kezek gondozták őket. A teremnyi méretű iroda közepétől valamivel hátrébb egy hatalmas, fekete kőből készült asztal, rajta a szokásos irodai dolgok mellett többek közt növényápoló szerek, kertész szerszámok, és egy akta, ami nyilván az enyém volt. Az iroda tulajdonosa is ott volt, méghozzá egy az Anbirag csillagrendszer lakói közül, akik arról voltak híresek, hogy valamilyen állat külső jegyeit is magukon hordták. Jelen személy a Rios bolygó lakója, egy kutyafejű ember volt, hogy így mondjam. Láthatóan már alaposan benne volt a korban, és fura mód, ő például nem viselt egyenruhát. Egyszerű inget viselt, térdnadrágot, és papucsot. Avatatlan szem számára úgy tűnhetett, hogy csak a nyugdíjas a gondnok, csak épp én már láttam is ezelőtt, és hallottam is épp eleget róla: ő volt Sirius Krueger ezredes, egykori mesterpilóta, most a 101. Ezred parancsnoka.

- Uram!

Elisla persze tisztelgéssel kezdte a feljebb valójával szemben, amiben én is követtem a példáját, elvégre én itt csak bolhafing voltam. Az ezredes felém fordította a lekonyuló bal fülével, ősz szakállával, és szemüvegével, leginkább egy idősödő ember képét nyújtotta egy német juhászkutya fejével.

- Ah, Rhodes százados, és..

A szemüvege fölött jobban megnézett engem, mielőtt folytatta.

- Edwards zászlós, igaz?

- Igen, Uram!

Az elmúlt napokban egyfolytában kiabáltak velem, így én is így válaszoltam, ami a szokásommá vált, mire az idős tiszt a fülét fogta be.

- De nagy hangja van... Biztos énekes.

Letette a locsolókannát, amivel az imént egy igen ritka fácskát öntözött meg, ami csak a szülőbolygóján élt meg.

- Nem kell úgy kiabálni, fiatalember. Lehet, hogy öreg vagyok, de nem vagyok süket.

- Igenis...

- Rhodes százados kimondottan magát kérte, mint partnerét, én pedig bízom az ítélőképességében.

- Értem, uram!

Az idős tiszt végigmért az amúgy is elég inspektív tekintetével, majd egyetlen kézmozdulattal jelezte, hogy helyet foglalhatunk.

- Hadd legyen szabad elmondanom, hogy a 101. nem gyakran fogad civileket a soraiba, így nem garantálom, hogy nem lesznek atrocitások.

- Teljesen érthető. Én magam is meglepődtem, hogy aláírtam a papírokat.

- Minden esetre, csak remélni tudom, hogy a százados nem tévedett önnel kapcsolatban.

Egy chip kártyát tett az asztalra, majd átcsúsztatta nekem.

- Ezzel a kulccsal mindenhova beléphet, ahova a százados is, és az új lakása is ezzel nyílik.

- Értem.

Felkelt, és kezet nyújtott nekem, jelezve a beszélgetés végét.

- Nos, egyelőre ennyi lenne. A százados holnap elkezdi a gyorstalpalót, ami során remélhetőleg kitanulja majd a szükséges ismereteket pilótaként.

- Értem, köszönöm.

A kölcsönös tiszteletnyilvánítás után távoztunk, és a legrövidebb úton elindultunk a szállások felé. Elisla eközben nem nagyon mondott semmit, így inkább én gondoltam úgy, hogy felteszem a kérdéseimet, amik eddig megválaszolatlanul vártak.

- Miért jár itt mindenki civilben? Mármint, te most kiöltöztél, de senki mást nem láttam a támaszponton.

- Ez azért van, mert a 101. nincs folyton a porondon. Minket azért tartanak, mert valakinek rendet kell csinálni ott, ahol mindenki más csődöt mond. Neveznek minket lógós ezrednek is, mert az év java részét henyéléssel töltjük.

- Szóval nagy a nyugi nálatok, mi? Az nem lehet rossz.

- Nem is. Láttad, az ezredes is, mivel foglalkozik.

- Van valami terv is, hogy ezek után mi lesz?

- Van épp.

Átnyújtott egy papírlapot, amire egy csomó időpont volt felírva.

- Ez mi?

- Az órarended. Holnap lesz az első órád, és a következő egy hónapban ennyi dolgod lesz.

- Minden nap három óra? Az nem is sok.

- Nem, de a hónap végére meglesz a kötelező óraszámod, ami egy tanfolyamon is meg kellene legye, kivéve, hogy én leszek az oktatód. Normális esetben egy külön oktatóra lenne szükség ebben az esetben, de nem találtunk senkit, aki elvállalná.

Ennek a részének speciel örültem, sőt, jobb nem is lehetett volna. A szállások voltak azonban az igazi meglepetés: mint mondtam, nem ezen a támaszponton minden óriási volt, ami erre az épületegyüttesre is teljesen igaz volt. Semmi extra, csak a hatalmas üvegfelületek keltették inkább egy irodaház érzetét kívülről, és az előtérben sem változott semmi ebből a képből. A rengeteg márvány díszítőelem, a drága padlóburkolat, nagyjából minden olyan volt, mintha inkább egy irodaépületben lennék egy adminisztrációs körzetben. A lift felrepített a hatodikra, ahol viszont már sokkal otthonosabb, leginkább egy szálloda folyosójára hasonlító előtérben találtam magam.

- Az 612 a tiéd. Nemrég üresedet meg, mikor az egyik társunkat kényszerűen leszerelték.

- Aha...

- Érezd magad nyugodtan otthon! Holnaptól már lesz személyzeted is, addig kitartás!

Ezzel a szomszéd szoba ajtajához baktatott, és elhúzta a saját belépőkártyáját a konzol előtt, amire az ajtó ki is nyílt.

- Ha bármi bajod van, vagy csak unatkozol, itt lakom a szomszédban. Vagy mehetsz Kagurához is, ő kettővel lejjebb lakik.

- Kösz... Nos... Támadás!

- Vesd be magad! Holnap reggel kilenckor találkozunk, ha más nem.

Az ajtó kinyílt előttem is, és belépve álmaim otthona tárult elém. Már mondtam, hogy a KO47-en a kivételezettek kis lakásokban laktak. Nos, ez annak a nagy testvére volt, mind méretben, mind felszerelésében. Értelmet nyertek a hatalmas ablakok, ugyanis óriási üvegfelületeken áradt be a napsütés. Kényelmes, és óriási ülőgarnitúra, kis kávézóasztallal, a konyha és a nappali egy helyiséget képezett, volt saját fürdő, és külön háló.

- Mint a paradicsomban...

Nem volt nehéz gyorsan bevenni a várat: kezdésként bevetődtem az ágyamra, majd le is repülve róla. Teljesen új, friss, ki nem ült rugókkal, a hűtő dugig tömve minden jóval, az ülőgarnitúra puhán párnázott, de bőrborítású, hatalmas, kényelmes párnák rajta, TV, a legjobb, legmodernebb készülék, minden hangirányítású, hatalmas könyvespolc, rajta álmaim könyvgyűjteménye, a kávézó asztalba egy PT, egy Personal Terminal, egy, a hagyományos számítógépek távoli, minden fantáziát felülmúló teljesítményű leszármazottja.

- Megérdemlem én mindezt?

Mikor benéztem a ruhás szekrénybe, ott vártak a saját ruháim, és a vadonatúj egyenruhám, szürke alapon kék szegésű, makulátlan fehér ing, és a hozzá járó kék nyakkendő. A kabáton már rajta a nevem, és a rangjelzésem is, a jobb oldali mezseben az ezred jelképe, a Rétisas, ami az arannyal hímzett 101-esen ült, kitárt szárnyakkal.

- Wow...

Nagyon tetszett ez a kis meglepetés is, és még talán életemben nem aludtam olyan jól, mint azon az éjszakán.

Másnap reggel, csak az alkalom kedvéért, de felvettem az új egyenruhámat, hogy illően jelenjek meg Elisla előtt.

- Ejnye, de fess valaki!

Épp csak arra nem számítottam, hogy mikor az öltözőbe belépek, a bujkáló Alexen kívül két hölgyet is találok.

- Err...

- Ne kérdezz semmit. A 101.-nél mindenkit egyformán kezelnek, az öltözőben is.

Elisla elvezetett a saját szekrényemhez, ami épp az övé mellett volt, gondolom itt ez a szokás, és mindjárt nevetnem kellett, mert Alex Kagura elől bujkált, akivel most a szekrényen osztoztak.

- Ti is jöttök?

- Bizony, engedélyt kaptunk.

Elisla mellettem félmeztelen próbálta beletuszkolni magát a kezeslábasába. El kell mondjam formásan telt volt. Nem volt épp gyenge nádszálkisasszony, hófehér haja eltakarta a vállait, amin mintha egy tetoválás körvonalait lehetett volna kivenni. Furcsán kicsi kezei voltak, mint egy zongoraművésznek, nem egy vadászsikló pilótájának. Hogy így mondjam, sokkal inkább volt olyan, mint egy hercegnő, mint egy kemény katona nő, de láttam már, mire képes. Kagura ellenben alacsony termete mellé szívós, szikár alkat volt. Ő speciel épp az ellentéte volt a mellettem álló nőnek, kemény, érdes tenyere volt, ami a sok belefektetett munkának a jele volt. Erősnek ő is erős volt, de ez konkrétan látszott, hogy kőkemény edzésmunka eredménye. Természetanya alapvetően vele is bő kézzel bánt, de azért hadd legyek őszinte, Elisla csinosabb volt, van és lesz.

- Na, nem öltözöl?

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy csak én állok ott egy szál gatyában. Olyan gyorsan, még életemben nem kapkodtam magamra a ruhát, mint akkor, és perceken belül már sétáltunk is a hangárban, ahol a két, nekünk kijelölt sikló parkolt.

- Szóval, mit gondolsz, bírni fogod?

- Majd meglátjuk... Még életemben nem ültem, hasonlóban sem.

- Hajlamos vagy hányingerre?

- Nem... Tudom... Miért?

- Hogy tudjam, mennyire táncoltassalak meg.

Így készítették fel Alexet az első körére, és Kagura jóval biztatta mindjárt kezdésként. Én már repültem a Victtronnal, aminél szerintem nem lehetett rosszabb. A két gép, ami mellett megálltunk, a legmodernebb, XS380-r típusú, kétüléses sikló volt, ami mind légkörön belül és kívül is használható volt. A megnyújtott ék alakú gép. Minden porcikája szögletes volt, egy apró kerek része sem volt, a hátsó része kiszélesedett, dupla szárnyai, amik gyorsulásra összecsukódtak, négy nagy teljesítményű hajtóművet takart, és mindkettőt feketére dukkózták, majd ráfestették az ezred címerét.

- Oh, anyám...

El kell ismerjem, ez volt az én első gondolatom is. Egy létrát toltak mindkettőhöz, amin felmászhattunk a pilótafülkéhez.

- Ugorj be! Te ülsz hátul.

- Itt is?

- Még szép.

A fülke épp olyan kicsi volt, mint a Victtroné, és kb. hasonlóan is berendezve. Előttem a kijelzőkön minden szükséges adatot kiírt a fedélzeti számítógép, méghozzá digitálisan. Előtte, a botkormány, jobbról, kicsit feljebb a gázkar, a lábaimnál két pedál, pont, mint a másik pilótafülkében… Minden nem eshet ennyire kézre, és lábra, vagy igen?

- Kényelmes?

- Inkább csak ismerős.

- Helyes. Sisakot fel, öveket bekapcsolni!

- Már tudom.

A pilótafülke teteje lecsukódott, egy kis vontató elindult előttünk, és kivontatott a kifutóra, ami nem lehetett hosszabb 200 méternél. Most kezdett csak dobogni a szívem igazán… Nem is értem miért, de Elisla is megérezte.

- Valami baj van?

- Nos… Egy kicsit izgulok.

- Azon az éjszakán nem izgultál?

- Az más volt…

- Mégis mitől?

- Én…

Épp ezt nem tudtam megmagyarázni, mert Lehetetlen volt. Akkor és ott, talán Elisla maga, talán az, amit, és ahogy mondott, volt az, ami segített, hogy ne gondoljak semmire. Ez meg olyan volt, mint annak lennie kellett… Mint egy amatőr, és ez teljesen normális, én azt gondolom. Szerencsére újdonsült társam és mentorom is megértette ezt.

- Én is pont így voltam az első felszállásnál, nyugi!

- Ezt csak most úgy mondod…

- És ha igazat mondok?

Akár nyugtatni akart, akár nem, azt hiszem nekem ennyi is elég volt.

- Rendben, a hajtómű kész, gyújtás!

Egy mély, erőteljes moraj, és hangos süvítő hang jelezte, hogy a négy hajtóműből kettő életre hördült. Ez csakis azért volt így, mert a két másik csak akkor kellett, ha már fent szárnyaltunk az égen, és teljes tolóerő kellett.

- Lapátok bal és jobb oldalon?

- Rendben.

Ez kötelező vizsgálat volt felszállás előtt, kettő ebből az irányítás, egy pedig a saját biztonságunk érdekében.

- A sisak működik?

A sisakrostély egyben egyfajta HUD-ként is működött. Amit nem láttam az előttem lévő kozolból, azt elém vetítette, e mellé egy kis grafikon formájában a gép állapotát, az üzemanyagszintet, és az egyéb apróságokat is kijelezte, amiket csak én érthettem, mert főleg telemetriai adatok voltak.

- Minden rendben.

- A Katapult?

- Ugye nem akarsz katapultálni?

- Csak ellenőrizd! Ez is kötelező.

Egyetlen érintés volt a konzolon, és a zöld felvillanó fény megnyugtató válasz volt.

- Rendben.

- Jó, akkor mehetünk. Torony, Raven-1 felszálláshoz kész.

A rádió egyet reccsent, és a válasz máris érkezett egy öblös női hangtól.

- A 2. Kifutó kész. Felszálláshoz All Green!

- Vettem. 2. kifutó.

Egy fél fordulat, és már a kijelölt pályára álltunk, ami épp merőlegesen állt arra, amin először megálltunk.

- Kész vagy?

- Amennyire lehet.

- Nekem ennyi is elég. Figyelj! 3.. 2… 1… Nyomás!

Egy határozott nyomás hátulról, engem az öv beszorított az ülésbe, és a gép megindult előre, majd úgy 5-8 másodperc gyorsulás, és egy kisebb zökkenés után elkezdtünk emelkedni a földtől.