Egy újabb új projekt

Nos, megint ingoványos talajra tévedtem, jobban mondva, új műfajba, fogadjátok szeretettel!

Gyilkosság a paradicsomban

I.

Egy kés, egy milliomos

- Mi az?

- Az úr nem nyitja ki az ajtót.

Majdnem éjfél volt Marune szigetén, és két szobalány állt a ház urának bezárt dolgozószobája előtt.

- Hogy érted, hogy nem nyit ajtót?

- Már vagy tíz perce itt állok, de nem hajlandó kinyitni.

- Talán csak elaludt...

A két szobalány tanácstalanul töprengett egy percig, mielőtt egyikük megszólalt volna végre.

- Pedig az éjjeli teája előtt nem feküdne le...

- De ha belegondolsz, akkor elég sok dolga volt az elmúlt napokban.

- Ez igaz.

A két fekete ruhás, köténykés szobalány teljesen autentikus öltözetben volt, ami egy részt a ház urának születésnapjának szólt, aki eredendően rajongott ezért a stílusért, és ezen a napon különösen kedves meglepetés volt az egész személyzettől, hogy így öltöztek fel.

- Valami baj van, hölgyeim?

A klasszikus értelemben vehető komornyik is megérkezett végül, és hárman is dörömböltek az ajtón.

- Mi a jó isten van már? Majdnem éjfél van, ha nem vették volna észre!

Az egyik vendég, aki mindössze két ajtóval arrébb szállt meg most kidugta az orrát, és nem is olyan soká a többiek is csatlakoztak, köztük egy fiatalabb páros is.

- Szóval, mi történt?

- Csak az úr nem nyit ajtót, és a lányok egy kicsit idegesek.

- Be van egyáltalán zárva?

A fiatal pár férfi tagja vetette ezt fel, és most mindenkinek világosság látszott gyúlni az elméjében. A komornyik odalépett az ajtóhoz, lenyomta a kilncset, és résnyire ki is nyitotta.

- Ez furcsa. Az úr mindig magára zárja az ajtót...

De mikor benyitott végre akkor fogadta a legnagyobb döbbenet.

- Te jó isten!

A dolgozószoba romokban hevert, és a földön egy jókora vértócsa terült szét.

- Jó ég... Csak nem... ?

Egy vérfagyasztó sikoly rázta meg a hatalmas villát alig másodpercekkel később.

OO~~~~~~OO~~~~~~OO

2 nappal korábban

- Igazán szép helyre tartunk!

- Egyet kell értsek.

A Susanna II. fedélzetén a négyfős legénységen kívül még tizenegy ember utazott. a luxusjacht, ami akár háromszor ennyi utast is simán el tudott volna szállítani minden különösebb nehézség nélkül, most igen kellemes 60 csomós sebességgel haladt előre az úticélja felé.

- Csak nézzék meg ezt a két kis galambot! Olyan szépek együtt, hogy mindjárt beteg leszek!

- Vagy csak a kaviár volt sok, Kosztasz!

A legidősebb utasok persze gyakran morgolódtak, de mindez csak annak volt felírható, hogy egyel többen voltak, mint amiről eredetileg szó volt.

- Ugye feltűnt, hogy az öregek megállás nélkül rólunk pletykálnak?

- Érdekel is engem.

- Tudod, Dave, azért kicsit zavar pár dolog.

- Mint mi?

A Davenél, ahogy ő nevezte, alig fiatalabb lány kicsit eltűnődött, miközben a horizontot figyelte, amin lassan egy sziget körvonalazódott.

- Például, hogy miért épp minket hívtak meg erre a szigetre.

- Az egyik dolog az, hogy téged nem hívtak meg.

- Jó, de nem ez a lényeg.

Dave kicsit elgondolkodott, majd vállat vont.

- Figyelj, Mary! A helyzet az, hogy annyit biztosan tudok erről a mr. Charlestonról, hogy mocskosul gazdag, és épp holnapután tölti a 60. születésnapját.

- Na jó, de miért csak tíz embert? Mármint, ha annyira gazdag, miért nem inkább hatvanat hív meg, hogy stílusos legyen? Vagy akár egy egész seregnyit?

- Ezt még én sem tudhatom, ez amolyan milliomos hóbort.

Mary jót kuncogott ezen a kijelentésen.

- Pedig te tényleg mindent tudsz...

- Talán nem mindent...

Ezen már mindketten elnevették magukat.

- Na és a sziget? Miért épp ide hívott min- Mármint titeket?

- Talán ilyen a stílusa. Amellett hallottam még azt is, hogy ezen a szigeten él már vagy 20 éve, és innen irányítja a kis birodalmát.

Thomas Charleston egy igen gazdag médiamogul volt, aki abból szerezte nem kis vagyonát, hogy saját TV társaságot alapított a családi örökségén, majd felfuttatta, és a rengeteg reklámbevételen és a nézettségi sikereken felbuzdulva több másik csatornát is felvásárolt. Mostanra az Egyesült Államokban csak két nagyobb TV társaság létezett az övénél.

- Szóval így?

A Charleston sziget, vagyis a Kis Károly sziget, ahogy hivatalosan a térképeken szerepelt, hivatalosan nem tartozott egy országhoz sem, így saját kis ország alakult ki rajta, ami lényegében egy, a sziget személyzetének otthont adó faluból, és egy hatalmas villából állt.  A területe aligha volt nagyobb egy nagyobbacska városénál, mégis nagy és jól felszerelt kikötője volt, amiben azonban nem állomásozott egy hajó sem.

- Érdekes...

Dave csak ennyit jegyzett meg, miután a hajót kikötötte az egyik munkás, és mind partra szálltak. A négyfős hölgytársaság egyik tagja majdnem 70 éves volt, így voltak gondjai a saját csomagjai cipelésével.

- Szaliakisz úr, nem segítene egy kicsit?

A mogorva öregúr csak hümmögött egyet, és tovább is ment.

- Egek, ez sem ismeri a jómodort.

- Majd én segítek!

És Dave már fel is nyalábolta az idős francia hölgy csomagjait, és a sajátját, valamint a Maryét sem felejtette ott.

- Biztos, hogy mindent el tud vinni egyedül, fiatalember?

- Ha ennyi megkottyanna, nem lennék férfiember.

A többi férfi persze azonnal el is szégyellte magát, kövér görögön kívül persze, aki csak ment előre, mint egy vezérgiliszta.

Egy bő órával később mind elérték a villa bejáratát, és mikor épp bezörgettek volna, természetesen nyílt is az ajtó, és a szobalányok egész sora fogadta őket, az emeletre vezető lépcső aljánál pedig a komornyik, a klasszikus XIX. századi felöltőben, ahogy a szobalányok is.

- Isten hozta önöket a Charleston Estate-ben!

A kórus tökéletesen begyakorolta ezt az üdvözlést, és nem is olyan soká meg is jelent maga a házigazda is a lépcső tetején.

- Látom, mind megérkeztek! Remek!

Ahogy a személyzet, úgy maga a házigazda is autentikus öltözetben volt. Egyszerű selyemköpenyt viselt, papucsot, és hajhálót, valamint a szájában pipa, amiből persze csak buborékokat eregetett.

- Remélem megengedik, de nem vagyok dohányos, és ez is része az öltözékemnek.

Ezek után körbevezették őket a házban, ami öbnagában egy bő órát vett igénybe. Eközben a rengeteg festmény mibenlétét is megmagyarázták. A számtalan másolat mellett persze ott voltak még az eredetiek is, amik igen drágán kerültek a gyűjteményébe, és a vendégek nagyjából 20-25 darabot számolhattak össze, bár név szerint már nem tudták volna visszamondani őket az első öt után sem.

- És íme a szobáik! Ha nem baj, mind egymás szomszédságában laknak majd.

A házigazda a korához képest meglehetősen jól tartotta magát. A saját bevallása szerint, olimpiai távokat is le tudna futni és úszni, ha arról lenne szó. Az arca makulátlanra borotválva, a szemei elég mélyen ülők, acélszínűek, egészen egyedi vágásúak, amit nem volt nehéz megjegyezni. A saját bevallása szerint voltak felmenői európából, főleg északi népekből, és a Fülöp szigeteken is élt egy nagybátyja.

- A dolgozószobám itt van a hálók mellett. Ne csodálkozzanak, ha néha horkolna hallanak! Nem ritka, hogy itt alszom, de csak ha már minden munkámmal végeztem.

Ami annyit tett, hogy maximalista is volt, nem csak hóbortos. Mután mindenki elfoglalta a szobáját, köztük Mary is, aki természetesen Dave közelében kapott egy lakosztályt, mégha kicsit későn rendezték is be neki. Ami mindenkit meglepett, az a külön előkészített öltözék volt, amit mindannyian az ágyukon találtak. Egy órával később mind a tengerparton találkoztak. A hagyományos kora XX. századi fürdőruhákban is jól érezhették magukat. Dave nem úgy tűnt, hogy neki akar vetkőzni, egyszerű fehér inget, és barna nadrágot vett fel, és a fejébe csapta a simlis sapkát.

- Igazán jól áll!

Mary is a 30-as évek úszódresszét vette fel, és nem is állhatta meg, hogy ne menjen el kipróbálni. Az idősebbek csupán az élmény kedvéért mártóztak meg, és csak Dave és a görög öregúr maradtak a parton.

- Na és maga, mit ül itt, fiatalember?

- Csak... Nos...

- Azt ne mondja, hogy nem tud úszni!

Dave kicsit köhögött erre, de nem tagadta a dolgot.

- Aha, szóval így állunk?

- Ez nem olyan nagy dolog, mint amikor maga nem segít egy hölgynek, nem gondolja?

- Gerincsérvem van, ami miatt nem emelhetek!

- Csak szólok, hogy a csomagjai nem voltak nehezek.

Az öreg erre felnézett Davere félszemmel, és morogva fordult meg a hasára.

- Akkor is öreg vagyok én már ehhez!

Dave megcsóválta a fejét, és csak nézte a tengert. Tény és való volt, hogy nem tudott valami jól úszni, de nem akarta magára hagyni sem Maryt, és most fel is kelt. Feltűrte a nadrág szárát, és levetette az ingét.

- Most meg hová megy?

- Azért, mert megvannak a gondjaim, még élvezhetem ezt a kis ingyennyaralást, nem?

És már rohant is a vízhez, hogy csatlakozzon a partneréhez, aki érezhetően több volt egy kicsit, mint egyszerű barát, vagy méginkább barátnő.

Másnap reggel a bőségesen megrakott reggeli asztal mellett persze már valamivel barátságosabbak voltak a viszonyok. A 11 vendég 10 külön nemzet sarja volt: 2 huszonéves amerikai, egy 40 körüli angol úr, a mogorva görög úr, a francia hölgy, egy 30 év körüli belga úriember, egy német hölgy, egy olasz úriember, aki már alaposan az 50-et taposta, egy orosz úr, aki nem sokat beszélt, főleg, mivel nem volt valami folyékony az angol tudása, egy svéd hölgy, aki folyton olvasott, és egy osztrák fiatalember, akinek a járásán is látszott, hogy hajón dolgozik valahol a tengeren, vagy legalább is dolgozott, és meg sem mondaná senki, hogy már 40 éves is megvan.

- Bemutatnám az üzletfeleimet, Robert Patton urat, a Charleston és Hobbes második részvényesét, és Edward Mulhard urat, aki nemrég vásárolta be magát.

A két javakorabéli férfi kedvesen mosolyogva fogott kezet mindenkivel, az idősebb Mulhard pedig még kezet is csókolt a hölgyeknek. Rajtuk kívül még egy szőke ifjonc is ült az asztalnál, aki látatóan Davehez és Maryhez állt a legközelebb korban.

- Bemutatnám még az unokaöcsémet, Francist.

- Csak Frank! Csak a bácsikám hív Francisnek...

Frank egy igen kedves fiatal fiú volt, beszédes és igen szórakoztató személyiség. A nap megint csak úgy telt el, ahogy az előző, kivéve, hogy este előrehozták a születésnapi ünnepséget. Hatalmas torta és tüzijáték a végén, ami pedig a szórakozást illeti, nos, abban sem volt hiba, pláne mikor beállítottak a Striptease téncosnők, akiket külön erre az alkalomra hívott oda Frank, meglepetésként. A hölgyek sem panaszkodhattak persze, hisz egész nap igen kellemes látványt nyújtó fiatalemberek szolgálták ki őket, ami az esti partin sem volt máshogy. Éjfélkor a tüzijáték után még egyszer utoljára ittak, aminek köszönhetően a korban közelebb állók megitták a pertut is.

Másnap reggel aztán meglepő módon nem volt olyan flancos a kiszolgálás. Dave és Mary az étkezőben ültek, a többiek sehol, a házigazda és üzlettársai épp dolgoztak, amire előre fel is hívták a vendégek figyelmét, és előre azt is tudatták, hogy előfordulhat, hogy akár egy napnál tovább is távolmaradnak a többiektől, holott elvileg az üzletfelek is vendégként érkeztek, és nem munka ügyben.

- Szerinted mennyire lehet fontos ez az üzleti ügy?

- Ha emiatt hajlandó volt még a saját születésnapját is elhalasztani, nyilván igen fontos lehet.

Dave zavaróan csendes volt, amit még Maryt is aggasztotta.

- Mi a baj? Nagyon nyugtalannak tűnsz...

- Csak...

Egy nagy sóhaj után szólalt csak meg újra.

- Nagyon nyomott a légkör...

- Hogy érted... ?

- Úgy értem, vihar előtti csend van...

Hogy ezt pontosan hogy értette, azt persze nem volt hajlandó elárulni, de annyi biztos volt, hogy nem jó értelemben mondta. Aztán, mintha csak időjárásjelentés lett volna ez a fenti megjegyzése, estére valódi vihar kerekedett. Viharos szél és őrülten hullámzó tenger mellett a szakadó eső mindenkinek lelombozta kissé a kedvét, és mind csak unottan kártyáztak a szalonban.

- Megeszem én a kalapomat!

A Szaliakisz úr az asztalhoz vágta a lapjait, felkelt, és távozott. A vacsorán is túl voltak már, és mivel még az áram is kihagyott időnként, így semmi állandó elfoglaltságuk sem volt.

- Jobb éjszakát!

És ahogy ezt megtette, ahogy estek ki a pókerjátszmából, mindenki lassan nyugovóra tért. Dave és a francia hölgy maradtak utolsónak.

- Akkor én azt mondom, hogy All In!

És ezzel Madame D’Eloire be is tolta minden zsetonját. Dave egy pillanatig töprengett, majd bólintott.

- Akkor legyen Face to Face!

Öt lapos pókert játszottak, amiben mindketten jók voltak, ez nyilván látszott is a jelen állás szerint is. Madame D’Eloire gyakran blöffölni látszott, mégis mindig jól jött ki minden helyzetből, Dave pedig csak faarccal ült vele szemben, és most is szinte kipattant a szikra a feszültségtől, legalább is Mary, aki most is ott ült mellettük, ha más nem, szolidaritásból, így érezhette. Mindketten két kártyát cseréltek, és a francia úrihölgy mosolyogva legyezte magát a lapjaival.

- Nos, terítsen, kedves David!

- Csak ön után!

Emez bólintott, és le is tette az asztalra a vélhetően nyertes lapokat.

- Sorom van, méghozzá 6-al kezdődik. Úgy vélem, ezt nem tudja tromfolni!

Dave fintorgott egyet, és már úgy tűnt, hogy tényleg nincs erre mit tenni, de már a zsetonokat besöpörni készülő kéz után kapott.

- Még ne ünnepeljen!

És terített, ami pedig nem volt más:

- Fullom van. Ez tudtommal üti a sort.

Ez bizony vitathatatlan tény volt, és a vesztes meg is adta magát. Miközben visszafelé tartottak a szobáikba, még azért megjegyezte.

- Biztos, hogy most játszott először?

- Meg is esküszöm, ha kell!

- Na ne nevettessen!

Mary viszont tudta jól, hogy Dave sosem hazudna, de még csak nem is füllentene ilyesmivel kapcsolatban. Elmentek a két üzletember mellett is, akik csak a fejüket csóválták, és Mary az utolsó szavaikat elkapta még.

- Nem igaz, hogy nincs térerő!

- Pedig a szigeten van adótorony!

Persze mind nyugovóra tértek, és ez este 10-kor volt.

OO~~~~~~OO~~~~~~OO

Egy velőt rázó sikoly riasztotta fel a személyzet összes tagját, és a még alvó vendégeket is azon az éjszakán.

- Te jóságos isten!

A  padlón a terjedelmes vértócsa közepén ott feküdt a médiamogul, és ahogy Dave közelebb lépett, és ellenőrizte, csak fejcsóválással tudatta, hogy hiába is próbálnának segíteni rajta. Egy valanu furcsa volt azonban: A test meglepően hűvös volt, majdnem hideg, és merev.

- Ez furcsa...

Egy órával később az orvos megállapította, hogy nagyjából félórával a megtalálása előtt állhatott be a halál. A halál oka elég nyilvánvaló volt: Egy kés állt ki a hatodik és a hetedik bordája közül, méghozzá egy elég hosszú pengéjű konyhakés.

- De ki tehetett ilyet?

- Nos, amíg a hatóságok ide nem érnek, nem tudhatunk semmi biztosat.

- Ha ideérnek...

Dave kimutatott az ablakon, utalva az időjárásra.

- Emellett nincs összeköttetésünk sem a külvilággal, ha jól értelmeztem mr. Patton és Mulhard beszélgetését.

A két szóban forgó személy bólintott. Egy bő félórán belül az is kiderült, hogy a vezetékes telefonok is süketek, és mivel más kommunikációs eszköz nem akadt a szigeten, mivel az egyetlen rádiót is javításra vitték el pár napja a legközelebbi városba, így nem is volt más lehetőségük kapcsolatba lépni senkivel.

- Én ezt nem értem... Miért? Vagy egyáltalán ki... ?

- Én azt látom, hogy egyikünk nincs most itt!

És valóban, Frank nem volt jelen, és nem sokkal ezután kiderült az is, hogy a villa területét is elhagyta.

- De... Most mit csinálunk?

A kétségbeesett szobalányokon és a tanácstalan idősebbeken kissé megütközve Dave emelte fel a kezét, ezzel szót kérve.

- Javasolnám, hogy egyelőre zárjuk le a szobát, és álljon itt egy őr, hogy senki se piszkálhasson meg semmit!

Ez ésszerű ötlet volt, de mielőtt mindenki mást követve Dave és Mary is nyugovóra tért volna, még utoljára körülnéztek a szobában, majd a komornyikra hagyták a többit.

- Erre gondoltál, mikor vihar előtti csendet említettél?

- Igen... Valami ilyesmire... De nem gondoltam, hogy valóra válik...

Dave még megállt a szobája ajtajában, és visszanézett a komornyikra, aki a bezárt ajtót maga mögött hagyva távozott.

- Nehéz elhinni, de valaki gyilkosságot követett el... Méghozzá méterekre tőlünk...

Az ő szobáik voltak a kegközelebb a tetthelyhez, a dolgozószoba jobb és baloldalán, mégsem hallottak semmit, pedig láthatóan a szúrást dulakodás előzte meg.

- Valami itt nem stimmel... És ennek a végére kell járni!

Még idegesen megbirizgálta a haját, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.

Merry Earth Eleven Christmas! (13. fejezet)

Nos, mivel a karácsony már a nyakunkon van, gondoltam, megleplek titeket egy kis aprósággal. Jó szórakozást! (Remélem nektek boldog lesz a karácsonyotok!)

Hófehér karácsony, távoli karácsony

Miután visszatértek a Thalos 8-ra, Philip még jó ideig tanulmányozgatta a nyakláncot, rajta a medállal, aminek a közepén egy jókora, Ametisztnek tűnő kőben valami sötét energia örvénylett. Freya unta meg végül ezt az unalmas képet, és ült le hozzá beszélgetni.

- Még mindig azon gondolkozol, amit Noxus mondott?

- Igen... Tényleg létezhet, hogy ez a szellem itt rejtőzik a medálban?

- Nos... Én nem tudom, de én is hallottam a legendáról.

Philip még mindig elgondolkodva vizsgálgatta az igen értékes nyakláncot.

- És ezt tényleg nekem adta? Furcsa...

- Én is úgy gondolom, bár az is igaz, hogy az értéke mellett még haszna is lehet. Emlékszel még mit mondott?

- Aha...

Philip elgondolkodva nézte megint a követ miközben félhangosan mormogta.

- Ha eljön az idő, a szellem meg fogja védeni a gazdáját... Tehát ez valami védőszellem lenne... ?

- Nos... Én azt hallottam, hogy Maou Zaza gonosz szellem volt.

Philip szemei csak most kattantak ki.

- Gonosz?!

- De... És hangsúlyozom, "DE", azt is hallottam, hogy igen erős volt, és hogy az is igaz, hogy aki képes uralkodni az ereje fölött azt hűen szolgálja majd, és megvédi.

A német fiú így is némi aggállyal nézte megint a követ, amiben most mintha vadabbul örvénylett volna a sötét anyag. Freya felkelt, és mielőtt lépett volna, megveregette a zavarodott fiú vállát.

- De ez, mint mondtam, csak egy legenda.

O~~~~~O~~~~~O

Eltelt három hónap, ami alatt történt egy s más: Az első dolog mindjárt Liz vizsgálata volt, ami nagyon is várt, mégis meglepő eredményt hozott.

- Ez komoly?!

- Igen. A vizsgálat azt mutatja, hogy gyermeket vársz.

Liznek Freya fordította az orvos minden szavát, Danny csak nézett ki a fejéből némán, de mikor kijöttek végre, és magukra maradtak, felkapta a karjaiba a lányt és megforgatta a levegőben.

- Ne csináld te idióta! Mi lesz a kicsivel?

- Jaj, igaz!

Liz ekkor már a 10. hétben járt, és épp az Arqueba nevű bolygón jártak, aminek a csapata ellen 5-0-ra győztek később. Ezen a könnyed meccsen is Philip védett, ha már belejött az előzőn, és érezni lehetett a csapaton, hogy nagyon komolyan belendültek a dolgok náluk.

Eltelt egy hónap, ami alatt több kisebb csapat ellen sima 5-6 gólokkal nyertek, folyton új felállásokkal és új stratégiákkal álltak elő, sőt, volt két olyan meccs is, ahol Katsurou egy szót sem szólt egész idő alatt, csak hagyta a játékosait, hogy a saját fejük után menjenek. Végül jött a Potumei Statics elleni valóságos gólfesztivál: 12-4, és mindenki meglepetésére, Danny 4 gólt is kapott, bár az is előfordulhat, hogy csak beengedte őket, hogy ne legyen túl megalázó a 30. helyezettnek, hogy így elverik őket.

Újabb 10 kiscsapat felemésztése után újra várhatták a kihívójukat, de a meglepetés mindenki arcára kiült elég rendesen, mikor megtudták a csapat nevét.

- A kicsodák?!

Az egybehangzó, döbben kérdésre Zan csak halkan köszörülte a torkát.

- Jól hallottátok, a Galaciel Borealis.

- De az nem az a fagyos bolygó?

- De igen az… A hatalmas hó és jéggolyó.

Mindenkinek a lehetséges legrosszabb jutott eszébe erre, de nem volt más hátra, a kihívás az kihívás. Mikor megérkeztek a Galaciel közelébe, Zan rögtön a rossz hírrel kezdte:

- Úgy látom, a landolási helyünkön épp hóvihar tombol.

Mindenki óriási sóhaj kíséretében kezdte el magára szedni a vastag ruhákat, amiket csak most, csak az ő kedvükért hoztak elő a raktárból. Mire mind felruházkodtak, olyanok lettek, mint a Michelin kabalája, majd mind belebújtak a jól kibélelt csizmákba, mielőtt elindultak volna. Ami a felszínen várta őket, az még a legrosszabb rémálmaikat is alulmúlta: Jeges hideg szél, bőségesen repkedő mínuszok, szakadó hó és a nullát alulról súroló látótávolság.

- 32 fok mínuszban… Még kicsit jobb is a szokásosnál…

- Mihez képest jó?!

Radot, Crist, Masaakit és Toniot kivéve mindenki didergett, még így beöltözve is.

- Jól vagytok, kicsik?

A két kislány csak a fejét rázta, de ők is biztos fáztak, legalább is egy kicsit.

- Remek… Úgy imádom, mikor így kint felejtenek minket a fagyos pusztában…

Rad most is kicsit negatív volt, de ezen nem is lepődött meg senki, mivel már eddig is minden egyes állomásukon az volt az egyetlen baja, hogy nincs tengerpart. Juanita cibálta meg aztán a bátyja kabátját.

- Az hogy van, hogy Radék nem fáznak?

- Csak azért, mert Rad és Cris például Tűz eleműek, így őket belülről fűti a saját Excelük, míg Masaaki és Tonio Víz eleműek, így ők még a saját környezetüknél is hidegebbek belülről.

Ez egy érthető magyarázat volt, és egy darabig megint csak a süvöltő szél fülsértő hangját hallgathatták. Aztán Sergei, aki láthatóan szintén nem igazán hatódott meg a hidegtől, és eddig a távolba meredt, megszólalt végre.

- Szerintem azért nem feledkeztek meg rólunk, vagy legalább is nem teljesen!

Ahogy a többiek is arra néztek, amerre mutatott, egyre több mozgó pontot láttak a távolban közeledni, amik ahogy közelebb értek, kutyaugatást is hoztak magukkal, és végül több kutyaszánná váltak, amik meglehetősen sebesen közeledtek.

- Gaiyaa! Gaiyaa!

Csak egy ember hangját lehetett hallani a rengeteg kutya ugatása közepette, és az ő szánja is haladt legelöl. Ami a legmegdöbbentőbb volt: tényleg nem volt senki más. A szánok egyetlen hosszú füttyjelre megálltak épp előttük, és mind megnézhették maguknak őket. A szép vörösben, kékben és sárgában pompázó, mívesen díszített alkalmatosságokon látszott, hogy a mester mindent beleadott az elkészítésükkor. A szánokat a Szibériai Huskyhoz hasonló, nagy, erős, szívós kutyák húzták

- Bemutatom Torkét, ő lesz a kalauzunk, amíg el nem érjük az úti célunkat.

Torke egy jól megtermett, szőke, kék szemű alak volt, olyan volt, mint egy skandináv farmer.

- Azt is mondja még, hogy a kutyák tudják a dolgukat, csak fel kell szállnotok, elhelyezkedni, és élvezni az utazást.

Jóval több szán volt, mint szükséges, így a csomagjaiknak is volt épp elég helye. Minden hárman utazhattak, plusz egy állt a hajtó helyén, és ilyen formában oszlottak is el. Csak Torke mellé jutott a két kislány, és a legelső ülésen egy kosár pihent.

- Torke, ez mi?

Persze Clare, merthogy Zan kishúgára időközben ráragadt ez a név, szintén beszélte a helyi nyelvjárásokat.

- Ha megnézitek, megtudjátok!

Juanita mintha megértette volna, mit mond, épp nyúlt a kosár után, amin a takaró alatt valami mocorgott, mikor hirtelen egy szőrös kis buksi kukucskált ki belőle, és Juanitára szegezte a gyönyörű, halványkék szemeit.

- Egy kiskutya!

A kisállat erre félrebillentette a fejét, ami az állatkölykök egyik legaranyosabb szokása volt, mire a két kislány szinte elrepült a boldogságtól.

- Aww, olyan cuki!

Szinte azonnal a kis argentin lány ölébe is ugrott, és körbe is nyalta, mire emez csak nevetni tudott, és ahogy átölelte a bolyhos, szőrös kisállatot, már nem is fázott többet.

- Ez nem fair Juanita, nekem is hagyj belőle!

De nem volt mit tenni, a kutyakölyök, amiről kiderült, hogy Anukénak, vagyis Hógolyónak hívják, nem akart Juanitától szabadulni. Torke betakargatta őket ilyen módon olyan állatbőrökbe, amilyenből a ruhái is készültek.

- Mindenki megvan? Akkor indulás!

- Gaiyaa!

Ez volt a jel az indulásra, és a szánok meglódultak előre. A termetes, erős kutyák különösebb erőlködés nélkül loholtak előre a nem kis teher alatt is.

Ahogy lassanként kikeveredtek a hóviharból, és a látótávolság is megnőtt, végre megtudták, hogy egy igencsak tiszteletet parancsoló fenyőerdőbe kerültek, ami jó 40 méteres fákból állt. Itt-ott még bokrok is tarkították a tájat, amin egy már kitaposott úton haladtak végig. A fákon mintha mókusok futkározta volna, a földön és a bokrokon pedig madarakat.

- Ha nem tudnám, hogy rég eljöttünk a Földről, még azt hinném, odahaza vagyunk.

Sergei megjegyzése teljesen helyén való volt. Nem olyan sokára meg is érkeztek egy kis telepszerűségre, ahol több kis kunyhó is állt, és láthatóan gyakran használták is.

- Torke azt mondja, hogy itt töltjük az éjszakát.

- Az éjszakát? De még világos van!

Zan a fejét rázta erre.

- Majd meglátjátok, hogy nem kell olyan sok, hogy itt koromsötét legyen.

És valóban, mire mindent lepakoltak a szánokról, berendezkedtek a darabonként 8 személyes kunyhókba, és begyújtottak a kályhákba, már öreg este volt, és a tetejébe még a hó is elkezdett szálingózni. Mire a fiúk kimentek vacsora után fáért a színbe, addigra már 10 centi friss hóban gázoltak.

- Valahogy nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyre is eljutok majd egyszer.

Kaiji megjegyzésére, aki amúgy a földönkívüli különítménnyel, a gyerekekkel, Katsurouval és Minorival került egy fedél alá, Danny legyintette kissé vállba.

- Oda se neki barátom! Lesz ez még így se!

Na persze Kaiji kis híján hasra esett ettől a könnyed legyintéstől, mivel Danny önmagában olyan volt, mint egy medve. Aznap este még beszélgettek egy ideig, mivel más szórakozási lehetőség nem nagyon adódott itt az ősvadon közepén, ahol még folyóvíz sem volt. Aztán másnap hajnalban egy igen frissítő mosdás (a tűzhely tetején felolvasztott hóval mosdottak meg ugyanis) és egy alapos reggeli után útnak indultak. Az útjuk újfent az erdőn vezetett keresztül, de néha kiértek mezőkre is, ahol az egyik pillanatban aztán Juanita kiáltotta el magát.

- Nézzétek! Rénszarvasok!

Épp egy mezőn haladtak át, és ahogy körülnéztek, egy óriási szarvascsorda vette körül őket. A kutyaugatásra persze szétrebbentek.

- Milyen szépek…

Juanita nem állhatta meg, hogy ki ne nyújtsa a kezét az egyik állat felé, ami mellett elhaladtak, és meg is simogatta a hátát, amit meleg, bolyhos szőr borított.

- Milyen puha!

- Torke azt mondja, hogy az egyik legpuhább szőre a galaxisban az itteni szarvasoknak van mind közül.

Torke még mondott valamit, és jobbra mutatott, és ahogy a többiek is követték, meglátták a szarvas borjakat, ahogy még apró méretük ellenére is szaporán szedik a lábukat a felnőtt állatok után.

- Olyan szép ez a hely… és ez a friss levegő!

Nagyjából öt órát haladtak még így, mielőtt elértek volna egy Meredek sziklafal peremére, ahol megálltak, hogy lenézzenek az alant elterülő völgybe. Odalent egy kisebb városnak megfelelő lakott terület feküdt, amin túl egy jókora, természetes tengeröbölben több vitorlás is úszott, nyilván halászhajók.

- Még egy fél óra, és ott leszünk!

És el is indultak előre, egy rövidebb, de igen tekervényes úton, ami itt-ott olyan élesen kanyarodott, hogy az egyébként mindig jéghideg Danny is idegesen kapaszkodott mindenbe, ami csak a keze ügyébe került. Szerencsére annyira gyorsan elszállt az a kis idő, hogy mire észbe kaptak már meg is érkeztek egy olyan telepszerűség elé, amiben az éjjel is megszálltak, de a portaként szolgáló kisebb kunyhóban elektromos árammal világítottak, és mint kiderült, folyóvíz és minden egyéb komfortfeltétel is megvolt. Többségében 8 személyes kunyhókban kaptak helyet, de a három pár, Zan, Reese és a három gyerek együtt lakott a legnagyobban, aminek saját konyhája és jókora nappalija is volt. Miután mind berendezkedtek, együtt vacsoráztak, aminél Liz emelkedett szóra.

- Nos, mint mind tudjátok, kitűzték a meccset, és a szünetbe még előtte beleesik a karácsony is… Legalább is a saját számításaink szerint.

Ez csak egy valamit jelenthetett, méghozzá hogy a karácsonyt a Galacielen kell megünnepelniük. Végül is mind kihúztak egy nevet a kalapból, akit megajándékozzanak, és persze, lehetett cserélgetni, ha valakinek nem tetszett, csak ne mások előtt. Másnap aztán Katsurout küldték el nagy vásárlásra a Thalos 8 legénységének pár tagjával együtt. Már csak két nap volt karácsonyig, így a lányok elkezdtek előkészülni a díszekkel és egyéb apróságokkal, ami csak fel tudtak használni és a ház körül található volt.

Másnap a lányok első sorban a nagy kunyhó feldíszítésével voltak elfoglalva, míg a fiúk elindultak Torke segítségével egy megfelelő fát keresni az erdőben. Mire délben megérkeztek, már minden készen állt, és épp a vacsora elkészítéséhez akartak hozzáállni, mikor a fiúk visszaérkeztek. Mind átfáztak, és dideregtek a közben megint nekiereszkedő hóban és egyre erősödő szélben. Egy bögre jó forró tea és a hatalmas cserépkályha melege persze hamar jobb kedvre derítette őket. Közben a három gyerek elindult egy kicsit kalandozni a városban.

- Szépnek szép ez a hely, de én még mindig a tengerpartra vágyom…

- Ugyan már hisz itt is tengerparton vagyunk, nem?

- Jó, de nem egészen erre gondoltam…

A két kislány jót nevetett ezen, mire Rad csak sértődötten fújt egyet.

- Amúgy…

És ezt már Juanita kicsit szégyenkezve mondta.

- Mi voltunk a tengerparton, még odahaza…

- Aha…

Rad erre még nagyobbat fújt, és lenyelt egy nyers megjegyzést.

- Ez nem Fair… Én is ott akartam volna lenni…

De végül mégis mindhárman nevettek. Mindhárman megtalálták a közös témákat, sok közös pont volt az életükben, és ráadásul mind hármójuknak a bátyja volt ott a csapattal, de legfőképp Juanita és Rad váltak komoly barátokká, és Clare néha már kicsit kitaszítottnak is érezte magát mellettük. Persze Juanita mindent megtett ilyen alkalmakkor, hogy kiengesztelje az ő kis hugicáját, mert így szerette, nem is akárhogy.

Végül, hogy-hogy nem, de Torke tanyája előtt lyukadtak ki.

- Anuké!

A hófehér kiskutya boldogan csaholva rohant eléjük, és a három gyerek elbűvölve simogatta meg. Még Rad is megenyhült, pedig mindig nagyon szigorúnak akart tűnni. Anuké egy idő után, mintha megunta volna a kedveskedést, valamit láthatóan nagyon akarva hol elszaladt pár métert tőlük, hol visszajött.

- Szerintetek nem azt akarja, hogy utána menjünk?

- De, gyerünk utána!

Anuké Rohant is előre, és egész hátra vezette őket egy kisebb istállóba. Ahogy beértek, az első dolog, ami feltűnt, hogy több rénszarvas is pihent a boxokban.

- Hát háznál is tartanak szarvasokat?

- Bizony. Jó részt a húsukért, de van olyan is, amit a tejéért.

- A tejéért?

A meglepett kérdésre persze Clare bólogatott.

- Bizony ám.

- Na és milyen a szarvas tej?

Clare egy kicsit eltűnődött, de mielőtt válaszolhatott volna, Torke lépett elő az egyik boxból, és félbeszakította.

- Miért nem kóstoljátok meg?

Nem is az volt a meglepőbb, hogy ilyesmit ajánlott, hanem az, hogy arrusi nyelven mondta mindezt, amire mindhármuknak nagyra nyílt a szeme.

- Mi… ? Te…

Clare közelebb lépkedett Torkéhoz, és addig-addig nézte, hogy csak feltűnt neki a turpisság.

- Hegyes a füle! Te arrusi vagy!

- Csak félig. Az anyukám volt arrusi, de szegénykém már csak a mennyekből figyel minket.

Torke már 40 éves is bőven megvolt, így meg sem lepődtek ezen. Clare kicsit idegesen tette még hozzá.

- S-sajnálom…

- Semmi baj. Néha jól esik, ha eszembe jut, hogy melyik néphez húz még a szívem.

Még finoman megsimogatta a kislány buksiját, mielőtt a felé a boksz felé mutatott volna, amiből az imént kilépett.

- Nyilván Anuké vezetett ide titeket.

És ahogy a társai csatlakoztak Clarehez, megértették, miért néz olyan csillogó szemekkel befelé.

- Atya Isten mennyi kiskutya!

Egy anyakutya feküdt ott talán 10 kölykével és most Anuké is beugrott mellé, megszaglászta őket, majd az anyaállat mögé osont, és a fejét a hátán nyugtatva pihegett.

- El sem hiszem, hogy még mindig féltékeny vagy…

Megpaskolta kis haszontalan fejét, és visszatért melléjük. Már Juanita is ment volna utána, de megállította.

- Nana, csak óvatosan! Kyoume nem szereti az idegeneket a kölykök körül.

- Kyoume… Ő csak nem… ?

- De igen. Anuké anyukája, a falka alfanősténye.

Ezen mind meglepődtek, de Torke már folytatta is a magyarázatot.

- Az a helyzet, hogy a kölyköket már akkor elválasztjuk az anyjuktól, mikor elfogadják a szilárd ételt. Önállóságot és engedelmességet tanítunk nekik, és persze szoktatjuk őket a munkához.

- Az összes kutyádat te tanítod ki?

- Mind egy szálig…  Vagyis… Egy ideje már igen.

Juanitának kérdeznie sem kellett, miért mondja ezt, mert a hangján és az arckifejezésén lehetett érezni az okokat. Raddal csak egy pillantást váltottak, és mindketten bólintottak.

- Akkor nem szabad megsimogatni őket?

- Hogyan?

Torke kicsit zavartan nézett fel Radra, majd mikor észbe kapott, helyet adott nekik.

- Csak szép lassan! Semmi hirtelen mozdulat, mert arra támadhat.

- Jó!

- Előbb a kezedet dugd oda Kyoume orra alá, hogy ismerje meg az illatodat. Csak akkor nyúlj a kicsik után, ha már visszafeküdt!

Juanita pontosan követte az utasításokat, és mikor Kyoume visszafeküdt, végre meg merte simogatni a kiskutyákat is.

- Még csak 2 hetesek, de nem sokára kinyílik majd a szemük.

- Már?

- Igen. Alig egy hónapos korukban.

- Nálunk odahaza tovább tart.

Mindhárman megtették így a körüket, és végül Anuké kéredzkedett Juanita ölébe. Torke egy darabig elnézte, majd mosolyogva megjegyezte:

- Látom, Anuké is megtalálta.

- Mit?

- Tudjátok, csak azért vannak felnőtt kutyáim jelenleg a háznál ezen a pár kölykön kívül, mert mind talál magának gazdát, mielőtt elkezdhetném őket hámba szoktatni.

- Találnak maguknak gazdát?

- Igen. Tudjátok, a kutyákat nem választhatjuk meg előre. A kutyáink választanak ki minket, hogy a gazdijuk legyünk.

Végül megsimogatta a hófehér kiskutyát, és úgy fejezte be.

- És ahogy nézem, ez a haszontalan is megtalálta már a gazdiját.

Erre kattant csak ki a kislány szeme.

- Mármint… Engem… ?

- Pontosan.

- De.. Én nem is tudom.

Persze az édes kis jószág kék szemeinek nehéz volt ellenállni.

- Gondolod, hogy tényleg megérdemlem?

- De még mennyire! Ragaszkodik hozzád, még ilyen rövidke idő után is.

Persze a tétovázást látva támadt egy ötlete egy igen egyszerű megoldáshoz.

- De akkor tegyük próbára! Akihez jobban húz, az lesz a gazdája.

Le is állították a kis jószágot az istálló közepén, aminek a kövezett padlóját szalmával szórták fel, amit ki tudja, honnan hoztak ide. Anuké talán sejtette, mi akar az egész lényege lenni. Előbb Torkéra nézett, aki ugyan szigorú volt, és sokat követelt tőle, mégis eddig ő nevelte fel. A másik oldalon a három gyerek, akik közül Juanita térdre ereszkedve, kitárt karokkal hívogatta, egy aranyos kislány, aki már az első pillanattól olyan szeretetet adott neki, mint addig még senki sem. Meleg ölelés, szerető, barátságos tekintet és két olyan barát, akik legalább ennyire megszerették. Csak egy pillanatig habozott, és már rohant is az új kisgazdája szerető karjai közé, aki összeölelkezett a kis barátnőjével, és mindketten kapták a szeretetet bőségesen. Ezt az aranyos jelenetet még Rad sem állhatta meg nevetés nélkül.

- Úgy látom, egyértelmű.

Nagyon szépen megköszönték a kedves ajándékot, és hazaindultak a szállásra.

-  Azért nem volt olyan rossz ötlet, hogy elkezdtél tanítani miket, Clare!

Rad kivételesen büszke volt arra, hogy könnyen tanult, és Clare is büszke lehetett magára.

- Persze, az még mindig rejtély, hogy hogyan fogod ezt beadni a bátyádnak…

Amiben igaza volt, abban Radnek igaza volt, és Adrian és Zan erősen vakarták is a fejüket e fölött.

- Én ezt nem tudom…

- Én meg azt tudom, hogy nem hozhatjátok magatokkal a hajóra!

- De ne már Zan, ez nem fair! Ajándékba kaptuk!

- De akkor is…

Freya elérkezettnek érezte az időt, hogy belépjen a beszélgetésbe.

- Ne vedd el a boldogságukat!

Zan Adrianra nézett, aki már feladta, így csak egy nagy sóhaj kíséretében fűzte hozzá.

- Van nektek fogalmatok, mekkorára fog megnőni? Mint egy borjú!

- De nem lesz útban, megígérjük! Légyszi!

Lehetett ezzel egyáltalán vitatkozni?

- Jól van, egye fene! De ha egyszer is útban lesz, azonnal küldöm haza ide, veletek együtt!

Zan szigorú akart lenni, de mikor senki sem látta, ő maga is megsimogatta az édes kiskutya buksiját, aki egész idő alatt ott ágaskodott a lábánál.

Aznap este Freya és Adrian kint ültek a tornácon, és egy jó forró tea mellett beszélgettek sok mindenről, míg végül Adrian egy kis hallgatás után rátért arra, amin a legtöbbet gondolkodott egy ideje.

- Szóval… Komolyan gondoltad?

- Mit?

- Hogy egy napon szeretnél majd a közös gyermekeinkről gondoskodni.

Freya erre eltöprengett, de felrémlett benne végre a beszélgetés közte és Liz között még a Neruson.

- Tehát hallottad?

- Persze, hogy hallottam, Hisz ott álltam mögöttetek. De biztos nem lenne baj, ha nem egy herceghez, vagy más főnemeshez mennél hozzá?

- Persze hogy nem. 19 éves vagyok, majdnem 20, már én döntöm el, kihez megyek feleségül!

Erre kipattant a hátuk mögött az ablak, és Clare csilingelő hangon vágott közbe.

- Jól hallom, valaki esküvőt emleget?

- Neked senki sem mondta még, hogy ne hallgatózz?

Adrian megjegyzésére csak kuncogott egyet, és már csukta is be az ablakot újra.

- És…

Freya kicsit tétován markolászta a fiú kezét.

- És… Te mit gondolsz erről?

- Hát… Először eltűnődtem a dolgon… Dannyvel túlbeszéltük ezt egymás között, és ő azt mondja, hogy szeretné elvenni Lizt, mert mégis csak jön a gyerek meg minden… Persze nem csak a gyerek miatt, de végül is ez adott rá nyomós okot, és már keresik a megfelelő helyszínt.

- És mit szólnál… Én tudok egy helyet?

- És hol van ez a hely?

Freya csillogó szemekkel mutatott fel az egyik kisebb, sárgás-vöröses fényű csillagra.

- Látod azt a csillagot? Ethysnek hívják, és a körül kering egy bolygó, a Firma-Ethys. Azt mondják, aki ott esküszik, arra Aeia istennő áldása száll, és hosszú, boldog élet vár rá.

- Azt mondod?

Adrian is elgondolkodott ezen, és végül bólintott.

- Akkor legyen az! Ott megtarthatjuk mi is.

- Ez komoly? Máris?

- Ugyan… Ki tudja, mikor keveredünk el oda… Mert nekik is van csapatuk, igaz?

- Igen, az Aeia Legistrata.

- Nagyon helyes, akkor ott meg is tartjuk a lagzit, Dannyékkel együtt!

Freya olyan boldog talán még sosem volt, mint ebben a pillanatban. A Párja vállára hajtotta a fejét, és még egy darabig csendben beszélgettek, mielőtt aludni tértek volna.

Másnap aztán megkezdődött a nagy hajrá, és mindenkinek akadt valami dolga. A három gyerek trükkösen az egyik ajtó fölé fagyöngyöt akasztott, ezzel is mókás csapdát állítva minden arra járó párnak. A lányok sütöttek-főztek, a fiúk pedig kívül-belül kidíszítették a nagy kunyhót, és felállították a pompás, 3 méteres fenyőt, amit a három gyerek, főleg Rad hathatós közreműködésével, díszített fel. Rad valami elképesztő akrobatikus mozdulatokkal aggatta fel a díszeket a magasabb ágakra, majd a nyakába vette Juanitát, és egész elképesztő módon egyszerűen fellebegett vele a fa csúcsáig, hogy felrakhassa a csúcsdíszt.

-  Ezt hogy csinálod?

- Őrült mennyiségű gyakorlás és koncentráció kérdése. Megvagy már?

- Máris!

És a csúcsdísz is a helyére került. A fóliából, papírból és egyéb helyben is megtalálható anyagokból készült díszek persze nem voltak olyan flancosak, mint a boltiak, de akkor is szépen mutattak.

- Kész is!

A Fagyöngy egészen délutánig egy áldozatot sem szedett, míg végre épp Zan és Reese álltak meg alatta, még ha csak véletlenül is.

- Ejha!

- Mi van?

Mikor mindketten felnéztek arra, amerre Clare mutatott, mindketten megdöbbentek, és Reese ugye épp előtte nap tanulta meg a karácsony hagyományait és szokásait, így tudta mi következik.

- Tudjátok jól, ha egy pár megáll a fagyöngy alatt, abból csók kell, legyen!

Zan már nyitotta volna a száját egy ellenvetésre, de Reese elkapta a grabancánál fogva és minden teketóriázás nélkül szájon csókolta. Zan előbb nem is tudott mást, csak szó nélkül hagyni magát, aztán mégis átkarolta a rámenős lány derekát, és így folytatták, mindenki más nagy örömére. Aznap aztán lépten-nyomon minden párocska, köztük Ed és Cris is megfordult ezen a kis helyen, hogy letudják a kötelezőt, meg a többit is. Végül beesteledett, és a fiúk úgy döntöttek, óriási hó csatát vívnak a lányok közreműködésével. Egyedül Liz maradt ki belőle, aki féltette a lassan már láthatóvá váló pocakját, így inkább, mintegy gondoskodó anyaként leste őket.

- Vacsora!

Erre mindenki tódult befelé, és csak dobálták le magukról az átázott ruháikat, és már ültek is volna asztalhoz, ha Liz nem figyelmezteti őket Hófehérke módjára, hogy kézmosás. Menet közben Clare odasúgott valamit Anukénak, aki erre meglökte Juanitát, aki erre egy kisebb sikoly után az épp megforduló Rad karjai közé érkezett, és ráadásként a fagyöngy alatt.

- Clare, ez nem poén!

- De ez a szabály! Lássuk!

Juanita kicsit idegesen topogott.

- Rad… Mégis csak ez a szabály…

És becsukta a szemét és csücsörített. Rad nem tudta, erre mit mondjon, egyszerűen megfogta két kezével a lány arcát, és a homlokára nyomott egy puszit.

- Na, ugye hogy nem volt ez nehéz?

Clare maradéktalanul elégedett volt önmagával, és az este további része csendesen telt el. Még azért Reese odahajolt Freyához, hogy halkan megkérdezze.

- Amúgy hol van Dannyék edzője?

- Cssh! Az titok!

Reese persze sejtett valamit, de gondolnia kellett a legkisebb Clare-re, aki először karácsonyozott, és neki még Télapóval és karácsonyi csodával meséltek. Aznap este aztán szokás szerint a három legkisebb feküdt le legelsőnek, s némi izgatott sugdolózás után el is aludtak. Az Euro-amerikai kontingens tagjai az első kunyhóban partiztak, persze csak csendben, Masaaki és Ali megint álomba sakkozták magukat, Katsurou pedig még betakargatott mindenkit, mielőtt nyugovóra tért volna. Freya és Adrian csendben beszélgettek a szobájukban, de hamar elnyomta őket az álom, Danny és Liz is korán feküdtek, és már csak Ed és Cris maradtak fent utolsónak.

- Menj már Ed, sosem fáradsz bele ebbe?

- Minden este megcsinálom, nem?

Ed azzal szórakozott, hogy a fekvőtámaszt szándékosan nehezítette azzal, hogy a lány a hátán ült.

- 36, 37, 38, 39, és 40! Kész!

Ezek után mindketten lefeküdtek, csak épp Ed a földön vetett magának ágyat, így Cris egyedül feküdt a Francia ágyon.

- Ez komoly? Ott fogsz lent aludni?

- Miért ne? Kényelmes.

- Ugyan már! Nem fázol?

- Vetettem magamnak egy jó kis derékaljat.

Cris megcsóválta a fejét, befészkelődött a helyére és próbált aludni. Egy darabig ilyen módon csend volt, ám egy idő után Ed arra lett figyelmes, hogy nyikorog az ágy, és valaki légies léptekkel közeledig hozzá, majd befészkel mellé a takarója alá.

- Te meg mit csinálsz?

- Nélküled nem olyan jó!

És így aludtak el. Épp olyan volt ez így, mint a mesében:

O~~~OO~~~O

Karácsony éjszakája volt. Egyetlen élőlény se mozdult a házakban, még egy egér sem. Aludt apa és anya, aludtak a gyerekek. Aludt a fekete lovag, és a legkisebb hercegnő is, velük aludt még a fehér kiskutya is.

Ezen az éjszakán minden más volt, minden kis csodák, nagy mesék és vágyak keltek életre mindenkiben, és lám, karácsonyi csodák mindig történnek, hát itt, e távoli helyen is így esett ez meg.

Egy szánkó állt meg, nagy és kényelmes, előtte 8 rén szarvas fújtat, patájával idegesen verdes. A bakról leszáll egy alak, hátára veszi zsákját, de vajon mit akarhat, ugyan mi terheli hátát.

Nyolc rén szarvas, 32 pata idegesen a havat kaparja, egy kicsi lánynak minden álmát ezzel hamar el is zavarja. Kilép az ajtón a szentem, és vajon mit lát: Egy piros ruhás alak tömi meg a sok harisnyát. Nagy szakálla fehér, mint a hó, csak nem ő az?

- Télapó?

Megfordul a szakállas alak, s csak halkan suttog.

- Hát te ébren?

Mire a kislány bólogat és mosolyog. Megsimogatja a kis fejét a jó derék öreg.

- De ezt a többieknek véletlen se mondd meg!

Clare csak bólogat, mosolya boldog, mégis szándéka komoly.

- Csak kis nyelvem reggel el ne romolj!

De mire ezt meggondolja, a Télapó, mint jött, elszelelt, de még mikor szánjára felült, a kislánynak visszainteget. A szarvasok megindulnak, nagy máris a tempó, és nyomukban megint elered a fehér hó.

O~~~OO~~~O

Clare még egy darabig integetett, majd mikor megfordult, még gondolt egyet.

- Az nem Torke volt a bakon?

De ezen már nem volt sem oka, sem indoka gondolkodni, ásított egy nagyot, visszatért a szobába, és az ajtót is becsukta.

- Na, visszafeküdt már?

- Vissza bizony.

Liz az ajtó résén keresztül leskelődött, és mikor Clare becsukta maga mögött, ős is behajtotta, és visszatért Danny mellé.

- És képzeld el, mikor majd a mi picikénk fog először karácsonyozni…

- Na, az még édes lesz!

És Danny megsimogatta Liz pocakját, majd magához ölelte és így aludtak el.

Másnap reggel aztán Juanita izgatott csaholásra ébredt, és ahogy kinyitotta a szemeit, Anuké ágaskodott az ágya szélénél.

- Jó reggelt, kiskutyám…

Úgy döntött végül, hogy nem nevezi át, mert tetszett neki az Anuké név. Megsimogatta a kisállat buksiját, és épp kelt volna fel, mikor észrevette, hogy valaki fekszik még rajta kívül az ágyon, és ahogy elhúzta a takarót róla, kiderült, hogy Clare alszik ott édesdeden, a hüvelykujjával a szájában, a plüsskutyájával a másik karjában.

- Ébreszt-

Rad épp ekkor nyitott be, hogy felébressze a hétalvókat, de mikor meglátta Claret összekucorodva, még ő is elmosolyogta magát.

- Ő meg mit keres melletted?

- Biztos eltévedt az éjjel. Nincs szívem felébreszteni…

- Na, majd én!

Rad odasettenkedett, és Juanita majdnem azt hitte, hogy jól ráijeszt, hogy felriadjon, ehelyett azonban nagyon finoman megcirógatta az arcát, ahogy Zantól is látta már, és

 - Ébresztő, kis hercegnő!

Clare erre elkezdett mocorogni, és nagy ásítás és nyújtózkodás után csak kinyitotta a még így is csillogó szemeit.

- Jó reggelt Rad!

Mikor felnézett, akkor meg Juanitát vette észre.

- Szia, nővérkém… De mit csinálsz az ágyamban?

- Te fekszel az enyémben! Úgy látom az éjjel kalandoztál egy kicsit.

Clare erre majdnem kimondta, mi történt vele az éjjel, de eszébe jutott, mit ígért, és inkább csak mosolyogott nagy ártatlanul. Mire aztán a két kislány felöltözködött, és kiértek a nappaliba, a többiek már bontogatták az ajándékaikat. Rad állt eléjük megint, és két kis dobozkát nyújtott át.

- Ez a tiétek. Nem tudtam eldönteni, melyik kié, ezért majd kitaláljátok, melyiket szeretnétek!

A két lány meglepve nyitotta ki az ajándékát, és egy-egy kis aranykarkötő akadt a kezükbe, amikbe a „Család” és a „Barátság” szavakat gravírozták. Rad talán mégis csak tudta, melyik kié, mert Juanitának jutott a család, ami neki mindenekfölött a legfontosabb volt.

- Rad!

Danny dobta oda az öccsének a tömeg fölött az ajándékot, méghozzá elképesztően pontosan.

- Kösz! De nem Liznek…

- Az már elkelt, mire sorra kerültem… Boldog karácsonyt öcskös!

Rad is mosolyogva bontotta ki az ajándékát, ami egy hó gömb volt, és ahogy megrázta, és beindult a havazás, még ő is felvidult kicsit, pedig ugyancsak utálta a telet. Közben Liz is megkapta az ajándékát, méghozzá Masaakitól.

- Danny, ezt nézd!

Egy hófehér tipegő volt, rajta egy alvó egérkével. Danny is elmosolyodott ezen, társaik nem felejtkeztek el róluk még most sem. Végül megfogta Liz kezét, és együtt álltak oda Katsurou elé, aki közben már visszatért a nagy küldetésből és most a reggeli kávéját iszogatta, és átadták neki a közös ajándékot.

- Ez meg mi lehet?

- Ha még emlékszel, mesélted nekünk egyszer, hogy a nagyapád órája már vagy 10 éve megállt.

- Volt az 20 éve is… Mikor megkaptam…

Mikor aztán a kezébe akadt a gyönyörűen kifényesített kis ereklye, ahogy a füléhez tartotta, hallhatta, hogy újra ketyeg.

- Istenem… Nagyapa órája újra jár…

- És be is állítottuk, GMT+9-re, ahogy azt illik.

Az öreg mester meghatottan nézegette a kis zsebórát, amibe a gondos órás mester belegravírozta:

Szeretettel a legkedvesebb tanítványaidtól

Ez már könnyeket csalt a szemeibe, és megölelte a két kedves fiatal barátját, mert Danny is sok mindenben támaszkodhatott már rá, és ezt sokszor meghálálta már, és jó ideje már vele is tegeződtek.

- Köszönöm gyerekek… Jaj miket beszélek, hisz nem sokára ti is családot alapítotok…

A meghatottságtól csak hüppögő öreg mester olyan volt, mint egy kisgyerek ebben a pillanatban. Zan köszörülte még a torkát, aki Reese-t már megajándékozta.

- Nos, nekem is lenne még egy meglepetésem mindenkinek! Már csak annyi kell…

Mire befejezte volna a mondatot, megszólalt egy kórus a ház előtt, és szólt a vidám karácsonyi dal.

- Ezek nem…

És ahogy mindenki az ablakokhoz és az ajtóhoz rontott, mind örömmel kiáltoztak, ahogy meglátták a kórus tagjait.

- A családjaink!

És valóban, Zan a meglepetések nagymestere volt, és ezzel a mostanival megint telibe talált. Mind örömről könnyes arcokkal rohantak elő a házból, a hideggel és a mély hóval mit sem törődve, hogy megöleljék a szüleiket, testvéreiket, és még ki tudja kik voltak ott rajtuk kívül.

- Anya!  Apa!

Danny is megtalálta a szüleit, akik egyedül érkeztek, nem volt velük a két magyar fiú lánytestvére, aki otthon kellett maradjon ilyen-olyan okok miatt, de az öröm nem ismert határt így sem. Liz is megérkezett közben, és végre felfedték a nagy titkokat. Az első a gyűrű volt, amit Danny még az előtt adott át az újdonsült menyasszonyának, hogy egyáltalán felkelt volna bárki is, konkrétan a reggeli kávéjába rejtve, amit a lány majdnem le is nyelt. Bár kicsit szerencsétlenül indult, de végül megtörtént a lánykérés, és mivel a szülőket kész tények elé állították, így már tényleg nem tudtak mit mondani. Persze, mikor Liz megmutatta a gyönyörű kis tipegőt, na, ott már majdnem elájultak a meglepetéstől. Csak szegény Rad érezte kicsit kirekesztettnek magát, és le is ült a tornác szélére.

- Rad!

Clare állt meg a fiú előtt, és nem is olyan soká csatlakozott Juanita is.

- Mi a baj?

- Áh… Semmi, ne is törődjetek velem!

Persze láthatóan letört volt egy kicsit, de a két kislány a kezét nyújtotta felé.

- Gyere! Mi itt vagyunk neked! Bemutatlak anyukámnak!

És valóban, miután Rad elfogadta a két baráti kezet, odavezették Martha asszony elé, aki Adrian és Juanita anyukája volt. Egy darabig beszéltek valamit spanyolul, és végül angolul fejezték be.

- Rad egy igen kedves barátunk, és a kettőnk testőre…

- Meg Juanita jövőbeli párja!

Clare kijelentésére a két szóban forgó egyén olyan vörös lett, mint akinek meggyulladt az arca. Végül Adrian mentette ki őket.

- Ne is hallgass a kis kotnyelesre, mama! Szeret ilyenekkel viccelni.

Clare mókásan felhúzta az orrát erre, de ahogy eloldalgott onnan, jót kuncogott.

- Rad, amúgy vár rátok bent még egy kis ajándék. Én addig beszélgetni szeretnék az anyukámmal, ha nem baj!

Rad bólintott, megint kézen fogta a lányt és mentek befelé, nyomukban Anukéval, aki most is lökött egyet a kislányon, de most nem volt olyan szerencséjük, mint a minap, és egymás hegyén-hátán kötöttek ki.  Egy pillanatig jajgattak, majd kitört a nevetés, és ahogy feltápászkodtak, az argentin kislány egy nagy cuppanós puszit nyomott a fiú arcára.

- Ezt miért kaptam?

- Ezzel jöttem még neked tegnapról. És ezért is!

És felmutatott, mire kiderült, hogy megint a fagyöngy alatt kötöttek ki. Erre megint elnevették magukat, és ahogy ezt látták, Danny és Liz is csak mosolyogva ölelték át egymást.