Clannad/Air/Kanon - Ködbe veszett jövő (Befejezett)

I. Fejezet

Mikor Véget ér a Világ

 Egy csendes lakás, egy hangtalan szenvedő, lázas kislány, és egy idegileg már megroppant apa, akinek annyi ideje sem volt magára az elmúlt hetekben, hogy megborotválkozzon. Ez minden, ami az Okazaki házaspár otthonára jellemző. Tomoya gyakran kicsavarja a rongyot, amit a kislány homlokára terít minden ötödik percben. A láza még mindig bőven 38 fok fölött, és már isten tudja milyen régóta nem ment lejjebb. Tomoya remélte, hogy soha többet nem kell ezt átélnie, pláne nem az után, hogy alig 5 évvel ezelőtt a felesége is épp ilyen beteg volt, mikor a kislánnyal volt várandós. Most felkelt végre mellőle, és épp el akart indulni a dolgára de megtántorodott, ami a napok óta kimaradó alvásnak volt köszönhető. Körülnézett a szobában, mintha valamit keresne, hogy rátámaszkodhasson, és egy pillanatra megakadt a szeme Nagisa fényképén a keretében, a kis éjjeli szekrényen. Mikor kinézett az ablakon egy pillanatra a szeme is káprázott, mert a város képe helyett egy behavazott pusztát látott, de mikor pislogott egyet, megint a várost látta maga előtt. kislány szeme hirtelen kinyílt, és ráfüggesztette. Tomoya lenézett a kislányára, bele a hatalmas őzike szemekbe, amik most fakón csillogtak rá.

 - Szomjas vagy? Hozzak neked egy kis vizet?

 Ushio bólintott, Tomoya pedig a konyhába lépett, elővett egy poharat, és kinyitotta a hűtőt. Egy pillanatra keserűen szívta a fogát. Mindenük kifogyott már, és csak némi készétel és két hűtött palackos víz volt bent Ezt a vizet töltötte ki egy pohárba és sietett vissza.

 - Tessék! Szép lassan idd, mert hideg! Nem akarod, hogy hasfájásod is legyen igaz?

 Ushio bágyadtan csóválta a fejét, és mivel annyi ereje is alig volt, hogy felemelje a kezeit, inkább az apja itatta meg. Ivott néhány kortyot, majd egy halvány mosollyal jelezte, hogy elég volt.

 - Ez jó volt!

 Tomoya elvette a poharat, a kislány pedig hirtelen tovább beszélt.

 - Papa!
- Hmm?
- Menjünk el megint... Kirándulni!

 Tomoya keserűen nézte a kislányt, aki most lázas betegen feküdt a Futonján, és most ahogy a karjával a hátát támasztotta, még törékenyebbnek tűnt.

 - Persze, megyünk, ha majd jobban leszel! Hova akarnál menni? Talán arra a Virágos mezőre?

 Ushio nem szólt semmit, de Tomoya tudta, hogy erre gondol.

 - Na de... épp most Északra menni nem lenne jó ötlet, hiszen hideg van! Menjünk inkább délre, ahol jó meleg van és friss a levegő! Vagy inkább...
- De én most akarok menni!

 Ushio közbeszólt, és most Tomoya egy szeretetteljes pillantást vetett rá.

 - Mondom, majd ha jobban leszel! Már sokszor mondtam nem?
- Most... ! Én most akarok! Menjünk el a virágos rétre!
- Ushio...

 Tomoya elkeseredetten nézte a kislányt, aki most is épp olyan akaratos volt, mint mindig.

 - Most kell mennünk! El akarok menni veled Papa!

 Ushio remegő, de követelő hangja megérintette Tomoya lelkét. Látszott, hogy a kislány a sírás küszöbén áll, és már nem bírta tovább, csak bólintott, majd letette a poharat.

 - Rendben! Akkor menjünk! Ezt a kívánságodat teljesítem!
- Jó!
- De akkor szólnod kell, ha nem érzed jól magad, érted?
- Aha!
- Akkor jó!

 Tomoya összepakolta a dolgaikat, amikre úgy gondolta, hogy szükségük lesz, majd a táskába betette Nagisa fényképét is, a kislányra adta az aranyos kis piros kabátját, egyujjas kesztyűket, és egy pár bolyhos fülvédőt., majd elindultak otthonról.

 - Na akkor Indulás! Legyen ez egy jó kis kirándulás!
- Jó!

 A kislány nem volt épp jó színben, sőt, minden ízében remegett, és elég bágyadt is volt, de menni akart, Tomoya meg nem akarta visszavonni az adott szavát. Mikor leértek az utcára, Tomoya leguggolt a kislány elé.

 - Gyere! Majd viszlek a hátamon!
- Ne! Én melletted akarok menni papa!

 Tomoya elnézte a kislányát, és nem is tudta, hogy most helyesen teszi-e, ha hallgat rá.

 - Na jól van... Akkor sétáljunk együtt, amíg csak bírod!
- Jó!

 Ahogy sétáltak az utcán, Tomoya folyton a kislányt figyelte.

 - Jól vagy?
- Aha!
- De ne felejts el szólni, ha rosszul érzed magad! Akkor azonnal megyünk a doktorhoz!
- Jó!

 Szépen lassan sétáltak, és Ushio alig bírt lépkedni, de minden erejét megfeszítve haladt. Egy lépésnél viszont megrogytak a lábai, és kis híján elesett, de szerencséjére megkapaszkodott a papája kezében. Megint felhúzta magát, és próbált talpon maradni.

 - Ushio... ! Legyen...

 A kislány lihegett, és nagyon remegett minden porcikája. Ekkor néhány hópihe szállingózott el előttük, amire a kislány is figyelmes lett.

 - Havazik...
- Igen...

 A kövér hópelyhek szép lassan leszálltak a földre, és a ruháikra, amik olyan melegek voltak, hogy elolvadt rajtuk a hó. Tomoya eltűnődve nézte a havat.

 - Ushio... Mondd, szereted a havazást?
- Aha... Te is szereted Papa?
- Én...

 Tomoya egy pillanatra elgondolkodott, és az első dolog, ami a hóról eszébe jutott, az az a tragikus éjszaka volt, amikor Nagisát elvesztette, de erőt vett magán, és mosolygott a kislányra, aki most ráemelte a bágyadt tekintetét.

 - Igen... Én is szeretem!

 Ushio halványan mosolygott.

 - Tudsz még sétálni Ushio? Nem akarsz egy kicsit pihenni?

 A kislány megrázta a fejét.

 - Pedig jobb lenne, ha beszállnánk egy taxiba, és hazamennénk, mert kezd egyre erősebben esni! Sőt, inkább majd én viszlek a hátamon!
- Ne... !

 Ushio erőnek erejével tovább indult, Tomoya pedig tehetetlenül követte. Ahogy a hó szép lassan befedett mindent, a kislány léptei és légzése is egyre nehezebbek lettek. Már csak vonszolta magát, és a lábnyomai hosszú barázdákká váltak a hóban. Végül az egyik lépés után a kislány lábai megadták magukat, és szép lassan dőlni kezdett előre, de Tomoya eddig végig figyelte, így épp időben kapott utána.

 - Ushio... !

 Épp idejében kapta el, mielőtt arccal az aszfaltba csapódott volna. Megfordította, és arccal maga felé tartotta, miközben a kislány félájultan lógott a karjain. Résnyire kinyitotta a szemeit, és elhaló hangon suttogott:

 - Papa... !
- Ushio... ?
- Hol Vagyunk? Már a vonaton ülünk?

 A kislány nem érzékelte a külvilágot, és Tomoya szíve összeszorult.

 - Igen... ! Elértük a vonatot! Már fent ülünk!
- Sötét van... Éjszaka van?

 Tomoya mellkasa szorított, és a szíve is furcsán vert.

 - Persze! Már éjfél van!
- Aha... !

 Tomoya mellkasa egyre jobban szorított.

 - Papa...
- Hmm?

 A kislány alig hallható hangon még ennyit suttogott:

 - Nagyon szeretlek... !

 Tomoya most hatalmas könnycseppet hullajtott el, ami a kabátja ujján landolt.

 - Igen... Én is... A papa is nagyon szeret!

 A kislány még néhány pillanatig alig hallhatóan lélegzett, ám hamarosan ez is megszűnt, és a teste teljesen elernyedt. Tomoya szíve alig vert és ahogy a kislányra nézett, megint szorítani kezdett a mellkasa. A kislány arca holtsápadt volt, és semmilyen életjelet sem mutatott.

 - Ushio! Ushio... !

 A kislány nem mozdult, és Tomoya már tudta ez mit jelent. A szorítás egyre erősebb lett, ő pedig lelke szakadtából üvöltötte ki a fájdalmát.

 - Ushiooo!

 Belegondolt mindabba, amin ez alatt a rövid idő alatt keresztülmentek, és szép lassan ömleni kezdtek a könnyei. A mellkasa szorított, a szíve rendetlenül kalapált, és elkeseredetten kiáltozott, már ő maga sem tudta, hogy miért.

 - Nem! Ezt nem Akarom! Ne vedd el tőlem Istenem! Miért engem büntetsz?! Mit vétettem ellened?!

 A szíve itt-ott kihagyott, és a karjait, sőt már minden tagját lassan elhagyta az erő.

 - Nagisa!

 Elkeseredésében már a feleségét szólongatta.

 - Kérlek, mentsd meg Ushiót!

 Már tényleg minden reményét elvesztette.

 - Nagisa!

 Érezte, hogy elhagyja az ereje, és még utolsó erejével segítségért akart kiáltani.

 - Valaki... ! Valaki mentse meg a kislányomat... !

 Ezek voltak az utolsó szavai, és még Nagisa nevével az ajkain szép lassan dőlt a bal oldala felé, és csak azt látta, hogy egy pár csizmába bújtatott női láb rohan felé, majd a világ elsötétült előtte. Csak egy ismerős hangot hallott még, ahogy őt szólongatja.

O~~~~~O~~~~~O

Azon a reggelen Fujibayashi Kyou úgy ébredt, mint minden másikon. Egy céllal kelt fel, és ez az volt, hogy meglátogassa rég nem látott barátját, és annak kislányát, aki most lázas betegen feküdt. Kyou mindig is komolyan törődött Tomoyával, hisz már gimiben is gyengéd érzelmek fűzték hozzá, de mivel ő Nagisát választotta, ő kénytelen volt a háttérbe szorulni.

 - Remélem nincs nagy baja annak a kis angyalnak!
- Ne aggódj Kyou, Tomoya jól gondját viseli!
- Tudom én... Elvégre mégiscsak a saját vére.. De ha belegondolok, hogy ugyanaz a betegség kínozza, mint Nagisát...
- Igen... Én is féltem, de ha minden jól megy, akkor jobban lesz, amint bejön a jó idő!

 Kyou épp a húgával, az ápolónőként dolgozó Ryouval beszélt telefonon.

 - Na igen... Reménykedjünk!
- Ma elmész hozzájuk igaz?
- Igen, és be is vásárolok nekik, mert gondolom nem sok mindenük lehet otthon.

 Ryou még adott néhány jó tanácsot a nővérének, mielőtt Kyou letette volna végre a telefont, és el nem készült volna az induláshoz.

 - Remélem minden megvan!

 Kyou, miután mindent megvett, amit kigondolt, hogy egy jó kis ebédet rittyentsen a kedves, ám csonka kis családnak, épp befordult volna az utcára, ami az Okazaki család lakása felé vezetett, mikor egy ismerős hang kétségbeesett kiáltását hallotta:

 - Valaki... ! Valako mentse meg a kislányomat!

 Kyou azonnal felismerte a hangot, és mikor épp fordult volna be a sarkon, látta, ahogy Tomoya eldől a hóban, mint egy zsák, karjai között a kislányt szorongatva.

 - Tomoya! Tomoya!

 Odarohant hozzájuk, és próbálta magához téríteni a férfit, de sajnos semmi haszna nem volt. Alig lélegzett, és az arca rettenetes szenvedésről árulkodott.

 - Tomoya! Ushio! Az ég szerelmére, ébredjetek!

 Megrázta a kislányt is, de elszörnyedve látta, hogy az arca falfehér, és nem is lélegzik.

 - Te jó isten!

 Azonnal előkapta a telefonját, és villámgyorsan tárcsázta a mentők számát.
O~~~~O~~~~O

 Tomoya csak arra eszmélt, hogy egy meleg helyen fekszik. Ahogy kinyitotta a szemeit, és körülnézett, azonnal feltűnt neki a szoba egyhangú fehér fala, és hogy mindenféle műszerek és gépek működésének búgó hangja töri meg az amúgy békés szoba csendjét. A Karjából tű lógott ki, és egy infúzió csepegett le lassan.

 - Hol... Hol vagyok?

 Hamar ráeszmélt persze, hogy egy kórházban van, és hogy még mindig él. Ahogy balra nézett, azt látta, hogy Fujibayashi Kyou, kedves régi barátja ül mellette, az ágyra dőlve, és alszik. Nyilván az aggodalmain felülkerekedett a fáradtság. Tomoya nem akarta felébreszteni a lányt, de ahogy egyszer megmozdult, Kyou kinyitotta a szemeit, és izgatottan látta, hogy a férfi magához tért.

 - Tomoya! Úristen! Jól vagy?
- Persze... Azt hiszem... Mármint jól... Csak...

 Tomoya agyán ekkor viharzottak át az események, amik nem is olyan rég lejátszódtak.

 - Te jó ég! Ushio! Ushio!

 Ki akarta tépni a karjából a tűt, és fel akart kelni az ágyról, de a mellkasa megint szorítani kezdett, és ahogy le akart ugrani az ágyról, a lábai megrogytak és kis híján elesett. Kyou épp időben kapta el, és vissza akarta segíteni az ágyra. Tomoya ellökte magától.

 - Hagyj!
- Nem Tomoya! Nem kelhetsz fel, nem vagy abban az állapotban!
- De mennem kell!
- Ugyan hová mennél?!

 Tomoya úgy nézett a fiatal nőre, mint egy félőrült, és szinte magán kívül mondta:

 - Hová?! Hát a lányomhoz!

 Fel akart tápászkodni, de Kyou visszanyomta.

 - Nem mehetsz!
- De igen megyek! Hagyj!

 Megint ellökte a lányt, de az hatalmas pofonnal vette elejét a további dulakodásnak.

 - Nem! Ne menj sehová! Nem érted?!
- De Miért nem? A lányomhoz Kell mennem! Ha engem megmentettek, akkor...

 Kyou átölelte Tomoyát, és nem akarta engedni, miközben a hangja megremegett.

 - Nem mehetsz Tomoya!
- De Miért nem?! Miért tartasz vissza?!
- Mert...

 Kyou elengedte a férfit és könnyes szemekkel nézett a szemébe, és csak nagyon nehezen nyögte ki.

 - Tomoya... Ushio... Ushio meghalt!

 Tomoya szemei kikerekedtek. Nem tudta elhinni, amit hall, és egyre csak ezek a szavak visszhangzottak a fejében.

 - Nem! Nem! Neeeem!

 Miközben elkeseredetten kiáltozott, a könnyei már patakzottak, és Kyou most megint átölelte őt, hogy ha nem is sok eséllyel, de megpróbálja megnyugtatni. Tomoyában most tudatosult, hogy a családja, az álmai, a vágyai nem voltak többé.
II. Fejezet

Nehéz Beszélgetések

 Tomoya számára az egész világ romokban hevert. Nem elég, hogy elvesztette az imádott feleségét, aki miatt kis híján az életét is eldobta, mert egyszerűen úgy érezte, nem képes élni nélküle, most elvesztette azt az utolsó kis reménysugarat is, aki még ehhez a világhoz kötötte. Ráadásul még ez a furcsa mellkasi fájdalom is, ami időnként rátört… Nem tudta hová tenni.

 - Jobban vagy már?

 Fujibayashi Ryou lépett a szobába, ahol feküdt. Tomoya egy ideje már több időt töltött ébren, miután sikerült nagy nehezen lenyugodnia. Kyou volt az egyetlen, akit maga mellé engedett eddig, de a nővérként dolgozó kishúgát sem zárhatta ki.

 - Igen... Azt hiszem...

 Tomoya sápadt volt, és gyenge, ami az utóbbi időben megszaporodó rosszulléteinek és a sok nyugtatónak is betudható volt, amit a pánikrohamai miatt kapott, hogy megnyugodjon. Ryou a nővérruhájában volt, tehát még munkában volt, csak szakított egy kis időt, hogy hozzá is benézzen.

 - Hogy vagy?

 Ryou kedvessége sosem ismert határokat, még ha törékeny idegekkel is rendelkezett ami miatt gyakran sírt is, de azok az idők már elmúltak. Ma már erős, határozott, független fiatal nő volt, és csak egy ember szólhatott bele az életébe, és ez a férje volt, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett.

 - Komolyan kérdezed?
- Tudom, hogy nem a legjobb kérdés tőlem, de az udvariasság megköveteli nem?

 Tomoya egy mosolyt próbált magára erőltetni, de nem igazán ment.

 - Te mindig ilyen kedves voltál Fujibayashi?
- Hányszor mondtam már neked, hogy szólíts a keresztnevemen Tomoya!

 Ez igaz volt, már jó párszor mondta neki, de ez a rossz szokás még a gimiben ragadt Tomoyára.

 - Na igen... Igazából én magam sem tudom hogy vagyok.
- A rosszulléteid? Még előjönnek?

 Tomoya a mellkasát simogatta, ami elég gyakran fájt az elmúlt időben.

 - Nos... Elég gyakran, hogy őszinte legyek, de nem tudom mi ez...
- Mit érzel olyankor?

 Tomoya elgondolkodott, és próbálta felidézni az élményeket, még ha fájdalmas is volt.

 - A Mellkasom szorít olyankor... A szívem nem ver rendesen, a végtagjaim zsibbadnak... És elhagy az erőm.

 Ryou lesütötte a szemeit, és egy ideig gondolkodott.

 - Nem vagyok orvos, de nekem ez a Szívinfarktus egyértelmű jeleinek tűnik.

 Tomoya döbbenten nézte a lányt, aki most könnyes szemmel bámult vissza rá. Komolyan aggódtak miatta mindketten, ő és a nővére.

 - Ez komoly?
- Igen, bár eszerint több, enyhébb lefolyásúról van szó, amik szerencsére nem halálosak... De fordulhat rosszabbra is... Vigyáznod kellene...

 Tomoya döbbenten hallgatta ezt a megállapítást.

 - Szóval... Ushio halála...

 Erre a gondolatra csak jobban összeszorult a szíve.

 - Nem... Nem is akarok ebbe belegondolni!
- Pedig kénytelen vagy... Előbb utóbb fel kell fognod!

 Ryounak igaza volt, de Tomoya minden fájdalmát és szenvedését ez a katasztrófa okozta az elmúlt pár napban.

 - Oh, Ryou, te is itt vagy?

 Kyou tért vissza és most ő is leült a húga mellé.

 - Remek, már ketten pátyolgattok?!

 Tomoya szarkasztikus humorának visszatérése jó jel volt.

 - Látom jobban vagy, úgyhogy én megyek is a dolgomra, mindjárt lejár úgyis az ebédszünetem!

 Ryou ezzel távozott. Tomoya csak nézett az "Ebédszünet" kifejezésre, mivel a szobában nem voltak órák, így nem is volt tisztában az idő múlásával sem. Kyou most visszaült a szokásos székére és csak most szólalt meg.

 - Egyébként látogatóid vannak!
- Kik?
- A Barátaid és a családod, mit gondolsz?

 Tomoya el is felejtette, hány barátja és ismerőse van a városban.

 - Ez komoly? Még a Furukawák is?
- Mindenki! Épp csak édesapád nem... De Akio-san azt mondta, hogy ő is el fog jönni!

 Tomoya bólintott.

 - Rendben akkor küldd be Sunoharát!
- Ahogy akarod!

 Kyou kiment a szobából, és egy darabig csend volt, majd Sunohara Youhei lépett be, Tomoya ősrégi barátja, és egyetlen hűséges társa minden bajban. Ellentétben a régi napokkal, most Fekete volt a haja, és nem szőke.

 - Te meg ki vagy?
- Most muszáj ezt? Minden alkalommal végig kell mennünk ezen?

 Egy darabig mindketten meredten bámultak egymásra, majd mindketten nevetni kezdtek.

 - Semmit sem változtál barátom!
- Te sem sokat... Mármint...

 Youhei elhallgatott, mert nem akarta hangosan kimondani, és ezzel fájdalmat okozni neki.

 - Nem kell visszatartanod! Már beletörődtem a gondolatba.
- De sosem fogod megszokni igaz?

 Tomoya keserűen bólintott.

 - Na igen... Elvesztettem... Őt is... !

 Tomoya arca elborult, de Youhei szipogása magához térítette.

 - Te sírsz?

 Youhei nem felelt, csak a nagy könnycseppek pottyantak le a földre.

 - Ne csináld haver! Te miért sírsz?
- Nem nyilvánvaló?

 Youhei letörölte a könnyeit, majd nagy nehezen megint szóhoz jutott.

 - Az a kislány nekem is közel állt a szívemhez ugye tudod?!
- Hogyhogy?
- Amíg te nem voltál a közelében, én voltam a pót apja te hülye!

 Tomoya döbbenten nézte a könnyekkel küszködő barátját. Nem is sejtette, hogy ő ilyen dolgokat tett meg a kislányáért.

 - Ezt... Komolyan mondod?
- Még szép, hogy komolyan! Az a kislány a szemem fénye volt! Én voltam az ő Youhei Bácsija, miközben ő a papáját kereste rajtam folyton! Téged te marha!
Nagyot csapott Tomoya vállára.

 - Minden nap meséltem neki rólad, hogy milyen jó barátok voltunk, hogy mennyi nagy kalandot éltünk át, és hogy mennyire fájt, hogy te lettél aztán Nagisa párja!
- Azt ne mondd... !
- De igen! Én is szerettem őt! Igaz nem annyira, mint te, de úgy éreztem, én is boldoggá tudnám tenni őt!

 Tomoya teljesen felakadt ezen a kijelentésen, de be kellett lássa, hogy bármekkora idióta is volt, Youheinek hatalmas szíve volt.

 - De amikor láttam, mennyire boldogok vagytok... Nem tudtam közétek állni!

 Youhei őszintesége épp olyan volt, mint mikor Nagisára rátörtek ezek a szókimondási rohamok.

 - Ez... Én...

 Tomoya is elkezdett sírni. Férfi volt a tapán, de az ilyen alkalmakkor neki is rendesen eltört a mécses. Youhei vállára hajtotta a fejét, és így adta ki a fájdalmát. Youhei tudott volna egy ízléstelen poént erre, de nem akarta kimondani. Épp elég nehéz volt Tomoyának ez az egé hamarosan el is hagyta a szobát, és sorra jöttek a barátok és a család is, de egyikük sem tudta megnyugtatni Tomoyát eléggé, még Tomoyo sem, aki most is a szokásos, talán kicsit furcsa humorával próbált mosolyt csalni a férfi arcára.

 - Sajnálom Tomoyo... Egyszerűen... Nem vagyok önmagam...
- Semmi baj! Megértelek. Kit küldjek be következőnek?
- Kotomi itt van?
- Csak holnap ér ide!
- Akkor már késő lesz... Holnap reggel kiengednek, ha minden igaz!

 Tomoyo bólintott, és kiment a szobából. Alig pár perccel később Aztán Furukawa Akio lépett be a szobába, Tomoya Apósa.

 - Rémesen nézel ki kölyök!
- Kösz, ez már dicséret tőled!

 Tomoya felemelte a Letargikus tekintetét és végigmérte a nála több mint kétszer idősebb férfit, akivel már megismerkedésük óta egy amolyan szeretlek-utállak kapcsolata volt. Csak Nagisa, később pedig Ushio miatt tűrték meg egymást.

 - Amúgy hol van Sanae-san?
- Kint sírja ki magát a lányok vállán... Szerinted?

 Tomoya szomorúan sütötte le a szemeit.

 - Gondolom most a pokol fenekére kíván...
- Ne beszélj hülyeséget!

 Aki nagyot csapott Tomoya fejére, aki most behúzta a nyakát.

 - Miattad sír te barom! Ne hidd hogy mi nem gyászoljuk a kislányt.. Az unokánk volt, de is számítasz nekünk! Félig meddig a fiunk vagy Nagisa miatt!

 Tomoya elnézte az idősebb férfit, aki mindig keményen beszélt vele, és mindig nagyon kegyetlennek hangzott amit mond, de most ő is könnyes szemmel nézte a vejét.

 - Öreg...
- Ne is mondj semmit kölyök! Mind aggódunk érted! Ne hidd hogy nem!

 Tomoya keserűen bólintott, és nem is tudott mit mondani, csak egy kérdés fogalmazódott meg benne.

 - Apám mikor ér ide?
- A temetésre már ide tud jönni!

 Tomoya bólintott és a takarójára tett kezeire bámult, amik most remegtek. Akio leült mellé és karba tett kézzel nézte egy ideig.

 - Komolyan Szívbeteg vagy?

 Tomoya végre felemelte a tekintetét és bólintott.

 - Legalábbis Ryou ezt mondta... Nem hiszem el...
- Ha Ryou ezt mondta, akkor biztos igaza is van. Azt hallottad, hogy orvos akar lenni?
- Komolyan?
- Igen... Talán nem tudtad?
- Nem igazán tartottam a kapcsolatot a többiekkel...
- Ja persze...

 Ez teljesen igaz volt, mert Kyouról is csak utólag tudta meg, hogy Ushio óvónője volt.

 - Nos, örülök, hogy megmaradsz kölyök! De mostantól vigyázz magadra!

 Tomoya bólintott, és Akio is elhagyta a szobát, nyomában pedig Kyou jött vissza.

 - Kyou, nem is mondtad, hogy Ryou orvosnak készül!

 Kyou meglepve nézett vissza, de hamar megvilágosodott.

 - Ja, Akio-san mondta igaz?
- Igen. Szóval, Igaz?
- Igen az! Most tölti a második évét, de közben dolgozik is. Elég nehéz neki így, de a gyógyításnak akar élni.

 Tomoya nem tudta megmosolyogni ezt, mivel mindig is kedves barátai voltak a Fujibayashi ikrek, és most mindketten közelebb kerültek hozzá egy kicsivel. Kyou a maga vad, kemény hangú természetével, és Ryou az ő hatalmas, ártatlan kék szemeivel és csendes modorával.

 - Holnap kiengednek igaz?
- Igen! Ryou legalábbis ezt mondta... Nem mutattam semmilyen tünetet az elmúlt időszakban így gyógyszerekkel, de kiengednek.
- Akkor még a temetés előtt kijutsz innen!
- Igen... Nem kéne innen mennem oda is... Elég gyászhuszár vagyok így is...

 Tomoya még lehangoltabb volt az eddiginél is, de Kyou meglapogatta a hátát, és Mosolyogva folytatta.

 - Próbálj már meg nem erre gondolni, te buta!

 Ezzel magára is hagyta és behúzta maga mögött az ajtó. Megállt a falnál, és a szívén tartotta a kezét egy darabig, és nagyokat fújtatott. Ryou jött arra, és a vállára tette a kezét.

 - Még mindig Bolondulsz érte igaz, nővérkém?

 Kyou felnézett rá, és könnyes szemmel bólogatott.

 - De... Nem akarom őt így látni!
- Majd csak lesz valahogy! Ő sem marad örökre ilyen, Kyou!
Kyou csak bánatosan bólogatott és visszatért a többiekhez.
III. Fejezet

A Búcsú

 - Hol vagyok!

 Tomoya egy behavazott mező közepén találta magát, és bármerre is nézett, mindenhol csak az elhavazott táj, és a horizont teljesen egy vastag ködbe veszett.

 - Van itt valaki?! Mi ez a hely?!

 Mindegy merre nézett, mindegy merre ment, mindenhol csak ez a véget nem érő mező, és a hihetetlenül vastag köd.

 - Hihi!

 A háta mögött valaki kuncogott, és halk lépteket hallott. Csak egy valakit ismert, aki így lépkedett, és a kuncogása is ilyen volt.

 - Ushio!

 Hiába fordult meg, nem volt ott senki.

 - Ushio! Te vagy az?!

 Elindult arra, amerre a halk lépteket hallotta, de hiába is ment, nem látott semmit és senkit.

 - Ushio!

 Hiába kiabált, nem jött válasz. Ekkor megfordult, és majdnem elkiáltotta magát a meglepetéstől. Egy aprócska, 10 év körüli lány állt előtte, a haja a háta közepét verdeste, hatalmas barna szemeit pedig ráfüggesztette.

 - El kell menned!

 A hangja olyan volt, mint a halk szellő, ahogy megrezegteti a faleveleket.

 - Mi?! Ki vagy te!
- El kell menned Tomoya! El kell hagynod a múltadat!

 Tomoya egy pillanatra meglepve nézte a kislányt, aki szép lassan eltávolodott tőle, mintha úszna a levegőben, léptek nélkül lebegett arrébb.

 - Várj!
- El kell engedned a múltadat!

 Szép lassan távolodott, de olyan gyorsnak tűnt, mintha az idő megállna körülötte. Tomoya hiába is futott, nem tudta utolérni.

 - Várj!
- El kell engedned!

Tomoya szemei kipattantak, és szinte felugrott az ágyából. Ez volt az első éjszaka, amit otthon töltött miután két hétig kórházban ápolták. Körülnézett, és megint abban a magányos kis szobában találta magát, amiben lefeküdt.

 - Ez nem igaz... Már megint egy ilyen álom!

 Mikor aznap este hazaért, csak bezuhant az ágyba, és aludni próbált, de ez már a harmadik furcsa álom volt, amiből felriadt azon az éjjelen. Ami még furább volt, mindez mindössze három órán belül. Hajnali 2 óra volt, és már a harmadik alkalom volt, hogy az órát bámulta.

 - Ez nem igaz! Mondták, hogy a szívgyógyszernek lehetnek mellékhatásai, de azt nem hittem, hogy ilyen lesz!

 A kezébe vette a gyógyszeres üveget, és még egyszer végigolvasta a mellékhatásainak listáját, de semmit nem vett ki belőle.

 - Vagy csak az én eszem kezd elmenni!

 Már két hét telt el, mióta elvesztette az utolsó kis személyt is, aki ehhez az otthonhoz, jobban mondva ehhez a városhoz kötötte. Ott voltak még ugyan az apósáék, de ők nem voltak közvetlen családtagok, és a barátai nagy részét sem látta már ki tudja mióta egészen egy héttel ezelőttig. Visszahanyatlott a futonjára és aludt tovább, reménykedve, hogy nem fog még egyszer így felébredni.
O~~~~O~~~~O

 Másnap reggel aztán mikor felkelt végre, nagy nehezen megnyugodott, és próbált enni is pár falatot. Minden úgy volt, ahogy szerette, a reggelije a hűtőben, az ebédje mellette, a reggelin pedig üzenet.

 "Minden előkészítve egészen jövő hétfőig! Akkor megint jövök! XoXo Kyou"

 - Remek... Kyou mindig mindenre gondol, mi?

 Kedves volt az egyébként nagyon magányos és magának valóvá vált óvónőtől, hogy így törődött vele, de ha belegondolt, senkiről másról sem kellett gondoskodnia, csak az óvodásairól... Óvodások... Reflexszerűen szólni akart az ilyenkor még általában alvó Ushionak, hogy ideje felkelni, de nem kellett, hiszen már nem volt...

 - Már... Nincs... Többé...

 Hirtelen megint rátört az a szorongató érzés, ami ilyenkor mindig elkapta.

 - Nem! Tomoya szedd össze magad! Ne most légy rosszul!

 Próbált megnyugodni, de nem volt egyszerű, hiszen az egész lakás tele volt a kislány keserédes emlékeivel. A fényképek a szekrényen, a kis ruhácskája, ami az egyik szekrényajtóról lógott, a kis cipői az ajtó mellett... A játékai.. A Dangók... Minden...

 - Nem... Ezt nem akarom...

 Előkapta a gyógyszeres üveget, és hamar bevett egy tablettát, aminek elvileg hamarosan hatnia kellett. Mielőtt azonban folytathatta volna a révedezését, hirtelen megszólalt a csengő.

 - Ez meg ki lehet?

 Mikor aztán kinyitotta az ajtót, a legnagyobb meglepetésére gyerekkori barátja, Ichinose Kotomi állt ott, és szelíden mosolygott.

 - Kotomi?
- Tomoya-kun, konnichiwa !

 Épp úgy köszöntötte őt, mint régen, amikor még jóformán minden nap látták egymást.

 - Gyere... Gyere be!

 Tomoya persze beljebb tessékelte a kedves lányt, aki már most gyászruhába öltözött, és ahogy helyet foglalt az ebédlőasztalnál, a mosolya is eltűnt.

 - Tomoya-kun... Hogy vagy?

 A hangja csendes volt, és egy kicsit monoton, de egy olyan lánytól, aki mindig minden idejét a tudomány bonyolult világában töltötte el, ez nem volt nagy csoda.

 - Megvagyok... A körülményekhez képest.

 Kotomi szomorúan bólintott.

 - Értem... És... Ugye tudod, hogy holnap...
- Igen tudom! Nem tudom elfelejteni!

 Kotomi elővett egy papírt a táskájából és átnyújtotta Tomoyának.

 - A nagybátyám részvétét küldi... Nagyon sajnálja a dolgot!
- Még ő is hallott róla?
- Nem tudta nem hallani, elvégre nála lakok jó formán.

 Tomoya megértően bólogatott.

 - Azt hittem mostanra már saját lakásod lesz Kotomi!
- Én is szeretnék egyet, de amíg férjhez nem megyek, addig nem igazán hiszem, hogy jó ötlet lenne.

 Tomoya keserűen mosolygott erre.

 - Na igen... Annak idején... Nagisa is...

 Kotomi lehorgasztotta a fejét erre.

 - Jaj.. Sajnálom... Nem akartalak felzaklatni!
- Nincs ezzel semmi baj... Ez már csak emlék... Most inkább..

 Kotomi bólintott és összeszedelőzködött.

 - Akkor én nem is zavarlak már tovább! Holnap találkozunk a domb lábánál, jó!?
- Mi? Miért ott?

 Kotomi zavartan nézett Tomoyára.

 - Te nem is tudtad, hogy ott fogják felravatalozni?
- Fogalmam sem volt... De kösz, hogy szóltál!

 Kotomi épp ki akart lépni az ajtón, de meggondolta magát, és még visszament Tomoyához, hogy átölelje még egyszer utoljára.

 - Nagyon sajnálom Tomoya-kun!

 Tomoya viszonozta az ölelést, és szépen búcsút intettek egymásnak. Ekkor fordult csak be a lépcsőfeljáróban Tomoya apja, Naoyuki. Megöregedett egy kissé, mióta utoljára látták egymást, de egyből felismerte.

 - Apa!
- Tomoya!

 Nem sokára már bent ültek, és mindketten kávéztak.

 - Szóval hazajöttél már?
- Igen... Tegnap este értem haza, és azóta... Nos mint láthattad, volt egy látogatóm is.

 Naoyuki bólogatott.

 - Na igen... Ő az az Ichinose kislány volt igaz?
- Igen... Nem hittem, hogy emlékszel még rá.
- Emlékszem én mindenkire az életedből, még ha kicsit homályosan is.

 Tomoya megmosolyogta ezt a kijelentést. Naoyuki sokat változott a régi önmagához képest.

 - A nagyi hogy van?
- Jól-jól! Neki hála találtam munkát végre. És amióta utoljára találkoztunk, egy korty nem sok, annyi nem gurult le a torkomon!
- Örülök, hogy sikerült megtartóztatnod magad!

 Naoyuki keserűen mosolygott.

 -Nem az én problémáimról kellene fecsegnünk, nem gondolod?
- Tudom apa... De én inkább nem beszélnék erről... Holnap épp elég rossz lesz.

 Naoyuki bólintott, és nagyot kortyolt a kávéjából.

 - És utána? Mi lesz veled? Visszamész dolgozni?
- Azon gondolkodom inkább, hogy elköltözök innen!

 Naoyuki megállt, és még a kortyot lenyelni is elfelejtette.

 - Ezt komolyan mondod?
- Igen... Nincs már semmi keresnivalóm ebben a lakásban... Nem köt már ide semmi...
- Akkor költözz haza az én házamba! Elvégre az még mindig az otthonod!

 Tomoya megrázta a fejét.

 - Nem! Nem csak ebből a lakásból költözök el, hanem a városból is!

 Naoyuki nagyot nézett erre, és nem is tudta mit szóljon.

 - Apa! Ezt azt akarom, hogy visszavedd!

 Tomoya az asztalra dobta a ház kulcsait, ami a komolyságának egyértelmű jele volt.

 - Ha tényleg ezt akarod!

 Naoyuki eltette a kulcsokat, és nem is olyan sokára el is hagyta a lakást. Tomoya ekkor a telefonhoz lépett, és egy cetlit vett elő a zsebéből, amire egy idegen számot jegyzett fel a minap.

 - Remélem komolyan gondoltad ezt a dolgot!

Másnap reggel aztán Tomoya egyedül érkezett arra a helyre. A helyre, ahol 8 évvel korábban Nagisával találkozott, és ahol 5 évvel korábban felravatalozták ugyanazt a gyönyörű lányt. A gyönyörű fiatal nőt, akit ő büszkén nevezett élete első igaz szerelmének, és feleségének. Most pedig ugyanezen a helyen egy aprócska koporsó feküdt egy ravatalon, amit az összegyűlt tömeg már körberakott hófehér virággal.

 - Tomoya!

 Akio integetett felé, aki legelöl állt a tömegben, mellette pedig a felesége, Sanae. Ott volt Tomoyo, ott volt Kotomi, Ryou, Kyou, Sunohara, és a kishúga Mei, Sagara Misae és a macskája, Nagisa más barátai és családtagjai, Az óvodás csoport tagjai és a szüleik, mindenki. A tömeg még nagyobb volt, mint Nagisa temetésén.

 - Őszinte részvétem!

 Így lépett mindenki oda Tomoyához, és szép lassan elhaladtak a koporsó előtt is, és végső búcsút vettek a gyönyörű, ártatlan, tiszta szívű kislánytól. Volt aki pár halk szót is mondott. Mei Zokogott, szívet szaggatóan, hatalmas könnyekkel. Nem ismerte túl jól a kislányt, de amennyire ismerte, az elég volt, hogy tudja, hogy csodálatos, kedves és törékeny lelkű kis teremtés volt. Misae is szerette a beszédes, pajkos kislányt, és nehézkesen küzdötte le a könnyeit. Mindenki keservesen sírt, csak Tomoya maradt teljesen hallgatag.

 - Menj már oda végre!

 Akio lökött egyet Tomoyán, aki nagy nehezen elvonszolta magát a koporsóig, és a szélére tette a kezét. Félt tőle, hogy megint úgy kiakad, mint annak idején Nagisa temetésén, ezért nem akart odamenni, de nem bírta ki.

 - Ushio... Miért.. ?

 Megsimogatta a kislány hófehér arcocskáját, és reménykedett, hogy az hirtelen felébred és kiugrik a koporsóból és hazamehetnek, de nem történt semmi. Még egyszer megsimogatta a kislány finom, selymes haját, ami szép lassan olyanná kezdett volna válni, mint az édesanyjáé, és nagyon nehezen visszatért a többiekhez. Most már ő sem bírta tovább tartani a könnyeit, és csendben zokogott. Végül Akio lépett elő, és szívhez szólóan szép beszédet mondott, minden szép, és néha keserű emléket felemlegetve ami a kislányhoz kötötte... Főleg mikor az elmúlt nyárhoz ért, akkor Tomoya elé idéződött az a pillanat, amikor újra egymásra találtak végre.

- Ushio! Megtaláltad már?

 A kislány a virágos mező közepén térdelt és az elveszett játékrobotját kereste.

 -A-a!

 Megcsóválta a kis fejét. Csupa virágszirom volt a ruhácskája és a haja is, ő maga pedig érdeklődve figyelte az odaérkezőket.

 - Ő lenne a kislányod?

 Tomoyával ott volt a nagyanyja is, aki sok mindenre rádöbbentette az édesapjával kapcsolatban.

 - Igen! Ushionak hívják!

 Tomoya szép lassan közelebb sétált a kislányhoz, és körülnézett a réten, ami szinte az égig érni látszott mindenfelé.

 - Egészen mostanáig kerested?
- Aha!
- Értem...

 Tomoya egy kis ideig csak figyelte a bánatos kislányt, majd odasétált hozzá, és eszébe jutott egy épp ilyen jelenet az apjával, épp ugyanitt. Leguggolt hozzá, és így folytatta.

 - Ushio... Félek, nem találjuk már meg azt a robotot!

 A kislány szemei kikerekedtek.

 - De ne félj, majd veszünk egy másikat hazafelé!

 Erre Ushio csak lesütötte a szemét, és a ruhácskája szélével babrált.

 - De... Abból csak egy van...

 A hangja remegett... Csak nem... ?

 - De volt még egy csomó a boltban!
- Igen... De ezt te választottad ki és vetted meg nekem!

 A kislány hangja most tele volt szomorúsággal, és amit mondott, az is őszinte és fájdalmas volt. Most felemelte a tekintetét, és az apjára nézett.

 - Azt tőled kaptam, papa... !

 Tomoya szíve elszorult, a kislány tekintete tele volt fájdalommal és a hangja is remegett a sírás előjeleként.

 - Ushio...

 Tomoya lehorgasztotta a fejét.

 - Mondd! Nagyon magányos voltál?
- Aha!
- És... Jó volt... Eljönni velem kirándulni?
- Aha!
- Értem... !

 Tomoya most felemelte a kislányra a tekintetét.

 - Ushio... Mit szólnál... Ha mostantól mindig együtt maradnánk?

 A kislány arckifejezése hirtelen megváltozott. A szemei csillogni kezdtek, és epedve várta az apja mondanivalóját.

 - Én... Tudom, hogy rettenetes apa voltam, de... De ez meg fog változni! Mindent meg akarok tenni érted. Úgyhogy... Ugye most már mindig együtt maradunk?


Ushio egy pillanatig habozott, de végül csak válaszolt.

 - Jó!

 Tomoya szemei kikerekedtek.

 - Komolyan!
- Boldog volnék!

 A kislány válasza szinte álomszerű volt. Csakhogy most megint elcsüggedt.

 - De... Ma elvesztettem valamit, ami fontos volt nekem... Ezért szomorú vagyok!

 Megint remegett a hangja.

 - Papa!
- Hmm?
- Ugye...

 Most már tényleg a sírás határán állt.

 - Ugye... Nem baj, ha... Most már nem tartom vissza többet... ?

 Tomoya hiába próbálta a kislány arcán keresni az okokat erre a furcsa kérdésre.

 - Sanae-san azt mondta... Hogy csak olyan helyeken szabad sírnom...

 Ushio már tényleg csak egy hajszálnyira volt a sírástól.

 - ...Mint a WC-ben... Vagy...

 Most nagy nehezen felemelte a könnyekkel telt tekintetét, és így fejezte be.

 - ... Vagy mikor a papám átölel... !

 Vége volt... Tomoya nem bírta tovább. Ő is a sírás határán csak bólogatni tudott, mire a kislány odalépkedett hozzá, és a vállára borulva először csak szipogott, majd hirtelen előtört belőle a szívet tépő zokogás. Öt év minden fájdalma és magánya áradt ki ilyen módon, Tomoya pedig csak azt érezte, hogy hatalmas könnycseppek potyognak a pólójára, de kit érdekelt ez már?

 - Sajnálom!

 Tomoya is sírt már.

 - Sajnálom! Nagyon sajnálom!

- Annyira sajnálom... Hogy ilyen hamar szakadt meg ennek a kis angyalnak az élete!

 Akio ezzel fejezte be a mondandóját, majd miután a csöppnyi koporsót leengedték a sírba, amit csak azért nyitottak fel, hogy a kislányt képletesen az édesanyja ölében helyezzék végső nyugalomra, mindenki egy fehér rózsát dobott még a gödörbe, majd a sírt újra lezárták.

 - Nyugodj békében... édes kis angyalkám!

 Tomoya keserű utolsó szavai voltak ezek, mikor az utolsó rózsát is bedobta a sírba. Annak idején azért temették el itt a domb lábánál Nagisát, hogy ott alhassa örök álmát, ahol életében először lehetett igazán boldog. Most már két kedves személy nyugodott ott, és Tomoya úgy érezte, végleg egyedül maradt. Ekkor jöttek oda Yoshinoék, akik eddig a háttérbe húzódva várták a szertartás végét. Fuko, akire Tomoya csak gyerekes kis bolondként emlékezett, most odament hozzá, és percekig csak ölelgette.

 - Tomoya... ! Sajnálom! Nagyon Sajnálom!

 Fuko olyan volt, mint egy gyerek, de most komolyan sírásra görbült a szája. ami még meglepőbb volt, elhagyott minden udvariaskodást, csak úgy a nevén szólította. Nyilván a mély együttérzés, és a bánat maga feledtetett el minden ilyen apróságot vele.

 - Nagyon Sajnálom Tomoya! Nem is tudom... Mi lesz most veled Ushio-chan nélkül?!

 Nem E/3-ban beszélt magáról, ami azonnal feltűnt Tomoyának is.

 -Nagyon sajnálom! Őszinte részvétem!

 Fuko csak sírt. Sírt, mint egy kisgyerek, épp úgy, mint azon a napon Ushio, mire Tomoya magához szorítottam és ő maga is sírt.

Napok teltek el, és Kyounak eljött az ideje, hogy meglátogassa Tomoyát. Mindent felpakolt, mindent megvásárolt, ami szükséges volt, hogy a következő hétre mindent előkészítsen Tomoyának. Mikor azonban be akart csengetni, az ajtó nyitva volt, és Bentről egy ismerős, fellengzős hangot hallott!

 - Na akkor ha nem baj, akkor már holnap elkezdünk beköltözni!
- Sunohara... ?

 Kyou benyitott, és pontosan az a kép tárult elé, amire számított. Sunohara és Tomoya ültek bent egy kávé mellett, és épp egy papírt írtak alá mindketten.

 - Ti meg mit csináltok?!

 Kyou köszönés helyett lépett be így, és a két férfi most felé fordult.

 - Kyou?

 Kyou előrelépkedett és felkapta a papírt az asztalról.

 - Ez meg mi?

 Amikor meglátta mi az, alig hitt a szemének.

 - Egy adás-vételi?!
- Igen az, de ha megengednéd!

 Tomoya kikapta a lány kezéből a papírt és a saját aláírását is ráfirkantotta.

 - Így! Holnap költözhettek is!

 Sunohara csak a hüvelykujját felmutatva jelezte, hogy így minden rendben van, és távozott. Kyou teljesen ki volt készülve az előbbiektől, és miután ledobta a dolgait, szépen lassan körbejáratta a tekintetét mindenen. Ekkor látta meg Tomoya utazótáskáját, ami láthatóan megtömve, és menetkészen állt az ajtóban.

 - Te meg hová készülsz?
- Költözök! Nem jöttél még rá?

 Kyou most világosodott csak meg igazán.

 - Szóval ezért volt ez az egész? Költözöl apád házába?
- Nem! El innen! El ebből a városból!

 Kyou alig hitt a fülének.

 - Ezt nem mondhatod komolyan!
- De igen, ennél komolyabban nem is mondhatnám!

 Tomoya még egy vonatjegyet is meglengetett.

 - Holnap reggel nyolckor már itt sem leszek!
- De mégis hová mennél? És mi lesz a lakással?!
- Azt már Sunoharáék viszik tovább! A lakás holnaptól az övék!
- De nem mehetsz el! Mi lesz az emlékekkel, amik itt vannak?!

 Tomoya elfordult, és csak intett egyet.

 - Nem érdekelnek! Vidd csak el őket, ha akarod! Nagisa amúgy is hasonló méretet hordott, mint a tiéd! Ushio ruhácskái meg majd csak jók lesznek valakinek!- De... És a...
- A Dangókat már a kutyának sem tudom odaadni... Azt megtarthatod!
- Várj már... !

 Tomoya el akarta hagyni a lakást, hogy véget vessen a beszélgetésnek, de Kyou elkapta a kezét.

 - Várj már hallod?!
- Mire várjak!? Én itt végeztem! Nincs semmi dolgom ebben a városban! Eressz!
- Nem engedlek! Mi lesz azokkal akik szeretnek téged?
- Nincs senki!
- És Sanae és Akio?
- Nem közvetlen rokonaim! Különben sem köt már semmi hozzájuk!
- Akkor sem mehetsz!
- Ne bosszants már Kyou! Mégis mi tartana vissza!?
- Mondjuk én!

 Kyou most már nem bírta tovább magába fojtani.

 - Mi... ?!
- Jól hallottad!

 Kyouból épp kitörni készült a vulkán.

 - Sajnálom, ha bosszantalak, de nem tehetek róla, hogy még mindig szerelmes vagyok beléd te idióta!

 Tomoya teljesen szó nélkül maradt.

 - Nem tehetek róla... Már gimi óta megy ez... Amikor te és Nagisa összejöttetek, azt hittem, jobb lesz, ha elfelejtelek... De nem ment!

 Kyou végre Tomoya szemébe nézett, és épp sírt.

- Nem ment... Amikor csak rád gondolok, mindig... És Ushio is... Én nem!

 Tomoya nem hitte el, amit hall, de hirtelen átölelte a lányt, és hirtelen Kyou azon kapta magát, hogy Tomoya és az ő ajkai egybeforrnak. Mikor Tomoya eleresztette, alig tudott még levegőhöz is jutni.

 - Tomoya... !

 Tomoya semmit sem szólt, csak elkapta a lányt, a karjaiba emelte, és elindult vele a szoba felé.

 - Ne mondj semmit többet, Kyou!

 Az a nap lement, majd a következő felkelt, de Kyou nem hagyta el a lakást, viszont reggel arra ébredt, hogy Tomoya már nem fekszik mellette a Futonján, és a táskája is eltűnt. Tomoya kora hajnalban felcuccolt, és elment.
IV. fejezet

Új város, új kezdet

 Tomoya számára az elválás épp olyan nehéz volt, mint a temetés maga. Az az éjszaka, amit Kyouval eltöltött, amolyan bosszú volt a saját balgasága ellen, amikor nem ismerte fel a lány érzéseit. Most már talán késő volt, de Kyou sem valószínű, hogy arra készült, hogy magányosan ébred az üres lakásban. Most, hogy ott állt két legdrágább kincs sírjánál, és elnézte a síron a két fényképet, a könnyei is kibuggyantak. Összerogyott a sír előtt és sírt, mint egy kisgyerek.

 - Sajnálom! Sajnálooom!

 Az utolsó szó már kiáltás formájában szakadt ki belőle, és képtelen volt megnyugodni, de nem tehette meg, hogy újra rosszul legyen, így bevett egy szem gyógyszert, és felkelt.

 - Sajnálom... Nagisa... Ushio... De... El kell mennem!

 Nem tudott mást mondani, csak lassan, elsétált onnan. Egy világ dőlt romba legbelül, de most végső soron igazat kellett adjon a különös kislánynak az álmából, és ideje volt tovább állnia ebből a szomorú városból. Alig két órával később már a vonaton ült és irány dél! Dél, ahol meleg van még télen is, és ahol talán megnyugvást talál. Minden erejével arra koncentrált, hogy ébren maradjon, hogy még véletlenül se álmodjon rosszat, de nem tehetett semmit.
O~~~~O~~~~O

 Az álmatlan éjszaka megbosszulta magát, és megint a havas mezőn találta magát, és miközben magányosan sétált fel-alá, szembe találta magát a kislánnyal.

 - Tehát elindultál?
- Igen... De nem értem, miért?
- Idővel meg fogod érteni.

 A kislány leült a hóba és szembenézett Tomoyával, aki szintén leült.

 - Mondd el nekem kislány! Ki vagy te?
- Idővel majd rá fogsz jönni!
- Ezt mondod folyton! Kérlek, inkább válaszolj!

 A kislány a fejét rázta.

 - Nevezz annak, aminek akarsz! 
- Akkor mit szólnál... Ha mondjuk Hanának neveznélek?

 A kislány elgondolkodni látszott, ami miatt Tomoya meg tudott volna esküdni, hogy ismerős neki. Aztán mosolyogva bólintott.

 - Rendben! De miért pont Hana?

 Tomoya egy pillanatra eltűnődött, majd viszonozta a mosoly.

 - Talán azért, mert olyan vagy, mint egy kis virág ezen a kietlen mezőn!

 Hana mosolygott és szép lassan megint távolodni kezdett, de Tomoya most meg sem próbálta követni, mert tudta, ez az álom végét jelenti.

- Uram! Uram, ébredjen fel! Itt a végállomás, le kell szállnia!

 Az egyik utastársa ébresztgette Tomoyát, aki nagy nehezen kinyitotta a szemeit, és ahogy a vonat ablakán kinézett, csak a zúduló esőt látta.

 - Remek... Azért jöttem ide, mert itt aránylag langyos idő szokott lenni! Én meg nem hoztam esernyőt!

 Segített az idős hölgynek leszállni a vonatról, és ő maga behúzódott az eresz alá. Egy pillantást vetett a város névtáblájára: Kami.

 - Kami? Milyen furcsa név egy városnak!

 Ahogy ült a vasútállomás előtt, és szomorúan kellett lássa, hogy a váró zárva van, észrevette, hogy egy jókora varjú száll le épp előtte.

 - Na te szerencsétlen! Téged is rosszkor kapott el az eső mi?

 A varjú károgott egyet, mintha csak neki válaszolna. Az út hosszú volt, és este is volt már, és valahogy Tomoya semmi erőt nem érzett ahhoz, hogy kint éjszakázzon az eresz alatt. Szépen elindult hát és próbált háztól házig futva menekülni az elázástól, a varjú meg végig követte.

 - Te meg mit jössz utánam, te szerencsétlen? Inkább mennél a jobb dolgodra!

 De a varjú csak nem tágított, és elindult egy irányba, de megállt és károgva jelezte Tomoyának, hogy akar valamit.

 - Mi? Menjek utánad?

 Mintha megértette volna, mit mond, a varjú elindult előre.

 - Oi! Várj már!

 Tomoya jobb esélyét nem látva elindult a furcsa szárnyas után, és követte, hosszú utcákon át, amíg lassan a tenger felé nem fordultak, és hirtelen be nem fordult az egyik kapualjban, ami nyitva volt.

 - Na hála az égnek!

 Tomoya meghúzta magát a kapuban, ami legalább egy kicsit védett az esőtől, de arra nem számított, hogy valaki kilép a ház ajtaján.

 - Nahát! Sora! Hát te hogy kerülsz ide?!

 Tomya megfordult, és látta, ahogy egy nagyjából nála 15-20 évvel idősebb vörös hajú nő veszi a karjába a varjúját, és hirtelen felé fordul.

 - Yu... Yukito?

 Tomoya előjött a kapualjból, és most megmutatkozott teljes valójában.

 - Oh, sajnálom, azt hiszem összetévesztettem valakivel!
- Egy ismerőssel talán?
- Igen, olyasmi!

 Miközben így elnézegették egymást, a nőnek feltűnt, hogy Tomoya elázott és didereg.

 - A jó ég áldja meg! Jöjjön, jöjjön be! Gyorsan még nekem megfagy itt kint!

 Szépen betessékelte Tomoyát, és becsukta mögötte az ajtót. A madarat közben elengedte, és gyorsan előkotort pár száraz ruhát és törülközőt, majd mind Tomoya kezébe nyomta.

 - Tessék, ezzel szárítkozhat!
- Nem azért de...
- Nem-nem semmi baj, láttam már férfit életemben!

 Tomoya csak nézett egyet, majd vállat vont, és igyekezett egy kicsit fedezékbe vonulni, hogy azért nehogy valami perverz állatnak gondolja, aki kihasználja ezt az előbbi kijelentést.

 - Egyébként köszönöm, hogy beengedett!
- Semmiség! Sora nem hoz túl gyakran vendéget a házhoz, de akkor mindig olyat, aki rászorul!
- Sora?
- A Varjú! Ő csalta ide nem?
- De igen! Azt hiszem jól tette... Ha nem baj persze!

 A nő csak a fejét rázta.

 - Persze! Nem baj!

 Tomoya végre végzett a szárítkozással, és előjött.

 - Na lám, Yukito ruhái majdnem tökéletesen passzolnak!
- Yukito?
- Egy régi ismerősöm... Sajna már évek óta nem láttam, pedig mindenét itt hagyta egy éjjelen... És eltűnt... Kicsit hasonlít is rá!

 Most aztán csak a homlokára csapott.

 - A jó ég szerelmére, de minek magázódunk?! Hiszen én vagyok az idősebb nem? Én Haruko vagyok! Kamio Haruko!
- Okazaki Tomoya!

 Haruko barátságosan kezet rázott Tomoyával, és leültek az asztalhoz, mert épp kész volt a vacsora. Tomoyának feltűnt, hogy egyel több személyre terítettek.

 - Vársz valakit esetleg?
- Mi?

 Haruko most döbbent csak rá a saját hibájára.

 - Jaj nem... Én csak...

 Hirtelen egészen elszomorodott, és letette a pálcikáit.

 - Nos... Valahogy mindig sikerül egyel többre terítenem ezen a napon...
- Miért milyen nap van ma... Hétfőn kívül?
- Ma van egy számomra nagyon kedves személy születésnapja!

 Haruko egyre szomorúbb lett, és Tomoya jobbnak is látta nem is firtatni az egészet.

 - Tudod, vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit!
- Kösz, kedves, hogy nem firtatod!
- Látom rajtad, hogy fájna beszélni róla, ez csak természetes!

 Haruko végre megnyugodott egy kissé.

 - Odaadhatom neked, amit kiszedtem fölöslegesen?
- Persze, amúgy is éhen halok! Étlen-szomjan jöttem el otthonról!

 Haruko gyorsan átlapátolt mindent Tomoyának és elmosta a fölös edényeket, majd leült ő maga is enni.

 - Mondd csak, most érkeztél ide?
- Igen, az esti vonattal!
- És? Mi járatban?
- Átutazóban!
- Innen nagyon nem mész messzire, csak busszal!

 Tomoya eltűnődött kicsit, majd rávágta

 - Akkor lehet letelepedek itt! Nem szeretek Buszozni!
- Jó! Akkor lakhatsz itt is, ha gondolod!

 Tomoya megütközött kissé ezen a közvetlen és kedves ajánlaton.

 - Ez komoly?
- Persze! Legalább lenne egy kis élet a ház körül! Már idejét sem tudom, mióta nem lakik itt más rajtam és néha Során kívül!

 Sora károgott egyet, és folytatta a magok felcsipkedését, amivel Haruko kiszolgálta. Tomoya csak folytatta az evést, és gondolkodott.

 - Mondd, honnan jöttél ide?
- Hikarizakából!
- Olyan messziről? Elég messzire csavarogtál akkor!
- Na igen!
- És mi szél fújt erre?

 Tomoya nyelt egy nagyot. Nem akarta a saját bajával traktálni a vendéglátóját, így inkább elővette a gyógyszerét, és az asztalra tette.

 - Nem rég kiderült hogy szívbetegségem van, és az orvos javasolta, hogy költözzek vidékre, levegőváltozás céljából.
- Akkor is elég messzire jöttél!
- Ez tény...

 Tomoya befejezte az evést, és felkelt, hogy elmenjen lefeküdni.

 - Akkor megmutatnád, hol szállhatok meg?
- Persze! Erre!

 Haruko kivezette a fészerbe, ahol egy takarót, egy párnát és egy matracot is talált.

 - Minden vendégem itt száll meg.
- Nekem ez is megteszi! Kösz!
- Akkor jó éjt!

 Haruko már épp fordult volna ki az ajtón, mikor Tomoya még utána szólt.

 - Mondd! Nem tudsz véletlenül valakit, aki villanyszerelőt keres?

 Haruko visszafordult, és elgondolkodni látszott egy darabig, majd mosolyogva megszólalt.

 - Nem, de tudom, hogy a helyi háziorvos, mint mindig, most is mindenest keres a rendelőjébe!
- Az is megteszi! Végül is valami munkát csak kell keressek, ha el akarom tartani magam, és ezt a szállást is fizetnem kell valahogy!

 Haruko csak mosolygott ezen.

 - Figyelj, ha minden nap bevásárolsz, és mire hazajövök, rendbe teszed a házat, akkor nem lesz itt semmi galiba!

 Tomoya meglepve nézte Harukot, de végül is vállat vont.

 - Na akkor jó éjt!
- Neked is!

 Mielőtt Haruko becsukhatta volna az ajtót, még Sora besurrant a kis fészerbe, és letelepedett Tomoya mellé.

 - Hát te?

 Sora károgott egyet, majd hagyta, hogy Tomoya megsimogassa.

 - Fura egy madár vagy te hallod! De látom benned legalább egy társra találtam!

 Ezzel Tomoya hátrahajtotta a fejét, és aludni próbált, bár a vonaton kialudta már magát. Hajnalban aztán sikerült elaludnia, és megint a hómezőn találta magát.

- Hana!

 Hana már integetve közeledett felé.

 - Látom megérkeztél! Milyen volt az utad?
- Elég jó.. Találtam szállást is!
- Ennek örülök!

 Hana mosolygott, és Tomoya szívverése egy pillanatra kihagyott, mert megint ismerős volt neki ez a mosoly.

 - Mondd csak Hana... Nem ismerlek én téged valahonnan?
- Nem hinném...

 Hana csak a fejét rázta, és csak úgy lobogott a hosszú-hosszú haja. Közben nagyon muki arccal mosolygott, ami Tomoyából is előcsalt egy kacajt.

 - Nahát, csuda egy kis figura vagy te, mit ne mondjak!

 Erre már Hana is elkezdett kacagni, és egész jól elvoltak így, egészen addig, míg Tomoya a reggeli napsütésre fel nem ébredt

- Kááár!

 Sora ébresztgette, és Tomoya nagy nehezen felébredt. Össze szedte magát, megmosta az arcát a fürdőben, majd kiment a konyhába, ahol már üzenet és pénz várta.

 "Elmentem dolgozni, Délután 5-kor jövök, addig felírtam a bevásárló listát, és az orvosi rendelő címet is, meg hogy hogyan találsz oda! Sok szerencsét!

 Haruko"

 - Na ez meg itt hagyott... Mégis mennyi lehet az idő?

 Az órára nézett, amin már 11 óra volt.

 - Na szép! Akkor indulás! Először munkakeresés, utána vásárlás!

 Ezzel elhagyta a házat, és a levél alján kisbetűvel leírtak szerint zárt be. Ezután Sorával a vállán elindult, hogy világot lásson a hűvös, de napfényes Kami városában.

Kyou nem tudta hová tegye magát azon a reggelen, mikor egyedül ébredt Tomoya kiürült lakásában. Bánatában ücsörgött a konyhában és a kávéjába meredt, amit vagy fél órája töltött ki magának, de nem itta meg, és már rég kihűlt.

 - Gyere, gyere, máris ny... Jé! Ez nyitva van!

 Sunohara nyitott be a lakásba, nyomában a húgával Mei-el.

 - Lehet, hogy még nem ment el... ?

 Sunohara balra nézett, és észre vette Kyout.

 - Kyou? Te meg mit keresel itt? Hol van Okazaki?
- Elment...

 Kyou csak kurtán válaszolt, és felkelt, hogy távozzon, ekkor lépett be Tomoyo is a lakásba.

 - Kicsim, mit ácsoro... Kyou?

 Most már négyen néztek egymásra meglepve. Kyou szemei kikerekedtek.

 - Sakagami? Te és Sunohara?

 Tomoyo egy kissé megszeppenve nézte a földet, és Youhei is csak a földet kopogtatta a cipője orrával.

 - Az a helyzet...
- Ne-ne! Ne magyarázkodjatok! Én... én Már itt sem vagyok!
- Na de Kyou... !

 Mei hiába is szólt Kyou után, ő mint a szélvész, elrohant.

 - Ennek meg mi baja?
- Nem tudom... De fura, az biztos!

 Kyou ahogy csak tudott, rohant, amerre csak látott. Nem bírta elviselni, hogy rajta kívül úgy tűnt, mindenki megtalálja a boldogságát. Kotomi már gyűrűs menyasszonya volt az egyik volt egyetemi csoporttársának Amerikában, Ryou nemrég ment férjhez az egyik kollégájához, de már gyermeket várt, és most még Youheiről és Tomoyóról is kiderült, hogy egymásra találtak végre. Mei nyilván segített nekik beköltözni, hiszen neki volt már saját lakása a belvárosban. Mei... Te jó ég, hogy eltelt már az idő, a fiatal lány most már a tanonca lesz az óvodában, és nem is olyan soká ő maga is munkába áll majd Óvónőként! Őrült tempóban telt az idő, és Kyou csak most döbbent rá, milyen magányos. Nem is értette hogyan, de hirtelen a cseresznyefák alatt találta magát, Nagisa és Ushio sírjánál.

 - Miért Nagisa!? Miért van az, hogy te hamarabb utat találtál hozzá, mint én!?

 Kyou lerogyott a sír elé, és a kezével a márványt ütötte, ami a sírt takarta.

 - Miért nem lehettem én boldog Tomoyával? Miért nem lehetett Ushio az én kislányom!? Miért!?

 Elkeseredésében már csak sírni tudott, és a hideg követ verte két kézzel, majd ráborult és úgy zokogott tovább. Órákkal később aztán, valamiért addig őgyelgett a városban, hogy a Furukawa pékség előtt találta magát. Benyitott, és alig hitte el mit lát:

 - Fu... Fuko? Te... Mit keresel itt?

- Nézzük csak... Ez lesz az!

 Tomoya benyitott az egyik házba, amin egyértelműen egy vörös kereszt volt, ami nyilvánvalóvá tette, hogy orvosi rendelőről volt szó. Bent teljes és makulátlan tisztaság fogadta, és az előtérben egy fiatal nő ült, Tomoyánál valamivel fiatalabb, rövidre nyírt kékes színű haj, zöld szemek, és épp valamit gépelt a számítógépen.

 - Err... elnézést!

 A fiatal nő felnézett rá, és egyből mosolyra fakadt.

 - Esetleg segíthetek?
- Err.. Igen, a doktornő itt van?
- Talán páciens?
- Nem... Az igazság az, hogy az állás ügyében jöttem!

 A fiatal nő felállt és Utat mutatott Tomoyának:

 - Akkor erre!

 Tomoyának csak most tűnt fel, hogy a nő nyomában egy bolyhos kiskutya is baktat.

 - Piko-piko!

 Tomoya megmosolyogta ezt a fura látványt.

 - Itt mindenkinek van kisállata?
- Potato, ül! Most nem jöhetsz be!
- Piko!

 A kiskutya, Potato engedelmesen leült, és a két ember be is ment az ajtón, ami egyenesen a rendelőbe vezetett.

 - Hijiri, vendéged van!

 Így nyitott be a rendelőbe a fiatal nő, és az asztalától, egy hasonló külsejű, hosszú hajú nő kelt fel, nyilván a doktornő. Tomoya rögtön rájött, hogy a két nő valamilyen rokonságban áll, és mivel az idősebb nem lehetett több mint 10 évvel idősebb, ezért arra tippelt, hogy nővérek.

 - Azt hallottam, hogy mindenest keresnek!
- Akkor jól hallotta!

 Az idősebb nő kezet nyújtott Tomoyának.

 - Kirishima Hijiri! Doktor! A húgomat Kanot már ismeri!
- Okazaki Tomoya!

 Hijiri jobban megnézte magának a fiatal férfit.

 - Nem idevalósi, igaz?
- Nem! Hikarizakából jöttem ide!
- Elég nagy utat tett meg, ezt el kell ismerjem!

 Kano közben letelepedett az asztal mellé, és Tomoyának is helyet kínáltak.

 - Szóval, Tomoya, ha nem baj, tegeződhetünk, igaz?
- Persze, nem gond... Eddig még akivel csak találkoztam, rögtön tegeződni akart!
- Ne is lepődj meg ezen! Itt barátságos népek élnek!

 Hijiri komoly, vizsgálódó tekintettel nézte Tomoyát.

 - Van valami szakképesítésed?
- Konkrétan nincs, de 7 évig dolgoztam villanyszerelőként odahaza!
- Nos, néha kell valaki, aki megoldja az elektromos gondjainkat!

 Kano megjegyzésére Hijiri bólintott.

 - Jól van! Azt hiszem, mivel nincs nagyon nagy túljelentkezés, ezért megegyezhetünk! 
Minden héten fizetünk, és ha kell, szállást is adhatunk!


- Az nem szükséges, találtam már másnál!

 Hijiri eltűnődött, és egyből tudta ki lehet az.

 - Haruko, igaz?

 Tomoya bólintott.

 - Nahát, Haruko mindig kifogja a világcsavarókat!

 Persze ezt nem rossz szándékkal mondta, csak utalni akart arra, mennyire barátságos Tomoya szállásadója.

 - Rendben! Akkor fel is vagy véve! Holnapra írunk egy szerződést is! De ha gondolod, már ma is munkába állhatsz!

 Tomoya örült, hogy nem kell az első napját lustálkodással kezdenie. Már jó ideje nem volt az a láblógató típus.

 - Nagyszerű! Akkor... Mire várunk még?
- Kano, akkor mutasd meg kérlek Tomoyának, mit kellene megcsinálnia!

 Kano bólintott, és kikísérte Tomoyát, majd intett Potatonak, hogy most már mehet utánuk. Egy kis helyiségbe mentek, ahol egy régi fénymásológép állt.

 - Nem tudom, mennyire értesz a fénymásolókhoz, de ha meg tudnád javítani, azt nagyra értékelnénk!
- Nem lehet olyan nagyon bonyolult! Bekapcsol, vagy egyáltalán nem működik?
- Bekapcsolni bekapcsol, de nem működik. Folyton valami hibát ír ki!
- Majd utána nézek!

 Ekkor valami kopogást hallottak a fejük fölött, és mikor felnéztek, Sora volt az, aki erős csőrével kopogott az ablak üvegén.

 - Sora? Na nem, ide nem jöhetsz be!
- Sora? Misuzu madara?

 Tomoya meglepve nézett Kanora, aki valószínűleg hamar rádöbbent, hogy olyat mondott, amiről nyilván Tomoya nem tudhat semmit.

 - Jajj, bocs! Te nyilván nem tudhatsz róla!
- Miről?
- Sora egy nagyon kedves lány madara volt, aki nekem osztálytársam és barátom volt... Csak ő...

 Tomoya értette, hogy nem szívesen beszél róla.

 - Semmi baj, nem kell magyarázkodnod! Én amúgy is idegen vagyok itt! Na, akkor lássuk ezt a fénymásolót!

 Tomoya nekiállt, előhozott egy szerszámos ládát a ház mögötti fészerből, és percek alatt darabjaira kapta a rakoncátlankodó gépet. Mindent átvizsgált, mindent ellenőrzött, és minden rendben volt látszólag. Végül a festékkazetta akadt a kezébe.

 - Szóval itt a baj!
- Megtaláltad a bajt?

 Kano benyitott Tomoyához, aki most a szétszedett gép darabjai között ült.

 - Meg! Nézd!

 Megfordította a festékkazettát, és kiderült: Teljesen üres.

 - Ó, egek, és csak ennyi!?

 Mindössze félórán belül a fénymásoló már megint működőképes volt, és Tomoya annak rendje és módja szerint újra összerakta. Volt már gyakorlata az ilyesmiben, hiszen hozzá szokott, hogy mindenben önellátónak kell legyen. Kano még megkérte, hogy tegyen fel egy dobozt neki egy magasabb polcra, de az azonnal feltűnt a lánynak, hogy Tomoya nagyrészt félkézzel próbál ügyeskedni.

 - Mi a baj?
- Mi?
- Valami baj van talán a jobb karoddal?

 Tomoya feltornázta a dobozt a helyére, és leszállt a kis létráról, amin állt.

 - A Helyzet az, hogy 14 éves koromban egy balesetben megsérült a vállam! Azóta vállmagasságnál jobban nem tudom felemelni a karom!
- Ó... Ezt nem tudtam! Sajnálom!

 Ebédszünetben aztán Tomoya és Kano együtt ültek az épület előtt, és elnézték, ahogy Potato Sorával kergetőzik.

 - Szóval, mi ez az egész Misuzu dolog?
- Hát... Én nem sokat tudok mondani róla... Ha többet akarsz megtudni, akkor kérdezd Harukot!

 Tomoya eltűnődve nézte a kiskutyát, és eszébe jutott, hogy jó pár kép volt az irodában is a Gimnazista Kanoról, aki ugyanilyen kiskutyát szorongat.

 - Ez még ugyanaz a Potato, mint a képeken?

 Kano felemelte a fejét erre a kérdésre, majd nevetve válaszolt.

 - Áh nem, dehogy... Az a Potato azóta már elpusztult sajnos... Öreg volt már! Ez a fia! De épp olyan mint ő volt nem?
- De igen, aranyos!


 Tomoya füttyentett egyet, és mikor a kiskutya odafutott hozzá, megsimogatta, és megvakargatta a hasát. Sosem volt kutyája, de ez a kellemes érzés most jól esett neki.


V. Fejezet

Az Igazság

Hónapok jöttek és mentek. Tomoya lassan hozzászokott az új otthonához, és a munkaadóival is egyre jobb kapcsolatba került. Kano igazán kedves fiatal lány volt, Hijiri pedig mindenki kedvenc körzeti orvosa. A gyerekek mindig fájdalmas arccal mentek be hozzá, de aztán mindig mosolyogva jöttek ki. Tomoya sokszor elnézte, ahogy Hijiri beszélget a gyerekekkel, ha netán a rendelőben volt dolga. Nagyon kedves és közvetlen volt mindenkivel, és mindenkihez volt egy-két jó szava. Kano gyakran rebesgette, hogy még mindig nincs férje, sőt még barátja sem, így mások gyermekeivel vigasztalódik.


- Hijiriből pedig nagyszerű anya lenne!
- Ebben egyet kell értsek.. Engem is jó formán ő nevelt fel!


Kano mindig végtelen szeretettel beszélt Hijiriről, és sosem volt hozzá egy rossz szava sem. Tomoya már szinte kényelmetlenül érezte magát ebben az idilli családi környezetben. Amióta ott dolgozott, a rendelő összes elektromos gondját feltérképezte és megjavította, és minden tipp-topp állapotban volt, így néha csak unottan ücsörgött Kano mellett, és ha nem voltak betegek, még kártyáztak is néha, amibe Hijiri is beszállt. Délutánonként aztán a szokásos bevásárlás, és otthon Tomoya elkezdte a főzést, amit aztán Haruko fejezett be. Mindig ez volt a rutin, és csak egyetlen olyan dolog volt, amibe Tomoyának sosem volt betekintése, és ez a másik hálószoba volt, amit Haruko bezárva tartott. Tomoya egyszer nem állta meg, hogy ne kérdezzen rá.

- Mondd Haruko, a kisebbik hálót miért tartod bezárva?

Haruko kezében megállt a falat, amit épp bekapni készült, és most egy kicsit elkomorodott.

- Azt hittem egyszer már megbeszéltük, hogy erről nem beszélünk!
- Igen, tudom, de már majdnem fél éve lakok itt nálad, és már furdal a kíváncsiság!



Haruko azonban csak a fejét rázta.

- Hagy ne kelljen megismételnem! Az a szoba zárva marad és kész!
- Jól van, ahogy akarod!


Tomoya többször is körbekérdezte az összes új sütetű ismerősét, de senki sem akart válaszolni, mondván, hogy Haruko majd elmondja, ha akarja. Öt és fél hónap telt el az óta, hogy Tomoya Kamiba költözött, és egyetlen mindig hűséges és kitartó barátja volt: Sora, aki valamilyen oknál fogva folyton a nyomában járt. Hana, a kislány az álmaiból is gyakran visszatérő beszélgetőtársa volt, de soha nem akart felelni egyik konkrét kérdésére sem.
O~~~~O~~~~O

Jó pár hónap eltelt már, és Ryou komolyan kezdett aggódni a nővére miatt. Mióta Tomoya elköltözött, az idősebb lány elzárkózott a világ elől, és még telefonon is alig volt hajlandó beszélni vele. Sosem találkoztak, és mindegy volt, melyik barátjukat kérdezte, egyik sem tudott semmi konkrétumot mondani róla. Ryou már a hetedeik hónapban járt, és lassan közeledett a nagy nap, mikor életet adott a kisfiának, akit a férjével a terveik szerint Toumának akartak elkeresztelni. Most is lifttel érkezett a kis panelház negyedik emeletére, amiben Kyou is lakott, és mikor becsöngetett a lakásba, egy darabig nem jött válasz. Hirtelen a kicsi megmozdult a pocakjában.

- Jól van na, Touma! Mindjárt pihenünk egy kicsit!

Újra csengetett, és most már lehetett hallani, hogy valaki lassanként csoszog kifelé bentről.

- Jövök már!

Az ajtó résnyire kinyílt, és Kyou kukucskált ki.

- Ry... Ryou... Te meg... ?
- Bejöhetnék? Elég hosszú volt az út, és kicsit fárasztó is!


Kyou egy pillanatig habozott, de ha már félig ajtót nyitott, kénytelen volt beengedni a húgát. A már meglehetősen nagy pocakkal Ryou most szép lassan betipegett a kicsi, de annál takarosabb lakásba. Rend volt és tisztaság, tehát Kyou rendben volt, csak épp egy valami szemet szúrt neki.

- Kyou... Te... Mintha...
- Mi?

- Mintha... Felszedtél volna pár kilót...


Kyou elvörösödött, és szégyellősen fordult el, és a hasát simogatta.

- Vagy talán valami más van a háttérben?

Kyou nem felelt, és Ryou most megvilágosodott.

- Te jó isten, Kyou... Csak nem... ?

Kyou nem válaszolt, csak bólogatott, és megfordult, felhúzva a bő pólóját, ami egy szépen kerekedő pocakot takart eddig.

- Te... Jó... Ég...


Néhány nap eltelt, mióta Harukoval ez a beszélgetése megvolt, és Tomoya kivételesen szabad napot kapott. Mivel a munkáját jól végezte, ezért mindig rengeteg szabadidőt tudott csinálni magának. Ilyenkor hamarabb intézte a bevásárlást, és most is épp ilyen szabad napja volt.

- Egek, néha olyan unalmasan nyugis tud lenni ez a hely!

Hirtelen felfigyelt két alakra, akik épp szemben jöttek vele. Két lány volt, az idősebb kicsit idősebb volt nála, barna hajú, és rózsaszín szemű, míg a fiatalabbnak a haja egyfajta mély rózsaszínű, és most épp egy akkora csomagot cipelt, ami eltakarta az egész kilátást előle.

- Ejnye már Michiru! Mondtam, hogy ne terheld úgy le magad!
- Semmi baj, bírom én!


Az idősebb lány hangja lágy volt és egészen halk, a másik lány pedig jó nagy szájjal mondta a magáét.

- Különben is nee-chan! Ma én vagyok a soros, hogy a mamádnak segítsek a főzésben! Nem is értem te miért jöttél velem!
- Csak mert ma van a mama születésnapja!

- És?

- És az a legkevesebb, hogy meglepem valamivel! Van is egy ötletem, de ahhoz be kéne...

A Fiatalabbik lány egy pillanatig nem figyelt, és hirtelen mindenestül repült előre, mert felbukott egy figyelmetlenül ott hagyott ládában.

- Michiru!
- Megvagy!


Tomoya épp odaért, és elkapta a lányt, sokadszor bizonyítva, bámulatos reflexei vannak, bár a csomagok, amik tele voltak friss zöldséggel és gyümölcsökkel mind szétszóródtak.

- Minden rendben?

Michiru most felnézett Tomoyára a hatalmas sárgás színű szemeivel, és olyan hirtelen ugrott talpra, mint akit megcsípett egy méhecske.

- I... Igen! Jól vagyok!

Az idősebb lány leporolta a kisebbik ruháját, bár szerencsére Tomoya nem engedte, hogy elessen, Tomoya pedig szépen összeszedte, ami szétszóródott.

- Legközelebb jobban nézz a lábad elé, kislány!
- Nem kislány vagyok, hanem Michiru!


Tomoyának nem tudott erről nem Fuko eszébe jutni.

- Jól van, Michiru!
- Én pedig Minagi vagyok! Kösz hogy segítettél!


Tomoya kezet rázott a kedves lánnyal, aki meg valamiért Kotomira emlékeztette a csendes és szelíd hangjával. A másik lánnyal meg csak remélni tudta, hogy nem kezd el úgy bolondozni, mint Fuko szokott. Szépen hazakísérte őket, és csak akkor adta vissza a csomagot, mikor már biztos volt, hogy nem lesz semmi baj. Minagi még visszafordult az ajtóból.

- Mondd, szereted a csillagokat nézni?
- Er.. Igen, persze!

- Holnap este ráérsz?


Tomoya meglepve nézett a lányra, és csak vállat vont.

- Persze...
- Akkor jó... Az iskola tetején leszek a kishúgommal, és ha gondolod csatlakozhatnál hozzánk!


Tomoya nem tudta mit mondjon, de végül is nem volt úgysem más dolga, így igent mondott.

- Ja, és add át üdvözletemet édesanyádnak! Isten éltesse!

Minagi egy pillanatra megszeppent, de gondolta, hogy Tomoya hallhatta, amiről beszélgettek.

Tomoya aznap este már szinte kész volt a vacsorával, mire Haruko hazaért. Haruko ledobta a dolgait, és átvette a fakanalat a férfitól.

- Engedj ide! Én jobban értek ehhez!

De még azzal kezdte, hogy megkóstolta.

- Bár ami azt illeti, ez nem is olyan rossz!
- Viccelsz... Az anyósomtól...

- A kidtől?


Tomoya most a fogát szívta, mert nem mesélt Harukónak semmit a múltjáról, de most elszólta magát.

- Szóval az úgy volt...

Haruko szúrós pillantása aztán mégis rávette, hogy beszéljen.

- Na jó... Majd ha leültünk, akkor majd mesélek!

Haruko bólintott, és fél óra múltán már az asztalnál ültek. Tomoya mély levegőt vett és belekezdett.

- Tudod... A helyzet az, hogy nem mondtam el neked a teljes igazságot...
- Erre magamtól is rájöttem!

- És biztos, hogy érdekel?

- Ennél jobban már nem is érdekelhetne! Na halljuk!

Tomoya egy pillanatra hallgatott, majd nagy nehezen belekezdett, miközben az emlékeibe süllyedt.

- Tudod... Mikor Hikarizakában éltem... Nem, nem jól kezdem... Talán legjobb lenne ha az elejétől kezdeném...


"Sosem szerettem Hikarizakát... Mindig is egy utálatos hely volt számomra. A legszívesebben elköltöztem volna onnan, és máshol, új néven kezdtem volna új életet. Az anyám kiskoromban meghalt... Az apám nevelt tovább... Jobban mondva, nevelt volna, ha nem vált volna alkoholistává bánatában. Nem bírta elviselni a terhet, és a sorozatos kudarcokat, amik életében érték... Elvesztette a feleségét, akit mindennél jobban szeretett, elvesztette a munkáját, és mindenhol kiutálták, bárhová ment. Én próbáltam élni az életemet így is, de egy alkalommal teljesen tönkre ment a kapcsolatunk, amikor apám egy újabb kocsmázás után hazaállított.


- Tomoya! Nézd hoztam vacsit! A kedvencedet!
- Mi lenne, ha békén hagynál? Nem vagyok éhes!


Apám részeg volt, és azt sem tudta hol áll a feje. Kocsival ment el otthonról, és taxi hozta haza.

- Ugyan már Tomoya! Egyél csak, mire vársz?
- Azt mondtam, nem! Különben is, undorodom tőled te undorító, vén szeszkazán! Takarodj a szobámból!


Azt hiszem nem kellett volna ezt kimondanom. Apám teljesen begőzölt ettől, és törni zúzni kezdett. Én próbáltam leállítani, de egy székkel vert először hátba, majd vállon, ami abban a pillanatban ezer szilánkra tört. az orvos azt mondta, hogy ugyan összeforr majd a vállam, de soha nem tudom majd ugyanúgy használni, mint régen. azóta nem tudom vállmagasságnál feljebb emelni a karom! Az volt a reményem, hogy kosárlabdázóként még egyetemre is eljussak, és valami tisztes állásom legyen... Azon az estén ez is füstbe ment.

Eltelt 3 év... Gimnázium, a közeledő felnőtt kor... De engem ez nem érdekelt. Csak túl akartam élni azt a pár évet, és utána elköltözni az apámtól, és új életet kezdeni. Minden rendben is ment, és a legjobb barátommal azon voltunk, hogy ezt a vágyamat teljesítsem is, mikor egyik reggel, végzős gimnazistaként a sors az utamba sodort egy ártatlan, angyali lányt... Ott állt a domb lábánál, az út elején, ami az iskolához vezetett, és nem moccant egy lépést sem.

- Ennek meg mi baja lehet?

Köhögött egy kicsit, majd egy nagy sóhaj, és alig hallhatóan ennyit suttogott:

- Anpan!

Nagyon fura alak volt, picike, törékeny, és csendes, de amit akkor mondott...

- Mondd, szereted ezt az iskolát? Mert én nagyon-nagyon szeretem. De semmi sem maradhat változatlan. A boldog és a vicces dolgok, mindez nem maradhat változatlan. Mindez egy napon eltűnik majd... Akkor is szeretni fogod még ezt az iskolát?

Erre tényleg nem tudtam mit mondani, de valami arra késztetett, hogy válaszoljak neki, még ha nem is nekem mondta...

- Akkor keress új dolgokat!

Hirtelen rám nézett, és nekem hirtelen valami nagyon furcsa érzésem támadt. Azok a hatalmas barna szemek...

- Mi... ?
- Ha már nem leled örömödet a régi dolgokban, akkor keress újakat! Szerintem ez a legegyszerűbb megoldás!


Ez volt az a pillanat, amikor ő és én egy életre összekapcsolódtunk. Mindegy volt merre mentem, mindegy volt mit csináltam, mindig azon kaptam magam, hogy ő jár a fejemben. Rengeteg barátom lett hirtelen... Többségük lány. És ahogy az idő telt, az a fura lány, Nagisa, és én egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Olyannyira, hogy már szinte csak egymásnak és egymással éltünk. Még hozzájuk is költöztem, mert nem volt otthon maradásom tovább. Nagisa álma a színház volt, és miatta alapítottuk újra a Dráma klubot is a sulinkban. Mikor aztán a saját színdarabját előadhatta, aminél nehezebben semmit nem élt még meg életében, akkor ő és én... Végre valahára egy pár lettünk! Szerelmes voltam, és ő is szeretett engem. Minden álomszerű volt, és mikor mindketten leérettségiztünk... A sok nehézség ellenére is, Feleségül vettem őt. A szerelmünk végre teljes volt... Aztán Nagisa egy éjszakán a csillaghullást nézte és...

- Gyerünk már Nagisa! Biztos van olyasmi, amire szívből vágysz!

Nagisa felhúzta a térdét, és csak hallgatott.

- Gyerünk már! Mondd ki nyugodtan!
- De ha kimondom az olyan lesz, mintha önző lennék!

- Menj már Nagisa! Most már házasok vagyunk! Amit kívánsz, az olyan, mintha helyettem is kívánnád!


Nagisa rám nézett, és egy kicsit mosolygott, de mégis visszahajtotta a fejét a térdére.

- Na mondd már! Mit szeretnél?

Végül nagy nehezen kimondta, és a szívem hevesen dobban egyet, mikor kimondta:

- Egy kisbabát... !

Ez volt a nagy kívánsága az én egyetlen szerelmemnek, és én nem is lehettem volna boldogabb, mint hogy teljesíthessem ezt a kívánságot, és nem is olyan sokára... Nagisa dolgozni kezdett egy helyi étteremben, és az apósommal meglátogattuk, hogy lássuk hogy megy neki a munka. Pár nappal később meg...

- Nagisa!

Nagisa épp a konyhában volt a szülei házában, mikor elejtette az egyik edényt, ésmi azonnal a segítségére siettünk.


- Nagisa, jól vagy?
- Persze! Csak egy kicsit megszédültem...

- Megszédültél mi? Nem vagy te terhes?


Az apósom ezt úgy mondta, mintha egy megfázásról beszélne.


- Ne mondj ilyeneket!
- Miért? Ha férfi lennél a talpadon, akkor már lenne másik is!

- Ami azt illeti, Nagisa tényleg terhes... !


Erre már mindketten kiakadtunk.

- Hogy mi van?
- Nagisa gyermeket vár, legalább is én erre jutottam. Már hetek óta késik a ciklusa, és ezek a szédülések is arra utalnak.


Az apósom erre alaposan kiakadt.

- Mi? Mégis hogy lehet terhes? Hol szedte össze? A káposztaföldön? Vagy a gólya hozta?!
- Az nem úgy van apa!


Nagisa közbe vágott, és éreztem, mit akar mondani, de hiába is ráztam a fejem, csak kibökte:

- Az úgy van... Hogy Tomoya-kun és én már házasok vagyunk... és...

"Könyörgöm ne mondd ki!"

- És szoktunk Sz... Szexelni is!

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nagisa kimondta, és abban a pillanatban azt hittem, hogy az apósom ott koncol fel. De nem történt meg. Nagisa sokat betegeskedett az első időkben, ami a gyerekkori betegsége miatt is volt, de mikor végre túltette magát rajta, már az új életünket tervezgettük. Jött a kicsi, jöttek az új tervek, és a kicsi nevet is kapott: Ushio. Nagisa neve fövenyes tengerpartot jelent, míg az Ushio az azt mosó gyengéd hullámokat. Amikor aztán beindult a szülés... Minden megváltozott. Nagisa nagyon gyenge volt és megszenvedte az egészet. Az apja elmesélte, hogy kicsi korában annyira beteg volt, hogy kis híján meghalt, de az apja addig könyörgött minden istenhez aki csak tudott, hogy a természet erői meghallgatták. A Csoda egy erdő közepén történt meg, és az apósom és én annak tulajdonítottuk Nagisa állapotának romlását, hogy a fákat ott kivágták, és egy kórház épült a helyükre.

Nagisa nagyon szenvedett, de még megláthatta az újszülött kislányát, mielőtt... Mielőtt meghalt volna... Elvesztettem őt... és vele a lelkem egy részét is.

A kislányt öt évig alig láttam... És én is kezdtem olyanná válni, mint az apám... Saját magamat kínoztam, de az anyósom összehozott engem a kislányommal... És... Egy kirándulás... Alig 3 nap... Rádöbbentett a saját hibáimra. Persze a saját nagyanyám is kellett hozzá, de végül egymásra találtunk a kislányommal... Minden rendbe jönni látszott, és azt hittem... Azt hittem... Azt hittem minden rendbe jön...

 Azonban semmi sem jött rendbe... Ushio is megbetegedett, ugyanabban a betegségben, mint Nagisa, és mire észbe kaptam, a betegség még sokkal agresszívabban és gyorsabban tette tönkre az egészségét. Az utolsó kívánsága az volt, hogy vigyem el még egyszer arra a helyre, ahol egymásra találtunk, de út közben rosszul lett... És a karjaim közt lehelte ki a kis lelkét... "


Haruko mély részvéttel nézte Tomoyát, aki most az ömlő könnyeit törölgette, majd egy szem gyógyszert vett be, és nagy nehezen megnyugodni látszott. Ez a történet még a legfafejűbb embert is megindította volna.


- Ez rettenetes... Sok embert ismerek, akik elvesztettek már szeretteiket... De olyanról még sosem hallottam, akit ilyen katasztrófa ért volna...

- Az egész világ romba dőlt bennem...


Tomoya nagyot sóhajtott és nagy nehezen befejezte a mondandóját.


- Tudod mit mondott Ushio, mielőtt meghalt?

- Mit?

- Azt mondta: "Papa... Nagyon szeretlek!"


Haruko csak a fejét csóválta erre, és érezte, ahogy hatalmas könnyek gördülnek le az arcán. Mélyen megérintette Tomoya története, és már sok értelemben máshogy nézett a tragikus sorsú fiatal férfira. Tomoya ezek után nyugovóra tért, míg Haruko egy kulcsot vett elő a táskájából, és kinyitotta a zárt szobát, hogy belépjen. Ott leült egy szépen bevetett ágyra, a kezébe vett egy kis fehér dinoszaurusz bábot, és simogatni kezdte.

- Misuzu... Hallottad ezt? Úgy látszik nem csak én vagyok ilyen szerencsétlen!

Ekkor Sora araszolt be a szobába, és fel az ágyra Haruko mellé.

- Sora... Barátom... Mégis csak jó embert hoztál a házhoz!

Újabb könnyeket itatott fel a pólója ujjával.

- Talán érdemes lenne végre nekem is elmondanom neki a titkomat...

VI. Fejezet

Sora megszólal - Búcsú Kamitól

Másnap este nyolckor Tomoya már a helyi gimnázium kapujánál állt. Nem tudta pontosan, mi vitte rá, hogy elfogadja Minagi kedves meghívását, de ha már ott volt, akkor már nem volt lehetőség kihátrálni.

- Áh, szóval itt vagy?!

A háta mögül jött a kellemes, lágy női hang, ami egyértelműen Minagié volt, mellett pedig Michiru érkezett, egy szép nagy teleszkóppal, és egy csomó nasival.

- Ti aztán felkészültetek!
- Még szép! Elvégre fél este itt leszünk!

- Pontosan miért is vagyunk itt?

- Hát Hullócsillagokat nézni!

Michiru már nyomakodott is be a kapu rácsain.

- Michiru, az ég szerelmére! Hisz a kapu nyitva van!

Michiru nem is hallgatott rá, mert már bent is volt a főépületben, ami egyben a legmagasabb épület is volt a városban, mivel egy nagyobb domb tetején is állt egyúttal.

- Szóval, miért is hagyták nyitva nekünk az iskolát?
- A gondnok egy kedves régi ismerősöm, aki minden évben itt van velünk, és nézi a csillaghullást... Na persze... Nem közvetlenül, hanem a műhelye ablakán keresztül!

- És neked csak így ki-be járásod van az iskolába?

- Persze! Valaha ide jártam, most pedig itt dolgozok Tanársegédként, de egyszer még tanítani is szeretnék majd!

Tomoya megmosolyogta a kedves lány őszinteségét. Nem sokára a tetőn voltak, és Tomoya segített felállítani a teleszkópot. Michiru innentől csak és kizárólag a teleszkópon lógott, míg a két idősebb társa csak úgy szabad szemmel nézte az eget, epedve várva a csillaghullást, hogy megkezdődjön.


- Szóval, miért is hívtál meg?
- Mert hasonlítasz egy kedves ismerősömre, aki sokat segített nekem annak idején... Tudod...

- Nem Yukitonak hívták véletlenül?


Minagi szemei nagyra nyíltak a meglepettségtől.

- Szóval tudsz róla?
- Nem igazán... Mármint mindenki megemlíti, aki netán a közelembe kerül, de még senki sem mondta el konkrétan, hogy ki akar ez a Yukito lenni.


Ekkor elhúzott az égen az első hullócsillag.

- Láttátok?!

Michiru szinte kiugrott a bőréből az örömtől. Minagi is mosolygott, és Tomoya is az eget bámulta, ahogy időről időre egyre több hullócsillag villant fel.


- Gyönyörű ez a látvány!

- Igen az! Szóval... Mesélsz nekem kicsit erről a Yukitoról?


Minagi bólintott, és a maga kellemes, halk hangján kezdte el a mesét.

O~~~~O~~~~O

"Annak idején, mikor még kislány voltam, anyukám másodszor is gyermeket várt, és már annyira előrehaladt a terhessége, hogy csak néhány röpke hónap volt hátra. A mama mindig mondogatta, mikor a pici megmozdult:

- Látod, Minagi, a kishúgod, Michiru ott bent mozog!

Én pedig alig vártam, hogy megszülessen végre, azonban katasztrófa történt: Édesanyám elvetélt, és ha ez nem lett volna elég rossz, apám is elvált tőle... Szegény anyukám olyan mély depresszióba süllyedt, hogy képtelen volt felfogni a körülötte zajló világot, és azt hitte, hogy én vagyok Michiru... Talán az én hibám is volt, de nem mondtam neki ellent, és hosszú évekig játszottam a saját meg nem született húgomat. Aztán egy napon, a kis benzinkútnál, ahol az apám dolgozott régen, egy kicsi kislánnyal találkoztam, aki épp szappanbuborékot próbált fújni, de nem sikerült neki.

- Fwwúúú... Aj!

Minden egyes alkalommal kipukkant a buborék, bárhogy próbálta.


- Mondd csak, ki vagy te kislány?

- Én... ?


Először csak hadarni tudott, de végre kibökte, hogy Michirunak hívják. Kedves, csupa élet és kedvesség kislány volt, csacsogós, örökmozgó, kicsit nagyszájú, de szerettem őt, mert pótolta a kishúgomat, ráadásul őt is Michirunak hívták! Egy nap aztán találkoztam egy fiúval, aki csak nem sokkal az előtt érkezett a városba, és egy nagyon különös képességgel rendelkezett: Képes volt úgy bábozni, hogy nem volt szüksége zsinórokra, semmire, csak elég erősen kellett koncentrálnia, és tudta mozgatni a kis bábuját. Ő volt Kunisaki Yukito, a srác, aki a semmiből tűnt fel, és nem csak az én, hanem majdnem mindenki legjobb barátja lett, ahogy megjelent. Többek közt Misuzunak is."

O~~~~O~~~~O

- Megint ez a Misuzu... Ki ő egyáltalán?
- Miért nem kérdezed meg a szállásadódtól?

- Mert hiába kérdezem! Nem akar válaszolni!


Minagi a fejét csóválta, majd folytatta.

O~~~~O~~~~O

"Yukito nagyon kedves barátom lett nekem is, és Michirunak is, ám az igazán nagy sokk csak ez után jött: Anyukám álmában meglátta a valóságot, és mikor felébredt, mindent elfelejtett, köztük engem is. Én inkább elmenekültem otthonról, semhogy szenvedni lássam az anyukámat, és Yukitoval együtt csöveztünk egy pár napig a benzinkútnál. Azonban nem sokára megtudtam valamit Michirutől, amire nem számítottam: Ő valójában édesanyám életre kelt álma volt, és azért testesült meg, mert édesanyám azt kívánta, hogy mégis csak legyen egy másik kislánya... Valójában persze ez az én kívánságom is volt, épp ezért jelent meg nekem. Yukito segített, hogy visszatérjek az anyukámhoz, és újra egyesüljön a család. Aztán bemutattam neki Michirut... És meglepő módon nagyon jól reagált a megjelenésére, és még vendégül is láttuk őt ebédre. Aztán hirtelen eltűnt előlem, és épp ezen a tetőn találtunk rá. Itt megígértette velem, hogy bármi is történjen, vigyázok majd az anyukámra, és sosem felejtem el őt sem!"

O~~~~O~~~~O

- És? Mi történt ez után?

Minagi elnézte az izgága kis féltestvérét, és mosolyogva fejezte be a történetét.

- Néhány nappal később megtudtam, hogy az apámnak az új feleségétől született egy újabb kislánya, akit nem kis meglepetésemre...
- Michirunak hívnak... Gondolom, ez volt a Happy End.


Minagi bólintott.

- Nem ez a legmeglepőbb! Nézd meg ezt a Michirut most, és hidd el nekem, hogy a másik szinte az egypetéjű ikertestvére lehetne!

Tomoya szemei kimeredtek a meglepetéstől.

- Úgy érted... Hogy évekkel korábban megismerted a kis féltestvéred tökéletes hasonmását, aki egy álomból lépett ki?
- Pontosan!

- Ez olyan, mint egy tündérmese!


Tomoya mosolyogva nézte az égen végighúzó hullócsillagokat, majd elkezdte mesélni a saját történetét, amit egyszer már Harukonak is elmondott. Mikor a végére ért, meglepve látta, hogy Minagi már erősen könnyezik.

- Mi a baj?
- Csak ez a történet... Olyan szép... És közben olyan szomorú!

- Igen, de az álmokról beszélve... Van egy nagyon fura álmom, még gyerekkoromból, amit a feleségemmel, Nagisával egyaránt láttunk.
O~~~~O~~~~O

"Sok-sok éven keresztül, amíg gyerek voltam, és nagyon sokáig, még gimiben is, egy álmom volt, ami folyton visszatért:

Egy kislányt láttam, 10 éves formát, hosszú, selymes haj, nagy, barna szemek... Magányosan élt egy teljesen üres világban, amiben csak egyetlen barátja volt, és ez egy robot volt, amit ő maga épített szemétből, és keltett életre. Minden nap a réteket és az erdőket járták, és minden felé a gyönyörű apró fénygömböket kergették, amik folyton szálltak az ég felé, és a kislány szerint, ha valaki megfogta őket, annak teljesült egy kívánsága."

O~~~~O~~~~O

- És ami fura, hogy mióta Ushio meghalt... Ez a kislány, akit én azóta Hanána neveztem el, megint megjelenik az álmaimban, de most már beszél velem!

Minagi felvont szemöldökkel hallgatta ezt a mesét, majd a végén mosolyogva bólogatott.

- Értem... Akkor legalább nem vagy teljesen magányos!
- Nélküle sem vagyok magányos! Nézd csak!


Tomoya felfelé mutatott, és Minagi, ahogy a szemével követte, meglátta Sorát, aki a tetőt körülöelő drótkerítés tetjén ült, és szép csendben figyelte őket.

- Nahát! Sora!
- Igen, ő az! Mindegy hová megyek, mindig követ engem.

- Nem csoda... Gondolom Szimpatikus vagy neki! Misuzuval is így akadt össze... Nagyon megszerette az embereket neki köszönhetően.


Tomoya kezdett egyre kíváncsibb lenni erre az egész Misuzu dologra. Michiru ekkor hatalmasat sikított.

- Odanézzetek! Ez olyan gyönyörű!

Tomoya és Minagi is az égre emelték a tekintetüket, és elképedve nézték, ahogy eső szerűen nemhogy hullani, zúdulni kezdtek a kis fény nyalábok, és hihetetlenül szép látványt nyújtottak. Ez az emlékezetes pillanat volt az, mikor Tomoya behunyta a szemét, és azt kívánta, hogy végre megláthassa ennek az utazásnak a végét.
O~~~~O~~~~O

Kyou már a hatodik hónapban járt, és a pocakja nagyon szépen kerekedett. Ryou csak fejcsóválva állapította meg, hogy a nővére minden k nélkül rejtegetett előle egy ilyen szép dolgot.

- Kyou! Miért nem mondtad el?
- Mert féltem, hogy mit fogsz szólni!

- Mit szólnék te buta! Hisz ez örömteli hír!


Hirtelen, szinte egyszerre kaptak a hasukhoz.

- Megmozdult!
- Aha, az enyém is!


Erre mindketten nevetni kezdtek.

- Látszik, hogy ikrek vagyunk! Még ebben is megegyezünk!

- Igen... De ki a te kicsid apja?


Kyou egy kicsit vonakodott, de nem hallgathatta el az igazat.

- Az igazság az... Hogy Tomoya...

Ryou szemei kikerekedtek.

- Mármint... Te ... Lefeküdtél Tomoyával?

Kyou bólogatott:

- Azon az éjszakán, mielőtt elhagyta a várost...

Ryou nem háborodott fel ezen, nem kiabált, nem veszekedett, hanem magához ölelte a nővérét, és együtt morzsoltak el pár könnycseppet. Azon az estén aztán Kyou is nézte a csillaghullást, és mikor a legszebb csillag hullott le mind közül, ő is kívánt egyet:

- Kérlek! Add, hogy Tomoya visszatérjen hozzám és a kislányunkhoz!
O~~~~O~~~~O

Tomoya azon az estén későn ért haza, és azt hitte, hogy Haruko már rég alszik. Mikor azonban a házba belépett, az első feltűnő dolog az volt, hogy az összes létező villany égett a házban, és a megszokásoktól eltérően a mindig zárt ajtó most tárva nyitva volt.

- Haruko! Itt vagy?

Nem jött válasz, és Tomoya először azt gondolta, hogy inkább nyugovóra tér, mert már elég fáradt volt. El akart csak sétálni az ajtó előtt, és egy futó pillantást vetni belülre, azonban minden különösebb ok nélkül megállt, és befelé bámult. A Szoba egyértelműen egy gyermeki lelkű személynek volt berendezve, méghozzá egy lánynak, a sok-sok ruha és a kisebb-nagyobb kiegészítők alapján. A bal falnál egy íróasztal, az előtte lévő széken egy rózsaszín pizsama. Az ágy dinoszauruszos neművel bevetve, minden felé Dinoszaurusz figurák, többségük plüss. Az asztalon egy képes könyvecske, amolyan napló:

- "Ma is csodásan szórakoztunk Yukitoval. Ma végre játszott is velem, és igazán kedves volt, ami kicsit szokatlan volt..."

A papíron elmosódott könnycseppnyomok voltak, ami arra utalt, hogy bárki is írta, megsiratta. Voltak azonban újabb könnycseppek is, amiket csak nem régiben ejtett.

- Tetszik?

Haruko szólalt meg a háta mögött.

- Ez... Mi ez... ? Kié... ?

Tomoya csak forgolódott.

- Esküszöm épp olyan, mintha Nagisa régi szobájában lennék... Sőt, még sokkal több itt a Dinoszaurusz figura, mint Nagisa Dangói... Ez lenne... ?

Haruko sokat mondóan bólintott.

- Igen! Ez az én egyetlen kicsi lányom, Misuzu szobája!

Tomoya megcsóválta a fejét, és leült a székre.

- Akkor itt minden az övé volt?
- Igen! A pizsama ugyanaz, mint amit azon a napon viselt... Amikor...


Haruko arcán egy hatalmas könnycsepp gördült le.

- Amikor meghalt, igaz?

Nem tudott válaszolni, de Haruko bólogatott. A kezébe fogott egy kis fehér Dinoszaurusz figurát, és leült az ágyra.

- Ez... Ez Gao, Misuzu kis kedvence... Alig pár nappal a halála előtt kapta tőlem, de azonnal a szívéhez nőtt...
- Milyen apropóból kapta?

- A második születésnapjára!
O~~~~O~~~~O

"Tudod, Misuzu nem a vér szerinti lányom volt. De gondolom erre már magadtól is rájöttél!

Misuzu és én úgy kerültünk egymáshoz ilyen közel, hogy a nővérem fiatalon meghalt. Misuzu pedig kislány volt még... Talán 6, vagy 7 éves... Júniusban került hozzám, és szinte azonnal anyának kezdett szólítani... Nem is értem miért... Nem bántam vele jól. Egy kívánsága volt: Szeretett volna egy kiscsirkét, hogy felnevelje, és dínóvá nőjön fel... Istenem... Imádta a dínókat, annyira, hogy azt hitte, hogy a kismadarak valójában bébi dínók, és ha felnőnek, akkor hatalmassá válnak! Az is szokása volt, hogy azt mondogatta, hogy "Gao!", ha ideges volt, vagy csak úgy passzióból. eleinte bosszantott, de aztán rájöttem, hogy ez a személyisége egyik legkedvesebb vonása. Mókás volt, kedves, örökké mosolygott, és mindig a barátokat kereste mindenkiben!"

O~~~~O~~~~O

- De beteg volt, igaz?

Haruko bólogatott.

- Ironikus... Mindketten hasonló sorsra jutottunk, igaz?
- Igen, de Misuzu betegsége egy egészen hihetetlen módon alakult ki.


O~~~~O~~~~O

"Annak idején, mikor kislány volt, Misuzu mindig makk egészséges volt. Aztán, ahogy 16 éves lett, egészen megváltozott az egész. Először a hirtelen hangulatingadozások... Egyszer még nevetett, a másik pillanatban megmagyarázhatatlanul sírni kezdett. Néha vérzett az orra, vagy csak zagyván beszélt, vagy elájult. Mikor Yukito, mert gondolom már mindent tudsz róla másoktól, felbukkant, egy időre az állapota javulni látszott. Yukito elhozta a fényt Misuzu életébe, és az egyik alkalommal egy nagyon érdekes dolgot mondott nekem.


- Mondd anya... Te voltál már szerelmes?

- Hát... Egyszer már voltam... Miért kérded?


Misuzu nagyot sóhajtott, és a kis kezét a szívére tette.


- Mi van, ha én azt mondom, hogy én szerelmes vagyok?

- Nincs azzal semmi baj, de miből gondolod ezt?


Egy kicsit malmozott az ujjaival, mielőtt kibökte volna.

- Az az igazság, hogy olyan fura érzésem van, mikor a közelében vagyok, és folyton butaságokat csinálok... Mármint amúgy is egy kicsit két ballábas vagyok, de mikor ő ott van, akkor talán még jobban kijön rajtam... És nagyon furán dobog a szívem ha csak a közelembe jön... Szerinted ez az?

Csak mosolyogni tudtam ezen, és csak bólintottam.


- Persze, ez több, mint biztos, hogy az! Na és, ki a szerencsés?
- Izé...


Egy kicsit habozott, majd lehunyt szemmel nyögte ki:

- Yukito...-san"

O~~~~O~~~~O

- De kis édes! Az első szerelem mindig szép!
- Igen, gondolom te is így voltál ezzel!

- Nem igazán... Az első szerelmem csak az előtt mondta el, hogy szeret, hogy eljöttem volna otthonról.


Haruko meglepve nézett Tomoyára.

- Úgy érted, nem Nagisa volt az első?
- Nem, de Nagisa volt az, akit először szerettem annyira, hogy semmi sem állhatott közénk. A Másik lány... Kyou... Nos ő inkább húzódozott tőlem... Meg elég erőszakos is volt... Konkrétan 5-6 kilós könyvek repkedtek minden felé, ha rossz kedve volt.


Haruko elnevette magát.


- Akkor tényleg jobb is, hogy nem jöttetek össze!
- Talán! De megváltozott. Ő volt Ushio óvónője és... Nos igazából tényleg nagyon kedves lány! Van egy ikertestvére is, aki épp a szöges ellentéte. Mind lelkileg, mind pedig fizikailag... Hogy hogy lehet egy ilyen lánynak, mint Kyou, olyan törékeny kislány a húga, mint Ryou...


Haruko eltűnődve hallgatta Tomoya elmélkedését, majd folytatta.

O~~~~O~~~~O

"Sajnos nem ment úgy minden, mint ahogy én gondoltam... Misuzu betegsége visszatért, és egyre romlott az állapota. Aztán Yukito hirtelen nyomtalanul eltűnt, és senki nem hallott felőle többet. Misuzu talán bánatában, de hirtelen egyre rosszabbul lett, olyannyira, hogy egy reggel arra ébredt, hogy minden elfelejtett, ami köztünk történt azelőtt, még azt is, hogy én lettem a pót anyukája... Nem tudott megmaradni mellettem, és az apja el akarta ragadni tőlem!"

O~~~~O~~~~O

- Ez szomorú! Szegény kislány!
- Igen... Amikor azonban az apja el akarta vinni tőlem, ő hirtelen emlékezni kezdett, kiugrott az apja karjaiból, és a tengerpart finom homokján futott vissza hozzám...


Tomoya már könnyeket érzett a szemeiben gyülekezni.


- Ez megható lehetett.
- Az volt... Ráadásul azt kiáltotta: Mama! Soha sem hívott előtte Mamának... Csak akkor egyszer... Ekkor döntöttem el, hogy mégsem engedem el magam mellől.



O~~~~O~~~~O

"Azonban, mikor végre elkezdődött a nyári fesztivál, ami itt óriási turista látványosság itt, sajnos megtörtént a katasztrófa. Misuzu minden áron azt akarta, hogy elmenjünk a fesztiválra. El is indultunk, de a tengerparti sétányon meg kellett álljunk, és Misuzu megkért, hogy távolodjak el tőle egy kicsit.

- Itt jó lesz?
- Igen! De ne mozdulj!

- Jó-jó!


Nagy nehezen felkelt a tolókocsiól, amiben addig utaztattam, és lassan, bizonytalanul elindult felém.

- Ne erőlködj!
- Semmi baj, anya! Minden rendben lesz, nem kell idejönnöd! Csak állj ott szépen!


Megtorpantam... Nem tudom miért, de nem tudtam ellent mondani neki.

- Bármi is történjen, te csak maradj ott! Most mindent bele fogok adni és szépen elsétálok odáig! Te vagy az én célom, mama!

Egy kicsit értetlenül, de elhátráltam vissza a helyemre.

- Ok, értem! Én vagyok a cél!
- Igen! Te és Sora vagytok a cél!

- Nem kell sietned, én megvárlak, bármeddig tart is!

- Ok!

A lépései tétovák voltak, és lassacskán közeledett.

- Minden rendben?
- Aha!


A kis ujjaival a győzelem, vagy a béke jelét mutatta... Nem is tudom melyiket, mert mindig ezt mutatta, ha valami nagyon dolgozott, és minden erejével arra koncentrált. Én is viszonoztam ez... Amennyire csak lehetett lelkesen.

- Gyere csak, Misuzu! Szépen lassan! Én itt vagyok!

Misuzu lassan, de biztosan közeledett.

- Ez az! Szépen nyugodtan! Ha így folytatod, hamar rendbe jössz majd! Mindent beleadunk majd, igaz? Mit szólsz, Misuzu?!

Misuzu megtorpant, és némileg erőltetve kérdezte:

- Ugye... Most már elég?
- Mi... ? Micsoda?

- Már mindent beleadtam! Elég lesz igaz? Most már célba érhetek végre, igaz?

- Talán már elfáradtál? Nem baj, ha ideértél, akkor szépen hazamegyünk, és kártyázunk! Mit szólsz?

Misuzu megcsóválta a fejét.

- A Célom, amit már rég el akartam érni... Az itt van...

Nem értettem, mire gondol, de rám emelte a szép kék szemeit, és láthatóan már a sírás küszöbén állt.

- Már mindent beleadtam, úgyhogy most már elég lesz, nem?

Ez volt a sokkoló rész. Most értettem csak meg mire gondol...

- Most már lepihenhetek, igaz?

Hirtelen megremegett egész testében, és kis híján elesett.

- Csak azt ne mondd... Egészen mostanáig fájdalmaid voltak?

El akartam indulni, hogy segítsek neki:

- Ne gyere ide!

Minden ízében remegett, de mosolygott, ami fura módon nekem is egy keserédes mosolyt csalt az arcomra.

- Csak hazudsz... Ugye hazudsz... ? Mondd hogy csak tréfálsz! Most már rendbe fogsz jönni nem? A rémálmoknak véget kellett volna érniük, nem?
- Sajnálom Mama! De mindent elértem, amit akartam, ezért...


Szép lassan csoszogott közelebb hozzám.

- Úgyhogy most már ideje célba érni, nem?
- Ne Misuzu! Nehogy idegyere! Még nem mehetsz el! Még csak most kezdtük el! Még csak most kezdődik a nyár, még csak most indultunk el a startvonaltól! Hisz tegnap újra kezdtük az életünket! Újra fogjuk kezdeni az életet, amit elrontottunk 10 évvel ezelőtt, és boldogok leszünk! Mostantól mindent újrakezdünk!


Közben a régi emlékek peregtek le előttem.

- A boldogságunk még csak most kezdődne el!
- Nem... Nincs semmi baj! Már mindent elértünk! Most már elég! Ebbe a nyárba egy egész életre elég boldogság jutott már!

- Nem!


Már ordítottam elkeseredésemben.

- Ez nem lehet! Még nagyon sok mindent akarok megcsinálni veled együtt! És mindezt csak veled, az én imádott Misuzummal! Még csak most kezdődik az egész!

- Csak most az egyszer... Ez volt a nyári szünet, amikor úgy éreztem, mindent bele adhatok, és ami akkor kezdődött, mikor megismertem Yukito-sant! Még ha sok minden is történt, sokszor fájt is sok minden, mégis örülök, hogy ilyen sok mindent elértem!

Eltökélten menetelt felém, és a hangja remegett ugyan, ő mégis mindent beleadott, hogy elérjen hozzám.

- A Célom az volt, hogy boldog legyek! És ezt már elértem... Ezért... Ezért most már ideje célba érnem, jó?

- Nem! Most kell elkezdődjön! Azt mondtam most kezdjük el a boldog új életünket... !

Már hiába is mondtam volna bármit, mert Misuzu kitárt karokkal, arcán boldog mosollyal repült a karjaim közé, és minden maradék erejével átölelt engem.

- Sikerült!

Szinte azonnal össze is esett, és még az utolsó szavaival is hálálkodott, és meleg szeretet sütött az egész alakjából.

- Végre elértem... A helyet, amit mindig is kerestem... Ahol boldog lehetek... Ahol örökké... Boldog lehetek...

Én csak sírni tudtam.

- Nem! Én ezt nem akarom!

Még egy utolsó mély levegőt vett, és alig hallhatóan suttogta:

- Mama... Köszönöm... !"


Haruko könnyei záporoztak. Nyilván nem volt egyszerű ezt így elmondania végig, és most csak nagyon nehezen tudott tovább beszélni.

- Az igazság az, ... hogy ... Már sokszor... Sokszor átgondoltam...

Egyre jobban sírt, és most Tomoya odalépett hozzá, és magához ölelte. Mikor végre megnyugodott egy kicsit akkor végre tudta folytatni.

- Szóval, már párszor végiggondoltam az egészet azóta, és sokszor felmerült már bennem, hogy mi lett volna, ha az elejétől úgy tudom őt szeretni... Ha az elejétől azt a szeretetet adom neki, amit igazán éreztem, és mindig úgy gondoskodtam volna róla, mint azt illett...

Tomoya csak a fejét csóválta.

- Akkor sem biztos, hogy életben maradt volna! Nagisa is minden szeretetemet megkapta, az utolsó pillanatig ott voltam mellette, és mindenemet eldobtam volna érte, mégis meghalt! Sajnos vannak dolgok, amiket nem lehet megmásítani... Sok minden a sors könyvében van megírva!

Haruko most felnézett a nála jóval magasabb férfira, akinek szintén lefolytak az arcán a könnyek közben.

- Mármint... Nyilván... Sokkal jobb, hogy a végén mégis minden szeretetedet neki adtad, mintha teljesen elhidegültök egymástól, és magányosan hal meg, nem?

Haruko végre kissé felderült, hiszen Tomoya, bár jóval fiatalabb volt nála, jóval bölcsebben gondolkodott a korához képest.

- Igazad van! ez tényleg így sokkal jobb érzés! Annak idején ezek miatt az élmények miatt mondtam fel a régi állásomat és kezdtem el egy óvodában dolgozni! Mert gyerekekkel akartam dolgozni! Nem volt nagy vígasz, és nem is tudom soha bepótolni, amit Misuzuval ki kellett hagynom, de legalább egy kicsi vígaszt jelent.

- Káááár!

Sora evickélt be a szobába, és felszállt Misuzu asztalára.

- Lám, Sora volt az egyetlen tanúja Misuzu halálának... És mind mostanáig hűségesen mellettem maradt... Akárhányszor is próbáltam elkergetni a háztól... Azt hiszem megértette, hogy nekem szükségem van a társaságra!

Sora most elmélyülten nézte a két embert, akik a könnyeiket törölgették. Tomoya végre átérezte, mennyi közös van bennük Harukoval, és úgy érezte, hogy okkal kerültek egymás útjába.

- Haruko!

Tomoya épp elindult volna lefeküdni, és Haruko is ment volna a dolgára, de még megszólította.

- Tessék?

- Kösz, hogy elmondtad! Azt hiszem... Ez most nekem is jót tett!

Haruko csak mosolygott egyet és intett, majd mindketten lefeküdtek.
Az elkövetkező hetek nyugodtan teltek, és unalmasan, épp csak egy valami változott: Sora betegeskedett. Egész nap gubbasztott otthon, nem járt folyton Tomoya sarkában és nem okozott folyton galibát, mint általában.

- Te... Nem lehet, hogy Sora beteg?

Tomoya már aggódott a kedves szárnyas iránt, aki ideköltözése óta mindenhová követte őt, és valamiért barátjának érezte. Haruko most letérdelt a madár mellé, és kissé laikusan vizslatta.

- Nem vagyok állatorvos... De szerintem igen...

Láthatóan a szegény pára napról napra egyre rosszabbul lett, és Tomoya is elég sokat tűnődött a dolgon. Egy éjszakán aztán egy rég nem látott ismerős is visszatért hozzá.
- Hana!

A kedves kislány most is mosolyogva közeledett felé a ködös hómezőn.

- Szia Tomoya!

- Szia! Mi szél hozott? Nem szoktál ok nélkül felbukkanni!

Hana most csak bólintott, és letelepedett a hóba.

- Soráról van szó!
- Valahogy sejtettem!

- Meg kell hallgatnod őt!

Tomoya meglepve nézett Hanára, aki viszont teljesen komoly volt.

- És... Hogy kellene meghallgatnom? Mármint... Nem tud beszélni... !

Hana megrázta a fejét.

- Tud ő beszélni, csak egyszer el kellene hallgattatnod az előítéleteidet egy madárral szemben!

Mikor Tomoya magához tért, az órán még csak hajnali két óra volt.

- Hallgattassam el az előítéleteimet... ?

Besétált a házba és leült épp Sora elé, aki most erőtlenül felemelte a bánatosan üres szemeit.

- Sora! Beszélj hozzám! Mondd el nekem, mi bánt!

Tomoya maga sem hitte el, de már sokadszor hallgatott Hanára. Aztán eszébe jutott az is, amit Misae macskájával átélt. Felmerült benne, hogy most is sikerülhet, ezért mélyen belenézett a madár szemébe. Egy darabig így ültek, de mivel nem történt semmi:

- Asszem kezdek megbolondulni... Bocs, hogy zavartalak...

Épp felkelt, és már menni akart, mikor hirtelen egy hangot hallott:

"Ne menj!"

Körülnézett, de nem látott senkit, ami még ijesztőbbé tette a dolgot, hogy a fejében hallotta.

"Itt lent!"

Újra hallotta a hangot, és most már tisztán Sora felől.

- Most már tényleg megzakkantam... Sora?

"Igen! BEszélgetni akarsz, hát ülj le!"

Tomoya nem is értette, hogy miért, de hallgatott rá.

- Na jó! Akkor kezdjük az elején! Mi, vagy ki vagy te... ?
"Még nem jöttél rá magadtól?"
- Hogy őszinte legyek, egy halvány sejtésem van... De...

"A sejtésed helyes!"

Tomoya csak most akadt ki igazán. Valami azt súgta neki, hogy ez a furcsa madár valamilyen úton-módon talán Yukito lehet... De azt nem értette, miért.

- Te... Az lehetetlen!

"Pedig lehetséges!"

Tomoya nem tudta merre folytassa a beszélgetést, így a nyilvánvalóra kérdezett rá.

- Mondd, mi történt veled?

"Erről fogalmam sincs... De annyiban biztos vagyok, hogy lassanként lejár az időm ebben a világban!"

Tomoya most azért próbált értelmes arcot vágni.

- Értem... Azt hiszem... Tudok neked segíteni?
"Először is, had meséljek neked el neked valamit!"
- Halljuk!

"Misuzu betegségéről van szó! Nyilván kíváncsi vagy, hogy mi ölte meg ezt az angyali lányt!"

Tomoya bólintott, és a hang elkezdte a történetét.


"Sok száz évvel ezelőtt ezen a vidéken élt egy lány, aki nagyon különleges volt a maga nemében. Nem volt egyszerű ember, hanem Szárnyas lény volt. Az utolsó Szárnyas ember, a neve pedig Kannabi no Mikoto, vagy csak Kanna, ahogy mindenki nevezte.
Egy palotában tartották fogva egészen kis kora óta, és csak néhány embernek volt szabad közvetlenül érintkeznie vele, köztük egy szamurájnak, Ryuyának, aki Kanna egyik legkedvesebb barátja és védelmezője lett, és aki iránt gyengéd érzelmeket táplált. Ryuuya megesküdött, hogy mindörökre bátran szolgálja majd Kannát, és vigyázni fog rá.

Kanna egyetlen kívánsága az volt, hogy láthassa az édesanyját, akit egy távoli helyen tartottak fogva. Ryuuya és Kanna másik barátja, Uraha megszöktették Kannát, és elvitték őt arra a helyre, ahol azonban az első találkozás az utolsó is lett egyben. Kanna édesanyja a lánya szeme láttára halt meg a testébe fúródott mérgezett nyílvesszők miatt, amikor a lányát próbálta védeni. Kanna biztonságba helyezte a barátait, ő maga pedig elindult, hogy elterelje a rájuk vadászó katonák figyelmét, méghozzá úgy, hogy felrepült az égbe, amilyen magasra csak tudott.

Sajnos a katonák nyilai így is elérték, ám az áldozata két kedves barátját mentette meg. A legenda úgy szól, hogy Kanna nem zuhant le a földre, hanem felszállt az égbe, és a lelke ott tovább élt. A legenda arról is szól, hogy minden száz évben egyszer Kanna újjászületik egy ember testében, de mivel az emberi test túl gyenge ahhoz, hogy egy szárnyas lény lelkének erejével elbírjon, ezért az emberi test szép lassan elsorvad és meghal. Ez történt Misuzuval is, mert ő is Kanna egyik reinkarnációja volt.
Azonban nem csak Kanna, hanem Uraha és Ryuuya leszármazottjai is köztünk járnak. Mivel Ryuuya megesküdött, hogy szolgálja, és megvédi Kannát, ezért Uraha vállalta a nemes, de nem egyszerű feladatot, hogy tovább örökítse a haldokló férfi génjeit."


- Hadd találjam ki! Neked is közöd van ehhez, igaz?
"Pontosan! Az egyik ismertetőjegye Ryuuya és Uraha leszármazottainak, hogy képesek egy nagyon különlegesen tudott..."
- Mozgatni egy bábot, igaz?
"Pontosan! Látom hallottál rólam!"
- Nyilván, mert elég sok barátod volt az itteniek között.

"Igen, ez igaz!"

Tomoya most már valamivel világosabban látta a dolgokat.

- És mit akarsz, mit csináljak? Mert gondolom akarsz tőlem valamit, másképp nem követtél volna mindenhova!
"Igazad van! Azt szeretném, ha te és Haruko eljönnétek velem Misuzuhoz!"

- Hová?

Haruko fordult ki hirtelen a szobája ajtaján.

"Haruko? Te is hallasz engem?"

Haruko egy kicsit a hálóingével babrált.

- Először azt hittem, hogy képzelődök, de mikor meghallottam Tomoya hangját, akkor nem bírtam ki, hogy ne hallgatózzak!

Most letérdelt Sora.. Nem Yukito mellé, és a kezébe vette.

- Yukito... Tényleg te vagy az?

"Lehet, nem hiszed el, de igen! Ahová mennünk kell, az az a hely, ahol ő az örök álmát alussza... És ahol a lelke még mindig ránk vár, hogy elbúcsúzzon!"

Haruko bólintott, és fél órával később már a temetőben járták a sorokat, és keresték Misuzu sírját. A sírbolt egyszerű volt, és rajta a felirat szívhez szóló:

Kamio Misuzu

1988-2005

Szeretett kislányunk
Nyugodjon békében!

Tomoya megrendülten állt az egyszerű kis sír mellett, amin egy kedves kép állt egy mosolygós, hosszú, szőke, lófarkas hajú lányról, akinek egy fehér szalag fogta össze a haját, és gyönyörű kék szemei voltak. Nem tudta ez nem a saját lányát, és feleségét felidézni benne, és most megint a könnyeit törölgethette.

- Itt vagyunk!

Haruko letette Yukitot a sírra, mire az odavánszorgott a lány fényképéhez, és az erős csőrével megkopogtatta.

"Szólítsátok! Miattatok vagyunk itt!"

Haruko nagy levegőt vett, és kieresztette a hangját:
- Misuzu! Itt vagyunk! Gyere elő!

Egy ideig semmi, majd hirtelen megmagyarázhatatlan ragyogás hullott a földre, és egy ismerős kuncogás kíséretében egy angyali alak szállt alá a magasból. Misuzu volt az hófehér ruhában, hátán angyalszárnyakkal. Haruko teljesen elképedve nézte a hihetetlen jelenséget, és szinte azonnal elindult felé.

- Misuzu!

Mikor magához akarta ölelni azonban, a kezei átmentek a lány alakján.

- Sajnálom mama, de nem tudsz megérinteni!

Haruko fájdalmas arccal nézte a ragyogó alakot, aki még mindig épp olyan szépen mosolygott, mint mikor még élt.

- Gyerünk Yukito! Elég a Színjátékból!

Sora ekkor egy hatalmas villanásban egy fényes gömbbé változott, amiben az elfoszlott tollak örvénylettek körbe, majd hirtelen a fényből Yukito valódi alakja lépett elő, és most megállt Misuzu mellett.

- Nos... Itt az idő, igaz?

- Igen!

Tomoya meglepve látta, hogy valóban volt némi hasonlóság Yukito és közte, bár ez általában az arcvonások és a testalkatuk hasonlóságaiban kiemrült. Messziről persze össze lehetett volna téveszteni őket.

- Akkor ideje mennünk!

Misuzu bólintott és most odalépett Harukohoz és meglepő módon, ő át tudta ölelni őt.

- Misuzu...

Harukonak már megint ömleni kezdtek a könnyei, és Tomoya is megilletődötten nézte ezt a kedves jelenetet.

- Te nem tudsz megérinteni engem, mama! De én meg tudlak, és ez a lényeg!

Haruko egy ideig csendben állt ott, és próbálta magába folytani a könnyeit, de hirtelen nem bírta tovább, és szívet szaggatóan zokogni kezdett.

- Ne sírj mama! Ne... Sírj...

Már Misuzu is könnyezett, amit Tomoya is nehezen hitt el. Igaz, szellemet még életében nem látott, de azt nem hitte, hogy ők is tudnak könnyezni. Misuzu végül elengedte Harukot, és most Tomoyához fordult.

- Köszönöm, hogy segítettél a mamának és Yukitonak, Tomoya-san! Remélem megtalálod még a békédet te magad is!

Ezek után Misuzu visszatért Yukitohoz, és megfogta a kezét.

- Menjünk!

- Rendben!

Szép lassan elsétáltak, és a fény, ami körülragyogta őket szintén kezdett egyre halványodni. Még egyszer utoljára megfordultak, és integettek, amire Tomoya visszaintett, Haruko pedig a könnyeit törölgetve próbált visszainteni, majd a fény teljesen elhalványult, és a két ragyogó alak teljesen eltűnt előlük.

- Ég... Ég veled... Misuzu!

Haruko még mindig sírt, de már kezdett megnyugodni. Tomoya feltámogatta a földről, ahol eddig térdelt, miután összeroskadt bánatában, majd szépen hazakísérte, és addig nem nyugodott, amíg szépen ágyba nem dugta.

Néhány nappal később aztán Tomoya és Haruko már a vasútállomáson álltak, és Tomoya épp búcsúzkodott.

- Tényleg el kell menned?
Haruko sajnálta, hogy el kell veszítse kedves új barátját.
- Sajnos igen! Misuzunak igaza volt! Nekem még dolgom van... Meg kell találnom a békémet!

- Na és hová indulsz innen?

Tomoya egy pillanatig gondolkodott, majd megvakarta a nyakát, és végül megvonta a vállát.

- Egyelőre északnak indulok! Ha majd megtalálom a célomat, biztos tudni fogom!

Haruko bólintott.

- Akkor sok szerencsét kívánok!

Tomoya még egyszer megölelte Harukot, majd felszállt a vonatra, és elhelyezkedett. Először csak Harukot látta, ahogy integet neki, majd hirtelen a semmiből bukkant fel Minagi és Michiru, akik még épp odaértek. A Hátuk mögött Kano és Hijiri is közeledett, de a vonat már elindult, és miközben egyre gyorsított, Tomoya még addig integetett, ameddig még látta őket. Sok kedves barátot szerzett ebben a hangulatos kis városkában, és már alig várta a következő kalandját, bárhová is vezesse az útja, pláne a messzi, hideg északon.

VII. Fejezet

A hó birodalma

 Kyou minen hónapban meglátogatta Nagisa és Ushio sírját, és ilyenkor friss virágot is vitt. Minden alkalommal letakarította, és megtörölgette a fényépek kereteit, hogy mindig rendben legyen a csendes kis zug, ahol a két számára kedves lány örök álmát aludta.

 - Nagisa, Ushio! Sziasztok! Megint eljöttem!

 Most is egy nagy csokor virággal érkezett, de ami nagyon meglepte, hogy a sír most le volt takarítva, ami az elmúlt napok esős időjárása miatt arra utalt, hogy valaki nem olyan régen járt ott.

 - Nahát... Biztos Sunoharáék voltak!

 Youhei és Tomoyo csak nem rég óta éltek együtt házaspárként, és már náluk is úton volt a gyermekáldás, Kyou viszint már az utolsó heteket taposta. Szeptember eleje volt, és az esővel együtt beköszöntött a korőszi hűvös is. Azonban a virág, ami a vázában volt nem olyasmi volt, amit Hikarizakában kapni lehetett.

 - Ez fura!

 Kyou nem értette igazán, de úgy döntött, hogy hazamegy egy másik vázáért, és nem dobja ki a szép, színes virágokat. Menet közben elment mellette valaki, aki valamiért nagyon ismerősnek tűnt. Magas volt, elég jó kiállású, kecskeszakálla volt, és kapucit húzott a fejére. Nem igazán törődött vele, de egy kicsit megnézte magának. Mikor aztán hazaért, a levélládájában egy boríték pihent.

 - Egy levél nekem? Ugyan kitől jöhetett?

 Kihúzta, felment a lakásába, és csak ott nyitotta ki. A kézírásra azonnal ráismert.

 - Ez nem igaz! Tomoya írta...

"Drága Kyou!

 Sajnálom, hogy eddig nem írtam neked, de nem éreztem magamban az erőt hozá! Az elmúlt meglehetősen hosszú időt délen kalandozva töltöttem el, és szereztem pár új barátot.

 Fél évnél is tovább éltem egy Kami nevű tengerparti városkában, onnan aztán folyton tovább költöztem, de nem találtam még meg a célomat! Attól tartok még nem jöhetek vissza! Remélem nem haragszol meg ezért!
Tudom, hogy nem volt szép tőlem, hogy csak így itt hagytalak azon a hajnalon, de nem kartam neked azzal fájdalmat okozni, hogy nem tudlak rendesen szeretni a rossz emlékeim miatt! Remélem egyszer majd meg tudsz nekem bocsátani!

 Egy napon hazatérek talán, de még nem tudom mikor! Remélem minél hamarabb lesz!

 Addig is tudd, én is szeretlek!

 Tomoya"

Kyou hatalmas könnycseppeket hullajtott el erre, és csak a fejét rázta, majd a papírt eldobta. Ekkor éles fájdalom nyilalt belé, olyan, amilyet még soha sem érzett az előtt.

 - Ugye nem... ?

 Hirtelen csengettek, és ahogy Kyou ajtót nyitott, Tomoyo állt a küszöbön.

 - Tomoyo... Segíts!
- Te jó ég Kyou! Csak nem.. ?
- De igen, azt hiszem! Segíts! A kórház...

 Tomoyo egy pillanatig sem habozott, és azonnal a kocsijához vezette, majd a legrövidebb úton a kórházba szállította. Mire egy óra múlva a többiek is megérkeztek, köztük Ryou a kisfiával a karján, addigra Kyou már a szülőszobában volt.

 - Hol van?
- Már bevitték! Az orvos azt mondta, hogy aká ebben az órában...

 Hirtelen egy újszülött sírása hasított a levegőbe. Bent a szülőszobán épp most adták át Kyounak a gyermekét.

 - Gratulálunk anyuka! Gyönyörű kislány!
- És hogy fogják hívni?

 Kyou egy pillanatig eltűnődött. Egészen mostanéig nem is gondolkodott el a név kérdésen.

 - Azt hiszem egy nagyon közeli barátom nevét kapja! Legyen a neve...

 Nagyot nyelt, majd könnyek között fejezte be a mondatot.

 - ... Nagisa!

Tomoya hónapokig csak bolyongott a világban. Egyik városról a másikra vándorolt, és sosem lakott tovább egyik helyen sem egy hónapnál. Egy idő után aztán elege lett, és úgy döntött, addig megy ameddig csak a maradék pénze kifutja, pont úgy, mint annak idején Kamival. Talán most is szerencséje lesz! Ahogy ült az üléspárban, a vele szemközti ülés üres volt. Egy nagyon kedves, mégis fájdalmas emlék idéződött fel benne.

Tomoya és Ushio épp hazafelé tartottak arról a bizonyos kirándulásról, ahol végre egymásra találtak. A kislány csak csendben bámult ki az ablakon, és nézte a lenyugvó napot. Tomoya elnézte a gyönyörű kislányát, és ahogy vizsgálgatta, egyre inkább emékeztette Nagisára. Alig hitte el, hogy képes volt eldobni magától a kicsi lányát.

 "Azt akarta, hogy meséljek neki Nagisáról... A mamájáról... Akkor legyen úgy!"

 Egy nagy levegőt vett, és némi habozás után szólította meg az álmodozó kislányt

 - Mondd Ushio! Még mindig szeretnéd, hogy meséljek neked a mamáról?

 Ushio csak az apjára nézett, majd némi szünet után bólintott.

 - Akkor Gyere! Csüccs ide!

 Tomoya maga mellé mutatott, és a kislány most lepattant a saját üléséről, és felmászott mellé, majd ráemelte a szép szemeit, kíváncsian várva, mit akar mondani.

 - Na lássuk... Szóval az úgy volt.. Hogy a mama, mikor még kislány volt, sokat betegeskedett, és emiatt sokat is sírt. Nem volt elég erős az önbizalma sem.

 A kislány tágra nyílt szemekkel nézte az apját, aki elmélyüten gondolkodott, és csak lassan mondta a magáét.

 - Még azon a napon is, mikor először találkoztunk, nem volt biztos magában akkor sem! Állt a domb lábánál, az út elején, ami az iskolához vezetett, és nem mozdult egy fikarcnyit sem! Tudod mit mondott akkor?

 A kislány megycsóválta a szép kis fejét.

 - Lehunyta a szemét és azt mondta: Anpan!

 A kislány jót mosolygott ezen.

 - Igen, ez volt a mama szokása, kimondta annak az ételnek a nevét, amit ebédre szeretett volna, mikor össze akarta szedni a bátoságát. Tudod, Sanae-san nagyon elfoglalt volt akkoriban, és nem volt ideje, hogy elkészítse a mama Bento-ját.

 A kislány mosolyogva bólogatott. Nyilván Akkoriban sem volt sok ideje sok mindenre.

 - Persze, ha akarta volna, biztos lett volna rá ideje, de a mama mindig azt mondta neki, hogy nem kell. Ilyen volt az anyukád! Ilyen kedves, nagylelkű, mindenki szerette, és ő is szeretett mindenkit!

 Tomoya kicsit szaggatottan mondta ezt el, és remegett a hangja.

 - És... Nos a mama... Ő... Szóval... Ő...

 Hirtelen kibuggyantak a könnyei, és csak a felesége nevét tudta ismételgetni, miközben csak ömlöttek a könnyei a gyönyörű és a fájdalmas emlékek hatására, amiket őrzött. Hirtelen a kislány megcibálta a pólója ujját.

 - Papa... !

 A kislány is sírt, bár még maga sem tudta hogy miért.

 - Te meg miért sírsz?

 Megsimogatta a kislány szép kis fejét, aki most kicsit megnyugodott.

 - Ne félj, semmi baj, csak eszembe jutott a mama, és hogy mennyire szeretne téged, ha itt lenne most velünk...

 Tomoya a pólója ujjába törölte a könnyeit.

 - Na jó! Folytassuk, jó? Szóval a mama akkoriban színházasdit akart játszani. Tudod mi az a színház, igaz?

 Tomoya ekkor megfogta a kislány csöppnyi kezét, mire az hatalmasra nyílt szemekkel nézett fel rá, majd mikor látta az apja mosolyát ő maga is szívet melengető mosolyra fakadt, ami csak még jobban emlékeztette Tomoyát Nagisára.

Tomoya most a bal kezét nézte. Ugyanezzel a kézzel fogta meg anno a kislány kezét, és ugyanez a kéz fogta fel a kislányt, mikor összeesett az utcán. Óriási különbség volt ez, és most iszonyatos fájdalom futott végig az egész testén. Elővette a gyógyszeres üveget, de csak reflexből. Ez már nem az a fajta fájdalom volt, mint ami miatt akkor ő is kishíján megmeghalt, hanem az, amikor az embernek a lelke sajog.

 - Miért... Miért vagyok én képtelen elfelejteni ezt? Miért fáj még mindig... ?

 Most is kibuggyantak a könnyei és percekig csak zokogott így, míg az egyik utastársa hirtelen meg nem érintette a vállát.

 - Valami baj van, fiatalember?

 Tomoya felnézett az idős nőre, aki most aggódva függesztette rá a tekintetét.

 - Nem.. Nem. Semmi bajom! Csak... Egy rossz emlék.. Semmi több!

 Az idős hölgy csak megcsóválta a fejét.

 - Azért remélem nincs valami komolyabb baja!

 Tomoya csak megrázta a fejét, majd mikor az idős nő leült, kinyitotta a kukát, és kidobta a gyógyszert. Nem is használta már isten tudja mióta. Ez után csak bámult ki az ablakon, és nézte a behavazott tájat. Mikor legutoljára Havat látott, még 2013 Januárja volt. Most már December volt, és szép lassan a vonat sem nyújtott már elég védelmet a sarki hideg ellen.

 - Uram! Hamarosan le kell szállnia!

 A jegyellenőr szólt Tomoyához, aki eddig elgondolkodva bámult kifelé az ablakon. Egy nagyobb város felé közeledtek, amit óriási erdők vettek körül. Alig tíz perccel később Tomoya leszállt, és az első dolog ami megütötte a szemét az a Város neve volt:
"Yuki no Machi - Isten hozta a Hó városában!"

 - Egy újabb érdekes nevű város! Remélem innen már nem kell tovább utaznom... Kis szerencsével itt is belefutok valami szomorú múltú emberbe... Esetleg egy újabb varjúba...

 Azonban nem találkozott semmi hasonlóval, legaláb is nem látványosan. A csomagja jókorát nőtt, hiszen Kamiból sok szép emléket hozott magával fényképek és ajándékok formájában. Csontdermesztő hideg volt, és mint kiderült, a kabát, ami Tomoyán volt nem volt elég. Kénytelen volt bemenni az állomás várótermébe, és magára venni még egy pulóvert és egy pár kesztyűt még az ujjatlan kesztyűi alá.

 - Ez a hely sem lehet túl messze az északi sarktól! Dermesztő hideg van!

 Ahogy kilépett az utcára az állomásról, tőle balra egy lépcsőfeljárót látott, amin egy felüljáróra lehetett jutni, ami átvitt a forgalmas utca fölött. Nem messze onnan egy többemeletes épület, valószínűleg egy kórház, előtte padok, mögöttük egy szépen kirakott fal mögött behavazott bokrok.

 - Nahát... Egész hangulatos ez a hely!

 A felüljárón át, irány a főutca, majd onnan egészen be a város szívébe, a vásárló negyedbe. Rengeteg üzletecske, mozgó árusok, amiből az egyik Taiyakit árult. Tomoya gyomra most óriásit korgott.

 - A fene! Egy falatot sem ettem tegnap óta!

 Igen, csak épp nem volt még pénze sem, hogy bármit vehessen magának enni, így tovább menetelt. Egy folyópartra jutott, át egy hídon, majd egy kereszteződéshez jutott.

 - Na és most merre?

 Az első megérzése az volt, hogy jobbra kellene mennie.

 - Akkor irány jobbra! Mit veszíthetek? Még úgysem jártam ebben a városban soha! Legalább egy kis városnézésre is jut idő!

 Ahogy ment szépen lassan, elnézte, ahogy a téli tájkép megelevenedik előtte. Állatok, madarak mindenfelé, csand és tiszta levegő vette körül, egészen addig, amíg egy hangot hallott magától balra.

 - Magasabbra mama! Magasabbra!

 Ahogy arra nézett, egy játszóteret látott, és a hintánál... A szíve is kihagyott egy pillanatra. Egy Vöröses hajú nő hintáztatta a 6 éves forma gyermekét, és Tomoyának talán a szeme káprázott, de mintha... :

 - Na... Nagi...sa... ?

 Lassan, bizonytalanul közeledett a nő felé, és megérintette a vállát.

 - Nagisa... ?

 A fiatal nő megfordult, és most rászegezte a hatalmas, fürkésző Vöröses színű szemeit. Persze, hogy nem Nagisa volt. Vaskos, barna kabátot viselt, és ujjatlan kesztyűket, bélelt nadrágot, a lábain pedig kényelmes, bélelt csizmát.

 - Mi?

 Tomoya hátrahőkölt, és rettenetes szégyenérzet futott végig rajta. A Gyerek hátrafordult, és most derült ki, hogy egy 6 év körüli kisfiúról van szó, nagy, meleg barna szeme és ugyanilyen színű haja volt.

 - Jajj... Istenem... Sajnálom... Nem kartam...
- Talán ismerlek?
- Nem, nem hiszem!
- És miért szólítottál Nagisának?

 Tomoya pont azt a kérdést kapta, amit nagyon nem szeretett volna. A tetejébe a fiatal nő, aki valamivel idősebb volt nála, azonnal letegezte.

 - Ez... Nos... Csak emlékeztettél valakire, akit ismerek...
- Ja értem... Ez érdekes!

 A kisfiú most kiszállt a hintából, és Tomoya elé állt.

 - Mama, ismered ezt a bácsit?
- Még nem!
- Ja igen, sajnálom! A nevem Tomoya! Okazaki Tomoya!
- Övendek! Én Aizawa Ayu vagyok, ő pedig a kisfiam, Takeru!

 Tomoya kezet rázott Ayuval, aki egy kedves, mosolygós fiatal nő volt, és mint kiderült, Asszony is. Egy darabig beszélgettek, míg Takeru játszott. Tél lévén elég fura volt az egész, mivel Tomoya majd megfagyott, de Ayu és a fia láthatóan jól érezték magukat.

 - Szóval, Tomoya, most költöztél ide?
- Igen... Nagyon feltűnő volt?
- Nos, mondhatni!

 Tomoya kicsit vigyorgott erre.

 - Na igen... Elég nyilvánvaló a csomagjaimmal!
- Meg az alapján, hogy mindenkit ismerek ebben a városban.. Legalábbis látásból!

 Tomoya megmosolyogta a csacsogós lányt, aki most még ki is gombolta a kabátján a felső gombkat.

 - Megsülök...
- Ugye csak viccelsz! Minimum -10 fok van, ha nem több!
- Én ehhez vagyok szokva! Itt éltem le az egész életemet! A másik meg az, hogy aki ide költözik, előbb utóbb hozzá kell szokjon, igaz?
- Ebben van valami!

 Tomoya elnézte a kisfiút, ahogy hóembert épít.

 - Az én kislányom is ennyi idős lenne...
- Mi... ?
- Csak... Nem érdekes!

 Ayu kicsit aggódva nézte Tomoyát.

 - Uguuu! Ugye nem mondod komolyan, hogy nem fogod elmondani?
- Ne akard, hogy elmondjam! Nem szép történet!
- Én azért meghallgatnám!

 Tomoyának feltűnt, hogy milyen mókás arcot vág Ayu, mikor megsértődik.

 - Mi ez az Uguu dolog?
- Ne már! Te is elkezdesz piszkálni ezzel, és még csak tíz perce ismerjük egymást?
- Csak megkérdeztem! Különben is, ki piszkál még miatta?
- Yuichi!
- És ki az a Yuichi?

 Ayu kicsit behúzta a nyakát.

 - A férjem...
- Na szép! A feleségem is folyton elvolt ezekkel a Dangokkal, de sosem bántottam érte...
- Megint kezded! Most már végig kell mondanod!

 Tomoya nagyot sóhajtott, és végre beadta a derekát. Mindent elmondott, mert most már rájött, hogy ha valakit érdekel a múltja és a titkai, akkor nem jó ötlet eltitkolni előle. Mindent elmondott, az utolsó részletig, és Ayu tágra nyílt szemekkel hallgatta, majd a végén még el is pityeregte magát.

 - Ez... Nagyon szomorú!
- Igen az... De már nem az első ember vagy, akinek elmondom, és egyre könnyebben esik! Tudod, ilyenkor kicsit megkönnyebbülök.

 Ayu most már mosolyogva bólintott.

 - Akkor megnyugodtam! Na és mik ezek a Dangok?
- Komolyan nem tudod?
- Nem én!
- Pedig idősebb vagy nálam! Komolyan nem ismered?
- Ha mondom, hogy nem! És egyébként sem szp a koromat az orrom alá dögölni!
- Jó bocs, sajnálom!

 Tomoya nagyot sóhajtott, és belekezdett:

 - Amúgy egy elég nagy vicc, hogy még csak nem is hallottál róluk! Ami azt illeti a Gango egy elég népszerű édességfajta. A Dango Daikazoku pedig a Mascottjuk. Valójában én is csak ennyit tudok róluk...- És még te akarsz engem kioktatni? Mit tudsz még róluk?
- Csak a Dalukat... Azt is Nagisától tanultam meg.

 Tomoya megköszörülte a torkát és belekezdett:

 dango dango dango dango dango dango daikazoku
dango dango dango dango dango daikazoku

 yancha na yaki dango yasashii an dango
sukoshi yumemigachi na tsukimi dango

osumashi goma dango yotsu ko kushi dango
minna minna awasete hyakunin kazoku

 akachan dango wa itsumo shiawase no naka de
toshiyori dango wa me o hosometeru

 nakayoshi dango te o tsunagi ooki na marui wa ni naru yo
machi o tsukuri dango boshi no ue minna de waraiau yo
usagi mo sora de te o futte miteru dekkai otsuki-sama
ureshii koto kanashii koto mo zenbu marumete

 nakayoshi dango te o tsunagi ooki na marui wa ni naru yo
machi o tsukuri dango boshi no ue minna de waraiau yo
usagi mo sora de te o futte miteru dekkai otsuki-sama
ureshii koto kanashii koto mo zenbu marumete

 dango dango dango dango dango dango daikazoku
dango dango dango dango dango daikazoku
dango dango dango dango dango dango daikazoku
dango dango dango dango dango daikazoku

 Ayu elbűvölve hallgatta Tomoyát, aki a maga dörmögős, de amúgy egész jó hangján elénekelte ezt.

 - És te tényleg képes voltál csak a feleséged miatt megtanulni ezt?
- Meg a kislányom miatt is.

 Ayu nagyon nagy könnycseppet itatott fel a kabátja ujjával, és Tomoya is meglepve döbbent rá, hogy már nem is fázik annyira.

 - Nahát... Úgy látszik ez a beszélgetés engem is felmelegített kicsit.
- Az jó! Mondd, van hol meghúznod magad az éjszakára?
- Az őszintét megvallva, nincs...
- Akkor gyere velünk! Én tudok egy helyet, ahol megszállhatnál.

 Tomoya teljesen ledöbbent ettől a kijelentéstől, de Ayu csak elindult a fiával előre.

 - Gyere, elvezetünk oda! Egy régi kedves ismerősöm!

 Mire kettőt nézett addig-addig sétáltak ugyanazon az úton lefelé, míg egy hangulatos házhoz jutottak, aminek a kapuja mellett a postládán a Minase név szerepelt.

 - Ez lenne az! Gyere, kerülj beljebb!

 Ayu benyitott, és már a ház ajtaján is beléptek, mikor elkiáltotta magát:

 - Akiko-san! Megjöttünk!

 A jobbra nyíló ajtón egy idősebb, de még mindig meglepően fiatalos nő lépett ki, lila haj és szemek, haja két copfba fonva, ruhája fölött kötényt viselt.

 - Ayu, végre már! Sokkal korábbra vártalak titeket!
- Tudom, de Takeru meg akart állni egy kicsit a játszótéren...
- Szia Akiko néni!

 A kisfiú odafutott Akikohoz és átölelte a lábait.

 - Nahát itt az én kedvenc unokapótlóm!

 Akiko lehajolt, és felvette a kisfiút a karjaiba, és csak most vette észre Tomoyát.

 - Oh, egy új vendég... ?

 Tomoya meghajlással köszönt illendően, elvégre egy nála jóval idősebb nőről volt szó.

 - A nevem Okazaki Tomoya! Örvendek!
- Részemről az öröm! Kerüljetek beljebb!

 Nem sokára mindannyian az étkezőben ültek a szép nagy ebédlőasztal mellett egy-egy csésze forró teával. Tomoya örült a kellemes italnak, mert bár annyira már nem fázott, a kezei még így is el voltak gémberedve.

 - Szóval, mi szél hozott ide, Tomoya?
- Igazából Ayu volt olyan kedves, és ide invitált magával, mert állítólag van valaki erre, akinél szállást kaphatnék...- Ja így állunk!

 Tomoya ezek után megint el kellett mesélje, hogyan jutott el idáig, töviről hegyire mindent.

 - Ejha, elég szép utat tettél meg, ez nem kérdéses!

 Akiko csak mosolyogva bólogatott.

 - Szóval szállást keresel? Hát megtaláltad! Ide mindenki nyugodtan betérhet, ha fedél kell a feje fölé!

 Tomoya csak nagyot nézett erre.

 - Ez komoly?
- Persze! Jó ideig az unokaöcsém is itt lakott, mielőtt Ayuval össze költöztek volna egy saját lakásba! Rajtam kívül még a lányom lakik itt, de ő csak aludni jár haza! Egész nap oda van... Hol edz, hol meg tanít!
- Miért, mi a lánya foglalkozása?
- Testnevelő tanár!

 Tomoya rövid időn belül többet tudott meg a Minase családról, mint amennyit valaha is szeretett volna, és Akiko is még hozzá tette:

 - És ha nem baj, akkor tegeződhetnénk is!
- Már megbocsásson, de majdnem dupla annyi idős, mint én vagyok... Akár az édesanyám is lehetne... Nem gondolja... ?
- Óh nem, dehogy is! Engem mindenki letegez! a kellő tisztelet megadásával persze, ha érted mire gondolok! 
- Persze... Hát akkor szervusz!
- Szervusz!

 Tomoya kezet rázott Akikoval, és ezzel lényegében megköttetett az alku is. Akiko és Ayu ez után megmutatták Tomoyának a vendégszobákat, és Tomoya rögtön ki is választotta magának azt, amiben Ayu férje lakott egykor, mondván, hogy az legalább be van lakva.

 - De ha nem baj, csak addig maradnék, amíg nem futja egy saját lakásra... Mondjuk ahhoz munkát is kellene találnom...- Hátha tudunk segíteni! Holnap majd állásbörzézünk egy kicsit!

 Ayu és Takeru ekkorra már hazamentek, és csak Akiko és Tomoya maradt otthon. Hirtelen nyílt a bejárati ajtó, és egy nagyon bársonyos hang elkiáltotta magát:


 - Hazajöttem!
8. Fejezet
Újabb újrakezdés

Tomoyának mindössze annyi ideje volt, hogy letelepedjen az új szobájában, máris egy újabb meglepetés: Nyílt a bejárati ajtó és egy kellemes női hang elkiáltotta magát:

- Megjöttem!
- Nayuki! Ideje volt már!

Egy darabig halk beszélgetés folyt a földszinten, ami végre Tomoya érdeklődését is felkeltette. Végre lemerészkedett a földszintre, és mikor épp lelépett a lépcsőn, nyílt az étkező ajtaja, és Akiko lépett ki rajta, a sarkában egy rá meglehetősen hasonlító fiatal nővel. Hihetetlenül hosszú, kékeslila haj, és ugyanilyen szemek, a haja még lófarokba kötve is hihetetlen hosszú volt, ami jó formán így is kis híján a hátsóját verdeste. Tréningruha volt rajta, és sport zokni, a csuklóján pedig Csuklószrító. Tipikusan olyan volt, mint aki épp sportolásból érkezett haza.

- Áh, Tomoya még ébren vagy?
- Igen... Hallottam, hogy... Izé...

A fiatal nő előlépett, és kezet nyújtott neki.

- Minase Nayuki! Az anyukám nyilván mondta már, hogy kicsit későn járok haza!
- Je persze... Nayuki.

Mi tagadás, tényleg elég késő volt már, konkrétan már 9 óra is elmúlt. Nayuki, mint Testnevelő tanár, és mint aktív sportoló nyilván elég elfoglalt életet élt, de ilyenkor hazaérni? 



- Nos, én mentem felfrissülni, utána irány az ágy!
- Remek! Sajnálom, ha felébresztettünk!
- Semmi baj, még nem aludtam.

Akiko és Tomoya beültek az étkezőbe, és Tomoya egy kis forró tea mellett nyugodtabban tudott beszélgetni.

- Sajnálom, hogy Ayu folyton közbevágott délután... Néha olyan gyerekes tud lenni!
- Te aztán jól rátapintasz! Bár az igazág az, hogy Ayu emlékeztet az egyik kedves barátomra, akit még Hikarizakából ismerek.
- Kedves barát legalább?
- Nos így is mondhatjuk.

Tomoya szépen elmesélte az összes emlékét Fukoról, ami még Akikoból is előcsalta a nevetést.

- Te jó ég, tényleg fura kislány lehet!
- A Fura az, hogy épp annyi idős, mint én! De ha neki egy ötéves kislány jobb barát, hát legyen az ő dolga!
- Ugyan-ugyan! Ayu meg sem közelíti őt ebben! Bár az igaz, hogy van kettejükben valami közös!
- Mi?
- Ha megkéred, biztos elmeséli neked! Hatalmas szíve van ennek a kislánynak, csak meg kell találni vele a hangsúlyt!
- Nyilván igazad van!

Tomoya nagyot kortyolt a bögréjéből, és folytatta.

- A vicc az, hogy első ránézésre Nayuki is emlékeztet egy gyerekkori barátomra.
- Na, újabb szép emlékek?
- Igen, nagyon is... Na persze vannak nem olyan szépek is köztük!

Kotomi története tele volt szép és fájó részletekkel, ezzel nem volt értelme vitatkozni, és Akiko tényleg meg is könnyezte.

- Nahát, ez tényleg nagyon keserédes történet!
- Igen... Amikor aztán a keresztapjától megkapta a bőröndöt, benne a játékmacival... Hála az égnek sokat változott. Végre újra a régi volt!
- Öröm hallani!

Tomoya mosolyogva bólogatott, majd lenyelte a maradék teáját is.

- Valami más ismertetőjegye ennek a Kotominak?
- Nos, talán az, hogy egy zseni... Elképesztő módon, olyan okos, hogy gimiben nem is kellett órákra járjon...
- Na, Nayukival kapcsolatban nem kell emiatt aggódnod! Kedves kislányom van, de egyszerű kis ész munkál a fejében. Ő inkább az érzelmi viharairól ismert!
- Hogyhogy?

Akiko közelebb hajolt Tomoyához és a fülébe súgta, mintha bárki is hallaná:

- Szerelmes volt Yuichibe!
- Mármint abba a Yuichibe? A kuzinjába?
- Igen... Tudod a törvény nem tiltja az első unokatestvérek házasságát, és Nayuki nem is titkolta a dolgot... Persze Yuichinek ott volt Ayu!

Tomoya teljesen megértette ezt, és nem is firtatta tovább, csak elköszönt és ment aludni, hiszen másnap is nap volt, és valami munkát kellett találnia. Nayuki jött vele szembe.

- Oh, Tomoya, már mész is aludni?
- Igen! Na csövi!
- Nana Tomoya! Ha lefeküdni igyekszel, akkor azt szokás mondani, hogy "Jó éjszakát!"
- Remek, már ki is oktatsz? Még a nevemet sem tudod rendesen, de már kioktatsz!

Tomoya kicsit ingerült volt, de már megszokta annak idején Nagisától, hogy folyton kioktatják olyasmiben, amit nem szeretett. 

- Jól van! Jó éjt!
- Neked is!

Nayuki mosolyogva nézte végig, ahogy Tomoya mögött becsukódik az ajtó, majd maga is ment aludni, de előtte kuncogva megjegyezte: 

- Tisztára, mint Yuichi!
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Azon az éjszakán Ayu nyugtalanul forgolódott az ágyban, mert fura álmot látott.

Egy mezőn találta magát, ami ködbe burkolózott. Ő maga hálóingben volt, de nem fázott, holott minden felé hó vette körül.

- Mi ez a hely? Csak nem?

Hideg rémület futott végig az egész testén.

- De ez nem az álomvilág... Legalább is nem olyan, amilyenre emlékszem!

Hirtelen valaki megrángatta a hálóinge szélét.

- Mi?

Mikor megfordult, egy egészen pici kislány állt vele szemben: Vörösesbarna haj, hatalmas, ragyogó barna szemek, egy kis kék ruhácskát viselt, aminek matrózgallérja volt, és kis matrózsipkát.

- Te meg ki vagy?
- Nem láttad a papámat?
- A papádat?

A kislány zavarodottan nézett körül.

- A papám eltűnt, mikor ide kerültem, és nem tudom hová lett!
- De hogy hívják a papádat kislány?

Egy erősebb szellő fújt keresztül a mezőn, és elnyomta a kislány hangját, így Ayu nem hallotta már, mit mond. Hirtelen az egész álom szertefoszlott, miközben az ébresztőóra hangja recsegve zavarta fel álmaiból.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tomoya éjszakája viszonylag nyugodtan telt, mert egy ideje még Hana sem látogatta meg. Szerette volna már megtudni, hogy jó helyen jár-e már, vagy tovább kell mennie még, mert már kezdte komolyan unni a folyamatos vándorlást. Azonban nem magától ébredt azon a reggelen, hanem legalább 10 ébresztőóra folyamatos, és idegborzoló hangjára, ami még a holtakat is felverte volna, nemhogy azt, akinek esetleg szólt.

- Az ég szerelmére, mi ez a lárma!?

A házat megtöltötte a zavaró ricsaj, és természetesen abból a szobából jött, aminek az ajtaján a "Nayuki Szobája" felirat szerepelt.

- Remek... Minek szól egyszerre 10 ébresztő, ha nem is figyel rá?

Dörömbölni kezdett az ajtón.

- Nayuki! Oi Nayuki! Ébredj hallod, az óráid a szomszédokat is felverik!

Semmi válasz.

- Nayuki! Hallod! Na megállj! Bejövök!

Be is nyomta az ajtót, és nem is lepődött meg, hogy Nayuki úgy aludt, mint egy fadarab.

- Ez nem igaz!

Néhány villámgyors mozdulattal elhallgattatta az órákat, de Nayuki még a hirtelen csendre sem figyelt fel.

- Oi, Nayuki ébredj már, hallod?!

Megrázta a lányt, aki erre is csak annyit reagált:

- Csak még öt perc mama!
- Ne még 5 percezz itt nekem! Különben sem vagyok az anyád!

Nayukiba egyszerűen nem lehetett lelket verni, így Tomoya egy sátáni gondolatra jutott.

- Na megállj!

Egy vödörrel tért vissza nem is olyan soká, és nagy lendülettel a lányra öntötte.

- Kiyaaaagh!

Nayuki úgy ugrott fel, mint akibe villám csapott. A vödörben hideg víz volt.

- Na végre már!
- Te jó isten Tomoya! Ez jég hideg volt! Ez most mire volt jó?!

Szegény Nayuki úgy remegett, mint a nyárfalevél, és Tomoya is megsajnálta egy kicsit.

- Na öltözz már, mert már 10 perce talpon kellene lenned!
- Jójó!

Szegény Nayuki csurom vizes volt, és úgy remegett, mint a kocsonya. Rossz volt nézni is. Még Tomoya is megsajnálta, így fogta a legközelebbi ruhadarabot, és ráterítette.

- Sajnálom! Csak...
- Semmi baj... Azt hiszem ezt már régen megérdemeltem...

Nayuki még így is gyakorolt némi önbírálatot, így Tomoya csak magára hagyta, hogy rendbe szedje magát. Tomoya már a földszinten reggelizett, mikor belépett, és azonnal egy tüsszentéssel kezdte.

- Egészségedre! Csak nem kaptál el valamit?
- Nos... Inkább valaki kellemetlen ébresztőt fújt!
- Mondtam már, hogy sajnálom!

Tomoyának el kellett magyaráznia az egész helyzetet, de Akiko, ahelyett, hogy megszidta volna, inkább nevetett.

- Na ilyet sem ettem még! Ez elég találékony megoldás volt!
- Olyan gonosz vagy anya! Én nem élveztem annyira, ha tudni akarod!
- Jó-jó tudom! Sajnálom, de még Yuichi sem tudott ilyen durva módszereket kitalálni!
- Én a haveromon kísérleteztem ki otthon! Nem is tudjátok, miket ki nem próbáltam rajta a vízbe mártott kéztől a nyakba dugott hógolyóig...

Ettől már a két nő is kacagni kezdett.

- Na ez tényleg vicces lehetett!

Nayuki is fellazult végre, és miután gyorsan bekapta a reggelijét, hamarjában rohant is a dolgára.

- Akiko-san! Itt vagy?

Egy férfi hangja hasított a levegőbe, és nem is olyan soká be is nyitott az étkezőbe egy tisztes termetű, barna hajú és szemű fiatal férfi, nagyjából Tomoya kora béli.

- Yuichi, te aztán korán megjöttél!
- Nem azt mondtad az este, hogy van egy barátod, aki munkát keres?
- De igen, ő lenne az!

Tomoyára mutatott, és a két fiatal férdi most kezet rázott.

- Okazaki Tomoya!
- Aizawa Yuichi!
- Ayu férje, mi?

Yuichi szemei kipattantak, de hamar rájött, honnan tudhatja.

- Ja igen, a képzelgős fickó tegnapról!
- Na ez szép! Nem is lehetett volna őszintébb ennél!

Ayu nyilván mindent elmesélt Yuichinek a minapi találkozásukról, és Yuichi most végighallgatta Tomoya minden gondját-baját és hogy munkát keres.

- Nos, én egy nyomdában dolgozok, így talán akad valami munka neked is! Mindig van hely egy új embernek! Majd holnap megkérdezem a főnökömet, hátha tud valamit adni, ha neked is megfelel!
- Nekem tökéletesen! Csak fizessenek, ez a lényeg! Bármit képes vagyok nagyon hamar megtanulni.
- Helyes! És a várossal megismerkedtél már?
- Egy kicsit már láttam belőle.

Yuichi röviden felsorolt pár dolgot, amit érdemes megnéznie, és hogy hogyan jut el oda a leghamarabb. Emellett egy pár jó tanáccsal is ellátta a helyi dolgokkal kapcsolatban. Tomoya persze szívesen megköszönte a hasznos tippeket, és a segítséget is, és miután Yuichi távozott, ő maga is felcuccolt és elindult, hogy Yuichi tanácsira hallgatva minél jobban megismerje a hangulatos kis várost. Tetszett neki a hatalmas, sűrű erdő, ami körülvette, és a hihetetlen friss levegőt, ami az egész városban üdítette a tüdőt.

- Szép ez a hely, hiába!

Az állomás környéken járt, mikor egy fiatal nőre figyelt fel, aki egy padon ült és a földön ugrándozó madarakat rajzolta. Barátságosnak tűnt, munka közben mosolygott, és egy pillanatra sem vette le a szemét a rajzról, és a madarakról, így észre sem vette, hogy Tomoya szinte testközelbe osont hozzá, és a háta mögül figyelte, amint dolgozik.

- Igazán szépen rajzolsz!

A fiatal nő majdnem felugrott a helyéről ijedtében, de némi zihálás után megnyugodott, és felnézett Tomoyára. Szép kék szemei és rövid sötétbarna haja volt, és mikor meglátta Tomoyát kicsit még mosolygott is.

- Istenem, de rám ijesztett... Izé...
- Jajj, bocs, tudom, illetlenség volt. Okazaki Tomoya! Most költöztem ide, és... Nos, nem akartalak megzavarni, de nem tudtam nem észrevenni, milyen szépen rajzolsz!
- Ez kedves! Sokat fejlődtem az elmúlt pár évben, hála a rajztanáraimnak, és a szorgalmamnak.

Most felállt, és eltette a rajzot és a felszerelését a táskájába.

- Misaka Shiori, ha már itt tartunk! Amúgy nem baj, hogy megijesztettél, másképp megint elfeledkezek az időről.

Az óra 10 órát mutatott a fejük fölött. Tomoya úgy döntött elkíséri Shiorit, ha már úgyis mennie kellett.

- Amúgy te amolyan szabadúszó művész vagy?
- Áh nem, egyelőre munkanélküli óvónő vagyok.
- Óh, értem már! Na és hová indultál? Biztos nem két perc alatt rajzoltad azt a képet!
- A nővéremmel, Kaorival van találkám, mert állítólag sikerült munkát találnia nekem!
- A nővéreddel, mi?

Tomoyának azonnal Kyou és Ryou jutott eszébe, és ha nem is volt túl nagy, de némi hasonlóságot is vélt felfedezni Ryou és Shiori között, elsősorban a csendes természete és a nagyon kedves, halk, csilingelő hangjával kapcsolatban.

- Nézd, ott is van!

Nem volt nehéz kiszúrni a Shiorihoz feltűnően hasonlító, hosszú hajú nőt, aki az utca túloldalán integetett, mellette egy férfi állt, nagyjából Tomoya korabéli, Szőke és nem tudta pontosan miért, de csak a fizimiskájából Sunohara jutott eszébe.

- Csak nem egy pár?
- De igen... Kicsit nehezen alakulnak köztük a dolgok, de már legalább egy lakásba költöztek!
- Miért? Én azt hittem, legalábbis férj és feleség.
- Kicsit bonyolult a kapcsolatuk... Jun folyton kajtat Kaori után, de Kaori csak mostanában kezdte komolyabban viszonozni ezt az érdeklődést.

Tomoya csak nevetni tudott ezen, mert ez meg épp arra emlékeztette, ahogy Sunohara folyton a lányok, és különösen a feltűnően szép Kyou után koslatott, de elég volt egyszer elszólnia magát, és Kyou ökle mélyen az arcába ágyazódott, de igazából nem volt ez máshogy egyik más lánnyal sem, de a tény, hogy nem sokkal elköltözése előtt Youhei bejelentette, hogy ő és Sakagami Tomoyo, életének másik megkeserítője, összeköltöznek, és lehet még több is lesz belőle. Nos... Ez meglepő volt, de örült, hogy legjobb barátjának szerelmi élete végre egyenesbe állt.

- Na jó, akkor én megyek is! Szia Tomoya!
- Szia Shiori!

Tomoya végignézte, ahogy Shiori egy darabig magyaráz, majd mindhárman intettek, Tomoya visszaintett, és mindannyian mentek a maguk dolgára. Miközben a főutcán sétált végig, egy kiskutya szaladt épp felé, és egy kisfiú rohant utána, miközben kétségbeesetten kiáltott felé:

- Bácsi... Kérem, fogja meg!

Tomoya gondolkodás nélkül a kutya után kapott, és nem eresztette, míg a gazdája oda nem ért.

- Köszönöm, hogy megfogta!
- Szívesen! Egyáltalán miért futott el?
- Mert szurit kellene kapjon, és hiába olyan kedves az állatorvos néni, akkor is mindenáron elszalad előle. Pedig olyan kedves mindenkivel, még a gazdikkal is!
- Aha, hát akkor nézzük meg ezt a kedves doktor nénit!

Az a bizonyos kedves állatorvosnő egy kis rendelőben rendelt nem is olyan messze onnan. Kellemes, hangulatos kis hely, nem túl nagy rendelő, és az előtérben egy fiatal, Zöldesbarnás hajú, barna szemű nő ült, és mikor meglátta a kisfiút, és a kutyáját Tomoya társaságában, széles mosolyra fakadt, és elkiáltotta magát:

- Mai, a páciensed visszatért!
- Akkor küldd be kérlek!

Mindkét nőnek kellemes, lágyan csengő hangja volt, és az előbbi betessékelte a három jövevényt. Tomoya lefogta a kutyát, hogy ne szökhessen el még egyszer, majd mikor eleresztette, a doktornő halkan megjegyezte.

- Na ugye, hogy nem volt ez olyan rémes!

A hangja olyan volt, mint a lágy szellő. Kellemes, simogató, halk, és kicsit egyhangú, de annál több kedvesség sugárzott az egész alakjából. Sudár termetű, sportos külsejű, Lila hajú, és szépen csillogó, mélyen ülő smaragdzöld szemű. Míg az arca javarészt mozdulatlan maradt, azért az ajkain egy lágy mosoly játszadozott.

- Jól van Kenji! Jövő ilyenkor találkozunk!
- Köszönöm Szépen! Köszönj el Bota!

Bota? Milyen fura... Valamiért a kiskutya barna alapon fekete csíkos bundája Tomoyát egyébként is emlékeztette valamire, de most, hogy kimondták a nevét is, már felrémlett benne, hogy a kisfiú épp úgy tartotta kis kedvencét, mint Kyou egykor az akkor még kicsinyke Botant. Bota vakkantott, és a kisfiú már ott sem volt.

- Maga nem megy utána?

A doktornő a maga csendes hangján jól mutatott rá a lényegre.

- Ja nem! Biztos azt hitték, hogy az apja vagyok, igaz?
- Nos, nem volt nehéz, hisz úgy jöttek ide!
- Na igen... De nekem...

Tomoya nem akarta végigmondani, de a két nő kíváncsisága csak kihúzta belőle.

- Nekem kislányom volt... Egykor...

A két nő csak részvéttel teli tekintettel nézett rá, de nem faggatták.

- Én Kurata Sayuri vagyok, ő pedig a legjobb barátnőm, Kawasumi Mai, méghozzá Doktor!

Mai csak biccentett, és Tomoyának megint csak Kotomi folyton hallgatag, elgondolkodó alakja jutott eszébe.

- Ejnye... Le kéne szoknom erről a hasonlítgatásról!
- Mi?
- Áh semmi! Okazaki Tomoya!

Kezet rázott a két lánnyal, hisz jóformán egyidősek voltak. Ezek után jöhetett a mese arról, hogy hogyan jutott el ide, persze az elköltözésének okát most elhallgatta, akár Shiori elől.

- Hát, akkor jó hosszú út vezetett ide!
- Eeegen... Nos nem volt otthon maradásom, gondoltam, egy kis levegőváltozás nem árthat.
- Na de előbb olyan messzire, délre, és csak utána ide északra?
- Igen tudom, nem ti vagytok az elsők, akik ezt megkérdezitek.

Tomoyának most tűnt csak fel, hogy a rendelőnek nem volt túl sok látogatója.

- Ennyire kevés a háziállat erre?
- Áh dehogy is, csak Mai annyira jól ellát minden kis kedvencet, hogy nem is kell aggódnunk, hogy gyakori vendégünk legyen bárki is!
- Így is fent lehet tartani ezt a rendelőt?
- Persze, Mai amúgy vidékre is jár, és az erdészetben is besegít a beteg vadállatok ápolásában!
- Akkor nagyon sokrétű egy állatorvos lehetsz Mai!

Mai csak bólintott. Szokatlanul, már-már ijesztően hallgatag volt.

- Egyébként Mai mindig ilyen csendes?
- Óh, csak ha új barátot szerez! Amúgy nagyon kedves és beszédes mindenkivel!

Mai erre a tenyere élével Sayuri homlokára koppintott.

- Látod!
- Nekem ez inkább gorombaságnak tűnik!

Erre Tomoya is kapott egyet.

- Látod, téged is kedvel! Ahaha!
- Én nem ahaháznék! Te tényleg tűröd, hogy ilyet csináljon veled?
- Ne bántsd! Mainak ez a fura módja van arra, hogy kifejezze, ha valakit kedvel, még ha kicsit kellemetlennek is tűnik.
- Ahan!

Mai valóban kedves, barátságos lány volt, csak épp hallgatag. Sayuri olyan kedvesen és szeretettel mentegette őt, hogy Tomoya végre megértette, hogy a két lány szinte testvérként szereti egymást. Mikor elbúcsúzott tőlük, azért még Mai utána szólt:

- Máskor is szívesen látunk, Tomoya!

Bár ezt csak illedelmességből mondta, azért egy lágy mosolyt így is eleresztett kísérőképpen. Tomoya tényleg mindent bejárt aznap, és a végén az erdőben találta magát. Valamiért az volt folyton az érzése, hogy valaki figyeli, de akárhányszor fordult is meg, sosem látott semmit és senkit.

- Megint kezdek üldözési mániás lenni...

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy fiatal lány integet neki az erdő széléről, Vörös hajú, két oldalt copfba fogva, még tél idején is szoknyát és vékony farmerdzsekit viselt, és láthatóan arra akarta rávenni Tomoyát hogy kövesse. Tomoya nem tudta, hogy van-e értelme, de követte, míg egy domb tetején nem találta magát. Látta, ahogy a vörös hajú lány megáll egy valamivel idősebb mellett, akinek vállig érő, a végén kunkori, Vörösesbarna haja volt.

- Jól van Makoto, menj csak!
- Auuu!

A kis vörös hajú lány most Tomoyára nézett, majd elszaladt, és mielőtt még akár utána kiálthatott volna, eltűnt Tomoya szeme elől.

- Ez nem semmi... Hová lehetett?
- Mi?

A fiatal nő csak most figyelt fel rá. Először kíváncsian méregette, mielőtt még mosolyogva megkérdezte volna:

- Csak nem Makoto csalt ide?
- De igen... Azt hiszem... Ez a Makoto... Hová tűnt?
- Csak feltűnik, majd eltűnik... Elég gyakran csinálja ezt! Tudod, ő nem ember!
- Nem ember?

Tomoya meglepve nézte a nálánál kicsivel fiatalabb lányt, és elgondolkodott az egészen.

- De ha nem ember, akkor mégis mi?
- Nos ez elég bonyolult. Tudod, tavasz közeledtével ezen a réten rókakölkök szoktak játszadozni, és az a legenda járja, hogy ha ilyenkor egy ember és az egyik Rókakölyök kívánsága egybecseng, az a Rókakölyök emberré válik egy rövid időre, hogy együtt lehessen azzal az emberrel!
- Aha!

Tomoya most kapott csak észbe.

- Ja, Tomoya vagyok! Okazaki!
- Amano Mishio! Te nem idevalósi vagy, igaz?
- Ez mindenkinek azonnal feltűnik, mi?
- Nos, csak abból gondoltam, hogy nagyjából egyidősek vagyunk, de sosem láttalak még ezelőtt.
- Nos ebben van valami!

Tomoya és Mishio eközben szépen visszasétáltak a városba, és nagyon kellemes meglepetés volt az, ahogy Mishio is épp úgy megnyílt Tomoyának, ahogy mindenki más is, akivel aznap találkozott. Rá kellett jönnie, hogy ahogy megnyílt mások előtt, úgy az emberek is kedvesebbek lettek vele. Mikor aztán hazaért, Akiko már várta.

- Isten hozott Tomoya!
- Tadaima! Elég mozgalmas napom volt...
- Azt látom! Akarsz vacsorát?
- Most inkább kihagynám... Nem vagyok igazán éhes...

Tomoya persze abban is gondolkodott, hogy majd egy kis éjféli nassolásra lehet kiugrik éjjel. Nayuki kivételesen már otthon volt, és épp letette a telefont.

- Áh Tomoya, épp időben!
- Történt valami?
- Igen, Yuichi szerzett neked munkát a nyomdában!
- Remek!

Tomoya most már valamivel vidámabban kezdte meg az estét, és miközben pakolászta a dolgait, amiket előző este elfelejtett kicsomagolni, a kezébe akadt egy csomó orvosi vény. Ezt még Ryoutól kapta, aki direkt az ő kedvéért íratta fel a férjével, mikor otthon járt majdnem 4 hónappal korábban.

- Ezekre már igazán nincs szükségem!

Mikor kidobta a gyógyszerét, egy rossz szokásától is megszabadult: Nem vett be többet fölöslegesen gyógyszert, ami egy időben a rossz szokásává vált, és mintha Hana is eltűnt volna szinte ezzel egy időben. Talán mégiscsak képzelte az egészet.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Huh!

Ayu újabb álomból riadt fel, és Yuichi most kissé aggódva nyugtatgatta.

- De mégis mit álmodtál, kicsim?
- Az álomvilág... Ott jártam...
- Mármint amiben 7 évig éltél, amíg Kómában voltál?

Ayu lassan bólintott, de aggódó arcot vágott.

- De ez más... Volt ott egy kislány... Egy nagyon aranyos kislány, aki a papáját kereste...
- Ez fura...

Ayunak egy dolog jutott csupán eszébe, de erre gondolni is nehezére esett. Mit keresne épp Tomoya kislánya az ő álomvilágában?
9. Fejezet

A Köd eloszlik

Az idő szépen lassan telt még Yuki no Machiban is. Ha belegondolt, Tomoya rég nem lakott ilyen hangulatos, csendes, nyugis helyen, mint ez. A munkája a nyomdában elég nyugis volt, és persze szerzett pár új barátot is, akikkel azonban közel sem beszélt annyit, mint azokkal akiket az első napokban megismert. Különösen Shiorival, akivel szinte minden nap találkozott, hála a ténynek, hogy az óvoda, ahol most már dolgozott, épp útba esett délutánonként hazafelé. Egyik délután aztán egy meglepetés várta őt az utcán-

- Ayu? Hát te?

Ayu állt ott, és épp őt várta. Már majdnem negyedéve élt ebben a városban, és még mindig Akikoval és Nayukival osztozott a lakóhelyen, mivel még nem sikerült saját lakást találnia, de Akiko szívesen látta őt. Ayu elég gyakori vendég volt a családjával együtt, de most egyedül volt.

- Szia Tomoya! Az igazság az, hogy beszélni szeretnék veled!
- Igen? Hát, ha csak ennyi, akkor legyen!

Egy kicsit eltávolodtak, és leültek egy jó kis csendes helyen. Ayu már egy ideje beszélni akart Tomoyával, de most látta elérkezettnek az időt.

- Mondd csak Tomoya! Van esetleg egy fényképed a családodról?
- Van, de miért fontos ez?
- Csak hagy nézzem meg, és megmondom!

Tomoya két fényképet vett elő a tárcájából, amiből az egyiken ő és Nagisa szerepeltek, a másikon pedig Ushio mosolygott édesen a kamerába. Ayu elmerengve tanulmányozta a képeket, majd visszaadta őket.

- Szóval jól sejtettem!
- Mit sejtettél?
- Ezek a képek. A Feleségedet csak egyszer láttam, de a kislány... Minden egyes éjjel!
- Mi?!

Ayu szavai szinte belemarták magukat Tomoya elméjébe.

- Hogy érted, hogy minden éjjel... látod?
- Ahogy mondom...

Ayu lassan de nyugodtan elmagyarázta az álmait, amitől Tomoya arcán csak minden pillanatban egyre nagyobb lett a meglepetés.

- De... Ez hogy lehetséges?
- Először hagy meséljem el neked, hogy lettünk Yuichival egy pár, ha nem bánod!
- Tőlem nyugodtan!

"Annak idején édesanyám meghalt, mikor még alig 10 éves voltam. Mikor megtudtam, teljesen kiborultam, és elfutottam otthonról. Csak arra emlékszem, hogy a váráslónegyedben álltam a nagy tömeg kellős közepén, és csak sírtam vigasztalhatatlanul, mikor valaki odajött hozzám:

- Neked meg mi bajod? Miért sírsz?

Nem tudtam sok minden mondani, csak sírtam tovább, de ő csak nem tágított.

- Hé, ne sírj már! Hallod?
- De... De én...

Nagyon kedves volt, és tovább faggatott. Amikor felnéztem rá végre egy hozzám hasonló korú fiút láttam.

- Mondd csak, hogy hívnak?
- Ayu... Ayu...
- Mi? Ayu-Ayu? Milyen fura név ez?
- Ne-nem Ayu-Ayu... Hanem...
- Jól van na Ayu-Ayu! Várj csak itt, mindjárt hozok neked valamit, hogy megvigasztaljalak.

El is futott, és mikor visszatért, lét papírzacskó volt a kezében, amik nagyon finom illatot árasztottak magukból, és még meleg volt amit a kezembe nyomott.

- Ez mi?
- Taiyaki! Biztosan ízleni fog!

Ami azt illeti tényleg isteni finom lett volna, ha nem...

- Ez sós!
- Persze, mert teleitattad a könnyeiddel! 
- Nem baj, mert így is finom!

És tényleg nagyon finom volt.

- Most már megmondod a neved?
- Aha... Tsukimiya Ayu! És te?
- Aizawa Yuichi!
- Örvendek, Yuichi-kun!

Innentől kezdve Yuichi és én minden időnket együtt töltöttük, és mindig mindent megtett, hogy boldoggá tegyen! Minden alkalommal, mikor megígért valami, akkor kisujjas esküt is tettünk, és egyszer egy automatából még egy kis ajándékot is nyert nekem.

- Nézd! Ez a tiéd!
- Mi ez? Egy angyalka?
- Igen! De ez nem akármilyen angyalbábu, mert ennek varázsereje van! Méghozzá az, hogy teljesíti három kívánságodat!
- Komolyan? Ez tök jó!

Minden nap, amíg csak lehetett, Yuichi és én kora délután találkoztunk és este, napnyugtakor váltunk el. Minden olyan szépen alakult, mint egy álomban."

- Értem, szóval a gyerekszerelem egyszerre felnőtt szerelemmé vált, mi?
- Ez nem olyan egyszerű...

"Amikor aztán eljött az idő, amikor Yuichinek haza kellett mennie a szüleihez, úgy döntöttünk, hogy az erdőben találkozunk, ahol egy nagy kőrisfa állt, és aminek a tövében olyan sokat játszottunk együtt, hogy kineveztük a saját iskolánkká. Aznap, mivel én amúgy nagyon jól mászok fára, épp fent ültem a fa legfelső még elérhető ágán, ami vagy húsz méter magasan volt. Yuichi épp napnyugtakor ért oda.

- Ayu, hol vagy?
- Itt vagyok fent!

Végre felnézett rám, és mikor meglátott, mosolyogva emelt fel egy kis csomagot, amit búcsúajándékként hozott.

- Gyere le Ayu, hoztam neked búcsúajándékot!
- Még ne! Olyan szép a kilátás innen!
- De nagyon magasan vagy! Gyere le, mert le fogsz esni!
- Ne félj, tudok én magamra vigyázni!

Épp mikor ezt kimondtam, egy hatalmas szélroham támadt, és elvesztettem az egyensúlyomat, majd csak azt éreztem, hogy zuhanok, és egy iszonyú erejű ütést éreztem a fejemen, és rettenetes fájdalom futott végig rajtam.

- Ayu!

Yuichi mindenről elfelejtkezve futott oda hozzám.

- Ayu!
- Yuichi! Ez nagyon fájt!
- Tarts ki Ayu, mindjárt hozok segítséget!

A fejem alá nyúlt, és az arcán rettenetes ijedtség tükröződött.

- Te jó ég!
- Yuichi, ne menj! Én félek!
- Ne félj, Ayu! Csak hozok egy orvost, és...
- Yuichi...

Éreztem, hogy elhagy az erőm. Minden elhomályosult előttem, és olyan volt, mintha a fejem túl nehéznek tűnt.

- Ayu, mi van veled?
- Már... Nem fáj... Nem fáj semmim!
- Az jó, akkor megyek és hozok segítséget!
- De ugye visszajössz?
- Persze!

Minden kezdett elsötétülni előttem, és még utoljára ennyit tudtam kinyögni:

- Megígéred... ?

Még hallottam, hogy mond valamit, és a kezemet is megfogta, de minden elsötétült, és elnémult."

- Te jó ég! Ez nagyon durva! Pontosan mi történt?
- Most már tudom, hogy akkor kómába estem, és 7 évig feküdtem úgy. Yuichi közben elment a városból, és elfelejtett mindent, ami hozzám, és az itteni barátaihoz kötötte.

Tomoya komolyan sajnálta Ayut, de mivel most ott volt vele, és beszélgettek, gondolta, hogy mégis csak boldog véget ért ez az egész.

- És mi történt ez után?
- Amikor felébredtem, a vasútállomáson ültem... Nem értettem, hogyan kerültem oda, de napokig ültem ott, és mindenki csak elment mellettem...

"Azt hittem, hogy az emberek gonoszkodnak velem, de egyszer meg akartam érinteni egy kiskutyát, a kezem pedig átment a buksiján. Ekkor jöttem rá, hogy valami nincs rendben. Évekig csak bolyongtam az utcákon, és soha senki észre sem vett, de egy napon:

- Éhen halok!

Érthetetlen módon hangosan korgott a gyomrom, és ahogy az utcán sétáltam, egyre csak rosszabb volt, ami csak rontott a dolgon.

- Ez rémes... És még ezek a finom illatok...
- Csak nem éhes vagy, kislány?

Az egyik árus bácsi szólt hozzám, aki Taiyakit árult. Nem hittem el, de látott engem, és hallott engem és a gyomromat is.

- Gyere csak! Adok én neked enni! Szereted a Taiyakit?
- Imádom!

Ekkor néztem bele az egyik közeli kirakat üvegébe, amiben egy nálam sokkal idősebb lány tükröződött. Egy darabig eltartott, hogy rájöjjek, saját magamat látom, és ez volt a legnagyobb meglepetés. Aztán jött egy kóbor cica, és az árus annyira ijesztő arcot vágott, mikor megkóstolta a taiyakit, hogy én ijedtemben elszaladtam előle. Persze már akkor megkaptam a Taiyakimat, így ezzel lényegében loptam. Na nem mintha lett volna nálam pénz...

- El az útból! EL AZ ÚTBÓL!

Ahogy az utcán végigfutottam, épp az utamban állt valaki, és nem ugrott félre, így pont nekiütköztem.

- Au! Ughuu! Ez nagyon fájt!
- Még hogy neked fájt, nekem jöttél!

Ekkor néztem csak rá, és rájöttem, hogy épp Yuichiba rohantam bele."

- Szóval te és Yuichi újra találkoztatok... De hogyan? Nem azt mondtad, hogy nem tudtál megérinteni senkit?
- De igen, de az úgy volt, ha emlékszel még, hogy Yuichi adott nekem egy angyal bábot, amitől hármat kívánhattam.
- Igen, és?
- Épp ez az! Az első kívánságom az volt, hogy örökre együtt lehessek Yuichivel, és amikor ő visszatért a városba, az álomvilág és a valóság közti fel leomlott, és én átléptem rajta.

Tomoya elképedve vakarta a fejét.

- Jóóó... Azt hiszem... Bár ha jobban meggondolom, akkor ez nem olyan nagyon meglepő... Elvégre láttam már pár fura dolgot utazásaim során...
 - Na igen. Igazi csoda volt.
- De akkor még kómában voltál, nem?
- Nos igen... Az igazság az, hogy így is vele tudtam maradni. Úgy tűnik, hogy a kívánságom tényleg teljesült.

Tomoya kicsit furcsán érezte magát emiatt az egész miatt, de mosolyogva nézte Ayut, ki most zavartan babrált a ruhájával.

- Na és, hogyan ébredtél fel a kómából?
- Nos... Yuichivel maradtam volna a legszívesebben így is, de az időm lejárt, és vissza kellett térjek az álomvilágba. El is felejtkeztem az egészről, egészen addig, amíg meg nem találtuk a Kőrisfa tuskóját, amit akkor vágtak ki, mikor én leestem a magasból.

Ayu elmondta még, hogy Yuichi nem értette meg, hogy Ayunak miért kellett elmennie. Ayu egykor eltemette az angyalbábut a fától nem is olyan messze egy befőttes üvegben. Mikor Yuichi megtalálta, és Nayuki megjavította, Yuichi az angyalka szárnyas hátizsákjával visszaadta neki, és ekkor búcsúztak el, Ayu úgy hitte végleg.

- Na és mi volt a másik két kívánságod? Azokról egy szót sem szóltál.
- Nevetni fogsz a másodikon!
- Tégy próbára!
- Na jó! Az volt a második kívánságom, hogy annyi Taiyakit ehessek, amennyit csak akarok.

Ayu behúzta a nyakát, és várta, hogy Tomoya elnevesse magát, de persze ez nem történt meg.

- És ezzel mi a baj?
- Komolyan nem nevetsz ki ezért?
- Miért nevetnélek ki? Elvégre imádod a Taiyakit, nem? Mindenkinek az egyik vágya az lenne, hogy annyit kapjon a kedvenc csemegéjéből, amennyi jól esik! Nagisa is pont ilyen volt, és ezt a Dango Daikazoku dolgot vér komolyan vette. Én nem nevettem rajta, hanem támogattam ebben. Egy egész rakattal vettem neki, csak hogy jól érezze magát.
 - Ez kedves tőled! Látszik, hogy nagyon szeretted a feleségedet!
- Talán Yuichi kinevetett ezért?
- Nem, dehogy is!

Ayu most már mosolygott.

- Yuichi és én is épp ilyenek vagyunk. Mindent megtesz, csak hogy boldog legyek. Igaz ő gyakran piszkál engem, meg kinevet, ha butaságot csinálok, de mindig is ilyenek voltunk egymással, és nem is lenne az igazi, ha nem évődnénk néha.
 - Ez kedves kis dolog. És a harmadik kívánság?
- A harmadik kívánságom már nem volt ilyen egyszerű.

"Amikor Yuichivel az erdőben találkoztunk, akkor csak azért tértem vissza, hogy az utolsó kívánságomat elmondjam. Épp a fatuskó másik oldalán ült, mellette a hátizsákom, és halkan ennyit mondott:

- Én még mindig szeretlek!
- Én is téged, Yuichi-kun!
- De akkor miért mondtad, hogy nem találkozhatunk többet?

Még mindig a hóban ült, és rám sem nézett.

- Mert már elfogyott az időm! Ma is csak azért jöttem el ide, hogy elköszönjek!- Én meg elhoztam neked, amit elhagytál.

Mosolyt csalt az arcomra, mert észrevettem a táskámon lógó bábut.

- Szóval megtaláltad?
- Igen, bár kicsit nehéz volt.

Most végre feltápászkodott, és felemelte a táskát is.

- Sok bajjal járt.

Megállt velem szemben a naplementében.

- Köszönöm szépen!

Egészen hozzám sétált, és átnyújtotta a táskát, amit aztán magamhoz öleltem.

- Yuichi-kun.
- Elkéstél Ayu!
- Mi mindig akkor jövünk a mi kis iskolánkba, amikor csak jól esik, emlékszel?
- Ez igaz!

Persze, a régi szép emlékek most már éltek Yuichiban is.

- Aha!
- Újra találkozhattunk emiatt.
- Ühüm!

Nagyon gondterhelt volt az arca.

- Akkor ez most tényleg a végső búcsú?
- Aha...
- Tényleg nem maradhatsz tovább ebben a városban?
- Sajnos nem...
- Értem...

Összevonta a szemöldökét.

- Akkor... Legalább a harmadik kívánságodat mondd el!

Az angyalbábut nézte.

- Elvégre megígértem neked, hogy telesítem a kívánságaidat. Akkor legalább hagy teljesítsem a harmadikat is, mielőtt elmész!- Ja... tényleg...

Még jobban magamhoz szorítottam a táskámat.

- Köszi, hogy ilyen türelemmel vártál! Akkor a harmadik kívánságom...

Mosolygott, de az a mosoly nem volt őszinte.

- Yuichi-kun! Kérlek... Kérlek... Felejts el engem!

Erre megrándult az arca a meglepetéstől.

- Vedd úgy, mintha nem is léteztem volna!

Éreztem, hogy a saját szívemet töröm össze ezzel, de végi kellett mondanom, még ha el is sírtam miatta magam.

- Így van! Kérlek... Felejts el...

Erre már kibuggyantak a könnyeim.

- Biztos, hogy ezt akarod?

Yuichi hangja is tele volt fájdalommal.

- Biztos jó az neked, ha elfelejtelek téged?
- De én... Nincs már több kívánságom.

Csak csorogtak a könnyeim, és nagyon nehezen ment a beszéd is.

- Annyi Taiyakit ehettem, hogy talán már soha nem is lehetnék éhes...Ezért... Ezért kérlek felejts el engem!

Erre egészen hozzám lépett, és magához ölelt, és a fejemet simogatta. Én meglepetésemben elejtettem a táskámat, és zavaromban csak ennyit tudtam mondani:

- Yuichi-kun! Nem vagyok már kisgyerek!
- De még mennyire, hogy az vagy!
- Ez nem is igaz!

Csak tovább simogatott, és folytatta a leckéztetést.

- Folyton elrohansz a vakvilágba, és mindenkinek folyton csak gondot okozol!
- Ughuuu!
- Ami a legrosszabb, még a világ minden gondját-baját a válladra veszed! Egy ilyen kicsi lány, mint te!

Szorosan magához ölelt.

- Pedig nem vagy egyedül! Soha sem teljesíthetem ezt a kívánságot! Egyszerűen nem megy!

Én már tényleg nem is tudtam mit mondhatnék.

- Yuichi-kun...
- Nincs az az isten, hogy én valaha is elfelejtselek!

Annyira szívből mondta ezt, és annyira igaza volt abban, amit mondott...

- Akkor már tudom, mi lesz a kívánságom!

Lazult a szorítása.

- Az utolsó kívánságom..

Ekkor egy hatalmas szélroham támadt, és én épp ekkor mondtam ki a kívánságomat.

- Ayu, mit mondtál?

Nem értette, mit mondtam, de zavarában megint csak átölelt.

- Yuichi-kun... Ugye még mindig meleg érzés, ha átölelsz?
- Még szép, hogy az!

Az utolsó dolog volt ez, amit mondott, mielőtt:

- Ennek örülök!

- De mi történt ezután?
- Behunytam a szemem, és mikor kinyitottam, megint az állomás előtt ültem a padon. Megint az álomvilágban voltam, és a gyerek Yuichi közeledett felém. Kézen fogott, és elvitt egy helyre, ahol egy nagyon szép fiatal lány feküdt, és aludt... Jobban mondva... Én voltam az... Ez után felébredtem... A többit meg gondolom már sejted.

Tomoya megértően bólogatott, majd kicsit zavartan nézett szét, és kicsit halkabban folytatta.

- Na és mi köze van ehhez Nagisának és Ushionak?
- Tudod, nekem az óta is kapcsolatom van az álomvilággal. És nem sokkal az után, hogy te a városba érkeztél, újra ott találtam magam éjszakánként, és egy nagyon édes kislánnyal találtam magam szembe... A képen is épp ez a kislány szerepel... A feleségedet pedig egyszer láttam, csak egy pillanatra, de jól megjegyeztem magamnak... Különösen azokat a kis antennákat...

Tomoya megmosolyogta ezt az egészet, és kezdte egyre inkább elhinni az egészet.

- De... Hogyan... Nem értem...
- Tudod az álomvilág egy olyan hely, ahová az elkóborolt, és hontalan lelkek kerülnek, egészen addig, amíg nem nyugszanak meg végre, és a hátramaradt családjuk el nem ereszti őket.

Tomoya csak most értette meg, mire akar kilyukadni.

- Szóval, azt mondod, hogy Ushio és Nagisa csak rám várnak?
- Pontosan!
- De hogyan... ?
- Egy módja van, hogy eljuss hozzájuk, és ez az, ha egy nagyon mély álomba merülsz.
- És ezt hogy tudom elérni?
- Ismerek egy módot! Egyfajta hipnózis, ha úgy vesszük...
- Aha... És tudod, is, hogyan kell?
- Tudom bizony! Egy kicsit bonyolult lenne elmagyarázni, de ha bízol bennem eléggé, megpróbálhatnánk!

Tomoya kicsit habozott, de szerette volna a saját szemével látni az igazságot. Ayu magyarázata szerint az álomvilág és a mi valóságunk között Yuki no Machiban elképesztően vékony a határ, ezért léphetett ki Ayu újra a valóságba. Abban egyeztek meg, hogy szombat délután, Akiko házában kísérlik meg a dolgot. 

Szombat délután Ayu egy orvos társaságában érkezett, akit még a kórházból ismert. Csak azért kellett ez, hogy biztosan minden rendben legyen.

- Jó! Ne lepődj meg, a lényege az, hogy neked teljesen el kell lazulnod, és csak arra figyelni, amit suttogok neked!

Tomoya bólintott, és olyan kényelembe helyezte magát, amilyenbe csak lehetett. Yuichi, Nayuki és Akiko is ott voltak, csak hogy biztosan minden rendben legyen. Ayu közel hajolt Tomoyához és a fülébe suttogott. Olyan halkan, és olyan ütemesen suttogta, hogy Tomoya lényegben nem is értette mi az, csak a duruzsolást hallotta, majd szép lassan elkezdett az egész elméje elzsibbadni, és a pillái is egyre nehezebbek lettek. Ayu még egy darabig susogott, de hamarosan csak arra figyelt fel, hogy Tomoya teljesen elernyed, és már teljesen öntudatlanul fekszik az ágyon. Az elméje teljesen eltávolodott ebből a világból.

- Tomoya?

Hana meglepve látta, ahogy Tomoya közeledik felé a ködös mezőn.

- Szervusz Hana! Gondolom nem számítottál rám!
- Nem... Hiszen nem hívtalak!
- Szóval Ha itt találkoztunk, akkor te hívtál magadhoz, mi?
- Igen! Szóval megtaláltad a válaszaidat?
- Azt hiszem, igen! Egy barátom mutatta meg az utat ide, és most már tudom azt is, hogy kit, vagy mit kell keressek.

Tomoya körülnézett a mezőn.

- Szóval hogyan találom meg Nagisát és Ushiot?
- Át kell nézned a ködön!
- Igen, és ezt hogyan?

Hana megrázta a fejét.

- Magadtól kell rájönnöd! Gondolkodj, hol találod meg őket a legkönnyebben? Melyik az a hely a múltadban, ahol biztos megtalálnád őket?

Tomoya elképedve bámulta a földet, és ekkor megvilágosodott.

- Nagisát tudom... De hogy jutok el oda?
- Csak hunyd le a szemed, és koncentrálj arra a helyre, ahová vágyódsz! Ezután indulj el!
- És honnan tudom, hogy odaértem?
- Rá fogsz jönni, hidd el!

Tomoya bólintott, és lehunyt szemmel elindult előre. Hátrahagyta Hanát, és arra a bizonyos helyre koncentrált, ami összekötötte őt, és Nagisát. Hirtelen a hó csikorgása kövesút kopogásává vált, és mikor kinyitotta a szemét, ott találta magát a domb lábánál, ahol a cseresznyefák szirmai záporesőként hullottak alá. Ott állt a csöppnyi, angyali lány, maga előtt tartott kézzel, iskolás egyenruhában, kezében iskolatáskával. Tomoya egész közel ment hozzá, és még mielőtt megszólalhatott volna, ő megelőzte:

- Anpan!

Nagisa alakja megremegett a meglepettségtől. Tomoya tudta, hogy nem számított rá, hogy valaki megszólítja. Épp ahogy azon a napon.

- Mondd csak! Szereted te ezt az iskolát? Mert én nagyon-nagyon szeretem! Ide járnak a legszebb lányok, és itt lelheti meg az ember a legjobb barátokat!

Nagisa láthatóan nagyot nyelt.

- De félek, ez egyszer véget ér! A Boldog és szép pillanatok, a felejthetetlennek tűnő emlékek megfakulnak és szép lassan eltűnnek, és akkor már semmi nem lesz itt, amit szerethetnék!

Nagisa hitetlenkedve fordult meg, és mikor meglátta Tomoyát, az arcán hihetetlen öröm ömlött el.
- To-Tomoya-kun... ?!

Tomoya csak kitárta a karjait, és Nagisa sírva rohant hozzá, hogy átöleljék egymást.

- Nagisa!
- Tomoya-kun! Annyira hiányoztál!
- Te is nekem kicsim!

Tomoya annyira örült, hogy végre újra magához ölelheti az imádott feleségét, de egy valami hiányzott.

- Hol... Hol van Ushio?
- Ushio? Hát ő is itt van?

Tomoya keserűen bólogatott, és elmesélte Nagisának, mi történt pontosan.

- Istenem, ez rettenetes...

Nagisa lehorgasztotta a fejét, és egy darabig töprengett.

- De... Hogy kerülsz ide?
- Egy barátom vezetett ide, aki látott téged is, és Ushiot is álmában!
- Otthon?

Tomoya kicsit zavartan nevetett.

- Ja nem... Izé... Szóval... Ushio halála után... Világcsavargó lettem... És most a távoli északon vagyok valójában, egy hangulatos kis városban!
- Értem... Szóval Ushiot keresed... Hogy elbúcsúzz tőlünk?

Tomoya keserűen bólogatott, de Nagisa megfogta a kezét.

- Ne légy ilyen szomorú! Gyere, keressük meg akkor!

Nagisa most is épp olyan volt, mint mindig, nem is törődött semmi mással, csak Tomoya vágyaival.

- Tudod, hol kezdjük a keresést?
- Csak azt tudom, hogy ott kell keresnünk, ahol minden elkezdődött...
- Otthon, a lakásban?
- Nem... Hanem...

Tomoya most világosodott meg.

- Hát persze! Tudom már!
- Akkor vezess!

Tomoya bólintott, és lehunyt szemmel indult el előre. Egy pillanatban még a virágszirmok hullottak rá, a másikban már pokoli meleget érzett, és madárcsicsergést hallott a távolból, valamint tücsköket ciripelni. Mikor kinyitotta a szemeit, Nagisa és ő kézen fogva álltak a gyönyörű virágos rét szélén, épp ott, ahol a nagyanyjával is alig 2 évvel korábban. Ott volt akit kerestek, egy matrózruhás kislány térdelt a magas fűben, a hajában virágszirmokkal, és egy játékrobottal játszott, miközben gyönyörűen mosolygott, és halkan beszélt is a robothoz.

- Látod, Robot bácsi! Újra együtt vagyunk!

Nagisa elbűvölve nézte a csodaszép kislányt, aki szinte lehetetlen mértékben hasonlított mindkettőjükre. A szemei, a hajszíne és az arca formája az anyukájáé, a haja állása, és az arca mimikája viszont Tomoyáé.

- Istenem... Hát ilyen szép kislány lett Shio-chanból?
- Hát még ha ismernéd a személyiségét!

Tomoya a szája elé emelte a kezeit, és elkiáltotta magát:

- Ushio! Megtaláltad már?

A kislány meglepetésében megállt, és elejtette a robotot. Lassan megfordult és a szemei egyre nagyobbra nyíltak, mielőtt széles mosolyra fakadt volna, és szinte sírva nevetve rohant Tomoya felé:

- Papa!

Szinte repült az apja kitárt karjai közé, és hosszasan csak ölelkeztek, miközben a kislány örömében sírva csak folyton azt hajtogatta:

- Papa! Apukám! Végre itt vagy!

Nagisa is megkönnyezte ezt a szép jelenetet, és Tomoya is épp úgy zokogott, mint a kislány, és olyan erősen ölelte magához, ahogy csak tudta, anélkül, hogy fájdalmat okozna neki. Mikor elengedte Ushio Nagisa felé fordult, és megint óriási meglepetés jelent meg az arcán, majd szép lassan közelebb lépkedett hozzá.

- Ma-Mama?

A szemeiben öröm és hitetlenség játszadozott egyszerre, de Nagisa lehajolt hozzá, és magához ölelte, majd a karjába ölelte, miközben a kislány a kis arcát az övéhez szorította, és boldogan nevetett, miközben a szemeiből megint csak folytak a könnyek.

- Anyukám!

Tomoya most már csak mosolyogva nézte őket. Mikor Nagisa letette, akkor már kénytelen volt megszólalni, és most is leguggolt a kislányához.

- Ushio... Mondanom kell neked valamit!
- Mit?
- A mama most azért jött ide, hogy magával vigyen téged!

Ushio arcán a meglepetés hirtelen szomorúságra fordult.

- De miért?
- Mert én nem mehetek veletek... Én azért jöttem ide, hogy elbúcsúzzak tőled és tőle is!
- De én nem akarok menni! Veled akarok maradni papa!

Ushio odafutott az apjához, és belé csimpaszkodott, nem akarva elengedni őt. Tomoyának a szívét ha kiszakították volna, az nem fáj ennyire, de muszáj volt.

- De igen kicsim! Muszáj!
- De miért?

Ushio és Tomoya is sírtak, és a férfi még egyszer magához ölelte a kislányt.

- Mert ott egy jobb hely vár már, ahová mentek! Sok más gyerek is ott lesz, akikkel együtt játszhatsz! nem leszel már egyedül!
- De én akkor sem vagyok egyedül, ha csak veled vagyok!- Tudom, de én akkor is azt szeretném, ha vele mennél!

Ushio lassan kibontakozott az apja öleléséből, és még mindig könnyes szemekkel, de bólintott.

- Jól van! 
- Ne félj! Találkozunk még! Egy napon megint együtt leszünk, addig pedig majd a mama vigyáz rád!

Ushio szipogott, és még utoljára egy nagy puszit nyomott Tomoya arcára, aki most zokogva engedte el a kicsi kezeket, és anya és lánya most már megfogták egymás kezét.

- Még találkozunk! 
- Igen!

Nagisa és Ushio alakja most szép lassan eltávolodott tőle a levegőben szinte lebegve, és Tomoya addig integetett nekik, míg még látta őket, és ők utoljára visszaintegettek, mielőtt Fénygömbökké váltak, és eltűntek a messzeségben. Tomoya keservesen zokogott, és megint a hideg, szeles, ködös mezőn találta magát.

Ayu és társai minden apró mozzanatot figyelemmel követett, ami csak Tomoya arcán lejátszódott. Először mosolygott, utána hosszasan csak könnyezett.

- Biztos, hogy minden rendben van?

Nayuki kérdésére Ayu csak bólintott.

- Igen! Tomoya tökéletesen átlépett az álomvilágba!
- De mikor ébred majd fel?
- Majd ő tudja, mikor jön el az ideje, nekünk csak türelemmel kell várnunk!

- Elmentek hát!

Tomoya számított rá, hogy előbb-utóbb Hana is megjelenik, de ezúttal egy felnőtt fiatal nő hangját hallotta, és ahogy megfordult, egy egészen más Hana állt mögötte, aki már szinte felnőtt volt, és Tomoya most már pontosan tudta, miért volt neki olyan ismerős. A kezében Ushio játékrobotját tartotta.

- Hana... Nem... Nem is igazán tudom hogy hívjalak! Van benned Ushio, Nagisa...
- Nem csak ők!

Hirtelen Hana alakja egyre több külön alakra vált szét, amin Tomoya már meg sem lepődött: Ushio, Nagisa, Kyou, Ryou, Kotomi, Misae, Kouko, Sanae, Fuko, Akio, Sunohara, és az összes többi barátja vette őt körül.

- Hát persze! Az összes barátomból volt benned valami, ami különlegessé tett téged! De hogyan, hiszen amikor először láttalak kisgyerekként, még nem ismertem ezeket az embereket!
- Ez azért van, mert a kihalt világ a magányos kislánnyal abban a pillanatban elpusztult, hogy Ushio meghalt!

A sok alak újra eggyé olvadt, és Hana közelebb lépett Tomoyához.

- Akit magad előtt látsz, azt te magad alkottad meg! Ezek az emberek, akiknek az adottságaival felruháztál engem, mind-mind fontosak, és kedvesek számodra, ezért lettem én olyan, amilyen.
- Már értem! Szóval azért kellett erre az utazásra elindulnom, hogy olyan emberekkel találkozzak, akik a barátaimra, és a családomra emlékeztetnek, és kitaláljam, ki vagy?
- Ezért is, és hogy megtaláld a lelki békédet!

Tomoya már értette, de Hana most még közelebb jött, és halkan még ennyit suttogott:

- De egy valamit még szeretném, ha látnál! Kotomi mesélt neked a párhuzamos világokról, igaz?
- Igen! De miért?
- Tudod, mi a közös az összes a tiéddel párhuzamos világban?
- Nem, de gondolom megmondod!

Hana bólintott, és most szorosan átölelte Tomoyát:

- Te vagy az, mert valamilyen módon minden világban ott voltál, vagy vagy a mai napig is!

Ahogy ezt végigmondta, Tomoya szemei előtt egy hihetetlen, szinte filmbe illő jelenetsor játszódott le:

- Az első világban Tomoya Sakagami Tomoyoval találta meg a szerelmet, és Nagisával soha nem is törődött eléggé.
- A Második világban Kotomi Szülei nem haltak meg, és végül Tomoya és Kotomi másik iskolába jártak, majd el is vette feleségül, és 2 gyermekük is született.
- A Harmadik világban Kyou egyke gyerek volt, és Tomoyával boldogan élték le az egész életüket együtt, sok-sok gyerek és unoka vette őket körül.
- A Negyedik világban Tomoya meg sem született, mert az édesanyja sajnos elvetélt, de született egy öccse, aki sajnos sosem találkozott Nagisával, vagy bármelyik másik barátjával.
- Az ötödik világban Tomoya apja halt meg, és Tomoya Tokyoban élt, ahol 21 éves korában találkozott a fiatal Nagisával, aki színésznőként futott be szép karriert, míg ő kosárlabdázóként.- A hatodik világban Tomoya lányként született, és Nagisa volt a fiú, de a történetük épp olyan szomorú volt, mint itt.
- A hetedik világban Ryou volt a szívszerelme, és a boldogságuknak egy kellemetlen válás vetett véget.
- A Nyolcadik világban Tomoya és Ushio tovább éltek, de Tomoya egy súlyos baleset miatti agysérülés miatt súlyos agysérülést szenvedett ami miatt az élete nagy részét ágyhoz kötve kellett leélje. Ushio viszont lediplomázott, és orvos lett.
- A Kilencedik világ volt viszont a legszebb: Tomoya, Nagisa és Ushio boldogan éltek, és még született egy kisfiú is a családba.
Ezek után a kép megszakadt, és Tomoya felébredt.

mikor magához tért, Tomoyát új barátai vették körül, és az orvos gyors vizsgálata után megállapította, hogy teljesen rendben van mindene. Ayu aggódva hajolt közelebb hozzá, és óvatosan kérdezte meg:

- Mit láttál?

Tomoya előbb zavarodottan nézett körül, majd mikor minden kitisztult, végre elmosolyodott.

- Vége van! Elbúcsúztam... A Múltamtól! Elbúcsúztam a családomtól!

Ayu és a többiek némi megnyugvással hallották ezt, és mindenki izgatottan vette körül Tomoyát, hogy hallják, mi mesélnivalója van, miután ilyen kalandos álmokat élt át. Mikor Tomoya a végére ért, mindenki a könnyeivel küszködve bólogatott, Yuichi pedig megjegyezte:

- Akkor már értem, miért könnyeztél álmodban!
- Akkor most már minden rendben lesz veled?

Tomoya bólintott.

- Igen, és elhatározásra jutottam!
- És Mire?
- Hazamegyek!

Mindössze néhány napon belül Tomoya mindent elintézett: felmondta az átmeneti állását, felvette az utolsó bérét, felcuccolta mindenét, amilye csak volt, és ezúttal a barátai nem hagyták, hogy magának vegyen jegyet.

- Biztos, hogy nem baj, hogy nektek kell kifizetni a jegyemet?
- Persze, hogy nem! Valami kell, hogy otthon elindulj az újrakezdett életeddel!

Yuichi és Ayu még utoljára megölelte Tomoyát, és a többiek, akik összegyűltek hogy elbúcsúztassák szintén elköszöntek tőle, Tomoya még visszafordult, mielőtt felszállt volna a vonatra:

- Nagyon sokat köszönhetek nektek! Hálás vagyok nektek!
- Csak menj haza, és éld újra az életedet!
- De néha azért látogass meg minket!
Tomoya mosolyogva bólintott, és miután felszállt a vonatra, szépen elhelyezkedett, és integetett a barátainak, amíg csak látta őket. Irány újra dél, és vissza a régi, hátrahagyott élethez.

10. Fejezet

Mégis szép az élet

Tomoya eltűnődve ült a vonaton, ami lassanként közeledett az első úticélja felé. Az első célja ugyanis még nem Hikarizaka volt, hanem egy kis kitérőt vett, hogy meglátogassa az apját, és a nagyanyját.

"- Na és, mi volt a harmadik kívánságod?
- Akkor, mikor az utolsót kívántam, a barátaim közül sokan kórházban voltak, sérülések, vagy betegség miatt. Akiko-san is kómában feküdt, miután elütötte egy autó. Az volt a kívánságom, hogy mindenki újra egészséges és boldog legyen!"

- Ayu, te igazi barát vagy!

De Tomoyának végre szintén leesett, hogy a barátai azok, akikre a leginkább szüksége van. Hana eltűnt, az álomvilág összeomlott újfent, és nem kellett már azon törje a fejét, hogy miért: Meglátta a valóságot abban a látomásban, amit a nem sokkal az után eltűnő Hana mutatott meg:

- Nélkülem is van világ, de én nem vagyok semmi a barátaim és a családom nélkül...

Talán Naoyuki maga is meglepődött, mikor a fia felhívta őt telefonon, és bejelentette, hogy a virágos rétnél fog várni rá.

- Nahát, Tomoya, te itt?
- Apa!

Tomoya és az apja összeölelkeztek, ami az első alkalom volt nagyon hosszú ideje. Naoyuki csak öregedett az elmúlt másfél évben, de Tomoya is skat változott: Szakált növesztett, és a haja is hosszabb lett valamennyivel, mint volt.

- Te jó ég, Fiam, hát hogy nézel te ki?
- Tudom, mint egy csöves... Pedig nagyon jó dolgom volt, bármerre mentem eddig!

Naoyuki bólintott, mert a fiának az ábrázatán kívül mindene makulátlan volt. Tomoya szépen sorjában elmesélte, mi minden történt vele, amióta nem találkoztak, és miközben a lenyugvó Július eleji nap fényében ott ültek a mező szélén, mindketten mélyen belül örültek, hogy újra így beszélgethetnek. Naoyuki most egy kulcsot vett elő.

- Nos, gondolom ennyi kaland után erre szükséged lesz!

Tomoya elvette tőle a kulcsot, és azonnal felismerte a régi ház kulcsait.

- Nem hittem, hogy magaddal hozod!
- A fiam vagy, mégis mirt jönnél ide? Elvégre amikor északnak indultál, nem jártál itt.

Tomoya megértette, mire akar ezzel célozni, de hirtelen halk léptek zajára lett figyelmes, amik egy ismerős pár lábhoz tartoztak.

- Tomoya-dsan, hát tényleg te vagy az?

Shino volt az, Tomoya nagymamája, aki szintén csak öregedett egy keveset az utolsó találkozás óta, holott az még 3 éve sem volt. Tomoya most szó nélkül odalépett hozzá, és átölelte, csak némi hallgatás után szólalt meg végre:

- Nagyi! Hazajöttem!
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Két nappal később Tomoya már Hikarizakában szállt le a vonatról. A város tovább szépült, és tovább bővült, de még mindig megismerte a régi utcákat és a régi házakat. A dombot is látta a Cseresznyefákkal, sőt, most gyönyörű Mezei virágokkal érkezett a csendes kis zugba a fák alatt.
- Nagisa, Ushio! Tadaima!

Elhelyezte a gyönyörű virágokat az egyik vázában, majd halkan elmondott egy imát, mielőtt folytatta volna.

- Nagisa... Hazajöttem, és most végleg!

Megsimogatta a kislány képét.

- Ushio! Tudod, honnan hoztam ezeket a virágokat? A kedvenc helyedről! A dédi az üdvözletét küldi mindkettőtöknek!

Elgondolkodva mesélt el mindent a néma síroknak, és észre sem vette, hogy valaki épp mögötte áll és várja, hogy bfejezze. Mikor megfordult, megdöbbenve találta magát szembe Ryouval.

- Ryou?
- Tomoya!

Ryou szinte önmagából kikelve ugrott Tomoya nyakába és örömében körbecsókolta.

- Istenem! Itt vagy! Megvagy! Visszajöttél!
- Igen-igen, csak hagyd, hogy levegőt kapjak!

Ryou erre elszégyellte magát, és elengedte.

- Jajj, bocs, gyakran elfeledkezek magamról... Pláne, ha rólad van szó!
- Ryou... Te férjnél vagy, és már gyerek is van... Jobban oda kellene figyelned! a Legutóbb is mikor találkoztunk ugyanez történt, és ami még rosszabb, akkor még jó formán szerelmet is vallottál!

Ez valóban így volt. Ryou őszintén bevallotta Tomoyának, mit érez, mikor legutóbb, épp itt találkoztak. Akkor adta Ryou Tomoyának a recepteket is, amit most Tomoya előkotort, és átnyújtott a pironkodó lánynak.

- Tessék, ezeket visszaadom!
- Nem váltottad ki őket?
- Nem! Nem kellettek! Még akkor kidobtam a gyógyszer maradékát a kukába, mikor északnak indultam!

Ryou meglepve nézett most Tomoyára.

- Úgy érted, már nem kell?
- Nem! Kami óta teljesen tünetmentes vagyok! Nem tudom hogyan, de úgy látszik elmúlt...

Bár ez teljességgel lehetetlennek tűnt, de Tomoya mégis meggyógyulni tűnt. Ryou örömmel vette vissza a recepteket, és most már mosolyogva folytatta.

- És, a többiekkel találkoztál már?
- Még nem. Most szálltam le szinte a vonatról!

Ryou látta a hatalmas csomagokat is.

- Tehát ez mind a tiéd?
- Igen... Nem semmi, ahhoz képest, hogy egy kézipoggyásszal indultam, mi?
- Hát nem semmi! És, van hol laknod? Mert nálunk van egy szabad szoba!
- Nem-nem! Van saját otthonom, emlékszel?

Meglengette a régi ház kulcsait, mire Ryou mosolyogva bólintott.

- Akkor megnyugodtam! Javaslom egyébként, hogy Kyou-t utoljára hagyd! Nagy meglepetés vár!

Tomoya nagyot nézett ezen, de Ryou nem volt hajlandó elmondani, mi az, mivel ez meglepetés volt. Tomoya nem is tartotta fel a kedves leendő doktornőt, hanem ment is tovább, és hová is vezethette volna az útja, mint a régi lakásához. Nem is értette, miért nem volt még kedve oda menni.

- Jövök már, jövök!

Sunohara hangja kicsit zaklatott volt, miközben nagy dérrel dúrral közeledett az ajtóhoz, miközben Tomoya gyerekhangot is hallott.

- Ne, Mitsuo, az ég szerelmére, csak a hajamat ne!

Mikor az ajtó kinyílt, Tomoyának kedve lett volna hahotázni, mert Sunohara lényegében egy szál gatyában nyitott ajtót, a nyakában pedig a még csak alig pár hónapos kislánya lógott, aki a haját cibálta.

- Ne már Mitsuo!

Ekkor nézett fel csak Tomoyára, aki most is majd megpukkadt.

- O-Okazaki... ?!

A meglepetésen hirtelen felülkerekedett az öröm, és be is tessékelte a barátját, akiról isten tudja, mikor látott utoljára.

- Gyere, gyere csak be! Tomoyo, találd ki, ki jött!
- Csak nem valamelyik koll- ? Tomoya?

Tomoyo szemeiben a meglepetés épp akkora volt, mint a férjéében. Perceken belül már a nappaliban ültek, és Tomoya örömmel látta, hogy a lakás jó nagyot változott: Makulátlan rend, frissen meszelt falak, és isteni illatok minden felé.

- Tomoyo, te még mindig egy istennő vagy a főzés terén!
- Elhinnéd, ha azt mondom, hogy ez Youhei főztje?

Mitsuo most Tomoya ölében ült, és a szakállát cibálta.

- Nem fáj? - Dehogy is! Már megszoktam, hogy kisgyerekek rángatnak minden felől. Az igazság viszont az, hogy már le kellene vágnom...
- A fürdő szabad, csak nyugodtan!

Tomoya kicsit megütközött ezen a kedvességen, de végső soron annak írta fel, hogy ez a lakás egykor az övé volt, és most mivel kedves barátai laknak itt, így szívesen látott vendégnek számít a fürdőben is. Alig félórán belül már kész is volt, és frissel borotválva, és némi nyírás után lépett vissza a Sunohara házaspárhoz, akik épp a fotókat nézegették, amiket magával hozott.

- Ez hihetetlen! Ezeket mind te csináltad?
- Nem, néhányat a barátaim, akiktől a gépet kaptam. Most is ott pihen a táskámban.
- Ez csodás. Annyi suép helyen jártál!
- Igen, és elég sok nagy és érdekes kalandban volt részem, aminek szerintem a felét sem hinnétek el!

Ettől függetlenül persze még elmondta az egészet, amin Youheinek a földig hullott az álla, pláne az álomvilág résztől, Tomoyo viszont csak mosolyogva hallgatta, és még meg is könnyezte itt-ott.

- Ez nagyon szép... Annyira... Hihetetlen... De szép!

Tomoya nem sokkal később el is köszönt és irány haza végre. Hamarjában ledobta a dolgait az előszobában, és már ment is tovább. A következő megálló az óvoda volt, ahol Mei is csak tovább küldte, mondván, hogy Kyou már biztos tudja, hogy jön, így majd később beszélgetnek, de örül a viszontlátásnak. Miközben épp a Furukawa pékség felé tartott, egy pillanatra felsandított és épp meglátta kedves barátját, és volt kollégáját, amint egy amatőrrel veszkődnek az oszlop tetején.

- Óvatosabban, hallod! Ez nem játék, egy rossz mozdulat, és a nyakad szeged, de akkor én is!

Yoshino Yusuke szinte forrt a méregtől.

- Hol vagy ilyenkor Tomoya?
- Szívesen segítenék, de sajnos nem vagyok beöltözve!

Yusuke hátrasandított, és eláradó mosollyal látta Tomoyát az oszlop aljánál.

- Na nézd! Emlegetett Szamár! Máris lent leszünk!

És alig egy perccel később valóban lent volt a földön és összeölelkeztek Tomoyával.

- Isten hozott itthon te csavargó!
- Kösz! Remélem komolyan gondoltad, amit dafent mondtál!
- Viccelsz? A helyed még most is szabad!

Abban maradtak, hogy átadja Koukonak, és a kisfiának Tomoya üdvözletét, és Tomoya már tovább is ment. Mikor a pékség elé ért, még utoljára megállt, hogy egy nagy levegőt vegyen.

- Na jó! Remélem nem fognak azonnal a torkomnak ugrani... Elvégre másfél éve egy mukkot sem hallottak rólam...

Ekkor nyílt az ajtó, és ki más, mint Sanae rohant ki rajta, nyomában a férjével.

- Ne Sanae! Esküszöm nem akartam! Én Imádlak, csak gyere vissza!

Észre sem vették Tomoyát, holott lényegében majdnem átestek rajta. Tomoya erre csak megcsóválta a fejét, és szépen besétált a boltba, de ami bent várta:

- Ez nem igaz! Fuko?

Valóban ő volt. Fuko ugyan most egészen máshogy ölözködött, és a külseje is megváltozott amióta utoljára látták egymást, de így sem volt nehéz ráismerni. Most kötényt és sütőkesztyűket viselt, miközben a pékség belsejéből előhozta a friss péksüteményeket a sütőből. A Haja a szokásos hosszúra engedett és a végén szalagal összefogott helyett most lófarokba kötve, és a meglepetés csak az ő részéről volt nagyobb.

- Tomoya? Te vagy az?!

Szinte eldobta a kezéből a tálcát, de amilyen szerencséje volt az asztalon landolt, de nem mielőtt Tomoya nyakába ugrott volna. Tomoya megpörgette a levegőben a még mindig kislányos lányt, és csak akkor rakta le, mikor egy erélyes hang megszólalt a háta mögött.

- Ejj már! Mit jelentsen ez Fuko, munkaidőben ne fogadd...

Akio szemei ugyancsak kipattantak, mikor meglátta a vendéget:

- Ez nem igaz! T-T-Tomoya?!!!!

Sanae és Akio szinte önmagukból kikelve rángatták be a házba a vejüket a házba, és addig nem eresztették, míg el nem mesélt mindent arról, hogy hogy került haza.

- Na és Fuko?

Fuko most teát tett le mindenki elé, és csatlakozott a társasághoz. Valójában nem is volt olyan bonyolult az ő jelenlétének magyarázata:

- Én itt lakom!
- Hogy mi?!

Akio és Sanae kicsit zavartan vakarták a fejüket.

- Nos az úgy volt...
- Majd én Akki-san!
- Akki-san... ?

Akio kicsit közelebb hajolt Tomoyához és bizalmasan megsúgta:

- Csak Azért engedtem meg neki, hogy így hívjon, mert Ushio barátja volt, de megnyúzlak, ha bárkinek elterjeszted!
- De hisz Ushio folyton így szólított mindenki előtt!
- De az más volt!

Fuko most megköszörülte a torkát, hogy visszakapja a szót, mivel Akio már kiabált a végén.

- Na szóval! Az úgy volt, hogy Kouko-éknál jött a baba, és én úgy éreztem, hogy kicsit már a terhükre lennék, így úgy döntöttem, elköltözök tőlük...
- És ők ezt csak úgy hagyták?
- Először vissza akartak tartani, de én nem hagytam magam! Reggelre összecuccoltam, és eljöttem tőlük.

Ez meglepő kis történet volt, de innen Sanae vette át.

- Éhségében ide vetődött hozzánk, és mi beogadtuk, cserébe nekünk dolgozik.
- Na igen, néha jól jön ha itt van, és nem marad üresen a bolt.

Akio és Fuko sokat sejtető biccentéssel intettek Sanae felé. Tomoya tudta nagyon jól, miről szól ez az egész Fuko kicsit szégyenkezve húzta be a nyakát.

- Ugye... Nem baj, hogy Nagisa szobájában lakok?

Tomoya kicsit zavartan nézte Fukot, de aztán megsimogatta a lány fejét, mire az csak zavartan mosolyogni kezdett.

- Ha megengedték, akkor én miért bánnám? Annak idején Ushio is ott élte a kis életét... És te...
Tomoya nem fejezte be, mert nem akarta megszégyeníteni a lányt.
 - Szóval te mégis csak közel álltál Ushiohoz.

Fuko boldogan bólintott, és óriási öleléssel köszönte meg ezeket a kedves szavakat.

- Kotomi visszament Amerikába, igaz?
- Igen, de minden héten hazatelefonál, remélve, hogy itthon vagy. Akarod, hogy legközelebb megadjam neki a számodat?
- Persze! Az apám régi házának számát tudjátok még?

Akio és Sanae egymásra néztek, de hamar megértették az okokat. Tomoya nem sokkal később elhagyta a Furukawa házat, és végre Kyouhoz indult. Nem ok nélkül vette őt utolsónak, és csak nagyon nehezen ért el a kis tömbház elé, de mielőtt felcsöngethetett volna, észrevette, hogy valaki ül a padon nem olyan messze a bejárattól, és a Viola színű haj haj sokat sejtetett, de ami meglepte, az a babakocsi volt, amit ringatott, viszont a gyereksírás arra utalt, hogy nem sok haszna van.

- Ssssh! Jól van kicsim! Ejnye de rossz kedved van ma!
- Talán csak fel kellene venned, mert a közelségedet igényli!

Kyou megdermedt az ismerős hangra, és mikor megfordult a szemeiben a remény és a meglepetés csillogott. Mikor meglátta vágyai férfiját, azokba a szemekbe könnyek szöktek de visszafogta magát, és utat engedett neki, hogy ő maga, mint elvileg gyakorlott apa felvegye a kilenc hónapos kislányt.

- Nahát, igazi kis szépség!

A kislánynak hatalmas kék szemei voltak, ami talán Kyou-n keresztül Ryoura ütött. A ritkás kis hajacska, ami a kis buksiján nőtt pedig inkább a közép zöldeskékre hajlott, ami furcsa volt.

- Igazán szép kislányod van Kyou!
- Honnan veszed, hogy az én kislányom?
- Csak az arcából, és a szemei állásából... De ez a hajszín?
- A Papájától örökölte.

Tomoya leült a padra és a kicsit, aki most megnyugodott, a térdére ültette, és arccal a világ felé ültek mindketten.

- Nagyon szép ez a kicsi lány. Mondd csak, hogy hívják?
- Na... Nagisának...

Tomoya szemei kikerekedtek.

- Ez... Wow.. Kedves gesztus tőled... De miért?
- A papája miatt... Tudod...

Kyou rövidebbre nyíratta a haját, és a szalag is hiányzott belőle. Most a haját birizgálta idegességében.

- Mert... Az az igazság... Hogy...

Nagyon nehezen bökte ki, de Tomoya elé vágott.

- Szóval férjnél vagy?
- Dehogy vagyok!

Kyou egyre idegesebb lett.

- De akkor ki az apja?

Kyou erre megkattant, és kikiabálta magából.

- Te! Te vagy az apja te ütődött!

Tomoya óriásit nézett erre, de az egész szépen kezdett öszeállni.

- Vagyis azon az éjszakán... ?
- Pontosan!

Kyou most leült és az arcát a tenyerébe temette.

- Amikor másnap reggel felébredtem és nem voltál ott, azt hittem, eszemet vesztem! A síron töltöttem ki a mérgemet, aztán hónapokig egyik barátunkkal sem akartam találkozni... Csak a pocakom kezdett el gyanúsan nőni, meg az egyéb jelek, és mikor az orvos megmondta...

Kyou már sírt. Nyilván megviselte az egész őrület Tomoya távozása után.

- Amikor itt jártál Szeptemberben, a levél elolvasása után nem sokkal kezdtem el vajódni... Tomoyo vitt be a kórházba, és nem tudtam, hogyan mentegessem magam, miért nincs ott az apa!

Tomoya maga is bűnbánóan sütötte le a szemét, mivel azon a napon lényegében majdnem átestek egymáson az utcán, csak Kyou nem ismert rá a megváltozott külseje miatt.

- Kyou... Én...
- Nem! Tudod mit? Felejtsd el!

Kyou felpattant, és a kicsit visszavete Tomoyától, majd egyszerűen elindult be a házba. Tomoya nem ment vissza a Furukawa házba, hanem telefonon udvariasan elnézést kért, és inkább hazament. Otthon nem tudta, mit kezdjen magával, és csak járkált fel-alá a szobák között. Megállt az ő régi szobájánál, és egy kis ideig azon tűnődött, hogy talán át lehetne alakítani gyerekszobává, a Fürdőt kibővíteni, a konyha felszerelését lecserélni, az egész házat kimeszelni, hogy szép tiszta és új legyen...

- Már tervezgetek, de Kyou meg utál... Miért vagyok én ilyen hülye?

Órákig forgolódott az ágyban is, és nem tudta kiverni a kislány gyönyörű mosolyát, az édes kis hangot, amin gügyögött, a sikoltását, miközben valamin nagyon jól szórakozva fickándozott a kezei közt...

- Nem hiszem el! Ennyi szerencsétlenség után... Megint apa lettem!

Erre a gondolatra már nem bírta tovább, és felpattant. A telefonhoz ugrott, és azonnal tárcsázta Kyou számát, amit még akkorról ismert, amikor még Ushio óvónője volt. A vonal azonban nem csörgött ki, foglaltat jelzett.

- Talán félre rakta... Nem akar beszélni velem... De akkor is!

Visszabújt a ruhájába, és elidnult, méghozzá futva Kyou lakása felé. Maga sem értette mi, de elemi erővel repítette előre. Nem is jutott olyan messzire, mindössze néhány tömbnyire, mikor meglátta az ismerős, Viola hajú lányt, aki szintén megtorpant mikor észrevette, ki közeledik felé. Megint elindultak egymás felé, és mikor találkoztak, mindketten tárt karokkal fogták fel a másikat. Kyou sírt, Tomoya pedig halkan esengett a bocsánatáért.

- Kyou... Kérlek bocsáss meg! Én... Sajnálom! Nem akarom ezt tovább! Egy családot már elvesztettem, nem akarok még egyet elveszteni!

Kyou csak a fejét rázta.

- Hol a fenében voltál amikor telefonon akartalak keresni?
- Te engem? Én téged! Azt hittem félre raktad!
- Akkor valami kapcsolási hiba lehetett!

Idegesen nevettek mindketten, de mikor szétváltak végre, Tomoya megfogta a lány kezeit, és mélyen a szemeibe nézett, amik csillogtak a könnyektől.

- Kyou! Mit szólnál, ha megpróbálnánk ezt még egyszer?

Kyou nagy nehezen letörtölte a könnyeit, és először nevetett, majd hirtelen megkomolyodva válaszolt.

- Ha tudnád, mennyit vártam erre a kérdésre!

Tehát nem volt kérdés többé. Tomoya eleinte csak hetente kétszer láthatta a kislányt, miközben kitartóan udvarolt az anyjának. Mikor a kislány betöltötte az egyéves kort, összeköltöztek végre, és pár hónappal az újrakezdés után bejelentették az eljegyzést. Bár Tomoya sok mindenre számított, szerencsére nem kellett olyasmin átmennie, mint Akio és Sanae esetében. 9 hónappal az újrakezdés után megvolt az esküvő, és az élet újra felpörgött Tomoya körül. Sanae és Akio épp úgy unokájukként szerették a kis Nagisát is, mint Ushiot egykor, és épp olyan szívesen fogadták Nagisa egyik legkedvesebb barátját is, mint új családtagot.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Odanézz Papa!

Majdnem 5 év telt el azóta, hogy Tomoya hazatért, és majdnem 7 mióta utoljára Kami városában járt. A Kis Nagisa gyönyörű kis hölggyé cseperedett, és a szüleivel elindultak egy kis világjárásra. Az Okazaki házaspár már megjárta Yuki no Machit, és ott Ayuék elhűlve látták a gyönyörű kis családot, és örömmel konstatálták, hogy Tomoyának több mint jól sikerült az újrakezdés. Az aranyszívű Nagisa azonnal belopta magát mindenki szívébe, és most sem volt máshogy, miután már végiglátogatták a Kamiból ismerős összes barátot. Kano és Hijiri szinte elolvadtak a beszédes, életvidám, kedves kislánytól. Michiru és Minagi szinte örökbefogadták a mindkét szülőjére egyformán hasonlító cserfes kis fruskát, de most jött csak a nagy falat:

- Gyerünk Nagisa! Menj játszani!

Tomoyának nem kellett sokat nógatni a kislányát, az már rohant is az idegen gyerekek közé az óvodába, ahol Haruko is dolgozot. Csak alig volt feltűnő a teljesen más ruhácskában, mint a többi gyerek, így az óvónő is azonnal Harukohoz lépett.

- Nézd csak, egy idegen gyerek van a mieink között!
- Látom! Na várj, mindjárt megnézem én magamnak ezt a kis idegent!

Haruko hirtelen felkapta Nagisát a karjaiba, aki sikított, de nem ijedtében, hanem mert Haruko épp ott kapta el, ahol a legcsikisebb volt.

- Hát te meg ki vagy kicsi lány? Honnan pottyantál ide?
- A mamám és a papám hozott ide!

Haruko megmosolyogta a kedves kis hangot, ahogy beszélt.

- Igen? Na és hogy hívnak?
- Nagisának!
- Nagisa? Milyen szép név! És milyen Nagisa?
- Okazaki!

Haruko szemei kikerekedtek és csak hebegni tudott.

- Okazaki... Csak nem... ?
- De igen! Az a bizonyos Okazaki!

Haruko megfordult, és Tomoya és Kyou ott álltak mögötte.

- Papa, Mama!

Nagisa odaszaladt az anyukájához és felkéreckedett a karjába. Haruko sűrűn változtatta a színeit, de végül egy széles mosoly kíséretében ölelkezett össze Tomoyával.

- Te jó ég Tomoya! Mintha ezer éve lett volna már!
- De legalább is 6.5 év!
- Igen! Te jó ég, mutasd magad!

Tomoya jó színben volt, mint mindig.

- És a szíved?
- Semmi gond nincs már vele!
- És látom újra családot alapítottál!
- Igen! A Feleségem Kyou és a kislányunkat, Nagisát már ismered!

Haruko kezet rázott Kyouval, akivel félig-meddig kollégák voltak. Mikor aztán a munkaidő véget ért, Haruko az Okazaki család kíséretében tért haza a kis házba. Nagisa teljesen elrabolta a szívét, és most kitérta előtte a kis hálószoba ajtaját.

- Nos Nagisa, íme az én kis kincsesbarlangom!

Mikor Kyou és a kislány beléptek, szemük-szájuk elállt a meglepetéstől. Tomoya már ismerte a látványt, de most is elismerően bólogatva nézett körül. Az persze feltűnt. hogy pár dolog már hiányzik.

- Mielőtt megkérdezed, igen, pár dolgot már eladtam! Úgy döntöttem, túllépek a múlton, és az első lépés ennek a szobának a kiürítése lesz. A naplót megtartom, és talán egy vagy két figurát, de a többit eladom, vagy elajándékozom. A Plüssök nagy részét az óvoda kapja, a szomszéd gyerekek is kaptak már párat, és egy kedves kislányé lett az ágynemű. A ruhákat persze megtartom, hárha jó lesz még valakinek egyszer!

Haruko a magyarázatát követően letérdelt a kislány elé és bizalmasan susogta neki:

- Na Nagisa-chan! Amit it látsz, az szabad préda! Bármelyiket is választod, az a tiéd!
- Komolyan?
- Igen! Válogass csak!

Nagisa csillogó szemekkel rohant el a sok-sok plüss közé, amik közt volt akkora is, mint Tomoya maga, nemhogy a kislány. Percekig nézelődött, majd felsikoltott az örömtől, és a halom tetejéről leemelte a legszebb, legcukibb darabot, ami nem volt más mint:

- Ezt! Ezt szeretném!
- Na de Nagisa, ezt nem...
- Ne-ne! Hagyd! Ő Gaot választotta, akkor Gao is választja őt, igaz Gao?

Haruko megint letérdelt Nagisa mellé, kivette a kezéből a hófehér Plüss dinót, és elváltoztatott hangon helyeselt:

- De bizony! Jól mondod Haruko!

Nagisa hatalmasat kacagott ezen a kis játékon, de Haruko még nem adta vissza neki, hanem még egy apróságot tett hozzá:

- Gao nagyon különleges! Ő az én kislányom kedvence volt, és nagyon szerette! Szeretném, ha te is vigyáznál rá, és majd egyszer odaadnád a saját kicsi gyerekeidnek, jó?
- Aha!

Nagisa komoly lett, és bölcsen bólogatott.

- Rendben! Megsúgom, Gao különleges dinó ám, mert beszélni is tud!
- Tényleg?
- Bizony! Csak el kell hallgattatni a morcos kis manót a fejedben, aki azt kiabálja, hogy ez nem igaz, és hallani fogod! Szóval, vigyázol majd rá?
- Igen! Vigyázok majd rá, ahogy a te kislányod is vigyázott!

Nagisa most egy picit eltöprengett, majd kibökte a nagy  kérdését.

- De hol van a kislányod?

Haruko egy pillanatig nem felelt, de aztán megsimogatta a kislány szép kis fejecskéjét.

- Most már egy sokkal szebb helyen van!
- Angyalka lett, mint a nővérkém?

Haruko megütközött a kislány okosságán, de bólogatott.

- Igen! Angyalka lett, jól mondod!
- Akkor most biztos vigyáz a nővérkémre!

Haruko Tomoyára nézett, aki bólogatott.

- Neked volt nővérkéd?
- Igen! Ushionak hívták, és lehet, hogy nem ugyanaz volt az anyukája, mint nekem, de a papánk ugyanaz.

Haruko megkönnyezte a kislány kedves és bölcs beszédét, és még egyszer megsimogatta. Tomoya elnézte, ahogy Nagisa ölelgeti Gaot, és egy pillanatra neki is Ushio villant a szeme elé, ahogy épp ugyanígy ölelgette Nagisa Dango Plüsseit egykoron, de nem szomorú, hanem szép gondolatai támadtak, mert már rájött, hogy mégis tud szép lenni ez a világ, még ha minden összeomlani is látszik.
The End


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)

Bewitched 3.

"Randi" öt szólamban Hétfőn elég átlagos nap volt, és Takato életében igazából az egyedüli színes foltot az jeletette, hogy az ...

  • Szelíd hullámok Boldogsága 3.
    III. Újabb tervek, és egy fura család Ami azt illeti, másnap úgy ébredtem, mint a mosott fos. Ez annak is felírható volt persze...
  • Nem játék! 7.
    Csata a vízen Mire észbe kaptak, már mind bent ültek a házban, aminek az ajtajában Meiya pihegett az imént, és mint kiderült, ez is egy...
  • Earth Eleven 16.
    XVI. V é gs ő Mennydörg é s A m á snapi csapatgy ű l é sen nagy volt a csend, mindenki mag á ban latolgatta a lehet ő s é geket. A...