Angel Beats - Démonháború (Befejezett) 3

XI. Fejezet

Végső Állomás

Miután a kedélyek kissé lenyugodtak, és a három lány elmagyarázta mindenkinek, hogy miért nem engedték, hogy Sayurinak elmondjam a titkukat, mindannyian újra helyet foglaltunk, és előkerültek a listák. Mindenkinél volt lista és rajta bővelkedtek a kívánságok.

- Na, ez nem lesz egyszerű!
- Ha éjszakai pótlékot fizetsz, akkor ez is megoldható!

Erre a szokásos Tamaki féle poénra mindenki dőlt a röhögéstől.

- Na jó, kezdjünk hozzá! Tamaki tiéd a szó!

Tamaki annak rendje és módja szerint szóra emelkedett, és elsorolta azokat a kívánságokat, amik a legérdekesebbnek számítottak. Mi sokszor csak bámultunk.

- Ez komoly? Valaki itt akarja elveszíteni?
- Ezt mondta, én csak feljegyeztem!
- Legalább szép lány?
- Épp nem csúnya... !

Ez elgondolkodtatott, és körbenéztem a többieken, akik közül Yuuki azonnal reagált is, kérés nélkül.

- Nálam van egy hasonló kívánság, és mit ad isten, fiútól!
- Akkor boronáljuk össze őket

Ezt letudtuk, és ezzel 2 kívánság kiesett a több mint 300-ból.

- Ki a következő?
- Van vagy hat emberkénk, akik repülni szeretnének, a körülmények nem fontosak!
- Yuuki és én megoldjuk, ez nem kérdés! Pipa!

Yuta emelkedett:

- Volna egy párunk, akik össze szeretnének házasodni!

Nem kellett sokat tűnődni, hogy rájöjjünk, kik azok.

- Szóval ti is?

Yuta csak fütyörészett, Riku meg úgy elpirult, hogy szinte világított az arca.

- Nyugi, ez nem kérdés, természetesen meglesz ez is!

Újabb pipa a listán. Yuuki jött.

- Van két csapatunk, akik hatalmas közönség előtt szeretnének hatalmas focimeccset játszani...
- Ez nem igazán kérdéses... Mi ebben a különlegesség?
- Az egyik csapat kapitánya Barcelona, a másik Real Madrid szurkoló...

Na, ez szép kis helyzet volt.

- Tehát egy itteni El Clasicot akarnak?
- Valami olyasmit.
- Ez is megoldható, csak ki kell bővíttetni a focipálya lelátóit, hogy mindenki felférjen, és kapjanak a rajongásuknak megfelelő mezeket is! Hadd legyen meg az örömük!

Ez is pipa. Yuuki azonban még nem végzett.

- Van két emberkénk, akik szeretnék lerendezni a régi ellentéteiket, és Bokszmeccset akarnak, az egész iskola előtt!
- Téged csak ilyenek találnak meg

Yuuki vállat vont, végül is azt mondtuk, hogy bármit kérhetnek.

- Rendben, akkor megkapják, ez nem egy lehetetlen dolog! Kell nekik felkészítés is?
- Nem, azt állítólag megoldják!
- Helyes, akkor csak három pontozóbírót és egy Ring bírót kell kijelölni!
- Azt én vállalom, én értek ehhez!

Tamaki lelkesedése dicséretes volt, és a három újoncunk is jelentkezett pontozóbírónak.

- Jó, akkor ez pipa! Még valami őrület?
- Van egy erős emberünk, aki az iskola összes fiúja ellen ki akar állni egy kötélhúzásra...

Na, ez már tényleg komolyan sok volt.

- Jó ette fene! Legyen, ahogy akarja!

Reménykedtem, hogy semmi egyéb ilyen őrület nem jön már, és szerencsére nem kellett csalatkoznom. Ezek után egész normális dolgok következtek: Egy balerina, aki elő akarta adni az utolsó táncát, egy focista, aki egy teljes órán keresztül akart megállás nélkül dekázni nagyközönség előtt, és még nagyon, nagyon hosszú volt a lista. Végül, mikor Sayuri a saját listája végére ért, akkor kicsit erőltetett hangon próbálta elfedni a saját szomorúságát.

- Srácok... nektek mi lenne az álmotok?

Erre mindenki hallgatott egy darabig.

- Én... Például nagyon sokáig edzettem, és nagyon keményen, hogy bemutathassam a gyakorlatomat az olimpián... De a körülmények ugye!

Mindannyian csendben, együtt érzően bólogattunk. Yuta is szólni akart:

- Én... sosem táncoltam el a gyertyafénykeringőt... Amikor láttam Yamatot és Sorát, akkor igazán megjött hozzá a kedvem. Talán ez is belefér még az esküvő után?

Természetesen belefért, hisz az esküvőt úgy terveztem, hogy a legnagyobb békében folyjon le.

- Természetes! Ha minden jól megy, akkor azzal búcsúztok majd tőlünk Rikuval!

Most Tamaki jött.

- Nos... Igazából nincs semmi különösebb célom már itt... Csak annyi, hogy még egyszer mindannyian egy oldalon, egymás mellett harcolhassunk! Ez csak nem olyan nagy kérés ugye?

Mindannyian a fejünket ráztuk. Mindannyian ebben gondolkodtunk, és természetes volt, hogy ez teljesülni fog, mivel a Démonkút fenekére csak a barátaimat szándékoztam magammal vinni.

- Yuuki? Neked van valami álmod?
- Nos volna..

Szégyellősen az ölébe eresztette a kezeit és a földet bámulta.

- Még egyszer... Szeretnék találkozni a... Nos életem szerelmével!

Mindannyian tágra nyílt szemekkel néztük az angyali lányt, aki mindig olyan magányos volt, és mindenki más boldogságát a sajátja elé helyezte.

- Szóval te is voltál már szerelmes?

Sayuri kedvesen magához ölelte a most lángvörös lányt.

- Nos... Igen... De az a fiú már valószínűleg nem emlékszik rá...

Mindannyian bólogattunk és jót mosolyogtunk azon, ahogy szegény Yuuki szemlesütve morzsolgatta a saját ujjait idegességében.

- Na, jó, ejtsük ezt a témát!
- Miért Yamato, neked nincs álmod?

Erre én is kicsit lesütöttem a szemem, de hamar kivágtam.

- Nos, álmom az van, de azt csak akkor tudom teljesíteni, ha átkelek végre!
- Csak nem... ?
- De igen! Újra együtt akarok lenni Sorával, és most véglegesen!

Mindenki jót mosolygott ezen. Nekem hosszú távú terveim voltak, és ezeket teljesíteni is akartam, miután mindenkinek segítek innen kijutni. Egy jó órán keresztül tárgyaltuk még a részleteket, és Miután mindannyian eléggé lefáradtunk a sok részlet kidolgozásától, mindannyian elindultunk lefeküdni. Yuuki és én együtt sétáltunk visszafelé a kollégiumba, és volt egy kis időnk társalogni.

- És? Milyen ember ez a te szerelmed?
- Igazi élsportoló, aranylábú focista!

Ez vicces volt, mert nem hittem, hogy Yuuki épp a focistákra bukna.

- Na és valami egyéb tulajdonsága?
- Éles eszű, önzetlen, erős, határozott személyiség...

Nahát, akkor nagyon jó ízlése lehet, ha egy ilyen szép lánnyal egymásra találtak.

- Egyéb apróságok? Mondjuk, hogy néz ki?
- Úgy 175 centi magas, kisportolt, sötétbarna haj, kék szemek... Mély, férfias hang...

Majdnem elnevettem magam, mert egy pár apróságtól eltekintve olyan volt, mintha engem írna körül.

- Ez tényleg jó kis választás akkor!

Yuuki csak mosolygott, és bár nem láttam a sötétben, szerintem el is pirult. Ez után búcsút is intettem neki, és mikor lefeküdtem, próbáltam magam elé képzelni ezt a fiút, akibe Yuuki szerelmes volt, és minduntalan az ártatlan képű önmagam jutott eszembe, és emiatt szinte nevetve zuhantam az ágyba, és aludtam, mint a tej.

Egy hét is alig telt el, és az összes előkészület elkészült, a focipályát stadionná alakították, a játékosok megkapták a mezeiket, és készülődhettek a nagy meccsre. Még ha a legendás el Clasico e világi változata is volt, mégis baráti volt ez a készülődés, és a játékosok együtt edzettek. A Bokszmeccsre is elkészült a ring, a résztvevő felek is gőzerővel készültek, és a színpad is elkészült a balett előadáshoz.

- Mára ennyi lesz a nagy munka! Ha minden kész, akkor takarítás és este kezdődhet a nagy műsor!

Ezzel kiadtam az utolsó utasításokat is, és az este elérkeztével először a focimeccsre került sor. A bíró én voltam, valamint a két partjelzőm is két olyan volt, akik szintén játékosok voltak. A meccs kellemes meglepetés volt, mind a 90 perc nagyon nyugodtan telt el, és alig kellett beleavatkozni a játékba, mivel rendkívül fair volt a játék, és a hangulat is baráti volt. Bár nem volt egy Santiago Bernabeu, vagy egy Camp Nou, akkor is hatalmas üdvrivalgás, és folyamatos ollézás követte a meccs minden mozzanatát. A vége 3-3 lett. Igazságos döntetlenjük után aztán a játékos felek kezet ráztak egymással, és mire kettőt pislogtunk, már 24-vel kevesebben voltunk, mert a két partjelzőm is beteljesülést talált ezen a csodás és igazságos meccsen. Félórával később aztán jöhetett a bokszmeccs. Én léptem a szorító közepére, ahol egy mikrofonnal a TV-ben hallott módon konferáltam fel a meccset:

- Hölgyeim és uraim! Felkészültek a ma esti fő műsorszámra?

Minden felől üdvrivalgás hallatszott.

- Akkor: L-l-l-l-et's get ready to RUMBLE!

Ezt is hangos füttyszó és ordibálás követte.

- A piros sarokban a kihívó, a 166 centis, 69 kilós Faltörő Titán: Nakoshita Kenmi!

Erre a választott bevonuló zenéjére a megnevezett személy be is vonult a ringbe, és el is foglalta a helyét a piros sarokban.

- A kék sarokban pedig a 171 centis, 68 kilós, Tokyo-i Vasököl: Kanoko Tenma!

Megtörtént a bevonulás, Tamaki ismertette a szabályokat, jött a gong és a mérkőzés elkezdődhetett. 12 menet, kőkemény bunyó, de szintén teljesen igazságos körülmények, és jó mérkőzésvezetés volt a jellemző. A Tornaterem majd felrobbant a szurkolástól. Végül Tamaki a 12 menet után odahívta magához a két bucira vert képű öklözőt, és én jelentettem be a végeredményt:

- Hölgyeim és uraim! A 12 menetes Túlvilági Bajnoki mérkőzés végeredménye a következő: 117-115 Kenminek!

Minden felől őrült füttyögés hallatszott, és ünnepelték a kihívót.

- 118-116 Tenmának!

Megjött az ellentábor hangja is.

- És végül 117-115 Kenminek! Ezzel a győztes és a Túlvilág új Könnyűsúlyú bajnoka Nakoshita "Faltörő Titán" Kenmiiiiiii!

Most aztán tényleg felrobbant a tornacsarnok. Mindenki a két remek sportembert ünnepelte, akik most összeölelkeztek, és kivonultak a csarnokból. Miután lerendezték a problémáikat és elintézték ezt a végső ügyet, most mindketten elégedetten távoztak az új életbe, hogy ott folytassák a rivalizálást. A Legszebb mozzanat az volt, mikor még az ajtóban összeöklöztek, mielőtt kiléptek volna.

A következő műsorszám a balettelőadás volt, amiben a primadonnánkhoz két társnője is csatlakozott, akik szinte szétválaszthatatlanok voltak egymástól. Miközben mi a lenyűgöző, valamivel több, mint félórás műsort néztük, a hátunk mögött a boksz arénát lebontották, és épp valami nagyszabásún dolgoztak. Az előadás egy részlet volt a Diótörőből. Anno egyszer még karácsonyi ünnepség keretein belül láttam egyszer a Diótörőt, és bár nem nagyon tudott lekötni, legalábbis akkor, most mégis örömmel, sőt kedvtelve néztem a három kecses, hihetetlenül légies és könnyed lányt, ahogy olyan mozdulatokat mutattak be tánc közben. Nehéz volt nem elképzelni, ahogy minden egyes ilyen mozdulat valamilyen érzelmet, valamilyen jelentést hordoz magában. A zene is magával ragadó volt, és a mellettem két oldalt ülő Sayuri és Yuuki is csak a könnyeikkel küzdöttek. Mikor az előadás véget ért, a három lány a balerinák kecses módján meghajolt, és miután Tamaki és Yuta átadott nekik egy-egy virágcsokrot, mindhárman boldogan mosolyogva, és integetve mentek le a színpadról.

Ezek után egy kis szünet következett, miközben én ellenőriztem, hogy az est utolsó része készen áll-e. Tamaki odajött hozzám, és elnézte, ahogy a Céh szorgos munkásai alkalmasan elhelyezték és lerögzítették a 12x12 méteres rugalmas szőnyeget, és székeket helyeztek el egy asztalnál, egész pontosan tízet.

- Mi készül itt mi?
- Majd meglátod! Egy kis meglepetés Sayurinak!

Tamaki mosolyogva bólintott, és ment volna a dolgára, de még visszatartottam.

- A különleges vendégünket észrevehette esetleg?
- Nem hiszem! Jól rejtegetjük!

Erre bólintottam, és Tamaki ment is a dolgára. Egy óra szünet végén aztán mindenki visszatért a tornacsarnokba, és már csak Sayuri és Yuuki hiányoztak. Az egyik céhes munkás átadott nekem egy csomagot, és én megálltam a kiterített kemény hab szőnyeg közepén. Mindenkit csendre intettünk, és nem is sokára megérkezett a két hiányzónk, egész pontosan elöl jött Sayuri, és mögötte Yuuki, aki befogta a nála valamivel magasabb szőke lány szemeit.

- Yuuki, az ég szerelmére! Mondd már meg végre, mi a meglepetés!
- Majd meglátod, csak várd ki!

Yuuki mosolyogva rám kacsintott, és mikor a szőnyeg szélére értek, Yuuki elengedte végre:

- Kinyithatod!

Sayuri kinyitotta a szemeit, és elámulva nézett végig azon a hihetetlen látványon, ami elé tárult. Ott állt egy szabályos talajtorna szőnyeg szélén, tőle balra a két zsűri, mindenfelé a barátaink és társaink, akik a népes nézősereget alkották. Sayuri arcán a meglepettség, a sokk, a boldogság és a meghatottság egyszerre suhant végig, végül én léptem oda hozzá, és átadtam neki a csomagot.

- Ez a tiéd! És ez is, mind!

Jobb kezemet a szőnyeg felé tárva végigmutattam az egész termen.

- Tiéd az egész világ!

Sayuri magához ölelte a csomagot, és kirohant az öltözőbe, hogy magára öltse, amit benne talál. Én helyet foglaltam a zsűri között, mint tiszteletbeli elnök, majd öt perc izgatott várakozás után Yuuki jelezte, hogy jön. A lámpák kialudtak, és a fény először rám vetült, én meg mikrofonnal a kezemben felálltam.

- Hölgyek és urak, a mai este utolsó előadója egy nagyon kedves barátom és bajtársam... Hova tovább Mindannyiunk barátja ő. Hölgyeim és Uraim! Köszöntsük illőképpen Daitokouji Sayuri kisasszonyt!

Sayuri már a csarnok bejáratánál állt, és várta, hogy a fény rávetüljön. Mikor a reflektor fénycsóvája rá vetődött, ő a szőnyeghez sétált, és a szokásos kézjellel jelezte, hogy készen áll. A japán nemzeti színekben pompázó dresszt viselt, a haja pedig befonva. Nem is értettem, öt perc alatt hogy volt képes mindezt összehozni, de Sayurit és az ő múltját ismerve nem is csodálkoztam volna, ha erre külön gyakorolt volna. Sayuri mosolyogva vett egy mély levegőt, majd mikor megszólalt a zene, ő belelendült. Hihetetlen volt, ahogy a legkülönbözőbb ugrásokat, forgásokat, szaltókat, kézen átfordulásokat, és a legkülönbözőbb erőelemeket bemutatta. A fene sem gondolta volna, hogy ez a 166 centis, törékenynek csöppet sem nevezhető lány ilyenekre volt képes. Nyilván nagyon jó edzője volt, és a gyakorlat, amivel az olimpiára készült, nyilván minden tudását és erejét igénybe vette. Hihetetlen látvány volt amit csinált, és miközben az értő szemű zsűri a pontokat írogatta, én rajzolgattam a papírra, amit a kezemben tartottam. Elképzeltem magam elé, ahogy Sayuri az igazi olimpián a dobogón áll, és az már csak a hab volt a tortán, amire készültünk a gyakorlat után. Mikor aztán a gyakorlat véget ért, Sayuri egy utolsó látványos mozdulatsor végén egy szaltóból szépen állt ki, és a végén felegyenesedett, és a karjait széttárva jelezte, hogy befejezte. Hatalmas tapsvihar követte Sayuri utolsó mozdulatait, és ő most mosolyogva fordult körbe, és integetett mindenkinek. Nem is tudta hová tegye magát, teljesen euforikus hangulatban volt. Én a szőnyeg közepére sétáltam, megfogtam Sayuri csuklóját, és a magasba emeltem, majd mindketten a zsűri elé fordultunk.

- Kérem a zsűri pontjait! Először a Technikai pontokat!

A zsűri első öt tagja felemelte a tábláit.

- 8.8, 7.8, 8.2, 9.0, 8.8, azaz 42.6 pont! Most a Kivitelezési pontokat kérem!

A zsűri második fele is felmutatta a tábláit.

- 9.1, 8.9, 8.8, 9.1, 8.6, azaz 44.5 pont! Ez összesen: 87.1 pont!

Sayuri az ajkai elé tette a kezeit, érezhetően majd kiugrott a bőréből, és odahajolt hozzám egy pillanatra, és megsúgta:

- Eddig még soha nem kaptam ilyen jó pontokat!

Én csak bólogattam, és megveregettem a vállát, mielőtt válaszoltam neki.

- Várd ki mit készítettünk még elő neked!

A céhes társaink előhozták a legutolsó meglepetést: Egy dobogót, ami lényegében megegyezett azzal, amit egy olimpián is használtak a díjátadókon.

- Ez most komoly... ?

Sayuri boldogsága elmondhatatlan volt, és ahogy fellépkedett a dobogó tetejére, már alig bírta visszatartani a könnyeit. A nyakába akasztottam a jelképes aranyérmet, majd átadtam neki a virágcsokrot, ahogy az ilyenkor szokás, és mire kettőt nézett, intettem a hangosítóknak, akik most bejátszották a japán himnuszt. Sayuri a szívére szorította a mellette feltartott nemzeti lobogót, és meghatottan, könnyeivel küzdve hallgatta végig a japán nemzet himnuszát, ami most igazán neki szólt.

Néhány perccel később feloszlott a tömeg, és már csak a mi kis csapatunk maradt ott. Sayuri még mindig a könnyeivel küszködve ült a dobogó szélén, és alig hitte el, ami történt, csak az ő kedvéért.

- Srácok... Én... Nagyon... Nem is tudom, mit mondjak... !
- Igyekeztünk mindent úgy csinálni, mint egy igazi olimpián!
- Igen... Én.. Hálás vagyok!

Mindannyian ott álltunk, és egy kört alkottunk körülötte. Sayuri még mindig alig tudott szóhoz jutni, de azért ennyit ki tudott mondani.

- Bár szegény édesanyám is itt lehetett volna!
- Minden bizonnyal nagyon büszke lenne rád!

Sayuri hirtelen felkapta a fejét, mert a hang nem tőlünk jött, hanem a hátunk mögül, a csarnok egyik ki nem világított sarkából. Lassú, méltóságteljes léptekkel egy nőalak lépkedett közelebb hozzánk. Mikor a fénykörbe ért, ami a fölöttünk világító reflektoroknak volt köszönhető, Sayuri elsápadva bámulta a hihetetlen jelenséget. Egy körülbelül 17 éves, karcsú fiatal lány volt, derékig érő aranyszőke haj, ragyogó szürkéskék szemek, amikben az évek bölcsessége és a szeretet melegsége tükröződött. Ha nem tudtuk volna jobban, azt hihettük volna, hogy Sayuri egypetéjű ikertestvére.

- Ez nem... Nem lehet igaz!

Sayuri arca folyamatosan váltogatta a színeit, és most már kibuggyantak azok a könnyek, amiket eddig pokoli erővel visszatartott.

- Mama?!

Alig hallhatóan suttogta ezt az egyetlen szót, és a lány, akiben ő az édesanyjára ismert most kitárta a karjait, Sayuri pedig odarohant hozzá, átölelte, és keservesen zokogva szorongatta, miközben csak ezt az egy szót tudta ismételgetni:

- Mama!

Daitokouji Mei, Sayuri édesanyja, és minden vágyának célpontja most forró szeretettel és szorította magához az ő felnőtt lányát, miközben az hangosan zokogott, és nem bírt szólni egy szót sem. Mi jobbnak láttuk magukra hagyni őket, hagy örüljenek egymásnak és a viszontlátásnak. Mikor aztán Sayuri tíz perccel később kijött a teremből, és csatlakozott hozzánk, már sikerült megnyugodnia egy kissé. Mikor odaért hozzánk, még kérdeznünk sem kellett:

- Átkelt... !

De ezt nem szomorúan, hanem boldogan mondta, és bár még mindig a könnyeit törölgette, már boldogan mosolygott.

- De azért te még nem fogsz átkelni ugye?

Tamaki kissé tapintatlan kérdésére természetesen Sayuri csak megrázta a fejét.

- Persze, hogy nem! Megnyugtattam az anyukámat, hogy még fogunk találkozni, de nekem még dolgom van... Ő pedig...

Most megint eltört kicsit a mécses, de hamar megnyugodott, és mosolyogva folytatta.

- Nos... Még egyszer utoljára megpuszilta a homlokomat, ahogy régen is szokta, és... Fénnyé vált!

Mindannyian örültünk, hogy Sayuri búcsúja boldog volt, és hogy minden kívánsága teljesült. De neki még egy apró dolog furdalta az oldalát.

- De hogyan? Hogy találtatok rá?

Erre én adhattam meg a választ.

- Nos, az igazság az, hogy ő maga keresett meg engem... Először azt hittem, hogy te próbálsz csúfot űzni belőlem, de sikerült meggyőznie, mivel egészen olyan apróságokat mondott el nekem rólad, amit csak ő tudhatott!

- És csak az ő kedvéért csináltátok ezt az egészet?
- Az ő, és természetesen a te kedvedért!

Sayuri elmondhatatlanul boldogan pityergett tovább egy ideig, de nekem mennem kellett, mert találkám volt két emberkével. Öt perc múlva szembe is jött velem a fiú, Yusuke, aki alkatban és külsőben leginkább egy jóképű kosarasra emlékeztetett.

- Yusuke! Készen állsz?
- Amennyire csak emberileg lehetséges!

Nem is olyan sokára meg is érkezett a lány, Miyuki, egy 160 centis, barna hajú, fekete szemű, szemüveges lány.

- Yusuke, ő itt Miyuki... Miyuki, ismerd meg Yusukét!

Mindketten barátságosan kezet szorítottak, és én lassan el is hátráltam tőlük.

- Nos, és hagylak is titeket gyerekek! Mindent bele!

Ők voltak ugyanis az a két emberke, akik egyaránt el akarták veszíteni az ártatlanságukat. Nekem ezzel a munkám itt véget is ért, és nem sokára haza kísértem Yuukit a kollégiumba.

Másnap aztán jöhettek a sokkal kevésbé ceremónia igényes kívánságok. Yuuki és én egész délelőtt reptettük a népet, Yuuki a lányokat és a félősebbeket, én meg a fiúkat és a bevállalós lányokat. Sokan rémületükben, mások az izgalomtól sikítoztak menet közben, de ez volt a legjobb része, sőt, aki be merte vállalni, azt egy zuhanórepülésbe is belevittem, aminek a végén, mindössze centikre rántottam vissza őket a földtől. Mentek az őrültebbnél őrültebb kívánságok, és a végén még én is odaálltam kötelet húzni a sáros gödör fölé, persze csak egy ujjal tartottam a kötelet, majd mikor eleget ráncigálta, egyszerűen elengedtem, és ezzel jeleztem, hogy feladom. Nem akartam megszegni a fair play szabályait. Azon a napon rengetegen keltek át, szinte tömegesen, és a végén csak mi, a SSS tagok és az önkéntesek maradtunk ott.

Másnap reggel aztán mindenki felszerelkezett, és kétfelé váltunk. a Tornacsarnok felőli bejáratot még hetekkel korábban befalaztattuk a régi Céh felé, és a könyvtár alatti lejáraton készültünk alászállni a véget érhetetlennek titulált alagutakba. Mielőtt elindultunk azonban még két dolog volt hátra. Az egyik a Kanna, Miko és Himiko feladatainak kiosztása volt.

- Lányok, remélem, tudjátok, hogy mostantól ti vagytok a főnökök idefent!

A három lány egyszerre bólintott, és az időközben századossá előlépett Kanna a szívére tett kézzel jelezte, hogy ők készen állnak. Sayuri még egyszer utoljára megölelte mindhármukat, és még végignéztük, hogy a majd 300 fős csapat távozik, akik minden földi jóval fel voltak szerelkezve, csak hogy lehetőleg mindenben támogatni tudjanak minket.

A másik eset az volt, amikor az addigi kételkedők vártak minket a könyvtár előtt. A szószólójuk előlépett, és kezet nyújtott nekem.

- Mit jelentsen ez?

Most félrenézett, és nagy nehezen nyögte ki.

- Csak... Nos, sok szerencsét jöttünk kívánni, és szeretnénk, ha tudnátok, hogy hálásak vagyunk mindenért, amit értünk tettetek és tesztek most is!

Végre a szemembe mert nézni.

- Sajnáljuk, hogy gyávák voltunk... De az igazság az...
- Semmi baj! Mindenkinek meg van a maga keresztje! Mindannyian viseljük ezt, és mindannyian le fogjuk tudni gyűrni egy napon!

Most már mosolyogva bólintott.

- Akkor... Mi búcsúzunk! Ég veletek, és sok szerencsét!

Még mindig felém nyújtotta a kezét, amit én most barátian megszorítottam, majd visszatért a társai közé, és még intettek, és mindannyian eltűntek a szemünk elől, és csak a fényfoszlányok maradtak utánuk hátra, amik most a levegőben úsztak körülöttünk.

- Igazi vezér lettél öcsém!

Tamaki most megveregette a vállamat, és mindannyian elindultunk, hogy végrehajtsuk a végső tervünket.

XII. Fejezet

Végső ütközet

A könyvtár alatti lejáró egy mellékfolyosó volt a Céh területére, ami egy elég sokszor kanyargós alagút volt, ami csak utólag torkollott a Céh fő labirintusába. A Célunk a 21. szinten volt, azaz jó hosszú séta várt ránk. A sok kanyarulaton túl folyton a démonok felbukkanását vártuk, és ha csak egy gyanús neszt hallottunk, mind összerezzentünk. Tamaki folyton nyugtatott mindannyiunkat, mondván, hogy a Céh területe tele van csapdákkal, amik meglephetik a démonokat is, így jobb, ha óvatosan lépkedünk. Mikor végre kiértünk a mellékfolyosóból, egyből jó pár aktiválódott csapda fogadott minket. Az egyik falnak egy hatalmas kőgolyó csapódott, és néhol a padló is leszakadt.

- Ezeket Démonok okozták?
- A sziklagolyót igen, de a padlót szerintem ember!
- Úgy érted van még idelent valaki rajtunk kívül?

Ez elég durva felfedezés volt, bár úgy tűnt, bárki is aktiválta a csapdákat általánosságban az első szintet ép bőrrel megúszta. Tamaki a csapdákat tanulmányozva érdekes megállapítást tett:

- Ez csak az lehetett, aki a démonokat irányítja!
- De azt tudjátok, hogy ez azt jelenti, hogy az emberünk fent járt a felszínen?

Nem tudtam nem megborzongani a saját kijelentésemtől. Feltűnt, hogy akármekkora zajt csaptunk is, akármekkora lármával és mozgolódással is járt a végső állomás hadművelet, és mégis teljes nyugalom volt.

- Ez azt jelentené, hogy végig ott volt köztünk, és fel sem tűnt?

Riku teljesen joggal feltételezte ezt. Bárki is volt az, elég volt, ha az iskola civil egyenruháját viselte, és senki sem mondta volna meg, hogy ő nem odavaló.

- Ez elég sok mindent megmagyaráz...
- Szerintem elég egyértelmű! Szórakozni volt fent! Az is lehet, hogy ott ült melletted, és te fel sem vetted!

Yuta csak a gondolatba is beleborzongott. Azonban ezen nem volt időnk tovább gondolkodni, mennünk kellett tovább, lényegében olyan lassan, mintha tojásokon járnánk, nehogy legyen nem aktiválódott csapda. A következő jó pár szinten semmi meglepő nem történt, csak arra lettünk figyelmesek, hogy a csapdák építői egyre fifikásabbak lettek. Egy helyen, a falakon és a padlón lézer által égetett nyomok voltak, máshol olyan fal, ami gyakorlatilag halálra préselte a bent rekedőket...

- Hátborzongató ez a hely!

Tamaki magyarázata szerint ezeket a csapdákat annak idején egy Kanade nevű lány ellen építették, hogy távol tartsák. Yuuki és én egymásra néztünk, mivel nagyon jól tudtuk kiről van szó. Mikor aztán elértük az alsóbb szinteket, az aktiválódott csapdák elfogytak. A Hely lényegében egy barlanggá vált, és nagy valószínűséggel az a folyó folyt végig rajta, ami a felszínen is.

- Itt álljunk meg egy kicsit pihenni!
- És hagyjuk cserben a felszínen lévőket?
- Azok majd csak akkor kezdik el a bulit, mikor mi jelt adunk!

Mindannyian leültünk egy kicsit, és természetesen előkerült az idegoldó cigi is. Amin a legjobban meglepődtem, az Yuuki volt: Ő is rágyújtott. Csak nagy ártatlanul körbe nézett.

- Mi van? Nem szabad?
- De szabad, csak valahogy épp téged nem hittelek volna, hogy rákapsz!
- Egyszer mindent el kell kezdeni nem? Életemben még a szagától is undorodtam, de köztetek már szinte epedezek utána egy ideje... Ártani már nem árthat igaz?

Szippantott egy mélyet a szálból, majd köhögött egy kicsit, hiszen nem volt szokva hozzá, de aztán folytatta, és ahogy lassan hozzászokott, egyre jobban érezte magát. Tamaki most is tűnődött valamin.

- Min gondolkozol már?

Sayuri kérdésére felkapta a fejét.

- Mi én? Csak azon, hogy mégis mi vár majd ránk az örvény másik oldalán...

Ez engem is foglalkoztatott.

- Az én teóriám, hogy a barlang egy most még ismeretlen része lesz ott, ahol az ellenségünk az őrült kísérleteit végzi!
- Mint Dr. Frankenstein?
- Ha belegondolsz ebbe a szuperdémon dologba, akkor az sem lehetetlen!

Mindannyian csendben ültünk egy darabig, majd mikor idejét éreztem, hogy megszakítsam a némaságot, akkor felálltam, és elindultam, a többiek meg szó nélkül követtek. Ami nagyon furcsa volt, az, hogy egy démon sem mutatkozott egész idő alatt. Végül Riku törte meg a csendet.

- A Szuperdémon olyan volt, mint a Predator filmekben... Ez a hely a Nostromo űrhajót juttatja eszembe!

Hogy Rikunak milyen igaza volt! Ez az egész hely olyan volt, mint az Alien filmben a Nostromo űrhajó sötét részei, ahol az Alien az emberekre támadt a sötétből előugorva. Elég volt, hogy emlegette, már alig vártam, hogy most is előugorjon valami az egyik sarokból. Egyszerre az egyik folyosóból szelet éreztem előtörni, holott eddig csak egy áporodott pince dohos szaga volt az, ami az orrunkat facsarta.

- Megvan az alagút bejárata! Gyerünk erre!

Mindannyian megindultunk az alagútba, ami meglehetősen keskeny volt, és sokszor hajolnunk is kellett, hogy átgyömöszöljük magunkat a beszűkülő részeken. Egy ponton a folyosó zsákutcává vált.

- Na és most?
- Nem tudom... Ha csak!

Közelebb léptem a falhoz, és arra gondoltam, hogy csak a robbantásokkor omlott be ez a rész, és talán át tudom fúrni magunkat rajta, de mikor egy nagy ütéssel le akartam dönteni az akadályt, ami a Steel Gauntlets képességgel nem lett volna nehéz, a kezeim egyszerűen átszaladt a falon, mintha nem is lenne ott.

- Mi a... ?

Tovább nyomakodtam, és rá kellett jönnöm, hogy a fal csak illúzió. Átléptem rajta, és épp ott találtam magam, amire számítottam. Előttem a folyosó hatalmas csarnokszerű üreggé bővült. A lábam alatt egy lilán világító örvény, fölöttem szédítő magasságban valahol egy résen fény szűrődött befelé, de tudtam, hogy az egy jókora lyuk, csak én vagyok túl mélyen. Mikor felfelé világítottam a lámpámmal, akkor döbbentem meg csak igazán annyira, hogy majdnem sikítottam: A falakon minden felé démonok lógtak fejjel lefelé, mint a denevérek. Visszahajoltam, és halkan súgtam a többieknek.

- Gyertek, de csak halkan!
- Miért?
- Majd meglátjátok!

Mikor a többiek átléptek, és én körbevilágítottam, ők is alig tudták visszafogni a meglepetésüket.

- Ez elképesztő!
- De hogyan? Hogy van megint lyuk a fejünk fölött? Nem úgy volt, hogy berobbantották?
- De úgy volt, de a mi barátunk elintézte, hogy gyorsan utat találjanak maguknak!
- Hogy érted ezt?

Erre csak egy magyarázat volt, én meg próbáltam a lehető legegyszerűbbre fogni.

- Hallottatok már az erózió fogalmáról?
- Valami rémlik...
- Na, a lényeg, hogy a barátunk elintézte, hogy az időjárás úgy alakuljon, hogy az esővel víz s

szivárogjon a sziklák közé és a repedésekbe, majd hirtelen mélyre fagyasztotta, hogy a víz jéggé fagyva szétmorzsolja a kisebb köveket, és törhetővé tegye a nagyobbakat!
- Így jutott ki a Szuperdémon! Utat zúzott magának!

- Így van, az ereje megvolt hozzá!

Mindannyian suttogva tárgyaltuk ezt meg, és én egy jelzőrakétát vettem elő a hátizsákomból. Tamaki kezébe adtam, ő rátűzte a puskájára, majd kilőtte. A Rakéta felszállt, és közben vörös fényt bocsátott ki. Odafent észrevették valószínűleg, mert hamarosan két gránát hullott alá, majd nem sokkal később robbantak is, ami akkora visszhangot keltett a barlangban, hogy a holtak is felébredtek volna rá. Mi befogott fülekkel néztük végig az időzített gránátok kis mutatványát, de nem is kellett hallanunk, ami következett, az minden ideget égnek meresztett volna. A démonok átborzongató árnyékai hamarosan eltakarták a barlang kijáratának fényét, és elkezdtek kifelé özönleni a résen.

- Most jött el a mi időnk! Utánam!

Ezt már ordítottam, és minden további tétovázás nélkül seggest ugrottam az örvénybe. Mikor leértem, nagyot puffantam egy újabb teremszerűség padlóján, a fejem fölött az örvény, amin keresztül láttam a társaimat, amint azon tanakodnak, ki jön következőnek. Yuuki megunta a vitát, és ugrott. Én elkaptam, és letettem a földre, majd jött a másik két lány is, végül Yuta és Tamaki, aki csak azért ugrott utolsónak, hogy biztos legyen, hogy mindenki leér. Mikor leért, én őt is elkaptam, és leraktam a földre.

- Kösz öcsém! Jól jön ez a kis extra erő!
- Ne is mondd! Érdekes lett volna látni, hogy a nálad felével kisebb Yuuki kap el így!

Jót nevettünk ezen, majd végre körülnéztünk. Ez már nem barlang volt, hanem valami bunkerszerűség.

- Helyben vagyunk!
- Igen, de merre induljunk?

Sayurinak igaza volt. Az út itt négyfelé vált, és mindegyik elkanyarodott, így nem láthattunk semmit belőle.

- Akkor oszoljunk szét! Yuta és Riku mennek az első úton!

Yuta és Riku bólintottak, és elindultak a tőlünk lényegében visszafelé vezető úton.

- Tamaki és Sayuri mennek a másodikon!

Mindketten szó nélkül megfordultak és elindultak a második úton, ami balra vezetett.

- Yuuki, te menj balra, én megyek egyenesen!

Yuuki bólintott, és elindult a jelzett irányba, de mielőtt belépett volna az alagútba, még megfordult, egy pillanatig tétovázott, majd hozzám szaladt, átkarolta a nyakamat és mire észbe kaptam, az ajkai összeértek az enyémmel. Mikor eleresztett, még egyszer utoljára a szemembe nézett, és elfutott a maga irányába.

- Ez meg mit jelentsen?!

Zavartan álltam egy kis ideig. Nem tudtam, hogy mire véljem ezt a hirtelen és megmagyarázhatatlan mozzanatot, de nem sok időnk volt, így jobbnak láttam továbbmenni. Egy kis ideig elgondolkodva mentem tovább, de nem sok időm volt rá, mert egy újabb terembe jutottam, amiben nappali világosság volt. Épp velem szemben egy nagy trónszerű szék állt, amiben valaki láthatóan ült, és egy egészen elképesztő lézerklaviatúrán épp valamit gépelt. Körülötte mindenféle, a levegőben lebegő képernyők, amik lényegében fényből voltak. Mindegyik egy részt ábrázolt az iskolából, vagy az iskolán kívülről.

- Szóval eljöttél, Pusztítás istene?

Felemelkedett a székéből, és megnézhettem magamnak: Egy hajlott hátú, közepesen magas, szemüveges fiú volt. Elég vézna, csontos, de láthatóan szívós alkat volt. Nem csoda, ha nem tűnt fel senkinek, hogy köztünk járt... Amolyan Gipsz Jakab típus volt.

- Eljöttem!
- Nagyszerű! Akkor elkezdődött a végjáték!

Fura egy madár volt, és furán is beszélt.

- Milyen végjátékról beszélsz?
- Erről!

Három képernyőt érintett meg, amik az érintésére megnövekedtek méretben és felém fordította őket. Mindegyiken a barátaim voltak, akiktől nemrég elváltam.

- Mire készülsz mégis?
- Csak figyelj!

Egyet csettintett, és erre valami árnyékszerű jelent meg azon a két képernyőn, amin Yuuki, valamint Sayuri és Tamaki voltak láthatóak.

- Ez meg mi?!
- Egy kis meglepetés!

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yuuki szemszöge

Egy ideje éreztem már, hogy valaki figyel a sötétből, és minden kis neszre körülnéztem, de bárki is volt az, jól rejtőzködött. Aztán hirtelen valaki siető, sőt rohanó lépteit hallottam magam mögül, még annyi időm volt, hogy hátranézzek, de már egy villanó pengét láttam csak, és egy villámgyors alakot, ahogy elrohan mellettem, és egy csapást mér rám, majd jött az égető fájdalom, és éreztem, hogy vér folyik végig a karomon. Épp a vállamat találta el, még ha részben ki is tudtam térni.

- Aaagh!

Eltántorodtam egy pillanatra, és a vállamhoz kaptam. Megpördültem a tengelyem körül és ekkor végre megláttam a támadómat. Alig hittem a szemeimnek, derékig érő hófehér haj, az a jellegzetes alkat, amikor megfordult, a szemei vörösen világítottak, de az arcán ülő hűvös, szenvtelen kifejezés mindent elárult.

- Ez nem lehet... ! Kanade... ?!

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tamaki szemszöge

Gyanútlanul haladtunk előre a félhomályban, de megint egy terembe érkeztünk, és Sayuri felém intett.

- Te, nekem ez csapdának bűzlik!

Nem is kellett sokat várni, és a dolog megvilágosult. Sayuri mellett egy pár centire egy golyó fúródott a földbe, és a hangos durranás is jött a jellegzetes torkolattűzzel, valahonnan velünk szemközt. Sayuri rémülten ugrott egyet, de mire bármit mondhatott volna, engem valaki hátba rúgott, és elterültem a földön. A Fények felgyúltak, és a támadóink arcát is megláthattuk.

- A következő már pontosabb lesz, ne félj!

Az egyik támadónknak női hangja volt, és mikor felé fordultam, alig hittem a szememnek, mert épp olyan volt, mint Sayuri, csak Rubinvörös hajjal és szemekkel. A saját támadómra emeltem a tekintetemet, és meg sem lepődtem, hogy saját magamat látom fehér hajjal.

- Meglepetés!

Sátáni kacajjal kísérték meg ezt a belépőt, és megindultak felénk.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yamato szemszöge

- Mi ez? Miféle őrület ez? Kik, vagy mik ezek a torzszülöttek?!

Beszélgetőpartnerem csak nevetett.

- Hát nem nagyszerű? Megalkottam nekik az optimális nemezist!
- Te full őrült vagy!
- Talán inkább őrülten zseniális!

Megint kacagott.

- Te meg vagy húzatva!

Most abbahagyta a kacagást és végigmért engem, majd szenvtelen hangon folytatta.

- Talán nem tartod érdekesnek? Akkor lásd a két ártatlan kis "Gerlédet"!

A harmadik képernyőt is elém lökte.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Riku szemszöge

Yuta és én percekig csak botorkáltunk a félhomályban, és azon tűnődtünk, hogy miért van olyan zavaró csend. Egyszer csak valami megmozdult a sötétben a fejünk fölött, és ahogy Yuta arra mutatott a lámpájával, a valami azt az idegborzoló sziszegést hallatta, amire még vagy száz másik válaszolt, és a vad szárnycsapkodás arra utalt, hogy megindultak.

- Démonok! Futás!

Yuta elkapta a kezemet és rohanni kezdtünk, mindegy hová, csak el onnan!

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yamato szemszöge

- Hát ez roppant leleményes mondhatom! Nekik miért nem találtál ki olyat, mint a többieknek mi?!

Nyilván megérezte a szarkazmust a hangomban. Felkelt a trónjáról, félrelökte a klaviatúrát, majd halkan csak ennyit mondott:

- Assault Skill: Dimension Rifter!

A bal kezében az energia egy hosszú, elképesztően széles és masszív karddá vált, ami arra utalt, hogy a legjobb részét magának és nekem tartogatta.

- Szóval így állunk!
- Pontosan! Azt hitted, neked nem hagytam semmi izgalmasat?

Megindult felém, és le akart sújtani, de én egy könnyed mozdulattal kitértem előle, és egy nyakszirtre mért csapással leterítettem a földre.

- Ennél kicsit több kell Palparepa utánzat!
- Látom rájöttél!

Feltápászkodott, és megint nekem rontott, de ezúttal oldalról jött egy vágással, ami a kesztyűmben halt el. Hirtelen kettérántotta a kardot, ami két külön pengére oszlott, és a másikkal le akart sújtani rám, mire én csak kinyújtottam a bal kezem, amiben egy zöld energianyaláb gyülekezett.

- Will Knife!

Az energianyaláb egy 30 centis pengéjű energiakéssé alakult, amit kitartottam magam elé, és ezzel blokkoltam a csapást.

- Ez kicsit kevés lesz!
- De azért valld be, hogy jó volt!

Kikaptam a kardot az egyik kezéből és eldobtam, majd elkaptam a másik kezét, kitekertem a kardot belőle, majd mindkét kezénél fogva megperdítettem a levegőben, és alaposan a földhöz vertem. Ez után feldobtam a levegőbe, és egy fordulattal egy jókorát rúgtam belé.

- Megaton Boots!

Hatalmasat repült, és a trónszékét letarolva landolt. Mikor felkelt, folyt az orra vére, és leesett a szemüvege is. Az arca tiszta plezúr volt, a ruhája egy merő vér, de most is gúnyosan vigyorgott.

- Látom, épp olyan agresszív és brutális maradtál, mint voltál a szuperdémonom ellen! Ez tetszik!
- Kösd fel magad! Rájöhettél volna már, hogy a trükkjeid nem hatnak rám!
- Lehet, de tanultam pár újat!

Felemelte mindkét kezét vállmagasságba, és hirtelen, mintha lökne valamit, felém lökte a karjait.

- Paralyzing Virus!

Hirtelen a kezei kinyúltak, és körém tekeredtek, majd mikor a bőrömhöz értek, éreztem, hogy valami, talán tűk, behatol a testembe, és hirtelen az egész testem zsibbadni kezdett, majd teljesen mozdulatlanná dermedtem.

- Mi.. Mit műveltél velem!?
- Egy kis meglepetés! Ha nem tudsz ficánkolni, nem is lesz veled nagy baj!

Ezzel hatalmas rúgással a földre küldött, és a a fejemet kapta el, majd felemelt és a képernyők felé fordított.

- És most nézd a barátaid végzetét!

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yuuki szemszöge

Mindegy, milyen keményen védekeztem, ez a Kanade hasonmás nem hagyott egy lélegzetvételnyi szünetet sem nekem. Már több sebből is alaposan véreztem, és a rajtam lévő blúzon is több volt a vágás, mint az anyag. Ellenfelem megállt és egy gúnyos mosollyal végigmért.

- Mi az? Talán elfáradtál, húgocskám?

Az biztos, hogy lihegtem, és érezhetően egy képességem sem hatott rá, amit használtam, de egy kis apróságot még eddig visszatartottam.

- Még nincs vége, és ne nevezz a Húgocskádnak!

Neki akartam rontani, de ő megelőzött, mint aki olvas a gondolataimban, és a falhoz szegezett, majd a pengéit a torkomhoz szegezte keresztben, és szép lassan közeledett.

- Most annyi neked! Fej nélkül nehezen fogsz innen bárhová is menni!

Éreztem, hogy közelednek az energiapengék, és csak egy valami tudott kijönni a torkomon:

- Yamato! Segíts!

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tamaki Szemszöge

Mindegy mit csináltunk, nem volt sok esélyünk. Sayuri ellenfele olyan volt, mint akinek sosem fogy ki sem a lőszere, sem a fegyvere. Ha Sayuri valahogy ki is tudta ütni a kezéből az egyiket, lényegében a saját testéből húzta elő a másikat. Az én ellenfelem sem volt semmivel sem irgalmasabb. Nem lehetett fizikai kontaktusban lépést tartani vele. Minden egyes ütése perzselő fájdalmat okozott, mintha lángolt volna ő maga is, izzott körülötte a levegő.

- És most a nagy finálé!

Teljesen őrült volt. Két kézzel mellbe ütött, amitől hátrahőköltem, majd egy hatalmas erejű pörgő rúgással a földre küldött, és mire feltápászkodtam volna, elkapta a fejem. Éreztem a kezeinek forró, égető érintését az arcomon és a tarkómon, ő a hátamra térdelt, a fejemet hátrafeszítette, és épp Sayurira néztünk így.

- A kis barátnőd is bevégzi most!

A klón Sayuri kilőtte az igazi kezéből a fegyvert, majd a lábaiba eresztett egyet-egyet, majd szétlőtte a vállát, és rátaposott a sebre. Sayuri kínjában üvöltött, ellenfele meg csak őrülten kacagott. Én minden erőmet összeszedve, torkom szakadtából üvöltöttem:

- Yamato, segíts!

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yamato Szemszöge

- Te őrült! Ezt nem teheted!
- Már megtettem!

A képernyőn, amin Riku és Yuta menekültek hirtelen megszűnt az adás.

- Nos, úgy tűnik ők bevégezték!

Nem bírtam tovább, és kibuggyantak a könnyeim. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy a barátaim az ő karmaik között végezzék, a lelküktől megfosztva, a szabadságuktól is megfosztva, üresen és tehetetlenül bolyongva ebben a világban, ami e miatt az eszement miatt pusztasággá fog változni.

- Nem!
- Mi?!

Hirtelen iszonyú erő futott végig bennem. Újra tudtam mozgatni a tagjaimat, és lassanként felnyomtam magam a földről.

- Tévedsz, ha azt hiszed, ezzel vége!
- De hát hogyan?! Hogy tudsz mozogni?! Megbénítottalak a vírusommal!
- Már mondtam! A kis trükkjeid nem hatnak rám!

Lelöktem magamról, és minden erőmet egy képesség létrehozására koncentráltam:

- Assault Skill: Singularity!

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yuuki Szemszöge

Minden erőmmel próbáltam visszatartani a klón Kanadét, hogy nehogy tényleg fejemet vegye, de egyszerűen erősebb volt nálam. Már éreztem, ahogy a pengék belevágnak a bőrömbe, és lassan haladnak befelé, miközben ő sátáni vigyorral teszi a dolgát. Ekkor Yamato hangját hallottam visszhangzani a fejemben:

- Assault Skill: Singularity!

Hirtelen egy ismeretlen érzés futott végig rajtam, amilyet még sosem éreztem, és a karjaimba új erő költözött. Szétfeszítettem az ál-Kanade karjait, és amilyen erővel csak tudtam, lefejeltem, ahogy csak a nyakizmaim engedték. Ő hátratántorodott, majd a betört orrához kapott, amiből ömlött a vér. Az én sebeim szinte azonnal beforrtak, és tudtam mit kell tennem.

- Assault Skill: Giga Buster Kick!

A levegőbe ugrottam, és egy fordulat után olyan erővel rúgtam belé, hogy hallottam, ahogy megroppannak a csontjai, majd nagy ívben elrepült, és egy fal állította csak meg. Széttártam a karjaimat, a kezeim most vörösen és zölden ragyogtak, és jöhetett a következő képesség, amit Yamatonak köszönhettem.

- Egyesítsd a két erőt, és hozd el a megváltást! Assault Skill: Heaven's Judgement!

Ahogy azt Yamato is mutatta már nekem, szép lassan összekulcsoltam a kezeimet, és egy energiavihart engedtem útjára, ami, amikor elérte az ellenfelemet, lényegében fényfoszlányokra bontotta szét a testét. Egy pillanatra láttam, hogy valójában csak egy démon volt, akit az alkotója formált át ilyen módon, és ruházott fel az enyémhez hasonló képességekkel.

- Ezzel bevégeztetett!

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tamaki Szemszöge

Sayuri és én már a vég szélén táncoltunk, de ekkor hallottam Yamato hangját, amiről először azt hittem, hogy valahonnan a közelből jön, de tévedtem, a fejemben visszhangzott.

- Assault Skill: Singularity!

Erre olyan erő költözött belém, hogy az egész egyszerűen hihetetlen volt. Hátranyúltam, elkaptam a fickó karját, és addig feszítettem, míg fájdalmasan üvöltve el nem engedett. Annyira megfeszítettem, hogy lényegében megcsavartam a csontokat a karjában. Mikor lenéztem a kezeimre, akkor láttam, hogy Yamato hatalmas acélkesztyűi vannak rajtam, és az egész testem zölden világít.

- Na, ez tetszik!

Sayuri felé pillantottam, aki most szintén, hihetetlen módon a kinyújtott jobb kezével egy energiafalat emelt maga elé, ami visszaverte a golyókat az ellenfelére, aki egyre több sebből vérzett, de akkor sem hagyta abba a tüzelést. Sayuri felkelt, felkapott két pisztolyt, amit az előtt már egyszer elszedett tőle, és viszonozta a tüzet. A fal ott maradt előtte, és megvédte őt, miközben ő csak folytatta a tüzelést.

- Na, akkor most én jövök!

Elkaptam az ellenfelemet, és elemi erővel a földhöz vágtam, majd megpörgettem a levegőben, és előbb a falhoz, majd megint a földhöz vágtam. Ezután a mellkasára térdeltem, és addig ütöttem, amíg mozgott. Talán túlzásba is vittem, és mikor már látszólag élettelenül feküdt, elengedtem. Mikor felkeltem, meglepve láttam, hogy visszaváltozik az igazi alakjába: Egy démonná. Mikor jobbra néztem, Sayuri épp végzett a maga ellenfelével, és egy golyót repített a fejébe. Amaz is visszaváltozott démonná, és elporladt.

- Ez azért enyhe túlzás volt nem?
- Mintha te finomabban bántál volna vele... !

Sayuri keserűen mosolygott, és én megértettem, hiszen ez a csata alaposan felverte bennünk az adrenalin szintet, és ezért nem tudtuk visszafogni magunkat. De ha jobban meggondoljuk, akkor ezek csak démonok voltak, így nem volt miért bűntudatot érezzünk.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yamato Szemszöge

- Látod! Ezt mondtam!
- Akkor is az enyém vagy!

Hirtelen magam sem tudom honnan, elővarázsolta azt a lándzsát, amivel a Szuperdémon is próbálkozott nálam korábban.

- God and Devil!

Erre nem tudtam nem felpörögni, és jöhetett a méltó ellencsapás:

- Hell and Heaven!

Szép lassan összekulcsoltam az ujjaimat, miközben a Wings of Liberty szárnyai már kibomlottak a hátamon.

- Gemu... Giru... Gamu... Go... Gufo!

Szabadjára eresztettem az energiaörvényt, és miközben megindultunk egymás felé, torkom szakadtából üvöltöttem:

- Viiiitaaaaa!

Mikor összeértünk, abba minden beleremegett, és szikrát hánytak mind az én kesztyűim, mint az ő lándzsája.

- Most kiderül melyikünk az erősebb, nemde Pusztítás istene!
- Nem kérdés melyikünk az erősebb! Te fogsz veszíteni!

Döbbenten látta, ahogy a lándzsa lassan repedezik.

- De hát ez, hogy lehet?!
- Egyszerű! Én nem csak az önös kis céljaimért harcolok, hanem vannak még rajtam kívül több mint 300-an, akik számítanak rám! Neked csak a démonjaid vannak, és az illúzióid! Nem vagy te isten, csak egy nagy hazugság!

A Lándzsa darabokra hullott, ő pedig rémülten húzta össze magát, készülve, hogy én összeroppantsam őt, de nem történt semmi. Megálltam, és a képességeim most szertefoszlottak.

- De… Miért álltál le?
- Mert ember vagy! Én nem bántok embereket, mivel arra esküdtem, hogy megvédjem őket! Az elesetteket és a gyengéket is, mint amilyen te is vagy!

A kezemet nyújtottam neki, amit ő nagy nehezen el is fogadott. Egyszer csak egy hatalmas robbanás rázott meg mindent, és a levegő hirtelen megdermedni látszott.

- Mi... Mi történt?!

A rémület ült ki az arcára.

- Valószínűleg Yuta és Riku, a társaim, akiket te elveszettnek hittél, megtalálták, és felrobbantották a központi szerveredet!

Szinte halálra váltan nézett rám.

- A szervert?! Ne! Csak azt ne!
- Miért, mi van vele?

Most rémülten belém kapaszkodott, és remegő hangon mondta:

- Az Omega Démon... !

Éreztem, hogy kikerekednek a szemeim.

- A mi?!
- A végső teremtményem! Épp a programozásán dolgoztam, mikor megérkeztél... De még nincs kész... és... és... !

Felkaptam a grabancánál fogva.

- És mi?!
- A Szerveren futó Angel Player volt a kulcsa az irányításának! A nélkül teljesen irányíthatatlan! A nélkül... Mindent romba dönt, és elpusztít mindenkit! Válogatás nélkül!

Hirtelen minden remegni kezdett körülöttünk, és egy velőt rázó üvöltés dübörgött végig az egész barlangrendszeren.

- Istenem... Elkezdődött! Itt a vég!

Megráztam a fejem, és odafutottam a hátizsákomhoz, amit ledobtam, amikor oda értem, és elővettem belőle Misaki Laptopját, majd visszamentem hozzá, és a kezébe nyomtam.

- Ez elég lesz, hogy segíteni tudj? Van rajta Angel Player!
- Ha át tudom alakítani átmeneti szervergéppé, akkor igen!
- Akkor csináld!

Én elindultam, és egyenesen abba a terembe rohantam, amiből mindannyian elindultunk, de már csak egy hatalmas lyukat találtam a helyén. Az örvényen felfelé nézve láttam, ahogy valami hihetetlenül nagy mászik kifelé a démonkútból, és hamarosan el is érte a lyukat, amiben utat tört magának és kijutott a felszínre.

- Yuuki! Sayuri! Tamaki! Yuta! Riku! Merre vagytok?!

Hiába füleltem, nem jött válasz, és a legrosszabbtól tartottam.

- Ha ez elkapta őket... Én... Wings of Liberty!

Széttárt szárnyakkal kirepültem az örvényen, és egyenesen a felszínre. A lény, amit láttam egyszerűen elképesztő volt: Egy Godzilla méretű Démon volt, ami minden lépésével falunyi méretű területeket pusztított el az erdőből, ami körülvette. A bőre izzott, lángolt szinte, négy karjával a földön menekülő embereket, a mi segítségünket szedte össze és kebelezte be. A hátán két sor hatalmas tüske sorakozott, amik között folyamatosan energia áramlott.

- Az anyja, de ronda!

Felém fordult, és fülsiketítő üvöltésben tört ki. Szemei izzottak, és elindult felém.

- Broken Magnum!

Volt egy külön adottsága a jobb kesztyűmnek, ami megengedte, hogy kilőjem, mint egy rakétát. Most eleresztettem, amilyen erővel csak tudtam, és ugyan talált, és a hatalmas dög megtántorodott tőle, nem igazán volt rá nagy hatással. Összeszedte magát a kezdeti sokkból, és a száját kitátva egy hatalmas energianyalábot lövellt felém.

- Protect Sha- Waagh!

Próbáltam volna védeni magam, de nem voltam elég gyors, és a sugár épp telibe talált. Mire kettőt pislogtam, már becsapódtam a kemény sziklák közé. Egy pillanatnyi időm sem volt magamhoz térni, mert a hatalmas dög elkapott, és a markában szorongatott. Én tartottam magam, de nem sok esélyem volt, mivel olyan sokszorosan erősebb volt nálam, hogy szép lassan összeroppantott volna. Ekkor hallottam egy hangot, ami látszólag a szörnyeteg bendőjéből szűrődött ki.

- Yamato! Kiriha Yamato, ugye így hívnak?

A programozó volt az.

- Mit akarsz!? Ha nem tűnt volna fel, eléggé elfoglalt vagyok éppen!
- Sikerült felállítanom egy tartalék szervert, így most van kapcsolatom az Omegával!
- Ez Remek, de mi van akkor?!

Egy percig csend lett, én meg éreztem, hogy szép lassan kettétörnek a karjaim, olyan erős volt a szorítás.

- Van egy tervem!
- Akkor gyorsan mondd!
- Nem tudom ugyan irányítani innen, de megpróbálom feltölteni belé ugyanazt a bénító vírust, amit beléd is!
- És ez működni is fog?

Egy kicsit hezitált, mielőtt válaszolt volna.

- Talán egy percre meg tudom bénítani!
- Nekem az is valami, hogy megtaláljam a gyenge pontját, és elintézzem!
- Rendben, de nem kell keresned! Majd én megmondom mi a gyengéje!

Végre valami jó hírt is mondott.

- Akkor halljuk!
- A Gyenge pontja egy tartály, ami a mellkasában van, mint az embernek a szíve! Ha el tudod pusztítani, akkor a lényt is elpusztítod!
- Hagy találjam ki! A tartályban lelkek vannak igaz?!
- Nos... Igen... !

Remek, pont úgy működött ez a dög is, mint a szuperdémon, csak 500:1 méretarányban.

- A vírus hamarosan feltöltődik, kitartás!
- Könnyű azt mondani! Honnan tudom, hogy a vírus működik?!
- Hidd el, rájössz majd!

Ebben legalább igaza volt. A Dög hirtelen mozdulatlanná dermedt, és a szorítása is megszűnt. Én szétnyomtam az ujjait, amik eddig körém fonódtak, és felszálltam a feje magasságába.

- A leggyengébb része a testén?
- Sajnos még én sem tudom pontosan... Próbáltam kiszűrni a Szuperdémon gyengéit belőle!
- Akkor maradunk a hagyományos megoldásnál! GIGA GAUNTLETS!

Jöhetett a klasszikus favágó módszer, azaz behatolni a száján, csakhogy az most épp csukva volt, de erre is volt megoldásom.

- HELL AND HEAVEN!

Célba vettem az arcát, és teljes erővel nekirontottam a fogsorának, ami egy darabig ellen állt ugyan, de aztán egy erősebb nyomással szilánkjaira törtem, és behatoltam a szájába, innen le a nyelőcsövén, a garatnál át a légcsövébe, vagy legalábbis így gondoltam, elvégre ez a dög is antropomorf volt, mint a többi démon, és egészen le a mellkasa legmélyébe.

- Most jó helyen vagy! Utat kell törnöd magadnak a szíve felé!
- Az nem probléma! BROKEN MAGNUM!

Újabb lövedéket lőttem ki, és ahogy az átfúrta a falat, ami lényegében a tüdeje külső védőrétege volt, hatalmasat üvöltött, és újra mozogni kezdett.

- Eddig tartott a vírus hatása! Most már magadnak kell boldogulnod!
- A barátaimat nem tudod, hol vannak?!
- Ha minden igaz, akkor megtalálod őket is odabent! Sok szerencsét!
- Kösz! Kelleni is fog!

Ezzel megszakadt a kapcsolat, és én egyenesen berepültem a lyukon a dög szívébe. Mikor beértem, épp olyan volt az egész, mint egy földönkívüli űrhajó. A falak vérvörösek és rózsaszínek voltak, mindenfelé absztrakt alakzatok, és az egész lüktetett. Tényleg olyan volt, mint egy szív, és a közepén egy zölden világító, gömb alakú tartály, mint a Szuperdémonnál.

- Meg van!

Mikor közelebb mentem, mivel itt már lehetett sétálni is, nem kellett repülni, ekkor tűnt fel, hogy a falakba beleágyazódva ott voltak a barátaim is.

- Ne! Csak őket ne!

A testük lényegében indáknak tűnő kinövéseken függött, elég kicsavarodott pózban, és valami zöld energia áramlott kifelé belőlük.

- Programozó, hallasz?!
- A nevem Taiyou!
- Rendben Taiyou! Mi történik a barátaimmal?!
- A Barátaidat az Omega magába olvasztja, ha sikerül, akkor az ő tudatuk is egyesül az övével, ezzel lényegében teljesen függetlenedik majd az én irányításomtól, és még ez a kapcsolat is teljesen megszűnik!
- Hogy szabadítsam meg őket?!
- Mi történik velük épp?
- Indákon lógnak, és valami energiát szív ki belőlük!
- Akkor le kell vágnod az indákat! Ez még csak a kezdeti stádium!
- Rendben! WILL KNIFE!

Egy szempillantás alatt ott teremtem minden barátomnál, és levagdostam őket az indákról. Mindannyian a földre zuhantak, de nem mozdultak.

- Most mi lesz?!
- Semmi baj, mindjárt magukhoz térnek!

Megláttam a három újoncunkat is, és őket is megszabadítottam, majd mire ezzel végeztem, láttam, hogy Tamaki ébredezik.

- Tamaki! Jól vagy?!

Tamaki felült, előbb körülnézett, majd rám, és elmosolyodott.

- Öcsém! Tyű... Jó látni, hogy kutya bajod... De hol a fenében vagyunk?
- Nem fog tetszeni, amit mondok!
- Akkor is nyögd már ki!
- Egy kolosszális Démon belsejében. Egész pontosan a szívében!

Tamaki álla a földig esett, és ahogy körülnézett, látta a hatalmas tartályt.

- Ez az, aminek gondolom?!
- Igen az! Ezt kell elpusztítanom, hogy megöljem az Omega Démont!
- Omega Démon?
- Igen, a programozó... Bocsánat, Taiyou ezt mondta!
- És te még hiszel neki?!
- Eddig még mindig igazat mondott!

Tamaki ezután felkeltegette a többieket is, és közben Taiyouval tárgyalt.

- Szóval te lennél a programozó mi?
- A nevem Taiyou, köszönöm!

Tamaki megcsóválta a fejét, majd vállat vont.

- Felőlem akár Jézus Krisztus is lehetsz!
- Ez érdekes megállapítás!
- Nem megállapítás volt, hanem szarkazmus! Honnan tudjam, hogy bízhatunk-e benned?!
- Yamato az élő tanúm rá, hogy igazat mondok! Különben sem akarom megkockáztatni, hogy még egyszer ellássa a bajom!

Tamaki mosolyogva csóválta meg megint a fejét, majd hozzám fordult.

- Te elég komoly hatást gyakorolsz az emberekre!
- Ez csak természetes!

Ezután megint Taiyouhoz beszélt.

- Szóval hogyan jutunk ki innen?!
- Yamato már utat tört nektek! Csak követnetek kell kifelé!
- Remek! Épp csak egy baj van, hogy hogyan!?

Erre én adtam meg a választ.

- Arra a képességre emlékszel még, amivel megosztottam veletek a képességeimet?
- Persze!
- Na, az a megoldás!

Most már mindenki ébren volt, és összeszedte magát.

- Singularity!

Mindenki a kezemet fogta, én meg átadtam nekik a Wings of Liberty-t, hogy nyugodtan kijussanak. Már indulni akartak, de én épp az ellenkező irányba fordultam.

- Yamato, mit csinálsz?! Tűnjünk el innen!

Sayuri rémült kiáltása csak süket fülekre talált.

- Yamato, mire készülsz!?

Yuuki elkapta a kezem, és próbált visszatartani.

- Yuuki, értsd meg, nekem kell ezt befejeznem! Ti csak menjetek!
- De akkor mi is itt maradunk!

Yuta becsületes ajánlata igazán kedves volt, de csak a fejem ráztam.

- Nem! Ezt nekem kell egyedül csinálnom! Amire készülök, az még rám is veszélyes lehet! Menjetek!

Yuuki eleresztett, és nagy nehezen visszatért a többiekhez, majd felemelkedtek a levegőbe, és elindultak, és csak Tamaki maradt utolsónak.

- Biztos, hogy ez rendben van így öcsém?! Nem... Yamato!

Ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevemen szólított.

- Persze! Menj csak!

Tamaki nyilván nem szívesen tette meg, de kénytelen volt menni. Én szép lassan a tartály felé közeledtem, és minden energiámat a két kezembe koncentráltam, épp csak annyit hagyva, hogy még egyszer utoljára használni tudjam a Wings of Liberty-t. Taiyou még most is velem volt.

- Mire készülsz Yamato?!
- Használni fogom a Ragnarok programot!
- A mit?
- Egy olyan kiegészítő modult, amit Yuuki épp az ilyen eshetőségekre talált ki!

Taiyou egy ideig zavartan hallgatott, de végül csak kinyögte:

- Nem tudtam, hogy van még rajtam kívül más is, aki ért ehhez!
- Márpedig ő ért hozzá!
- Akkor csak... Annyit még... Hogy sok szerencsét!
- Kösz! Kelleni is fog!

A kezeimben közben egy hatalmas Aranyszínű energianyaláb gyűlt össze, ami szép lassan egy hatalmas kalapáccsá alakult, tiszta energiából állt, és hosszra dupla akkora, a fej pedig átmérőre bő háromszor nagyobb volt nálam.

- Ragnarok skill: Judgement Hammer!

Felemelkedtem a levegőbe, amilyen magasra csak lehetett, miközben utat törtem magamnak az Omega szívének külső burkán keresztül, amilyen magasra csak lehetett, hogy miközben lecsapok, minél nagyobb erőt tudjak kifejteni.

- Most eljött a vég! Omega Démon... !

Hirtelen átmentem zuhanó Repülésbe, és a kalapács fejével előre sújtva üvöltöttem:

- Hikari ni... ! Naaaaaareeeeeeee!

Mikor a tartály és a kalapács feje összeértek, iszonyú erők szabadultak fel, és a tartály szép lassan repedezni kezdett. Mikor aztán elpattant, az egész robbanásszerű erővel szétrepült, és egy hatalmas fényes robbanásban az egész hely a levegőbe repült, engem is magával sodorva. Ennyire emlékszem, mert ezután elájultam.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sayuri Szemszöge

Yamato nagyon jó kis utat vágott nekünk, és bár eléggé vonakodva hagytuk magunk mögött, mindannyian a lehető leggyorsabban elhagytuk a démon belsőjét. Mikor mind földet értünk, először a hatalmas dög ránk akart támadni. Még kitört fogakkal is elég ijesztő látvány volt, de mi már nem féltünk tőle, hisz tudtuk, hogy Yamato már intézkedik. Hirtelen megállt, hörgött, rángatózott, tántorgott, és a mellkasához kapott, mint akinek szívszélhűdése van, majd a teste különböző részein fénynyalábok törtek ki, még egy utolsó üvöltés, és iszonyú erejű robbanással megsemmisült.

- Mindenki fedezékbe!

A robbanásból keletkezett lökéshullám mindent elsöpört, ami az útjába került, és felénk közeledett megpróbáltunk ugyan egy árokba ugrani, de nem sikerült és mindannyiunkat magával sodort. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a lökéshullám ereje hozzácsap egy fához, vagy sziklához, és én a földre zuhanok, majd minden elsötétült előttem.

XIII.

A búcsú

Nem tudom mennyi idő telt el, vagy hogy mi történt a robbanás után, ami az egész démont atomokra tépte, de annyiban vagyok biztos, hogy mikor magamhoz tértem, akkor a nap sütött az arcomra, és Yuuki ült mellettem. Yuuki mosolyogva simogatta az arcomat, és amikor kicsit körbenéztem, a többiek is ott voltak. Mindannyian csupa folt és rongy voltak, de mind rendben voltak, és mint kiderült, én is egy darabban megúsztam.

- Yamato? Jól vagy öcsém?

Tamaki hangjában ott rejlett egy kis aggodalom, de látva, hogy szép lassan felemelkedek, és leporolom magam, mindjárt el is mosolyogta magát.

- Meg vagyok... Csak kicsit... Szakadtan!

Végignéztem magamon, és mit ne mondjak, nem voltam épp egy szép látvány. A ruháim apró cafatokra szakadva, a lábaimról a bakancs eltűnt, és most mezítláb, toprongyosan ültem ott a barátaim körében. Mindenki ott volt, Tamaki vállán egy jókora lila folt éktelenkedett, amin látszott, hogy jókora ütést kapott, de túléli... Ez a gondolat mosolyt csalt az ember arcára, itt nem lehet meghalni. Sayuri arcán megszáradt vér éktelenkedett, ami arra utalt, hogy szerzett egy rusnya fejsebet. Ezen kívül a ruhája tele volt golyó ütötte nyomokkal. Yuuki minden ruhadarabja össze volt vagdosva, az arca piszkos és kormos is, de mosolygott, mint mindig. Yuta és Riku ép bőrrel megúszták a démonokkal kapcsolatos kalandjukat, de mindketten megviseltek voltak, ami a robbantás miatt lehetett, amivel megsemmisítették a szervergépet. Kanna, Miko és Himiko voltak aránylag a legjobb állapotban, bár az igaz, hogy nekik is elég nehéz menet volt az elterelő hadművelet.

- Na, szépen ki vagyunk dekorálva!

Mindannyian nevettünk, mikor végre jobban megnéztük magunknak a másikat. Feltápászkodtunk, és elkezdtünk kimászni a kráterből, aminek a kellős közepén ültünk.

- Ez azért szép kis robbanás lehetett!
- Csak a H-bomba durran ekkorát szerintem...

Tamaki biztos tudta, rá is hagytam inkább.

- Szerintetek maradt valami az iskolából?
- Talán romok.. De legalább a természet helyreállítja magát.

Yuuki körbemutatott, és mind láttuk, hogy bár a hatalmas erdő, ami az iskolát körülvette ugyan elpusztult, de máris új növények fakadtak mindenfelé.

- Egyszer még szép lesz ez a hely, meglátjátok!

Sayuri most boldogan ölelgette Kannát és Mikot, miközben engem Tamaki és Yuuki fogott közre. Yuta és Riku mentek leghátul, és Himiko is ott kullogott valahol a csapat kellős közepén. Végre úgy sétálhattunk, mintha otthon lennénk, mert már tényleg nem volt miért aggódnunk. Ekkor eszembe jutott valami:

- Vajon Taiyou hol van most?
- Szerintem átkelt... Mégis mi dolga lehetne itt ezek után?

Sayuri és a többiek csak bólogattak, és teljesen igaz volt.

- Nem gondoljátok, hogy nekünk is ezt kéne tennünk?

Ezt a kérdést előbb-utóbb mindenképpen fel kellett valakinek tennie, akkor már miért ne lennék én az? Mindenki lehorgasztott fejjel hallgatott, és csendben ballagtunk vissza az iskolába, ami most tisztán látható volt. Meglepetésünkre, bár az egész elég rusnya állapotban volt, az épületek még álltak, csak az ablakok törtek be, és az ajtók szakadtak le a helyükről. Mikor bementünk az irodaépületbe, ami a második legmesszebb eső épület volt a főépület mellett, ott teljes volt a felfordulás, minden dekoráció és egyéb csecsebecse, ami az egészet díszítette megsemmisült, és az igazgatói iroda golyó biztos üvege is betört.

- Na, ez szép kis felfordulás!
- Az, de ha ezt a helyet tényleg isten teremtette, akkor hamar helyre fog állni, és megint a régi pompájában fog tündökölni!

Ebben mindannyian egyet értettünk, és szép nyugodtan feltakarítottuk az iroda romjait.

- Tudjátok, engem bosszant, hogy ilyen rongyosan kell itt járkálnunk az üvegszilánk meg egyéb biszbasz között! Mi lenne, ha letussolnánk és felruházkodnánk?

Yuta ötlete végre nekünk is eszünkbe juttatta, hogy nem csak az iskola van lerongyosodva, hanem mi magunk is.

- Koedukált tusolás!
- Álmodj csak!

Tamaki kedvét hamar letörte Sayuri szigora, de Sayuri is csak mosolygott sejtelmesen, ami arra utalt, hogy ő is huncut dolgokon gondolkodik.

- Na, jó, de csak most az egyszer!

Én részemről inkább kimaradtam ezekből az örömökből, Yuta és Tamaki viszont habzsolta az élvezeteket, ha már megkapták a lehetőségeket. Mikor aztán Törülközővel, mindennel együtt épp a tusolóba léptem volna, Yuuki jött velem szembe, szintén hasonló felszereléssel. Most láttam, milyen hófehér a bőre, milyen törékeny az alkata, és hogy milyen szerényen tud mosolyogni, ha zavarban van.

- Te is?
- Igen... Nem akartam végighallgatni Tamaki disznó vicceit a zuhany alatt!

Nevetve próbáltam elleplezni a zavaromat, Yuuki pedig gyorsan benyitott a tusolóba, hogy elleplezze az arcán ülő pírt. Mindketten felakasztottuk a törülközőnket, és gyorsan megszabadultunk a ruháink maradékától, persze szégyellősen elfordulva egymástól. Én még akkor is a másik irányba léptem, mikor felkaptam a tusfürdőmet, és beugrottam a már zuhogó meleg víz alá. Egy ideig csak a víz csobogását lehetett hallani, aztán Yuuki végre megszólalt.

- Yamato... !
- Tessék!
- Majd... Szeretnék beszélni veled valamiről!
- Nagyon sürgős? Mert ha igen, akkor itt is elmondhatod! Egyedül vagyunk!
- Nem... Annyira nem sürgős, csak mondtam!

Ez kicsit kíváncsivá tett. Yuuki nem nagyon rejtett semmit véka alá, így arra gondoltam, hogy ha ennyire húzza-halasztja, akkor nagyon fontos valami lehet.

- Jól van, ha te mondod!

Ezután megint hallgattunk, majd én ugrottam ki elsőnek a zuhany alól, megtörülköztem, és gyorsan magamra kaptam a ruhákat, amiket magammal hoztam. Eddigre Yuuki is kint volt, és épp törülközött. Én egy pillanatra hátrasandítottam, és megláttam a vágott sebeket, amiket a végső csatában szerzett, és meglehetősen nehezen gyógyultak.

- Mondd Yuuki, nem fájnak azok a sebek?

Yuuki hirtelen maga elé kapta a törülközőjét, és megfordult.

- Te jó ég! Olyan csendben voltál, hogy azt hittem már kimentél!
- Bocs, nem akartalak megijeszteni...
- Se... Semmi baj... Megtennéd, hogy elfordulsz?
- Persze... !

Éreztem, hogy ég a pofám... Meglestem egy lányt a tusolóban... Ez milyen égés... Mit szólna Sora, ha itt lenne... ?

- Amúgy... Eléggé sajognak... De tudom magam türtőztetni...
- Az jó! És... Hogy csinálod? Mármint, hogyan nyomod el a fájdalmat?
- Azzal nyugtatom magam, hogy el fog múlni!

Ez jópofa volt, néha, ha fájt valamim, akkor én is ezzel nyugtattam magam mikor gyerek voltam. Yuuki még mindig egy gyermeki lélek volt eszerint.

- Ez jó...
- És neked? Nincsenek fájó sebeid?
- Van pár zúzódásom... Meg egy égési sebem, amit akkor szereztem, mikor az Omega rám hányt...

Jót nevettem a saját szóviccemen, és Yuuki is kuncogott.

- Igazából semmi súlyos... Majd elmúlik! Mire megszületünk, már úgysem lesznek meg igaz?
- Igaz!

Mikor mindketten kiléptünk a tusolóból, Tamaki és Sayuri ott álltak és megtapsoltak minket.

- Na, nézd már Öcsém! Csak nem lecsaptál a következő áldozatodra?!
- Na, ne kezdd!

Sayuri most helyettem is nyakon csapta Tamakit, aki nagyot üvöltött a fájdalomtól, mert még most is sajgott mindene a verekedés után.

- Ez nem poén! Abbahagyhatnád már végre!
- Majd ha abbahagyod ezeket a hülye megjegyzéseket!

Mindannyian nevettünk, csak épp Tamaki nem, aki most is füstölgött a dühtől, mert minden tagja sajgott.

- Nah, gyerünk, van még egy esküvőnk!

Mindannyian összegyűltünk a szentélynél, amit előzőleg Tamaki és én már helyreállítottunk. Yuta és Riku annak rendje és módja szerint fel is öltöztek az esküvőjükhöz, mi pedig a legflancosabb egyenruhánkban feszítettünk, én a fekete-kék kabátomban, mivel technikailag még mindig én voltam a főnök.

- Rendben, akkor minden kész?

A két tanú, Yuuki és Tamaki bólintott, majd én is vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem a mondandómat.

- Barátaim! Azért gyűltünk össze, hogy ennek a két csodálatos fiatalembernek a házasságát megünnepeljük! A házasság egy szent dolog, aminek akár a síron túl, sőt esetünkben még azon is túl kellene tartania! Egy intézmény, ami azért teremttetett, hogy a szabad szellemű emberek összetartozását megerősítse!

Amit elmondtam, azt mind a régi filmes élményeimből idéztem fel. Közben többször is végigvezettem a szemeimet a hallgatóságon és az ifjú páron, akik epedve lesték, hogy merre megyek tovább.

- Még sokáig beszélhetnék sokféle szentségről, de én nem vagyok pap, és nem is kenyerem a prédikálás!

Erre mindenki kuncogni kezdett.

- Nos! Aki bármilyen okot tud, ami megakadályozhatná ennek a két csodálatos embernek az egybekelését, az most szóljon, vagy hallgasson mindörökre!

Természetesen senkinek semmi kifogása nem volt.

- Nagyszerű! Akkor először téged kérdezlek Yuta: Akarod-e az itt megjelent Rikut hites feleségedül? Fogod-e őt szeretni, bátorítani és becsülni? Kitartasz-e mellette jóban és rosszban? Hajlandó vagy-e mindenki másról lemondva életeken át tartó örök hűséget esküdni néki?

Yuta csak egy pillantást vetett menyasszonyára, és mosolyogva válaszolt.

- Igen!
- Remek! Riku: Akarod-e az itt megjelent Yutát hites férjedül? Fogod-e őt szeretni, bátorítani és becsülni? Kitartasz-e mellette jóban és rosszban? Hajlandó vagy-e mindenki másról lemondva életeken át tartó örök hűséget esküdni néki?

Riku még töprengeni sem állt le, hanem azonnal rávágta:

- Igen!
- Akkor jöjjenek a gyűrűk!

Tamaki és Yuuki zavartan tördelték a kezeiket.

- Nos... Mi kerestük, de egy fia gyűrűt sem találtunk...

Erre én belenyúltam a zsebembe, és előhúztam azt a két gyűrűt, ami anno az enyém, és a Soráé volt.

- Akkor használjátok ezeket!
- Biztos, hogy ez rendben van így?- Persze! Nekem és Sorának szerencsét hozott! Nektek is csak szerencsét hozhat!

Yuta nagy nehezen elfogadta a gyűrűket, majd felhúzták egymás ujjaira.

- Isten, és a már megszűnő félben lévő SSS által rám ruházott hatalmamnál fogva, ezennel házastársaknak nyilvánítalak titeket! Most már megcsókolhatod a menyasszonyt!

Yuta nem kérette magát kétszer, és a ceremónia, amilyen hamar és egyszerűen belekezdtünk, olyan hamar véget is ért. Mindannyian gratuláltunk az új párnak, és Sayuri átnyújtotta a gyertyát.

- Előbb dobd el a csokrot!

Yuta kedves tanácsára Riku maga mögé dobta a csokrot, amit a kezében tartott, és az épp Kanna kezei közt landolt. Ezután természetesen Yuta illően felkérte Rikut, a meggyújtott gyertyával pedig táncra perdültek. Tény, hogy ők ketten sokkal jobban csinálták, mint annak idején én és Sora, végül, ahogy egyre fényesebben ragyogtak a félhomályban, Riku Yuta mellkasára hajtotta a fejét, és így táncoltak tovább, míg mindketten el nem tűntek a szemünk elől, és a fényfoszlányaik fel nem szálltak az égbe. Mindannyian, akik ott maradtunk, Ködös tekintettel néztünk utánuk, és láttam azt is, ahogy Yuuki arcán egy nagy-nagy könnycsepp gördül végig. Most már csak heten maradtunk az egész iskola területén, és egyre nehezebbé vált a levegő körülöttünk. A búcsúzás ideje volt ez, és mindannyian nagyon nehezen vettük rá magunkat. Épp csak Sayuri és társnői már erősen ragyogtak, miközben azon susmorogtak, hogy hogyan mondjanak búcsút nekünk. Végül Sayuri megfordult és még egyszer ránk ragyogta sugárzó mosolyát.

- Nos... Eljött a mi időnk! Jók legyetek mindannyian!
- Majd még találkozunk a túloldalon is, jó!?

Mind a négyen bólintottak, majd barátságosan integetve elsétáltak, és mire kettőt pislogtunk, már ők is eltűntek. Yuuki most már komolyan könnyezett, és Tamaki is elfordult, hogy elleplezze meghatottságát, én azonban még meg tudtam tartani az önuralmamat.

- Ők is elmentek!

Mindkét társam szomorúan bólintott. Yuuki most hozzám fordult, és némi szipogás után belekezdett.

- Yamato! Most már beszélhetünk?
- Persze! Ugye nem bánod Tamaki?
- Persze, beszélgessetek csak! Én majd az irodában leszek, ha keresnétek!

Tamaki intett, majd szép lassan elsétált. Mikor eltűnt az egyik kollégium sarkánál, akkor végre Yuukihoz fordultam.

- Azt azért elmondhatnád, mi volt az a csók az örvénynél a minap!

Yuuki egy percig csak hallgatott. Végül megfordult, és szép lassan egészen közel lépkedett hozzám, miközben szép lassan rám emelte azokat a szép kék szemeit.

- Yamato... Remélem nem bánod, de az egyetlen módja, hogy megmagyarázzam, ha még egyszer megteszem!

Erre aztán tényleg nem tudtam, mit mondjak, de csak vállat vontam.

- Ha tényleg muszáj... !

Yuuki egészen közel jött hozzám, most is átkarolta a nyakamat, felpipiskedett, hogy minél jobban felérjen hozzám, és újra az én ajkaimra ragasztotta a sajátját, de csak miután motyogott valamit, ami valami Guard skill-re utalt, de nem volt időm ezen gondolkodni, mert Alig hogy megcsókolt, a szemeim elé egy egészen hihetetlen dolog tárult, ami egy amolyan emlékkép volt, ami eddig soha nem merült fel bennem:

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nagy nap volt az nekem is, és a Misuzaka Gimnázium focicsapata számára is. Óriási mezőnyfölényben játszottunk, mégis egy góllal égtünk. A csapatkapitány, és barátom, Ryou odahajolt hozzám, és a fülembe súgta:

- Yamato, most dobjuk be magunkat végre!

Még 47 perc volt hátra összesen a meccsből. Én csak bólintottam, és felkészültünk egy bedobásra. Hetessel az egyik középpályás bedobta, én mellre vettem, majd egy egészen laza bokamozdulattal átvertem a rajtam álló védőt, és szabadra játszottam magam. Ezután felnéztem, és Ryou épp szabadon állt a tizenhatosnál, szinte kínálva a lehetőséget. Egy jó nyeséssel átemeltem felé, de már indultam is befelé, két embert is megkerültem, és a visszaérkező labdára emelkedtem, és olyan jól sikerült épp a homlokomra varázsolnia, hogy védhetetlenül a rövid sarokba fejeltem.

- GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓl! Kiriha gólt szerez! Ezzel egyenlítenek a Sasok!

Sasok, ezek voltunk mi, és a Kommentátorunk az iskolaújság egyik szerkesztője volt, aki az iskola sportcsapatainak életét követte figyelemmel. Most szinte kiugrott a bőréből, de én nem is rá figyeltem, hanem egy aprócska hófehér hajú lányra, aki a vonal mellől, a nézők közül üvöltötte felém:

- Szép volt Yamato! Így tovább!

Én intettem felé, és mentem vissza, hogy a helyemen legyek a középkezdésnél. Még 45 perc volt hátra, de még a szünet előtt a másik csatár, Serizawa Takashi is gólt szerzett, így már mi vezettünk. A szünetben a hófehér hajú lány áthajolt a nézőtér korlátja fölött és úgy beszélgettünk.

- Nagyon szép fejes volt!
- Köszi Yuuki! Nem látom a nővéredet! Nem azt mondtad, hogy ő is eljön?
- Ő is itt van, a sógorommal együtt, csak jól elbújtak.
- Te meg az első sorba furakodtál mi?
- A te kedvedért simán!

Mielőtt visszatértem volna a pályára, még gyorsan elkaptam a nyakánál fogva, és megcsókoltam, hogy ennyivel is szerencsésebb legyek a pályán játék közben. A második félidő gyorsan telt, és már 4-1 volt az állás, amikor Takashit elgáncsolták alig 2 méterre a tizenhatostól, és szabadot kaptunk, egy kiállításról már nem is beszélve.

- Yamato, akarod te rúgni?
- Viccelsz? Még szép!

Ryou állt a labdához, hogy lekészítse, én meg már hallottam is a kishúgom, Mikoto hangját, ahogy kiabálja nekem:

- Gyerünk Yamato! Csavard be, mint Beckham!

Ez a film akkoriban ment épp a TV-ben, így nem is lehetett volna találóbb ebben a helyzetben. Jól kinéztem magamnak a hosszú fickát, biccentettem Ryou felé, jött a síp, Ryou legurította, én elrugaszkodtam, majd elemi erővel megküldtem. Mindenki, még az ellenfél csapat tagjai is ámulva nézték a labdát, ahogy elcsavarodik a sorfal mellett, és látszólag elmegy a kapu mellett, de még az utolsó pillanatban is befelé kanyarodott, és a kapufáról befelé perdült, ahová a kapus már hiába is vetődött.

- Góóóóóóóóóóóól! 5-1 a Sasoknak! Ez már kiütés!

Teljes volt az extázis, és én kinéztem a szeretteimre, akik ott ugráltak a nézőtéren, ölelkezve. Yuuki, a barátnőm a kishúgomat ölelgette, anyukám is boldogan lobogtatta a csapatunk zászlaját, és végre észrevettem Yuuki nővérét, Kanadét, és a férjét Yuzurut. A meccs vége 8-1 lett. Az utolsó tíz percben teljesen szétesett az ellenfél védelme, és lényegében átjáró házban gurítottunk még hármat.

A meccs után, miután letusoltam, és összeszedtem a holmimat, kiléptem az öltözőből, és meg sem lepődtem, hogy Yuuki ott vár rám. Ott állt a sötétkék szoknyájában, Sötétkék galléros matrózblúzban, és kék kendővel, és teljes iskolai felszereléssel, mivel a meccs iskolaidőben volt, jobban mondva a klubtevékenységek idejében, délután 2 után.

- Hát te? Nem mentetek még haza?
- Nem, megkértem Yuzurut, hogy várjunk meg téged!

Yuuki felém fordult, és rám ragyogott az ő szép szerény mosolya. A haja most egy lófarokba volt felkötve az ő elég különleges plüssfigurás hajgumijával, ami engem egy pillecukorra emlékeztetett, aminek szemei voltak. A frufruját egy pillangós csattal fogta össze, és most a lenyugvó félben lévő nap sugaraiban ezüstösen fehér haja nagyon szép színekben ragyogott.

- Yamato, igazából azt akartam kérdezni, hogy volna-e kedved ma este átjönni hozzánk?
- Persze! Hisz holnap van a szülinapod, és gondolom, holnap nem lesztek itthon!

Mosolyogva bólintott. Tudtam, hogy a nagymamáját mennek meglátogatni, aki vidéken lakott, és Yuzuru volt a sofőrjük. Azzal váltunk el, hogy este hétkor ott leszek náluk, hiszen csak alig pár saroknyira laktak tőlünk.

Ekkor a kép hirtelen váltott, és Yuuki szemszögéből láttam a világot. Yuuki épp otthon ült, és hiába nézegette az órát, az egyre többet mutatott nyolcnál. Érezhetően egyre idegesebben himbálta a lábait.

- Ugyan már Yuuki, biztos közbe jött valami!

Yuzuru hiába próbálta nyugtatni Yuukit, aki épp nyitotta volna a száját, hogy frappáns választ adjon, mikor hirtelen csörgött a telefon. Kanade lépett a telefonhoz, és vette fel.

- Haló! Igen? Máris adom!

Yuuki felé fordult, aki most felállt és odament a telefonhoz.

- Az osztályfőnököd! Valami sürgős!

Yuuki átvette a kagylót, és félve szólt bele.

- Haló!
- Szervusz Yuuki, hol vagy most?
- Itthon vagyok tanárnő! Történt valami?

Egy pillanatig néma csend, majd a tanárnő remegő hangon folytatta.

- Yuuki... Rettenetes dolog történt... Én nem is tudtam kit hívjak, mivel nos...

Yuuki megborzongott. Egész este nagyon furcsa érzése volt, és most a mellkasa is szorítani kezdett.

- Csak nem... Ugye nem Yamato... Ugye nem vele történt valami?!
- Én... Nem... Én... Sajnálom, hogy így kell megtudnod... De...

Yuuki ajkai megremegtek, és a könnyei már záporoztak is.

- Yamato... Ő és a családja... Autóbalesetet szenvedtek...
- Ugye nem... ?!
- Nagyon sajnálom Yuuki... ő, az édesanyja... És a kishúga is... Mindhárman...
- Meghaltak... ?!

Yuuki elejtette a kagylót és összeroskadt.

- Nem! Neeeem!

Elkeseredetten kiabálta ezt, miközben a mellkasa egyre jobban szorított, és a karjai is zsibbadtak már. Szédült, és hirtelen minden elsötétült előtte, és már csak elmosódva látta a nővérét és a sógorát, ahogy felé futnak.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mikor magamhoz tértem ebből a látomásból, hitetlenkedve néztem Yuukira, aki csak szemlesütve állt előttem.

- Yuuki, ez mi az ördög volt?
- Az igazság!

El sem tudtam hinni: Yuuki az életben a barátnőm volt? Szerelmes voltam belé? És az iskolánk... Ahol találkoztam vele még utoljára, a kapu épp olyan volt, mint itt... Ezért volt olyan ismerős... És Ryou... Épp olyan volt nekem, mint amilyen Tamaki itt...

- Ez... Ez hihetetlen... ! És én erre miért nem emlékszem?!

Yuuki idegesen tördelte a kezeit.

- Talán Sora miatt nyomtad el ezeket az emlékeket... Mert belé szerettél, és onnantól ő már fontosabb volt neked nálam...

Zavarodottan néztem a gyönyörű fehér hajú lányt, aki egészen mostanáig reménytelenül szerelmes volt belém, én meg nem is emlékeztem rá.

- Tehát te mindeddig nem mondtad el ezt nekem?
- Emlékszel, hogy elmondtam neked kibe voltam szerelmes, épp csak a nevét nem mondtam ki...
- Ja, igen...

Ezért volt olyan ismerős a leírás... Egy idealizált leírás volt rólam.

- De... Yuuki te... Hogyan... Miért? Hogy haltál meg, és hogy kerültél előbb ide, mint én?

Yuuki megcsóválta a fejét, majd nagy nehezen folytatta a magyarázatát, miközben már a könnyeivel küzdött.

- Én... Nos, kiskoromtól egy öröklött betegségem volt, ami a szívemre terjedt ki... Lyukas szívvel születtem, amit csak akkor lehetett volna gyógyítani, ha szívátültetésen esek át... De én felvállaltam, hogy élek vele együtt is... És mikor megtudtam, hogy hogyan haltál meg... Akkor azt hiszem szívinfarktust kaptam... Mert annak a tüneteit éreztem...
- De honnan tudod, hogy az volt?

- A sógorom orvos volt... Onnan!
- Ja persze... De akkor is.. Hogy kerültél ide előttem?

Yuuki egy darabig gondolkodni látszott, holott igazából csak a könnyeit fojtotta vissza. Már ragyogott, de még nem állt készen az átkelésre.

- Az igazság az, hogy én sem tudom, de mikor ide kerültem, és Misakitól megtudtam, hogyan kerül ide az ember, addig keresgéltem, hogy beleőrültem kis híján... De nem találtalak, pedig tudtam, hogy neked is ide kell kerülnöd! Amikor aztán megjelentél itt, és nem emlékeztél rám... Akkor már elvesztettem a reményt... Sora pedig túl jó barátom volt, hogy közétek álljak...

Yuuki mindenkinek a legjobb barátja volt, így ez elég rossz kifogás volt.

- Te!

Odaléptem hozzá, és átöleltem.

- Remélem, megtalálod a boldogságod a másik oldalon!
- Én meg szurkolok, hogy megtaláld Sorát!

Elengedtem, mert már az átkelés határán volt. Még utoljára megfordult, hogy egy utolsó búcsúszót mondjon.

- Úgy legyen?
- Úgy legyen!
- Akkor jó, mert azt kívántam, hogy a nővérem kislányaként szülessek újjá!
- Remélem sikerül!

Még mosolygott, mielőtt búcsút intett, és utoljára ennyit mondott:

- Ég veled!

Én meg ott maradtam, patakzó könnyekkel... és Yuuki fénye szép lassan elhalt, és eltűnt a szemem elől. Nagyot sóhajtottam, és elindultam, hogy megkeressem Tamakit, aki mint mondta, most a z irodában volt, és a fényképeket aggatta vissza a falra, amik leestek a robbanás utóhatása miatt. Mikor meglátott engem, akkor már tudta mi történt.

- Látom Yuuki átkelt!

Bólintottam, és végignéztem a képeken, amiket Tamaki most olyan sorrendben rendezett el, amilyet eddig még nem is láttam.

- Látom átrendezted őket!
- Igen! Úgy, ahogy én láttam őket.

Végigmutatott mindenkin, és sorolta a meglátásait.

- Misaki, és Nakamura Yuri... A két meghatározó vezér a SSS mindkét történetében.

Egy lépést arrébb lépett, és folytatta:

- Iwasawa Masami és Kiriha Sora... A két dalos pacsirta...

Kedves volt, ahogy Sorát már az "Asszonynevén" szólította.

- Yuta és TK, a két táncos lábú fiú!

TK egy szőke hajú srác volt, akinek a szemeit egy vörös fejpánt takarta el.

- Riku és Yui... A két legfurcsább sorsú lány... Riku siket családban élt egyedüli hallóként... Yui nyaktól lefelé lebénult életében...

Ezt nem is tudtam, hogy tudta erről a Yuiról.

- Kanna, Miko, Himiko... Mintha a Girls Dead Monster lányai elevenedtek volna meg előttem újra... Olyan kedves kislányok voltak...

Továbbment és Sayuri képéhez ért, ami alatt egy fekete hajú lány képe volt, akinek sál volt a nyakában.

- Sayuri és Shiina... Nem sokat beszéltek, és akkor is csattanósan... Aranyos lányok voltak amúgy.

Rika képe egyedül állt a többi közt.

- Sajnos Rika olyan egyedülálló volt, hogy neki nem találtam megfelelőt a többiek között!

Végül elértünk az utolsó három képhez: Tachibana Kanade, fölötte Yuuki képe, valamint két kép, Otonashi Yuzuru és Hinata Hideki névvel. Yuzuru neve ismerős volt, de Hinatáról nem tudtam semmit.

- Tudod, kik hiányoznak még Yamato?
- Gondolom, te és én!
- Pontosan!

A képek csak akkor jelentek meg, ha mi is átkeltünk már, ezért nem voltak még ott.

- Otonashi Yuzuru, és Kiriha Yamato: A SSS két mozgató rugója, mindenki legjobb barátai.

Ez kedves volt szívbéli jó barátomtól, és ahogy elnéztem balra, még láttam Mikoto képét is egy sorral feljebb, épp Sayuri anyukája mellett. Ők ketten kicsit kilógtak a sorból, de akkor is itt voltak.

- És végül Hinata Hideki és én... Azaz a Túlvilág visszajáró lelke...

Erre nagyra meredtek a szemeim.

- Ezt meg hogy érted?
- Úgy hogy a kettő helyett akár egy kép is elég lenne...

Alig mertem hinni a fülemnek.

- Csak nem azt akarod mondani... ?

Felém fordult és határozottan bólintott.

- De igen! Hinata Hideki és én egy és ugyanazon személy vagyunk!

Ettől a padlóig hullott az állam, de Tamaki meginvitált, hogy üljek le, és elmagyarázzon mindent.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tamaki szemszöge

Talán hihetetlenül hangzik, de a robbanás után megálmodtam az egészet. Egy homályos emlékképként indult, ahol én és egy jó barátom egy baseball pályán ütögetünk, és beszélgetünk, aztán hirtelen minden kitisztult, és tisztán láttam magam előtt a következőt.

Egy drótkerítés egyik oldalán álltam, és a másik oldalon két embert figyeltem. A Baseball pálya kerítése volt ez, és a túloldalon két számomra fontos személy, Otonashi Yuzuru, a legjobb barátom, és egy Rózsaszín hajú lány épp ütögettek, jobban mondva ütögettek volna, de a rózsaszín hajú lány, Yui, nem talált el egy labdát sem, holott már vagy százat is dobtak neki. Már alaposan pihegett, és az újabb labda elvétése után hallottam Otonashi hangját:

- Mi a baj? Ma még egyet sem találtál el!

Yui újabb labdát vétett el, és azzal a lendülettel megperdült, és a földre rogyott, lihegve, miközben szaporán kapkodta a levegőt.

- Jól vagy? Hagy nézzem a kezed!
- Hagyj békén!
- Azt mondtam mutasd!

Otonashi odafutott Yuihoz, és felemelte a kezét, ami tele volt sebtapaszokkal, horzsolásokkal, és kidurrant vízhólyagokkal. Az arcán láttam, hogy mennyire rossz lehet a helyzet. Yui hirtelen felállt, és odébb sétált, kezében az ütővel.

- Nos... Ez nem fog sikerülni... Ennyit erről az álomról!
- Még ne add fel!
- Egyáltalán miért segítesz nekem?!

Otonashi minden erejével próbálta visszatartani Yuit, aki láthatóan feladta, és most az ütővel a vállán megállt a lenyugvó napot nézve.

- Azért csinálom, mert te is ezt akarod! Nem akarod mégis végig csinálni?!
- Ugyan már! Az hogy én hazafutást üssek, sosem teljesülhet! Álom marad és kész!

Otonashi lesütötte a szemét, és láthatóan kicsit csalódott volt.

- Különben is.. Még ha nem is sikerült, akkor is ebben a pár napban a végső határig terhelhettem a testem, és ez óriási volt!

Egy kicsit hallgatott, de a pogácsa képén láttam, hogy mosolyog, én meg elindultam, hogy megkerüljem a kerítést.

- Emlékszel? Mondtam neked, hogy életemben teljesen lebénultam, és nem tudtam mozogni egyáltalán! De most, olyan volt ez az egész, mintha minden nap edzeni jártam volna egy klubba! Hulla fáradtan dőltem minden este az ágyba, de akkor is élveztem! Olyan volt ez, mint egy valóra vált álom!

Otonashi felemelte a fejét.

- Akkor mind teljesült?
- Teljesült? Mire gondolsz?

Yui megfordult és Otonashival farkas-szemeztek.

- Hát az álmaid, a vágyaid, amiket nem tudtál teljesíteni, mert nem tudtál mozogni!
- Jah, azok!?

Yui megint elfordult, az ütőt leeresztette a földre és úgy úgy ingatta magát.

- Nos, egy volna még...
- Na és mi az?
- A Házasság!

Ekkor éreztem, hogy be kell lépnem ebbe a beszélgetésbe, de Yui még folytatta.

- A legszebb dolog egy lány életében... De engem senki sem akarna elvenni feleségül..

Éreztem, hogy megremeg a hangja.

- Nem tudok dolgozni, nem tudom elvégezni a házi munkát... Igazából semmit sem tudok egyedül megcsinálni… Csak teher vagyok mindenki vállán... Szegény édesanyámnak is...

Már sírt és én szép lassan beléptem a baseball pályára.

- Isten nagyon kegyetlen volt, mikor elvette minden boldogságomat... Ez nem igazság! Ez gazság... Ez nem Fair!
- Ne mondd ezt... !

Yui hirtelen megfordult, és szembenézett Otonashival.

- Akkor Senpai, te feleségül vennél engem?!

Ekkor már beléptem a pálya szélére, és mire Otonashi bármit mondhatott volna, én válaszoltam helyette:

- Majd én, elveszlek!

Yui meglepetésében elejtette az ütőt, és egyenesen rám bámult.

- Én majd elveszlek feleségül! Komolyan mondom!

Otonashi is rám nézett, és csak ennyit tudott kinyögni:

- Hinata... ?

Közelebb mentem Yuihoz, aki most vegyes érzelmekkel az arcán állt ott.

- Majd én, én elveszlek feleségül!
- De hát nem is ismered az igazi énemet!
- Nem érdekel! Nem izgat, hogy milyen voltál életedben, még ha gyógyíthatatlan beteg voltál akkor sem!

Yui széttárt karokkal folytatta.

- De hát nem tudtam járni, még mozogni sem... !

Erre már kiabálva folytattam.

- Nem hallottad? Azt mondtam nem érdekel!

Erre már teljesen elnémult, és újra könnyek szöktek a szemébe.

- Nem érdekel, ha nem tudsz járni, vagy akár mozogni! Nem érdekel, ha nem tudsz dolgozni, még az sem, ha gyerekeid sem lehetnek! Nekem csak te számítasz!

Egészen közel értem hozzá, és már csak egy karnyújtásnyi volt köztünk a távolság.

- A Yui, akit itt megismertem, nem egy hamisítvány! Te vagy az igazi Yui!

Már a kezeit tördelte idegességében, miközben már csöppentek le az első könnyei.

- Ha egy napon újra találkozunk, én megint beléd szeretek majd, és feleségül veszlek! Akkor is, ha csa milliárdhoz is az esélye!

Yui most nagyon halkan meg tudott szólalni.

- De nem találkozhatunk... Én mindig otthon fekszem az ágyban.

Megint csak egy kifogás.

- Ne butáskodj! Emlékszel még? Én Baseballozok! Egy szép napon: BANG! Egy labdát repítek egyenesen az ablakodba! Mikor aztán becsengetek, hogy visszakérjem, megtalállak téged... Így találkoznánk!

Yui most szép lassan közelebb araszolt hozzám, és így hallgatta, mit mondok.

- Sokat beszélgetünk majd... Hamar összebarátkozunk... És mire észreveszem, minden időmet veled töltöm majd! Amikor eljön az ideje, a legboldogabb nővé teszlek! Mit szólsz?

Yui bólintott.

- Jól hangzik! Te, figyelj! Ha ez megtörténne... Az anyukám mindig nagyon keményen dolgozik, hogy ellásson engem... Az ő válláról is levennéd a terheit?

Ezt kérdeznie sem kellett.

- Hát persze! Számíthatsz rám!
- Óh, hála az égnek!

Ezzel a karjaim közé omlott, és addig zokogott, és addig öleltem őt, míg el nem tűnt, és csak a fény maradt hátra, meg az elejtett baseballütő... A baseball sisak pedig ahogy volt, lehullott a földre a lábam elé.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yamato szemszöge

- Ez elképesztő... És ez honnan juthatott eszedbe mégis?
- Már egy ideje rémlett nekem valami... Emlékszel, sokszor mondtam, hogy Deja vu érzésem van.. Na ezért volt ez...

Megértettem, nagyon is jól, hiszen Tamaki, vagy Hideki, vagy bárminek is hívják, nagyon kedves és közeli jó barátom lett itt. Most hátradőlt a díványon, amit egyedül ő foglalt el, és miközben ő is ragyogni kezdett, még nevetve fejezte be a mondókáját.

- Ami a vicc... Anno amikor gyerek voltam, notóriusan törtem be egymás után az ablakokat, de sosem tudtam miért... Egy idő után aztán abba kellett hagynom, mert nagyon megszidtak érte... Máshová költöztünk és én másik életet kezdtem... Az egész a feledésbe merült... Aztán felnőttem... És jött Riku... A többit már tudod.

Bólintottam, és ő most felállt, hogy távozzon.

- Na, jó! Adj egy ötöst haver! Így búcsúztam anno a másik legjobb barátomtól is!
- Legyen úgy!

Először lent csaptunk mindketten egymás tenyerébe, majd jöhetett a High Five, ahogy az angolok mondják, és még ennyit mondott:

- Ég veled Öcsém!

Ezzel eltűnt, és a fényfoszlányai kiszálltak a kitört ablakon. Még utána néztem, és szomorúan konstatáltam, hogy egyedül maradtam. Szépen lassan körbejártam az iskolát, ami, ahogy Yuuki is mondta, szép lassan helyreállt. A Szökőkút megint működött, a vízesések megint tiszta vízzel csobogtak, és a madarak is újra csicseregtek, ahogy az előtt is, pedig én sosem láttam egy madarat sem... Mikor az iskola kapujához, a kedvenc helyemhez értem, hirtelen egy oda nem igazán illő alakot láttam: Egy fiút civil iskolás ruhában. Fekete haja volt, ennyit azonnal megállapítottam, és nekem háttal ült a lépcső alján.

- Hé! Jól vagy?

Lesétáltam hozzá, és ő most felemelte a tekintetét, és alig hitt a szemének, hogy nincs egyedül.

- Ez komoly? Nem vagyok egyedül itt?
- Nos, nem... Legalábbis egy ideig biztos nem!
- Hogy érted ezt?
- Majd elmondom!

Leültem mellé, és egy ideig csendben ültünk ott, mielőtt megszólalt volna.

- Egyáltalán hol vagyunk?
- Kapaszkodj meg, mert ezt nem lesz egyszerű megemészteni!
- Halljuk! Majd csak túlteszem magam rajta!

Bólintottam, majd lassan folytattam.

- Az a helyzet, hogy ha itt vagy, akkor valamilyen oknál fogva meghaltál... Ez pedig az élet és a halál közti átmenet, amit mi csak túlvilágnak hívunk!

Döbbenten nézett rám, de lassan megvilágosodott.

- Akkor az apám... Nem hagyta abba... Addig ütött, míg még éltem...

Kicsit savanyú arcot vágtam, mert nem tudtam nem sajnálni szegény srácot... Nehéz élete lehetett.

- Igen... A helyzet az, hogy ide olyan emberek kerülnek, akiknek még maradt elintéznivalójuk az életükben... Vagy olyan baleset érte őket, ami miatt elvesztették az emlékeiket!
- És miért?
- Azért, hogy legyen időd nyugodtan végig gondolni az életedet... Hogy megvalósíthasd az álmaidat, amik nem teljesülhettek életedben, és hogy megnyugodj, és tovább léphess az új életbe, ami már vár rád!
- Értem!

Éreztem, hogy bizsereg mindkét kezem. Mikor lenéztem, és ő is követte a tekintetével, már ragyogtak a kezeim.

- Remek... Elkezdődött...
- Mi történik?

Csak megveregettem a vállát, és felkeltem, hogy levegyem a kabátomat.

- Ez történik, ha valakinek eljött az ideje, hogy tovább menjen! Én is elindulok az utamon!

Elkapta a karomat, hogy visszatartson.

- Várj... Én mit csináljak?!

Egy pillanatra megfordultam, és a kezébe adtam a kabátomat.

- Nos... Az a helyzet, hogy Kelleni fog valaki, aki segít a többieknek is, hogy átkeljenek...
- És azt akarod, hogy én legyek az?
- Pontosan!
- De mi lesz velem?

Ez a gondolat jó volt, de megint megveregettem a vállát.

- Az a dolgod, hogy megtaláld a boldogságodat! Ha közben másoknak is segítesz, akkor ez egy plusz jó érzést is adhat... És közben meglelheted a saját békédet is!

Erre már kicsit felderült.

- Szóval akkor lépjek a helyedbe?
- Igen, valami olyasmi! Mit gondolsz, menni fog?
- Szerintem igen!

Erre lerángattam róla a kabátját, és helyette felsegítettem rá az enyémet, ami ugyan nagy volt egy kicsit, mégis jól állt neki.

- És mit kell tennem?
- Menj oda másokhoz, beszélgess velük és ismerd meg őket! Tudd meg mik az álmaik, mit szerettek az életükben, és mit nem tudtak sosem megtenni!
- Csak ennyi?
- Igen! És ha szerencséd van, akkor segítőid is akadnak majd!

Mosolygott és bólogatott.

- Az idő miatt meg ne aggódj! Itt nem öregszel egy percet sem, és senki más sem!

Épp ekkor közeledett felénk egy lány, aki nyilván szintén most érkezett ide.

- Nézd! Vele kezdhetnéd a munkádat!

Ő is arra nézett, amerre mutattam, majd bólintott, és elindult, de még visszafordult.

- Mondd, hogy hívnak?
- Szólíts Yamatonak!
- Én Kenji vagyok!
- Rendben Kenji! Sok szerencsét!

Még intett, és elindult a lány felé.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kenji Szemszöge

Szépen lassan elindultam a most feltűnt lány felé, és miközben lassan megközelítettem, ő is észrevett, és elindult felém.

- Szia! Mondd csak, te is most kerültél ide?
- Igen!

Kedves lány volt, nagy sugárzó zöld szemekkel, és ugyanilyen hajjal.

- És... Mégis hol vagyunk?

Egy kicsit zavartan vakartam a nyakam, majd eszembe jutott, amit Yamato mondott.

- Leülhetnénk egy kicsit?
- Persze!

Leültünk egy padra, és ekkor szép lassan kezdtem bele a mondandómba.

- Nos... Ez durva lesz, de te.. És én is...Sajnos meghaltunk! Ez pedig a túlvilág!

Kikerekedtek a szemei, de láthatóan hitt nekem, elvégre nem tudta megmagyarázni, hogyan került ide.

- Akkor... Te jó ég!

Szegény most a fejét fogta, és próbálta összeszedni a gondolatait.

- Valami baj van?

Felkapta a fejét, és mosolygott.

- Áh nem... Csak egy kicsit nehéz elhinni, hogy az előbb még egy hídon sétáltam, és most...- Megértelek, a barátom ott...

Arrafelé néztem, ahol az előbb Yamato állt, de most nem volt ott senki.

- Milyen barátod?
- Áh nem érdekes!

Eszembe jutott, amit mondott az átkelésről, és az új életről.

- Figyelj! Én.. Nos nekem az a dolgom, hogy segítsek az embereknek átkelni az új életbe!
- Új élet.. ? De hogyan?
- Ennek a helynek az a lényege, hogy elgondolkodj az előző életeden, megnyugodj, és megtaláld a boldogságodat!

- Az jó... Azt hiszem...

Bólintottam és mosolyogva folytattam.

- De az emberek folyamatosan fognak ide érkezni, egyre többen... És segítségre lesz szükségem!
- És én... Mivel segíthetek neked?
- Elég, ha segítesz nekem beszélgetni másokkal... Megismerni őket... És segíteni teljesíteni az álmaikat!

Mosolygott, és megfogta a kezem.

- Az én nevem Miyuki
- Az enyém meg Kenji!
- Rendben! Akkor gyerünk!
- Úgy érted?
- Aha! Számíthatsz rám!

Azt hiszem hülyén vigyorogtam, mert elnevette magát. Soha életemben nem fogtam még egy lánynak sem a kezét, és mikor megláttunk még egy pár emberkét, akik az udvaron lődörögtek, így indultunk el feléjük.

XIV.

A fényen túl

Január 1., hajnal 3:30.

A Tokyo-i központi kórház szülészete előtt a váróteremben egy nagyobb család több generációja várakozott. Nagypapa, nagymama, unokák, idősebb, fiatalabb gyerekek, unokatestvérek, nagynénik és nagybácsik várták a család legkisebb tagjának érkezését. Az egyik 40 év körüli férfi idegesen nézegette az óráját, a felesége a sarokban aludt, gyermekei az ölében nyugtatták a fejüket. A nagyszülők is bóbiskoltak, míg a két legidősebb, még fiatalkorú várakozó, akik közül a lány nem családtag, hanem a vele egyidős fiú barátnője, idegesen szorongatták egymás kezét.

- Apa, nyugi már! Nem lesz semmi baj!
- Könnyen mondod ezt Takeo, nem a te fiad gyereke születik meg ilyen nehezen!
- De akkor is a bátyám!

Hirtelen egy újszülött éles hangja hasított a levegőbe, és nem is olyan sokára egy fiatal férfi lépett ki a szülőszoba ajtaján, karján egy újszülöttel.

- Na, kit hoztam!?

Mindenki, még az alvók is felébredtek a sírásra, és most körülvették az újdonsült apát.

- Na és mi lett?
- Egészséges kisfiú!

Mindenki látni akarta az újszülöttet, és kézről kézre járt, míg a legkisebbek csak nézték, és kuncogtak. Újdonsült kis unokaöccsük most végre megnyugodott, és ahogy a végén az újdonsült nagyapa a karjába vette, még a szemeit is kinyitotta.

- Istenem! Épp olyan, mint te Toru!
- Igen, Miku és én nagyon büszkék vagyunk!

Most Toru nagyapja lépett elő, és megveregette a vállát.

- Na és, hogy hívják a kicsit?

Toru mosolyogva hajolt oda hozzá, és a fülébe súgta:

- Ahogy téged is Nagyapa!

A nagyapja mosolygott, és leült a felesége mellé.

- Nah, most már ideje, hogy elvigyem fürödni ezt a kis legényt, és utána vissza a mamának!

Ezzel sarkon fordult, és ment is a nővér után, aki épp az előbb szólt rá.

22 évvel később

Tokura Yamato azon a reggelen nagyon jó kedvvel ébredt. Megfésülte borzos barna haját, megmosta a fogait, felöltözött egy kényelmes ruhába, vállára kapta a gitártokját, és el is akart indulni. Az ajtón kilépve azonban a kedves kis szomszédlányba botlott, aki épp iskolába igyekezett.

- Jó reggelt Yamato-nii!
- Jó reggelt Mikoto! Mi újság?
- Csak a szokásos!

Egy kicsit fintorgott, mivel nem igazán szeretett iskolába járni. Yamato beletúrt a kislány hosszú barna hajába, és együtt indultak el a dolgukra. Út közben beszélgettek:

- Igazán leszokhatnál erről a -nii-zésről!
- Miért? Azt hittem nem bánod!
- Nem is az, csak már nem tudom hányszor hitték, hogy tényleg a bátyád vagyok!
- De ha egyszer úgy szeretlek, mintha tényleg az lennél!

Mikoto kedves mosolya egyszerűen mindenki szívét meglágyította, még a Yamatoét is, holott azt tervezte, hogy szigorúra veszi a figurát.

- Na jó, egye fene!
- Köszi!

Végül elértek a sarokra, ahol elváltak útjaik, Yamato intett Mikotonak, míg a kislány még egy puszit is dobott neki, amit Yamato mosolyogva elkapott, és megállt a sarkon, hogy megvárja a barátait.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Néhány tömbnyire onnan egy kellemes kis családi ház állt egy zöld övezet szélén. A ház hangulatosan volt díszítve, előtte gyönyörűen ápolt gyep és hatalmas díszes virágoskert, a ház mindenhol virágokkal díszítve, a feljárón két autó, és egy bicikli is várakozott. A ház egyszerű felépítésű volt, kétszintes, a földszinten a konyha, a nappali és a fürdő, az emeleten a hálószobák. A Konyha egybe nyílt az étkezővel, amúgy amerikai stílusban, és az étkezőasztalnál egy 46-47 év körüli nő ült. Vállig érő hófehér haját meglebegtette időnként a szellő, ami óhatatlanul beszemtelenkedett a nyitott ablakon, de ez nem volt baj, hisz kora nyár volt. A nő épp újságot olvasott, kávéval a kezében, szemüveggel a szemén, de egy pillanatra felnézett az órára, és elkiáltotta magát.

- Yuuki, el fogsz késni!

Erre nyílt az emeleti kis szoba ajtaja, és szinte szélvész gyorsasággal rohant is lefelé a szóban forgó személy.

- Egek, tényleg! Elmentem!
- És a reggeli... ?

Yuuki már messze járt, és édesanyja hiába is szólt utána.

- Ez a gyerek! Egyszer elüti egy autó!
- Ugyan már Kanade! Tud ő vigyázni magára!
- Tudom én azt! Csak...
- A húgodra gondolsz igaz?

Kanade bólintott, és a férje, Yuzuru, akivel alaposan megöregedtek már, most megfogta a kezét.

- Nem lesz semmi baja! Az hogy a nagynénje nevét kapta, az nem hat ki a sorsára!
- Tudom Yuzuru, de akkor is... Sokkal hevesebb természet, mint mi voltunk... Mi lesz, ha emiatt kerül bajba?

- Ugyan menj már! Mi más időkben éltünk, mint ő!

Ebben legalább egyet értettek, majd befejezték a reggelit, és mindketten mentek a dolgukra.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yamato, és két társa, Yuta és Riku már egy ideje vártak a sarkon, ahol találkozniuk kellett. Mindannyian valamilyen hangszerrel voltak leterhelve, és most idegesen topogtak. Riku haja befonva is úgy lengedezett, mint valami zászló, mikor most megrázta a fejét.

- Az eszem megáll ettől a Yuukitől...
- Ugyan már! Csak egy hatásos belépőt akar, ennyi az egész.

Yuta most megnyugtató pillantást vetett ifjú feleségére, akivel alig egy hónapja házasodtak össze, miután egész gyerekkoruk óta barátok, később pedig egy pár voltak. Yamato hirtelen felemelte a fejét.

- Itt van már!

Yuuki tényleg megérkezett, kezében egy jókora táskával, amit alig bírt cipelni, benne ugyanis egy kisebb méretű szintetizátor volt.

- Bocs, hogy késtem... Csak tegnap fodrásznál voltam és...
- Észrevettük! Gondolom nem két perc volt belőni!

Yuuki hófehér haja most egészen rövid, már-már tüske rövidségű volt, és csak a frufruja maradt hosszú, amit balra fésült. Hátul a haja alul két oldalra, míg felül az ég felé volt borzolva zselével, míg itt-ott pár lila csíkot is festettek bele.

- Nos... Igen.. Elég macerás!
- De jól áll, és ez a lényeg!

Yamato kedves kis bókjától Yuuki egészen elpirult. Ők ketten elég rég barátok voltak, de sosem merült fel köztük, hogy egy pár lennének. Most aztán elindultak, hogy élő bemutatót tartsanak egy kiadónál, akik reményeik szerint megjelentették volna az első albumukat. Yamato átvette Yuukitől a táskáját, és így mentek tovább. Az egyik kereszteződésben aztán a zöld lámpánál egy óvodás csoport kelt épp át, akiket egy, náluk valamivel idősebb, fekete hajú, zöld szemű óvónő vezetett. Az egyik kis óvodás most az óvónőhöz fordult.

- Misaki-san, mit visznek azok a bácsik és nénik?
- Hangszereket kicsim!

Yamato megmosolyogta a fiatal óvónő kedves, dallamos hangját és a jelenet kedvességét is, ahogy az óvónő lehajolt, és megsimogatta a kisfiú fejét. Félórával később a stúdióban már felálltak, behangoltak, és Yamato is elhelyezkedett a mikrofonnál, míg a menedzserük, és a stúdió képviselői egy üvegfal mögött foglaltak helyet, és fülhallgatóval hallgatták őket.

- Akkor kezdjük!

Tamaki megadta a jelt, és a húrok közé csaptak, Yamato pedig belekezdett a kedvenc dalába, amit nagyon szeretett énekelni.

-----------::::------------

Tachiagare, tomo yo Tomaranai BURNING SOUL
Doko made mo yuku sa Kimi wa hitori ja nai

Nakama no kizuna ga kirifuda sa
Inochi wo moyashite ho-e-ro!

Ima hitotsu ni GREAT XROS tokeau
Ore ni kure Minna no ashiketa SHOUT wo
Ima umareru GREAT HEART asu no kiba
Tobitate Tatakae WE ARE XROS HEART!

Tobichitta mirai Senran no BATTLEFIELD
Kono mune ni todoku Tomo no nageki, namida

Hohoemi-ubatta zetsubou wo
Tamashii tsunagete Ku-da-ke!

Ima chikaou GREAT XROS asu wo
Kono hata ni atsumatta Minna no kazu dake

Ima kagayaku GREAT HEART yume no shisha
Butsukare Takamare WE ARE XROS HEART!

Nakama no kizuna ga kirifuda sa
Inochi wo moyashite ho-e-ro!

Ima hitotsu ni GREAT XROS tokeau
Ore ni kure minna no ashiketa SHOUT wo
Ima umareru GREAT HEART asu no kiba
Tobitate Tatakae WE ARE XROS HEART!
Ah butsukare Takamare WE ARE XROS HEART!

Yamato és társai szívüket és lelküket is beleadták ebbe a dalba, és úgy érezték, minden tökéletesen sikerült, a menedzserük pedig a győzelem jelével nyugtatta meg őket.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A park közepén lévő Baseball pályán egy csapat gimnazista játszott éppen. A fehér pólós csapat épp ütéshez készülődött, és ha sikerül pontot szerezniük, akkor visszajöttek volna a játékba. Az ütőjátékos egy végzős diák volt, ugyancsak sudár termetű, kékes hajú és lilás szemű fiatal férfi, aki most sisakot nyomott a fejébe, felkapta az ütőjét, és a helyére lépett. Az első labda elszállt mellette, és meg sem mozdult.

- Első ütés!

A bíró elég határozott volt, és a második labda már érkezett is, amire már lendítette az ütőt, de lekésett róla.

- Második ütés!

A csapattársak kezdtek idegesek lenni.

- Gyerünk már Tamaki, üsd már vissza végre!

Erre Tamaki bólintott, és minden figyelmét a labdára szegezte, szinte szuggerálta. Mikor a dobó eldobta a labdát, az idő szinte állóra lassult előtte, meglendítette az ütőt, amilyen erővel csak tudta, és mikor a labda találkozott vele, olyan messzire repítette, hogy mindenki csak lesett utána.

- Hazafutás!

Mindenki veszettül rohanni kezdett, de Tamaki még hallotta egy ablak ismerős csörömpölését. De nem volt ideje gondolkodni ezen, hamar befutott, és lepacsizott a többiekkel. A játékot aztán meg is nyerték, ami nem is csoda, hiszen Tamaki a saját ütőjével, a saját labdájával ütött hazafutást. Tamaki ez után elindult, hogy megkeresse a labdáját, és a repülés íve, és a csörömpölés alapján tudta, hogy egy csukott ablakon ment be egy házba. Végre megtalálta a betört ablakú emeletes házat.

- A francba! Megint egy ablak, és ez már a harmadik ebben a hónapban!

Egészen az ajtóhoz sétált, és becsöngetett. Egy ideig nem jött válasz, és azt hitte, hogy nincs otthon senki. Épp el akart sétálni, amikor az ajtó kinyílt, és egy gúnyos hang szólt utána:

- Na, szép mondhatom! Elmennél bocsánatkérés nélkül?

Dallamosan kellemes női hang volt. Mikor Tamaki megfordult, egy 50 év körüli magenta színű hajú nővel találta szemben magát, aki most szemüvege fölött szúrósan nézett rá. Nem értette miért, de egy név jutott az eszébe:

- Yui... ?!

Ezt egészen hangosan mondta ki, és a nő meglepve nézett vissza rá.

- Igen az vagyok! Miért te ki vagy fiam?!

Tamaki egészen közel jött hozzá.

- Ez nem igaz! Yui?!

A nő meglepve nézte a fiút, majd az ő szemei is kikerekedtek.

- Hi... Hinata...

Most feltolta a szemüvegét a szeme elé, és egész valójában végigvizslatta a gimnazista fiút, és alig hitt a szemének.

- Ez nem lehet! Tényleg te vagy az!

Nem is olyan soká már bent ültek a házban, és vidáman beszélgettek. Yuinak most már minden eszébe jutott, még ha az évek csalódásai miatt el is akart róla feledkezni.

- El sem hiszem, hogy te már másodszor születtél újra az óta!
- Pedig igen... Te meg férjhez mentél!
- Igen! És nagy a család... Két fiú és egy lány!
- És a férjed?

Yui megsimogatta a gyűrűjét.

- Csodálatos ember!
- Akkor legalább jó életed volt nélkülem is!

Yui mondani akart valamit, de hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy középmagas, vörösesbarna hajú, hegyes állban végződő arcú csinos lány, gimnazista egyenruhában, ami épp ugyan azé az iskoláé volt, mint amibe Tamaki is járt.

- Megjöttem!
- Isten hozott Rika!

Tamaki szemei kikattantak a meglepetéstől, de a lány is döbbenten állt meg az ajtóban, és elejtette a táskáját.

- Rika!
- Tamaki-kun!

Egy pillanatig egymásra bámultak, majd mindketten könnyezni kezdtek, és elmondhatatlan örömmel rohantak egymáshoz, és omlottak egymás karjai közé, sírva, mint a kisgyerekek. Yui csak szelíden mosolygott erre a látványra, és mikor a két fiatal egy csókban forrt eggyé, még halkan megjegyezte:

- Látom, te is megtaláltad a boldogságodat nélkülem!

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yamato és társai már elváltak egymástól, miután a stúdióban a bemutatójuk remekül sikerült. Már csak Yuuki és Yamato voltak együtt, ők azonban épp ellenkező irányban haladtak, mint amerre laktak. A lány vagány külseje minden arra járó fiú figyelmét felkeltette, és ez jól is esett neki, ami persze Yamato némi rosszallását vonta maga után.

- Ami azt illeti, elég feltűnő jelenség lettél!
- Untam már, hogy annyira hasonlítok anyukámra! Valami extrémet akartam kipróbálni!
- Végül is a te dolgod!

Nem bántásból mondta, mert amúgy neki is tetszett Yuuki megvadult külseje. Most is csak kedvesen mosolygott rajta, miközben az alig 154 centis lány mosolyogva fogadta a füttyentéseket, és az elismerő pillantásokat. Amúgy is nagyon szép lány volt, de ez a frizura még feltűnőbbé tette a megjelenését.

- Tulajdonképpen hová megyünk?
- Az unokahúgom, Sayuri kért két modellt a rajzszakkörre!
- Na, akkor engem felejts el!
- Ne aggódj! Nem Akt kép lesz, hanem portré!

Yuuki némi megnyugvással lépte át az iskola kapuját, amibe ők ketten is jártak egykoron. Bent a folyosón két tanteremből is zaj szűrődött ki, majd az egyiken kijött egy szőke, kék szemű lány, akiről Yuuki már rég tudta, hogy Yamato unokahúga, de amin még jobban meglepődtek mindketten, mögötte egy szinte megszólalásig hasonlító lány is kilépett még, Sayuri legjobb barátnőjének, Kannának a társaságában.

- Na, végre itt vagytok! Miko, Himiko!

Erre a felhívásra a másik teremből is előjött két barna hajú lány, akik kis híján ugyanúgy öltözködtek, és a hajukat is hasonlóan viselték, akik most kedvesen kézen fogták Yuukit, és berántották magukkal a terembe. A kis vörös Kanna, és Sayuri ismeretlen ikertestvére pedig Yamatot ragadták meg, és már be is csukódott mögöttük az ajtó.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy bő órával később már Yamato és Sayuri sétáltak hazafelé. Útközben elment mellettük egy ismerős fiatal párocska, egy kék hajú fiú, és egy vörösesbarna lány, Yamato pedig kedvesen megmosolyogta őket, mert a fiú intett neki.

- Ki volt ez?
- Egy régi barátom!
- Én nem ismerem!
- Ez nem jelenti, hogy nem lehet a barátom!

Egy darabig tovább baktattak, majd Yamato nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze.

- Ki volt az a lány?
- Melyik?
- Aki annyira hasonlít rád.

Sayuri eltöprengett egy darabig.

- Jah, te Meire gondolsz? Ő egy alsóbb éves... El sem tudom mondani hányszor tévesztettek már össze minket, amíg nekem is hosszú volt a hajam.
- Tényleg, most veszem csak észre, hogy rövid a hajad!
- Elég régen jártál már nálunk, így nem csoda, hogy nem emlékszel rá!

Ebben maradtak. Sayuri egy darabig sejtelmesen mosolygott, majd csak kibökte.

- Na és mi van veletek Yuukival?
- Semmi, mi lenne?
- Ugyan menj már, közép suli óta a barátod, és te még csak azt sem mondtad neki soha, hogy bikmakk!

Yamato megmosolyogta a kedves kis szőke lány őszinteségét, majd gondterhelten válaszolt.

- Tudod nagyon jól, hogy én valaki mást keresek!
- Jah, azt a lányt az álmaidból! Ne ámítsd magad bácsikám, nem fog ez menni!
- Én azért bizakodó vagyok!
- Bizakodó... Már 7 éve Yamato! Mi van, ha az a lány külföldön él, és te sosem jutsz el hozzá? Arról már nem is beszélve, hogyha nem is létezik!
- Reménykedni akkor is lehet!

Sayuri fáradtan sóhajtott, mert nem szeretett a falnak beszélni.

- Álomképet kergetsz te Yamato... ! Yamato... ?!

Yamato megállt és dermedten fülelt. Sayuri visszasétált hozzá és nézte, hogy mit nézhet. Az utca másik oldalán egy utcai zenész épp egy új dalba kezdett bele, ami valamilyen ok miatt még Sayurinak is furcsa emlékeket idézett fel.

- Mi a... ?

A zenész egy Yamato kora béli, csinos, fekete hajú lány volt, és mikor épp feléjük fordult, szemükbe tűnt, hogy ragyogó aranyszínű szeme van. Azonban nem a külseje, hanem a dal volt az, ami annyira elkapta Yamato figyelmét. Elindult át az utcán, azzal nem is törődve, hogy elüthetik, átugrotta az utat szétválasztó korlátot, és lassan közeledett a tömeg felé, ami a lányt körülvette.

When I Left my old life behind
I didn't know what will await me!
Little did I think at that time,
That I'd find new friends here!

I've waited so long to find someone who would understand the voice of my Heart
But I've found something far more than that, I've met someone who shares my love for
My very Life!

I don't walk alone anymore
I have my friends with me at all time
I have met my even match here
And I'm not a lonely voice in the wind

I have never felt so happy,
Now I wouldn't want to lose it all!
My heart has opened up finally
And I'm happy with my life now!

A dal gyönyörű volt, és Yamato szíve egyre hevesebben dobogott tőle. Sayuri is nagy nehezen utolérte végre, és most mindketten hallgatták.

- Mi van Yamato? Miért jöttél ide?
- Mert ő az!

Yamato megbabonázva nézte a lányt, aki egy szál akusztikus gitárral kísérte a dalát. Ekkor az emberek némi pénzt dobtak a gitártokjába.

- Köszönöm!

Épp másik dalba akart kezdeni, mikor Yamato előlépett, a zsebébe nyúlt, és ő is dobott a gitártokba egy kis aprót, de szólt is.

- Ne hagyd még abba! Folytasd az előző dalt!

A lány felemelte ragyogó aranyos tekintetét, és meglepve nézett a barna hajú, kék szemű fiúra.

- Nem megy, nincs tovább! Még nem költöttem hozzá folytatást!

A hangja épp olyan szép volt beszéd közben is, mint énekléskor.

- De van! Én tudom!
- Komolyan? Na és hogy folytatódik!?

Sayuri is kíváncsi lett, mert a lány incselkedett Yamatóval, és Yamato azt mondta: "Ő az!", ami azt jelentette, hogy meglátta álmai nőjét.

- Ha gitározol, akkor majd én énekelek!

A lány bólintott, és megint elkezdte a dallamot. Yamato kiengedte a hangját, és a dal folytatódott.

I had a dream that came true here
I found the one I truely love!
I finally found something
I want to live on for

The moment I saw her was the moment I finally understood
I had to meet her someday, And it was here, I finally realised
What is Love!

Her heart beats along with mine now
Her mind works at the same level as me
I share a strong bond with her
And I'm hers by soul and body here!

My dream was meant to come true
When I married her was the greatest day!
I now know how hard it will be
To leave her behind when I leave here!

A gitáros lány szemei kikerekedtek a meglepetéstől, ami egy részről Yamato hangjának szólt, ami hihetetlenül tiszta volt, másrészről a dal szövegének, ami meglepően ismerős volt neki. Maga Sayuri is meglepődött, mert tudta, hogy Yamato tud énekelni, de ennyire ő sem gondolta jónak. A következő részt már megint a gitáros lány énekelte.

I won't walk alone anymore
When I'm gone I'll still have him!
When I wake up in the morning
He might not be there with me!

I will still not faulter now
As I have his heart and everything
I thank him for the wonderful times
And I know I'll find him again someday!

A végét pedig már együtt énekelték.

Never mind the sadness now
He/She is the one I'll give everything
He/she will be my only true love
I'll never ever Foget him/her!

In my Dreams I'll see him/her all the time

I'll find him/her if it costs everything
When I recall his/her gentle smile:
HE/SHE will always be my Everything!

Mindkettőjük hangja zengett, mint a harangok, mikor ünnep van, gyönyörű szerelmes dal volt ez, és a végén mindketten patakzó könnyekkel álltak ott farkas-szemet nézve. Mindenki, aki körülvette őket üdvrivalgásban tört ki, és hatalmas tapsot kaptak. Yamato csak ennyit tudott motyogni:

- Sora...

Sora is csak hüppögni tudott, elejtette a gitárt, majd mindketten elindultak egymás felé, végül egymás karjaiban kötöttek ki. Sora csak ennyit suttogott Yamato fülébe:

- Megtaláltalak végre!

The End