Tai és a Kétkerekűek
Két hét telt el a nem épp könnyű edzésprogram folyamatos lefolytatásával, és Tai, ha keservesen is, de igyekezett tartani a lépést. Daisuke nem aprózta a dolgokat, minden alkalommal alaposan megmozgatta minden izomcsoportját, még azt is, amiről addig azt sem tudta, hogy létezik, és levezetéskébt minden alkalommal püfölték a bokszzsákot.
- Ez az, adj neki!
Ha Tai úgy igazán pörgött, Daisuke alig tudta tartani a zsákot, olyanokat bele tudott verni idegből. Egy alkalommal, még az elején, még kapott is egyet, mikor lecsúszott egy löket, bár nem olyan nagyot, de azért megérezte. Még egy utolsó nagy lengő, ami Taitól már eget rengető erő volt, és elég is volt.
- Na, kellően elfaradtál?
- Nem tudom... Azt hiszem...
Tai mint egy ázott veréb, csatak vizesen huppant le az öltözőben a padra. Daisuke persze maga is megizzadt, de neki ez volt a normális, ellenben a vékonydongájú fiúnak minden tagja olyan volt, mintha le akarna ugrani a helyéről, és elszaladni a világnak.
- Mit szólsz, ne kezdjünk el egy kicsit inkább az önvédelemre koncentrálni a következő körben?
- Könnyebb lesz ennél?
- Valamivel igen, de pár kék-zöld foltra számíts!
- Mi, összeversz, hogy abból tanuljak? Hát kösz, de inkább nem.
- Ne úgy gondolj erre, mint valami verekedésre a folyosón! Csak lefektetjük az alapokat, mielőtt a lányok kezelésbe vennének rendesen is.
- Aha...
Daisuke a maga 91 kilójával, amit a legutóbbi mérésükkor a mérleg mutatott, és ami kicsit azért több volt, mint amit bevallott, már a nehézsúly alsó korlátait ütötte volna a bokszolók között, ellenben Tai a maga 60 kilójával még aránylag elég normál súlyú volt, pláne a 168 centijéhez képest. Ahogy hazafelé tartottak persze már sokkal másabb irányba terelődött a szó.
- Azt figyelted, hogy az ikrek, különösen a morcosabbik folyton a sarkadban járnak?
- Nem én... De honnan tudod egyáltalán?
- Csak nyitott szemmel járok, öreg. Minden alkalommal látom ezt a Yuzut az ablakon keresztül, és még csak nem is próbál rejtőzködni.
- Hmm... Fura.
- Nem ez a fura, hanem az, hogy az összes csaj utánad koslat.
- Az összes, mi? És mi van Kairivel?
- M-Mi van vele?
- Tudod te jól, miről beszélek.
Daisuke erre fülig vörösödött, és azt sem tudta, merre akarja terelni a szót, de Tai csak jót kuncogott.
- Ez egyáltalán nen vicces.
- Szerintem az, de...
Tai ebben a pillanatban megállt, és Daisuke majdnem ment tovább nélküle, de hamar észbekapott, és visszabattyogott hozzá.
- Te, mit bámulod ezt a masinériát?
- Gyönyörű...
Egy igazi vérbeli sportmotor állt ott előttük, és a vékonyabb fiú elmerengve vizsgálgatta az apró részleteit. A tűzvörös festés, a részben kilátszó térhálós váz, a fél hátsóvilla, az alacsony plexivel védett első idom, az ülés alatt kivezetett dupla kipuffogó, az agresszív, leszegett fejű bikára hasonlító állás, és az aranybetűk, amik csak tovább díszítették az amúgy is szép járművet, aminek keskeny, lapos mackaszem első lámpái olyanná tenne, mintha mindig morcos lenne.
- Egy Ducati 914-es... 1994-es évjárat...
- Aha... Ha te mondod...
- L2-s hengerelrendezés, a típusszámmal megegyező lökettérfogat, 118 lóerő, akár 260-as csúcstempó...
- Pontosan.
Egy hang a hátuk mögött adta meg a végszót, és egy Tainál alig alacsonyabb fiatal nő sétált egészen a motorig. Hosszú, kicsit hullámos barna haj, nyugodt, mélybarna szemek, enyhén barnás bőr, vörös és ezüstcsíkokkal díszített fekete motoros bőrruha, elöl a cipzár félig lent, amiből a szemfülesebb ember akár a dekoltázsát is láthatta, a ruhához illő csizma, és egy vörös alapon, ördögszarvakkal és démonszárnyakkal díszesre festett sisak.
- A barátod mintha konyítana is ehhez, Bud.
- Na igen... Vettem észre.
Tai meglepetése most lett nagy, így a nagydarab fiúnak lett volna mit megmagyaráznia, de emez elébe ment.
- Akari vagyok, Bud... Vagyis Daisuke és én unokatestvérek vagyunk.
- A... Aha...
- Másod, hogy pontosak legyünk.
- Na igen. És benned, kit tisztelhetek?
Tai ekkor észbe kapott végre, és szinte csattant a sarka, úgy vágta vigyázzba magát.
- T-Taichi vagyok, de sz-szólíts Tainak...
Akari jót mosolygott a zavarán, majd gyorsan átnyújtott egy csomagot Daisukének, aki kicsit morogva vette csak át.
- Azért nem kellene ilyen feltűnő szerelésben járkálnod. Csak egy évvel jársz felettünk, de...
- Jaj, maradj már, Bud, nekem ez az életem.
- Na de már megint az öreged műhelyéből hozod el az egyik fizetős kliense járgányát?
- Azt mondta, járassam meg egy kicsit, így épp kapóra jött, hogy jönnöm kellett.
- Hát, ez remek.
Tai még mindig feszengett egy kicsit, de a szeme hol Akarira, hol meg a járművére tévedt, megszólalni ellenben nem akart.
- Nem kell félned, nem harap... Nagyon, legalábbis. Menj csak közelebb!
Tai lassan odaoldalgott a csodaparipához, és végre meg merte érinteni. Valódi bőr ülésborítás, eredeti Rosso Corsa festés, ami egyben a Ferrari színe is volt, minden alkatrészében eredeti, itt-ott egyes alkatrészek megkoptak, de látszott rajta, hogy a gazdája nagy becsben tartja. Addig, hogy egyszerre már a nyeregben ült, keze a gázkaron, és lehunyt szemmel képzelte el, ahogy hasít az autópályán, és a menetszél az arcába csap.
- Csak vigyázz, el ne induljon alattad!
Akari egész közel hajolt hozzá, és ahogy ezt a fülébe suttogta, a hideg is kirázta, és majdnem leugrott a helyéről. Akari persze jót kacagott rajta, és mikor lekászálódott végre, visszafoglalta tőle.
- Nekem most már mennem kell. Legyetek jók, fiúk!
Gyújtás, és a mély, öblös, dübörgő kipuffogó hang aláfestése mellett intett, lecsapta a sisakrostélyt, és már ott sem volt.
- Wow...
- A wow enyhe kifejezés. Akari szeret idegen tollakkal ékeskedni.
- Eszerint az őseinek műhelye van?
- Olyasmi, igen. Nincs túl messze innen, majd ugorj be hozzájuk, ha arra jársz. Takegawa Motorst keress!
Tai ezt megjegyezte, alaposan méghozzá, és volt is ötlete, hogy hol lehet, mert amerre minden nappal eljárt, mintha lett volna valami hasonló, de az nem csak egy szerelő műhely volt.
Másnap aztán Tai először Yuzuvel találkozott, aki egy elég meglepő tárggyal a hóna alatt érkezett: egy nyuszifüles bukósisakkal.
- Jó reggelt, Yuzu-san...
Yuzu elég morcosan nézett vissza rá, de csak tompán válaszolt.
- Neked is! Ne is kérdezz semmit!
- Csak nem történt valami? Ez valami büntetés?
- Büntetés a fene... Yuri vette nekem tegnap, mert be akarok iratkozni a tanfolyamra.
- Már a motoros jogsiért?
- Aha... Ha nem lenne ingyen, meg sem merném próbálni, de így is nehezemre esik, hogy ezt kaptam.
- Ahhoz képest elhoztad magaddal.
- Csak mert Kairi is látni akarta. Ne merj kinevetni érte!
Annak ellenére, hogy ezt mondta, azért a fejére húzta, és meg is húzta a szíjat, hogy megnaradjon rendesen a fején. A tetejére festett nyuszifülek mellé az oldalára festették a nyúl bajszait is, a fehér nyúl motívumok mellett pedig szürke volt. Tai megmosolyogta ugyan, de alapjában véve még jól is állt az amúgy mindig morcosnak tűnő lánynak.
- Aranyos.
- Szerintem meg halál ciki...
De azért felsandított rá, miután levette, és halkan megkérdezte:
- Ténylg tetszik?
- Persze, illik hozzád.
- Hogy érted, hogy illik hozzám? Ugye nem valami hülye vicc akar lenni?
- Áh, dehogy, csak ha rád nézek, valahogy nyuszifülekkel tudnálak elképzelni... Mint egy... Nyuszilányt.
Yuzu erre fülig vörösödött, és a szavakat kereste, hogy valamilyen éles riposzttal alaposan aláfűtsön, de csak pironkodni tudott.
- Hajjaj, érik a paradicsom, vagy mi ez a nagy vörösség?
Daisuke ekkor érkezett meg Kairi társaságában, így valamelyest megoldotta magát a helyzet. Yuzu rögtön azzal kezdte, hogy gyomorszájra könyökölt az őt piszkáló fiúnak, így végre le tudta vezetni a frusztrációját.
- Na!
- Te csak hallgass dagadék!
- Nem vagyok dagadt, csak divatosan teltkarcsú, jó?
Na erre már mind nevettek. Daisuke erőssége volt a feszültség oldása, és ez most sem volt másként. Aznap persze Yuzu nem tudta kiverni a fejéből, amit Tai mondott, így még délután, mikor az iskolához szintén hozzá tartozó tesztpálya környékére megérkezett, még mindig ott világított a szégyellős pír az arcán. Az iskolának saját, különbejáratú motoros iskolája volt, ahol első rangú és segítőkész személyzet, oktatók, és persze a legmodernebb technika várt mindenkire, aki két keréken akarta élvezni az életet.
- Yuzu-san!
Tai pedig már ott volt, sőt, a beiratkozáson is túl volt.
- Hagyjuk már ezt az illedelmeskedést, Tai! Mellesleg, mit keresel itt?
- Nem egyértelmű? Én is járok majd, és majd egyszer talán mindketten roboghatunk suliba reggel.
- Szóval igaz?
- Mi?
- Hát, hogy ilyen motorkocka vagy.
- Ja az...
Tai kicsit szégyellősen vakarta a nyakszirtjét, de azért bátran válaszolt.
- Ami azt illeti, az vagyok. Tudom, hogy ezt Bud mesélte, és teljesen igaz.
- Valahogy ki nem néztem volna belőled.
- Ha hiszed, ha nem, nem te vagy az egyetlen. Ezt még a nagybátyám ragasztotta rám, aki kivitt egy igazi, vérbeli motorversenyre Sugoba. Akkor megcsapott a benzingőz, és...
- Aha... Eszerint te is versenyző akarnál lenni?
- Áh, ahhoz már túlkoros vagyok. Már most aktívan kellene versenyezzek, ha esélyt akarnék kapni nagyok között.
- Hát, ez igaz. Még jó, hogy ez nem olyan, mint a tenisz.
- Na igen. És téged mi vonz a kétkerekűekben?
- Azon kívül, hogy mindig is imádtam őket, és kiskorom óta az volt az álmom, hogy apám 750-es Gixere az enyém legyen? Semmi különös.
- Aha, szóval családban marad? Na és a húgod? Ma sem jött.
- BMÁF.
- Betegség miatt átmenetileg felfüggesztve... ?
- Sajnos igen.
- Ennyire komoly?
- Hát, annyira nem, csak pár napig feküdnie kell, és jobban lesz.
Tainak furcsa volt ez így, de kellemes megleletés is egyben, hogy Yuzu ilyen közlékeny. Valahogy mindig őt érezte a legtávolabbinak a Kairi féle társaságból, míg Yuri volt talán a legnyíltabb, legbeszédesebb. Persze, mivel még itt is az iskola területén voltak, elkerülhetetlen volt, hogy balhésabb egyénekbe akadjanak, és volt olyan balszerencséjük, hogy ez most se legyen másként. Egy hatfős társaság várta őket a tanulópálya kijáratánál, és nem úgy tűnt, hogy beiratkozni jöttek.
- Egy újabb nap, egy újabb könnyű préda, igaz fiúk?
A legnagyobb szája egy aránylag alacsonyabb, vörös tüskehajú alaknak volt, ako bődzsekiben feszített, és kilós aranyláncot viselt a nyakában. A társai mind amolyan verőlegények voltak, és hat a kettő ellen nem volt épp kellemes arány.
- Remek... Bud is pont most nincs itt...
- Ha rám hallgatsz, nem is lesz szükség rá. Csak csináld, amit mondok, és nem lesz baj.
- Megpróbálom...
Persze arra nem számítottaky hogy egy harmadik személy is az ő oldalukra áll, aki látszólag csak arra járt, de megtapogatta a vezér vállát, és mikor az megfordult, meg sem várta, hogy szóljon, csak egy jól irányzott jobbossal a padlóra küldte, hogy csak úgy csörgött ő is, és az aranylánc is.
- Besegítek kicsit, ha nem baj.
- Örömmel vesszük. Kapjuk el őket!
És megkezdődött a bunyó, ami 2-1 arányban azért már igazságosabb volt.
- Jobbal háríts!
Egy jobbról érkező horgot épp sikerült Tainak is hárítania, hála Yuzu jól időzített jelzésének.
- Most ballal bordára, és könyékkel fejre, hogy megérezze!
A pontos utasításokat követve az egyik ellenfelét le is rendezte, és az arcát, a és a bordáit fájlalva el is terült.
- Egy lépést hátra, aztán jobb lábbal rúgj utána!
A hátraléléssel sikerült meglepnie másik tamadóját, aki gyakorlatilag elzúgott az orra előtt, majd egy jól eltalált rúgással a kapunak lódította, ami nagyot zördült, mikor lepattant róla.
- Nagyon ügyes, de inkább magaddal törődj!
Ezt kiáltotta a vörös, de rögtön kapta is az áldást egy istenes maflás formájában. Yuzu megperdült, és egy félköríves rúgással lerázta magáról a másik támadóját, mielőtt emezt elkapta volna a láncnál fogva, és átdobta a válla fölött, a lánc pedig, ami persze csak súlyosnak látszott, valójában csak bóvli volt, a kezében maradt.
- Még nen vége... UGH...
Tai vállára tette a kezét, de emez ijedtében megfordult, és pusztán reflexből egy olyan parasztlengővel találta meg, hogy egy pillanatig csak szédelgett, majd megingott, és elterült a porban, mint a nagy alföld. Tai csak megszellenve nézte, és nagyon ártatlanul csak ennyit mondott:
- Ez nem volt szándékos...
Yuzu csak jót mosolygott ezen a fejét fogva, de a szeme sarkából meglátta, ahogy az egyik, az imént lerázott alak settenkedik Tai felé, és épp neki akart esni, amire ideje sem lett volna, hogy figyelmeztesse, mikor a semmiből egy kerekded tárgy repült be a képbe, telibe találva a támadót, majd a földre pottyanva egészen Tai lábához gurult, és nem kis meglepetésére egy ismerős bukósisak volt.
- Hogy én hogy utálom az ilyen sunyi arcokat! Nem szégyelli magát?!
A hang is ismerős volt, és Tainak nem kellett csalatkoznia, Akari sétált oda, hogy átvegye tőle a tulajdonát. A nekik segítő srác csak megcsóválta a fejét, és lassan közelebb lépett.
- Ezt nevezem én belépőnek, nővérkém.
- Hisz ismersz, az ilyesmit nem viselem jól.
És ekkor vált világossá, hogy Akari mit is keres ott. Segítőjük nagyjából olyan volt, mint Akari is, csak fiúban. Az egyeninge fölött motoros dzsekit viselt, a haja meglehetősen hosszú, majdnem mint Akarinak is, csak míg a lány leengdve hordta, ő azért összefogta.
- Jól vagy, Tai? Nem tört csontod?
Yuzu ismerte már Akarit, elvégre, ha akaratán kívül is, de sokat kellett együtt lógjon Daisukével, de azt nem tudta, hogy van egy öccse is.
- Az öcsém, Yuji. Remélem nem baj, ha besegített kicsit.
- Ugyan, egy két segítő kéz mindig jól jön, igaz, Yuzu?
- Na igen...
Yuzu vállat vont, és így négyesben hagyták el az iskola területét, majd mikor elköszöntek, Akari még súgott Tainak valamit, aki kissé zavarba is jött, majd szaporán bólogatott, majd kicsit félszegen intett a testvérpárnak, mikor elindultak, ezúttal egy nagyobb robogón.
- Mit mondott?
- S-semmi különöset.
- Na persze. Talán Budnak mégis igaza van, és egy Casanova vagy, csak jól titkolod.
- Félreérted, én csak...
- Nem kell a rizsa. Na holnap találkozunk.
Yuzu ezzel el, és Tai egyedül indult útnak, de úgy érezte, mintha valaki figyelné, de hiába nézett körül az amúgy kissé szokatlanul üres utcán, nem látott senkit.
Másnap aztán Daisuke nem ment iskolába, mert állítólag elcsapta a gyomrát. Tai valahogy nem tudta elképzelni, hogy egy ekkora, és ekkora étvágyú ember hogy tudta elrontani a gyomrát, de nem is firtatta a tanárukat
Azon a délutánon egyedül püfölte a zsákot, egyedül mozgott be, és nyújtott le, mindent egyedül csinált. Olyan volt, ahogy csak a mesében szokott, ha utálta is, már annyira megszokta, hogy automatikusan csinálta. Ezek után aztán a Takegawa Motors felé vette az irányt, és mikor megállt a kirakat előtt, jobban megvizsgálva rájött a turpisságra. Daisuke mondta neki, hogy ennél a boltnál a látszat csal. A kirakatban ugyanis egy szalon kristálytiszta makuláját láthatta, de belépve egész más kép fogadta: egyszerű, kicsit már repedezett, de levegőm száradó lakkal borított padló, régimódi, vagy még inkább házilag lemezekből összetákolt polcokon a legkülönfélébb alkatrészek, egy részük új, egy részük használt. Egy pult, rajta régimódi pénztárgéppel, egy elfüggönyözött ajtó, ami a raktárba vezethetett, régimódi csöves vilávítótestek, amik erősen sercegtek volna, ha nem szól a ZZ Top a háttérben, az egyik sarokban pedig egy félig szétszedett motorkerékpár, ami mellett egy baseball sapkás, overálos alak térdelt, és gumikesztyűs kezében a tömítő anyagos tubussal, épp próbálta azt applikálni.
- Jó napot!
Bár a zene hangos volt, az overálos alak meghallotta a kiáltását, és felállt, ezzel felfedve magát Akariként.
- Aha, szóval átgondoltad a dolgot?
- Na igen... Letekernéd?
Akari bólintott, és gyorsan lecsavarta a zene hangerejét, amitől mindjárt beszélgetésre alkalmasabb lett a légkör.
- Szóval, igen, de nem értem, miért hívtál ide mára.
- Mondtam már, hogy ajánlani akarok valamit, jobban mondva a tulaj akar.
Ekkor bújt elő a függöny mögül a szóban forgó személy is, egy kövérkés, ritkás bajszú, alaposan megőszült úriember, aki Akarihoz hasonló ruhát is viselt.
- Megjött, akiről beszéltem.
- Látom. Kerülj beljebb, fiatalember!
Akari visszatért a munkájához, Tai pedig követte a tulajt a raktárba, ahol az egyik sarokban két szék jelezte az irodát.
- Foglalj helyet!
- Köszönöm! De, igazság szerint...
- Bud volt, aki beajánlott, mielőtt bármit mondanál. Amellett, amit Akari mesélt rólad, beszédes.
- El tudom képzelni, mit mesélt.
Tai kicsit idegesen fogta meg a szép háttámláját, hogy visszafordítsa, és rendesen leülhessen, de meg sem tudta mozdítani.
- Ez meg?
- Le van hegesztve. Egy kis óvintézkedés.
- Mégis mi ellen?
- Lopás ellen. Tudod elég értékes dolgok vannak itt, és a székek is ezek közé tartoznak.
- Aha... Értem... Azt hiszem.
Tai végülis helyet foglalt a neki furcsa, visszájára fordított széken, és a támlára támaszkodva próbálta összeszedni a bátorságát, hogy beszéljen, de megelőzték.
- Nem kell mentegetőznöd, vagy ilyesmi. Ha valaki oda van ezekért a jószágokért, teljesen normális dolog, hogy beindul a fantáziája.
- Valójában szégyellem magam, mert elég nagy bunkóság volt. Jó, hogy nem nyúltam le, vagy ilyesmi.
- Van már jogosítványod?
- Még nincs. De akarok.
- Helyes.
Az öregúr a bajuszát simogatta, és vörös arcán kisebb ráncok jelentek meg, miközben gondolkodott.
- Tudod, hallottam már fura emberekről, akik nálad sokkal furábbak voltak. Az, hogy valaki odavan a motorokért? Nagy dolog. Én is azért csinálom ezt.
És körbemutatott, hogy Tai is láthassa a kis birodalmát. Valójában nem csupán raktár volt, hanem szerelő műhely is. Több letakart, két szétszedett, és két már kész jármű is állt ott. Robogók, endurok, kicsi, és nagy túragépek, sport, és még egy hatalmas Honda Goldwing is. Minden mást a legkülönfélébb dobozok, csomagok, szerszámos szekrények, kiszedett régi, és beszerelésre váró új alkatrészek, a sarokban egy nagy dissous tartály, hozzá egy ugyanekkora oxigén tartály, lánghegesztéshez.
- Egész komoly.
- Életem nagy részét egy ilyen műhelyben éltem le, valamikor inasként, később profiként, bár akkor a műhely jóval nagyobb volt, és sokkal többen dolgoztunk ott.
- Értem. Eszerint a sport világában dolgozott?
- De még mennyire. De most segítséget keresek. Időről időre el kell járnom, mert programom van, utazgatok, üzleti utak, régiségek felkutatása...
- Mint valami TV műsorban...
- Mondhatni, én vagyok a motorosok japán Richard Rowlings-a. Gyűjtök, javítok, tovább adom, kivéve persze, hogy én végzek mindent, és Akari az egyetlen, aki segít.
- Akari-san az unokája, igaz?
- Így van. A szemem fénye. A szülei rám bízták, az öccsével, Yujival együtt. Tehetséges újonc a kislány, és sok mindent meg tud csinálni egyedül is, de kell valaki, aki segít neki, pont, mint ő nekem.
- De miért épp én?
- Nos, az állásra nem tolonganak a jelentkezők, ahogy láthatod. Akari mesélt a találkozásotokról, és Buddal is beszéltem, aki csak ajánlani tudott téged. Azt mondta, okos fiú vagy.
- Hát, okosnak azért nem mondanám magam, csak jól próbálkozok.
- Nekem már ez is elég. De mondd, mennyire vagy oda ezekért a szépségekért?
- Mondhatni, tudok róluk egysmást... Miért?
- Gyere csak!
Az idős férfi odalépett az egyik letakart darabhoz, és lehúzta a leplet.
- Ez milyen márka, modell, besorolás?
- Yamaha, DT sorozat, Enduro, ha jól sejtem 125-ös.
- Jó, és ez?
A formás vörös és fekete csíkos, szárnyakkal díszített sportgépet nem volt nehéz felismerni.
- Honda, CBR900RR Fireblade, ha jól látom, 2003-as.
- Jó, és ez?
A következő már fogósabb volt. Hasonlított a Ducatihoz, amit a minap látott, de nem volt meg minden jellegzetes adottsága, mint az ülés alatti kipufogók, viszont a lámpája árulkodó volt.
- Ah, ez egy MV Augusta F4, a sebességrekord tartó változat ráadásul. R 312, ha jól emlékszem?
- Pontosan. Ez az egyik kedvencem. Már kész, csak a gazdáját várja, aki viszont még egy fél évig külföldön lesz.
- Értem. De miért kell erre megfelelnem?
- Az legyen az én dolgom.
Visszatértek a boltba, és épp szembetalálkoztak Yujival, aki jókedvűen intett, majd ment is be hátra, majd az öregúr odaintette Akarit, és így folytatta:
- Mint mondtam, Akari lesz a főnököd, így neki kell majd engedelmeskedned. Van bármilyen vágyad, mint mondjuk a leendő jogosítvány mellé egy pár kerék is a hátsód alá?
- Hát, jó lenne, meg minden, de...
- Majd meglátjuk, hogy ez az álom valóra válhat-e. Egyelőre maradjunk ennyiben. Kedden, csütörtökön és pénteken kell majd kisegítened, én ugyanis két hónapra elutazom. A fizetésedet minden nap a munkaidő végén megkapod, a lényeg, hogy iskola után ide gyere elsőként, mást nem kérek.
- És persze légy mindig munkára alkalmas állapotban.
- Pontosan. Na, nekem mennem kell. Ti beszélgessetek csak!
Takegawa Soichiro ezzel távozott, és Akari egyedül maradt Taijal.
- Nos, akkor én inkább megyek...
- Ne menekülj még! Nem harapok.
- Nem az, hogy menekülök, csak látom, hogy nem érsz rá.
- Ugyan, mára már végeztem, csak épp pakoltam.
Erre Akari, teljesen természetes módon a kukába dobta a gumikesztyűit, kigombolta az overált, és teljesen természetesen elkezdte levenni, ezzel nem kicsit zavarba hozva Tait, ugyanis alatta csak fehérneműt viselt. Egy pillanatra megállt, úgy, hogy félig háttal állt neki, félig bepucsítva, és mintha meggondolta volna magát, vagy csak szórakozna, dudorászni kezdett, és inkább visszahúzta, de nem gombolta vissza. Talán tetszett neki, hogy ennyire zavarba tudta hozni a fiút.
- Szóval, mi hozott a dübörgő biciklik világába?
- Apám... Ő vitt ki kissrác koromban versenyekre. Egyszer a GP futamán is kint voltunk Suzukában. Ott megcsapott a benzingőz... Azt hiszem.
- Aha. Van kedvenc márkád?
- Nincs igazán, csak szeretem nézni, és hallgatni őket. Mindnek jellegzetes hangja van.
- Ez tény. Az olaszoknak...
- Mély, dübörgő, mert különleges a henger, és a leömlők kialakítása, plusz a kipuffogót is úgy állították be.
- Pontosan. Az angolok?
- Az angolok általában két és három hengeresek. Kicsit enyhébb, de rekedtes hangjuk van, nem olyan szépek, de tartósak.
- A keletiek?
- A Keleti márkák nagyok, robosztusak, hangosak, nem a leggyorsabbak, de élmény ülni a nyergükben.
- Ezt meg honnan tudod?
- Hallottál már a Jawa 350-eséről?
- Hogyne hallottam volna. Nagy gép, de nem sport, inkább túra. Nyomatékos, erős 350-es kéthengeres, 23 lóerős blokk, masszív szerkezet. Két utassal is simán tartja a 110-es végtempót.
- Pontosan. Egyszer találkoztam valakivel, akinek ilyenje volt, és utaztam is rajta.
- Az ritkaság. Nagy gyűjtő lehet az illető.
- Az. Innen tudok ennyit ezekről a dolgokról.
Akari megmosolyogta a kedves, egyszerű fiú nyílt stílusát.
- És az amcsik?
- Nagyok, hangosak, inkább túrázásra készülnek, mintsem sport célokkal. A Harley... Hú...
Akari erre elnevette magát.
- Eszerint többet tudsz a motorokról, mint a lányokról. Kár, pedig meghallgattam volna a csajozós meséidet is.
- Ha.. Ha lennének olyanok... Túl félénk vagyok én ahhoz.
- Idővel majd ehhez is megjön a bátorságod, hidd el!
Tai ekkor érezte úgy, hogy jobb, ha menekül. Akari kihívóan illegette magát, és láthatóan szórakozott vele, így jobb volt, ha azonnal távozik. Félt, hogy a továbbiakban is ilyen lesz, így egyelőre talán ennyi is elég volt.
- Azért vigyázz! Erre járnak iskolás társaid is, elég gyakran.
- Iskolán kívül nincs bunyó.
- Még jó. De azért vigyázz magadra hazafelé!
- Jó, jó... Na heló!
- Pápá!
Akari még ártatlanul integetett is neki, Tai pedig nagyot nyelve fordult ki az ajtón. Yuji ekkor jelent meg a másik ajtóban, és fejcsóválva jegyezte meg:
- Állta a sarat, de azért ne játszadozz így vele, jó?
- Majd igyekszem. Amúgy sem az esetem... Amellett valaki más már hajt rá.
Tai kiérve három iskolástársát látta a kirakat előtt ácsorogni, és a szemeit legeltetni az amúgy festett szalonon, és el akart slisszolni, de az egyik felfigyelt rá, és utána szólt.
- Várj csak! Te Tai vagy, igaz? Egy osztályba járunk.
- I-Igen...
Hárman voltak, és mindhárman elég félelmetes látványt nyújtottak a még mindig elég nyüzüge sráchoz képest, de nem bántani akarták, sőt, az első, aki beszélt is, a vállára tette a kezét, sőt, meg is lapogatta.
- Öreg, az a balos oltári volt!
- Hogyan?!
Tai eddig behunyt szemei hirtelen kipattantak, és riadtan nézett fel a nála jóval jobb kiállású fiúra.
- Mondom, az a saller, amit lezavartál annak a tetűnek, tanítanivaló!
- I-Igazán?
- Igen!
Az egyik társa, egy szemüveges, kicsit tudálékos külsejű fiú folytatta.
- Talán még nem tudod, de ezek egy terminátor osztag voltak. Olyanok, akik arra szakosodtak, hogy kiszekálják a leggyengébb tanulókat az iskolából, akármilyen területen gyengélkednek is.
- Igen, ezek rád vadásztak, de egy ilyen banda megfékezéséért 20 plusz pont jár, és fejenként 30 minden leütésért.
- Szóval ja, ez jó kör volt neked, hátha leszállnak rólad egy időre.
Tai csak bámult, és nem győzte összeszedni az állát a földről. Ez a három fiú vagy osztály, vagy évfolyamtársa volt, és nemhogy bántani akarták volna, még meg is dicsérik egy ösztönös mozdulatért, ami még Daisuke miatt ragadt rá. Ezzel is váltak el, és még utoljára mindhármukkal lepacsizott. Gondolta, biztos, ami biztos, mégis kellemes érzés volt, és bár péntek volt, kedve támadt még másnap is beugrani a terembe, és csinálni azt, amit megszokott végre. Na, gondolta, majd beszél Yuzuvel, elvégre az ő segítségének köszönhette
