I. Fejezet
Emberek és Droidok
Az én történetem 13 évvel ezelőtt kezdődött, amikor kis srácként New Yorkban éltem. Ott megismerkedtem egy kedves kis félvér Japán lánnyal, Sorával, és az édesapjával, a zseniális tudóssal, akit sem az otthonában, sem itt, Amerikában nem ismert el a kutya sem. Sora és én nagyon jó barátok lettünk, sőt én kicsit többet is éreztem iránta barátságnál. Az édesapja mindig mondogatta, hogy ez csak gyerekszerelem. Sora és én Gyakran játszottunk együtt a házukban, és egy ilyen alkalommal még be is vallottam neki az érzéseimet.
- Sora! Kérdezhetek valamit?
A fekete hajú, kék szemű lány rám nézett és mosolygott.
- Persze, mi lenne az?
Nagyot nyeltem, mielőtt belekezdtem volna.
- Mondd csak, szeretsz te engem?
Furcsán nézett rám, majd megint elmosolyodott.
- Persze! Nagyon szeretlek!
Hirtelen megölelt, és én viszonoztam.
- Akkor jó... Mert én is nagyon szeretlek téged! Annyira...
- Mennyire?- Annyira, hogy...
Egy kicsit hezitáltam.
- Nos... Ha felnövünk, lennél a feleségem?
Sora szemei kikerekedtek. Igaz, hogy sokszor játszottunk Papás-mamást, és ő nagyon aranyosan adta elő a szerető anyuka szerepét, de nem hiszem, hogy komolyan gondolta volna.
- Én...
Elpirult, olyannyira, hogy az arca az alma színében játszott.
- I-... Igen!
Megint mosolygott, méghozzá olyan édesen, hogy nekem megdobbant tőle a szívem. Kettőnk közül én voltam az idősebb, egy pár hónappal, de egy osztályba jártunk.
- Komolyan?
- Aha!
Erre közel húzott magához a galléromnál fogva és puszit nyomott a számra. Erre én is elpirulhattam, mert ő meg nevetni kezdett. Ellopta az első csókomat. Két 12 éves gyerek voltunk, akik épp egy olyan ígéretet tettek, amit nem biztos hogy betartanak.
- Tudod mit?
- Mit?
Kinyújtotta felém a jobb kezét, és kitartotta a kisujját.
- Japánban, ha valamit őszintén megígérnek, akkor kisujjal fognak kezet, hogy megpecsételjék ezt az ígéretet!
- Komolyan?
- Igen! Ez egy kisujjas eskü! Na... ?
Egy kicsit hezitáltam, de tudtam, hogy Sora nem ok nélkül csinálna ilyet. Mindig ő volt az okosabb közülünk, míg én csak átlagos tanuló és nem épp éles eszű voltam. Végre én is összeakasztottam a jobb kisujjamat az övével, és ő megrázta.
- Aki ezt az esküt megszegi, az változzon undok békává!
- Úgy legyen!
Ezzel elengedtük egymás kezét, én pedig megfogadtam, hogy azért sem leszek Undok béka.
Azonban egy fél évvel később apám munkahelye megszűnt, így költöznünk kellett, mert Chicagóban talált munkát magának. Amikor búcsút mondtam Sorának, mindketten próbáltunk erősek maradni, még ha nem is volt egyszerű.
- Sora... Én... Sajnálom!
Sora ott állt előttem, a kezei maga előtt összekulcsolva, a feje lehorgasztva, és láthatóan a sírás küszöbén volt.
- Nem... Nem igazság! Hazug vagy!
Ebben igaza is volt, meg nem is.
- Nem! Nem hazudtam!
- De igen! Azt mondtad, elveszel feleségül!
Nem bírtam tovább, és magamhoz öleltem.
- Nem hazudtam! Vissza fogok jönni érted, és megint együtt leszünk!
- Megígéred?
- Megígérem!
Megint kisujjas esküt tettünk, és mielőtt otthagytam volna, még egyszer utoljára egy nagy puszit nyomtam a szájára, majd beszálltam a teherautóba, és miközben ő még egy darabig mellettünk futott, én végig a kezét fogtam, egészen addig, amíg a teherautó annyira fel nem gyorsult, hogy már nem tudta tartani a lépést, és meg kellett álljon. Amíg a teherautó el nem fordult a sarkon, addig integettünk egymásnak, és én éreztem, hogy soha nem fogok még egyszer annyira sírni, mint akkor. Még egy pillanatra láttam, hogy megáll, és még integet, majd eltűnt a szemem elől. Eltűnt, és már soha többet nem láttam...
Nem én szegtem meg az ígéretemet, mert én azzal a lendülettel, hogy betöltöttem a 21-et, és szereztem magamnak egy rendes munkát egy kisebb New York-i lapnál, azonnal vissza is költöztem. Nem... Nem én szegtem meg az esküt, hanem Sora hagyta el ezt a világot, még hozzá a legcsúnyább módon. Három évvel később, amikor Sora épp az első napját kezdte volna el a gimiben, figyelmetlenségében kilépett egy teherautó elé, és a kórházba szállítás közben meghalt. Legalábbis ez volt a hivatalos álláspont... Én soha nem hittem el ezt a maszlagot... Mert tudtam, hogy Sora sosem lett volna olyan figyelmetlen, hogy ne nézzen körül, vagy hogy ne várja meg a zöld lámpát a zebránál... Nem... Ez a Teherautó sofőr hibája volt, de ki hallgatott volna egy szegény gimnazistára, aki ráadásul nem is volt ott... Pedig ott kellett volna lennem.. Ott kellett volna lennem!
2032
13 évvel később
A nevem Nicholas J. Cross... Jah hogy ezt nem is említettem? Akkor most mondom, mert lényeges tudni azt is, hogy ki beszéli el az emlékeit. A barátaim csak Nicknek neveznek... Jobban mondva az egyetlen barátom, és kedves kollégám, Jim Jameson, akinek elég furi neve van, de hát ezt adta az élet, és még ő maga is szívesen viccelődött vele. A New York Earlynek egy kis újságnak dolgozom szerkesztőként, és íróként. Nem sok cikkemet lehet ebben a fura kis újságban olvasni, de legalább belekerülnek. Kis újságnak nevezem, holott a város harmadik legnagyobb napilapjáról beszélünk, ami elég nagy számban jelenik meg minden reggelre, és az egész munkásosztály olvassa, mivel mi az ő nyelvüket beszéljük... Így hirdetjük magunkat.
- Cross!
A főnököm, Michael Kilmore szólított, aki általában akkor szólt csak hozzám, ha le akart cseszni.
- Igen Uram!
Beléptem az irodájába, és azonnal becsuktam az ajtót magam mögött. Az iroda kicsi volt, egyszerűen berendezve, és maga a főnököm sem volt egy túl bonyolult alkat. Szigorú volt, nagyhangú és arrogáns. Fehér ingben és nadrágtartós élére vasalt nadrágban ült most is a hatalmas tölgyfa asztala mögött, és engem méregetett.
- Mondja csak Cross, mennyi szabadnapot vett ki mostanság?
- Egyet sem uram! Egész pontosan 7 hónapja!
Bólogatott, és egy darabig hallgatott, miközben az állát a tenyerére támasztotta. Ez a kemény 55 éves üzletember mindig mindent jól megrágott.
- Ez becsülendő Cross, de nem gondolja, hogy agyondolgozza magát?
- Nem uram... Nincs igazán okom, hogy csak úgy szabadnapra menjek!
- Ugyan már Nick! Sosem gondolkoztál még azon, hogy elmenj meglátogatni a rokonaidat, és egy pár napig csak lógatni a lábadat?
Amikor elkezdett tegezni valakit, akkor komolyan mérges volt, és most még a keresztnevemen is szólított. Mindenképpen tudni akartam, mire akar kilyukadni.
- Miről lenne szó uram? Talán valami rosszat csináltam?
- Nem, csak túlhajszolod magad, ennyi!
Kezdtem attól félni, hogy azt fogja mondani, hogy ki vagyok rúgva.
- Ugye nem... ?
Megrázta a fejét, mintha a gondolataimban olvasna.
- Nem, nem vagy kirúgva! Inkább kérni szeretnék valamit tőled!
Na erre már nagyra kerekedtek a szemeim.
- Mégis mire?
- Hallottál már a Harmadik Generációs Asszisztens Droidokról?
- Az új modellekről? Persze!
Most bólogatott, és egy aktát vett elő az asztalfiókjából, majd átnyújtotta nekem.
- Ez egy lista, amin meg vannak a szükséges paraméterek.
- Úgy érti, hogy engem bíz meg a kiválasztásukkal?
- Pontosan! Ha elvégzed nekem ezt az apróságot, tőlem kivehetsz 2 hetet fizetettre, és oda mész ahova akarsz!
- De uram... !
Erre már az asztalra csapott, és felpattant a székéből.
- Az isten szerelmére Nick, nem azt várom, hogy mentsd meg a világot, hanem azt, hogy menj szabadságra! Féltelek, hogy egyszer az agyadra megy ez az egész gürcölés, és összeroppansz itt nekem!
Ez elég őszinte vallomás volt, és már végképp nem tudtam mit csinálni. A hónom alá csaptam az aktát, és elindultam a dolgomra. Ha már ennyire azt akarja, hogy elmenjek szabadságra, ám legyen, ahogy akarja!
- Na mi van Nick? Mit akart a vén disznó?
Átnyújtottam Jimnek az aktát, és ő átolvasta.
- Te jó ég... ! Mit ígért neked ezért?
- Két hét fizetett szabit!
- Mázlista disznó!
Én nem éreztem magam ilyen mázlistának, mivel semmilyen okot nem éreztem, hogy bármiért is szabadságoljam magam. Nem volt soha semmi különösebb okom hogy lógjak a munkából, sőt, ha jobban meggondolom, szinte sztahanovista módon dolgoztam minden nap, minden egyes példányon... Talán igaza van az öreg Mikenak, és ideje egy kicsit ellazulnom végre.
Jah... Talán sokakban felmerült, hogy mik azok az asszistens Droidok... Nos a Droidok úgy 10 éve kezdtek megjelenni a piacon, és az elsődleges céljuk az emberek helyettesítése volt, hogy helyettük elvégezzék a nehéz munkákat. Hogy milyen volt egy droid? Nos semmi olyan, amilyenre a Terminátor filmek alapján gondolnátok, hanem szelíd, barátságos, mindig segítőkész lányok, és jó kötésű, kitartó és egy zokszó nélkül dolgozó fiúk. A lányok általában boltokban, vagy irodákban töltötték a napjaikat, míg a fiúk a kemény munkákat, mint az építkezéseket végezték. Én speciel a lány droidok beszerzésére kaptam felkérést a főnökömtől, ami nagy megtiszteltetés volt, mert általában nem bízott meg senkit ilyesmivel. A másik az volt, hogy nálunk még soha nem dolgoztak Droidok, és ez most akár egy pár ember elbocsátását is jelenthette volna. Betértem egy kis boltba, ami a szerkesztőségtől nem messze esett, és ahol egy Droid lány is dolgozott. Olyan kedves, olyan barátságos volt, és annyira hasonlított egy emberre, hogy az már ijesztő volt. Csak egy valami különböztette meg az emberektől, hogy a homloka közepén egy kis vörös kristályszerűség volt, és a szemei természetellenes színűek, általában rikító smaragdzöld, vagy Aranysárga voltak.
- Köszönjük, hogy nálunk vásárolt!
Nagyon kedvesen köszönt el, és én eloldalogtam a doboz fekete teámmal, és a napi zsömlémmel, majd felszálltam a legelső buszra, ami a Wall Street szomszédságába vitt, ahol a legközelebbi olyan kiállító terem volt, ahol árusítottak is Droid modelleket.
Mielőtt azonban bárki azt hinné, hogy a droidok minden embert kitúrtak a munkahelyükről, annak jobb, ha most elmondom, hogy a munkahelyek, amiket általában betöltöttek, azok mindig szabadok voltak. Mindenhol elkélt a segítő kéz, és ugyan úgy 20 éve még azt jósolták a tudósok, hogy a népesség ugrásszerűen növekedni fog, mostanra inkább egyre jobban fogyni látszott. Aki kitalálta a Droidokat, elsősorban a megüresedő fizikai és logisztikai munkára találta ki őket... Jobban mondva én ezt gondoltam róla.
Mikor aztán megérkeztem a szalonba, akkor azonnal a pulthoz léptem, és a kedves hölgynek, Jennynek, akinek szép hosszú barna haja volt, benne szőke tincsekkel, és szép szürkéskék szeme, átnyújtottam az aktát, majd mikor kiment, én úgy döntöttem, hogy körülnézek kicsit. Ez volt az egyetlen olyan márkakereskedés, ahol csak emberek dolgoztak. Hátramenni is csak azért kellett a hölgynek, hogy ellenőriztesse a raktárkészletet, és megrendeljék a hiányzó modelleket.
- Na ez el fog tartani egy ideig.
Az egész hely olyan volt, mint egy autószalon, mindenhol kiállító platformok, amin a legkülönbözőbb alkatú és funkciójú droidokat állítottak ki. Érdekes volt, ahogy a fényes szürkés márványpadlóban tükröződtek, és hogy mennyire emberszerűek voltak. Olyan volt ez, mint egy morbid szoborcsarnok, mai tele volt tökéletes Antropomorf szobrokkal. Mindegyik droid egyedi volt, nem volt két akár megközelítőleg egyforma sem. Az egyik egészen máshogy volt öltöztetve, mint a többi, és a testtartása is más volt. A Többi droidot úgy ábrázolták, mint amilyen munkára volt kitalálva, de ez a droid csak állt egy helyben, és maga előtt összekulcsolva tartotta a kezeit. Hosszú, szinte végtelennek tűnő fekete haja volt, és feltűnően csinos volt. Mikor odasétáltam elé, akkor elsőnek is az ára tűnt fel: 3,5 millió Dollár... Ez durva... Aztán szép lassan végigvezettem a tekintetem rajta, és meg kellett állapítanom, hogy ijesztően részletesen lett modellezve, de mikor az arcára tévedt a pillantásom, az volt az igazi sokk.
- Ez nem lehet igaz!
Azok a lágy vonások, azok a mélyen ülő, kifejező szemek, az a magas homlok, az a szájforma és a hegyes kis áll... Az a haj... Mintha...
- So... Sora... ?!
Ott állt előttem... Egy 25 éves forma Sora hasonmás, akinek még ráadásul ugyanolyan szép kék szemei voltak, mint az igazi Sorának... Az én Sorámnak.
- Valami baj van, uram?
A hölgy visszatért, és most épp mellettem állt meg.
- Ez... Ez is egy Droid?
Bólintott és mosolygott is hozzá.
- Igen, ez a bemutatómodellünk, mi csak Csipkerózsikának hívjuk!
- Hogyhogy?
Az árcímkére mutatott.
- Szerintem maga is megérti... Az a helyzet, hogy ezt a modellt szerintem nem fogják soha aktiválni!
- Aha... Értem...
Hogy megtörje a beszélgetés fonalát, és visszazökkentsen a valóságba, átnyújtotta az aktát.
- A rendelését leadtuk, és hétfőn szállítjuk is!
Átvettem a mappát, és a hónom alá is csaptam.
- Köszönöm! Nos.. Én hétfőtől szabadságon leszek, így nem leszek ott, mikor aktiválják őket...
Megrázta a fejét, és megint mosolygott.
- Nem is fogja látni senki, csak a technikai stáb! Már úgy fognak munkába menni, mint maga vagy én!
Ez érdekes volt. Tény, hogy még soha sem dolgoztam Droidokkal, így nagyjából sem tudtam róluk semmit. Mikor kiléptem a szalonból, még egy pár percig néztem a Sora hasonmást, mielőtt hazaindultam volna.
II. Fejezet
Meglepetések
- A szokásos szar, mint minden reggel... !
Pont olyan volt minden reggel az összes újság, unalmas, egyhangú, és tele politikával. Nem mintha a miénk, nem lenne az, csak épp a legtöbbje még a miénknél is szárazabb volt. Aznap is azzal töltöttem a napomat, amivel mindig. Olvastam, aztán írni próbáltam. Bár épp nem dolgoztam, otthon is mindig találtam valamit, amiről írhattam, pláne a blogomba, amit viszont a kutya sem olvasott. Egy regényről álmodoztam, amiben megvalósíthatom az álmaimat, de sajnos nem találtam magamnak semmi jó témát. Olyasmit legalábbis semmiképpen sem, ami igazán érdekelhetett volna bárkit is. Én elsősorban a Sci-fi híve voltam, de semmi olyat nem tudtam kitalálni, amit ne láttam volna, vagy olvastam volna már korábban. Dél is volt már, mikor csörgött a telefon.
- Te Nick, nem akarsz kiugrani hozzám ebédre?
Jim volt az, aki most is dolgozott, mint mindig, de ebédre mindig kiugrott a kedvenc kávézónkba, a 'Touch and Go'-ba. Talán ötpercnyire volt a szerkesztőségtől, és tízre tőlem. Minden esetre voltunk mi Jimmel olyan jó barátok, hogy kiugorjak hozzá egy kis időre. A kávézó hangulatos kis hely volt. A Konyha a szemek elől elzárva, az előtérben tíz asztal, mindegyikhez egy hatalmas ülőgarnitúra, az asztalok inkább dohányzóasztalok voltak, hogy a kényelmes elhelyezkedést segítsék. A teraszon is hangulatos kis míves asztalok és fonott székek napernyők alatt. Jim is ott ült kint, hogy ne vegye el a nagyobb számú fiatalság elől a helyet.
- Na végre már! Hol jártál eddig?
- Mintha nem tudnád, hogy ma szabin vagyok!
Megvakarta a fejét, majd a homlokára csapott.
- Jah igen... Én hülye!
- Végre, hogy rájöttél!
Leültem mellé, és amíg ő evett, én csak csendben figyeltem. Ez a vörös hajú, és zöld szemű, szeplős képű srác mindig is a legjobb barátom volt, amióta csak az újsághoz kerültem. Most felnézett rám.
- Mi van? Te nem eszel?
- Nem vagyok éhes!
Ő csak vállat vont, és folytatta az evést, majd mikor befejezte, még volt vagy 10 perce a szünetéből, így beszélgethettünk.
- Szóval mi volt tegnap? Jó volt a szalonban?
- Eléggé... Elég steril hely.
Elég furcsán fintorgott.
- Miért? Talán mást vártál? Ez csak egy kiállítóhely.
- Most már én is tudom...
Erre nevetni kezdett, amit nem igazán értettem.
- És, voltak aranyos kis Droid lányok?
- Nem értem miért kérded ezt!
- Mert te egy magányos lovas vagy öcsém!
Erre kedvem lett volna jól képen törölni.
- Már megint kezded?
- Igen, mivel már nekem is van barátnőm, és a legtöbb kollégánknak már gyerekei is vannak! Szerinted nem égő, hogy te még mindig egyedülálló vagy?
Erre inkább nem akartam volna felelni.
- Na és akkor mi van?
- Elég sokan elkezdték azt rebesgetni, hogy H.O.M.I vagy,
Erre már nem bírtam magammal és alaposan képen töröltem. Ő csak fogta az arcát, pedig nem is ütöttem nagyot.
- Ezt miért kaptam?
- Mert minden bizonnyal te terjesztesz ilyen baromságokat!
- Ugyan menj már! Hisz én vagyok az egyetlen, aki tudja, miért vagy ilyen!
Ebben igaza volt, hiszen ő volt az egyetlen, akiben megbíztam annyira, hogy eláruljam neki a Sora dolgot.
- Na szóval, láttál aranyos kis Droid lányokat?
- Muszáj ezt?
- Persze! Csak kérdezem, mert lehet én is akarok egyet otthonra...
- Minek? Máris dobni akarod a csajodat?
Erre csak röhögni tudott.
- Ugyan dehogy... Csak kell egy házvezetőnő otthonra!
Ez épp olyan hülyeség volt, mint amilyen az összes eddigi kérdése.
- A barátnőd nem lesz féltékeny, ha lesz egy csinos házvezető Droidod?
- Lehet... De van másfajta Droid is, a szépen kívül?
Ebben végül is volt valami.
- Na jó... Ha meggondolom tényleg csak szépek voltak.
- És volt köztük szőke is?
- Ez meg miért lenne fontos?
- Mert Claire is Szőke, azért!
Ez már tényleg hülyeség volt a javából.
- Nem gondolod, hogy Claire egy perverz disznónak néz majd, aki csak szőke lányokra bukik?
- Ebben igazad van! Mit gondolsz, akkor milyen legyen?
Megvontam a vállam.
- Én ugyan honnan tudnám? Meg tudod te egyáltalán fizetni?
- Mennyi lenne egy?
- A legolcsóbb is elvinné a következő kéthavi béredet!
Erre kicsit elszontyolodott, de azt bezzeg egyből kiszúrta, hogy valamin gondolkodok.
- Mi van? Min töröd a fejed?
- Semmin!
- Na! Mondd már el végre!
Egy kicsit még hallgattam de, mivel kis híján átszúrt a tekintetével, nem tudtam ellenállni és el kellett mondanom.
- Na jól van! De nem mondod el senkinek vili?
- Jó-jó, csak mondd már!
Nagy levegőt vettem, és végre kinyögtem.
- Láttam ott egy Droidot...
- Miért? Mit láttál volna, kutyákat?
- Nem is erről van szó... Csak...
Nehezemre esett erről beszélni, ezért inkább közel vontam, és a fülébe súgtam.
- Egy olyan Droidot láttam, ami úgy nézett ki, mint Sora!
Erre kikerekedtek a szemei.
- Az a Sora?
- Igen az!
- De... 12 éves volt?
- Nem te hülye, pont mint én vagy te!
Erre fintorra fordult a szája.
- Na de honnan tudod? Elvégre Meg...
Az ujjamat az ajkaimra téve jeleztem, hogy ezt azért nem kellene mindenkinek tudnia, mire ő halkabban folytatta.
- De hát 12 éves korotok óta nem is láttad, ő meg meghalt 15 évesen!
- Igen, de az arcvonásai és egyéb apróságok egyértelműen rá hasonlítottak!
Egy kicsit elgondolkodott, majd kibökte a véleményét.
- Meg tudod venni magadnak?
- Nem! 3.5 millióba kerül!
- Mármint Dollárban?
- Nem, Bitben... ! Persze hogy dollárban!
Megcsóválta a fejét, majd felkelt és megveregette a vállam, mielőtt elindult volna.
- Álmodozz csak öregem! 100 év alatt sem keresel annyit!
- Persze! Épp ezért nem is törődöm vele!
- Ahhoz elég jól megfigyelted, hogy ne törődj vele!
Még mondani akartam valamit, de ő csak intett és indult is, mivel már alig volt ideje, hogy visszajusson a szerkesztőségbe, mielőtt az ebédidő lejár.
- Ez a fickó javíthatatlan!
De igaza is volt. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a Sora hasonmást, még akkor sem, ha egyébként csak egy droid volt. Nem is mentem haza, hanem elindultam a szalonba, hogy még egyszer megnézzem magamnak, még ha nem is volt semmi különösebb okom rá. Taxiba ültem, ami mégis gyorsabb volt, mint a busz, és mindössze tíz perc alatt ott is voltam. Hamar kifizettem a taxist, majd egészen közel sétáltam az ablakhoz, ami mögött láttam őt. Nem akartam bemenni, mert az furcsa lett volna, de kívülről is jól láttam őt. Furcsa volt, mert csak és kizárólag Sorát kerestem benne, és minél jobban néztem, annál jobban emlékeztetett rá. Megcsóváltam a fejem, mert rájöttem, hogy hülyeséget csinálok, és egyre jobban kezdett bosszantani a dolog. Jimnek talán mégis igaza volt.
- A fene ette volna meg! Nincs nekem erre időm!
Haza is mentem, és próbáltam nem törődni vele, és nyugodtan eltölteni a napom hátralévő részét, de nem ment. Aznap éjjel az álom sem jött a szememre, és csak arra a Sora hasonmásra tudtam gondolni.
- A fenébe is!
Kikeltem az ágyból, és elmentem, hogy sétáljak egyet, de vége az lett, hogy egy kocsmában kötöttem ki. A pultos, Charlie a barátomnak mondta magát, bár az is igaz, hogy mindenkinek a barátja volt, aki csak a pulthoz ü is rendszeresen megszólított, ha betértem. Ő a maga 52 évével simán az apám is lehetett volna, ezért néha kiöntöttem neki a szívemet.
- Na mi újság Nick? Egy ideje már nem voltál nálunk!
Leültem egy székre, ami épp a sörcsapnál állt.
- Na igen... Nem sok okom van ide jönni! Elvégre csak ünnepnapokon jövök!
Megértően bólogatott.
- Na igen! És ma milyen ünnep van?
Megráztam a fejem.
- Semmilyen... Csak nem tudok aludni!
- És le akarod inni magad? Nem jó ötlet! Mit szól majd a főnököd, ha holnap betámolyogsz a szerkesztőségbe?- Szabadságon vagyok!
Erre már bólogatott.
- Akkor a szokásos?- Nem, csak három sör lesz! Nekem annyi is elég!
Bólintott, és hamar kis is töltötte mindhármat, én meg ugyanilyen hamar le is gurítottam. Ezután hazamentem, majd még egy órán át forgolódtam az ágyban, mielőtt elaludtam volna.
A hátralévő napokat próbáltam úgy eltölteni, mintha mi sem történt volna, de nem tudtam túltenni magam a dolgon, így semmire nem tudtam koncentrálni. Már csak egy napom volt hátra a szabadságomból, és végképp nem tudtam miért, de megint az ablaknál találtam magam, és a droid lányt néztem. Mélyen elmerültem a gondolataimban mert fel sem tűnt, hogy valaki odaállt mellém, egészen addig, amíg a vállamra nem tette a kezét.
- Mi az? Csak nem tetszik neked?
Majdnem elkiáltottam magam az ijedtségtől, és remegve néztem a jobbom felé. Aki mellettem állt, egy 60 év körüli férfi, nem is kicsit volt ismerős. Ázsiai származású, talán Japán volt, és valamiért úgy éreztem, láttam már valahol. Ekkor ugrott csak be.
- Maga nem... ?
- De igen!
Fujioka Takafumi volt az, a Droidok megalkotója. Felismertem, mert sokszor láttam a tv-ben, de nem csak ezért, hanem mert ő volt...
- Sora... Édesapja...
- Mondtál valamit?
Szerencsére nem hallott semmit, így nem kellett amiatt aggódnom, hogy rám ismerne.
- Gyere csak be! Ne álldogálj itt kint az esőben!
Most jöttem csak rá, hogy az eső elég rendesen nekieredt, én meg kint áztam-fáztam mostanáig. Mikor beléptem a szalonba, Takafumi úr egy törölközőt adott nekem, és mindketten a Droid lányhoz mentünk, akit eddig kintről néztem.
- Nem semmi... Hihetetlenül élethű!
- Örülök, hogy tetszik neked! Egyébként ő nem csak egyszerűen élethű! Őt egy igazi emberről mintáztam!
Takafumi úr nagyon kedves idősödő ember volt, aki nagyon érzelmessé is válhatott Sora elvesztése miatt, és ez lehetett az egyik ok, amiért ez a Droid megszületett és olyan lett, amilyen.
- Talán valami ismerőse volt?
- Nem...
Az arca elkomorult.
- A... Lányom...
Ez szíven ütött: Nem valószínű, hogy csak úgy beszélne egy vadidegennek erről. Lehet, hogy mégis felismert?
- És... Talán történt valami a lányával?
Rám nézett, és a szemüvegén keresztül láttam, hogy könnyesek a szemei.
- Nos... Ő most már egy jobb világban él tovább... Sorát is miatta építettem meg.
Sora... Úgy hívja, mint a lányát?
- Sora? Miért épp Sora?
- Semi-Organic Reproductive Android.
- Megközelítőleg Szerves Repro... Mi?
Olyan furcsa érzéseket okozott bennem ez a technikai megnevezés, hogy majdnem égett a pofám, mert nem tudtam utána mondani.
- Nevezzük csak S.O.R.Á-nak!
- Rendben... Szóval ő különleges, igaz?
Most már mosolygott.
- Igen! Nagyon is!
- És... Miért ilyen drága?
Egy kicsit elgondolkodott, majd megvonta a vállát.
- Nos, olyannak akarom eladni, aki képes lesz jól gondját viselni!
- De mi van, ha az az ember csak azért vásárolná meg, hogy kihasználja az engedelmességét, és a szépségét, és valami szörnyűséget csinálna vele?
Erre nagy szemeket meresztett rám, de hamar elmosolyodott.
- Miért? Te mit kezdenél vele, ha a tiéd lenne?
- Ő különleges... Azt hiszem úgy is kellene viselkedni vele nem?
Takafumi úr rajtam nyugtatta a meleg, átható tekintetét, és egy ideig gondolkodott, mielőtt megszólalt volna.
- Nos tényleg különleges... Ő más mint a többi droid, és nem csak a külseje.
- Miért? Mi más?
Nem mondott semmit, csak vállat vont.
- Neked kell majd kiderítened!
- De hát... !
Lesütöttem a szemem, és csak nagy nehezen böktek ki.
- Száz év alatt keresnék eleget ahhoz, hogy megvehessem őt...
Erre csak megveregette a vállamat.
- Nos ez kár... Nagy kár!
Hamarosan elköszönt, és hagyta, hogy nézelődjek még, ha annyira akarok.
- Sora... Miért?
Nem tudtam tovább megállni, hogy ott maradjak. Ez a beszélgetés sok volt már nekem, így megint betértem a kocsmába hazafelé menet, majd haza mentem és aludtam végre egy jót. Nem ittam semmit, csak kibeszéltem magamból a gondjaimat Charlienak, aki persze készséggel meghallgatott.
Másnap aztán ebédidőben megint Jimmel ültünk a Touch and Go-ban.
- Na és? Milyen volt a szabadságod?
Csak megvontam a vállam.
- Semmi különös... próbáltam kreatív lenni.
- És sikerült?
Megráztam a fejem, ő meg azonnal kapcsolt.
- Már megint a szalonban voltál mi?
- Csak kétszer...
- Nem gondolod, hogy túlzásba viszed ezt a dolgot?
- Ha te is látnád, megértenéd!
Ő csak nevetett, de én eltökéltem, hogy magammal viszem aznap, és megmutatom neki. Amikor beléptünk a szalonba hatalmas, és kellemetlen meglepetés várt minket. S.O.R.A helyén ugyanis már másik Droid állt, ráadásul férfi.
- Na szép mondhatom! Te kis...
A kezeivel azt a jellegzetes mozdulatot tette, ami nála arra utalt, hogy valaki a saját neméhez vonzódik. Én csak pofán vágtam, amitől hanyatt is esett, de tudta nagyon jól miért kapta.
- A francba, ne csináld ezt folyton!
- Megérdemled, ugye tudod!
Ekkor jött be a szalonba az a kedves eladó lány, aki a múltkor is ott volt.
- Oh, Jó napot!
Odamentünk hozzá és én azonnal a tárgyra tértem.
- Hová lett?! Hol van Sora?
Meglepve nézett rám.
- Nem tudta? Ja persze.. Nem is tudhatta!
- Mit?
Egy kicsit az ujjait tördelte idegességében. Eléggé fel voltam paprikázva.
- Nos... S.O.R.A elkelt!
Ez letaglózó hír volt, és még Jim is sajnálkozva csóválta a fejét. Aznap szomorúan mentem haza, és még a kocsmába sem tértem be, csak igyekeztem haza, és csak az alváson és a másnapon járt az agyam. Nem is számítottam a meglepetésre, ami várt. Egy női alak állt az ajtóm előtt, méghozzá nem is akárki. Most felém fordult, és alig hittem a szememnek.
- So... Sora... ?!
III. Fejezet
Beköltözés
Alig tudtam elhinni, amit látok, sőt, szinte képtelenségnek tűnt. Sora, jobban mondva S.O.R.A épp ott állt az ajtóm előtt, és épp be akart csengetni, mikor oda értem.
- So... Sora?
Felém fordult és rám szegezte a gyönyörű szemeit, amik épp úgy csillogtak, mint az igaziak... Alig hittem el, de épp olyan volt, mintha az igazi Sorát látnám.
- Te vagy Nicholas Cross?
A hangja lágy volt és kellemes, de az ahogy beszélt, az kicsit furcsán hangzott.
- É- Én vagyok!
- Tehát a célszemélyt megtaláltam!
A csomagjaira mutatott, amik épp ott álltak az ajtó mellett a lábánál.
- Remélem nem bánod, de hoztam magammal pár apróságot!
Végignéztem a három bőröndön, és akkorák voltak, hogy nem igazán hittem, hogy képes lehetett egészen idáig egyedül cipelni őket. Tudtommal a Droidok, pláne a lányok nem voltak fizikailag elég erősek hozzá. Sora kedves, csendes hangjával csak annyi volt a baj, hogy meglehetősen monoton.
- Err... Persze... Azt hiszem nem probléma... Mármint...
Csak most döbbentem rá, hogy a csomagjaival épp az én ajtóm előtt áll.
- De te egyáltalán mit keresel itt?
- A rendeltetési helyemre jöttem! Édesapám kérte, hogy ide jöjjek!
- Hogy mi?!
Ez már tényleg sok volt... Mi az, hogy az édesapja kérte, hogy ide jöjjön? Csak nem... ?
- Csak nem... Fujioka Takafumi Professzor küldött ide?
- Megerősítve!
Ez meglepő volt, és elképzelhetetlen.
- Esetleg bemehetnénk? Az a meglátásom, hogy kezdesz fizikailag gyengülni a sok állástól!
Ez is érdekes megállapítás volt, de ahol igaza volt, ott igaza volt, tényleg kezdtem fáradni, ráadásul a hazafelé út nagy részét gyalog kellett megtennem.
- Na jó... Akkor menjünk be! Ha megtennéd... !
Sora engedelmesen félrelépett, én pedig kinyitottam az ajtót.
- Csak utánad!
Előre ment, én pedig felnyaláboltam a bőröndjeit, és becipeltem őket. Sora bent megállt és végignézte, ahogy lerakom őket a cipőtartó polc elé.
- Az a meglátásom, hogy fölöslegesen erőlteted meg magad!
- Ne mondd ezt! Úgy értem, mégsem hagyhatom, hogy egyedül cipeld be a dolgaidat!
Végigvezette a tekintetét rajtam, mint aki valamit nagyon vizsgál rajtam.
- Mi az?
- Megkíséreltem egy analízist lefuttatni a fizikai állapotodról.
Ez komoly volt... Még mit csinálhatott azon kívül?
- És... Mit állapítottál meg?
- A meglátásom az, hogy Fizikai állapotod mindössze 23%-át teszi ki a normálisnak, te mindennek ellenére is megerőltető fizikai aktivitást mutatsz! Miért?
Ez egy olyan kérdés volt, ami engem is elgondolkodtatott.
- Nos... Én csak gondoltam... Tudod!
- Tekintettel arra, hogy még egyáltalán nincsenek rólad közvetlen ismereteim, kénytelen vagyok azt mondani, hogy a magyarázatod nem helytálló. A Válaszod minden értelemben kevés.
Remek, már a beszédemet is elemzi...
- Nos... Az igazság az, hogy azért segítettem neked, mert azt hallottam, hogy a Droid lányok épp olyanok mint az igazi emberek, és emiatt...
- Tehát azt gondoltad, hogy egy gyenge, törékeny emberi lányokhoz hasonlóan én is túlerőltetném magam?
Nagyjából így volt, de nem is kellett mondanom, hiszen csak bólintott.
- A meglátásod helytálló! A feminin Droidok 78, 2%-ban megegyeznek az ember megfelelőikkel. Ez a maszkulin példányok esetében is igaz!
Ez egyértelmű magyarázat volt. Egy kicsit zavarodottan vakargattam a nyakamat, és nem igazán tudtam, merre kellene tovább menni ezzel a beszélgetéssel.
- Mi lenne, ha leülnénk?
- Megerősítve!
Elég bosszantó volt az, ahogy beszélt, de a hangja lágy volt, ami legalább hasonlított ahhoz, amilyennek az igazi Sora hangját képzeltem el ilyen idős korára. Mindketten leültünk és egy kicsit nyugtalanul fészkelődtem, ami láthatóan feltűnt neki.
- Talán ideges vagy?
- Mondhatjuk így is...
- Segíthetek valamivel, hogy jobban érezd magad?
Ez egy Droidtól nem volt meglepő kérdés, és nem is tudtam mit mondani erre, mint az igazat.
- Egy kávé... Nos az jól esne!
- Megerősítve!
Ezzel felkelt, és mielőtt megindult volna a konyhám felé még egy telefont húzott elő a kényelmes nadrágja zsebéből és a kezembe nyomta.
- Ez mi?
- Zulu idő szerint 2013 órakor édesapám kapcsolatot fog létesíteni veled ezzel! Addig is kérlek várj!
Ez remek.. Szóval a professzor előre megtervezett mindent? És mi van, ha nem vagyok itthon, mert az éjszakát a kocsmában töltöm? Na mindegy... Ha hív, hát hívjon!
- Milyen ízesítőket kérsz a kávédhoz?
Most kaptam csak fel a fejem, mert annyira elmerültem a gondolataimban, hogy el is felejtkeztem Soráról. Ő egészen eddig a konyhámban tüsténkedett.
- Két cukorral és egy kis tejjel!
- Megerősítve!
Pillanatokon belül letette elém a kedvenc bögrémet megtöltve istenien illatozó presszókávéval, megfelelően ízesítve, és egy kiskanállal, hogy megkeverjem, ha akarom.
- Óvatosan fogyaszd! A hőmérséklete nem optimális a fogyasztásra!
- Rendben! Köszönöm!
Felemeltem a Bögrét, és lassan, óvatosan belekortyoltam. Ami igaz, az igaz, nem szívvel-lélekkel főzte. Pont úgy volt elkészítve, ahogy szerettem, és még a kedvenc bögrémben is, ami csak tetézte.
- Ez hihetetlen!
- Netán örömödet leled benne?
- Igen, így is mondhatjuk! De miért pont ezt a bögrét választottad, mikor még vagy 50 másik van a kredencben?
Sora rám nézett, és a megszokott monoton hangján, de annál világosabban felelt.
- Az illata miatt!
- A mi miatt?
- Az illata! A bögrében a kávé illatmolekuláit véltem felfedezni, ami arra utalt, hogy ezt a bögrét használod az esetek legnagyobb százalékában! Emellett nyilván ez a kedvenc bögréd is!
Mintha átlátott volna rajtam, de még valami elkapta a figyelmemet.
- Várj, te érzel illatokat?
- Megerősítve!
Ez a megerősítve dolog már kezdett az agyamra menni. Még sosem hallottam olyan droidról, aki ilyen bosszantóan beszélt volna... Mind olyan kedves volt.
- Sora... Szólíthatlak Sorának igaz?
- Ez a megnevezésem!
- Rendben! Egy dolgot kérhetek tőled?
- A feltétel, hogy teljesíteni tudjam, képességeimen belül!
Erre már a fejemet fogtam... Hogy a fenébe fogom megmagyarázni egy vendégnek, hogy ez a Droid lány ilyen furcsán beszél?
- Figyelj Sora... Csak azt akarom kérni, hogy ne beszélj ilyen... Kacifántosan!
Furcsán nézett rám, de bólintott.
- Miért? Hogyan kellene beszélnem?
- Például mint most! Ne használd ezeket a cifra szavakat! Ne mondd folyton, hogy: Megerősítve, vagy hogy Meglátásom szerint, vagy analízis... Vagy...
Ekkor csörgött a mobil a zsebemben, és meglepetésemre Sora és az én közös kedvenc dalunk volt a csengőhang.
- Ezt most fel kell vennem!
Bólintott, ami nyilván annak a jele volt, hogy megértette amit kértem tőle. Kimentem a lakás elé a folyosóra és ott vettem fel.
- Igen, haló!
- Nick Cross igaz?
A hang a professzoré volt, ezt nem lehetett összetéveszteni.
- Professzor úr! Végre, hogy hívott!
- Gondoltam, hogy várni fogod már Nick! Elvégre, ha jól sejtem, a mobilt Sorától kaptad!
- Igen, de...
Egy kicsit visszább vettem a hangomból, hogy Sora ne hallja, amiről beszélni akarok.
- De professzor! Mit keres nálam Sora? Nem arról volt szó, hogy elkelt?
- De pontosan erről van szó! Sora elkelt! Az új tulajdonosa pedig te vagy!
Erre a térdemig zuhant az állam.
- Na de én... Soha... Én nem tudnám...
- Megfizetni? Tudom, már mondtad!
- De akkor miért?
Erre megköszörülte a torkát és bizalmasabb hangnemben folytatta.
- Nick! Nem volt szép tőled, hogy nem mondtad el nekem, hogy ki vagy!
- Egyáltalán honnan tudta meg a címemet?
- A lapról, amin a rendelést leadtad! A főnököd nagyon szívesen tájékoztatott…
- Remek... Nézze, sajnálom, de nem akartam felzaklatni... Mármint...
Idegesen köhintett egyet, mire én lenyeltem a gombócot a torkomban.
- Semmi baj, nem haragszom, viszont egy üzletet ajánlok neked!
- Üzletet? És mi lenne az?
- Azt szeretném, ha mostantól te gondoskodnál Soráról!
- Hogy mi?!
Ezt már kiabáltam, amire hallottam, ahogy Sora felkel a kanapéról, és elindul az ajtó felé. Mikor kidugta a fejét az ajtón, láthatóan kíváncsi volt, miért kiabáltam, bár az arca teljesen mozdulatlan volt.
- Valami baj van?
- Nem... Semmi, csak édesapáddal beszélgetek!
- Értem!
Legalább mondott egy új szót, és most be is hajtotta maga mögött az ajtót. Eddig próbáltam elnyomni a telefont, de nyilván a professzor hallotta Sorát.
- Sora is ott van?
- Nem... Vagyis igen... Én kint vagyok a folyosón, ő meg bent a lakásomban!
- Értem! Nos Nick, hajlandó vagy felvállalni a feladatot?
Ez egy elég meredek kérdés volt, de nem tudtam mit mondani rá.
- Rendben, ha megmondja mit kell tennem!
- A kettes bőröndben van a kézikönyv, amit csak a te kedvedért írtam Sorához. A feladatod, hogy mindennel ellásd, amire szüksége, esetleg igénye van!
Ez elég egyszerűen hangzott elsőre, de mégis...
- Jó, de mi van, ha nem tudom megtenni, amire kér?
- Nem lesz semmi baj! Csak kövesd a könyv útmutatásait, és minden rendben lesz! Ha mindent helyesen csinálsz, akkor Soráért egy fityinggel sem kell többet fizetned, mint amennyi a havi kiadásaidat fedi!
- Tehát... Csak úgy nekem adja Sorát?
- Pontosan!
Ere megint a földig hullott az állam, és nem tudtam nem bambán mosolyogni.
- Én... Nos...
- Szóval? Áll az alku?
- Én...
Belegondoltam, hogy egy tökéletes Sora hasonmás ül épp a nappalimban, és hogy lényegében ingyen megkapom őt... Ez nem lehet igaz... Talán álmodom, de ha álmodom, akkor is ez egy mesebeli szép álom.
- Rendben! Áll az alku!
- Akkor sok szerencsét kívánok!
Ezzel lerakta, és én ott maradtam a folyosón a kezemben a mobillal, és csak gügyén vigyorogtam, mint egy féleszű. Talán életem legnehezebb feladatára bólintottam rá, és mégsem volt semmilyen bűntudatom, vagy kétségem magammal kapcsolatban. Visszatértem Sorához, aki meglepetésemre a tévét kapcsolgatta.
- Sora!
Felém fordult és rám szegezte szép kék szemeit.
- Igen?
- Látom megtaláltad a TV-t... Találtál valami érdekeset?
- Negatív... Mármint... Nem...
Kikorrigálta saját magát, ami már fejlődés volt.
- Na mindegy... Este amúgy sincsenek jó műsorok! Hacsak nem szereted a szappanoperákat, és a játék showkat!
- Nincsenek ismereteim... Vagyis... Hogy is mondják... ?
- Nem ismerem...
- Nem ismerem a Szappanoperákat, sem a Játék Showkat.
- Nem sok mindent hagysz ki... De ha gondolod... Nézheted, engem nem zavar! Érdekes tanulmány lesz neked ebben biztos vagyok!
Sora felállt, és kikapcsolta a TV-t, majd elkezdte kigombolni a blúzát.
- Állj, te meg mit csinálsz?!
- Töltődésre van szükségem! Miért?
Erre tényleg nem tudtam mit mondani. Ő azonban már dobta is le a blúzát, és már a nadrágja következett.
- Épp vetkőzöl! Te jó ég Sora, ezt ne csináld!
- Miért?
- Mert ezt nem illik! Mi lenne, ha a vendégszobában csinálnád inkább?!
- Rendben!
Erre elindult a kis szoba felé, ami a bejárati ajtó mellett a második volt a baloldalon. Honnan tudta, hogy az a vendégszoba? Én felnyaláboltam a dolgait és vittem utána, mire utolértem, ő már lényegében egy szál semmiben volt.
- A francba!
- Valami összeférhetetlenség van talán?
- Meztelen vagy!
- Igen! Talán nem szabad?
Nem tudtam mit mondani erre, csak a blúzát dobtam oda neki.
- Igen... Mármint nem... Mármint ne előttem! Vegyél magadra valamit!
- Értettem! De először szükségem lenne a fürdőszobádra!
- Miért?
Egy pillanatra elvettem a szemeim elől a kezeimet, és azonnal láttam őt, és nem tudtam megállni, hogy ne vezessem végig a szemeimet a tökéletes anatómiájú testen.
- A francba!
- Szóval, engedélyezed, hogy használjam?
- Igen persze! Csak ki venném a táskádból a kézikönyvet! Melyikben van?
- A kettes a kék színű!
- Rendben! Köszi!
Villámgyorsan kikotortam a könyvet a táskából és kioldalogtam a szobából. Nem tudtam elhinni, de Sora épp olyan volt, mint egy teljes értékű emberi lény, és még az anatómiai részletei is tökéletesen pontosak voltak... Még ott is... Ez durva...
- Na jó, lássuk ezt a könyvet!
Gondoltam, megpróbálom elvonni a figyelmemet ezzel a valószínűleg elég unalmas olvasmánnyal. Amin azonban meglepődtem, az volt, hogy amikor belelapoztam, minden teljesen emberi nyelven íródott, mintha csak nekem írta volna szándékosan...
- Várjunk csak... Hiszen azt mondta, hogy nekem írta!
Elkezdtem olvasni, de mielőtt belemerültem volna a fontosabb részbe, Sora szólt a fürdőből.
- Nick, hol találok tusfürdőt és törülközőt?
- A törülköző a kis szekrényben van a harmadik polcon! Tusfürdőm csak sajátom van, ami férfi illatú... Sajnálom!- Nem probléma! Van sajátom!
Ezt jó volt tudni, és nem is olyan sokára már csobogott is a víz a tussolóban. Az tetszett, hogy már a rendes nevemen szólított. Nem szerettem, ha az egész nevemet használják, mert az olyan volt, mintha az anyám mondaná.
- Na jó! Akkor lássuk végre.
Elsőnek is a címszavakat olvastam el. Az Adaptív mesterséges intelligencia...
- Mi?
Az adaptív mesterséges intelligencia annyit tesz, hogy a gazdája, ebben az esetben a Droid lány, akit Sorának hívnak, képes anélkül is elsajátítani új ismereteket, hogy akármilyen programmódosításra lenne szüksége.
- Vagyis képes tanulni... Ez érdekes... Tehát nincs előre meghatározott programja...
A következő pont: SORA érzékelése. Sora optikai és szónikus érzékelőkkel valamint kettős kémiai analitikus rendszerrel is rendelkezik, emellett képes a hő, és az anatómiai részletek érzékelésére is a mesterséges bőrön keresztül.
- Vagyis lát, hall, van szaglása, és ízlelése, és képes a finom tapintásra... ? Na ez érdekes.
Még jobban belemerültem, és sok minden világossá vált, többek közt az is, hogy Sora nem csak egyszerűen Droid, hanem már megközelítőleg emberi adottságokkal rendelkezik. Többek közt az is szemet szúrt, hogy az egyik érdekes adottsága, hogy igény szerint táplálkozni is képes, amit aztán eg különleges belső rendszer energiává bont le, a salakanyagot pedig ugyanúgy üríti, mint egy ember.
- Ez mi durva!
Emellett az energiatöltés másik módja a...
- Az alvás? Ez komoly?!
- Mi a komoly?
Sora olyan közelről szólalt meg a hátam mögül, hogy összerezzentem, mikor megfordultam azonban nyugtázhattam, hogy egy rózsaszín macskás pizsama van rajta.
- Látom felöltöztél!
- Igen, ahogy kérted!
Bólintottam, és megpróbáltam mosolyogni, amire ő csak fura arckifejezéssel válaszolt.
- Mi a baj?
- Ezt hívják mosolynak?
Megérintette az arcom, és végighúzta az ujjait az ajkaimon, majd furcsa módon fellazulni látszottak az arcvonásai, és egy halvány fintorszerűség jelent meg rajta. Nyilván mosolyogni próbált, de valami nem sikerült, ezért inkább visszasüllyedt a monotonságba.
- Mi a baj?
Rám nézett, és a kíváncsiság játszadozott a tekintetében, ami meglepett, mert még sosem láttam Droidot, akinek kifejezőek a szemei.
- Semmi... Én csak... Nos a mimikám még fejlesztést igényel!
Hirtelen ásított egyet, majd megfordult, és a szobája felé vette az irányt.
- Ha most megbocsátasz, nekem most töltődésre… Vagyis
- Alvásra?
- Igen alvásra van szükségem…
- Rendben, menj csak! Jó éjt.. Sora!
Még visszafordult, és töprengő arccal nézett egy darabig, majd bólintott.
- Igen, Jó éjt!
Mielőtt még sarkon fordult volna én integettem neki, amit ő is utánozott, és megint mosolyogni próbált, ám most sem volt tökéletes. Aztán sarkon fordult és bement a szobájába. Ezután nem adott életjelet magáról, és miután eleget olvastam, úgy gondoltam, ránézek, hogy minden rendben van-e. Mikor halkan benyitottam hozzá, ő az ágyban feküdt, betakarózva és láthatóan pontosan olyan volt, mintha aludna. Nem tudtam nem mosolyogni ezen a látványon, és én magam is nyugovóra tértem.
IV. Fejezet
Az első lecke
- Jó Reggelt!
- Neked is! Neked nem kellene még aludnod?
- Tanulmányoztam a napirendedet, és arra jutottam, hogy jobb, ha én magam is igazodok hozzá!
Ami meglepett, hogy egy bögre volt előtte, és gőzölgött, valamint isteni finom tea illat volt. Kedves volt tőle, hogy a napirendemet akarta megismerni, de arra kíváncsi lettem volna, honnan tudja.
- De mégis honnan tudsz a napirendemről?
- Kérlek bocsáss meg ezért, de a telefonodat kutattam át!
Szóval így állunk. Nem tudtam azonban mérges lenni, rá, hiszen nyilván nem tudhatta, hogy ez illetlenség.
- Rendben, értelek, de ha egy valamire megkérhetlek, legközelebb inkább kérdezd meg, jó?
- Meg... Vagyis... Rendben!
Öröm volt hallani, hogy nem felejtette el, amire megkértem.
- Akkor én lemegyek...
- Nem szükséges! Már elintéztem a reggeli rutinfeladatokat, ha nem bánod!
- Az újság...
- Az újságok teljes spektrumából szereztem egy-egy példányt.
- A Reggelim...
- A Reggelid már kész van!
Ez egészen félelmetes volt, még akkor is, ha egy Droid mondta. Leültem, és pontosan elém tálalta a reggelimet, ahogy szerettem.
- Ez elképesztő!
- Talán valamit rosszul csináltam?
Felnéztem rá, és ő láthatóan aggódott, hogy esetleg nem jól csinált valamit.
- Nem-nem, ne félj, ez... Ez több mint tökéletes!
Sora megint mosolyogni próbált, és most már lassanként közeledett az igazsághoz.
- Én... Sora, nekem hamarosan mennem kell... Ha tudod, próbáld meg elfoglalni magad!
- Ez nem lesz probléma!
Gondolhattam volna... De mégis mire készülhet? Nem igazán volt időm elgondolkodni, mivel menni kellett, nem volt kifogás. A Hónom alá kaptam az újságokat, és a kézikönyvet, és elindultam a dolgomra. Egész nap máson sem járt az agyam, mint, hogy mit csinálhat épp Sora, és folyton a kézikönyvet bújtam, holott épp munkában voltam, ami persze Jimnek is feltűnt.
- Öreg, te mit csinálsz?
- Olvasok!
- Az nekem is feltűnt!
Egyszerűen fogta és elvette tőlem a könyvet és beleolvasott.
- A S.O.R.A egységnek folyamatos és magas minőségű inputra van szüksége, hogy az Adaptív mesterséges intelligencia folyamatosan képes legyen fejleszteni önmagát? Mi a frász ez?
- Az aminek látszik!
- Ezt hagyd abba jó!
Addig nyaggatott, hogy kénytelen voltam elmondani neki mindent.
- Ez most komoly? Az a Droid lány nálad kötött ki?
- Igen! Jól érted!
Egy pillanatra döbbenten állt és tűnődött, aztán rá kellett döbbenjen, hogy valahol volt értelme annak, ami eddig történt Sorával kapcsolatban. Az a szokásos huncut vigyor jelent meg az arcán.
- Te, hogy te mekkora piszok mázlista vagy!
- Miért is lennék az?
- Mert csak úgy megkaptad azt a Droidot!
Hát persze, ő csak ezt látta, de ami engem illet, én még azt is láttam, hogy mivel jár ez. Komoly felelősséget vállaltam egy egészen elképesztő technikai csodáért.
- Abba is bele gondoltál, hogy mit kért a prof ezért az egészért cserébe?
- Igen, de öregem, mit gondolsz, mennyire lehet ez nehéz?!
- Szerintem épp eléggé! Most olvastad fel az egyik legfontosabb részt a könyvből!
Ezen már eltűnődött.
- Hogy folyamatos, és magas minő... Várj, mi?
- Ez azt jelenti, hogy az intelligenciája önmagát fejleszti, de ehhez ingerdús környezet is kell.
- Vagyis... ?
Komolyan nem érti, vagy csak megjátssza magát?
- Amire ki akar ez lyukadni az, hogy emberek közé kell mennie, és érintkezni velük!
Na erre már látszólag megvilágosodott végre.
- Tehát neked több időt kéne töltened vele, és elvinni néha emberek közé? De akkor nem este kéne hazajárnod, nem gondolod?- De, erre én is rájöttem, de hogy mondom meg a főnöknek?
- Nem lesz nehéz! Mondd meg neki az igazat!
Amiben igaza volt néha barátomnak, abban tényleg igaza volt, és ha nem próbálom meg, akkor néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Be is kopogtam a főnökhöz, be is mentem, és csak egy jó félóra múlva jöttem ki tőle.
- Na, mit mondott?
- Azt mondta, hogy tőle nyugodtan!
- Akkor miért vagy letörve, mint a bili füle?
Valóban kicsit el voltam kámpicsorodva, de csak azért, mert egy droidot akart megbízni a munkám elvégzésével. Na nem mintha nem azt mondta volna, hogy ettől még nap közben az én munkám marad a lektorálás és a tördelés, ettől még kicsit aggasztott, hogy nem vagyok nélkülözhetetlen.
- Most őszintén szólva nem épp jó érzés, hogy van aki helyettesítsen!
- Ugyan már, ne légy ilyen pesszimista! Elvégre még mindig te vagy mindenki kedvenc Sztahanovistája!
Ez egy kicsit azért megnyugtatott, és az is igaz volt, hogy a főnök már egyszer kifejezte azt a kívánságát, hogy egy kicsit magamra is szakítsak időt. Persze, hogy amikor a munkaidő lejárt, én magam is kiléptem a szerkesztőségből, és hazaindultam, de közben Jim is velem tartott.
- Biztos, hogy ez így jó lesz? Mármint Claire is bele fog ebbe egyezni?
- Miért ne? És még a tetejébe ennyivel is közelebb vihetjük Sorát az emberekkel való érintkezéshez!
Ebben volt valami. Előzőleg nem is igazán gondolkodtam ezen, de most, hogy felvetette, igazat kellett adnom neki. Mikor aztán hazaértem, Sora épp a konyhában sürgött- forgott.
- Megjöttem!
- Okairi Nick-kun!
Megtorpantam az ajtóban. Sora épp úgy üdvözölt, mint ahogy a japánoknál szokás volt, mikor valaki hazatért a nap végén. Sora kikukucskált a sarkon, és egy egészen muki arcot vágott közben.
- Mi a baj? Miért álltál meg?
- Csak furcsa volt egy kicsit, ahogy köszöntél... Ennyi az egész!
- A Programom egyik része, hogy idegen nyelveket is képes legyek elsajátítani, és ha nem baj, egy kicsit művelődtem az Számítógéped segítségével!
El tudtam képzelni, mit csinálhatott, bár aztán az is eszembe jutott, hogy valószínűleg belenézett abba, amit legutoljára néztem a neten.
- Csak nem a videóim között nézelődtél véletlenül?
- De igen... Akarod, hogy listázzam, amiket megnéztem?
- El tudom képzelni...
Sora egy pillanatra lehunyta a szemeit, és megváltozott hangon szólalt meg, ami leginkább egy egészen kicsi kislányéra hasonlított, ráadásul japánul:
- Eran de kurete… katte kureta mononakara… ! Hajimete… Papa ga… ! (De... Azt te választottad ki és vetted meg nekem... ! Ez volt az első amit tőled kaptam... Papa!)
Ezt a rohadt... Még hangot is tud utánozni... Méghozzá milyen élethűen!
- Szóval Clannad, mi?
- Igen! Elárulod miért nézel ilyeneket felnőtt férfi létedre?
Ez egy elég fogas kérdés volt, de azt azonnal ki tudta olvasni belőlem, ha kamuztam.
- Mert... Csak azért...
- Próbálod megtudni, milyen lenne, ha lenne egy olyan lány veled, aki szeret téged?
Ezzel lényegében megint olvasott bennem. Egy kicsit fintorogva, de ki kellett mondanom az igazat.
- Nos... Igen...
- Nem voltál még szerelmes?
- Én...
Most mondjam el neki? Olyan kérdések ezek, amikre nem mindenki tudna őszintén válaszolni, de nekem muszáj volt.
- Az igazság az, hogy... Igen! Voltam már szerelmes!
- Mi történt? Miért nincs most veled az a lány?
- Azért... Mert...
Kicsit kezdett már kényelmetlen lenni a helyzet. Nem akartam kimondani, mi az igazság vele kapcsolatban, de valamit akkor is mondanom kellett.
- Mert ő meghalt...
Sora csak zavartan pislogott, majd lehorgasztotta a fejét.
- Meghalt... A szívverése és az agyműködése megszűnt, deaktiválódott... Életét vesztette... Nem létezik többé...
- Igen, pontosan ezt jelenti!
Mikor felemelte rám a tekintetét, látszott rajta, hogy sajnálja, amit épp most mondtam el neki. Nem volt azonban időm, hogy tovább magyarázzam ezt a dolgot.
- Sora, jól sejtem, hogy az egész délelőttödet a tanulással töltötted?
- Igen! Nézd el, hogy nem a dolgomat végeztem!
- Nem, nincs ezzel semmi baj! Igazából nem is mondtam egy szóval sem, hogy bármi dolgod is lenne!
Elképesztő volt, hogy felelősségtudatában Sora hajlandó volt a házimunkát elvégezni, holott egy szóval sem mondtam neki. Konkrétan így is ragyogott a lakás, és a konyhából ínycsiklandó illatok szálltak körbe minden felé. Ez után visszatért a konyhába, én pedig leültem egy székre nem messze tőle.
- Sora, nagy kérés lenne, ha ma két vendégnek is készítenél vacsorát?
- Természetesen nem! Eleget vásároltam néhány napra előre, de ha kell elmegyek megint vásárolni!
- Mi? Te bevásároltál?
- Igen! Gondoltam megleplek valami újdonsággal! Ma Spagetti lesz a vacsora, ha nem baj!
Ez komoly? Sora csak az én kedvemért csinálta ezt? És ami még furcsább volt, mosolygott, méghozzá gyönyörűen.
- Sora, te mosolyogsz!
- Mi?
Az, ahogy a mimikája lassan életre kelt, Sora szinte teljesen más lett. Elképesztő volt, hogy ilyen messzire volt képes eljutni mindössze ilyen rövid idő alatt. Úgy látszik volt haszna az elszórakozott délelőttnek. Ez az adaptív AI tényleg nagyon komoly volt.
- Egyébként miért kérdezed?
- Mármint mit?
Alig fogtam fel, de teljesen elkalandoztam az eddigi témától.
- Miért kérdezted, hogy lehet-e két emberrel többre vacsora? Vendégeket várunk talán?
- Ja... Igen! A barátom Jim, és a barátnője jönnek át.
- Rendben! Csak egy kis időre lesz szükségem!
Sora perceken belül rendbe is szedte a vacsorát, és mikor letette a fakanalat, és a kötényt csak elindult a fürdő felé.
- Ha megbocsátasz, most rendbe hozom magam!
- Persze, Menj csak!
Sora sokat változott a minapi önmagához képest. Akkor még nyers volt, és egy kicsit zavarba ejtő a viselkedése, de most... Hihetetlen. Én közben megterítettem, és mindent előkészítettem, hogy csak tálalni kelljen, ha Jim és Claire megérkezik. Mikor végeztem, Sora is visszatért, és nagyon is csinos volt. Egy szép kis kék ruhát viselt, a haja befonva, és papucsban volt.
- Igazán... Csinos vagy!
Sora rám nézett, és mosolyra fakadt, ami megint csak megcsillogtatta emberileg szinte lehetetlenül tökéletes szépségét. Pillanatokon belül csöngettek, és mikor ajtót nyitottam, Jimnek és Clairenek, mindannyian letelepedtünk az étkezőasztalnál. Egy ideig csak csendben ment az étkezés, de egyszerre Claire megszólalt végre.
- Nahát, igazán szép barátnőd van Nick!
Ez kicsit mellbe vágott. Szóval Jim nem mondta el neki?
- Én nem...
Befogtam Sora száját, hogy meg ne szólalhasson.
- Mi a baj?
- Jajj semmi különös, csak Sora épp...
- Mmpfh!
Szegény Sora valószínűleg nem vette volna jó néven, ha igazi ember lett volna... Na nem mintha épp most jó néven venné, de én nem hagyhattam, hogy elmondja az igazságot. Az viszont eszembe sem jutott, amit a következő pillanatban tett: Elkapta a kezemet, és lenyomta az asztalra.
- Ne csináld ezt Nick!
- Na de!
- Nem kell eltitkolnunk, ebben nincs semmi rossz!
- De Sora... !
Claire megmosolyogta ezt a kis vitát köztünk.
- Szóval Sorának hívnak? Igazán szép név!
- Így van! A Nevem Sora! Pontosabban Semi-Organic Reproductive Android!
Claire szájából kihullott a falat, amit épp az imént kapott be.
- Úgy érted... Te Droid vagy... ?
Egy pillanatig elgondolkodva ült, és csak bámulta Sorát, aki szintén zavartan bámult vissza rá.
- Ez elképesztő... Mintha ember lenne...
Claire megint mosolygott, de látszott rajta, hogy ez a mosoly nem őszinte. Hamarjában befejeztük a vacsorát, a lányok kicsit elvonultak Sora szobájába, és Jim és én egyedül maradtunk egy kicsit.
- Mi baja van Clairenek?
- Csak az, hogy nem bírja igazán a Droidokat...
- Az biztos, hogy eléggé kiakadt, mikor megtudta... Miért nem mondtad el neki?
- Meg vannak az okaim!
Elmagyarázta, hogy tartott tőle, hogy Claire nem akarna eljönni vele, ha egyből elmondja, de így, hogy most megtudta, talán képes lesz egészen máshogy tekinteni rájuk, ez egy részről lecke lesz neki is, és Sorának is.
Eközben Sora és Claire együtt ücsörögtek a vendégszobában. Claire még mindig eléggé idegenkedett az egész helyzettől, és épp ezért nem is igazán mert Sora közelébe menni. Sora ült az ágyán, Claire egy széken, ami a szobában felejtődött valahogy. Claire csak tűnődni látszott, és csak nagyon nehezen szólalt meg végre.
- Sora... Tényleg... Te tényleg Droid vagy?
- 79%-ban ember vagyok, ha ez megnyugtat téged!
Claire nem is tudta melyik a rosszabb, hogy Droid, vagy hogy még így is ember bizonyos mértékben.
- Én... Sosem bírtam igazán a Droidokat, ha nem baj... Hogy ezt mondom...
Sora csak mosolygott ezen.
- Ha körülvesznek mindenhol, akkor nem csoda, ha undorodni kezdesz tőlük...
- Te... Egészen más vagy, mint azok... Te... Még a saját fajtádról is máshogy beszélsz... Miért?
Claire kérdése Sorát is töprengésbe taszította. Mikor aztán megszólalt, akkor megint visszatért a mosolya.
- Talán azért mert nekem van olyanom, ami más Droidoknak nincs!
- És mi az?
Sora megfogta Claire kezét és a mellkasára tette. Claire nem szólt semmit, csak mozdulatlanul állt vele szemben. Mikor visszatértek hozzánk, Claire egészen máshogy nézett rám is és Sorára is.
- Veletek meg mi van?
- Semmi... Legalább is semmi komoly!
Claire rám kacsintott, amit nem igazán értettem, de abban biztos voltam, hogy valami különleges történt közte és Sora között. Mikor aztán egy órával később Jim és Claire elmentek, én azért még mindig kíváncsi voltam, mi volt az a nagy titok.
- Mondd Sora!
- Mit?
- Mit mondtál Claire-nek a szobádban?
Sora nem szólt semmit, csak közelebb jött hozzám, és megfogta a kezemet.
- Nem mondtam semmit, csak megmutattam neki ezt:
A kezemet a mellkasára helyezte, és én magam sem hittem el, mikor valami lüktetést éreztem belülről.
- Ez... Ez mi... ?
- Az aminek hiszed!
- Neked... Van... Szí... Szí...
Bólintott, és elengedte a kezemet.
- Akkor én elmentem lefeküdni!
Nem is mondott semmi mást ezután, csak bement a szobájába, és utána nem is hallottam róla semmit. Én meg csak leültem, és egyszerűen próbáltam a fejembe tuszkolni ezt az őrült dolgot. Aztán eszembe jutott a Professzortól kapott telefon, és nem is éreztem jobb időpontot, mint ez, hogy felhívjam.
- Nick? Minek köszönhetem a hívásodat?
- Professzor... Lenne egy kis megbeszélnivalónk!
- Biztos fontos ez most?
- Nem tűr halasztást!
A professzor egy darabig hallgatott, majd nagy nehezen megszólalt.
- Jól van! Akkor a régi háznál találkozunk!
Húsz perc múlva már ott álltam a régi Fujioka ház előtt, amiből a professzor évekkel korábban kiköltözött. A professzor már a lépcsőn ült, és várt rám.
- Szóval? Miről akartál beszélni?
Leültem mellé, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Professzor! Miért nem mondta el, hogy Sora más minden más Droidnál?
- Nos, nem hittem, hogy ilyen hamar rájössz magadtól is!
A kezemet tartottam elé.
- Tudja, mit éreztem ezzel a kézzel alig egy órája?!
- Hagy találjam ki! Sora szívverését, igaz?
Tehát tudta... De akkor sem értem, miért...
- Akkor mondja már! Miért!?Miért nem mondta el!?
- Tudni akarod, mi teszi Sorát mássá, mint a többi? Hát megmondom!
A Professzor felkelt, és Elém tartott egy aktát, ami tele volt tervrajzokkal és leírásokkal, különböző mesterséges szervek és egy különleges 99%-ban organikus dermikus védőburokról.
- Ezek meg mik?
- Te minek látod őket?
- Tervrajzok, de...
Ekkor jutottam el az utolsóig, és a meglepetés ott várt csak igazán:
- Prototípus modell... S.O.R.A...
- Pontosan!
Ez egyszerűen hihetetlen volt.
- Sorát azért teremtettem meg, mert vissza akartam valamennyit kapni abból, amit a lányom halálakor elvesztettem...
- De, akkor hogyan került...
- Egy üzletember felajánlotta, hogy jó pénzért piacra dobja... Persze a tömeggyártás és a funkcionalitás miatt le kellett butítani őket. Csak... Csak Sora maradt önmaga.
- De... Akkor miért nem tartotta életben?Vagy nem is aktiválta egyáltalán?
- Sosem aktiváltam, mert azt akartam, hogy olyan ember vegye a szárnyai alá, aki tudja majd, hogyan bánjon vele!
Erre már tényleg csak a szemeimet tudtam meregetni.
- Professzor... Biztos, hogy én...
- Azért bíztam rád Sorát, mert tudom, mennyire szeretted az igazit is, és hogy képes leszel gondját viselni ennek is! Mindent bele fiam!
- De Csak úgy? Mi van, ha nem az vagyok, akinek hisz?
- Ezt a kis kockázatot hagy engedjem meg magamnak!
Megveregette a vállamat, és szép lassan elsétált. Én csak ott maradtam és magamba roskadtam egy kissé...
- Hogyan... Hogy tudnék gondoskodni róla? Mikor.. Épp olyan, mint ő... ?
V. Fejezet
Két új barát
- Na mi a hézag kis kópé? Kéne valami?
Félrebillentette a fejét, ami miatt annyira aranyos volt. Kicsi volt még, de okos kis jószág, és hálásan nyalogatta a kezemet, ha kapott tőlem egy kis ételt. Most is egy kis darabka kolbász volt nálam, amit kis darabkákra csipkedtem, és oda dobáltam neki, és miközben evett, megsimogattam.
- Jól van haver! Egyél csak!
Kedves kis pajtásom most habzsolt, én meg elgondolkodva néztem őt.
- Mondd kiskutyám, te mit tennél a helyemben?
Felnézett rám a szép szemeivel, mintha értené is, miről beszélek.
- Mármint... Ez a Sora... Olyan különleges! Egy droid... Nem, nem is droid! Egy doridnak nincs szívverése! Mit csináljak?
Odajött hozzám, és az ölembe kéredzkedett, mire én fel is vettem, és simogattam.
- A Prof lehetetlent kér tőlem!
Egy darabig csak ültem ott, és simogattam a kiskutyámat, és azon kaptam magam, hogy könnyezek. Könnyek csorogtak le az arcomról, mert az igazi Sora jutott eszembe, és hogy épp olyan lenne az arca, és mindene, ha ő lenne az, mint ennek a Sorának. Belegondoltam, hogy bármilyen fura is volt, de akkor is egy lány volt, és még hozzá szép is, sőt gyönyörű...
- Mondd meg mit tegyek!
A kiskutyám meg közben a kezemet nyalogatta, mert még mindig kolbász illata volt.
- De ha meggondolom, igazából, csak jó társaságot kell neki nyújtanom...
Ezt a gondolatot egy másik olyan követte, ami még inkább felbíztatott.
- Ráadásul ő... Nem hát! Ő Sora! És a prof csak azt kérte, tanítsam, nem azt, hogy adjam neki a lelkem!
A kiskutyám megint rám emelte a szép barna szemeit, mintegy jelezve, hogy támogat engem, bármit is döntök. Megsimogattam a kis fejét, majd elengedtem.
- Menj csak kis kópé! Nekem most már mennem kell! aludj jól!
Még vakkantott egyet, és megvárta, hogy kikanyarodjak az utcából, majd visszavackolt a helyére. Én mindössze tíz percen belül otthon voltam, és nem kis meglepetésemre Sorát a nappaliban találtam, de nem tévézett és nem is szórakozott a számítógépen, csak ült a kanapén, és várt rám.
- Sora! Te mit csinálsz?
- Rád várok!
Ez milyen kedves volt, rám várt...
- De, nem azt mondtad, hogy elmész aludni?
- De igen, de ma más módon is töltődtem, emlékszel?
- Ja igen, hisz ettél!
Egy kicsit zavartan álltam mellette, miközben ő ült, és nézett engem.
- Valami baj van?
- Nem... Nem, semmi.
Most végre leültem mellé, és megfogtam a kezét.
- Sora, kérdezhetek valamit?
- Mit?
Most mélyen a szemembe nézett.
- Az a helyzet, hogy édesapáddal találkoztam, azért mentem el! És.. Érdekes dolgokat tudtam meg rólad!
- Gondolom, megmutatta a tervrajzaimat és a szabványokat, amiket miattam adatott ki!
És megint olvasott bennem. Most az asztalra raktam a dossziét.
- Szóval tudsz róluk?
- Apa azt mondta, hogy ha kell ezt is megmutatja neked!
Már ő is apának nevezte, pedig én is csak nyelvbotlásba estem.
- Szóval... Akkor semmi újat nem mondanék neked, ha erről beszélnék igaz?
- Nem feltétlenül, legalább is.
Egy kicsit elgondolkodtatott. Egy valami volt azonban, amit nem tudhatott előre.
- Mondd Sora, te szeretnél ember lenni?
- Én Droid vagyok, nem tudok emberré válni!
Kimondta... Megint kimondta...
- És mi van, ha én azt mondom, hogy ezt nem hiszem!
- Miért mondanál ilyet?
- Mert...
Tényleg... Miért is?
- Azért, mert...
Nagyot sóhajtottam, és csak kinyögtem.
- Mert te nem csak 79%-ban vagy ember, hanem 93-ban!
Erre kikerekedtek a szemei, és egészen új arckifejezése lett.
- És ezzel mire akarsz utalni?
- Arra, hogy te lehetnél ember! Neked alig van gépi részed! Mindened úgy működik, mint egy embernek! Te szinte ember vagy, és csak egy kicsi lépés kell, hogy az is légy!- És mi az?
Ezt még én sem tudtam, de nem adtam fel.
- Nem tudom, de biztos vagyok, hogy együtt meg tudjuk találni!
Sora tekintete egészen más volt, mint eddig bármikor és gyönyörű mosolyra fakadt.
- Komolyan mondod?
A hangja még meglepőbb volt: Eltűnt belőle az összes bizonytalanság, és monotonitás. Gyönyörűen, élettel telve és olyan folyékonyan beszélt, hogy az már zavarba ejtő volt. Ez után tényleg meg kellett kérnem, hogy térjünk nyugovóra, de mielőtt lefeküdtem volna, még felhívtam Jim-et, aki elég álmosan vette fel.
- Tessék?
- Jim, van egy szabad perced?
Nagyot ásított, mielőtt válaszolt volna.
- Öreg, hajnal 2 van!
- De csak egy perc!
- Jól van na!
Nagy levegőt vettem, és kimondtam.
- Kellene pár nap szabi!
- Csak ennyi?
- Igen!
- Gondolom Sora miatt igaz?
Erre még válaszolnom sem kellett.
- Jól van! Majd csak beadom valahogy az öreg Mikenak...
Ezzel letette és én is nyugovóra tértem.
Másnap reggel aztán Sora és én a reggeli mellett is beszélgettünk.
- Szóval, hova akarsz ma menni?
- Tényleg bárhova lehet?
Én csak bólogattam, és ő eltűnődött, egy jellegzetes mozdulattal az ujját az állához érintve. Ez megint olyan volt, hogy egyből az igazi Sora jutott eszembe.
- Nem! Ő Sora, és nem egy Droid! Ne gondolkodj ezen!
Végre Sora is befejezte a tűnődést.
- Mi lenne, ha sétálnánk egyet a városban?
- Jó ötlet! És hova sétáljunk?
Csak megvonta a vállát.
- Nekem mindegy! Csak sétáljunk!
Ebben volt logika! Végül megreggeliztünk, és el is indultunk. Próbáltam szellemes maradni és magyarázni neki amiről csak tudni akart. Elment mellettünk egy csapat iskolás gyerek.
- Na és ők?
- Ezek iskolások!
- És hová mennek?
- Iskolába, miért?
Egy kicsit eltűnődött.
- Mire jó az iskola?
Na ez megfogott engem is, de megpróbáltam értelmes választ adni.
- Nos, azt lehet hallottad már, hogy a jó pap holtig tanul!
- Igen, de hogy jön ez ide?
Na igen, én sem értettem, miért ezzel hozakodtam elő.
- Izé... Szóval... Az igazság az, hogy például a droidokkal ellentétben az emberek nem születnek meg úgy, hogy tudják a dolgukat, és azonnal munkába tudnak állni.
- De én...
A homlokomra csaptam.
- Jajj, bocs, magadat ne számítsd be! Te nem vagy Droid, oké?
- Persze! Akkor magyarázd meg ezt az iskola dolgot!
Még magam sem egészen értettem, mire jó az iskola, de megpróbáltam jól előadni magam.
- Szóval az úgy van, hogy a gyerekek azért mennek iskolába, hogy megtanulják azokat a dolgokat, amiket az élethez feltétlenül tudniuk kell, hogy nyugodt életet élhessenek...
Sora feszülten figyelt, és próbálta inni a szavaimat.
- Szóval... Először a gyerekek óvodába mennek!
Ez arról jutott eszembe, hogy épp mellettünk haladt el egy kis siserehad.
- Az óvodások elkezdik megtanulni az alapokat az igazi iskolához. Az egész kicsi gyerekek 3 évesen kerülnek oda.
Sora bólogatott.
- Vannak olyan gyerekek, akik már az óvoda végeztével írni és olvasni is tudnak. Ami az általános iskolában nagy előny tud lenni.
Mintha varázsütésre, hirtelen 6-7 éves gyerekek kerültek elő a semmiből.
- Látod, ők már sokkal több mindent, és sokkal összetettebben tanulnak. ők már elkezdik a menetelést az életbe!
Sora elnézte a gyerekeket, és a szemein láttam, hogy valamin tűnődik. Fura gondolat volt... Gondolkodott. Egy héttel ez előtt nem is hittem volna.
- És mi ez a menetelés dolog?
- Tudod, amikor valaki megszületik, akkor egy nagy útra indul, aminek a végén visszatér oda, ahonnan elindult.
Sora furán nézett rám erre.
- Hogy érted ezt?
- Azt szokták mondani, hogy hamuból-hamu, porból-por. Mindannyian egy pár sejtből kezdjük az életünket, és...
Innen nem tudtam tovább vinni a dolgot, és valószínűleg nagyon idétlen képet vágtam, mert Sora kacagni kezdett. Igen, kacagott, nevetett, méghozzá szívből.
- Mi van?
- Csak... annyi, hogy belekavarodtál ebbe, nem?
- De azt hiszem igen...
Most már én is nevettem.
- Na jó, a lényeg, hogy régen egy filozófus az életet egy hosszú utazásként írta le, és ez az utazás metaforikusan beleivódott az egész világunkba. Megszületünk, tanulunk, és azt a tudást használva, amit szereztünk, végezzük a dolgunkat az életben.- Így már érthető!
Na csak sikerült kivágnom magam.
- Végső soron... Az ember örökké tanul, de az iskolában tanulja meg az első igazán fontos dolgokat.
- Értem már! Így tényleg van értelme az iskolának.
Ahogy így sétáltunk és beszélgettünk, egyszer csak a tömegben egy egészen furcsa kis alakra lettünk figyelmesek. Egy egészen picike kiskutya futott felénk az emberek tömegének a közepén. Addig lavírozott, hogy Sora lábánál kötött ki, és ott nézett fel rá a nagy barna szemeivel és lógott a nyelve a nagy rohanástól.
- Kanis Lupus Familiaris... Serdületlen egyed... Mármint...
Sora egy pillanatig töprengett, de én inkább kisegítettem.
- Egy kiskutya.
Erre rám nézett, és mosolygott.
- Ja igen, ezt akartam mondani! Egy kiskutya...
Leguggolt hozzá, és a kiskutya felágaskodott a hátsó lábaira, szinte epedve, hogy valamit csináljon már.
- Mit akarhat?
Sora zavarodottan nézett rám, én meg leguggoltam mellé, és megsimogattam a kiskutya fejecskéjét.
- Talán azt várja, hogy megsimogasd!
- Megsimogatni?
Odanyúlt a kisállat fejéhez, rátette a kezét és finoman végighúzta rajta.
- Így gondolod?
- Pontosan! Szépen finoman, és vigyázz merre simogatod, mert nem szeretik, ha rossz felé csinálod!
És tényleg simogatta, olyan finom volt az érintése, hogy a kiskutya egész belebújt a tenyerébe a kis fejével, és szinte követelte a finom szeretgetést.
- Hógolyó! Meg vagy végre!
Egy apró kislány futott felénk, talán tíz éves jó ha volt, szőkés, tengerkék szemű, és mosolygott.
- Köszi, hogy megfogtátok!
Fel akarta kapni a kiskutyáját, de az hirtelen Sora ölébe ugrott, és elkezdte nyalogatni az arcát, ami Sorát először meglepte, majd hirtelen elkezdett nevetni.
- Sora, mi van veled?
- Ne! Ne már!
Sora csak nevetett, és levegőt is alig kapott. Végre sikerült kinyögnie.
- Ne már! Ez csikiz!
Csikiz? Mármint úgy csikiz?
- Sora!
Sora nagy nehezen letette a kiskutyát az öléből és csatlakozott hozzám. A kislány a kutyus nyakába akasztotta a pórázt, így már nem tudott megszökni többet.
- Na, így ni! Most már nem tudsz megszökni kis hálátlan! Egyszer veszem le a pórázt egy pillanatra, és már se híre, se hamva!
Kedves kislány volt, aki most is pajkosan korholta a kis haszontalan jószágot.
- Aranyos kiskutyád van... izé...
- Sarah! Sarah Taylor! Ő pedig Hógolyó!
Sarah? Milyen mókás... Sora és Sarah találkozik.
- Én Nick vagyok, ő pedig a barátom, Sora.
- Barátod? Inkább Barátnőd nem?
Sarah pimasz kis kérdését még megkísérte egy kacsintással, amibe szerintem én belevörösödtem, és Sora is zavartan forgatta a szemeit.
- Nem kéne megmondanunk neki?
- Már kezded is Sora? Miért kellene megmondani neki?
- Mert én úgy akarom!
- De Sora, te nem vagy...
- Mi? Mi nem vagy Sora?
Sora kuncogott egyet, és közelebb hajolt a kislányhoz, és a fülébe súgta. Sarah szemei kikerekedtek, és azt hiszem ő maga sem hitte el, amit hallott.
- Ez komoly?
Sora bólintott, és megfogta a kislány kezét, és a mellkasára tette, ahogy Clairenek és nekem is. Sarah csak nevetett és elvette a kezét.
- De te nem lehetsz Droid, hisz dobog a szíved!
- Mi van, ha azt mondom, hogy nem vagyok egyszerű droid?
- Azt mondom, hogy akkor is csak tréfálsz velem!
Sora végre letérdelt elé, és mosolygott tovább.
- Kérdezz bármit, és én mindenre azonnal válaszolni fogok! Ilyet nincs ember, aki utánam tudna csinálni!
- Úgy sem menne!
- Tégy próbára!
- OK!
Az állához emelte a kis kezét, és gondolkodott.
- Jó! Hány éves a Norvég király?
- 87
- Hány szál szőr van egy ló hátán?
- 1 367 225 341
Erre kikerekedtek a kislány szemei, mert ez csak egy próba volt, hogy reagál rá, de Sora gondolkodás nélkül rávágta.
- Ok, Hány csillagból áll a Fiastyúk csillagkép?
- Láthatóból 7 darab van, de több millió kisebb-nagyobb alkotja!
- Mi a Pí értékének első 10 tizedes értéke?
Na ez a kérdés nem tudom, honnan jött, de Sarah nyilván elég okos kislány volt.
- Az első 10 tizedes jegyig: 3,1415926535. Mondjam tovább is?
Sarah a kis buksiját rázta, és döbbenten bámulta Sorát.
- Ez hihetetlen... Te tényleg nem vagy semmi!
Hógolyó is vakkantott egyet, mire Sarah a kezébe vette és Sora elé tartotta.
- Szereted a kiskutyákat?
- Csak ma találkoztam az elsővel, de azt hiszem igen!
- Az jó!
Hozzám fordult.
- Hallottad? Kezdhetsz spórolni egy kiskutyára!
Ez felkérés volt egy tangóra, de igazat kellett adjak a kedves, és kicsit szemtelen kislánynak.
- Te Sarah, nem kellene neked már otthon lenned?
Sarah csak most döbbent le igazán.
- Te jó ég, tényleg! Mikor elindultam sétálni Hógolyóval, akkor azt mondtam 5 perc és otthon vagyok!
Azonnal kapta magát, és rohant is vele hazafelé, mi meg utána, hogy nehogy baja essen a nagy rohanásban. Épp lelépett volna az útra, hogy átfusson olyan helyen, ahol nem lett volna szabad, és egyúttal épp egy autó elé lépett volna, mikor én elkaptam és visszarántottam.
- Várj!
- Ááááá!
Sikított egyet, és összehúzta magát egy kis gömböccé. Sora kivette a karjaim közül, és átölelte.
- Semmi baj! Semmi baj, most már biztonságban vagy!
Sora úgy nyugtatgatta, mint ahogy egy anya nyugtatná a kislányát, amin nem tudtam nem mosolyogni.
- Gyertek! Inkább a biztonságos úton menjünk!
Szépen elsétáltunk a legközelebbi zebrához, miközben Sora végig a karjai közt tartotta a rémült kislányt. Mikor aztán Sarah útmutatásaival elértünk végre hozzájuk, becsöngettünk, és egy hozzá hasonló külsejű és nagyjából épp eléggé idősebb nő nyitott ajtót, hogy kimondhassuk, hogy az édesanyja az.
- Sarah! Te jó ég mi lett vele?
- Semmi baja, csak megijedt egy kicsit!
Sora olyan csengő hangon mondta ezt, hogy még én is meghatódtam.
- Menj be Sarah!
Sora letette a kislányt, aki a kiskutyájával együtt bekullogott a lakásba.
- Ne bántsa! Mi tehetünk róla, mi tartottuk fel, és annyira megijedt, hogy kikap, mert későn ér haza, hogy át akart szaladni az úton a tilosban!
- Nick rántotta vissza!
Sora kedvesen hőssé tett engem. Az asszony csak mosolygott rajtunk, és be akart tessékelni, de én csak a fejem ráztam.
- Nem, mi megyünk inkább, mert késő van... Még mire haza érünk... Elég messze lakunk innen.- Akkor ti egy pár vagytok? Milyen kedves!
Én már mondani akartam valamit, de Sora belém karolt, és csak kedvesen mosolyogva bólogatott. Inkább becsuktam a szám, és hagytam, hagy játssza a kedves kis barátnőt. Elvégre azt mondtam neki, hogy most már emberként kell viselkednie, és teljesen természetes volt, hogy ennyi kérdés után már inkább nem hagyta, hogy mentegetőzzek.
- Igazán kedves, hogy hazahoztátok... Ha tehetek értetek valamit...
- Nagy kérés lenne, ha Sarah és én néha találkozhatnánk?
Az asszony meglepve nézte Sorát, de gondolta, a kutya miatt van a dolog, így persze, hogy igent mondott. Elköszöntünk hát, és elindultunk haza. Út közben én megálltam egy kisboltnál, hogy vegyek egy kis elemózsiát a kis kedvencemnek.
- Ez minek kell?
- Meglátogatjuk az egyik kedves barátomat!
Elvezettem Sorát a kis zsákutcába, és megálltam a lámpa alatt.
- Mi ez a hely? Miért jöttünk ide?
- Mindjárt meglátod!
Füttyentettem egyet, és drága kis kedvencem elő is kotort a dobozából. Egyenesen Sorához futott, aki szinte azonnal kézbe vette.
- Ez hihetetlen... Egy kiskutya... És milyen aranyos is!
Kis kedvenckém azonnal körbenyalta Sorát, aki megint kacagni kezdett.
- Sora, te tényleg csiklandós vagy?
- Aha... Nem is kicsit!
Erre nyilván azon a napon jött rá, és én csak megcsóváltam a fejem.
- Tudod mit Sora, mondok én neked valamit!
- Mit?
A kiskutyát kivettem a kezéből, letettem a földre, széttördeltem a kis elemózsiát neki, és odaadtam neki, hogy egyen csak, majd leültünk egy ládára, ami épp ott hevert nem is olyan mesze tőlünk.
- Szóval, mit ajánlasz?
- Azt, hogy mostantól minden nap teljesítem egy kívánságodat! Bármi legyen is az!
Sora megint új arckifejezést öltött magára, amikor kivörösödött. Na ezt tényleg nem vártam volna tőle, de végső soron mégis csak ember volt, így ez is normális volt.
- Tényleg?
- Persze! Amit csak akarsz! Van valami vágyad esetleg?
Sora egy kicsit a földet bámulta, mint egy szégyellős kisgyerek, és csak nagy nehezen nyögte ki.
- Lehet... nekem is... kiskutyám?
Ezt csak megmosolyogni tudtam.
- Nem azt mondtam, hogy bármi lehet?
- Akkor lehet?
- Persze!
Sora az ölébe vette a kiskutyát, aki már egy ideje a lábánál ágaskodott.
- És ő is lehet az?
- Persze! Amúgy sincs gazdája! Majd mi leszünk a gazdái!
Sora mérhetetlen örömmel teli arccal mosolygott rám. Megsimogatta a kisállatot, és végigvezette a foltjain a kezét.
- Azt hiszem Foltosnak fogom nevezni!
Nagyon kedves volt, ahogy ilyen találóan nevezte el. Haza is vittük magunkkal, majd másnap állatorvoshoz vittük, hogy megkapja az oltásait, majd regisztráltattuk is, hogy ne legyen oka a sintérnek elvinni, ha elcsavarog netán. Most már a mi kiskutyánk volt, és Sarahnak és Sorának tényleg lett egy közös pont az életében. Valójában Sora megszerezte az első igazi barátját... Sőt kettőt is, hisz az a mondás járja, hogy a kutya az ember legjobb barátja.
6. Fejezet
Mit jelent egy álom?
Egy mező közepén álltam, ami furcsa módon ismerős volt. Mindenfelé virágok, a madarak csicseregtek, a távolban egy hegy emelkedett ki a tájból, és ragyogott a nap.
- Papa!
Mikor megfordultam, egy hatéves forma kislány szaladt felém. Hosszú, gyönyörű barna haja, és csillogó mélykék szemei voltak, valamint szép kis fehér ruhácskában volt.
- Ashley!
Felkaptam a kislányt a karomba, ő pedig kinyújtotta a karját jobb felé, és ahogy arra néztem:
- Mama!
- Mama?
Sorát láttam, ahogy ül a Mező szélén, ott ahol találkozott egy erdővel, és ahol egy földes út vezetett el. Ott ült, épp olyan fehér ruhában, mint amilyenben a kislány is, a hajában fehér szalaggal, az ölében egy kis kosárral, amiben nyilván étel volt.
- Sora!
Letettem a kislányt és kézen fogva vezettem oda Sorához, aki felállt és most odalépett hozzám, majd meglepetésemre megcsókolt. A keze az arcomon nyugodott, amit most megfogtam, és ahogy megnéztem, mindkettőnk kezén karikagyűrű volt.
Hirtelen felriadtam, és szinte kiugrottam az ágyból. Nem is értettem, de már jó ideje ez az álom volt az egyetlen, ami mindig meglepett az éjszaka közepén. Nem tudtam hová tenni... Talán valami beteges fantázia volt... Vagy az sem lehetetlen, hogy az igazi Sora szelleme kísértett? Elvégre megígértem neki, amikor utoljára láttam, hogy elveszem feleségül.
- Az ég szerelmére... Miért ez az álom?
Kimentem a nappaliba, és ott az órára nézve döbbentem rá, hogy még éjfél sincs, de már csend volt a lakásban. Úgy egy évvel korábban, mikor Sora és én állandóan a világ megismerésével foglalkoztunk, akkor még minden más volt, és volt, hogy éjfélkor feküdtem le, nemhogy ilyenkor felriadjak egy ilyen álomra.
- Foltos!
Halkan szólítottam a mostanra már meglehetősen nagyra nőt kutyánkat, aki szép halkan kifurakodott Sora szobájából, ahol a saját helye is volt. Sora szerette maga mellett tudni a kutyáját.
- Gyere ide haver!
Megsimogattam a fejét, és ő rám szegezte meleg barna szemeit. Tudta, hogy ha magamhoz hívom ilyenkor, akkor valami bánt. Jól megnőtt már, de még mindig egészen kisméretű volt. most az ölembe ugrott és szelíden hagyta, hogy simogassam. Nagyon jót tett neki, hogy kutyaiskolába jártunk vele, így minden rossz szokását megelőztük vele, és szobatiszta is lett.
- Mondd meg nekem Foltos... Mit csináljak? Hogy tudom én ezt az álmot kiverni a fejemből?
Foltos nyüszített és mocorgott az ölemben, ami annak a jele volt, hogy valaki közeledik, és az a valaki csak Sora lehetett.
- Nick, te miért vagy ébren?
Olyan lágy és kellemes volt a hangja... Olyan sokat változott amióta ide került, hogy már csak mosolyogtam, ha meghallottam.
- Csak... Nem tudok aludni!
- Akarsz beszélgetni egy kicsit?
Nem mondtam semmit, de Sora leült mellém, és amin meglepdődtem, megfogta a kezemet.
- Sora... Mit csinálsz?
- Gondoltam, így kellemesebb lesz!
Kedvesen mosolygott, és most ő is Foltost simogatta, aki kicsit oda is nyomta a fejét a tenyeréhez, mintegy követelve a kedveskedést.
- Szóval? Valami baj van?
Én nem feleltem, csak a kezeinket néztem, amik most összefonódtak. Eszembe jutott az álom, amiből felriadtam, de nem zavaró, hanem kellemes érzések törtek rám, és összefontam az ujjaimat az övével.
- Nincs... Legalább is nem igazán... Csak az álmaim...- Rosszat álmodtál?
Erre csak mosolyogni tudtam, mert lehet, hogy éppenséggel róla álmodtam, és nem is rosszat, hanem nagyon szépet.
- Nem... Csak elgondolkodtatót!
Mosolygott rajtam, és még sokáig beszélgettünk, de az álmomat nem meséltem el neki, csak tereltem a szót erre-arra. Végül arra lettem figyelmes, hogy Sora elhallgatott, a fejét a vállamra hajtotta, és elaludt. Foltost is elnyomta az álom, és az én szemeim is majd leragadtak.
Másnap aztán olyan szép ébredésben volt részem, amilyenben még álmomban sem volt soha: Sora már az ölemben nyugtatta a fejét, én meg a kezemet a vállán tartottam. Foltos már felébredt, és kiengedte magát, hogy elmenjen elintézni a dolgát. Megint eszembe jutott az álmom, és finoman megsimogattam a lány arcát, aki erre szép lassan felnyitotta a pilláit.
- Jó reggelt!
Felnézett rám, és egy hihetetlen szép mosolyra fakadt.
- Neked is! Jól aludtál? Nem voltak fura álmaid?
- Nem! Azt hiszem a közelséged megnyugtatott.
Erre szépen felkelt, és az órára nézett.
- Nem kellene már a munkahelyeden lenned?
Ekkor kaptam csak észbe. Már 8 óra volt, és én még mindig otthon ültem, ölbe tett kézzel, és minden másról elfeledkeztem.
- A francba!
Felpattantam, és mindent magamra kapkodtam, majd villámgyorsan elviharzottam otthonról, de nem felejtettem el egy apróságot, ami már egy ideje szokássá vált köztem és Sora között: Egy puszit nyomtam az arcára.
- Majd jövök este!
- Jó légy!
Természetesen az öreg főnök nem volt épp boldog, hogy késtem, de nem kiabált, és nem is akart belém rúgni egyet, még ha így is volt. Inkább a vállamat veregette meg.
- Legalább jó éjszakád volt?
- Hogy érti ezt?
- Háth a lánnyal, akivel egy fedél alatt laksz!
Erre éreztem, hogy meggyullad az arcom. Tudtam, hogy csak egy ember mondhatta el neki.
- Jiiim!
Úgy rontottam be az irodánkba, mintha meg akarnám fojtani a saját nyakkendőjével.
- Mi a baj? Valaki megtámadott?
- Megtámadott?! Te idióta, nem kértem, hogy ne mondd el Mikenak a Sora dolgot?
Jim most behúzta a nyakát.
- De nem én voltam!
- Hanem ki?
Most egy kicsit a fejét csóválta.
- A minap nálunk volt vendégségben, mert valami fontos ügye volt, de igazából, csak nálunk akart csencselni. Ekkor kotyogta ki neki Claire.- Nem szép dolog a mennyasszonyodra kenni, tudod?
Jim most meg felháborodva csapott egyet az asztalra.
- Nem értem, miért hiszed, hogy én mondtam volna el neki! a legjobb haverod vagyok! Ha azt mondom, hogy nem én voltam, akkor miért nem hiszed el?
Ha nem ő volt, akkor nem ő volt, nem akartam bántani, de azért Clairetől sem volt szép, hogy kikotyogta. A Cserfes kis szőke lány már annak a határán volt, hogy menyasszonyból feleség legyen, és alig hittem el, hogy egy ilyen ütődött alakhoz képes volt ragaszkodni, mint Jim is. Megveregettem a barátom vállát, és mindketten munkához láttunk.
- Milyen érzés menyasszonynak lenni?
Sora, Sarah és Claire napi rendszerességgel jártak össze, és jól elvoltak együtt. A két nagyobb lány a szárnyai alá vette a szókimondó kislányt, és minden nap eljárkáltak otthonról együtt. Egy ideje nem is voltak Sorának kívánságai, mert azt a barátnői helyettem is teljesítették.
- Nos... A tudat, hogy van egy férfi, aki ragaszkodik hozzám, annyira, hogy az életét is hajlandó összekötni velem... Csodás... Szerelmes vagyok, és a fellegek közt járok folyton!
Claire tényleg olyan volt, mint akinek a feje a felhők közt van. Sora és Sarah csak kuncogott rajta.
- Na és te, Sora? Mi van veletek Nick-el?
Sora erre elhallgatott, és a kezeit tördelte.
- Én... Nos...
- Gyerünk már! Nem kell szégyenkezned!
Sora most zavarodottan nézett végig a két másik lányon, és egy kicsit zavartan mondta ki a lényeget.
- Minden nap puszival köszön el, és azzal is üdvözöl, ha hazajön!
- Na de hova kapod?
- Az arcomra...
Claire csak a fejét csóválta.
- Az ég szerelmére... Miért nem tud már végre észrevenni egy ilyen apróságot? Nem adsz neki jeleket?
- Én próbálom azt csinálni, amit te mondtál, de nem hiszem, hogy megértette, mit akarok...
Sora és Claire elvoltak, de Saraht kizárták a beszélgetésből.
- Már megbocsássatok, de miről beszéltek?
Claire most kapta csak fel a fejét.
- Jajj, bocs Sarah! Az a helyzet, hogy Sora szerelmes!
Sarah szemei nagyra meredtek.
- Hogy micsoda?
- Én... Nos... Szóval, nagyon fura dolgok zajlanak le bennem, mikor Nick a közelemben van... Olyanok, amik ellenkeznek a logikámmal... Olyasmik... Amiket csak ember szokott csinálni...
Sarah leesett állal bámult ki a fejéből.
- De honnan veszed, hogy ez szerelem?
- Claire mondta!
Sarah megcsóválta a kis szöszke fejét.
- Azért, mert Claire azt mondta, még nem biztos, hogy az... Mi van, ha nem az... ?
- Nem értesz te ehhez Sarah!
A két nagyobb lány jót kacagott, Sarah pedig felhúzta a kis pisze orrát.
Aznap este sikerült időben hazakerülnöm, és Sora már várt a vacsorával, de különleges körülményekkel: Gyertyafény, illatos füstölők, romantikus fények és zene. Le mertem volna fogadni, hogy készül valamire.
- Tadaima Sora-chan!
A szokásos módon köszöntem, mikor beléptem, és Sora előjött a szobájából, de egyedül volt, Foltos nem volt sehol.
- Okairi! Milyen volt a napod Nick-kun?
Kedvesen közelhajolt hozzám, és én természetesen megpusziltam, miért is ne! Ekkor tűnt csak fel, hogy nagyon csinosan öltözött fel. A szokásos Farmer és póló helyett csinos ruhácskában volt, és finom illatú parfümmel volt befújva, ami ismerős volt.
- Csak nem Claire adott neked parfümöt?
- De igen... Csak úgy vette nekem, mert nekem is tetszik az illata.
Nem tudtam levenni róla a szemeimet, mert elmondhatatlanul gyönyörű volt.
- Sora... Te sugárzol... Minek köszönhetem ezt a fogadtatást?
- Tudod, milyen nap van ma?
- Err... Szeptember 12... És ha jól emlékszem kedd.
Sora elkuncogta magát.
- Ja persze... Nem is emlékszel...
Furdalt a lelkiismeretem, mert tényleg nem tudtam, mire akar kilyukadni, de ekkor megvilágosodtam.
- Ma van az évfordulója, hogy itt laksz nálam!
- Pontosan!
Ez már tényleg mindent megmagyarázott, és én szemlesütve ültem le az asztalhoz. Kellemes volt a finom olasz konyha újabb remeke, amit elém tálalt, és egész idő alatt őt bámultam. Hihetetlen messzire jutottunk azóta a kedd óta, amikor hirtelen betoppant az életembe. Csodás volt, csacsogott, nevetett, mosolygott, mindig tudott újat mutatni. Végre tényleg komolyan vette, hogy Ember akar lenni, és én már gyakran elfeledkeztem a valóságról.
- Nick... Kérdezhetek valamit?
Megállt, és letette a villáját, amiben én is követtem.
- Mondd csak nyugodtan!
Egy kicsit malmozott, majd kibökte.
- Mondd... Milyen az, ha valaki szerelmes?
Erre csak a szemeimet meregettem, mert nem tudtam hová tenni ezt a fura kérdést.
- Miért kérded?
- Mert... Én...
Nem is tudtam, miért, de meg akartam mondani neki, mit gondolok erről, és rá is jöttem, hogy ez a dolog a barátnőivel is terítékre került már.
- Tudod... Mikor valaki szerelmes... Olyankor egészen máshogy viselkedik, mint amit a józan ész diktál... Olyankor a szava is eláll, ha a szeretett személy közelében van... A szíve hevesen kalapál... Olyan, mintha a felhők közt járna, és mindig csak az a bizonyos személy jár a fejében... Én legalábbis ilyet éreztem, mikor életemben egyszer szerelmes voltam.
Sora végig figyelmesen hallgatott, majd lesütött szemmel folytatta.
- Mi van... Ha én azt mondom, hogy én is ugyanezt érzem...
Erre már tényleg kikattantak a szemeim.
- Mármint... ?
- Igen... Ha veled vagyok...
Ez teljesen szíven ütött... Sora... Szerelmes... És épp belém... ? Megint csak álmodnék?
- Sora... Ez nem... Nem lehet!
- Miért nem? Azt mondtad ember vagyok! Nem szabad talán szerelmesnek lennem?
- Nem erről van szó! Lehetsz szerelmes csak nem... Nem belém... !
- Miért nem?!
Nem akartam válaszolni, csak felálltam, és el akartam menni az asztaltól. Ő azonban elkapta a kezemet.
- Miért mész el? Miért nem válaszolsz!?
- Mert ha válaszolnék, akkor olyat mondanék, hogy magam is megbánom!
- De akkor is magyarázd meg!
- Nem!
Csak jött utánam.
- Mondd már el végre! Utálsz? Vagy miért?
- Nem utállak, egyszerűen nem lehetek beléd szerelmes!
- De miért nem?
- Mert mást szeretek!
Erre már összevonta a szemöldökét.
- Arra a halott lányra gondolsz, igaz?
- Igen! Rá!
- Miért nem lépsz már tovább végre?
- Mert nem tudok, mert te itt vagy!
- De miért baj az?
- Mert miattad nem tudom elfelejteni őt!
Erre nem tudott mit mondani, csak a karomba kapaszkodott.
- Nem! Nem! Mondd meg mi bajod velem!
- Az... Az hogy...
Most már muszáj volt kimondanom.
- Azért mert nem utállak, hanem gyűlöllek!
- De miért? Mit vétettem ellened? Talán valamit rosszul csinálok?
- Nem! Épp ez az, hogy nem! Az a baj, hogy ő vagy!
Elengedte a karomat, és csak bámult rám.
- Mármint... ?
- Igen! Azért, mert olyan vagy, mintha Fujioka Sora, a lány, akit szerettem feltámadt volna! Érted már!?
A Fujioka név hallatán megszeppent, és életemben először olyat láttam, amit még soha: Könnyezni kezdett. Sírt, és nem is akárhogy: Összerogyott és zokogott, mintha csak ez a ár szó elnyomott emlékeket kavart volna fel , és nem tudtam mit csináljak vele, ezért úgy döntöttem, inkább elhagyom a lakást, de ő a lábamba csimpaszkodott.
- Ne menj! Kérlek!
- Engedj el Sora! Kérlek!
Nem bírtam tovább. Az ő könnyei engem is elkaptak, és azon kaptam magam, hogy én is könnyezek. Nagy nehezen leráztam magamról, és végre kijutottam a lakásból. Szegény csak ott maradt, és zokogott tovább. Nem is tudom, hogyan, vagy mennyi idő alatt, de sikerült a kocsmában kikötnöm. Charlie elém tolta a szokásos sört, és már nyílt is a szája, de én közbevágtam.
- Ne is kérdezz semmit!
- Hogyhogy?
Csak a fejem csóváltam, és legurítottam a sörömet.
- Őszintén... Mi a bajod?
Nagyot sóhajtottam, és mivel nem az a fajta volt, aki csak úgy beadja a derekát, ezért inkább megmondtam.
- Voltál már olyan helyzetben, hogy egy lány vallott szerelmet neked?
Charlie csak meregette a szemeit.
- Háth... Nem mondhatnám...
- Nekem viszont volt egy ilyen élményem... Épp...
Felnéztem az órára, és épp fél hét volt.
- Épp egy órája...
- Csak nem az a szép kislány, akivel minden nap eljártok erre?
- De vele...
Charlie csak nevetett.
- Na és mi van akkor? Talán nem szereted őt?
- Nem ezzel van a baj...
Lesütöttem a szemem, és csak alig hallhatóan akartam suttogni, de nem kellett.
- A lány egy Droid, igaz?
Erre kattant csak ki a szemem.
- Ezt meg honnan tudod?
- Egy droid felismeri a másikat, akármilyen emberi is... !
Most tényleg felakadt bennem a pumpa.
- Ezt most nem mondod komolyan! Te... Droid... ?
Charlie csak nevetett.
- Miért vagy így meglepve?
- Csak mert nem tudtam volna elképzelni...
- De csak mert azt hiszed, Sora az egyetlen, aki képes olyan lenni, mint egy ember?
Ez volt a nagy igazság.
- Tudod... A professzor egyszer egy nagyon különleges kérést kapott az egyik vásárlójától... Azt szerette volna, ha a droidja képes a barátjává válni... Magányos ember volt, és mivel még családja sem volt, ezért a droidjára hagyta a vagyonát, és a kocsmáját is...
- Ez nem igaz... Azt akarod mondani, hogy te voltál az?
Charlie csak bólogatott és egy újabb poharat tolt elém.
- Tudod... Amikor öntudatomra ébredtem amiatt a fejlesztés miatt... Nagyon furcsa volt. Frank, a gazdám... Nagyon kedves ember volt, és ezt a kocsmát is azért nyitotta meg, mert magányos volt. Azért akart egy barátot, mert nem volt senki, aki szerette volna... Ezért én lettem az...
- És... Épp olyan önfejlesztő intelligenciád van, mint neki... ?
- Igen... A Prof azt mondta, hogy képes vagyok olyanná válni, hogy egy ember sem mondaná meg, hogy nem vagyok egy közülük.
Ez sokkoló volt, de még inkább az, hogy mit mondott ez után.
- Visszautasítottad, igaz?
- Én... nos... Igen...
- De miért?
Erre megint kezdjek el magyarázkodni?
- Mert... Azért mert félek...
- Mégis mitől félsz? Talán attól, hogy az emberek rossz szemmel néznek rád miatta?
- Nem... Hanem... Mert olyan, mint ő... Szinte teljesen...
Charlie az állához emelte a kezét, és tűnődött, majd kibökte.
- A professzor lánya, igaz?
- Erről honnan tudsz?
- Onnan, hogy többször is jártam már a profnál, és minden tele van a képeivel... Többek közt egy fiúval is van egy ilyen képe, ami kicsit olyan, mintha te lennél úgy 10 évesen...
-
Megértően bólogatott.
- Tehát tényleg te voltál! Ez már meg sem lep! És még a mai napig is szerelmes vagy a prof lányába, igaz?
- Ami azt illeti... Megígértem neki, hogy elveszem feleségül...
- És mi akadályoz meg benne?
- Az hogy már 10 éve meghalt!
Charlie megcsóválta a fejét.
- És az a Sora, aki a lakásodban zokog?
- Honnan tudod, hogy zokog?
- Nem lennél így letörve, ha nem okoztál volna neki fájdalmat... Szerintem legalább is.
Miért van az, hogy mindenben igaza van?
- Ő... Ő egy...
- Mondd ki! Droid, igaz?
- Igen... De...
Eszembe jutottak azok a gyönyörű szép napok, azok a csodás pillanatok, azok a szép emlékek, amiket együtt éltünk át. Minden szép pillanat, amikor először mosolygott rám, amikor először talált olyan embert rajtam kívül, aki megérti őt, amikor saját kutyát kívánt, amikor először aludt el úgy, hogy a vállamra hajtotta a fejét, és meg sem mozdult reggelig... Mindig azt főzte, amit én kívántam... Mindig meghallgatott, ha bajom volt... Mindig ott volt nekem, ha társaságra volt szükségem... És ezen a reggelen az a pillantás, amivel rám nézett, mikor felébredt... Az a ragyogás a szemében... Olyan, mintha Sora feltámadt volna... Mintha ott élne a lakásomban, és mintha csak azt várná, hogy teljesítsem az ígéretemet.
- Te jó ég... Mit tettem... ?
- Ugye, hogy szereted őt?
- Igen... Nagyon is...
Minden világossá vált.
- Charlie... Bűn az, ha szerelmes vagyok egy Droidba?
- Miért lenne bűn, ha olyan valakiről van szó, mint amilyen Sora is?
Talán csak ezt a kis megerősítést vártam... Talán csak ennyi kellett, és már készen álltam, hogy visszatérjek... A pultra tettem a pénzt, és rohantam haza. Minden erőmmel futottam, még a liftet sem vártam meg, csak rohantam fel a lépcsőn a hatodikra. Kifulladva értem el az ajtómig, és benyitottam.
- Sora!
De a lakás üres volt. Senki nem volt ott, és hiába szólongattam Sorát, nem jött elő. Minden szobát átkutattam, és végül a nappaliban a dohányzó asztalon találtam egy kis levélkét, ami Sora gyöngybetűivel íródott:
"Drága Nick,
Sajnálom! Azt hiszem én hibáztam a legnagyobbat, mikor hallgattam Claire-re! Miért vagyok én ilyen buta? Miért emlékszem én rád, mint gyerekkori barátra? Miért van az, hogy azt hiszem sokszor, hogy már ezer éve vagyunk együtt, mikor még mindketten gyerekek voltunk? Én nem lehettem gyerek, hiszen csak egy Droid vagyok!
Úgy döntöttem, hogy azt teszem, ami a legjobb mindkettőnknek, és véglegesen deaktiváltatom magam az apámmal! Soha többé nem kell amiatt aggódnod, hogy rá emlékeztetlek majd!
Azért azt tudd, hogy szeretlek! És szeretni is foglak, még ha nem is vagyok veled!
Sora"
- Istenem ne! Sora!
Nem is tudtam merre kezdjem, de elindultam. Meg kellett találnom őt, bármi is történjen. Nem mehetett messzire, mert az asztalon még forró volt a kedvenc teája, amit a kedvenc rózsaszín alapon macis bögréjéből akart meginni, de látszólag meggondolta magát. Elindultam az utcán, és minden felé kerestem. Hirtelen Sarah jött szembe velem, aki épp Foltost hozta haza, aki nála volt, amíg én és Sora egy romantikus estét kellett volna eltöltsünk együtt.
- Sarah! Nem láttad Sorát?
- Nem... Miért? Eltűnt?
Elmagyaráztam neki, hogy mi történt, ő meg azzal kezdte, hogy bokán rúgott.
- Hogy tehetted!
- Sajnálom!
- Ne nekem mondd, hanem Sorának!
- De nem tudom hol van!
Most már ketten kerestük, és Foltos előre szaladt tőlünk, ami annak a jele volt, hogy szagot fogott.
- Utána!
Sarahval úgy futottunk utána, ahogy csak a lábaink bírták, és épp befordultunk egy sarkon, mikor megpillantottuk Sorát az út közepén.
- Sora!
Eszeveszettül rohantam Sora felé, de legnagyobb rémületemre a semmiből bukkant elő egy terepjáró, és csak tátott szájjal bámultuk, ahogy Sora előbb a motorháztetőn, majd az aszfalton koppan egy hatalmasat.
- Soraaaaaa!
VII. fejezet
Teljesülő vágyak
- Soraaaaa!
Szinte mint egy félőrült rohantam oda az ájultan fekvő lányhoz, és azonnal magamhoz öleltem. Nem tudtam nem azt érezni, hogy ez egy nagyon ironikus, és kegyetlen csapás volt ellenem a sorstól, hogy mind a két Sorával ez történjen. Miért? Miért kellett ennek megismétlődnie? Miért épp a szemem láttára?
- Sora! Tarts ki, hallod?!
Hiába szólongattam, nem használt. Ájultan lógott a karjaim között, és nem reagált semmire amit mondtam. Sarah most ért oda Foltossal együtt és már hárman vettük körül szegény Sorát, aki egyszerűen nem reagált semmire.
- Nick, mi van vele?
- Nem tudom... Nem tér magához!
Ekkor jutott csak eszembe, hogy mi lehet.
- Vészleállás!
- Hogy micsoda?
- Sora így védi meg a szervezetét attól hogy további kárt szenvedjen!
Sarah értetlenül nézett rám, így meg kellett magyarázzam.
- Tudod ez a vészleállás olyan, mint amikor valaki kómába esik egy baleset után, de ebből ő fel tud ébredni, csak el kell vigyük az apukájához!
- A kihez?
- Mármint ahhoz, aki őt megteremtette, de csak apának nevezi, mert tényleg olyan neki, mintha az apja lenne.
Sarah most már mosolygott.
- Jah, értem már! De hova kell vinnünk?
- Na ezt én sem tudom!
Ekkor jutott eszembe a telefon, és perceken belül már tudtam, mit kell tennem. Ekkor tért vissza az autó sofőrje, aki eddig orvos után kutatott.
- Hoztam segítséget!
- Fölösleges! Inkább el kellene vinnie minket egy címre!
Bólintott és alig tíz perc múlva már a professzor laborja előtt álltam, Sarah a sarkamban, Foltossal a pórázon, Sora pedig aléltan a karjaimban. A professzor egy hordággyal és néhány kollégájával együtt érkezett.
- Gyorsan, a hordágyra!
Azonnal követtem az utasításait és nem sokkal később már Sarahval együtt egy kis szobában ültünk, ahol megengedték, hogy várjunk. Nem kórházba mentünk, így nem volt váróterem. Már majdnem éjfél volt, és Sarah elbóbiskolt, közben pedig az ölemben nyugtatta a kis fejét. Én csak néztem, ahogy alszik, és ebben az állapotában sokkal aranyosabb volt, mint mikor ébren volt és folyton a nyelvét élezte rajtam. Hirtelen kinyílt a kis szoba ajtaja, és belépett a prof.
- Prof, mi van Sorával?
Közben szépen kényelembe helyeztem a kislányt, hogy ne ébredjen fel, és felkeltem.
- Nincs semmi komoly baja! Legalábbis fizikailag!
- Hála az égnek!
Kimentünk a szobából és kint beszélgettünk az előtérben.
- Szóval? Mi is történt vele konkrétan?
- Nos... Az úgy volt... Szóval...
Érezte rajtam, hogy nehezen beszélek erről a dologról.
- Kezdd az elején!
- Rendben... Az egész vagy két-három héttel kezdődött el, amikor nagyon fura álmaim kezdtek lenni...
- Na és mik?
Elmondtam neki a furcsa álmaimat a mezőről, és Soráról, aki a feleségem volt álmomban. A Prof csak mosolygott.
- Igen, és?
- A múlt éjjel megint ezt álmodtam... És akkor Sora nagyon fura dolgot csinált... Először csak megfogta a kezemet, aztán beszélgettünk, és elaludt a vállamra dőlve...
- De hiszen ez szép dolog!
- Igen de...
Egy kicsit malmoztam idegességemben.
- Szóval reggel, mikor felébredtünk, ő az ölemben nyugtatta a fejét, és mikor rám nézett... Attól még a lélegzetem is elállt... Még sosem láttam így nézni... Csak az igazi Sorát... Mintha...
- Talán olyan, mintha az igazi Sora, ahogy te nevezed visszatért volna?
- Pontosan!
- Ennek is megvan az oka, de arra majd még kitérünk! Mi volt ez után?
- Ma este... Majdnem elfelejtettem, hogy ma volt az első évfordulója annak, hogy hozzám költözött... Aztán nagyon furcsát kérdezett tőlem: Azt kérdezte, milyen az, ha valaki szerelmes.
A prof bólogatott, és megvakarta a fejét.
- És ezzel mi van?
- Nem ezzel van a baj, hanem azzal, hogy utána lényegében szerelmet vallott nekem... És én...
- Visszautasítottad, igaz?
- Sajnos igen... De már bánom, mint a kutya! Mert olyanokat mondtam neki, amit nagyon nem kellett volna... Azt mondtam gyűlölöm, és a fejéhez vágtam...
- Hogy nem szeretheted őt, mert pont olyan mint az én Sorám...
Ebben nem is lehetett volna jobban igaza, de arra azért kíváncsi lettem volna, honnan tudja.
- Mégis... ?
- Nem is értem, hogy mondhattál neki ilyet! Semmi jogod nem volt hozzá!
- De ha egyszer...
- Legalábbis bocsánatot kellett volna kérned tőle!-
A fejem ráztam, de csak bánatomban.
- Tudom, de akkor inkább elrohantam otthonról. Az igazság az, hogy van egy kis kocsma a lakásom közelében, a Kis Göncölhöz néven.
- Nahát, az a kocsma meg van még? Hogy van Charlie?
- Köszöni, él és virul! Vagy mondjam úgy, hogy jól működik mindene, igaz?
A prof bólogatott.
- Akkor elmondta neked, igaz?
- El... És ő ébresztett rá arra is, mekkora idióta voltam. A másik dolog az, hogy mikor hazaértem, akkor meg ez fogadott...
Átadtam neki a levelet, és ő gyorsan átfutotta, majd visszaadta.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire elmenne szerelmi bánatból.
- Na igen... Komolyan öngyilkos akart lenni! Ez rémes...
- Ha azt vesszük, valóban erre utal a levél.
Szomorúan sóhajtott egyet.
- Ami jobban zavar, az amit a levél elején ír! Mi ez a gyerekkorára emlékszik? Hogy lehetséges ez?
A prof egy kicsit idegesen malmozott, mielőtt válaszolt volna.
- Tudod, talán Sora emlékeit nem adhattam át neki, de vannak dolgok, amiket igen. Azokat az emlékeket, amiket én is megőriztem a mai napig!
- A régi fényképek... és Videofelvételek... ?
Bólintott és folytatta.
- Pontosan azokat. Az összes régi szép emléket. Mindent azért tettem, hogy minél közelebb kerüljek Sorával az eredetihez. Mindent megtettem, hogy olyan legyen, mint az igazi, és még egy nagyon kedves, pajkos, csacsogós személyiséget is adtam neki...- Mint az igazi Sora... Bár szerintem mostanra ő is megváltozott volna.
- Minden bizonnyal.
Nagyot sóhajtott, és folytatta.
- Annak idején nem aktiváltam Sorát, mert féltem, hogy a világ még nem áll készen rá!
- Helyette nekem adta, de miért?
Most meg oldalba bökött.
- Te, azt hiszem, a lányom temetésén egyszer már megegyeztünk, hogy nem magázol többet, igaz?
- Igen... De azt hiszem már elfelejtettem ezt az apróságot!
- Akkor még egyszer: Szervusz!
Kezet fogtunk, és ezzel ez is elvolt rendezve.
- Jó! Szóval miért is adtad nekem Sorát?
- Mint mondtam, azért, mert azt akartam, hogy olyan ember gondoskodjon róla, aki tudja is őt úgy szeretni, ahogy én sosem tudnám!- Ezért esett rám a választásod?
- Pontosan! Mert szereted őt, nem?
Erre csak hallgattam.
- Na? Mire vársz, mi a válasz?
- Egy kicsit nehéz erről beszélni!
- Ugyan már! Egy egyszerű szó: Igen vagy nem?
Egy kicsit haboztam, de aztán eszembe jutott, mit éreztem a kocsmában, amikor megvilágosodtam végre. Ez mosolyt csalt az arcomra.
- Szeretem-e? Nem, nem szeretem! Mert nem lehet eléggé szeretni! Sora visszahozta a fényt az életembe, és újra boldoggá tett!
- Vagyis?- Takafumi... Bűn-e az, ha szerelmes vagyok ebbe a Sorába is?
Erre a válasz nem Takafumitól jött, amin még jobban meglepődtem.
- Nem bűn, ha az a bizonyos Sora is ugyanígy érez!
Megfordultam, mert az angyali hang nem lehetett csak egyetlen lányé. A karja és a lába be volt kötözve, és a fején is volt egy tapasz, amit azért kapott, mert a leérkezéskor beütötte a fejét, és lett rajta egy kis seb, ami vérzett... Elképesztő volt. A kötéseket viszont nem értettem.
- Sora...
Ő csak gyönyörűen mosolygott, és ragyogott a boldogságtól.
- Sora... Én... Sajnálom!
Odamentem hozzá, és megfogtam a kezeit, ő meg kissé megszeppenve állt ott előttem lesütött szemmel.
- Sora... Én...
- Nanana! Várjatok gyerekek, hagy menjek olyan helyre, ahol nem zavarok! Amúgy is dolgom van! A kislányt haza fogjuk vitetni, ha felébred, és titeket is, ha gondoljátok!
Mi csak a fejünket ráztuk, de Saraht nem ártott volna hazavinni, mivel elég messze lakott onnan. Sora és én most beléptünk a kis szobába, és Sora azonnal a kislányhoz lépett és megsimogatta a fejét.
- Sarah! Ébredj! Már hajnal van, és haza kellene menned!
Erre a mágikus lágy hangra, Sarah pillái lassan kinyíltak, és mikor meglátta a kedves személyt azonnal mosolyra fakadt.
- Sora! Nincs semmi bajod?
- Semmi komoly... Egy pár repedt csont és egy kis horzsolás, de azok majd begyógyulnak!
- Hála az égnek!
Sarah nem is olyan soká be is ült Takafumi kocsijába és szépen haza fuvarozták, és én és Sora is elköszöntünk a jó proftól, majd füttyentettem Foltosnak, aki, ahogy arra be volt tanítva, egészen mostanáig a labor előtt türelmesen várt ránk.
- Na menjünk haza!
Szép lassan indultunk el. Szerencsére már korábban felhívtam Jimet, így tisztában volt a helyzettel, és nem kellett attól tartanom, hogy kiverik a balhét miattam a munkahelyemen. Szépen nyugodtan sétáltunk hazafelé, és én végig Sora kezét fogtam.
- Tudod Sora... Én...
- Ne mondj semmit! Sajnálom Nick!
Sora tényleg bánatosan hangzott, és most kicsit idegesen piszkálta a haját.
- Nem akartam neked gondot okozni!
- Butaság! Én voltam a marha! Nem kellett volna azt mondanom, amit... Mármint...
- De azt akkor sem értem, hogyan lehetnek emlékeim a gyerekkori önmagunkról...
Ezt már muszáj volt elmondanom neki.
- Sora, ez csak azért van, mert azok az emlékek igaziak!
Megálltam, és megfogtam a másik kezét is.
- Azok az emlékek az iga... Mármint a másik Sora emlékei! Az apád azért adta át neked őket, hogy olyan légy, mint ő!
- Na de... Miért?
Miért kell neki ennyire kíváncsinak lennie?
- Azért, mert azt akarta, hogy épp olyan légy mint ő!
- De ez miért jó? Nem azt mondtad, hogy épp ez a baj velem?
- De tudom, hogy ezt mondtam!
Kezdtem kellemetlenül érezni magam, de az az igazság, hogy el kellett neki mondanom mindent.
- Sora... Az igazság az, hogy te nem csak épp olyan vagy, mint a másik Sora volt, hanem teljesen és tökéletesen megegyezel vele! Minden értelemben! Olyan a külsőd, úgy beszélsz, olyan a személyiséged is, mint neki!- Na de mi értelme van ennek?
- Az értelme az...
El kellett neki mondanom az igazságot, mert csak akkor értheti meg a teljes igazságot.
- Azért, mert az apád azért teremtett téged, hogy pótold az igazi lányát! Most boldog vagy?
- Ez... Most komoly?
Bólogattam, és most jött csak az igazán nehéz rész: Meg kellett neki magyaráznom a dolgot az elejétől.
- Az igazság az... Mi lenne, ha leülnénk egy kicsit?
- Persze!
Egy percen belül már mindketten kényelembe helyeztük magunkat.
- Hogy jobban megértsd, az igazság az, hogy annak idején én és a másik Sora gyerekkorunk óta barátok voltunk.
- Ezt tudom, már mondtad.
- Igen, de azt nem mondtam, hogy csak 12 évesek voltunk, mikor megígértem neki, hogy elveszem feleségül.
Ezt kedvesen megmosolyogta.
- Igazán szép dolog lehet a gyerekszerelem...
- Az volt. De sajnos el kellett költöznünk innen, és a következő 3 évben egyáltalán nem láttam őt... Aztán jött az a szörnyű baleset...
Most érdeklődve figyelte minden szavamat. Nyilván mindent meg akart tudni a másik Soráról, hogy tisztán lásson.
- Az a helyzet, hogy épp iskolába tartott azon a reggelen. A hivatalos jelentés szerint figyelmetlenül lelépett a járdáról épp egy teherautó elé. Én sosem hittem ebben!
- Ez szomorú... És...
- A Temetésén itt voltam. Akkor engedte meg az apád, hogy tegezzem őt, de utána évekig megint nem láttam egyszer sem. Ő aközben kezdett el dolgozni... Rajtad...
Megértően bólogatott. Egy kicsit szomorkásan nézett maga elé, ami nyilván a másik Sora halálának és a temetésének része miatt.
- A prof azt mondta, hogy azért akart megteremteni egy tökéletes Sora hasonmást, hogy helyettesítse az elvesztett lányát... Aztán tovább gondolta a dolgot, és egy tökéletes technológiai csodát hozott létre a te személyedben. Aztán... Nos aggódott, hogy az emberek nem fogadnának el, ezért soha nem is akart aktiválni téged.
Sora eltűnődve ült mellettem és csak bólogatott néha.
- Aztán jött az a dolog, amikor találkoztam vele a szalonban, és utána költöztél be hozzám. Azzal indokolta, hogy így döntött, hogy olyan embernek akarta megadni a lehetőséget, hogy együtt élhess vele, aki igazán tudna téged szeretni!- ÉS ez voltál te?
- Igen ez voltam én... Az igazság az, hogy magam sem értettem először, de most már azt hiszem megértettem végre. Én szerelmes voltam a másik Sorába... De egy apróság zavart ebben... Az, hogy te pont olyan vagy mint ő...
- De...
- Féltem... Féltem, hogy ha beléd szeretek, akkor újra megtörténik ugyanaz a szörnyűség... És majdnem meg is történt...
Sora most hirtelen megölelt engem, nekem meg könnyek szöktek a szemeimbe. Megint lepergett előttem a baleset és nem bírtam ki, hogy ne öleljem én is át őt.
- Kérlek Sora, ne csinálj ilyet többet!
- De hisz mondtam már, hogy sajnálom!
Ő is könnyezett, mikor felnézett rám.
- Akkor se csináld ezt Sora! Ez nem volt okos dolog tőled!
Már nem tudtam visszatartani többet a könnyeimet, és férfi létemre sírva fakadtam.
- Én szeretlek téged Sora, és nem akarlak elveszíteni, érted!?
- Értem én! De hisz tudod! Én is...
Nem mondtam semmit, csak az ajkaira tettem az ujjamat.
- Ne! Ne is mondj semmi mást!
- Na de...
- Mondom ne! Egyszer már megígértem egy Sorának valamit, és azt hiszem ideje, hogy teljesítsem!
- Úgy érted... ?
- De először kezdjük az elejétől! Szóval... Sora!
Letérdeltem elé.
- Sora: Szerelmes vagyok beléd! Lennél mostantól a barátnőm?
Sora meglepve nézett rám egy pillanatig, majd elnevette magát.
- Ja értem már... Ok, leszek a barátnőd! Kezdjük az elejétől!
Ez volt, ha jól emlékszem, az újrakezdés Ettől a pillanattól kezdve minden szabadidőmet Sorának szenteltem... Na nem mintha amúgy nem így lett volna, de most még inkább igaz volt. Gyakran elmentünk együtt szórakozni, minden lehetséges alkalmat kihasználtunk, hogy együtt menjünk el egy kicsit, és bemutatkozzunk egy párként. Sora hihetetlenül imádni való lány volt, és azoknak, akik nem is ismerték, fel sem tűnt semmi vele kapcsolatban. Egyszer aztán egy nagyon csendes kis esténk volt végre, és csak ücsörögtük otthon, mikor Sora hirtelen megszólalt.
- Mondd Nick, te csókoltál már meg valakit életedben?
- Nos...
Töredelmesen bevallottam, hogy volt már olyan, hogy puszit adtam egy lány szájára, aki ugye Sora volt, de még sosem csókolóztam.
- Akkor miért nem próbáljuk meg most?
- Komolyan gondolod?
- Persze!
Egészen közel jött hozzám, és lehunyta a szemeit, az ajkai pedig alig egy kicsiny résnyire nyitva voltak. Ez már felkérés volt Tangóra. Én is szép lassan közelhajoltam hozzá, és bár egy kicsit tétova voltam, azért szép lassan összeértek az ajkaink, és bár egy pillanatra szétváltunk, mert én még mindig kicsit tétova voltam. Sosem csókoltam még meg senkit ezelőtt igazán, és ugye az egyetlen lány, akit szerettem volna megcsókolni az ugye meghalt. Most viszont itt volt a lehetőség, hogy bepótoljak egy csomó elvesztegetett időt.
- Nem! Nem fogom még egyszer elvéteni a lehetőséget!
Most már tényleg összeforrtak az ajkaink, és én úgy éreztem, hogy vulkánként robbannak ki belőlem az érzések. Átöleltem, ő átkarolta a nyakamat, és ez így ment percekig, és csak akkor engedtem el, mikor már ő is szabadulni akart.
- Mi a baj?- Semmi! Épp ellenkezőleg... Ez... Csodálatos volt.
Most jött csak az igazi meglepetés, mert hirtelen visszacsókolt, és egészen hanyatt lökött, különösebb hezitálás nélkül, és ez ment tovább jó ideig, míg hirtelen:
- Mi lenne...
Teljesen kipirult zavarában.
- Csak nem arra gondolsz... ?
- De igen... Tegyünk egy újabb lépést előre... !
Már majdnem fél éve ment ez köztünk, és Sora most nagyon komoly dolgot kért tőlem...
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Igen! Miért, te... ?
- Nem! Nincs ezzel semmi baj... Jobban mondva... Mármint... Biztos, hogy nincs ezzel semmi baj?
- Nincs! Ne feledd, Minden értelemben olyan vagyok, mint egy ember!
Igen... Mind mentális, mind pedig testi értelemben... Tökéletes volt az anatómiája...
- Akkor legyen úgy, ahogy akarod!
A karomba vettem őt, és szépen elindultam a szobám felé.
- De miért a te szobádba?
- Mert már túl régen laksz a vendégszobában! Sosem jöttél még be a szobámba, és ez már kezd bosszantani!
- De én csak tiszteletben tartottam a személyes...
- Itt már nincs te vagy én! Itt már csak mi vagyunk! Te ÉS én!
Nem mondott többet semmit, csak a mellkasomba fúrta az arcát és hagyta, hogy becipeljem a szobámba, hogy teljesítsem hosszú idő után az első, és ezúttal igen komoly kívánságát. Mikor aztán beléptünk az ajtó szépen becsukódott mögöttünk, és Foltos kint ragadt.
VIII. Fejezet
Találkozás a családdal - Egy
beteljesülő ígéret és egy sokkoló igazság
Az idő csak telt velünk, és Sora és én már tényleg mindenben megosztoztunk egymással. Kezdődött azzal, hogy a kérésemre végre egy szobába költöztünk, majd jött az, hogy Sora kérésére találtunk neki is egy állást, méghozzá nálunk a szerkesztőségben, mint Mike személyi asszisztense. Félreértés ne essen, mint emberi alkalmazottat vették fel, és mint olyan, rendes fizetést is kapott, így a háztartásunk fenntartásában is megosztoztunk. Már csak egy valami volt hátra: A család. Az ő családját én már ismertem, hiszen csak az édesapja élt Amerikában, de ő még hírből sem ismerte az enyémet. Elég sokáig vacilláltam a dolgon, míg végül nem én magam vetettem fel a témát, hanem a családom szólt közbe. Egyik este a vonal egyik végén ugyanis édesanyám hangja szólalt meg, mikor felvettem.
- Nick? Végre már! Mire vártál eddig?
- Bocs anya, csak a zuhany alól kellett kiugranom... Sora meg nincs itt...
- Sora? Milyen Sora?
És most döbbentem rá, hogy még egy szóval sem említettem Sorát nekik, holott lassan két éve éltünk együtt, abból bő féléve egy párként. Jimék esküvőjéről bezzeg írtam már.
- Nos ez egy elég hosszú történet!
- Ami nem megy telefonon keresztül, igaz? Ismerlek már Nick! Mi lenne, ha bemutatnád végre ezt a Sorát nekünk? Mert lefogadom, hogy nem két napja ismerted meg!
Erre nem tudtam mit mondani, így csak sok-sok bocsánatkérés közepette ígértem meg neki, hogy a következő hétvégén meglátogatjuk őket. Ezt persze először még Sorával is közölnöm kellett.
- Megjöttem!
Emlegetett szamár, épp időben toppant be a lakásba, és letette a vásárolt dolgokat, amik mint mindig, most is a főzéshez kellettek. Semmit extrém dologra nem költött, de azért néha vettem neki pár csekélységet, hogy érezze, mennyire törődök vele.
- Szia kicsim!
Természetesen már rég óta minimum szájra puszival üdvözöltük egymást, ami persze általában kicsit többe is átfordult.
- Szóval? Ki hívott?
- Csak nem hallgattad végig?
- Nem, csak a végét kaptam el.
Most letelepedett a kanapéra, amiben én követtem a példáját, és végre kiböktem.
- Az édesanyám... Azt szeretné, ha meglátogatnánk őket a jövő hétvégén.
- Ez óriási! Nagyon szeretném már megismerni őket!
- Na igen, de egy valamit meg kellene beszélnünk!
- És mi lenne az?
Szépen lassan és aránylag nyugodtan elmagyaráztam a helyzetet. A helyzet ugyanis az, hogy anyám valamilyen oknál fogva ki nem állhatta a droidokat. Konkrétan annyira viszolygott tőlük, hogy komoly sokkot tudott kapni csak attól, hogy meglátott egyet.
- Na de miért?
- Halvány segéd fogalmam sincs! Az igazság az, hogy félek, rád még durvábban reagálna, mivel ugye egy pár is vagyunk.
- Na de Claire...
- Claire más eset volt. Ő nem félt a droidoktól, ő csak nehezen értette meg őket. Anyám más... Ő még mellé nagyon fura is.
- Akkor gondolom nem akarod elmondani nekik, hogy mi vagyok valójában?
- Nem mintha ez számítana, de anyám miatt kellene...
- Na de ha...
Megráztam a fejem. Tudtam nagyon jól mire akar kilyukadni: Meg akarja mutatni neki a szívverését, de ha anyám fél tőle, akkor a puszta érintésétől is leakadna a mérce nála.
- Nem! Azt szeretném, ha ezt az egészet hanyagolnánk, amíg nem jön el az ideje!
Csak megvonta a vállát, így nagyjából meg is voltunk oldva. Persze egy másik tervem is volt a szüleim szeme láttára. A következő hetünk persze elég gyorsan elrepült, és mire összekaptuk magunkat már a Chicago-i reptér előtt álltunk, és a Nővéremre, Karenre vártunk.
- Szóval, milyen a nővéred?
- Elég jópofa! Biztos jól ellesztek.
- Ő lenne az?
Egy Volvo állt meg előttünk, ami egyértelműen a nővéremre utalt. Nem is emlékeztem, hogy meséltem volna Sorának, hogy Karen az európai autók szerelmese. Most viszont kiszállt, és intett nekünk.
- Gyerünk, beszállás!
Karen nálam öt évvel volt idősebb, és nagyjából olyan volt, mint én, csak lányban. Középmagas, barna hajú, kékeszöld szemű, kicsit telt alkatú, és férjhez készült menni. A gyűrű most is ott csillogott az ujján.
- Nagyon büszke vagy arra a gyűrűre, mi?
- Még szép, viccelsz? Dan egy igazi férfiállat!
- Azt hiszem ezt már hallottam tőled ez előtt párszor, de más fiúkkal kapcsolatban!
- Na!
Karen jókorát ütött a vállamba.
- Jól van na, csak vicceltem! Úgy összeilletek, mint a Vodka és a Hamburger!
Erre már mindketten elnevettük magunkat, de Sora is kuncogott.
- Na és ti ketten? Ti hogy álltok ezzel a dologgal? Lesz már lagzi?
Sora csak rám nézett, én meg nagy levegőt vettem, hogy kimagyarázzam magam:
- Figyelj, majd anyáék előtt elmondok mindent. De először is tudnod kellene valamit Soráról!
- Mit?
Sora közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgta. Karen hirtelen a fékbe taposott, és csak némi csend után szólalt meg.
- Ugye csak vicceltek?!
Mindketten csak a fejünket csóváltuk, mire ő kissé magába roskadva ült egy darabig, és csak az után szólalt meg, hogy némileg megemésztette.
- És anyának hogy akarod beadni, hogy egy Droid lány a barátnőd? Mármint, szinte azonnal észre fogja venni!
- Nem fogja! Ezt nézd!
Sora megfogta Karen kezét, és a mellkasára tette. Karen szemei minden pillanatban egyre nagyobbra nyíltak.
- Ez...
- Ugye? Én sem akartam elhinni, mikor először megmutatta.
Karen kicsit elgondolkodva bámult a saját kezére, majd elmosolyogta magát.
- Ez őrület... Sosem gondoltam volna, hogy egy Droid...
- Sorának hívják! Fujioka Sora!
- Fu... Fujioka!?
Ez volt, amin a legjobban kiakadt. Nem mintha ő nem emlékezett volna arra a Sorára, és épp ez volt a legijesztőbb benne: Mi van ha nem csak ő emlékszik?
- Anyáék nagyot fognak nézni, ebben biztos vagyok!
- Bízd csak ide!
Sora és én már kidolgoztunk egy jó mesét, hogy hogyan tereljük el a gyanújukat. Az tény, hogy ez a Sora elképesztő mértékben hasonlított a másikra, de minden megmagyarázható volt. Az utunk a kertvárosba vezetett, ahol a szüleink egy kis házat vettek úgy két évvel korábban. Egy kis földszintes ház volt, semmi több, ami két idősödő embernek épp tökéletes volt. Apám 57 éves, lassan őszülő postai alkalmazott, aki ugyan a hivatalban töltötte a hétköznapjait, ettől függetlenül kintről befelé ismerte a város összes utcáját. Édesanyám a maga 53 évével és meglepő módon még mindig valamennyire barna hajával, bár gondolom, hogy hajfesték sokat segít, úgy tűnt, soha nem öregedett, holott a nővérem már a harmincon is túl volt, én magam meg lassan 27-et ütöttem. Most mindketten kint ültek a ház előtti tornácon a kis hintaágyon.
- Nézd, itt vannak!
Édesanyám felugrott a helyéről, és azonnal elénk szaladt. Én kiszálltam, és ajtót nyitottam Sorának, aki ezzel a lendülettel épp anyám előtt állt meg, akinek mintha a lába a földbe gykerezett volna, megállt, és csak hitetlenkedve mérte végig Sora egész alakját tetőtől talpig.
- Te jó isten... Ez... Istenem... Gyönyörű... !
Anyámnak volt ez a rossz szokása, hogy mindent egy kissé eltúlzott, de az biztos, hogy ez egyszer igaza volt. Sora valóban elbűvölően szép volt, és persze volt egy nem akármilyen stílusérzéke az öltözködéshez. Az évszak jelen esetben kora nyár volt, így a könnyed öltözék, amit viselt szolid volt, de így is szépen kiemelte előnyös alkatát. Apám sem tudta visszafogni magát, és füttyentett egyet elismerése jeléül.
- Ezt nevezem! Van neked érzéked ehhez fiam!
Egy kicsit szégyelltem magam emiatt a megjegyzés miatt, Sora azonban csak kedvesen mosolygott, és mindkettejükkel kezet fogott.
- Fujioka Sora, örvendek!
Mindketten meglepődtek ezen, de a mosoly nem tűnt el az arcukról.
- Szóval Japán származású, mi?
- Így van!
Karennel egymásra néztünk, és meg kellett állapítanunk, hogy nagy valószínűséggel mégsem emlékeznek annyira semmire. Miután mindannyian letelepedtünk a ház nappalijában, a szüleim mindenféléről kifaggatták Sorát, aki természetesen minden kérdésre örömmel válaszolgatott. Végül eljött az a rész, amire nem készültünk fel.
- Na és, hogy ismertétek meg egymást?
Sorára néztem, aki egy kicsit megszeppent ugyan, de nem ijedt meg annyira, hogy ne találjon egy találó választ.
- Ugyanott dolgozunk! Nick ugye szerkesztőként és tördelőként dolgozik, én meg a főszerkesztő asszisztense vagyok!
Ezt szépen kivágta, erre nem lehetett egy rossz szavam sem. Konkrétan az igazat mondta, nem volt benne egy hamis szó sem.
- Na és... Mióta tartod titokban előlünk ezt a szép lányt, mi fiam?
- Ugyan már David! A Fiad dolga, nem?- Én azért szeretném megtudni, ha nem baj! Elvégre a tény, hogy alig egy hete tudtad meg, de ők már egy fedél alatt laknak...
Sora volt az, aki kirángatott a bajból most is.
- Az az igazság, hogy mikor New Yorkba költöztem, szükségem volt egy lakásra, de nem tudtam megfizetni. Nick volt olyan kedves, hogy felajánlotta, hogy lakjak nála... Utána... Nos szép lassan egyre közelebb kerültünk egymáshoz... A többit meg már gondolom sejtik...
- Na nem! Nehogy elkezdj magázni minket! Mégis csak a fiúd szülei vagyunk! Szóval mennyi ideje is vagytok egy pár már?
- Hivatalosan egy évet mondanék, nem hivatalosan majdnem kettőt.
Mindketten megdöbbentek erre.
- Na ne értsétek félre! Tudom, hogy ti ilyenkor már az esküvőt vármátok... !
- Még szép, hogy azt várnánk! Mire vársz még?
Erre már muszáj volt előhozakodnom azzal az aprósággal, amit ugye már megígértem a másik Sorának, de most ennek a Sorának akartam felajánlani. Eszembe ötlött az is, amit a prof mondott: "Ha tényleg komolyan gondolod, akkor ezt add neki!". A Prof ugyanis azt a gyűrűt adta a kezembe, amit ő annak idején Sora édesanyjának adott. Most elő is húztam a kis dobozkát, és egy kicsit babráltam vele, mielőtt belekezdtem volna.
- Nos érdekes, hogy idáig eljutottunk, mert szeretnék valamit megkérdezni Sorától, és gondoltam mikor és hol lenne a legjobb idő és hely, hogy megtegyem, mint itt!
Most letérdeltem Sora elé, aki kicsit megszeppenve nézett rám, majd szépen lassan, de elmondtam neki:
- Sora! Tudom, hogy ez kicsit hirtelen jön... Na jó, annyira nem hirtelen, mert mégis csak egy éve járunk együtt, mint egy pár, de most érzem úgy, hogy ideje lenne ezt a kapcsolatot egy lépéssel tovább léptetni.
Kinyitottam a kis dobozkát, és a szüleim, és persze Karen szemei is kikerekedtek, mikor egy szép kis gyémántgyűrűt vettem ki belőle és megfogtam a kezét.
- Sora! Lennél a feleségem?
Sora talán még a szüleimnél is meglepettebb volt, és először nem is tudta mit szóljon. Ami azt illeti, kivirult és csak nagy nehezen tudott szóhoz jutni, ami persze:
- Igen... Igen, Boldogan!
Ez volt talán életem legszebb három szava, de ennyi is elég volt, ahhoz, hogy boldoggá tegyen nem csak engem, hanem a körülöttünk lévő összes embert is. Az egész nap úgy elrepült, mint egy madár, és az egész családom azonnal befogadta Sorát, mintha eddig is csak a szomszédban lakott volna. Aznap este aztán Karen és én kicsit egyedül maradtunk, mert a szüleim minden áron el akartak menni egy kicsit sétálni és beszélgetni Sorával.
- Szóval? Hogy fogod előadni ezt az egészet Anyáéknak?
- Mármint a Sora Dolgot? Nos, még nem tudom...
- Azt remélem tudod, hogy előbb-utóbb el kell mondanod nekik!
Ez egyértelmű volt, de egy valami az én oldalamat is furdalta:
- Na és te és Dan? A legutóbb azt írtad, nagyszerűen elvagytok, de valahogy nekem nem így tűnik!- Miért is hozod fel ezt most?
Csak megcsóváltam a fejem.
- Talán azért, mert nem úgy festesz, mint aki annyira elszáll a boldogságtól!
- Na ne szórakozz velem!
Karen mély levegőt vett, és nagy nehezen kinyögte.
- Valahogy éreztem, hogy rá fogsz jönni! Dan és én egy ideje szétmenőfélben vagyunk... De anyáéknak még nem mondtam el.
- Hogy érted azt, hogy szétmenőfélben?
- Úgy értem, ahogy mondom! Az a helyzet, hogy Dan a múlt hónapban bejelentette, hogy találkozott egy régi barátjával. A barátról úgy kéthete kiderült, hogy egy nőről van szó, és nemrég Dan bejelentette, hogy szakítani akar!- És a gyűrű?
- Azt mondta megtarthatom.
Erre megint csak a fejem tudtam csóválni.
- És te meg el is fogadtad mi? Miért nem mondod el nekik?
- Mert... Mégis mi közöd hozzá! Miért nem mondod el te is nekik Soráról az igazat mi?!
- Mit is kellene elmondania?
És épp ekkor kellett betoppanniuk... Sora hirtelen elkapta anyám vállát, és most szemtől szembe nézett vele.
- Louise... David... Az igazság az, hogy...
- Sora, ne mondd el nekik!
- De el kell! Nem tarthatom tovább titokban!
- Miről van szó?
Sora most megfogta az anyám és az apám kezét, és nagyon nehezen, de kimondta.
- A nevem nem ok nélkül Sora. S.O.R.A. , azaz Semi-Organic Reproductive Android...
Anyám most rántotta ki a kezét Sora kezéből.
- Mi... Egy Droid... ?!
Szinte széthullott az egész alakja amikor ezt kimondta, de apám arcán is elmondhatatlan döbbenet tükröződött. Anyám hirtelen elrohant a szobájába, miközben eszeveszettül sikoltott.
- Neeem! Vigyétek innen! Vigyétek innen... !
Apám csak ment utána, és Sorával mi csak néztünk egymásra. Most visszafordult és meglepetésemre inkább sajnálattal mondta.
- Most jobb ha mentek!
- De Apa...
- Menjetek! Megpróbálom megnyugtatni anyádat!
Inkább nem kérdeztem meg, tehetek-e valamit anyámért, inkább minél hamarabb autóba ültünk, és Karen a saját lakásán tett ki minket.
- Itt jó helyen lesztek holnapig. Gondolom amúgy is holnap szándékoztatok hazarepülni.
- Igen, és kösz! Most hová mész?
- Vissza... Tudom, anyáék ki fognak akadni, de talán jobb, ha elmondom nekik. Ti addig... Maradjatok itt. Majd visszajövök.
Sorával letelepedtünk Karen lakásában, újdonsült menyasszonyom pedig lefeküdt aludni. Én a telefon mellett ültem, hátha Karen felhív, hogy mi van anyámmal. Nem is volt meglepetés, mikor megcsörrent a telefon, de a nővérem helyett apám volt az.
- Nick... Hála az égnek, hogy ott vagytok még!
- Apa... Mi van anyával?
- Most már jól van, de amit Karen mondott, az megint kiakasztotta kicsit.
Egy kicsit hallgatott, majd folytatta.
- Karen elmesélte nekem ezt a Sora dolgot. Tényleg igaz, hogy érezni lehet a szívverését?
- Nem csak a szívverését Apa... Sora ember... Csak vannak olyan részei is, amik... Nos nem természetesek...
- Értem én, de anyáddal ezt hogy értessem meg? Sosem fog meghallgatni. Komolyan el akarod venni Sorát?
- A törvény nem tiltja... És én szeretem őt apa.
- Épp úgy mint az igazit, igaz?
Tehát ő is emlékezett rá, csak nem mondta ki anyám előtt.
- Szóval rájöttél?
- Igen. Ha hazatértek, add át üdvözletem a leendő apósodnak! Majd... Majd elküldöm a nászajándékotokat!
- Kösz apa! Ja és... Mondd meg anyának, hogy ne haragudjon rám! Tudom, hogy azzal kellett volna kezdenem, hogy elmondom...- Ne félj! Előbb utóbb meg fogja érteni!
Lerakta, és ezek után én magam is nyugovóra tértem. Nem is igazán volt kedvem semmi másról beszélgetni senkivel. Másnap aztán Karen kivitt minket a reptérre, és meg sem álltunk New Yorkig.
- Sok boldogságot mindkettőtöknek!
Ez már egy héttel később volt, mikor egy csendes kis esküvőn túlestünk az anyakönyvvezető előtt. Immár hivatalos volt, Sora a feleségem volt, és az ígéretemet teljesítettem, annak rendje és módja szerint. A boldogságunknak tényleg már csak anyám vethetett volna gátat, de éreztem, hogy nem sokáig kell már várnunk az ő áldására sem.
IX. Fejezet
Gyermekáldás
Az
esküvő előtt és után sem kaptam hírt a szüleimről. Apám persze nem felejtett el
egy gyors E-mailben gratulálni, mikor megtudta, de anyám nem akart semmi módon
sem kapcsolatot teremteni. Elég sajnálatos volt ez, de sajnos nem tudtam semmit
sem tenni ellene, mivel még fel sem akarta venni, ha őt is hívtam közvetlenül.- Tényleg nem akar beszélni velünk az anyukád?
- Sajnos nem úgy fest.
- Akkor mi lesz velünk?
Erre nem igazán tudtam mit válaszolni, de nem is volt érdekes. Sora és én megkezdtük az új életünket, és igyekeztünk tudomást sem venni az egészről. Azonban volt valami ami elkapta a figyelmemet: Sora időnként a tükör előtt állt, és a hasát simogatta. Valamiért egy bizonyos dologra tudtam gondolni, ami kicsit még engem is zavarba ejtett. Egy este aztán mikor hazaértem:
- Tadaima!
Sora a kisszobából jött elő.
- Shhh! Ne ilyen hangosan!
- Mi? Csak nem vendégünk van?
A kisszobában Sarah édesdeden aludt. Már elég késő volt, és hadd ne mondjam, gondolom nem épp pihentető napja lehetett.
- Hát ő meg hogy került ide?
- A szülei olyan helyre utaztak, ahová nem akarták magukkal vinni. Megkértek, hogy mi legyünk a gardedámjai.
Kedves gondolat volt ez, és Sarah szülei nagyon jól tudták, hogy ránk bízhatják. Foltos, és Hógolyó ott aludtak a kislány mellett. Foltos, mint idomított kutya nem ment fel az ágyra, hanem mellette feküdt, míg Hógolyó a gazdájához bújt, mint egy plüssmaci.
- Nagyon aranyos látvány.
- Az. Gyere csak, beszélni akarok veled valamiről!
Sora bólintott, és letelepedtünk a kanapéra, én meg azonnal kézen fogtam.
- Figyelj Sora, Sarah neked nem mesélte még, miért nem viszik soha magukkal a szülei?
- Én azt hittem néha magukkal viszik...
Megráztam a fejem.
- Nem, épp ez az! Mindig a nagyszüleinél sózzák el, de gondolom nekik is kivan már a bakancsuk vele.
- Akkor sosem mozdul ki itthonról?
- Nem, és épp ez bánt a legjobban. Mi lenne, ha meglepnénk?
Sora szinte kivirágzott a boldogságtól. Azonnal vadul bólogatni kezdett.
- És mire gondoltál?
- Ha belegondolsz, most mi vagyunk a pótszülei. Mi lenne, ha a pótcsaládja elvinné élete legszebb nyaralására?
Tény és való volt, hogy nyár közepe volt, és mi is csak otthon punnyadtunk. Sora azonnal kiolvasta a gondolataimat.
- A tengerpartra?
- Miért ne? Felhívom a bácsikámat, aki Fort Lauderdaleben lakik, és elkérem tőle a tengerparti házát! Jó?
- Még szép! Én el is kezdek pakolni!
- Még azért ne siess annyira, először el kell intéznem mindent. De ha minden jól megy, akkor már holnap után indulhatunk!
- Remek! Akkor remek 2 hetünk lesz együtt!
- Két hét? Két hétig lesznek el?
Sora csak bólogatott, és nekem azonnal leesett: Ők is nyaralnak. Na ettől ment fel bennem a pumpa. Hogy lehetnek szülők komolyan ilyen kegyetlenek? Nem viszik magukkal sehová ... Miféle család az ilyen?
- Tudod, mi leszünk most két hétig a családja, úgyhogy mi megadjuk neki azt, amit nem kap meg az igazitól!
- Így igaz!
- Mit adtok meg nekem... ?
Sarah most álomkóros fejjel jött elő a kisszobából, és még köszönni is elfelejtett a meglepetéstől.
- Neked is szia kicsi lány!
- Ja igen, szia!
Kitörölte az álmot a szemeiből, és leült közénk.
- Szóval, mi a helyzet?
- Mondd el neki!
- Mondd el te, te találtad ki!
Nagyot sóhajtottam, és belekezdtem:
- Sarah, mit szólnál, ha elmennénk egy kicsit csavarogni a világban... Esetleg a tengerpartra, úgy 2 hétre?
- De hát New York is víz közelében van nem?
- De mi...
Sorára kacsintottam, mert éreztem, hogy fog reagálni.
- Mi egész délre mennénk, Fort Lauderdalebe! Tudod hol van?
Sarah kicsit eltöprengett, majd kikerekedett szemekkel nézett rám:
- Mármint az a Fort Lauderdale? Floridában? Miamitól nem messze?
- Pontosan! A nagybátyámnak van egy kis tengerparti háza ott, és ha szépen kérem, lehet kölcsönadja erre a két hétre!
- De mit mondunk anyáéknak, ha hazajönnek, és nem leszek itthon?
Ezen már én is eltöprengtem, de végül kivágtam:
- Majd megbeszélem velük is, mert gondolom Sora tudja, hol érem el őket, igaz?
Sora hevesen bólogatott, és egy cetlit nyújtott át, amin egy nagyon ismerős szám szerepelt. Floridai szám... Csak nem... ? A rohadt életbe!
- Eeeegen, az a helyzet, hogy majd reggel felhívom őket, most már késő van! De elkezdhetsz pakolni már reggel!
- Remek...
Hatalmasat ásított.
- Na jó, de én visszafekszem, mert kell még a szépségápoló alvás!
Ezzel visszament a kisszobába, és magára csukta az ajtót. Sora és én egyedül maradtunk, de csak kis idő után szólaltam meg.
- Te tudod ez a szám hol van?
- Floridában gondolom!
- Pontosan! Sarah szülei ugyanott vannak, ahová mi megyünk! És az is elkerülhetetlen, hogy esetleg beléjük fussunk!
- Én ezt bevállalom, ha te is! Most mi vagyunk a pesztrák, így nem szólhatnak semmit!
Sora önérzetessége kedves volt. Tetszett, hogy ennyire szívére vette a kedves kis 12 éves barátnője ügyét.
- Jól van, én részemről elintézek pár hívást, te addig a jegyeket intézd!
- Rendben.
Ezzel hamar le is tudtuk a megbeszélést. Egyértelműen egyre jobban beleélte magát a pótanya szerepbe. Másnap reggelre már minden meg is volt, de csak estére akartunk elindulni, hogy rögtön ahogy felébredünk, már a célállomáson legyünk. Délre minden el is készült, a vonat pedig pontban este 8-kor indult el a 22. vágányról a Grand Central Terminalon.
- Na jól van, minden meg van, a bőröndök bepakolva a helyükre, lakás bezárva, kulcsok leadva, a ház már vár minket, akkor már csak egy dolog maradt!
- A móka!
Sora és Sarah már teljesen fel voltak spannolva. Út közben aztán én voltam megint az utolsó, akit elnyomott az álom, mivel én mindig is rossz alvó voltam. Elnéztem a két lányt, ahogy egymásnak dőlve szenderegtek, és mosollyal az arcomon aludtam el. Azonban azon az éjjelen is láttam azt az álmot, de most részletesebben.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
- Na és hová is megyünk?
- Egy gyönyörű helyre! Imádni fogjátok!
Sora, a kislányunk Ashley, és meglepetésemre egy 18 év körüli lány, aki kísértetiesen hasonlított Sarahra volt a társaságom, miközben egy csendes vonaton ültünk.
- Na de mondd már el hová megyünk, papa!
- Mondtam már, meglepetés!
Mikor aztán leszálltunk, egy kis faluban találtuk magunkat, aminek a neve Japán Kanjikkal volt felírva a táblára az állomásnál.
- Mi ez a hely?
- Ez a meglepetés!
A beszélgetés további része most elhomályosult, így csak újra a réten találtam magam, kézen fogva vezettem Sorához a kislányunkat, és megint jött a csók, és a gyűrűk, de most még azt is láttam, ahogy Sarah a karjába veszi Ashleyt, és egy idős nő is ott van velünk, de hamarosan minden elhomályosult.
-----------------------------------------------------------------------
Arra ébredtem, hogy Sora gyengéden megrázza a vállam, nagy nehezen kinyitottam a szemeimet, és épp a mosolygó arcába néztem közelről.
- Ébredj kicsim! Ideje leszállni!
Képes voltam végigaludni az út majdnem kétharmadát, pedig én akartam ébreszteni a lányokat, akik viszont most engem keltegethettek.
- Akkor... Cihelődjünk!
- Már minden megvan, csak le kell szállnunk!
Szerencsére volt elég időnk leszállni, mert a vonat elvárakozott egy kis időt, mielőtt tovább indult volna. Én menet közben még ásítoztam ez után is egy kicsit, de a lányok nem bánták, csak jussunk el a nyaralóig.
- Bocs lányok, esküszöm én akartam először kelni...
- Semmi baj! Csak érjünk már oda!
A két lány mosolyognivalóan kedves izgalommal várta, hogy elérjük végre az úticélunkat. Egy darabig a tengerparti sétányon mentünk végig, és ők a tengert bámulva meg-megálltak.
- Lányok, ha így folytatjuk, estig sem érünk oda!
- Jó-jó!
De akárhányszor is szóltam rájuk, csak megálltak ha kellett, hanem. Egyszer Sarah volt szomjas, másszor Sora szandáljába ment kavics, ami kicsit hihetetlen volt a tengerparton, igaz aszfaltozott járdán mentünk végig. Végül elértünk egy pontra, ahol egy behajtón ki tudtunk sétálni a homokos partra.
- Na lányok, szandált le, és élvezzük a homokot! Itt csak mezítláb érdemes sétálni, másképp nem tudtok még járni sem rendesen!
Igaz, hogy a homok forró volt, de hamar megszoktuk, és szépen nyugodtan sétáltunk végig a parton, sőt Sarah még bohóckodott is a vízben, ami a partot mosta. Jó volt látni, hogy élvezi a kellemes hűs vizet, és a hihetetlenül szép, igazi nyaraló időt.
- Megjöttünk!
A házikó, ahogy én neveztem, egy kis túlzással persze, nagyon takaros kis cölöpökön álló faház volt, ami minden földi jóval fel volt szerelve. Nem kellett kulcs, ugyanis a nagybátyám egy órával korábban már járt ott, amiről egy üzenetet is találtunk az ebédlőasztalon.
- Nem fél a nagybátyád, hogy kirabolják ezt a luxus kérót?
Sarahnak igaza volt ebben.
- Az igazság az, hogy már háromszor kirabolták, de ő nem bánja. Elég jómódú, így nem is törődik vele.- Egyszer a szemét is kilopják!
- Lehet, de ő tudja, nem?
A lányok csak nevettek ezen, én meg megvontam a vállam, elvégre tényleg nem az én bajom, ha ő nyitva hagyja a nyaralóját.
- Na jó, rendezkedjünk be, mit szóltok?
- Jó!
A ház maga elég jó kis építmény volt. Bácsikám mindig csak kis viskóként írta le, holott egy palotának is elment volna. Kétszintes, a földszinten a konyha, a fürdő, az étkező és a nappali, természetesen mindennel felszerelve, az emeleten pedig a hálók. A Ház maga elég lett volna hogy befogadjon 8 embert is, ha nem többet, nemhogy hármunkat. Hamar berendezkedtünk, és a lányok már Bikiniben jöttek elő a szobából, míg én eleve shortban jöttem, így csak le kellett vennem a pólómat.
- Na, hogy festünk?
Sarah aranyos volt a maga kis 12 évével, és már bikiniben, de ez már szinte természetes volt, hisz nála kisebbek is így jártak-keltek a strandon, ő pedig már kezdett kicsit felnőttesedni. A kék és fehér színű kis bikini még aranyosan is festett rajta. Ami Sorát illeti... Nos azt mondanom sem kell, hogy gyönyörű volt a fekete alapon fehér szegélyű bikinijében.
- Ejha lányok... De csinosak vagytok!
- Köszi!
Olyan egyszerre mondták, hogy majdnem ijesztő volt, de mégis csak barátnőkről volt szó, akik minden szabadidejüket együtt ütötték el.
- Na akkor gyerünk, csobbanjunk egyet!
- Jó!
A két lány teljesen el volt mosva az örömtől, mikor végre legalább derékig bementünk a vízbe, de Sarah hamar elszakadt tőlünk.
- Sarah ne menj nagyon mélyre!
- Ne féljetek! Benne vagyok az iskola úszócsapatában!
És már el is úszott tőlünk. Én ott maradtam Sorával, aki csak idegesen ácsorgott.
- Mi a baj kicsim?
- Nick... Tartozom egy vallomással...
Kicsit zavarodottan ingadozott jobbra balra, miközben egyik lábáról a másikra állt idegességében.
- Ugye nem azt akarod mondani... ?
- De igen... Nem tudok úszni...
Szegény Sora komolyan zavarban volt, de én maximálisan megértettem, és kézen fogva vezettem tovább.
- Ne félj, majd megtanítalak én!
- Komolyan?
- Ne viccelj! Még szép!
A következő pár napban minden reggel úszóleckékkel kezdtünk, és Sora, amilyen hihetetlen intelligenciája van ugye, hamar meg is tanult különösebb erőlködés nélkül. Sarah is sokat segített, aki, mint egy kis sellőlány, szinte mindenhová úszva ment. Egyik nap aztán egy kicsit a városban csavarogtunk, mikor Sarah hirtelen felkiáltott:
- Azok... Nem a szüleim?!
Arra fordultunk Sorával, és megdöbbenésünkre tényleg ők voltak azok, csak épp háttal álltak nekünk.
- Oda megyek, köszönök nekik!
De mire ezt kimondta, már el is tűntek. Sarah tanácstalanul állt, és nem értette, miért tűntek el ilyen hirtelen, én viszont tudtam jól.
- Hová lettek?
A szája már sírásra görbült, de én a vállára tettem a kezem, és letöröltem a könnyeit.
- Hé! Nem kell szomorkodnod! Jegyezd meg, míg haza nem megyünk, addig a mi lányunk vagy, és ez azt jelenti, hogy nem kell a szüleiddel törődnöd!
Most kicsit megnyugodott, és mosolygott is.
- Jó de... Miért mentek el ilyen hamar?
- Ezt nem akartam elmondani épp... Tudod, ők is nyaralnak, és épp itt...
Erre kikerekedtek a szemei.
- Úgy érted, hogy amikor nyaranta hetekre elsóznak a nagyiékhoz, akkor nyaralnak?
Nem akartam elkeseríteni, de bólogattam, erre megint sírni kezdett kicsit.
- Ez nem igazság! Minden gyereket elvisznek a szülei nyaralni minden évben, és aztán áradoznak, milyen jó volt nyaruk... Én meg mindig a nagyiéknál dekkolok... Most meg a ti nyakatokon... Ez nem Fair!
Sírt, de nagyon, én meg csak kitártam a karjaimat, ő pedig egy nagy ölelésbe futott, és nagy könnyekkel sírt. Hagytam, hagy sírja csak ki magát, még ha a pólóm el is ázik teljesen miatta. Most nyugodtan kiadhatta a fájdalmát, nem érdekelte senkit, hogy miért sír, csak azt látták, hogy egy férfi ölel át egy síró kislányt. Aznap este aztán kint ültünk Sorával a tornácon, és nagyon sokáig csak hallgattunk, aztán Sora végre a vállamra hajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott, mielőtt kimondta volna, ami a szívét nyomja.
- Amit ma tettél Sarahért... Az nagyon szép volt tőled.
- Mit vártál, hisz megígértem, hogy sajátomként vigyázok rá, nem?
- Tudod, mire emlékeztetett ez a jelenet?
- Tudom hát, hisz együtt néztük meg már vagy százszor...
Erre csak kuncogott, és egy nagy puszit nyomott az arcomra.
- Akkor tudod azt is, hogy büszke vagyok rád!
- Köszi!
Én a puszit inkább csókkal viszonoztam, majd megint hallgattunk. Sarah a nehéz nap után úgy dőlt az ágyba, mint egy zsák. Sora hirtelen megszólalt, és a hangja elég álmodozó volt.
- Tudod mit? Sarah valami furcsát csinált ma este...
- Mit?
- Talán csak azért, mert már félálomban volt, talán azért, mert nagyon mély hatást gyakoroltál rá, de mikor benéztem hozzá, és behajtottam az ajtót, még utánam szólt.
- És mit mondott?
- Azt mondta... "Jó éjt, Mama!"
Éreztem, Során, hogy milyen jól esett neki ez a kis nyelvbotlás. Mi ketten csak ültünk kint a tornácon, és hirtelen elhúzott az égen egy hullócsillag.
- Nézd, Hullócsillag!
- Kívánjunk valamit!
Mindketten összetettük a kezeinket, mint aki imádkozik, és hang nélkül kívántunk egyet.
- Te mit kívántál?
- Titok!
Sora csak rám kacsintott, de sejtettem, mit kívánhat.
- Szerinted jó szülők lennénk egy napon?
Ez pontosan az a kérdés volt, amit tudtam, hogy egy nap fel fog tenni. Én csak megcsóváltam a fejem.
- Mégis honnan tudnám?
- Én benned nem kételkedem, nem azért kérdeztem, hanem magam miatt... Tudod...
Nagy sóhaj után folytatta.
- Na jó... Azt kívántam, hogy legyen egyszer egy saját gyerekünk is!
Ezt nem tudtam nem megmosolyogni.
- Ezért simogatod a hasadat a tükör előtt újabban?
- Te meglestél?
- Nem lehetett nem észrevenni, pláne, mikor kinyomtad, vagy párnát tűrtél a pólód alá, hogy nagynak látsszon.
Kicsit pironkodva ült némán mellettem.
- Tudod, én sem lennék boldogabb soha, mint abban a pillanatban, mikor a kezemben tartom a saját gyermekemet, a saját húsomat és véremet...
Erre megint a vállamra hajtotta a fejét.
- Akkor.. Teljesülhet ez a kívánság?
- Majd ha hazaérünk innen egyszer, akkor majd rálátunk!
Sora nem is szólt erre már semmit, csak megszorította a kezem, és így ültünk még egy darabig, mielőtt lefeküdtünk volna. Aztán a következő jópár nap hamar elszállt, és rengeteg csodás élményt adtunk át Sarahnak, amiben eddig sosem volt része: Hármas Tandembiciklizés, versenyúszás családi hangulatban, strandröplabda, és még arra is rá tudott venni, hogy leálljak strandfocizni pár gyerekkel, akik persze semmi perc alatt lemostak a pályáról, de legalább jól mulatott rajtam. Ez volt életünk legszebb, és legeseménydúsabb nyara, és mikor hazaértünk, Sarah a hátamon csüngött, és aludt. Én cipeltem fel a lakásukhoz, és csendben bekopogtam.
- Áh, megjöttetek?
- Igen, de csendesen, mert alszik!
Leraktam a szobájába, majd halkan félrevontam kicsit az édesanyját, Catherinet, és átadtam neki a fényképezőgépet, amiről előzőleg lementettem a képeket.
- Tudod, most már igazán ideje lenne, hogy egyszer magatokkal vigyétek őt is egy ilyen nyaralásra, mert nagyon jól érezte magát... De veletek biztos jobban érezné.
Catherine közben végignézte a képeket, de hirtelen megakadt egy képnél, ami épp azt a bizonyos zokogós jelenetet ábrázolta, és ő maga is könnybe lábadt szemekkel szipogott.
- Ez akkor készült.. ?
- Igen, mikor észrevett titeket a parti sétányon... Alig tudtam megvigasztalni... Többet kérlek ne csináljatok vele ilyet!
Catherine csak sűrűn bólogatott, és megígérte, hogy másnap első dolga lesz beszélni a kislánnyal. Reméltem is, hogy meg tudja majd magyraázni ezt az egészet, és sikerül valahogy kibékülniük. Mire hazaértem, Sora már kész is volt a kicsomagolással, és ő maga is a képeket nézegette. Hol mosolygott, hol meg könnybe lábadt a szeme, és ha valaki olyan látta volna eben a pillanatban, aki nem ismerte, akkor könnyen megkérdőjelezhette volna az épeszűségét. Én csak leültem mellé, és elnéztem, ahogy böngészi a szebbnél szebb képeket, mielőtt végre letette a tabletet, és nagyot sóhajtott.
- Szép emlékek lesznek ezek...
- Egyet értek.
Egy darabig hallgattunk, majd megfogtam a kis feleségem kezét és felálltam, és szelíden húztam magammal.
- Gyere! Induljunk!
- Hová?
- Még komolyan kérdezed? Hát apádhoz!
Erre olyan szinten kezdtek csillogni a szemei, hogy engem hozott vele zavarba, de végső soron ez volt, amit annyira akart, nem? Mindössze fél óra múltán már Takafumi dolgozószobájában voltunk, és már túl is voltunk a magyarázaton.
- Szóval gyermeket szeretnétek, mi?
- I-igen, ez nem nagy baj, ugye?
Takafumi megcsóválta a fejét, és olyan derűsen mosolygott, hogy az csak jót jelenthetett.
- Természetesen nem! Sőt mi több, Sora gondolom szó szerinti saját gyermekre gondol, igaz?
Mindketten bólintottunk, mire ő felkelt az asztalától, és utat mutatott nekünk.
- Gyertek, mutatni akarok valamit!
Egy sötét szobába vezetett minket, ami, miután felgyúltak a fények, kiderült, hogy Takafumi személyes kis laboratóriumáról van szó. Tisztaság és makulátlan rend fogadott bent, de ami még meglepőbb volt, hogy egy csomó makett állt mindenfelé, amik meglepően emberi szerveknek tűntek, de...
- Csak nem... ?
- De igen, a S.O.R.A projekt itt kezdődött el. Ezek a modellek mind Sora szerveinek első 3D-s modelljei.
Mindet végig vizslattuk, és mind teljesen azonos volt egy emberével. Ott volt a szíve, az egyéb belső szervei, minden, ami csak egy emberben létezhet, beleértve...
- Ez az, aminek gondolom?
Egy olyan jellegzetes alakzat előtt álltam meg, amit még biológia órán, anatómialeckéim alkalmával ismertem meg.
- Pontosan! Sora, mint mondtam, egy Reproduktív Android, ami azt jelenti, képes élő emberi lénynek életet adni, azaz...
- Gyermeket szülni...
- Pontosan. Nos... Gondolom ti is ebben gondolkodtok, és én vagyok az, aki ebben képes is segíteni nektek. Az első lépés az lenne, hogy Sora szervezetét felkészítsük a születendő gyermek befogadására. Ehhez pedig szombaton a Laborba kellene jönnötök!
Ez egyértelmű beszéd volt, és ebben is maradtunk. Szombat reggel aztán a Labor előtt már várt ránk Takafumi és egy nő, akit még nem ismertünk.
- Szeretném bemutatni az egyik kedves barátomat, Dr. Sophia Hudson-t. Szülész-nőgyógyász szakorvos, és a Genetika egyik kiemelkedő kutatója is mellékállásban.
A kedves barát, ahogy nevezte, aligha volt idősebb kettőnknél, de ezen nem is lepődtünk meg. Takafumi mindig zsenikkel vette körül magát, és nyilván ő sem volt ok nélkül a barátja. Sophia Soránál kicsivel magasabb, Vöröses barna hajú, és szemű fiatal nő volt. Nem épp attraktív, ami a borzos frizurájának, és a hatalmas szemüvegének, másrészt pedig a meglehetősen slampos külsejének volt köszönhető.
- Nézzétek el Sophia kinézetét, ma reggel nem sok ideje volt rendbe szedni magát, mert azonnal ide rohant!
Sophia csak kedvesen mosolyogva fogott kezet mindkettőnkkel.
- Takafumi, ha megengednéd, akkor rendbe szedném magam, addig készüljetek elő!
- Rendben! Csak nyugodtan! Az előkészítés eltart majd egy ideig!
Ezek után Takafumi a 3. laborba vezetett minket, ahol már minden készen állt a művelet megkezdéséhez.
- Tulajdonképpen mit fogtok csinálni Sorával?
- Én készítem elő a leendő gyermeketek befogadására, míg Sophia lesz a "Bábátok" ha úgy tetszik! Ő végzi el az emberi oldalát a dolognak.
Én kint megvártam, hogy Sora előkészüljön, és csak akkor léptem be újra a laborba, mikor már Sora egy asztalon feküdt, és lényegében egy lepedő szerűség takarta azokat a bizonyos részeit.
- Szóval, el is kezdhetjük! Felnyitom a hasüreget!
Sora a tarkójánál egy számítógépre csatlakozott egy kábelköteg segítségével. A hasfala most lényegében egy vékony csíkban először fényt bocsátott ki, majd szép lassan felemelkedett, és Takafumi leemelte.
- Így! Egy fia karcolásra sincs szükség!
- Panelekből áll a bőre?
- Nem csak a bőre! Lényegében ezekben a panelekben futnak az idegszálak és az ércsatornák is. Sora teljes egészében emberi azzal a különbséggel, hogy nem kell a vérzés miatt aggódnunk, hiszen egyszerűen kiiktattam a véráramából a hasfalat! Nos, lépj csak közelebb, és szemléld meg mi van belül!
Amit láttam, az minden értelemben lenyűgöző volt, és mi tagadás, a futurisztikus nem elég jó szó rá. Sora első szervei lényegében átlátszó, műanyagszerű anyagból voltak, ami viszont meglepett, minden belső mozgás, beleértve a perisztaltikát, a szív dobogását, minden tökéletesen egyezett egy emberével.
- Nem látom magam belülről, Nick! Milyen látvány?
- Emberi, ezt megmondhatom... Bizarr, de emberi!
Sora mosolygott és nem is szólt többet. Az erekben, ahogy Takafumi nevezte őket, sárgásan világító folyadék folyt végig. A hasfal mellett lényegében a mellkasát is megnyitottam így láttam, ahogy a szíve összehúzódik, és ahogy légzés közben a tüdejében a sárgás folyadék újra és újra felvillan, mikor oxigént vesz fel.
- Egy kérdést szabad? Mire szolgál a "Vére"?
- Jelenleg az energiatermeléshez szükséges oxigént szállítja a szervezetében. Hogy értsd, a belei lényegében egy olyan összetett rendszert alkotnak, amik, miközben táplálkozik, a táplálék lényeges részét tisztán energiává alakítják, ami a vérárammal visszatér a szívbe, és az egyéb fontos szervekbe, többek közt az agyba is.- Láthatnám az agyát is?
- Természetesen!
Most némi pötyögtetés után a számítógép képernyőjén egy újabb folyamatcsík gyorsan lefutott, és Sora koponyája lényegében megnyílt előttem. A Koponya felsőrésze ketté vált, és oldalirányba szétnyílt így belátásom nyílt. Egészen elképesztő módon egy teljesen átlagos emberi agynak látszott, amit teljesen átlagos módon vérerek futottak körbe.
- Ez elképesztő...
- Igen. Ez a jövő reménysége, a Szilikon alapú Mesterséges agy, és idegrendszer központ. Sora ennek köszönheti csodálatos személyiségét és a képességet, hogy önállóan gondolkodjon, döntéseket hozzon és cselekedjen. A Gerince is tökéletesen úgy működik, mint egy emberé.
- Tehát, ha ezt a szabadalmat kihasználva, Sora szerveit tömegtermelésbe bocsátanák...
- Akkor nagyon sok ember nyerné vissza a teljes testi és akár szellemi épségét. A Mesterséges agy épp úgy funkcionál, mint az emberi, a gondolkodás, és adatfeldolgozás feladatát pedig egy rendkívül nagy teljesítményű mikroprocesszor végzi, míg az emlékek és egyéb apróságok az agy szürke állományában, a memória modulokban raktározódnak el.
- Ez elképesztő!
Ekkor egy hangos pittyenés jelezte, hogy a valamivel korábban megkezdett folyamatok befejeződtek. Arra lettem figyelmes, hogy az eddig sárgán világító folyadék most már zöldre változott, és mikor Sora koponyája újra összezárult, Takafumi bejelentette.
- Ennyi, meg is volnánk a legfontosabb résszel: A Méh működőképes lett, és az emésztőrendszer felkészült rá, hogy ne csak Sorát táplálja mostantól, hanem egy benne fejlődő magzat minden igényét is el tudja látni, a tápanyagok és fontos ásványok kiválasztásával.
Ez megdöbbentő volt, és Sora végre meg mert szólalni.
- Akkor most már lehet kisbabám?
- Igen, már csak egy apróság. Sophia!
Sophia, most már sokkal Szofisztikáltabb, rendezett külsővel lépett be hozzánk, kezében egy hűtőtartállyal.
- Ebben a tartályban potenciális gyermeketek számára lefagyasztott petesejtek vannak, amik csak arra várnak, hogy kiolvasszuk, és az új élet magjává tegyük őket! Tessék, válogassatok!
Sora a kezébe vette a tabletet, amit Sophia felé nyújtott, és böngészni kezdett, míg végül felsikoltott, és felém mutatta.
- Ő az! Ő az ideális!
Egy kb. Sorához hasonló korú, szőke, ragyogó kékszemű fiatal nőt ábrázolt a kép, és Sophia már ki is kereste a tartályból.
- TR01741-es alany, Ashley Morison. Meg is van!
Egy kis fiolát emelt ki, majd egy fecskendőbe dugta, amit felém nyújtott. Az egyik igen zavaró dolog a tű hossza volt: majdhogynem arasznyi.
- Ez nagyon durva... Mit akar ezzel?
- Ezzel fogjuk elhelyezni a petéket Sora méhében, mivel saját petefészke nincs!
- Aha... Értem...
Eközben Takafumi magyarázott tovább, miközben Sophia a kezembe adta a fecskendőt, hogy magam tegyem meg a végső lépést, és közben vezette a kezem a megfelelő helyre.
- Tudod, ez egy olyan lépés, ami egyúttal a terméketlenség súlyos problémájára is megoldást jelenthet, hiszen ha a mesterséges méhben is lehetséges egy egészséges magzat kihordása, akkor megszűnhet az akadály, ami az emberiség egészséges szaporodását meggátolja.
- Magyarán, újra lehetségessé válik majd, hogy növekvő, és ne fogyó társadalmak lakják a földet!
- Pontosan!
Ebben a pillanatban Sophia megállított.
- Itt! Ez a megfelelő pont!
- Akkor most... Mennyire kell erősen nyomnom, hogy a tű átszúrja a burkot?
- Csak finoman! Ez a szerv épp olyan érzékeny, mint az igazi!
Olyan óvatosan nyomtam le a tűt, amennyire csak lehetett, és mikor Sophia bólintott, megnyomtam a Fecskendő kioldógombját, ami ezzel ki is engedte a tartalmát.
- Ezzel meg is lennénk. Már csak a végső lépés van hátra, és mivel gondolom a legtermészetesebb módon akarjátok csinálni, ezért nem is tartunk fel tovább. Van még 1- 1,5 órátok, míg a petesejtek elvesztik az élettartamukat. Sok szerencsét! Jövő héten ilyenkor találkozunk!
Sora és én ezzel a lendülettel távoztunk is, gyors búcsút intve, de Sora megállított a folyosón, és hamis mosollyal a fülembe suttogta.
- Apa azt mondta, hogy nem kell nagyon messzire mennünk... Van egy csendes kis szoba, amit belülről lehet bezárni csak!- Te nagyon pajzán gondolatokat forgatsz a fejedben, nem igaz?
Én is csak kacsintottam egyet, mire ő csak kézen fogott, és már vezetett is előre. Gondolom mindenki tudja mi történt ez után.
Eltelt az egy hét, és Sophia minden eredmény átvizsgálása után mosolyogva bólintott.
- Vagyis... ?
- Pontosan! Gratulálok! Sora Gyermeket vár! Ez nem mindennapi csoda ám, és ezt most azonnal továbbítom a Nemzetközi Tanács elé, akik eddig is figyelemmel követték Sora minden mozdulatát, amióta ti ketten együtt vagytok! Sok szerencsét!
Sora Ettől a pillanattól kezdve folyamatosan készülődött: minden héten felülvizsgálaton esett át, egy különleges hormonkezelést is kapott, ami elsősorban a terhesség során természetesen felszabaduló hormonokat vitte be a szervezetébe, valamint minden egyes alkalommal behatóan vizsgálták a belső szervei megfelelő működését is. Ezek mindig rendben voltak, és a kicsi gyorsan és szépen növekedett, Sora pocakjával egyetemben. Nem is olyan soká már azt is tudtuk, hogy kislány lesz, ami mindkettőnknek óriási öröm volt. Nekem, mert ugye meg is álmodtam, míg Sorának, mert ő eleve kislányt szeretett volna a legjobban. Az 5-6. hónapban már elkezdett mocorogni is a kicsi, és gyakran akadtak igen mókás jelenetek is megjöttek, és Sora elkezdett egy nagyon kedves kis dalt énekelni a picinek, ami ugye azért volt, mert Takefumi azt mondta neki, hogy a kicsi már hall mindent, ami történik vele.
- Sora, meséljek neked valami érdekeset?
- Halljuk!
Sora rám függesztette a gyönyörű szemeit, és várta a történetemet. Azt a bizonyos álmot akartam elmesélni neki, csak nem tudtam, honnan kezdjem.
- Az a helyzet, hogy... Nos, ha emlékszel voltak igen fura álmaim egy időben...
- De azok már régen voltak!
- Igen, de az álom visszatért, egész pontosan amikor Fort Lauderdaleben voltunk... A Vonaton megint láttam az álmot!
Sora egyre kíváncsibb lett.
- Az egész azzal kezdődik, hogy egy vonaton ülök... Ott vagy te, a kislányunk, Ashley, és Sarah is, ami kicsit fura, de érthető, azt hiszem... Szóval megérkezünk egy kis faluba és ott egy mezőn álltunk meg, ahol te és én... Nos mi házasok voltunk, mint most is, de akkor, mikor ezt az álmot láttam, még messze voltunk ettől, és a gyermekvállalástól is, mégis tudtam, hogy a kislányunkat Ashleynek fogják hívni!
Sora könnyes szemekkel hallgatta a történetet, és a végén csak megveregette a vállamat.
- Talán te amolyan jövendőmondó vagy... Ez nagyon kedves történet...
- Talán igen...
Már rég eldöntöttük, hogy a kislányunkat Ashleynek fogják hívni, akár a fiatal nőt, akitől Sora a petesejteket kapta, ezzel is adózva neki valamelyest, amellett, hogy Sorának amúgy is tetszett a név. Még egy apróság volt hátra, ami a legnehezebb feladat volt: Közölni a tényeket anyámmal:
- Apa, anya ott van?
Akkor telefonáltam haza, mikor biztosan otthon voltak, így a válasz egyértelmű volt.
- Igen, épp itt áll mellettem!
- Átadnád neki?
Csak azt hallottam, hogy a kagyló kézről kézre jár, majd végre anyám hangját hallottam a vonal másik végén.
- Nick... ?
- Igen anya, én vagyok! Szeretném ha tudnád... Örömteli híreim vannak. Sora és én gyermeket várunk!
- Hogyan?!
Egy pillanatig néma csend honolt, ezért folytattam.
- Anya... Ha minden jól megy, április elején nagymama leszel... Csak gondoltam megmondom... Remélem képes leszel elfogadni végre Sorát... Ha nehezedre esik is...
Apám vette át tőle.
- Azt hiszem egy kis idő kelleni fog neki, hogy feldolgozza, de bízom benne, mert most nem szólt semmit, csak leült gondolkodni!
Ezzel le is tette és a vonal megszakadt.
- Mit mondott?
- Talán egy kis idő múlva meg fog tudni békélni vele!
- Ez is valami.
Sora már a hetedik hónap végén járt, és nem olyan sok volt hátra. Alig egy hónappal később azonban meglepő vendéget kaptunk. Csengettek, és mivel Sophia és Takafumi már jártak nálunk aznap, azt hittem elfelejtettek valamit. Azonban nem más állt az ajtó előtt, mint édesanyám...
- Anya... ?
- Szervusz fiam... Be... Bejöhetek?
- Persze! Gyere csak!
Egy kicsit rumli volt az egész lakásban, de ez teljesen természetes volt, mivel a fölösleges bútorainkat, amiket a kisszobából kiköltöztettünk, még nem tudtuk elpasszolni. Mikor Sora előjött a szobánkból, megdöbbenve nézte a hatalmas pocakot, és csak mosolyogni tudott.
- Te jó ég... Ez elképesztő!
Sora ragyogott, és mikor leültünk, anyám épp szemben ült velünk, és nagyon szégyenkezve tördelte a kezeit.
- Nézzétek... Csak azért jöttem ide, hogy elmondjam, sajnálom! Én nagy hibát követtem el, mikor nem hallgattalak meg titeket és...
Sora ekkor megfogta a kezét és előbb a szívére, majd a hasára helyezte, és anyám meglepetése pillanatokon belül hatalmas lett.
- Louise... Ezt akartam akkor megmutatni... Ez pedig az unkád odabentről... Üdvözöl, azt hiszem...
Anya minden pillanatban váltogatta az arca színét, ami persze nem volt meglepő, hiszen ez tényleg letaglózott még annak idején engem is. Persze egy idő után aztán megnyugodott és szépen lassan folytatta.
- Nem volt okos dolog tőlem úgy reagálni, ahogy tettem. Annak idején majdnem elütött egy busz, amit egy Droid vezetett, de az, aki az életemet mentette meg szintén droid volt, de ezt csak nem olyan régen tudtam meg.. Igazán sajnálom!
Mi nem haragudtunk rá, elvégre tudtuk, hogy vannak problémái.
- Azonban hagy mondjak el még egy történetet!
Most mindkettőnkre felnézett és némi nosztalgiával a hangjában folytatta.
- Mikor rátok nézek, akkor magamat és Apádat látom, Nick!
- Az meg hogy lehet?
- Nos az úgy volt, hogy apád idősebb is volt nálam, én meg még gimnazista voltam, mikor összejöttünk. Persze a család nem nézte jó szemmel a dolgot, de minket nem érdekelt. Mikor elég idős lettem, elköltöztem otthonról, és apáddal elkezdtük a saját életünket. Apád a postán dolgozott, és ugyan nem éltünk olyan jómódúan, mint odahaza, én akkor is kitartottam mellette. Mikor összeházasodtunk, Apám, aki a legjobban ellenezte az egészet, nem jött el az esküvőre, bármennyire is kérleltük anyám is és én is.
Sorával nagyon jól ráismertünk a saját esetünkre.
- Aztán eltelt majdnem egy év, és egyik nap, épp úgy mint most én, az apám állt az ajtónkban, és a következőt mondta nekem: "Ha ti tényleg annyira szeretitek egymást, hogy képes vagy az apád és a családod ellen fordulni csak a szeretett személy kedvéért, akkor én sem állhatok többet az utadba!"
Ez megható, és tanulságos történet volt, ám anyám most megfogta mindkettőnk gyűrűs kezét.
- És most én is ezt mondom. Engem sem érdekel már, ha Sora akár egy kicsit is Droid, mert neked ő jelenti a mindent, és ez számít csak. Gyertek ide!
Könnyes szemekkel ölelt meg először engem, majd Sorát is, és csak ennyit mondott Sorának:
- Isten hozott a családban!
Ez volt a végszó, már tényleg minden együtt volt, és csak a nagy napot vártuk, ami nem is váratott sokáig magára. Épp vacsorához készülődtünk, mikor Sora hirtelen megszólalt.
- A fene... Nincs itthon tej! Szívem, lemennél a közértbe?
- Persze!
Egyik lábam itt, a másik ott elviharzottam. A tény, hogy a kicsi az elmúlt pár napban szokatlanul aktív volt, egy kicsit zavart, de annak írtam fel, hogy hamarosan itt az idő. Mikor épp a boltban álltam, és vettem volna le a tejet a polcról, mikor hirtelen valami megmagyarázhatatlan érzés hasított belém. Azonnal tudtam mi lehet az, és csapot papot hátrahagyva rohantam haza. Sorát kérdezni sem kellett, a Magzatvíz elfolyt, pont mint egy ember esetében, és megkezdődött a legnehezebb, mégis legszebb folyamat mindkettőnk életében. Azonnal odarendeltem Jimet, aki a lehető legrövidebb úton elszállított minket Takafumihoz, aki Sophiával egyetemben már várt ránk, és pillanatok alatt bent is volt a hármas laborban.
- Jim, itt a mobilom, csörögd körbe az összes barátot, ismerőst, rokont, akik csak benne vannak, és érintettek, még az öreg Mike-ot is, hogy tudják, elkezdődött!
- Rendben! Claire is idetart!
- Helyes! Akkor én mentem! Születik a kislányom! Papás szülés a minimum!
Sora szülését lényegében Császármetszéssel végezték, Sophia könnyed, és gyakorlott mozdulatokkal kiemelte a kis Ashleyt a méhből, és megpaskolta a kis fenekét, hogy felsírjon.
- Gratulálok! Gyönyörű, egészséges kislány!
Minden megvolt, megvolt minden kis tagja, megvolt mind a 20 ujjacskája, semmi rendellenesség, majd miután elvágtam a köldökzsinórt, ami szintén megvolt, vihettem is megfürdetni a kislányomat, aki
- Készen állsz, hogy bemutassuk?
- Hát persze!
A most már büszke anyaként feszítő Sora előtt kinyílt a labor ajtaja, és kiléptünk a már összegyűlt barátaink közé, hogy megmutassuk nekik a kis jövevényt.
X.
Fejezet
A kulcs a
szeretet
Amikor kiléptünk a laborból a többiek már vártak: Sarah, Jim, Claire, az
öreg Mike, Charlie, Sarah Szülei, néhány kollégám, akik szintén izgatottan
várták velünk a nagy napot, mindenki aki csak számított. Mindenki körülállta
Sorát, és kézről kézre járt a kislányunk és mindenki csak dícsérni tudta, hogy
így meg úgy hasonlít rám is meg Sorára is, végül Jim a fülembe súgta, hogy
Karen és a szüleim már jó formán úton vannak hozzánk, és alig várják, hogy
lássanak minket.
- Nick, egy pillanatra!
Takafumi még visszahívott és a kezembe nyomott egy papírt.
- Jim, mennünk kéne!
- Mennünk, hogyhogy mennünk?
- Volna egy apróság, amit el kellene intéznem, és gyalog vagyok, ha elfelejtetted volna!
- Mennünk, hogyhogy mennünk?
- Volna egy apróság, amit el kellene intéznem, és gyalog vagyok, ha elfelejtetted volna!
Jim nem is kérdezett többet, hanem már alig pár percen belül a legközelebbi
gyógyszertárban voltunk.
- Szóval, pontosan mit is keresünk?
- Egy tápszert, ami ugye az anyatejet helyettesíti majd. Ne feledd el, hogy Sora mi is pontosan!
- Ja persze! Na és Milyen érzés apának lenni?
- Egy tápszert, ami ugye az anyatejet helyettesíti majd. Ne feledd el, hogy Sora mi is pontosan!
- Ja persze! Na és Milyen érzés apának lenni?
Ez a kérdés a gyengémre tapintott, de csak mosolyogni tudtam.
- Csodálatos. Amikor először a karomban tartottam a kislányomat, akkor
majdnem elájultam a boldogságtól... Olan hihetetlen volt... Tudom, hogy már
hónapok óta erre készültünk, de akkor is teljesen elmostak az események...
- És ez a dolog, hogy megérezted, hogy Soránál beindul a szülés? Ez komoly?
- És ez a dolog, hogy megérezted, hogy Soránál beindul a szülés? Ez komoly?
Csak a fejemet vakarva vigyorogtam.
- Nos igen... Gondold el, álltam a közértben, és hirtelen belém hasított ez
az érzés, és csapot-papot hagytam hátra és rohantam haza. Hihetetlen volt.- Az... Hihetetlen... Ti ketten nagyon egymásra hangolódtatok.
Kicsit szomorkásan mondta ezt, és éreztem a hangján, hogy valami baja van.
- Mi bajod? Halljuk!
- Én csak...
- Én csak...
Most a polcnak támaszkodott és láthatóan nagyon szenvedett.
- Mi van veled öreg?
- Csak az... Hogy nemrég kiderült, hogy Clairenek és nekem nem lehet gyerekünk...
- Csak az... Hogy nemrég kiderült, hogy Clairenek és nekem nem lehet gyerekünk...
A hangja arra utalt, hogy sír, és most jókora könnyeket törölt le az
arcáról.
- Te jó ég... Ez komoly?
- Igen az... Amikor hallgattam idáig, hogy ilyen boldog vagy, meg hogy úgy várod már a saját gyereketeket... Majdnem Bemostam neked egyet!
- Igen az... Amikor hallgattam idáig, hogy ilyen boldog vagy, meg hogy úgy várod már a saját gyereketeket... Majdnem Bemostam neked egyet!
Most elkapta a grabancomat, és megrázott.
- Miért! Hogy van az, hogy nektek lehet gyereketek, nekünk meg nem?! Ez nem
igazság! Én...
Most elengedett és a vállamra borult és így folytatta.
- Te vagy a legjobb haverom... Én mindig azt akartam hinni, hogy nekem
minden jobban fog menni, mint neked! Erre jön ez... Mikor megmondták, hogy
Clairenek nem lehet gyermeke, azt hittem belehalok... Claire a mai napig sem
tudta kiheverni...
- De hogyan? Mi az hogy nem lehet neki?
- Valami olyasmi volt, hogy nem tud megtermékenyülni, és a vizsgálatok megállapították, hogy nem nálam van a hiba... Valami olyasmi, hogy nem működnek a petefészkei, vagy mi...
- Ezt nem hiszem el... Mesterséges... ?
- Nem tudom... Claire nem akarja a lombikbébi dolgot... Legalábbis eddig nem akarta...
- De hogyan? Mi az hogy nem lehet neki?
- Valami olyasmi volt, hogy nem tud megtermékenyülni, és a vizsgálatok megállapították, hogy nem nálam van a hiba... Valami olyasmi, hogy nem működnek a petefészkei, vagy mi...
- Ezt nem hiszem el... Mesterséges... ?
- Nem tudom... Claire nem akarja a lombikbébi dolgot... Legalábbis eddig nem akarta...
Ez rettenetes volt. Szegény barátom összetörve zokogott, és én nem tudtam
nem bűnsnek érezni magam. Mikor együtt dolgoztunk a gyerekszobán, mikor folyton
arról szólt a témázás, a gyerekről, tudtam, hogy valami nincs rendben velük, de
hogy ez legyen az ok...
- És miért épp most mondod ezt el nekem? Miért nem mondtad el előbb?
- Mert most döbbentem rá, hogy mennyire igazad volt annak idején ezzel a mesterséges méh és a mesterséges, mégis teljesen nomrális megtermékenyülés dologgal kapcsolatban... Clairenek még nem mondtam el, de ma beszélni akartam vele is és a proffal is.
- Értem... Nos a Profnak elvileg megvan a háttere hozzá, ha beszélni akarsz vele, akkor most tedd meg, hogy minél hamarabb letudjátok!
- Mert most döbbentem rá, hogy mennyire igazad volt annak idején ezzel a mesterséges méh és a mesterséges, mégis teljesen nomrális megtermékenyülés dologgal kapcsolatban... Clairenek még nem mondtam el, de ma beszélni akartam vele is és a proffal is.
- Értem... Nos a Profnak elvileg megvan a háttere hozzá, ha beszélni akarsz vele, akkor most tedd meg, hogy minél hamarabb letudjátok!
Jim most kicsit megnyugodni látszott, de Azért kellett neki kis idő,
mielőtt vissza tudtunk térni a mieinkhez. Sora azonnal el is vonult a
lányokkal, persze Claire-t kivéve, hogy a kicsit megetessék, mi pedig egyedül
maradtunk és végre beléptünk Takafumi irodájába, ahol barátom röviden
felvázolta a helyzetet. Claire kimeredt szemekkel nézett, de a végén mosolyogva
bólogatott, mikor Takafumi megkérdezte:
- És biztosan vállaljátok az első emberi kísérlet alanyi szerepét?
Mivel mindketten egyértelműen válaszoltak, így Takafumi is nyugodtan dőlt
hátra a székében.
- Nos a dolog nem lesz olyan egyszerű, mint anno Sorával volt, mivel itt
egy igen komoly operációról van szó, ahol ugye a második jelenleg meglévő, csak
aktiválásra váró Mesterséges Méhet beültetjük majd Egy elég komoly orvosi és
Cybertechnikai stábnak kell dolgoznia rajta.- Minket nem érdekel! Mi az esélye, hogy sikerüljön?
Claire kérdése minden kételyt eloszlatott.
- Ha a szervezeted befogadja a méhet, akkor 97% az esély a sikerre.
- És ha nem? Nos, van rá esély, hogy sajnos ez is előforduljon, de mindig a legjobbra kell gondolni, és hagyjátok a pesszimista gondolatokat!
- És ha nem? Nos, van rá esély, hogy sajnos ez is előforduljon, de mindig a legjobbra kell gondolni, és hagyjátok a pesszimista gondolatokat!
Takafumi bíztatása kellett csak, hogy minden kétséget eloszlasson. Egy
hónappal később elkezdődött a folyamat, ami egy 4 operációs folyamattá vált,
ami után Clairenek meg kellett várnia, hogy a szervezete befogadja-e a
mesterséges szervet. Mi is ott voltunk, és mikor Sophia és Takafumi Befejezték
az eredmények áttanulmányozását, Mindketten nyugodtan jelentették be a jó hírt:
- Siker! Jöhet az utolsó lépés!
Ez három hónappal Ashley születése után volt, és mi már addigra alaposan
kinőttük a kezdeti pánikot és az éjszakai gyerekleséseket, hogy minden rendben
legyen a kicsivel. Sok álmatlan éjszakán voltunk túl, de végső soron a mi
nyugodt kis angyalunk mellett mindig teljes nyugalmunk volt. A kis szoba, amit
gyerekszobának rendeztünk be, mindennel ami egy kicsi gyereknek szeme-szája
ingere lehetett. Sok-sok plüssjáték, rengeteg kisruha, egy gyönyörű baldachinos
bölcső, és egy kényelmes hintaszék, amiben Sora álomba ringatta minden este a
kis Ashleyt, miközben egy andalítóan szép dalt énekelt neki, amit még az anyai
nagyapja tanított neki, aki európai származású volt.
- Istenem, hogy nő ez a kisangyal!
Anyám mint mindig, most is a kis unokájával a kezében ücsörgött a
kanapénkon. Ashley 6 hónapos volt, és anyán, apán és Karenen kívül Jimék is ott
voltak, Sarahról már nem is beszélve. Nagy családi találkozó volt, hisz Sarah
is annyira szerette Ashleyt, mintha a vérszerinti kishúga lenne. Jim és Claire
is végtelen örömöt éltek meg, mivel már Claire is babát várt. A sok huzavona
megérte végül.
- Ashley mindig nevet, ha mind itt vagyunk.
Ez így volt igaz, és most is tündérien mosolyogva nézett körbe minket.
Sarah a karjába kapta most a nagyi öléből és körbetáncolt vele, amitől hangosan
sikongatva nevetett. Ez olyan szép látvány volt ilyenkor, hogy könnyeket csalt
az ember szemébe. Sarah mindenképpen akart egy kistestvért, de sajnos a szülei
nem akartak másik gyereket, így neki megmaradt Ashley. Ez így ment jó darab
ideig.
Aztán jött a következő Február... Az a február volt a katasztrófa
hónapja... Ashley első születésnapja közeledett, és mivel én dolgoztam, Sorára
szakadt a háztartás, de mivel már elég nagy volt, hogy ne kelljen folyton
mellette ülnie, ezért minden nap egy nagy sétával körbejárták a boltokat, majd
haza a vacsora főzésére, és a babázásra. Aznap azonban rettenetes dolog
történt.
- Takafumi!
A labor folyosóján futottam végig az apósom felé, aki aggodalommal teli
arckifejezéssel fogadott.
- Mi történt?
- Ezt azt hiszem látnod kellene!
- Ezt azt hiszem látnod kellene!
A kezembe nyomott valamit, ami egy fekete kazettára emlékeztetett. Először
nem tudtam mire véljem, majd mikor meglátta az értetlenséget az arcomon,
megmagyarázta.
- Ez a 4B memória modul Sora agyából.
- Te jó ég, hisz ez eltört... Csak nem... ?
- Sajnos egy elég komoly tompa trauma okozta.
- Te jó ég, hisz ez eltört... Csak nem... ?
- Sajnos egy elég komoly tompa trauma okozta.
Ez annyit tett, hogy valaki egy nehéz tárggyal fejbe verte. Nem olyan
sokára bevezetett egy kis szobába, ahol egy videófelvételt mutatott.
--------------------------------------------------------------------
Sora nagy nyugalomban sétált Ashleyvel az utcán. Épp a napi bevásárlásból
tartottak haza, és Sora a szokott módon csacsogott a kislánynak, aki csak
nevetgélt neki.
- Így van, kis angyalkám! Most szépen hazamegyünk, és jöhet az ebédfőzés,
és ha a papa végre hazajön végre, akkor...
Hirtelen a semmiből egy női alak robbant be a képbe, és őrült módjára
ordítva ki akarta tépni Sora kezéből a Babakocsit.
- Add vissza a Gyerekem!
Az egész alak az őrületet sugározta magából, és eszeveszett erővel rángatta
Sora kezéből a babakocsit.
- Eresszen! Mit akar tőlem!?
- Add vissza a gyerekem! Most!
- Add vissza a gyerekem! Most!
A nő teljesen önmagából kikelve ordított és egyre próbálta Sorát ellökni a
babakocsi mellől.
- Ne, hagyjon! Eressze el! A kislányomat ne!
Sora kétségbeesetten védekezett, és segítségért kiáltozott, de a nő
hirtelen egy vascsövet emelt fel és lesújtott rá, miközben őrült módjára
üvöltötte:
- Még egyszer ne merészeld ellopni tőlem a gyerekem!
Erre fogta és elrohant a babakocsival együtt, miközben Ashley keservesen
sírt. Sora még a kezét nyújtotta a kislány után, és alig hallhatóan a nevét
motyogta, mielőtt a földre hanyatlott volna. Többen is körülvették, és segíteni
próbáltak rajta, de nem sok foganatja volt.
----------------------------------------------------------
- Te jó isten... De... Hogy került végül ide Sora?
- Először kórházba vitték, aztán ide hozták, mert nem tudtak mit kezdeni vele.
- És a kicsi?
- Először kórházba vitték, aztán ide hozták, mert nem tudtak mit kezdeni vele.
- És a kicsi?
Takafumi megrázta a fejét.
- Egyelőre semmit nem tudunk róla. A Rendőrség keresi, és ha minden jól
megy mostanra már...
Épp ekkor csörgött a telefon, és Takafumi meg is kapta a várt jó hírt.
- Hála az égnek!
Most visszatért hozzám, és megveregette a vállam.
- Jól van, Ashleynek kutya baja, és már úton vannak vele ide.
- Hála az égnek!
- Hála az égnek!
Ekkor kaptam csak észbe.
- És Sora? Ő hogy van? Mi van azzal a sérült Memória Modullal?
- Épp erre akartam rátérni. A Sérült modul épp a számára legfontosabb dolgokat tartalmazta. Az emlékeit...
- Vagyis... Mindent elfelejtett?
- Nem feltétenül. Van egy tartalék memóriamodul, ami kimondottan arra szolgál, hogy minden nap kimentse rá a biztonság mentéseket. A legfrissebb emlékei sajnos elvesztek, de a többi meg van.
- Épp erre akartam rátérni. A Sérült modul épp a számára legfontosabb dolgokat tartalmazta. Az emlékeit...
- Vagyis... Mindent elfelejtett?
- Nem feltétenül. Van egy tartalék memóriamodul, ami kimondottan arra szolgál, hogy minden nap kimentse rá a biztonság mentéseket. A legfrissebb emlékei sajnos elvesztek, de a többi meg van.
Ebben a gondolatmenetben azonban volt egy apróság, amit kiéreztem a
hangjából, és nem volt valami bíztató.
- És mi a rossz hír?
- A rossz hír... Nos...
- A rossz hír... Nos...
Egy kicsit zavartan topogott, és levette a szemüvegét, hogy idegességében
az orrnyergét masszírozza.
- A rossz hír az, hogy a memória modul színültig van, és természetesen
vissza fog töltődni az állandó modulba, amit nemrég installáltam, de...- De mi?!
Megfogta a vállaimat és lassan, minél egyszerűbben mondta ki:
- Az emlékeit egyfajta jelszó védi... Mivel mindent elfelejtett, így a
jelszót sem tudja, ami azzal jár, hogy nem tudja feloldani őket!
Ennél rosszabb dolgot nem is mondhatott volna... Sora tehát rosszabb
esetben teljes amnéziás lett, és isten tudja vissza nyeri-e valaha az emlékeit.
Ezek után bevezetett Sorához, aki ébren volt, de üres tekintettel bámult rám,
mikor beléptem.
- Sora!
Odafutottam hozzá, letérdeltem mellé, és a kezembe vettem a kezét.
- Sora... Jól vagy?
- Én...
- Én...
A hangja elhalóan gyenge volt és bizonytalan. Amitől féltem, az csak ez
után jött.
- Ki... Ki vagy te?
Nem ismert rám... Tényleg minden emléke elveszett, és ez volt a lehetséges
legrosszabb, mert ha rám nem emlékezett, akkor hogy emlékezett volna az egész
közös életünkre, vagy ami a legfontosabb, a drága kis szeme fényére, a saját
kislányára, akinek ő maga adott életet.
- Nick, beszélhetünk?
Keserűen bólintottam, és kimentünk, hogy Sora békében pihenhessen. Ekkor
értek oda a többiek, és nem is várták meg, hogy megmagyarázzunk nekik bármit
is, csak berontottak hozzá, de mikor szembesültek a szomorú tényekel,
mindannyian letörten jöttek ki. Addigra Takafumi már elment a saját dolgára,
Sarah pedig odajött hozzám, és átölelt.
- Nick, mi a baja Sorának?
- Amnéziának hívják... Gondolom hallottál már róla...
- Amnéziának hívják... Gondolom hallottál már róla...
Sarah szemei könnybe lábadtak a gondolatra is.
- Úgy érted, elfelejtett minket?
- Sajnos.. Igen... És azt sem tudom pontosan, mikor fogja visszanyerni őket.
- Sajnos.. Igen... És azt sem tudom pontosan, mikor fogja visszanyerni őket.
Ez mindenkit letört kissé, és csak némi csend után szólalt meg Jim.
- Tehetünk valamit egyáltalán érte?
- Egyelőre nagyon sok türelemre és kitartásra van szükségünk. Takafumi azt mondja, hogy lassanként előjöhetnek emlékek, amiket a jelszavas védelem nem zárt el teljesen... De csak a jelszó feltörése segítheti ki teljesen az amnéziából.
- Milyen jelszó?
- Egyelőre nagyon sok türelemre és kitartásra van szükségünk. Takafumi azt mondja, hogy lassanként előjöhetnek emlékek, amiket a jelszavas védelem nem zárt el teljesen... De csak a jelszó feltörése segítheti ki teljesen az amnéziából.
- Milyen jelszó?
Erre mindent elmagyaráztam nekik, mire mindannyian döbbenten álltak, és
láthatóan töprengtek valamin. Végül Sarah szólalt meg.
- Akkor mindent meg kell tennünk azért, hogy jól érezze magát, és újra
megismerje a világot.
Ekkor érkezett vissza Takafumi a karjában Ashleyvel, és azonnal a szobába
vitte, egyenesen Sorához, hátha kihoz belőle valamilyen emléket.
- Sora, nézd, visszahozták a kislányodat!
- A... Kislányomat... ?
- A... Kislányomat... ?
Takafumi zavarodottan mosolygott, de közben könnyesek voltak a szemei.
- Igen! Itt van Ashley! Nézd!
A kislány édesen mosolyogva nyújtózott Sora felé, de Sora csak megrázta a
fejét.
- Nekem nincs, és nem is lehet gyermekem! Én Droid vagyok, így nem lehetnek
gyermekeim!
Ez volt a legfájdalmasabb, amit csak mondhatott. Én vettem hát át a
kislányt az apósomtól, és gyorsan kivittem, hogy ne fájdítsam a kis szívét. Ha
valaki, akkor Ashleynek sikerülnie kellett volna visszazökkenteni Sorát, hiszen
a saját életénél is jobban szerette, most mégis... Ez a visszautasítás volt a
legrettenetesebb. Ashley sírt, és én is sírtam vele. Sarah hozzám bújt, mert ő
is pityergett, Jim csak borús arccal nézte Sorát az üvegfal mögött, Claire
pedig az arcát a kezeibe temette.
Napok teltek el, és Sora állapota javulni látszott annyira, hogy végre
emlékezett a nevemre, és Takafumit is apának nevezte végre, ami azt jelenti,
hogy kb. 2032 szeptemberére visszaállt az emlékezete. Rémes volt ez a tudat. Az
elmúlt majdnem 3,5 év teljesen kiesett neki.
- Ez rémes Takafumi... Én nem akarom újraélni azt az elmúlt x évet... Nem
akarom újra eljátszani, hogy emlékezzen!
- Nem is kell! Most törődésre és szeretetre van szüksége! Ennyit tehettek csak érte egyelőre!
- Nem is kell! Most törődésre és szeretetre van szüksége! Ennyit tehettek csak érte egyelőre!
Mikor aztán hazaérkeztünk, Sora zavarodottan járta körbe a lakást, és nagy
kérdőjellel a tekintetében jött vissza hozzám.
- Mi történt a szobámmal Nick?
- A szobád most már gyerekszoba, Sora! Ashley szobája.
- Óh, értem...
- A szobád most már gyerekszoba, Sora! Ashley szobája.
- Óh, értem...
Legalább a régi kacifántos kifejezsek nem tértek vissza.
- És akkor most hol aludjak?
- Majd alhatsz az én szobámban!
- Na és te? Te hol... ?
- Majd itt a nappaliban!
- Majd alhatsz az én szobámban!
- Na és te? Te hol... ?
- Majd itt a nappaliban!
Erre kicsit szomorkásan bólogatott. A tekintete már nem volt olyan üres,
mint eddig, de még mindig zavaros volt az egész. Így rendezketünk be, és Sora a
mi szobánkban aludt, én meg a kanapén. Nem akartam megrohanni, és csak szépen
lassan adagolni a dolgokat. Lassan próbáltam rávezetni mindenre. Hagytam, hogy
mindent újra felfedezzen, hogy újra megismerje az otthonát, és megismerje az
életét. Egy idő után megint elkezdte a régi életét, és újra tett-vett a lakásban,
de egy valamit sosem tett meg: Nem vette karjaiba a kislányt. Minden bizonnyal
a leblokkolt emlékei miatt volt, de nem is akartam erőltetni. Idő közben újra
megismerte a barátait, a kutyánkat, aki még mindig kitartóan ragaszkodott
hozzá, és minden délelőtt vagy Claire, vagy Sarah volt a társasága, mikor én
épp dolgoztam. A nyáron első sorban Sarah, mivel nem volt iskola. Egyszer aztán
azon kaptam, hogy áll a konyhában és sír.
- Sora... Mi a baj?
Épp akkor értem haza, és ez a látvány megrémített. Leültettem a kanapéra,
és megvártam, míg kisírja magát.
- Sora, mi a baj?
- Semmi... Vagyis... Igen van baj... Én...
- Semmi... Vagyis... Igen van baj... Én...
Még mindig elég nehezen beszélt.
- Nyugi kicsim! Csak nyugodtan!
- Én szeretnék, de hirtelen előtört ez belőlem... Nem értem, hogy sírhatok, hisz Droid vagyok, mégis...
- Én szeretnék, de hirtelen előtört ez belőlem... Nem értem, hogy sírhatok, hisz Droid vagyok, mégis...
- Sora, már mondtam, hogy nem vagy Droid! Te ember vagy, és ez a lényeg, nem
érted?!
- De én...
- Nincs "de én"!
- De én...
- Nincs "de én"!
Megfogtam a kezét, amin eddig mindig ott volt a gyűrű, de most hiányzott
róla.
- Tudod kinek adtam a gyűrűm párját?
- Én nem..
- De igen! Neked! Sora! A Feleségem vagy, és a kislányom édesanyja! Te adtál életet Ashleynek!
- Én nem..
- De igen! Neked! Sora! A Feleségem vagy, és a kislányom édesanyja! Te adtál életet Ashleynek!
Sora egy kis ideig teljes némaságba burkolózott, mielőtt megszólalt volna.
- De én nem... Én droid vagyok... Én nem...
Mintha megvilágosodott volna, a szemei hirtelen csillogni kezdtek.
- Repro...Ductive... Azt jelenti, szaporodásra képes... Tehát... Én...
Hirtelen a fejéhez kapott, és megrázta a fejét.
- Én nem... Én...
Megint sírt, de én magamhoz öleltem, és így vígasztaltam.
- Nyugodj meg kicsim! Nincs semmi baj!
- De én akarok! Én emlékezni akarok, de semmi... Nem megy... Tudom, hogy van valami, ami nem akar előjönni... Valami, amit egy láthatatlan erő visszatart bennem... Amíg nem tudom kiszabadítani magam ebből a béklyóból, én nem tudok...
- De én akarok! Én emlékezni akarok, de semmi... Nem megy... Tudom, hogy van valami, ami nem akar előjönni... Valami, amit egy láthatatlan erő visszatart bennem... Amíg nem tudom kiszabadítani magam ebből a béklyóból, én nem tudok...
Rettenetes volt még hallgatni is, ahogy zokog.
- Nick, én emlékezni akarok... Én emlékezni akarok minden szép és jó
dologra, minden boldog pillanatra, amiről folyton beszélsz... Én...
- Semmi baj kicsim... Nincs semmi baj! Majd csak lesz valahogy! Előbb-utóbb rájövünk a nyitjára!
- De én a kislány miatt aggódom... Nem merek hozzáérni... Mi van, ha kárt teszek benne? Én annyira szeretném magamhoz ölelni... Annyira szeretném megadni azt a szeretetet, amire vágyik, de nem tudom, mert félek...
- Semmi baj kicsim... Nincs semmi baj! Majd csak lesz valahogy! Előbb-utóbb rájövünk a nyitjára!
- De én a kislány miatt aggódom... Nem merek hozzáérni... Mi van, ha kárt teszek benne? Én annyira szeretném magamhoz ölelni... Annyira szeretném megadni azt a szeretetet, amire vágyik, de nem tudom, mert félek...
Ez már a régi Sora volt, de ő maga mondta, hogy túl sok minden homályos
még. Hagytam hát, hagy próbálja feldolgozni. Ashley születésnapját úgy ahogy
megünnepeltük, de nem volt az igazi Sora hiányában, aki csak távolról figyelte
a felé nyújtózó kislányt, aki édes mosolyával könnyeket csalt az ember szemébe,
mert epedezett az édesanyja érintéséért, a szeretetéért, és azért, hogy végre a
kezébe vegye. Nagyon keserű volt nézni, ahogy Sora és a kislányunk is
megszenvedi ezt a pár hónapot. Aztán eltelt 3 újabb Hónap... Kis híján fél év
telt el ebben a bizonytalanságban, és Sora hiába is erőlködött, nem ment neki a
teljes emlékezés... Egészen egy bizonyos napig.
Sora otthon sürgött-forgott, Sarah pedig, aki épp boltban volt, nem volt
ott vele, de Ashley hirtelen sírni kezdett.
- Sarah! Itt vagy?
Sora kutatni kezdett a kis barátnője után, de hiába.
- Valaki? Sír a kislány... Ashley...
Nem tehetett semmi mást, csak bement a szobába, és megállt a rács egyik
oldalán, ami megállította Ashleyt, hogy elinduljon a vak világba. A kislány
sírt, és ő nem tudta, hogy mihez kezdjen vele.
- Ne... Ashley, Shh! Ne sírj! Jajj!
Tanácstalanul próbálta messziről csitítani a kislányt, de nem ment, az meg
csak egyre keservesebben sírt. Ekkor nem bírta tovább, az anyai ösztön felül
kerekedett az amnézia okozta bizonytalanságon, és átlépett a kerítésen és
letérdelt a kislány elé, aki hirtelen olyat tett, amilyet sosem gondolt volna:
Eddig is állt a rácsnál, és most hirtelen elengedte és egy pár bizonytalan
lépést tett felé. Sora maga sem értett miért, de kitárta a karjait, és magához
ölelte a kislányt, aki, miután az utolsó lépése után megint összerogyott, és
megint sírni kezdett. Sorának ekkor egy dal jutott eszébe, amit maga sem
értette miért, de hirtelen énekelni kezdett:
Leszállt a csendes éj, alszik a város,
Aludj hát te is kislányom.
Feletted százszorszép pillangó szálldos,
Feléd száz tündér suhan.
Aludj hát te is kislányom.
Feletted százszorszép pillangó szálldos,
Feléd száz tündér suhan.
Búcsúzóul most a karod kitárod,
Úgy suttogsz jó éjszakát,
Amíg a tündérek országát járod,
A mama majd vigyáz reád.
Úgy suttogsz jó éjszakát,
Amíg a tündérek országát járod,
A mama majd vigyáz reád.
Te vagy az életem minden reménye,
Te vagy az élet nekem.
Add hát a kis kezed a mama kezébe,
Te vagy az élet nekem.
Add hát a kis kezed a mama kezébe,
S álmodjál szép gyermekem.
Álmodban hallgass majd tündérmeséket,
Hallgasd a szívem szavát,
Szeress úgy engem, mint ahogy én téged,
kicsi lányom jó éjszakát.
Hallgasd a szívem szavát,
Szeress úgy engem, mint ahogy én téged,
kicsi lányom jó éjszakát.
Mikor a végére ért, csak azt érezte, hogy a könnyei patakokban ömlenek, és
csak ezt suttogta:
- Ashley... Az én...
Nagyot nyelt mielőtt folytatta volna:
- Az én... Kicsi... Angyalkám... Az én... Kicsi... Lányom... !
Az utolsó szó már lényegében hangtalan volt, de az igazat suttogta. Egy pillanatra
csak kikerekedtek a szemei, mert hirtelen erre a pár bizonytalan szóra szép
lassan elkezdtek leperegni azok az emlékek a szemei előtt, amiket eddig még
csak halványan sem tudott felidézni. Percekig így térdelt a kislánnyal a karjai
között, és csa bámult ki a vak világba, mikor Sarah végre hazaért nagy nehezen
sikerült felráznia.
- Sora! Sora mi van veled? Térj magadhoz, hallod!
- Mi?
- Mi?
Sora nagy nehezen tudatára ébredt, és döbbenten nézett Sarahra.
- Sarah...
- Sora, mi van veled? Valami baj van?
- Én nem... Én...
- Sora, mi van veled? Valami baj van?
- Én nem... Én...
Sora most hirtelen magához szorította Saraht is, és megint sírva fakadt.
- Sora, mi van veled?
- Csak... Én... Mindenre.. Mindenre emlékszem Sarah!
- Mi? Mármint... ?
- Igen! Mindenre!
- Csak... Én... Mindenre.. Mindenre emlékszem Sarah!
- Mi? Mármint... ?
- Igen! Mindenre!
Ezek után már csak az történt, hogy mindannyian felszedelőzködtek, és
egyenesen a szerkesztőségbe rohantak, hogy meglepjenek.
- Nick! Ezt nézd ki jött hozzád!
Az öreg Mike maga kiáltotta ezt. és nem is kicsit lepődtem meg, mikor Sora
sétált be a bejárati ajtón, Sarahval kézen fogva, és Ashleyvel a karján. Én kiléptem
az irodából, de mielőtt bármit kérdezhettem volna, Sora letette a kislányunkat
a földre, és miközben Ashley kicsit imbolyogva megindult felém, én szabályosan
térdre rogytam, és kitárt karokkal vártam, hogy szépen lassan odaaraszoljon
hozzám. Mikor aztán a kislányommal együtt felálltam végre, Sora odajött, és egy
forró csókot kaptam tőle.
- Sora? Csak nem... ?!
Ő csak bólogatott, és én azt sem tudtam mit mondjak. Ezek után szépen
elmesélte mindazt, ami azon a délelőttön történt vele, így már végre mindent
értettem, és csak egy dolog jutott eszembe.
- A szeretet a kulcs...
- Mi? Ezt hogy érted?
- Ahogy mondom!
- Mi? Ezt hogy érted?
- Ahogy mondom!
Az volt a meglátásom, hogy az emlékei nagy részét mindenképpen visszanyerte
volna, de talán ez a kis gyengédség, ez a szeretethullám, ami ma felszabadult
benne, ez volt, ami végre visszahozta az emlékeit.
- Szóval azt mondod, hogy nem egy szó, vagy kifejezés?- De egy szó! Az, hogy a "kislányom"! Mert végre kimondtad, hogy a te
kislányod, és nem csak "A kislány"! Ez lehetett a végső lökés, amire
szükséged volt.
Végre magamhoz öleltem a családomat, és végre minden újra a régi volt.
Minden jó, ha a vége jó, nem igaz?
Néhány év eltelt teljes nyugalomban, egészen addig, míg egy éjszakán újra
visszatért a régi álom. Ashley már épp annyi idős volt, mint álmomban, 5 éves,
gyönyörű, barnás hajú, ragyogó kékszemű kislány, akinek minden szava, minden
tette bearanyozta az életünket. Ezek után addig kutattam, míg rá nem jöttem,
hogy hol is van ez a bizonyos rét, és ami a legkevésbé sem lepett meg az volt,
hogy Japánban van, Tokyotól alig 500 km-re északkeletre, és ami a legjobban
meglepett:
- Ez a név... Csak nem?
Azon a délutánon összehívtam a kis családi tanácsot, köztük még Saraht is,
és bejelenteni valóm volt.
- Nos srácok, mit szólnátok, ha idén egy nagyon különleges helye mennénk
nyaralni?
- Hová?
- Egy nagyon különleges országba! Oda, ahonnan Sora is származik!
- Hová?
- Egy nagyon különleges országba! Oda, ahonnan Sora is származik!
Mindenki Sorára nézett, és Ashley a maga kis édes hangján megszólalt végre.
- Miért? Honnan származik a mama?
- Én? Háth... Mivel Takafumi nagyapa Japánból jött, ezért én is onnan
származok.
- Hűha!
- Hűha!
Mindkét lány meglepve reagált erre, de így sem volt világos, miért akarok
minden áron oda menni.
- De miért pont Japán, papa?
- A mama tudja, mert neki már elmeséltem, de nektek majd csak akkor, amikor odaérünk!
- A mama tudja, mert neki már elmeséltem, de nektek majd csak akkor, amikor odaérünk!
Megpiszkáltam a kislányom kis pisze orrát, aki erre kacagva húzta össze
magát és incselkedve kacsintott rám. Napra pontosan két héttel később már a kis
vonaton ültünk, ami szépen lassan zötykölődve vitt minket a célunk felé. Sarah
és Ashley alig fértek a bőrükbe, és Sorával mi csak mosolyogva néztük őket,
ahogy játszadoztak. Sarah már 17 éves volt, de még mindig szívesebben jött velünk
nyaralni, mint a szüleivel, mert mi, legalább is szerinte, mindig izgalmasabb
helyeken nyaraltunk.
- De papa! Mondd már el, miért jöttünk ide!
- Igen, papa! Mondd el!
- Igen, papa! Mondd el!
Sarah mókázása már belőlem is előcsalta a nevetést, de csak a fejem ráztam.
Sarah az óta a Floridai nyaralás óta olyan volt, mint egy fogadott gyermek
nekünk.
- Nem-nem! Még a mamának sem mondtam el, hogy miért jöttünk épp ide! Majd
meglátjátok, ha odaértünk!
Mikor leszálltunk, az első, ami megcsapott, az a kellemes meleg nyári
szellő volt. A Kis falu, ahol leszálltunk, olyan csendes, és nyugodt volt, hogy
szinte a tücskök ciripelését is lehetett hallani. Az úton csak a biciklis idős
embereket láthattuk, és minden felé isteni virágillat töltötte meg a levegőt.
Egy kis idő után, ahogy kiértünk a faluból egy kis földútra értünk, amin
egyenesen haladva egy erdősávhoz értünk, aminek épp a szélén haladtunk el, és
ahogy jbbra néztünk, egy hatalmas, szinte véget nem érő virásos rét terült el
minden felé. Az egész szinte az égig érni látszott, és a távolban egy nagy öreg
hegy magasodott ki magányosan a tájból.
- Ez hihetetlen! Olyan gyönyörű!
- Ugye! Ez az egyik ok, amiért ide jöttünk.
- Ugye! Ez az egyik ok, amiért ide jöttünk.
Ezek után Ashleyvel sárkányt eregettünk, és az ebédet is ott töltöttük el,
de végül már nem bírta tovább egyik lány sem, és már követelőztek, hogy mondjam
el, miért jöttünk ilyen messzire.
- Rendben! De... Az ok már jön is!
Az úton egy idős hölgy közeledett. 70 év körüli, egyszerű vászonruhákban, a
lábán kényelmes szandál. Sora döbbenten nézte az idős hölgyet, és a döbbenete
lassanként örömmé változott.
- Mama, ismered ezt a nénit?
- Ismerem? Ő...
- Ismerem? Ő...
Én fejeztem be helyette a mondatát:
- A mama nagymamája! Fujioka Mikage-san ugyanis itt lakik!
- A kicsoda?
- A te Dédnagymamád!
- A kicsoda?
- A te Dédnagymamád!
Sora a karjába vette a kislányunkat, és előre ment. Egy darabig zavartan
vizsgálgatták egymást a nagymamájával, majd Sora végre megszólalt:
- Nagyi... Mikage nagyi!
- Sora... -chan... ?
- Sora... -chan... ?
Nagymama és unokája most egymás nyakába borultak. Igaz, hogy Mikage-san
igazából a másik Sora nagymamája volt, de hetekkel korábban felvettem vele a
kapcsolatot, és mindent elmagyaráztam neki, ő pedig ragaszkodott hozzá, hogy
látogassuk meg. Erre a kedves kis családi találkozóra csak korona volt, mikor
Sora végre bemutatta Ashleyt.
- Nagyi! Ez itt Ashley, a kislányom! A te Dédunokád!
Mikage-san lehajolt Ashleyhez, aki kicsit megszeppenve nézte a számára
idegen módon öreg hölgyet, de mikor az mosolyogva megsimogatta a fejét, már
újra mosolygott, és egy nagy öleléssel és puszival viszonozta a kedvességet.
Szép látvány volt ez, és ezzel lényegében a régi álmom beteljesedett.
Évek teltek el azóta. Minden évben meglátogatjuk Mikage nagyit, hogy lássa,
hogyan szépül, gyarapodik a kis családunk. Sorával az óta már egy másik
gyermeket is bevállaltunk, és természetesen újabb siker koronázta a
próbálkozásainkat, és a kisfiunkat Davidnek neveztük el, édesapám után.
- Papa! Gyere már Röplabdázni!
Ashley már 10 éves, David pedig lassan 4. Elképesztő milyen gyorsan telik
az idő... Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy vajon megérte-e annak idején
a nehéz feladatot felvállalni, hogy gondoskodjak Soráról. Hogy megérte-e azon a
sok mindenen keresztülmenni vele, hogy megérte-e a sok szép, és szomorú
pillanat... Most, ahogy a családomat nézem, ahogy játszanak, és nevetgélnek
együtt, így már csak egyre jutok mindig:
- Jövök már!
Igen! Megérte! Imádom a családom! Legyen ez tanulság mindazoknak, akik azt
hiszik, hogy egy robot nem tud ember lenni, és aki azt hiszi, hogy egy robot
nem képes érezni, vagy érzéseket kimutatni. Annak ajánlom, látogasson meg
minket, mert elképesztő Dolgot láthat!
A mesei klisével élve:
Máig is
élünk, a még meg nem haltunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése