Cardfight Vanguard - Ride of Fate
I.
Az unatkozó fiú
- Matsui! Ha nem kelsz fel hamarosan,
el fogsz késni!
Ezek a szavak még a leglustább embert
is kiverték volna az ágyából. Kimoshita Matsui ugyan rühellte az iskolát,
mégsem akart elkésni, mert a diáktanács tenyérbe mászó elnökét kellett volna,
hallgassa, holott csak néha késett el, főleg mikor épp olyasmit csinált, amit
nagyjából senki sem nézett ki belőle: másokon segített.
- Még el... Oh, már ébren vagy?
Shizuka, a fiú édesanyja nyitott be,
de szerencsére már nem kellett semmit csinálnia.
- Jó reggelt!
- Neked is!
Matsui puszival üdvözölte az egyetlen
szülőjét.
- Hadd lássalak!
- Anya... !
Nem szeretett próbababa lenni, de
kénytelen volt most körbeforogni.
- Csodásan festesz.
- Tavaly is ezt viseltem, anya...
- De azóta nőttél, és még fessebb
legény lettél.
- Köszi...
Matsui nem volt ugyan egy hiú típus,
de amikor magára maradt, még megnézte magát a tükörben. Ha máshoz nem is, de legalább
a színválasztáshoz értettek a Kannomori akadémián, ahol már a második évét
kezdte meg. Az amúgy fekete alapon, ezüsttel szegett kabát, a hozzá járó
nadrággal, alatta kék galléros fehér ing, de nem kellett hozzá nyakkendőt
hordania, mint sok más iskolában. A gallér színe jelezte, hogy melyik
évfolyamba jár. Idén már nem gólyaként, hanem kouhaiként léphetett be minden
nap az iskola kapuján, bár ő, mint olyan, nem volt híve ennek a rendszernek.
- Na, akkor indíts!
Ahogy leért az emeletről a balról
nyíló konyhába, egy csilingelő hang üdvözölte.
- Jó reggelt, Nii-chan!
Kari volt az, a 10 éves, ragyogó
kékszemű kishúga, aki már a reggelijét fogyasztotta. Bár sok hasonlóság volt
köztük küllemben, a lobogó, hosszú, barna hajú kislány sokkal élénkebb és
optimistább természet volt a bátyjánál.
- Jó reggelt!
Bár az iskolában mindenki magányos
farkasként ismerte, valójában nagyon is igényelte az emberek közelségét. most
nagy puszit nyomott a kishúga homlokára.
- Itadakimasu!
És már ketten tömték magukat. Karinak
nem kellett még egyenruhát viselnie, ami az egyik legjobb dolog volt egy 10
éves életében. Mindig megvárta a testvérét, hogy versenyre faljanak, de mindegy
hányszor próbálkozott, mindig veszített.
- Elmentünk!
- Minden jót!
Amit Matsui egyik osztálytársa sem
láthatott reggelente: a Kimoshita testvérek kézen fogva mentek el otthonról, és
egészen addig a kereszteződésig, ahol elváltak útjaik, így is mentek végig. Aki
ismerte őket, az csak megmosolyogta az imádnivaló kislányt, aki végig boldogan
mosolyogva csimpaszkodott a 17 éves testvére nagy kezébe. végül búcsút intettek
egymásnak, majd Kari balra el.
- 'Reggelt!
- Üdv!
Volt osztálytársak futottak el Matsui
mellett. Őket akár barátainak is nevezhette, mivel néha beszélgetett is velük,
amit a mostani osztályáról nem tudott elmondani.
- Újabb nap a pokolban...
Ennyit morgott, mielőtt átlépett
volna a kapun. Már két hete tartott az iskola, ő pedig nemrég döbbent rá, hogy
kinőtte a régi egyenruháját, így most, ellentétben az osztálytársai
többségével, neki friss és üde volt az öltözéke. Ahogy beért az osztályba, letelepedett
a helyére a leghátsó padba az ablak mellé, és az első három órára azzal
készült, hogy lehunyta a szemeit és próbálta nem hallani a körülötte zajló
életet.
- Ride, és call...
- Védem...
- Ha itt ezzel védekezel...
- Tegnap kezdtem el kötni...
- Holnap verseny lesz...
- Helyes, akkor bemutathatjuk a Kínai
cselünket...
- Meg ez a kettő, és teljes a
gyűjtemény...
- Stardust Dragon képessége...
- Sakk és matt...
Ez volt ugyanis a hobbiosztály. Egy
osztály, ahol mindenki, szinte kötelességszerűen, de valami hobbit űzött, a
legkülönbözőbb asztali társasjátékoktól, a csocsón keresztül, a többé-kevésbé
lányos hobbikig.
- Jó reggelt, Kimoshita-kun!
A hang csakis egy emberé lehetett,
azé akinél csak a diáktanács bármelyik tagjával akart kevésbé találkozni. Ahogy
csak odanézett a szeme sarkából, pontosan azt látta, akire számított.
- Remek... Már csak te hiányoztál.
- Mondtál valamit? Mert ha igen,
akkor a szemembe mondd, ne az ablaknak!
Matsui összeráncolta a homlokát, de
úgyis meg kellett hallgatnia, így gondolta, essenek túl rajta.
- Neked is jó reggelt, Owanashi!
Minek köszönhetem a kegyet, hogy az osztályképviselő megszólít engem?
Owanashi, ahogy nevezte, egy hozzá
hasonló korú, sudár termetű, burgundi vörös hajú, smaragdzöld szemű lány.
Természetesen az iskola lány egyenruháját viselte, fekete miniszoknyához a
fiúkéhoz hasonló stílusú kabátkát, alatta sima fehér blúzt, a nyakában pedig
kék kendőt.
- Még mindig az ablaknak beszélsz.
- És akkor mi van?
- Minimális tisztelet, vagy valami?
- Tudtommal nem vagy tanár, sem pedig
valami közjogi méltóság... Arról nem is beszélve, hogy kettőnk közül én vagyok
az idősebb.
Owanashi csak kopogtatta cipője
talpát a padlón, ami egy igen ellenszenves szokása volt, és amire már Matsui
sem tudott mit tenni.
- Jó, halljuk, mit akarsz!
Egy apró, de egyértelműen diadalmas
mosoly kíséretében kezdett bele.
- Remélem, csak tévedek, de lassan
lejár a klubok jelentkezési határideje, neked pedig még mindig nincs kilátásban
semmi.
- Ez igaz, na és?
- Csak az hogy idén már kötelezővé
vált a klubéletben való részvétel. Ha nem választasz egyet, és továbbra is
elhanyagolod a közösségi munkádat, azért már engem vesznek elő.
Matsui csak frusztráltan fújt egyet,
majd unottan válaszolt.
- Nincs olyan klub, akik befogadnának.
- Akkor csatlakozz az én klubomhoz!
Mielőtt emez bármit is kérdezhetett
volna, a lány egy pakli kártyát tett elé az asztalra, arccal lefelé. A lapok
hátulja fekete alapon egy kék, amolyan varázskört ábrázolt, a közepén fehér
felirattal.
- Van... Guard... Ez meg mi akar
lenni?
- Ugye csak viccelsz?
- Nem én!
Owanashi erre sóhajtott egy nagyot,
mielőtt belekezdett volna a mondókájába.
- A Vanguard a világ legismertebb
fantasy-stratégiai kártyajátéka. Több száz millióan játsszák, gyerekek és még
felnőttek is.
- Aha...
- Nem mondod, hogy még nem is
hallottál róla! Eddig szatyorban éltél, vagy mi?
Matsui erre már felkapta kissé a
vizet, de még így is csendben válaszolt.
- Ne személyeskedjünk, jó? Ha annyira
tudni akarod, egy kis faluból költöztem fel ide tavaly.
- És? Nem igaz, hogy egy évig hírét
sem hallottad!
- Nos, tavaly másik osztályban
voltam, ahol a tanulás volt a lényeg.
Owanashi erre halkan morgott egyet.
- Kockafejek...
- Az...
Matsui felvette az asztalról a
paklit, és végignézegette a lapokat. Annyit meg kellett állapítson, hogy
tetszetős, és színes volt a design, és könnyű volt átnézni is.
- Szóval ennyi? Figurás kártyák?
- Egy kicsit több annál... Mit
gondolsz, kipróbálod?
Matsui kicsit unottan tette le a
paklit.
- Kihagynám.
- De...
- Az óra mindjárt kezdődik, és semmi
kedvem ehhez.
- Na nem, mintha annyira az órára
figyelnél...
És pontosan így is volt, amíg
mindenki buzgón körmölt, Matsui csak az ablakon bámult kifelé.
- Na... Ezzel is csak egyel többen
vagyunk...
Aztán a következő óra matek volt, és
kikapták az év eleji felmérőjüket, és véletlenül Owanashi kezébe akadt a fiúé.
- 88%? Ez ugye csak vicc!?
Ezt pedig hangosan mondta ki, és
Matsui tudta is, kiét nézi felkelt, és kikapta kezéből.
- Ha nem bánod, ez az enyém!
A lány meglepetésében csak bámulni tudott, de
csak észbe kapott és haladt tovább.
Aznap egész nap egy furcsa párosról
beszélt az iskola, ugyanis Owanashi megállás nélkül a fiú nyomában járt. A
folyosón, a mosdó ajtajában, az asztalánál ahányszor csak elbambult, és még
utoljára az öltözőben hitte azt tesi óra után, hogy megmenekült tőle, mikor
hirtelen megjelent épp mellette.
- Hali!
Matsui erre akkorát ordított, hogy
még a tanáriban is meghallották. Igaz, hogy szokás szerint ő maradt utolsónak,
de akkor sem volt jó ötlet, ha egy lány behatolt a fiú öltözőbe.
- Mi a jó istent keresel itt?!
- Én csak...
Mire befejezte volna a mondatot, a
lány már kint is találta magát a folyosón.
- Miért nem hagysz már békén végre?!
- Nem akarok neked semmi rosszat...
Megesküszöm!
- De mégis mit jössz be a fiú
öltözőbe? Mi van, ha valaki észrevesz?
- Jól értem, hogy aggódsz miattam?
Egy rövid szünet után válaszolt csak
Matsui.
- Nem, csak akkor mindketten bajba
kerülnénk...
Persze azért tényleg aggódott a lány
jó híre miatt is, csak a büszkesége nem engedte ezt kimondani. Nagyot
sóhajtott, mielőtt valamivel nyugodtabban folytatta.
- Mit kell tennem, hogy békén hagyj
végre?
- Fogadj el tőlem valamit, és már itt
sem vagyok.
Az ajtó csak résnyire kinyílt, és egy
kéz nyúlt ki, a lány pedig egy dobozkát tett bele.
- Van benne egy térkép is, ha netán
meggondolod magad.
De még mielőtt ígéretéhez híven távozott
volna, még halkan megjegyezte.
- Jó sokat változtál, Matsui... 3 éve
még nem voltál ilyen.
Persze, akinek szánta, az is hallotta
és csak kissé visszafogott hangon válaszolt a falnak.
- Mint ahogy te is... Setsuna...
Aznap ebédkor szokása szerint a tetőn
ülve, végül csak előkerült a dobozka, amiben persze egy pakli kártya volt az
említett térképpel együtt.
- Tévedtem... Pont olyan vagy, mint
régen...
Matsui jót mosolygott ezen a kis
felfedezésen. A térképen pontosan meg volt jelölve a legrövidebb út egy helyre,
amit csak PC-ként jeleztek.
- Érdekes...
A kártyákat átnézve, meg kellett állapítsa,
hogy ugyanazokról a lapokról van szó, mint amit már az osztályban is megnézett.
- Mi a...
Az egyik lap mintha halványkék
fényben úszott volna, és mikor csak azt az egy lapot kézbe vette, a ragyogás
hirtelen vakítóvá vált, és mikor kitisztult előtte a kép, már nem az iskola
tetején, hanem egy szédítően magas sziklaszirten találta magát. Alatta egy
végtelen erdőség terült el, több másik hegy által övezve, a völgyet pedig egy
folyó szelte ketté. Ahogy az égre nézett, láthatta, hogy a nappali
világosságnál is látszó bolygók meseszép, félig csillagos háttere előtt pedig
madarak helyett sárkányok vitorláztak.
- Mi a... ?
Ahogy megfordult, ott látta maga
előtt a figurát a kártyáról. Fehér alapon kék páncélba öltözött férfinek tűnt,
a fején ugyanilyen szín összeállítású sisakkal, kezében embernyi hosszúságú,
széles pengéjű kard.
- H-hova kerültem... ?
Válasz helyett azonban a páncélos
alak a földre eresztette a kardját, fél térdre ereszkedett, és fejet hajtott
előtte. Nem ő volt azonban az egyetlen: sorra jelentek meg előtte a kártyákon
szereplő figurák, és mind sorban tették ugyanezt.
- Mi... ?
Még mielőtt bármit is kérdezhetett
volna, egy lovas érkezett a meglepett fiút körülvevő félkör közepére. láthatóan
rangban jóval a többi fölött állt, a hatalmas ló, aminek a hátán ült, szintén
vértben pompázott, a sörénye olyan volt, mintha élő tűz lenne, az alak egészen
hosszan az állat hátára terülő köpenye alatt pedig ugyanilyen farok lobogott a
szélben. A lovas, a megjelenése alapján főnemes, akár király is, leereszkedett
a nyeregből, és teljes majd 220 centis valójában, sőt, a lovával egyetemben, ő
maga is teátrálisan fél térdre ereszkedett.
- Mi ez... Mit jelentsen ez az
egész!?
Erre megint az először megjelenő alak
lépett elő, és a kardját ajánlotta Matsui felé.
- Már vártunk rád. Állunk rendelkezésedre,
my Vanguard!
A döbbenet nehezen leírható mértékeket
öltött Matsuiban, és csak félve mert a felé tartott kard markolata felé nyúlni,
és mikor megérintette, egy újabb villanás után megint a tetőn találta magát.
- Te meg mit keresel itt?!
Egy elég mogorva hang kérdezte ezt,
de ahogy arra fordult, egy hatalmas termetű, páncélozott rugby játékost látott.
- Whooaaa!
A meglepetéstől szabályosan hanyatt
vágta magát, de mikor kettőt pislogott, már a tornatanár állt ott.
- Youmura-sensei... ?
- Nem láttad a belépni tilos táblát?
Ja, azt a kis mütyürt láncokon? Ki ne
venné észre? Csak épp Matsui, mint a legtöbben, akik feljönnek ide, nem is
törődött vele, csak egyszerűen átlépte. Bár általában szigorúnak, és mogorvának
tűnt, még az ex-rugby játékos is alig volt idősebb a diákjainál. Most sem úgy
festett, mint aki rögtön a diáktanács fegyelmi bizottsága elé akarja rángatni a
kissé riadt fiút.
- Már rég becsengettek. Indulj órára!
- Igenis!
Matsui villámgyorsan összeszedte
magát, és már ott sem volt. Azért azon alaposan el kellett tűnődnie, hogy
teljesen épeszű-e, mert az iménti hallucinációt, ha egyáltalán az volt, sok
erős drogos is megirigyelte volna.
- Ugh... !
Valaki szabályosan lepattant a megint
elmélázó fiúról. Mikor a látása fókuszálódott, egy hatalmas sárkány acsargott
rá, és épp lendítette volna felé az egyik kardot, amit az egyik bal kezében
tartott.
- Au... Ki tette ide ezt a szekrényt?
Egy pislogás, és a sárkány helyén már
egy szőke, szemüveges fiú ült, aki a sárga gallérja szerint gólya volt. A
könyvei szétszóródva, a szemüvege félreállt, ő maga pedig enyhén nevetséges
pózban ült, miközben az orrát dörgölte. Mikor felnézett, csak akkor jött rá,
hogy az a szekrény él és lélegzik.
- Jaj... B-bocsáss meg senpai!
Matsui felhúzta a földről a
kölyökgólya képű fiút, és még a könyveit is összeszedte, mielőtt vállba
veregette, és tovább indult volna.
- E-elnézést a késésért, Osu-san!
Osu-san, ahogy a diákjai nevezték,
egy 60 év körüli veterán volt a tanárok között, aki tisztességben megőszült
már. Ha beszélt is néha, csak a hangját lehetett hallani, mert a száját nem
lehetett látni a bajuszától. Most is csak felnézett a fiúra a szemüvege fölött,
majd intett, hogy leülhet. Nagyjából 8 perc késés, és a furcsa hallucinációk
után Matsui inkább kerülte a szemkontaktust, de ha csak a padoknál ülő alakokra
nézett a szeme sarkából, nem egészen azokat az embereket látta, akiket kellett volna,
így leült, és addig pislogott, amíg ki nem tisztult a kép.
- Kezdek megzakkanni...
Ez volt az egyetlen óra, amire mindig
odafigyelt, mivel nem csak a történelem volt a kedvenc tantárgya, hanem a
tetejébe még a tanáruk is érdekesen adta elő. Persze iskola után még megnézette
magát az iskolaorvossal.
- Én nem látok semmi rendelleneset.
Ennyit állapított meg Fubuki Yuuca,
az iskolaorvos, miután tüzetesebben megvizsgálta a fiút.
- Az is igaz, hogy csak ebédidőben
kezdődött, addig nem volt bajom.
- Pontosan miket látsz?
Matsui kicsit szabódva válaszolt
csak.
- Az igazság az, hogy úgysem hinné el
nekem...
- Tégy próbára!
A kedves nő unszolására végül csak
összeszedte magát.
- Például, mikor ide beléptem, az
első dolog, amit láttam, egy porcelánbaba volt, amolyan fodros ruhácskában...
Na erre nézett csak igazán nagyot a
doktornő, de hirtelen egy kártyalapot tartott a meglepett fiú orra elé.
- Valami ilyesmit?
- Nightmare doll Alice? I-igen...
Mintha ő lett volna...
Erre emez jót nevetett.
- Akkor meg kell állapítsam, hogy
súlyos kétoldali Vanguarditisben szenvedsz!
Matsui nem is akarta firtatni a
dolgot, mert a fiatal nő láthatóan nem vette komolyan. Hamar elnézést is kért a
zavarásért, és távozott. Persze az, hogy az orvos nem hitt neki, nem volt
egészen igaz, mert ő maga is elindult valahova.
- Yo, Kimoshita!
Matsui már meg sem lepődött, mikor
megfordulva egy jókora robotot látott az ismerős hang gazdája helyett.
- Üdv, Tatsuyama!
- Mondtam már, hogy szólíts
Chiakinak! Osztálytársak vagyunk, nem?
- Ez igaz...
- Szóval, merre jártál?
- Benéztem az orvoshoz. Nem éreztem
túl jól magam.
- Aha...
Chiakinak persze feltűnt a pakli, ami
a beszélgetőtársa zsebéből kikandikált.
- Szóval csak rávett?
- Még én sem tudom. Azt mondta
gondoljam át.
- Szerintem már vár rád, és azt is
tudom, hol.
- Én nem tudom...
- Ugyan már, gyakorlatilag ott élek,
gyere!
- Ha te mondod...
És mivel így mar esélye sem volt
megszökni, kénytelen-kelletlen, Matsui követte Chiakit.
- Szóval mi is ez a PC?
- Kaptál térképet is?
- Aha.
- Akkor tudd: a PC valójában PlayCornert
jelent. A környék diákságának java ott tölti a délutánt.
Miközben Chiaki nagy lelkesen mesélt,
Matsui csak mosolygott. Azt tudta, hogy nagy mesélő, és a sok ismeretlen arc
között ő volt az egyetlen, akivel szót értettek.
- Nos, megjöttünk. Kerülj beljebb!
Az előttük lévő fotocellás ajtó
fölötti cégéren ott állt feketén-fehéren: Playcorner - Táblás & Kártyajátékok.
Ahogy beléptek, Chiaki rögtön el is kurjantotta magát.
- Megjöttem!
Kicsik és nagyok egyforma
lelkesedéssel fogadták, és a pénztárnál egy enyhén kakukktojásnak tűnő
szakállas alak integetett feléjük.
- Ez a valami rokonod?
- Egész pontosan Chris, a nagynéném
férje. Jópofa fickó, ha megismered.
Már vette is le a kabátját és
cserélte az ajtó melletti fogason lógó egyen kötények egyikére.
- Itt önkéntesen működik a diákság.
Akin csak a nap végén kötény van, és segített, még ha csak akkor az egyszer is,
kifizetik a munkáját.
- Szóval, ha most a nyakamba
akasztanék egyet, és segítenék, mondjuk raktárt pakolni, akkor...
- Vagy ha nekem segítenél, vagy
kivinnéd a megrendeléseket, bármit.
- Nem hangzik rosszul...
Ekkor pillantották meg Setsunát, aki
a barátnői gyűrűjében, és nem egy nyálcsorgató hódolója elől elhúzódva
beszélgetett. Mikor meglátta Matsuit, széles mosollyal az arcán integetett
neki, és már kelt is fel, hogy elé jöjjön.
- Mégis csak eljöttél?
- Nos... Egy levakarhatatlan lány
mindent megtett érte... Meg aztán, volt erre egy kis dolgom.
Setsuna bólintott, és csak egy
pillantást váltottak Chiakival, aki bólintott, és már dobott is egy paklit a
dobozával együtt a lánynak.
- Hát ez?
- Ez az oktató pakli. Na gyere!
Épp szabad volt az egyik asztal. A
játéktér nem volt valami bonyolult: egy kék es öt sárga mágikus kör, egy mező
"Deck", egy "Drop" és egy "Damage" felirattal, és
a két térfél között is egy terjedelmesebb, ellipszis formájú rész.
- Jó, akkor kezdjünk az alapoktól!
Kezdésnek mindketten leteszünk egy Grade 0-s lapot a Vanguard körre,
lefordítva, majd a megkevert paklinkat a Deck mezőre, és felhúzzuk az első öt
lapunkat.
Eddig nem volt bonyolult, és Matsui
szó nélkül babrált a Royal Paladin paklival, amit kölcsön kapott.
- A lényeg, hogy a grade 1, 2, és
3-as lapok nagyjából egy fajta egyensúlyban legyenek. Ha van olyan lap, amire
úgy érzed, nincs szükséged, csak keverd vissza a pakliba, és húzz másikat!
A fiú csak bólogatott, és megvonta a
vállát.
- Nekem jó így.
- Remek! Akkor hunyd le szemed, és
képzeld magad elé a következőt!
Bár tartott egy újabb hallucináló
rohamtól, azért Matsui követte a lány példáját, és megint azon a mesés tájon
találta magát, egy kolosszális hegy tetején, az asztal pedig egy kőoltárrá vált
előtte.
- Egy távoli, Cray nevű bolygón
találod magad, egy világon, ami sokban hasonlít a miénkhez.
- Aha... Szóval így hívják ezt a helyet?
Setsuna meghallotta ezt ugyan, de egy
sejtelmes mosolyon kívül nem reagálta le.
- Ezt a világot, ahogy a miénket is,
intelligens lények lakják, akik állandó háborúban állnak egymással. Mint olyan,
pusztán szellemek vagyunk ebben a világban, de rendelkezünk két képességgel.
Most már mindketten kinyitották a
szemüket, és a fiú csak most vette észre, hogy kört állnak körülöttük a
többiek, akik eddig a boltban tartózkodtak.
- R-Remek... Már közönségünk is
van...
Nem is az zavarta igazán, hogy ilyen
sokan lettek, hanem hogy több osztály-, és évfolyamtársuk is ott volt köztük.
- Lámpaláz?
- Mondhatni...
- Ne törődj velük, csak rám figyelj!
- Megpróbálok...
Setsuna bíztató mosolyára végre
megjött a fiú bátorsága is.
- Szóval,ez a két képesség a Ride és
a Call. A call segítségével magadhoz hívhatod a te oldaladon álló harcosokat,
hogy érted harcoljanak. Ezt már akkor megteszed, mikor kihúzod az első öt
lapodat.
- Aha...
- A ride segítségével pedig
megszállhatod az egyik harcos testét, ezzel Vanguarddá válva, és vezetheted a
csapataidat.
Ekkor ötlött fel végre Mtsuiban, hogy
a látomásszerűségben is úgy nevezték: "my Vanguard".
- Így már minden érthető.
- Ennek örülök! Na, hogy a játék
elkezdődjön, Vanguarddá kell válnunk, ez pedig csak úgy megy, ha felfordítjuk a
lefordított lapot, és a jelszó…
- Tudom, már hallottam párszor.
- Helyes! Akkor rajta, ha kész vagy!
Matsui bólintott is. Nagyon hosszú
idő után ez volt az első alkalom, hogy csak ők ketten egy egyedi versengésben
egymásnak feszülhettek. Már fordultak is a lapok, és a jelmondat:
- Stand up,
Vanguard!
