Nem Játék 4.

IV.

Szabadon

Másnap reggel a társaság összeszedte a dolgait, amijük csak volt még így a káosz közepette, és nekidurálták magukat, hogy kilépjenek a pince eddigi viszonylagos biztonságából. Arma haladt elöl, és biztos léptekkel vezette a többieket, míg Meiya alkotta az utóvédet.

- Van egy kb. akkora rés egy ablakon, amin mind kiférünk, de csak halkan, vili?

Mind némán bólogattak, és követték az étterem romjai közé, ahol az egyik bedeszkázott ablakot majdnem teljesen felfeszegették kívülről. Valaki nagyon be akarhatott jutni, de látszólag sikertelenül, és inkább tovább állt onnan. A rés ami így keletkezett, épp akkora volt, hogy mind át tudják tuszkolni magukat rajta némi erőlködés árán.

- Csendben!

Meglepő, de kellemes érzés volt újra a friss levegőn lenni, még ha kicsit nyomott is volt a légkör, és mind szippantottak egy nagyot a reggeli, kicsit még párás, de hűs levegőből.

- Az a félelmetes, hogy ennyire élethű minden ebben a játékban...

Ez a megjegyzés is csak halkan suttogva hangzott el, miközben szép lassan haladtak előre a romos utcán. Még csend volt, a nap épp felkelt, ment a váltás, és egy kis szabad terük akadt, hogy jobban kiismerjék magukat. Gyorsan megidézték a látképet, és így tanácskoztak.

- A legközelebb a keleti kapu esik, tehát arra vesszük az irányt. Onnan irány az erdő.

- Mi lesz, ha a kapunál ellenállásba ütközünk?

- Reménykedjünk, hogy nem így lesz!

Ahogy haladtak végig azon a keskeny kis utcán, ami a legrövidebb út volt az úti céljuk felé, minden pillanatban azért könyörögtek, hogy ne itt érje őket egy rajtaütés. Egy ilyen szűk téren esélyük sem sok lenne, pláne ennyi sérülttel. Irreálisan reális volt az, hogy napokig tartott egy ilyen súlyosságú seb, mint amilyen a csonkolás is, hogy begyógyuljon. Lassan tudtak haladni, mivel a sérültek staminája folyamatosan nagyon alacsony volt, így Arma haladt elöl, Meiya és Arrogantia pedig biztosította a hátvédet.

- Szemeket és füleket nyitva tartani!

Arma minden idegszála pattanásig feszült és minden apró neszre kardot rántott volna. Ilyen volt ez, és bár sosem járt igazi háborúban, az ösztönei uralták minden pillanatban, egy percig sem hagyva lankadni a figyelmét.

- Halljátok?!

Nem is kellett Meiya figyelmeztető kiáltása, mert már messziről lehetett hallani a dobogást, ami egyet jelentett a holtak légiójának közeledésével.

- Ide be!

Egy még füstöt eregető romba bújtak be mind, a füst pedig fojtogató volt ugyan, de mind lebuktak alá, így nem érezték ezt az újabb, ijesztően valósághű hatást.

- Lapuljatok, és csend!

Teljes csend támadt hirtelenjében, és ahogy figyelték a csontvázak vonulását, még a lélegzetüket is visszatartották. Kínosan lassan telt el egy bő perc, és mivel a horda még mindig vonult, Arma jelezte a többieknek, hogy kövessék. Az összedőlt házak romjai között kisebb-nagyobb nyílások támadtak, amiken keresztül egyik házról a másikra tudtak csusszanni teljes csendben. A hatalmas csontváz dübörgő lépteit nem lehetett hallani, így valamelyest nyugodtak maradhattak.

- Tovább, ne álljatok meg!

Arma terelte maga előtt a többieket, időnként jelezve, merre haladjanak, míg ő szakadatlanul az utcát kémlelte, nehogy meglepjék őket, ugyanis nem tudhatták, tudják-e az ellenségeik, hogy ott vannak.

- Na és most?

- Gyorsan mozogjatok, ne csapjatok nagy zajt, és irány a szemközti romház!

Arma volt az első, aki kicsusszant a résen, ami a keresztbe bevezető, jóval szélesebb utcára vezetett. Innen egy hosszú és igen veszélyes menet jött a keleti kapuig, és csak neki volt elég lélekjelenléte, hogy felmérje a helyzetet. Épp a legjobbkor érkezett a derengő reggeli napfénybe, mert egy nagyobb csontváz csoport épp akkor tűnt ki a látókörből, ezzel üresen hagyva az utcát, ha csak átmenetileg is. A csörgő csontok most is visszhangzottak minden felől, de egyelőre tiszta volt a levegő. Intett a többieknek, és azok lassan, de biztosan követték a már romba dőlt szemközti ház maradványai közé, majd itt letelepedtek, hogy szusszanjanak egyet.

- Nagyon lassan haladunk.

- Igen, de meg is figyeltem valamit közben...

Egy újabb raj haladt el tőlük, szinte karnyújtásnyira, így mind hallgattak, és szorosan odalapultak a faltöredékhez, ami mögött rejtőztek. Miután a dobogás elhalkult, Arma folytatta.

- A házakat egyáltalán nem kutatják át, csak az utcán portyáznak, ezért maradtunk eddig biztonságban.

- Eszerint korlátozott a mozgásuk hatásköre.

- Igen, és ha erre nem csak én jöttem rá, akkor biztosan találunk majd más túlélőket is.

Egy bő félórányi szünet után folytatták az útjukat, és továbbra is minden apró jelre fedezékbe ugrottak. Lassú, és kínkeserves menetelés volt ez, futni pedig csak hárman tudtak, ha kellett.

- Baj van...

Az utca hirtelen összeszűkült előttük, és nem volt több menekülési pont sem.

- És most?

- Nincs más hátra, csak előre! Nyomás, és ne nézzetek hátra, bármit is hallotok!

Ezt Arma nem ok nélkül mondta, mert már lehetett is hallani a csörgő hangokat, amiket a páncélba öntözött csontváz lovagok hoztak magukkal, de közben egy pár rohanó láb sebes topogását is lehetett hallani, és hirtelen még hárman csatlakoztak hozzájuk.

- Futás, az egész horda a nyomunkban van!

Erre a felkiáltásra, és a mellettük elrohanó alakok láttán, Arma el is feledkezett a saját parancsáról, és hátrasandított, csak hogy meglássa, ahogy szó szerint egy csontváztenger özönlik utánuk, meglepően gyorsan. Ahogy újra előre nézett, a három alak, Arrogantia ellentmondást nem tűrő hangon kiadott utasítására, a sérültek segítségére sietett, és máris gyorsabban haladtak, de így is gyorsan csökkent a távolság.

- Mozgás! Már csak száz méter!

Persze ekkor már felhangzott a kolosszális boss jellegzetes üvöltése, aki kicsit érthetetlen is volt, mert mégis csak egy csontkollekció volt, igaz a kisebb változatainak gyorsasága is megmagyarázhatatlan volt.

- Ott a kapu!

Valóban, a keleti városkapu épp előttük felbukkant, és már csak egy kőhajításnyira voltak tőle, Arma pedig meggondolta magát, előre rohant, és intett a többieknek, hogy amennyire tudják, kövessék. Ahogy a kapuhoz ért, azonnal elvágta a felvonóhidat tartó köteleket, ezzel szabad utat nyitva a többieknek.

- Nyomás, én is máris megyek!

Azonban egy pár csontváz túl közel került, így oda kellett ugorjon, megakadályozni a támadást, és fedezni a többiek kijutását. Hárman egy ellen nem sok esélye volt, de hirtelen egy nyíl fúródott az egyik ellenfele koponyájába, amitől aztán össze is rogyott, és mire kettőt pillantott, egy fekete ruhás, a szemébe húzott kapucnijú alak rohant el mellett szélsebesen, akinek a feje fölött, mintha a Raven nevet olvasta volna ki, de ideje nem volt töprengeni ezen. Hamar legyűrte a támadóit, és mikor meglátta felé rohanni a hatalmas szörnyeteget, egy pillanatra tanácstalanul töprengett, mitévő legyen, mert félő volt, hogy kifelé még követhetik, de ahogy felpillantott, meglátta, hogy a felvonóhídon kívül egy hatalmas, acél rácsos kapu is szolgál a város bejáratainak elzárására. Egy hirtelen jött gondolattal lesújtott a láncra, ami a szerkezetet a helyén tartotta, erre az egy pillanatig feszült, majd a láncszem mindkét szára elpattant, és a rács félelmetes sebességgel indult meg lefelé.

- Nesztek, ti rohadékok!

Egy bátor vetődéssel éppen sikerült kijutnia, mielőtt a több tonnás súlyú rács lezuhant, maga alá gyűrve nem egy csontvázat, és megfékezve a kolosszust, ami egyszerűen lepattant róla. Az ismerős zöld villanás és hanghatás jelezte, hogy ennek a kalandnak is volt haszna.

- Mind megvagytok?

Amikor utolérte a többieket, azok már valamivel nyugodtabban ültek a földön, vagy fatörzseken, mintha legalább is otthon a parkban tennék ezt, holott itt is ólálkodtak szörnyek. Talán a tudat, hogy megszabadultak egy sokkalta veszélyesebb ellenségtől, hatott rájuk ilyen megnyugtatóan.

- Megvagyunk, épen, és amennyire lehet, egészségesen.

Arrogantia rövid helyzetjelentése megnyugtatta Armát is. Szerencséjükre a szörnyek nem voltak olyan okosak, hogy megpróbáljanak a hátukba kerülni, így szerencsésen kijutottak mind. A horda persze közel sem látszott akkorának, mint a minap, amit az megmagyarázott, hogy hárommal többen lettek.

- És ti? Hogy kerültetek közénk?

Két viking külsejű törpe és egy karcsú fiatal nő, valamiért igen ismerősnek tűntek Armának, és amikor a lány megszólalt, könnyen rá is jött, miért.

- Elszakadtunk a többiektől, mikor megtámadtak minket.

- Shirayuki?

Hát persze, az élénk vörös hajú, zöld szemű fiatal nő Greg egyik társa volt, míg a két törpe a hétfős csapat két tagjaként azonosította magát. Persze nem volt értelme faggatni őket, mert egyikük sem tudta, mi van a legidősebb bajtársukkal. Ezek után megtörténtek a bemutatkozások, és Arma végre Arrogantia és Meiya felé fordította a figyelmét.

- Raven hol van?

- Raven? Nem láttuk még nyomát sem.

- Én láttam a kapunál. Segített is, de aztán szem elől tévesztettem.

- Fura egy figura...

Az, hogy Raven feltűnt a kapunál, viszont azt jelezte, hogy ő is egy darabban kijutott, és most valahol az őket körülvevő erdőben rejtőzködik. Shirayuki elmondásából az kiderült, hogy még jó pár kisebb-nagyobb csoport indult neki, hogy szerencsét próbáljanak, és mind egy időben, hogy ezzel is széthúzzák a horda erőit. A többség a déli kapu felé indult el, és meg is beszélték, hogy egy nagyobb tisztáson keresnek menedéket, ahol nem olyan könnyű meglepni őket.

- Na de hogy kommunikáltatok?

- Nagyjából tegnap reggel óta él a közös Chat, és egyre több felől jönnek az üzenetek, és tervezgetnek.

- Tehát van menekülési terv, és nem csak mi húzódtunk fedezékbe.

Arrogantia mélyen eltöprengve emelte a kezét az állához, majd némi tűnődés után Armához fordult.

- Mit mondasz, mi legyen?

- Miért tőlem kérded?

- Talán azért, mert neked már van némi tapasztalatod mások vezetésében.

Tény volt, hogy Arma az eddig együtt töltött időben sokat mesélt magáról az általában elég hallgatag lánynak, és most minden tekintet felé is fordult.

- Meiya!

A szóban forgó lány meg is idézte a tájat a Clear Vision segítségével, és hamarosan fel is fedeztek egy lehetséges mezőt, amit egyelőre pipacsok borítottak.

- Ez lesz az. Shirayuki, téged már ismernek, üzenj a közösbe! Tudasd, hogy mi oda tartunk!

- Rendben!

Némi pihenő után indultak végül el, és mind éles szemmel vizslatták a környező fákat, és bokrokat, de szerencsére semmi nyoma ellenségnek. A fák törzse olyan volt, mint a Nyírfáé, igen magasra nőttek, a lombjuk sűrű, komoly, zárt lombkoronát alkotott, így az aljnövényzet elég gyér volt, néha egy kisebb-nagyobb bozótos tarkította, de javarészt páfrányok és zsurlók alkották a vegetációt.

- Eszem megáll... Mint egy igazi erdőben.

- Az... Elég más, mint a Gaia kimondottan mesebelinek szánt erdői, a lehetetlen formájú fákkal és éjszakai sötétségével.

- Szerintetek miért nincsenek szörnyek?

- A fene se tudja, lehet, hogy még nem éledtek fel.

Hamarosan Shirayuki jelentette is, hogy mindenki, aki csak a városban tartózkodott, megkapta az üzenetet, és igyekeznek majd minél hamarabb csatlakozni. A néha jelző chaten kívül azonban teljes volt a csend, mintha egy légüres térben sétálnának, még csak utalás sem volt semmilyen más, akár virtuális életre.

- Szinte már ijesztő ez a csend...

- Az, de volna egy elképzelésem, miért.

- Halljuk!

- Ha belegondoltok, a játék valószínűleg csak most építi magát. A várost már befejezte, benne a szörnyekkel, és lépett tovább az erdőre, ami még csak félkész.

- Tehát, lehet, hogy most még nincsenek szörnyek, de holnap reggelre már lehet, hogy lesznek?

- Pontosan, épp ezért kell haladnunk!

Mind szó nélkül követték Armát, aki magabiztosnak tűnő léptekkel ment előre, miközben az egyik keze folyton a hátán keresztbe vetett rúnakard markolatára tapadt. Ő maga sem volt teljesen biztos, hogy az elmélete megáll-e, ezért minduntalan megállt, fülelt, és csak óvatosan haladt tovább. Hirtelen aztán megállt, és a többieknek is intett, hogy kövessék a példáját, hallgatózott, majd hirtelen megzördült egy bokor szinte egy lépésnyire tőle, és egy jókora, fehér szőrű farkas ugrott elő, egyenesen a torkának esve.

- Segítsetek neki!

- De hogyan? Nem látom, melyik épp melyik!

A dulakodás közben a két tusakodó fél jókora port kavart fel, és nem bírtak egymással, mindegy, mennyire erőlködtek, erre hirtelen megint megzördült a bokor, és egy pár ember lépett elő közülük, méghozzá játékosok, és az elöl érkező női alak, aki mellesleg elf papnő volt, egy gyógyító, méghozzá a nemesebb fajtából, nemes tartású, valószínűleg a valóságban is épp ennyire méltóságteljes, idősebb nő odaugrott a farkashoz és egyszerűen nyakon ragadta, majd lerántotta Armáról.

- Nyugi, Luala, ők velünk vannak!

Az eddig tébolyultan acsargó fenevad hirtelen megszelídült ezekre a szavakra, és mindenki más nem kis meglepetésére pillanatokon belül ember, jobban mondva, Elf alakot öltött.

- Egy druida...

- Van isten!

Szóban forgó druidánk aránylag elég alacsony volt, kissé rongyos ruházata nem is annyira egy druida, mint inkább egy sámán külsejét kölcsönözte neki, a vörös hímzés a köpenyén az indián írásjeleket idézte, a nyakában farkasfogakból készült nyakláncot viselt, a fején pedig a totemállata koponyáját, a derekát erős bőröv fogta körül, a lábai mezítlábasak, a haja kékes színű, a szemei világító sárgák, macskaszerű pupillákkal, és igen vadul villogtak. Mikor megszólalt, elég kappanhangon beszélt.

- Reméltem is, hogy csak a szimatom csal veletek kapcsolatban!

- Nos, a megtévesztő szagok első sorban annak köszönhetőek, hogy az elmúlt napokat egy pincében töltöttük.

- Nem!

Megrázta a fejét, amire csak úgy zörögtek a kis gyöngyök a ruháján, és a hajában is, ami tipikusan a druidák egyik szokása volt, mármint, hogy mindenféle csecsebecsével teleaggatták magukat.

- Én a halál szagát éreztem. Átható hullaszagot, amitől azonnal gyanússá váltatok.

- Na de...

Arma tekintete azonnal Arrogantia felé fordult, aki megcsóválta a fejét, és elkezdte levenni a kiegészítőit, miközben zsörtölődve morgott maga elé.

- Kell ezeknek minden hülyeséget észrevenni?

Mikor aztán lekerült a maszk is, Armát, és fura mód Meiyát kivéve, mindenki alaposan ledöbbent.

- E-Egy Banshee?

- Igen, az, ha gondod van vele, most szólj!

- Na de...

Az idősebb elf nő kért hirtelen szót kézfeltartással.

- Úgy vélem, hogy nincs okunk bizalmatlannak lenni Arrogantiával kapcsolatban, elvégre eddig segített titeket, nem igaz?

Bár tétován, de a sérültek bólogattak, Arma és Meiya pedig mosolyogva néztek össze, ami arra volt utalás, hogy a lány is tudott erről a titokról. Később persze ki is derült, hogy mikor aludni látszott, javarészt inkább hallgatózott, aminek köszönhetően sok mindent tudott a társairól, amit sosem gondolták volna, hogy egyszer kiderül.

- Nos, ha már összegyűltünk, akkor akár tovább is indulhatnánk.

Az idősebb nő a Hollywind nevet viselte, nemes megjelenése majdnem fehér hajával és látható ráncaival együtt azt a benyomást keltette, hogy még elf létére is ősöreg.

- Hollywind, te... Vagyis, ön vezeti a társulatot?

Hollywind és Luala társasága egyre szaporodott, és Arma ezen kérdésére végre mindenki figyelme elterelődött Arrogantiáról, aki most mélyen a szemére húzta a csuklyáját.

- Nyugodtan tegeződhetünk, kedves Arma, nem vagyok én olyan öreg... Szegény nagyanyám 113 évet megélt, én meg még 71 is alig vagyok meg.

Meg is veregette a ruháját, ami portól és hamutól bőven koszos volt, és most jókora porfelleget eresztett szabadjára.

- Mellesleg itt épp olyan fürge vagyok, mint ti, úgyhogy kezeljük egymást teljesen természetesen!

- Ha.. Gondolod...

Az eddig sem épp szerény társaság ilyen módon több mint 30 főre duzzadt, és együtt indultak tovább. Az újonnan csatlakozott társaság is egyet értett abban, hogy Arma és a térképet képletesen magánál hordó Meiya vezessék őket, így nagyjából egy bő órával később meg is érkeztek a pipacsos rétre, ahol igen kellemes meglepetésként már kisebb tömeg várta őket.

- Te jó isten!

- Na, ezt már nevezem!

Vagy százan voltak, mind pihegtek, de rendben voltak, és volt, aki már a fegyvereit készítgette, hogy visszamenjen a városba rendet rakni. Ami a legjobban meglepte a társaságot, hogy Raven volt az, aki dirigált a többieknek, akik rögtönzött szállásokat építgettek, tűzrakáshoz készültek elő, mivel kevés volt a gyógyító, sok helyen más osztályokból segítettek be a sebesültek ápolásában, egy szóval olyanok voltak, mint egy vert had, akik a visszavágásra készülnek.

- Ez meglepő...

- Az, de kellemes meglepetés.

Vagy százan voltak ott a mezőn, és mindenkinek volt valami elfoglaltsága, de mikor Raven észrevette a közelgőket, azonnal intett egy kisebb csapatnak, hogy segítsenek a sérülteknek. Arma egyenesen az íjával a vállán járkáló alakhoz baktatott, hogy beszéljen vele, de emez inkább megfordult, és ment a maga dolgára, vagy legalább is így tűnt.

- Raven!

Hiába is kiáltott utána, nem is méltatta válaszra. Miután mind megkapták a nekik szánt szállásukat, Arma is hamar kerített végre egy neki való fegyvert, és a nemrég megszerzett pontjait természetesen a kétkezes fegyverekre osztotta. Végre kint voltak a vízből, ha csak átmenetileg is, így legközelebbi társai, Meiya és Arrogantia is letelepedett mellé, de hamar csatlakozott Luala és Hollywind is, akik láthatóan érdeklődtek a társaság beszélgetése iránt, de Shirayuki is nem messze ült tőlük, így hallhatta őket.

- Azt hallottam, nagyjából 160 főt számlálunk, ebből 100, aki harcképes is, de minden emberre szükségünk lesz, ha be akarjuk venni a várost.

- Elég jól mérték fel a létszámot.

- Igen, ezt parancsba is kapták.

- De ki engedte meg Ravennek, hogy parancsolgasson?

Arma vállat vont, majd folytatta.

- Azt hallottam, hogy az elmúlt két napot és éjszakát kint töltötte a városban, hogy felmérje az ellenséges erőket, és ő volt, aki kitervelte azt is, hogy dél felé próbáljanak kitörni. Arra persze nem számíthatott, hogy ott meg az íjászokat állítják hadrendbe a kapunál.

- Mindenre ő sem gondolhatott.

- Állítólag 20-25 embert vesztettek, de ez a csapat együtt verekedte ki magát a kapun, és be is zárták maguk mögött.

- Ahogy mi is...

- Igen, így csak két kapu maradt használható, de azok, ahogy a másik kettő, kettős kapuk, egy rácsos kapuval, és egy felvonóhíddal.

Mind tudták, ez mit jelent: valakinek ki kell nyissa az egyik kaput, hogy bejuthassanak. Este, mikor besötétedett, tüzeket gyújtottak, és akinek nem volt fontos a hamarosan kezdődő stratégiai megbeszélés, azok letelepedtek a saját kis tüzük mellé, és beszélgettek. Akiknek érdeke volt mindent tudni, mint például Armának és társainak, mind középen gyülekeztek és egy idősebb játékos, a maga 31. Szintjével a legerősebb, felvázolta a várost nagy vonalakban a többiek elé, és sorolta, amit biztosan tudott.

- Ha minden igaz, három napra van még szükségünk, hogy mindenki teljesen harcképes legyen. Ha ez megtörténik, mindenképpen megostromoljuk a várost.

- Na jó, de nincsenek ostromfegyvereink, vagy ilyesmi!

Az elmés megszólalásra a RedBart nevű figura megcsóválta a fejét, majd folytatta.

- Tény, hogy nem rendelkezünk nagyobb fegyverekkel, mint a kard, a tőr, az íj, és a varázslat, de ezeket is fel tudjuk használni. Kezeket fel, ki tudja milyen erős a Boss?

Arma jelentkezett is, hisz neki és Meiyának volt lehetősége a behemót szeme közé nézni.

- Lv 28, 28000 hp, amennyire emlékszünk.

- Rendben, esetleg valami megfigyelés?

- Azt biztosra tudjuk, hogy a fény az összesnek gyengéje, és hogy nem olyan megállíthatatlan, mint amilyennek látszik.

- Pontosabban?

- A rácsos kapu simán megfékezte. Erre építve, ha sikerülne elkülöníteni a hordától...

Arma egy gallyal a földre rajzolt alaprajzba egy kisebb kört karcolt.

- Ha be tudnánk keríteni egy fallal, ami elég erős, hogy bent tartsa, több esélyünk lenne, mintha közben a hordát is kordában kellene tartani.

Ebben mind egyet értettek, de RedBart a fejét vakarta.

- Na jó, de hogy kerítjük el? Honnan veszünk egy rácsos kapukból álló kerítést?

- Nem kell túlbonyolítani. Nyilván van olyan mágus, aki képes egy nagyobb falat emelni egy adott területen.

Erre Luala jelentkezett, és szót is kapott.

- Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek elég nagyot létrehozni, de egy Tövises indákból álló fal is megteszi?

- Tökéletes. Mekkora hatósugárban beszélgetünk?

- Egyelőre 19. Szintű vagyok, így a hatóköre nagyjából ekkora...

És az iménti kör közepére egy harmad akkora sugarú kör került.

- Ez nem sok...

- De működhet, ha a mágusaink is besegítenek egy kicsit, nem igaz?

Meiya és társai kérdő tekintete főleg arra utalt, hogy mégis mekkora területre lenne szükség, ami még a fő szószólókat is elgondolkodtatta, míg végül Raven, aki eddig teljes csendben állt a háttérben egy fának támaszkodva, meg nem szólalt.

- A főtéren lenne a legalkalmasabb csapdába ejteni. Ott bőségesen van nyílt terep, hogy arénává alakítsátok.

Meiya azonnal meg is értette a lényeget, és megidézte a város látképét, amennyire csak lehetséges volt.

- A főtér nagyjából 2300 négyzetméter, szabályos kör alakú, a közepén egy díszkút, szoborral.

- Aham...

Meiya fejben próbált számolgatni, de Arrogantia már tudta is a választ.

- Ez alapján még három mágusra van szükség, hogy ki tudják terjeszteni a hatókört.

Csontos kezével most Meiyára, és két másik lányra mutatott, akik aránylag elég magas szintűek voltak, 21, 23, és 24-el.

- Jó, ez is tisztázva. A többi mágusra is szükségünk lesz, mint támogatóra, és a gyógyítóknak is állandóan résen kell lenniük, így minden lehetséges erőforrásunkat át kell csoportosítanunk.

A tanácskozás még egy órán át tartott, és sok apró részletet terveztek meg pontosan, köztük a városba való bejutást magát. Mikor minden elcsendesedett, Arma megkereste Arrogantiát, aki a még parázsló tűz mellett ücsörgött, és a csillagokat nézte.

- Eszerint még az élőholtak is szoktak álmodozni?

- Néha igen...

Fura mód Arrogantia sokkal barátságosabb volt, mint mikor először találkoztak, és ebben talán az is segített, hogy nem kellett már álarc mögé rejtőznie többet. Arma előhúzta a Rúnákkal tarkított, csinos kis kardot, aminek a pengéje enyhén íves volt, a markolata pedig kristályból, és átnyújtotta az eredeti gazdájának.

- Gondoltam, ezt visszaadom.

- Nekem ugyan nem kell. Mire mennék vele?

- A tiéd, nem? Akkor vedd vissza!

- Nézd, csak szórakozásból vettem meg egy barátomtól, mert szüksége volt egy kis pénzre, ennyi az egész. Az sem érdekel, ha eladod valakinek.

- Nem tudtam, hogy van a játékban kereskedésre lehetőség.

- Még a PvP aréna megnyitásakor tették bele kísérleti jelleggel.

Egy kis hallgatás után szólalt meg megint a lány.

- Mondd meg őszintén, miért állsz ki mellettem minden helyzetben?

- Nem értem a kérdést.

- Nem viccelek! Ma is, mikor kiderült, mi vagyok és ki vagyok, akkor is, láttam mennyire taszít másokat a külsőm. Nem is hiszem, hogy rajtam kívül bárki más is ebbe a fajba tartozna.

- Igazság szerint nincs semmi különösebb oka.

Arma egy fűszállal játszadozott.

- Csak annyi, hogy a csapattársak ki kell álljanak egymás mellett, másként oda a csapatszellem.

- Te komolyan el is hiszed, amit mondasz?

- Miért ne? Mármint, te magad is mondtad, én tudom milyen az, ha nem egymagam harcolok egy célért, hanem barátok között.

Egy kis hallgatás után megint Arrogantia szólalt meg.

- Hagyj most már magamra, jó?

- Persze... Jó éjt!

Mikor aztán magára maradt, a lány kis ideig még bámulta az újra felizzó tüzet, és csak a fejét csóválta meg végül. Azon az estén ő is lehunyta a szemeit, és próbált nem gondolni semmire, még ha aludni nem is volt képes.

Valamivel odébb, miközben Arma épp a saját kuckójába tartott, észrevette Ravent, aki még mindig a tüzét piszkálgatta, hogy ne aludjon még ki. Gondolt egyet, és egészen közel lopózott, hogy még véletlenül se tudjon meglógni előle. Nyilván észrevette a közeledését, mert mikor egészen közel ért és épp szólni akart, hirtelen elébe vágott.

- Ülj le!

Jobb ötlete nem lévén, követte hát a szabályos parancsot.

- Nagyon beszélni akartál, hát halljuk!

Ez egyenes beszéd volt, így Arma némi töprengés után a tárgyra tért végre.

- Hová tűntél a minap?

- Gondoltam, egyedül megkísérelek kiszökni a városból.

- És mi változtatta meg a terveidet?

- A tény, hogy nem volt hová.

Ez is igazolta Arma gyanúját, miszerint a játék folyamatosan építette fel magát.

- És a kapunál?

- Hárman voltak egy ellen, nem nézhettem tétlenül.

Bár nem volt épp beszédes, Raven pontosan annyi információt adott ki a tetteiről, amennyi elég volt, hogy mindenki tudja, amit tett, ha nem is első szándékból, mégis a többiek megsegítésére tette. Napokig járta a várost, tetőkön ugrálva, az árnyak között bujkálva, kutatva a többi túlélőt, szervezve a szökést, lelket és tettvágyat öntve mindenkibe. Ha akaratlanul is, de hősiesen viselkedett, és cserébe nem várt el semmit, csak nyugalmat. Egy idő után aztán nem mondott többet semmit, csak lehunyta a szemeit, ezzel is jelezve, hogy nem kíván többet mondani, így Arma is visszatért a saját kis kuckójába, és eltette magát másnapra.

Szelíd Hullámok boldogsága 2.

II.

A filmes szakkör és az elnöke

Bent a ház maga épp olyan takaros volt, mint kívül. Szorgos kezek munkája szépen rendben tartott mindent, és az egész lakórészt a vacsora isteni illata járta be. Ushio az anyukájának segédkezett, én pedig egyedül maradtam a nappaliban a családfővel, Okazaki Tomoyával. Meg kell valljam, nem volt egyszerű a helyzetem, ez a jól megtermett, a negyedik, x-et taposó férfi épp olyan éles szemmel vizslatott engem, mint az apósa azon a délutánon.

- É-Én..

- Ne is mondj semmit! Hallottam híreteket.

- M-Mégis mit hallott rólam?

- Épp eleget! Andalgunk a cseresznyefák alatt a dombra vezető úton, mi?

- Már nem azért, de az nem tilos, vagy igen?

Felvonta a szemöldökét, de látva, hogy kezd elpárologni a bátortalanságom, kicsivel barátságosabban folytatta.

- Találkoztál az apósommal, igaz?

- Na igen... Elég... Félelmetes jelenség...

- Ne is bánkódj miatta! Kenyérre lehet kenni, ha arról van szó.

- Nekem nem úgy tűnt..

- De csak mert az unokájáról van szó. Még a saját lányánál is jobban félti.

Ha belegondolok, ebben volt logika, elvégre a leányára, értsd Ushio édesanyjára, már a férje volt hivatott gondot viselni. Maga Nagisa-san, a maga karcsú, még szinte kamaszokat is megszégyenítő alkatával, ránctalan, üde, fiatalos arcával, hosszú, barna hajával, ami alig maradt el a lányáétól, csak feltűzve hordta, és melegséget, szeretetet sugárzó tekintetével világosan látható módon rokona volt a hasonló külsővel megáldott gimnazista lánynak. Tomoya-san ellenben egy igen keménykötésű, határozott megjelenésű, markáns, férfias jelenség volt, akin látszott, hogy nem ülőmunkával keresi meg a kenyerét.

- Megjöttem!

Az ajtó szabályosan kivágódott, egy pár cipő kis híján berepült a nappaliba, és egy villám sebességével egy kisebb alak suhant hátra a hálószobák irányába.

- Toshi, mit mondtam neked erről?

Apja kissé kemény hangvételű megjegyzésére egy borzas fejű kiskamasz kobakja bukkant elő a sarkon.

- Muszáj?

- Ne kelljen folyton nekem és anyádnak pakolni utánad!

Azt elmondhatom, hogy a család tagjai egyértelműen hasonlítottak egymásra, és ez a kisebbik gyermek esetében sem volt másként. Toshi, ahogy az apja nevezte, egy nagyjából 12 éves fiúcska volt, aki viszont már most simán leette volna a kását a nővére fejéről is, és le sem tagadhatta, hogy Tomoya-sannal áll rokonságban.

- Jó-jó.

És visszabaktatott, hogy elpakolja maga után a dolgait, amiket nyilván alaposan széthagyott, na de melyik kora béli fiú nem dob el minden mást, mikor végre megérzi az otthon melegét?

- Megállj, te! Mutatkozz be a vendégünknek, ha már itt vagy!

Toshi megállt, felém fordult, egy darabig méregetett engem is, és a mellettem álló járművemet is, majd meghajolva folytatta.

- Okazaki Toshiro, örvendek!

- Szintúgy. Én Isashima Yousuke lennék.

És még kezet is szorítottunk erre, ő pedig huncut mosollyal ült le körünkben.

- Szóval, te olyan... Kripli vagy?

- Toshi!.

- Ne, nem érdekes, Tomoya-san! Valahol reális ez a jelző.

- Jó, de akkor sem kellene így mondja.

- Mondom, nem érdekes. Megkaptam ezt már épp elég embertől, akik nagyon is bántó célzattal mondták.

Megpróbáltam magamba fojtani azt az undort, amit akkor éreztem, amikor valaki így nevezett, mert éreztem, hogy ez a fiú csak jobb híján mondta ezt. Nem is igazán volt okom haragudni rá, hisz alig ismertük egymást.

- Fiúk, asztalhoz!

A hívó szóra mindkét beszélgetőtársam azonnal pattant, és segíteni akartak nekem, de visszautasítottam.

- Nem vagyok teljesen magatehetetlen. Valahogy le is másztam belőle, nem igaz?

Hogy értsétek, a lábaim nem voltak teljesen használhatatlanok, csak épp nem tudtam irányítani őket. Ha fel tudtam húzni magam álló helyzetbe, akkor meg tudtam maradni úgy is egy darabig, csak épp járni nem tudtam. Így hát felkapaszkodtam a székembe, de a bejárati ajtó felé indultam el.

- Te meg hová mész?

- Haza... Nem akarok zavarni.

- Ugyan, menj már! Neked is terítve van, nem igaz, lányok?

- De bizony!

Ushio egy kéztörlőbe törölgette a kezét, és már hárman tessékeltek befelé az egyben étkezőként is szolgáló konyhába. A ház maga tágasabb volt, mint azt kívülről sejteni lehetett.

- Itadakimasu!

Megvallom, zavartan ültem csupán a szépen megterített asztalnál, mert nem volt pofám belekezdeni az amúgy mesésen illatozó ételbe, amit elém tálaltak.

- Na, mire vársz még? Egyél csak!

- Én nem...

- Ushio volt ma a fűszerek nagymestere, úgyhogy minden ízletes rész az ő keze munkáját dícséri.

Nagisa-san kicsit már túlzásnak ható dicsérete kis pírt csalt a szóban forgó lány arcára, de egy szóval sem tiltakozott. Persze azt tudtam, hogy a munka oroszlánrésze ettől az anyukájára maradt, de mint tanuló szakács nyilván ezt is meg kellett tanulja, mielőtt idővel egyedül nekiállna egy teljes menüt összeállítani.

- Akkor... Ha nem bánják...

És kicsit szégyenkezve ugyan, elvégre eszemben sem volt meghívatni magam, hozzákezdtem, de hamar azon kaptam magam, hogy már másodszor kérek repetát, és Toshi, aki épp mellettem ült csak mosolyogva csóválta a fejét, és halkan megjegyezte:

- Ahhoz képest, hogy nem is akartál belekóstolni...

Persze azonnal nagyot nyeltem, majdnem meg is fulladtam, és szégyellősen lesütöttem a szemem.

- Sajnálom... Azt hiszem, a házi ízek teszik... Rég nem volt már lehetőségem...

- Semmi baj, senki sem sajnálja. Toshi-kun pedig nem kötekedik igaz fiam?

Toshi persze sűrűn bólogatott az anyukája nyomatékos kérdő parancsára.

Majdnem nyolc óra volt, mikor végre megint az Okazaki ház ajtaján kívül találtam magam, és próbáltam volna minél rövidebb úton elhúzni a csíkot.

- Várj, elkísérlek!

Ushio persze már vette a kardigánját, és jött utánam, így nem úsztam meg a társaságot.

- Igazán nem fontos velem jönnöd. Hazatalálok egyedül is.

- Tudom, hisz nem laktok messze innen. A nagybátyádnál laksz, igaz?

- Igen.

Éreztem, hogy szíve szerint rákérdezne, így gondoltam, elébe megyek.

- 8 éves voltam, és egy autóbalesetben történt.

- De én nem...

- Tudom, hogy előbb, vagy utóbb rákérdeznél, így inkább jobb, ha most megtudod.

- Oh...

Innentől kezdve meg sem szólaltunk, amíg el nem értünk végre az otthonom bejáratáig.

- Nos, most én hagylak itt téged.

- Rendben... Akkor holnap találkozunk?

- Persze, miért ne!

Még visszafordultam az ajtóban, hogy végre mosolyogni próbáljak, és elköszönjek.

- Jó éjt! Vigyázz magadra hazafelé!

- Jó éjt!

Épp olyan gyermetegen integetett, mint délután is, én pedig lassan behajtottam az ajtót magam mögött.

Bevallom őszintén, azon az éjszakán nem tudtam egy könnyen elaludni. Folyton az motoszkált a fejemben, hogy milyen idilli volt a család, aminek az estéjébe sikerült belecsöppennem. Felmerült bennem az, hogy milyen lenne, ha az én családom is épp olyan teljes lenne, mint az övéké, ha ugyanígy együtt tölthetnénk az estéinket... Ha lenne egy kistestvérem... Mondjuk egy húgom... Bár egy fiúnak jobban örülnék. De akkor nem ebben a városban élnék, és talán Kotori sem lenne velem, nemhogy Takeshi... Nem ismertem volna meg Ushiot... Belegondolva, nem is lennék olyan, mint most vagyok. Talán egy Ushiohoz hasonló lány nem is szólna hozzám soha, vagy még rosszabb, lehet, hogy én viselkednék úgy, hogy az taszítaná. Ki tudja...

Másnap reggel persze elég álomkórosan ugyan, de sikerült felkelnem időben, és ahogy haladtam el az előtt a ház előtt, még láttam Toshit elrohanni iskolába. Persze Ushio sem váratott sokáig magára, hamarosan őzike léptekkek mellettem termett.

- Jó reggelt!

- Szia! Jól aludtál?

- Fogjuk rá...

- Hogyhogy? Csak nem okozott gondokat a tegnapi vacsora?

- Áhh...

Kicsit szégyellősen sütöttem le a szememet, mielőtt befejeztem.

- Már évek óta nem ettem ilyen jót...

Nem láthattam, de talán jót mosolygott az őszinteségemen.

- Yousuke!

Kotori és Takashi integetett felém a sarkon, ahol az út elkezdődött a domboldalon. Kotori, mikoe meglátta Ushiot, oldalba bökte Takashit, aki azonnal kapcsolt is, és sunyin vigyorogva húzogatta a szemöldökét felém, mikor odaértünk hozzájuk.

- Srácok, bemutatnám a hölgyet, akiről meséltem.

- Okazaki Ushio vagyok, de szerintem Kotori-sannak nem is kell bemutatkozzak.

- Err... Ja... Szia... Okazaki...

És itt derült ki a turpisság, ugyanis Kotori nyilván tudta nagyon jól, kiről beszélek, csak épp nem volt hajlandó az orromra kötni. Persze Takeshi nem kis irigységgel a hangjában suttogott a fülembe, mikor elindultunk felfelé.

- Te, álomszép ez a csaj!

- És te még azt mondtad, hogy csak álmodoztam...

Takashi nyilván okkal vetett rám ezek után féltékeny pi)antásokat, és ez még az után is folytatódott miután szétváltunk. Egész nap nem is igen beszélt velem, még akkor sem, mikor leültünk ebédelni. Kotori is csak hallgatott mélyeket, mintha tudná, hogy vaj van a füle mögött, de ami meglepőbb volt, Ushio is csatlakozott az asztaltársaságunkhoz, méghozz mellém letelepedve.

- Itadakimasu!

Ennyi hangzott el, majd egy rövid ideig csend, mielőtt új barátunk megszólalt volna.

- Egyébként elfelejtettem mondani, ma klubgyűlés van, így nem fogok tudni csatlakozni.

- Semmi baj! Elvégre mindig csak így hárman megyünk, nem igaz?

- Igazság szerint...

Kotori és Takeshi is kicsit bökdöste a másikat, hogy szólaljon már meg, de végül az előbbire hárult a hálátlan feladat.

- Szóval, mi sem érünk rá.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy nekem könyvtárszolgálat van a múltkori balhém miatt, Takeshinek pedig edzés van.

Kotori említette, hogy a múltkorában, ha nem is feltétlenül rossz szándékkal, de betört egy ablakot, és rákentek egy másik rongálást is, ami egy hozzá hasonló lógós diák esetében nem volt nehéz. Takeshi meg amúgy birkózott, így neki folyton várható volt, hogy edzésekre kell járjon, pláne, ha versenyre készülnek.

- Akkor asszem, maradt a magányos út hazafelé.

- Nem feltétlenül. Gondolom, neked nincs semmilyen klubtagságod, így gondoltam, elhívlak a körünkbe, hátha kedvet kapsz.

- Hát, erősen függ attól, milyen klub, és hogy hol székel.

- Na igen, de ezzel is számoltam.

Megtapogatta a járgányomat mielőtt folytatta.

- A régi épületben van lift, így még te is el tudsz jönni a Filmes szakkörbe.

- Hogy a filmes...

Kotori és Takeshi ekkorra már magunkra hagytak minket, így időm sem volt megkérdezni tőlük, mit szólnak, mert mégis csak barátok voltunk, vagy mi a szösz.

- Végül is, egy esélyt adhatok a dolognak..

- Remek, akkor fél háromkor a régi épület harmadik emeletén, 312-es terem!

És Ushio is ott hagyott, így egyedül kellett visszajussak az osztályba. Délután aztán hamar megint egyedül maradtam, mert a két barátom valamiért nagyon fura volt egész nap, és ezzel még meg is tetézték.

- Na lesz még egy kis beszédem velük...

Így a régi épület felé vettem az irányt, ami már csak nevében volt régi, és csak a helye volt az, ami erre a névre méltóvá tette. Annak idején, mikor a 2006-os nagy felújítások alkalmával egy harmadik tanítási épületet is emeltek az iskolához, a legrégebbi épületet, ami már az iskola megnyitása óta állt, és használatban volt, teljesen lebontották, és egy új, modernebb komplexum épült a helyére. Régen az összes klub és szakkör ebben az épületben tanyázott, de mára, egy kivételével, mindet osztályteremmé alakították. Ez az egy kivétel volt a 312-es terem, harmadik emelet, jobbra az utolsó ajtó. Ahogy azt Ushio is említette, itt lift is volt, így könnyebben fel lehetett jutni, mint az elvileg akadálymentesített épületekben, ahol külön rokkantkocsiknak készült felvonó is volt, de lassú volt és egyedül nem tudtam kezelni. Minden esetre a lift hamar felrepített a harmadikra, és tudtam nagyon jól, mit kell keressek, de ahogy kigördültem az ajtón...

- Aaaaah, vigyázz!!!

Valaki szabályosan belém rohant, és nagyot nyekkent a földön. Ahogy jobban megnéztem, egy apró termetű, szemüveges, két oldalt copfos, barna hajú lány volt, ránézésre velem egy idős, kicsit gondterhelten ráncosodó homlokú.

- Au... Ez még meglátszik majd...

- Minden rendben?

- Huh... ?

Ahogy felemelte rám zöld szemeit, és tekintete találkozott az enyémmel, hirtelen észbe sem kapott, csak szemezett velem egy darabig, miközben én felé nyújtottam a kezem, hogy segíteni próbáljak.

- Hahó! Minden rendben?

Hirtelen észbe kapott, és sűrűn bólogatva kezdte összeszedni az imént szétszórt papírokat. Amennyire tudtam, segítettem neki, és az egyikbe bele is olvastam véletlenül, és meg kell valljam, a szerkezete, és ahogy minden tételesen le volt írva benne, nagyon ismerős volt.

- Ez egy színdarab?

- Nem, hanem fogatókönyv...

Ki is kapta a kezemből a lapot, sebtiben összerendezte a papírlapokat, majd szó nélkül rohant tovább abba az irányba, amerre én is indulni akartam. Hiába is szóltam volna utána, úgysem hallotta volna meg.

- Forgatókönyv, mi? Eszerint ő is a szakkör tagja.

Az sem lepett meg, hogy átesett rajtam, mert épp nem esett orra menet közben, és ahogy behúzta maga mögött az ajtót, hallottam is bentről egy rosszmájú női hangot, ahogy lehordja, amiért késett. Halkan kopogtam és meg sem várva, hogy válaszol-e valaki, azonnal be is nyitottam.

- Elnézést kérek!

Bent hárman ültek Ushiot is beleszámítva, és teljes nőuralom mutatkozott. Az imént már látott lány mellett, aki épp a szemüvegét vizsgálgatta, nem épp elégedett arccal, egy igen úri hölgy kinézetű lány is ült. Az egy dolog, hogy az egyenruhája épp olyan összeállítású volt, mint a miénk, de látni lehetett, hogy sokkal finomabb, drágább anyagú, a kezein látni lehetett, hogy legfeljebb a tollat, vagy még azt sem kell forgassa otthon, egy enyhe sminket viselt, ami egyébként tilos volt az iskolában, és egy díszes kis medalionnal lánc függött a nyakában. Makulátlan szőkésbarna haj, vizsgálódó türkiz szemek, de meglepően barátságos kifejezés. Valahogy igazi úri kislány látszatát keltette a külső megjelenésével, de a külsőségeket leszámítva egész normálisnak tűnt, és ő is volt az első, aki megszólalt.

- Keresel valakit? Mert itt csak a filmes szakkört találod!

- Épp titeket kereslek!

Na, erre már Ushio is felém fordult, mert felismerte a hangom, és barátságos mosollyal intett, hogy kerüljek beljebb.

- Yousuke, végre megjöttél! Így már tudom, kin esett át Akane.

Tehát a szemüveges lányt Akanénak hívják? Na ezzel máris lényeges információkkal gazdagodtam. Ushio felállt, mint jó házigazda, hogy bemutasson a többieknek is.

- Lányok bemutatom Isashima Yousukét, egy újdonsült barátomat, akit ma meghívtam, hogy csatlakozzon hozzánk. A lányok pedig Kashima Akane, és Daimioji Haruka, osztály és évfolyamtársaink.

Eszerint csak a másodévesek érdeklődtek az ilyesmi iránt, ami annyit tett, hogy eséllyel két éven belül ez a szakkör is kihalásra volt ítélve. Kár érte, hogy ezt mondjam, mert akkor ez az eredetileg szertárnak használt kis terem megint elveszítené a hasznát, és porosodhatna a sok lom. A terem közepére négy asztalt toltak össze, amolyan szögletes kerekasztalt létrehozva, az asztalon egy dvd hevert, amin nyilván vágatlan, vagy félkész felvételek voltak az ajtóval szemközti ablakra ráhúzták a sötétítőket, az ablak melletti sarokban egy kameraállvány árválkodott, a másik oldalán pedig lámpák, méghozzá elég komolyak, amiket fotózáshoz és filmezéshez is használtak.

- Elég komoly felszerelésetek van, ezt meg kell adni.

- Igen, és ezen kívül még van két másik kameránk és egy saját kellék és díszletkészítőnk is.

- Az elég komoly lehet... És melyikőtök az?

- Nos, ő épp nem ér rá, mert dolga akadt a barkács egyletben.

Egyszerre két ilyen csapatnak is tagja lenni, amik teljesen igénybe veszik a képességeidet, nem lehet egyszerű. Teszem hozzá, volt egy sejtésem, hogy kinek köszönhették a drága felszerelést, hisz a Daimioji név ismerősen csengett.

- Daimoji-san, jól sejtem, hogy te annak a Daimioji családnak vagy a tagja?

- Ha a város fejlesztését szorgalmazó és elősegítő családra gondolsz, akkor igen. De itt csak egy egyszerű diák vagyok, ezt ne veszítsd szem elől!

- I-igen, és mind a keresztnevünkön szólítjuk egymást.

Akane megjegyzésére a társnői szorgosan bólogattak, amire én magam is csak követni tudtam őket.

- Jól van, akkor még egyszer sziasztok!

A gyűlés legfontosabb része az Akane által hozott forgatókönyv átnézése volt, amiből mindenkinek, a negyedik tag híján nekem is, jutott egy példány, és ahogy elnéztem, egy egész átlagos, de aranyos kis romantikus történet kerekedett ki belőle a végére, és a három lány elégedetten csacsogott, vagyis nem volt kifogás ellene. Én magam nem voltam soha egy romantika párti, de el tudtam képzelni, milyen lenne ez filmre vive. Miután végeztünk, Ushioval megint együtt sétálgattunk haza, vagyis ő sétált, én meg gurultam, és beszélgettünk is.

- Na, mit szóltál?

- Hangulatos kis társaság, ennyi biztos, sok jó ötlettel és egy alapos háttérrel.

- Ha Harukára gondolsz, akkor egyet értek. Szeretek együtt dolgozni velük. Már a harmadik filmünket fogjuk forgatni.

- Akkor elég termékenyek vagytok. És az a dvd?

- Azt neked hoztam, hogy megnézhesd az eddigieket.

És át is nyújtotta a kis tokot, én pedig a táskám aljára süllyesztettem.

- Tulajdonképpen kinek mi a dolga a csapatban?

- Általában kis költségvetéssel, és könnyen elérhető helyeken dolgozunk a szabadidőnkben, ezért 20-30 percesnél egyik film sem hosszabb, kevés szereplővel. Én általában a rendezői székben ülök, Haruka a sminkes és pénzforrásunk, Akane ír, és Yuuji a kellékesünk.

- Aha... És mind egy évfolyam?

- Ah, nem, Yuuji még gólya.

Még egy csomó mindent elmagyarázott a munkafolyamatokról, a tagokról, meg még ki tudja miről, és mire észbe kaptam, már le is értünk a dombról.

- Ezt úgy mesélgeted, mintha azt akarnád, hogy én is csatlakozzak.

- Na, épp ez az.

És egy jelentkezési lapot tartott az orrom elé, ami gyakorlatilag ki volt töltve, és csak alá kellett írjam.

- Igazság szerint azt akartam elérni ezzel a látogatással. Tudom, hogy minden nap késő délutánig maradsz, holott semmi okod rá, és gondoltam, adok egy okot.

- És honnan veszed, hogy akarnék is csatlakozni?

- Ha nem bánod... Kotori-santól.

Na erre pattantak csak ki alaposan a szemeim, ugyanis nem gondoltam volna, hogy ennyire jóban vannak. Aztán persze kiderült, hogy nem csak osztálytársak, de egymás mellett is ülnek, és nem ritka, hogy Ushio korrepetálja is lógós barátomat.

- Így már értem, hogy tud mégis átcsusszanni minden évközi vizsgán. Gondolom, akkor simán kiszedted belőle azt is, hogy oda vagyok a filmekért, és ezért is akartál megfűzni.

- Jól gondolod.

Kicsit bátortalanul akarta elrakni a papírt.

- Persze, ha nem akarsz, én nem kötelezhetlek.

- Várj csak!

Megfogtam a csuklóját, hogy visszatartsam, és addig-addig, hogy valahogy csak kicsentem a kezéből a papírlapot.

- Ezt elteszem inkább, jó? Majd átgondolom, és ha döntöttem, szólok.

- Nekem ez is megfelel. Majd nézd meg a dvd-t, Toshi keze munkáját dicséri a vágás, meg minden.

- Az öcsédét?

- Igen, ő a nagy számítógépes guru, és nekünk is rendszeresen bedolgozik.

Ez kellemes és kisse furcsa meglepetés volt, ezt meg kell valljam. Eltettem a papírt, és folytathattuk az utunkat.

- Szóval, ha jól értem, te vagy a klub elnöke.

- Igen, jól. A felügyelőtanárunk Yoshino Kouko-san.

- Yoshino? Miért olyan ismerős ez a név?

- Talán a férje miatt, aki híres énekes és zeneszerző.

Erre világosság is gyúlt végre az én fejemben is. Yoshino Yusukéreől ugyanis hallottam már, énekes, dalszerző és szövegíróról, városunk szülöttéről, aki abban a korban lehetett épp.

- Ah, így már mindjárt világos. De hogyhogy nem ismerem ezt a tanárnőt személyesen?

- Onnan, hogy csak óraadó tanár, nem dolgozik teljes időben. A klub felügyelésére is csak a a húga segítségével tudtam meggyőzni.

- Aha...

Ekkor ugrott be, hogy talán ez az ismeretség régebbre is visszanyúlik, mint azt gondolnám.

- A tanárnő húga, esetleg a szüleid ismerőse, vagy ilyesmi?

- Nem, hanem az én barátnőm még nagyon régről.

- Aha... Hány éves egyáltalán?

- Ha jól számolom, Fuko lassan a 39-et tölti.

Na erre megálltam, és kis híja volt, hogy nem esett le az állam.

- És egy nő, aki az anyukád is lehetne, a barátnőd?

- Ez kicsit hosszú történet... Majd egyszer elmesélem.

Emellé persze még halkan megjegyezte:

- Amikor te is elmondod, mi történt veled.

- Ez egyáltalán nem fair feltétel, ugye tudod?

- Na jó, majd egyszer összehozlak vele, és ő majd elmondja, ha így jó.

Hogy miért volt fontos, hogy ez a Fuko mondja el a barátságuk történetét, azt nem tudtam felfogni, de gondolkodni nem nagyon volt időm sem, mert már el is értünk a kereszteződéshez, ahol Ushio jobbra fordult, hogy a pékség felé vegye az irányt. Nekem most nem igazán volt kedvem vele tartani, bár jó lett volna jobban megismerni a nagyszüleit is, így inkább hazaindultam.

- Megjöttem!

- Isten hozott! Kicsit későn jöttél.

A nagybátyám épp a vacsorát próbálta összehozni, aminek szokatlanul jó illata volt. Előjött a konyhából, a vicces kinézetű kötényében, és segített átöltözni, amennyire csak tudott, bár nem volt rá szükségem. Szerette azt gondolni, hogy fontos a jelenléte az életemben, és én nem is akadályoztam ebben.

- Szóval, hol jártál?

- Egy barátommal voltam.

- Oh, csak nem egy ifjú hölggyel?

- Ami azt illeti, igen.

- És csinos?

Sokat sejtetően vonogatta a szemöldökét, amire csam a szemem tudtam forgatni, de azért megmosolyogtam a szándékot, mert talán észrevette, hogy nem vagyok olyan jó hangulatban.

- Az nem kifejezés. Gyönyörű!

- Oooooh... Szóval így?

Addig-addig, hogy mindenről kifaggatott a végére, és a legvégén jó szívvel nevetett egyet.

- Te aztán jó kis helyzetbe kerültél így, hallod!

- Még nem mondtam igent.

- De fogsz, ahogy ismerlek.

- Ryo bácsi...

- Ismerlek, hisz egyfolytában a filmekből állsz, veled csak jól járnának, mert jó szemed és eszed van hozzá.

Mit mondhatnék, ahol bácsikámnak igaza van, ott nem tudok vitatkozni vele. Miután magamra maradtam, elő is vettem a papírt, amit a kedvesen rámenős Ushiotól kaptam, és mivel már majdnem teljesen, és pontosan ki volt töltve, csak kiegészítettem, és alá is írtam.

- Legyen meg a boldogsága!

Magam sem tudtam, hogy ez most melyiküknek szól ez, de ezzel a gondolattal tettem le a tollat, és mivel a laptopom ott pihent mellettem, jöhetett a moziest, amihez perceken belül kaptam vacsorát is. Nem volt ugyanolyan, mint az előző esti, de jól esett. Mi tagadás, éreztem rajta a bolti ízt, de jobb úgysem volt, és próbáltam arra gondolni közben, hogy másnap mit fog kedves új barátom szólni a gyors döntésemhez.