Szelíd Hullámok boldogsága 2.

II.

A filmes szakkör és az elnöke

Bent a ház maga épp olyan takaros volt, mint kívül. Szorgos kezek munkája szépen rendben tartott mindent, és az egész lakórészt a vacsora isteni illata járta be. Ushio az anyukájának segédkezett, én pedig egyedül maradtam a nappaliban a családfővel, Okazaki Tomoyával. Meg kell valljam, nem volt egyszerű a helyzetem, ez a jól megtermett, a negyedik, x-et taposó férfi épp olyan éles szemmel vizslatott engem, mint az apósa azon a délutánon.

- É-Én..

- Ne is mondj semmit! Hallottam híreteket.

- M-Mégis mit hallott rólam?

- Épp eleget! Andalgunk a cseresznyefák alatt a dombra vezető úton, mi?

- Már nem azért, de az nem tilos, vagy igen?

Felvonta a szemöldökét, de látva, hogy kezd elpárologni a bátortalanságom, kicsivel barátságosabban folytatta.

- Találkoztál az apósommal, igaz?

- Na igen... Elég... Félelmetes jelenség...

- Ne is bánkódj miatta! Kenyérre lehet kenni, ha arról van szó.

- Nekem nem úgy tűnt..

- De csak mert az unokájáról van szó. Még a saját lányánál is jobban félti.

Ha belegondolok, ebben volt logika, elvégre a leányára, értsd Ushio édesanyjára, már a férje volt hivatott gondot viselni. Maga Nagisa-san, a maga karcsú, még szinte kamaszokat is megszégyenítő alkatával, ránctalan, üde, fiatalos arcával, hosszú, barna hajával, ami alig maradt el a lányáétól, csak feltűzve hordta, és melegséget, szeretetet sugárzó tekintetével világosan látható módon rokona volt a hasonló külsővel megáldott gimnazista lánynak. Tomoya-san ellenben egy igen keménykötésű, határozott megjelenésű, markáns, férfias jelenség volt, akin látszott, hogy nem ülőmunkával keresi meg a kenyerét.

- Megjöttem!

Az ajtó szabályosan kivágódott, egy pár cipő kis híján berepült a nappaliba, és egy villám sebességével egy kisebb alak suhant hátra a hálószobák irányába.

- Toshi, mit mondtam neked erről?

Apja kissé kemény hangvételű megjegyzésére egy borzas fejű kiskamasz kobakja bukkant elő a sarkon.

- Muszáj?

- Ne kelljen folyton nekem és anyádnak pakolni utánad!

Azt elmondhatom, hogy a család tagjai egyértelműen hasonlítottak egymásra, és ez a kisebbik gyermek esetében sem volt másként. Toshi, ahogy az apja nevezte, egy nagyjából 12 éves fiúcska volt, aki viszont már most simán leette volna a kását a nővére fejéről is, és le sem tagadhatta, hogy Tomoya-sannal áll rokonságban.

- Jó-jó.

És visszabaktatott, hogy elpakolja maga után a dolgait, amiket nyilván alaposan széthagyott, na de melyik kora béli fiú nem dob el minden mást, mikor végre megérzi az otthon melegét?

- Megállj, te! Mutatkozz be a vendégünknek, ha már itt vagy!

Toshi megállt, felém fordult, egy darabig méregetett engem is, és a mellettem álló járművemet is, majd meghajolva folytatta.

- Okazaki Toshiro, örvendek!

- Szintúgy. Én Isashima Yousuke lennék.

És még kezet is szorítottunk erre, ő pedig huncut mosollyal ült le körünkben.

- Szóval, te olyan... Kripli vagy?

- Toshi!.

- Ne, nem érdekes, Tomoya-san! Valahol reális ez a jelző.

- Jó, de akkor sem kellene így mondja.

- Mondom, nem érdekes. Megkaptam ezt már épp elég embertől, akik nagyon is bántó célzattal mondták.

Megpróbáltam magamba fojtani azt az undort, amit akkor éreztem, amikor valaki így nevezett, mert éreztem, hogy ez a fiú csak jobb híján mondta ezt. Nem is igazán volt okom haragudni rá, hisz alig ismertük egymást.

- Fiúk, asztalhoz!

A hívó szóra mindkét beszélgetőtársam azonnal pattant, és segíteni akartak nekem, de visszautasítottam.

- Nem vagyok teljesen magatehetetlen. Valahogy le is másztam belőle, nem igaz?

Hogy értsétek, a lábaim nem voltak teljesen használhatatlanok, csak épp nem tudtam irányítani őket. Ha fel tudtam húzni magam álló helyzetbe, akkor meg tudtam maradni úgy is egy darabig, csak épp járni nem tudtam. Így hát felkapaszkodtam a székembe, de a bejárati ajtó felé indultam el.

- Te meg hová mész?

- Haza... Nem akarok zavarni.

- Ugyan, menj már! Neked is terítve van, nem igaz, lányok?

- De bizony!

Ushio egy kéztörlőbe törölgette a kezét, és már hárman tessékeltek befelé az egyben étkezőként is szolgáló konyhába. A ház maga tágasabb volt, mint azt kívülről sejteni lehetett.

- Itadakimasu!

Megvallom, zavartan ültem csupán a szépen megterített asztalnál, mert nem volt pofám belekezdeni az amúgy mesésen illatozó ételbe, amit elém tálaltak.

- Na, mire vársz még? Egyél csak!

- Én nem...

- Ushio volt ma a fűszerek nagymestere, úgyhogy minden ízletes rész az ő keze munkáját dícséri.

Nagisa-san kicsit már túlzásnak ható dicsérete kis pírt csalt a szóban forgó lány arcára, de egy szóval sem tiltakozott. Persze azt tudtam, hogy a munka oroszlánrésze ettől az anyukájára maradt, de mint tanuló szakács nyilván ezt is meg kellett tanulja, mielőtt idővel egyedül nekiállna egy teljes menüt összeállítani.

- Akkor... Ha nem bánják...

És kicsit szégyenkezve ugyan, elvégre eszemben sem volt meghívatni magam, hozzákezdtem, de hamar azon kaptam magam, hogy már másodszor kérek repetát, és Toshi, aki épp mellettem ült csak mosolyogva csóválta a fejét, és halkan megjegyezte:

- Ahhoz képest, hogy nem is akartál belekóstolni...

Persze azonnal nagyot nyeltem, majdnem meg is fulladtam, és szégyellősen lesütöttem a szemem.

- Sajnálom... Azt hiszem, a házi ízek teszik... Rég nem volt már lehetőségem...

- Semmi baj, senki sem sajnálja. Toshi-kun pedig nem kötekedik igaz fiam?

Toshi persze sűrűn bólogatott az anyukája nyomatékos kérdő parancsára.

Majdnem nyolc óra volt, mikor végre megint az Okazaki ház ajtaján kívül találtam magam, és próbáltam volna minél rövidebb úton elhúzni a csíkot.

- Várj, elkísérlek!

Ushio persze már vette a kardigánját, és jött utánam, így nem úsztam meg a társaságot.

- Igazán nem fontos velem jönnöd. Hazatalálok egyedül is.

- Tudom, hisz nem laktok messze innen. A nagybátyádnál laksz, igaz?

- Igen.

Éreztem, hogy szíve szerint rákérdezne, így gondoltam, elébe megyek.

- 8 éves voltam, és egy autóbalesetben történt.

- De én nem...

- Tudom, hogy előbb, vagy utóbb rákérdeznél, így inkább jobb, ha most megtudod.

- Oh...

Innentől kezdve meg sem szólaltunk, amíg el nem értünk végre az otthonom bejáratáig.

- Nos, most én hagylak itt téged.

- Rendben... Akkor holnap találkozunk?

- Persze, miért ne!

Még visszafordultam az ajtóban, hogy végre mosolyogni próbáljak, és elköszönjek.

- Jó éjt! Vigyázz magadra hazafelé!

- Jó éjt!

Épp olyan gyermetegen integetett, mint délután is, én pedig lassan behajtottam az ajtót magam mögött.

Bevallom őszintén, azon az éjszakán nem tudtam egy könnyen elaludni. Folyton az motoszkált a fejemben, hogy milyen idilli volt a család, aminek az estéjébe sikerült belecsöppennem. Felmerült bennem az, hogy milyen lenne, ha az én családom is épp olyan teljes lenne, mint az övéké, ha ugyanígy együtt tölthetnénk az estéinket... Ha lenne egy kistestvérem... Mondjuk egy húgom... Bár egy fiúnak jobban örülnék. De akkor nem ebben a városban élnék, és talán Kotori sem lenne velem, nemhogy Takeshi... Nem ismertem volna meg Ushiot... Belegondolva, nem is lennék olyan, mint most vagyok. Talán egy Ushiohoz hasonló lány nem is szólna hozzám soha, vagy még rosszabb, lehet, hogy én viselkednék úgy, hogy az taszítaná. Ki tudja...

Másnap reggel persze elég álomkórosan ugyan, de sikerült felkelnem időben, és ahogy haladtam el az előtt a ház előtt, még láttam Toshit elrohanni iskolába. Persze Ushio sem váratott sokáig magára, hamarosan őzike léptekkek mellettem termett.

- Jó reggelt!

- Szia! Jól aludtál?

- Fogjuk rá...

- Hogyhogy? Csak nem okozott gondokat a tegnapi vacsora?

- Áhh...

Kicsit szégyellősen sütöttem le a szememet, mielőtt befejeztem.

- Már évek óta nem ettem ilyen jót...

Nem láthattam, de talán jót mosolygott az őszinteségemen.

- Yousuke!

Kotori és Takashi integetett felém a sarkon, ahol az út elkezdődött a domboldalon. Kotori, mikoe meglátta Ushiot, oldalba bökte Takashit, aki azonnal kapcsolt is, és sunyin vigyorogva húzogatta a szemöldökét felém, mikor odaértünk hozzájuk.

- Srácok, bemutatnám a hölgyet, akiről meséltem.

- Okazaki Ushio vagyok, de szerintem Kotori-sannak nem is kell bemutatkozzak.

- Err... Ja... Szia... Okazaki...

És itt derült ki a turpisság, ugyanis Kotori nyilván tudta nagyon jól, kiről beszélek, csak épp nem volt hajlandó az orromra kötni. Persze Takeshi nem kis irigységgel a hangjában suttogott a fülembe, mikor elindultunk felfelé.

- Te, álomszép ez a csaj!

- És te még azt mondtad, hogy csak álmodoztam...

Takashi nyilván okkal vetett rám ezek után féltékeny pi)antásokat, és ez még az után is folytatódott miután szétváltunk. Egész nap nem is igen beszélt velem, még akkor sem, mikor leültünk ebédelni. Kotori is csak hallgatott mélyeket, mintha tudná, hogy vaj van a füle mögött, de ami meglepőbb volt, Ushio is csatlakozott az asztaltársaságunkhoz, méghozz mellém letelepedve.

- Itadakimasu!

Ennyi hangzott el, majd egy rövid ideig csend, mielőtt új barátunk megszólalt volna.

- Egyébként elfelejtettem mondani, ma klubgyűlés van, így nem fogok tudni csatlakozni.

- Semmi baj! Elvégre mindig csak így hárman megyünk, nem igaz?

- Igazság szerint...

Kotori és Takeshi is kicsit bökdöste a másikat, hogy szólaljon már meg, de végül az előbbire hárult a hálátlan feladat.

- Szóval, mi sem érünk rá.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy nekem könyvtárszolgálat van a múltkori balhém miatt, Takeshinek pedig edzés van.

Kotori említette, hogy a múltkorában, ha nem is feltétlenül rossz szándékkal, de betört egy ablakot, és rákentek egy másik rongálást is, ami egy hozzá hasonló lógós diák esetében nem volt nehéz. Takeshi meg amúgy birkózott, így neki folyton várható volt, hogy edzésekre kell járjon, pláne, ha versenyre készülnek.

- Akkor asszem, maradt a magányos út hazafelé.

- Nem feltétlenül. Gondolom, neked nincs semmilyen klubtagságod, így gondoltam, elhívlak a körünkbe, hátha kedvet kapsz.

- Hát, erősen függ attól, milyen klub, és hogy hol székel.

- Na igen, de ezzel is számoltam.

Megtapogatta a járgányomat mielőtt folytatta.

- A régi épületben van lift, így még te is el tudsz jönni a Filmes szakkörbe.

- Hogy a filmes...

Kotori és Takeshi ekkorra már magunkra hagytak minket, így időm sem volt megkérdezni tőlük, mit szólnak, mert mégis csak barátok voltunk, vagy mi a szösz.

- Végül is, egy esélyt adhatok a dolognak..

- Remek, akkor fél háromkor a régi épület harmadik emeletén, 312-es terem!

És Ushio is ott hagyott, így egyedül kellett visszajussak az osztályba. Délután aztán hamar megint egyedül maradtam, mert a két barátom valamiért nagyon fura volt egész nap, és ezzel még meg is tetézték.

- Na lesz még egy kis beszédem velük...

Így a régi épület felé vettem az irányt, ami már csak nevében volt régi, és csak a helye volt az, ami erre a névre méltóvá tette. Annak idején, mikor a 2006-os nagy felújítások alkalmával egy harmadik tanítási épületet is emeltek az iskolához, a legrégebbi épületet, ami már az iskola megnyitása óta állt, és használatban volt, teljesen lebontották, és egy új, modernebb komplexum épült a helyére. Régen az összes klub és szakkör ebben az épületben tanyázott, de mára, egy kivételével, mindet osztályteremmé alakították. Ez az egy kivétel volt a 312-es terem, harmadik emelet, jobbra az utolsó ajtó. Ahogy azt Ushio is említette, itt lift is volt, így könnyebben fel lehetett jutni, mint az elvileg akadálymentesített épületekben, ahol külön rokkantkocsiknak készült felvonó is volt, de lassú volt és egyedül nem tudtam kezelni. Minden esetre a lift hamar felrepített a harmadikra, és tudtam nagyon jól, mit kell keressek, de ahogy kigördültem az ajtón...

- Aaaaah, vigyázz!!!

Valaki szabályosan belém rohant, és nagyot nyekkent a földön. Ahogy jobban megnéztem, egy apró termetű, szemüveges, két oldalt copfos, barna hajú lány volt, ránézésre velem egy idős, kicsit gondterhelten ráncosodó homlokú.

- Au... Ez még meglátszik majd...

- Minden rendben?

- Huh... ?

Ahogy felemelte rám zöld szemeit, és tekintete találkozott az enyémmel, hirtelen észbe sem kapott, csak szemezett velem egy darabig, miközben én felé nyújtottam a kezem, hogy segíteni próbáljak.

- Hahó! Minden rendben?

Hirtelen észbe kapott, és sűrűn bólogatva kezdte összeszedni az imént szétszórt papírokat. Amennyire tudtam, segítettem neki, és az egyikbe bele is olvastam véletlenül, és meg kell valljam, a szerkezete, és ahogy minden tételesen le volt írva benne, nagyon ismerős volt.

- Ez egy színdarab?

- Nem, hanem fogatókönyv...

Ki is kapta a kezemből a lapot, sebtiben összerendezte a papírlapokat, majd szó nélkül rohant tovább abba az irányba, amerre én is indulni akartam. Hiába is szóltam volna utána, úgysem hallotta volna meg.

- Forgatókönyv, mi? Eszerint ő is a szakkör tagja.

Az sem lepett meg, hogy átesett rajtam, mert épp nem esett orra menet közben, és ahogy behúzta maga mögött az ajtót, hallottam is bentről egy rosszmájú női hangot, ahogy lehordja, amiért késett. Halkan kopogtam és meg sem várva, hogy válaszol-e valaki, azonnal be is nyitottam.

- Elnézést kérek!

Bent hárman ültek Ushiot is beleszámítva, és teljes nőuralom mutatkozott. Az imént már látott lány mellett, aki épp a szemüvegét vizsgálgatta, nem épp elégedett arccal, egy igen úri hölgy kinézetű lány is ült. Az egy dolog, hogy az egyenruhája épp olyan összeállítású volt, mint a miénk, de látni lehetett, hogy sokkal finomabb, drágább anyagú, a kezein látni lehetett, hogy legfeljebb a tollat, vagy még azt sem kell forgassa otthon, egy enyhe sminket viselt, ami egyébként tilos volt az iskolában, és egy díszes kis medalionnal lánc függött a nyakában. Makulátlan szőkésbarna haj, vizsgálódó türkiz szemek, de meglepően barátságos kifejezés. Valahogy igazi úri kislány látszatát keltette a külső megjelenésével, de a külsőségeket leszámítva egész normálisnak tűnt, és ő is volt az első, aki megszólalt.

- Keresel valakit? Mert itt csak a filmes szakkört találod!

- Épp titeket kereslek!

Na, erre már Ushio is felém fordult, mert felismerte a hangom, és barátságos mosollyal intett, hogy kerüljek beljebb.

- Yousuke, végre megjöttél! Így már tudom, kin esett át Akane.

Tehát a szemüveges lányt Akanénak hívják? Na ezzel máris lényeges információkkal gazdagodtam. Ushio felállt, mint jó házigazda, hogy bemutasson a többieknek is.

- Lányok bemutatom Isashima Yousukét, egy újdonsült barátomat, akit ma meghívtam, hogy csatlakozzon hozzánk. A lányok pedig Kashima Akane, és Daimioji Haruka, osztály és évfolyamtársaink.

Eszerint csak a másodévesek érdeklődtek az ilyesmi iránt, ami annyit tett, hogy eséllyel két éven belül ez a szakkör is kihalásra volt ítélve. Kár érte, hogy ezt mondjam, mert akkor ez az eredetileg szertárnak használt kis terem megint elveszítené a hasznát, és porosodhatna a sok lom. A terem közepére négy asztalt toltak össze, amolyan szögletes kerekasztalt létrehozva, az asztalon egy dvd hevert, amin nyilván vágatlan, vagy félkész felvételek voltak az ajtóval szemközti ablakra ráhúzták a sötétítőket, az ablak melletti sarokban egy kameraállvány árválkodott, a másik oldalán pedig lámpák, méghozzá elég komolyak, amiket fotózáshoz és filmezéshez is használtak.

- Elég komoly felszerelésetek van, ezt meg kell adni.

- Igen, és ezen kívül még van két másik kameránk és egy saját kellék és díszletkészítőnk is.

- Az elég komoly lehet... És melyikőtök az?

- Nos, ő épp nem ér rá, mert dolga akadt a barkács egyletben.

Egyszerre két ilyen csapatnak is tagja lenni, amik teljesen igénybe veszik a képességeidet, nem lehet egyszerű. Teszem hozzá, volt egy sejtésem, hogy kinek köszönhették a drága felszerelést, hisz a Daimioji név ismerősen csengett.

- Daimoji-san, jól sejtem, hogy te annak a Daimioji családnak vagy a tagja?

- Ha a város fejlesztését szorgalmazó és elősegítő családra gondolsz, akkor igen. De itt csak egy egyszerű diák vagyok, ezt ne veszítsd szem elől!

- I-igen, és mind a keresztnevünkön szólítjuk egymást.

Akane megjegyzésére a társnői szorgosan bólogattak, amire én magam is csak követni tudtam őket.

- Jól van, akkor még egyszer sziasztok!

A gyűlés legfontosabb része az Akane által hozott forgatókönyv átnézése volt, amiből mindenkinek, a negyedik tag híján nekem is, jutott egy példány, és ahogy elnéztem, egy egész átlagos, de aranyos kis romantikus történet kerekedett ki belőle a végére, és a három lány elégedetten csacsogott, vagyis nem volt kifogás ellene. Én magam nem voltam soha egy romantika párti, de el tudtam képzelni, milyen lenne ez filmre vive. Miután végeztünk, Ushioval megint együtt sétálgattunk haza, vagyis ő sétált, én meg gurultam, és beszélgettünk is.

- Na, mit szóltál?

- Hangulatos kis társaság, ennyi biztos, sok jó ötlettel és egy alapos háttérrel.

- Ha Harukára gondolsz, akkor egyet értek. Szeretek együtt dolgozni velük. Már a harmadik filmünket fogjuk forgatni.

- Akkor elég termékenyek vagytok. És az a dvd?

- Azt neked hoztam, hogy megnézhesd az eddigieket.

És át is nyújtotta a kis tokot, én pedig a táskám aljára süllyesztettem.

- Tulajdonképpen kinek mi a dolga a csapatban?

- Általában kis költségvetéssel, és könnyen elérhető helyeken dolgozunk a szabadidőnkben, ezért 20-30 percesnél egyik film sem hosszabb, kevés szereplővel. Én általában a rendezői székben ülök, Haruka a sminkes és pénzforrásunk, Akane ír, és Yuuji a kellékesünk.

- Aha... És mind egy évfolyam?

- Ah, nem, Yuuji még gólya.

Még egy csomó mindent elmagyarázott a munkafolyamatokról, a tagokról, meg még ki tudja miről, és mire észbe kaptam, már le is értünk a dombról.

- Ezt úgy mesélgeted, mintha azt akarnád, hogy én is csatlakozzak.

- Na, épp ez az.

És egy jelentkezési lapot tartott az orrom elé, ami gyakorlatilag ki volt töltve, és csak alá kellett írjam.

- Igazság szerint azt akartam elérni ezzel a látogatással. Tudom, hogy minden nap késő délutánig maradsz, holott semmi okod rá, és gondoltam, adok egy okot.

- És honnan veszed, hogy akarnék is csatlakozni?

- Ha nem bánod... Kotori-santól.

Na erre pattantak csak ki alaposan a szemeim, ugyanis nem gondoltam volna, hogy ennyire jóban vannak. Aztán persze kiderült, hogy nem csak osztálytársak, de egymás mellett is ülnek, és nem ritka, hogy Ushio korrepetálja is lógós barátomat.

- Így már értem, hogy tud mégis átcsusszanni minden évközi vizsgán. Gondolom, akkor simán kiszedted belőle azt is, hogy oda vagyok a filmekért, és ezért is akartál megfűzni.

- Jól gondolod.

Kicsit bátortalanul akarta elrakni a papírt.

- Persze, ha nem akarsz, én nem kötelezhetlek.

- Várj csak!

Megfogtam a csuklóját, hogy visszatartsam, és addig-addig, hogy valahogy csak kicsentem a kezéből a papírlapot.

- Ezt elteszem inkább, jó? Majd átgondolom, és ha döntöttem, szólok.

- Nekem ez is megfelel. Majd nézd meg a dvd-t, Toshi keze munkáját dicséri a vágás, meg minden.

- Az öcsédét?

- Igen, ő a nagy számítógépes guru, és nekünk is rendszeresen bedolgozik.

Ez kellemes és kisse furcsa meglepetés volt, ezt meg kell valljam. Eltettem a papírt, és folytathattuk az utunkat.

- Szóval, ha jól értem, te vagy a klub elnöke.

- Igen, jól. A felügyelőtanárunk Yoshino Kouko-san.

- Yoshino? Miért olyan ismerős ez a név?

- Talán a férje miatt, aki híres énekes és zeneszerző.

Erre világosság is gyúlt végre az én fejemben is. Yoshino Yusukéreől ugyanis hallottam már, énekes, dalszerző és szövegíróról, városunk szülöttéről, aki abban a korban lehetett épp.

- Ah, így már mindjárt világos. De hogyhogy nem ismerem ezt a tanárnőt személyesen?

- Onnan, hogy csak óraadó tanár, nem dolgozik teljes időben. A klub felügyelésére is csak a a húga segítségével tudtam meggyőzni.

- Aha...

Ekkor ugrott be, hogy talán ez az ismeretség régebbre is visszanyúlik, mint azt gondolnám.

- A tanárnő húga, esetleg a szüleid ismerőse, vagy ilyesmi?

- Nem, hanem az én barátnőm még nagyon régről.

- Aha... Hány éves egyáltalán?

- Ha jól számolom, Fuko lassan a 39-et tölti.

Na erre megálltam, és kis híja volt, hogy nem esett le az állam.

- És egy nő, aki az anyukád is lehetne, a barátnőd?

- Ez kicsit hosszú történet... Majd egyszer elmesélem.

Emellé persze még halkan megjegyezte:

- Amikor te is elmondod, mi történt veled.

- Ez egyáltalán nem fair feltétel, ugye tudod?

- Na jó, majd egyszer összehozlak vele, és ő majd elmondja, ha így jó.

Hogy miért volt fontos, hogy ez a Fuko mondja el a barátságuk történetét, azt nem tudtam felfogni, de gondolkodni nem nagyon volt időm sem, mert már el is értünk a kereszteződéshez, ahol Ushio jobbra fordult, hogy a pékség felé vegye az irányt. Nekem most nem igazán volt kedvem vele tartani, bár jó lett volna jobban megismerni a nagyszüleit is, így inkább hazaindultam.

- Megjöttem!

- Isten hozott! Kicsit későn jöttél.

A nagybátyám épp a vacsorát próbálta összehozni, aminek szokatlanul jó illata volt. Előjött a konyhából, a vicces kinézetű kötényében, és segített átöltözni, amennyire csak tudott, bár nem volt rá szükségem. Szerette azt gondolni, hogy fontos a jelenléte az életemben, és én nem is akadályoztam ebben.

- Szóval, hol jártál?

- Egy barátommal voltam.

- Oh, csak nem egy ifjú hölggyel?

- Ami azt illeti, igen.

- És csinos?

Sokat sejtetően vonogatta a szemöldökét, amire csam a szemem tudtam forgatni, de azért megmosolyogtam a szándékot, mert talán észrevette, hogy nem vagyok olyan jó hangulatban.

- Az nem kifejezés. Gyönyörű!

- Oooooh... Szóval így?

Addig-addig, hogy mindenről kifaggatott a végére, és a legvégén jó szívvel nevetett egyet.

- Te aztán jó kis helyzetbe kerültél így, hallod!

- Még nem mondtam igent.

- De fogsz, ahogy ismerlek.

- Ryo bácsi...

- Ismerlek, hisz egyfolytában a filmekből állsz, veled csak jól járnának, mert jó szemed és eszed van hozzá.

Mit mondhatnék, ahol bácsikámnak igaza van, ott nem tudok vitatkozni vele. Miután magamra maradtam, elő is vettem a papírt, amit a kedvesen rámenős Ushiotól kaptam, és mivel már majdnem teljesen, és pontosan ki volt töltve, csak kiegészítettem, és alá is írtam.

- Legyen meg a boldogsága!

Magam sem tudtam, hogy ez most melyiküknek szól ez, de ezzel a gondolattal tettem le a tollat, és mivel a laptopom ott pihent mellettem, jöhetett a moziest, amihez perceken belül kaptam vacsorát is. Nem volt ugyanolyan, mint az előző esti, de jól esett. Mi tagadás, éreztem rajta a bolti ízt, de jobb úgysem volt, és próbáltam arra gondolni közben, hogy másnap mit fog kedves új barátom szólni a gyors döntésemhez.

Victtron 1.

Victtron - Robotháború

I.

Derült égből

Amikor 2038-ban a Föld sikeresen kapcsolatot létesített az első ismert földönkívüli fajjal, egy teljesen új fejezet kezdődött a történelemben, amit ma már a harmadik űrkorszaknak neveznek. Ezúttal nem mi mentünk elébe a nagy találkozásnak, hanem az idegen civilizáció küldöttei utaztak fényéveket, hogy a szövetségeseik üdvözletét és jó kívánságait közvetítsék felénk. Ami ezek után következett, immár történelem, de a történelemkönyvekbe azon a napon egy olyan fejezet került be, amit a mai napig is egy lapon emlegetnek a Függetlenségi nyilatkozat aláírásával.

Azóta eltelt bő 300 év, és a Föld bizony már kevés annak a népességnek, ami azóta sokszorosan felduzzadt, hála a kölcsönös népvándorlásoknak. Az ember és az újonnan szerzett barátaink keveredése pedig megszüntette a belterjességet, új, változatos, és stabil génállományok jöttek létre, és megszületett a modern, galaktikus társadalom, miközben a Föld, galaxis szinten ritka, ásványi kincseiért cserébe az idegen technológia, az új, fejlettebb piacok, a teljes és egységes politikai és gazdasági rendszer, és nem utolsó sorban az új lehetőségek nyíltak meg előttünk.

Az én őseim az elsők között voltak, akik kihasználták a lehetőséget és elköltöztek az őshazából egy aránylag közeli bolygóra, a Dextriánra. Az ottani népek nagyban hasonlítanak hozzánk, annyi különbséggel, hogy átlagban nagyjából 20 centivel magasabbak, leginkább elfekre hasonlítanak, és valamivel több mint kétszer annyit élnek összesen, mint az átlagos ember, de hallottam már legendákat a 300 éves emberről is, aki megláthatta még a mi fajtánk érkezését is. Hála a közösködésnek, a felmenőim között nem egy helyi őslakos is van, édesanyám ráadásul tiszta vérű Dextriai, édesapám viszont a család egyik, még a Földön maradt ágáról származó, tiszta vérű ember, így én a ritka, első generációs félvérek közé tartozom.

Ja, el is felejtettem bemutatkozni: Daniel Edwards vagyok, legalábbis így kereszteltek el apám vallása szerint, de a családom java csak Valsnak nevez, Valsriertha, anyai nagyapám után. A jelen csillag-időszámítás szerint 311-ben születtem egy csendes kis faluban a Dextria harmadik holdján.

– Dan! Hol az ördögben vagy?!

– Itt fent!

Hadrews légi támaszpont, Hall-84-es mesterséges bolygó, az otthonom. Még régen, srác koromban az volt a vágyam, hogy híres tervezőmérnök legyek, aki egy nap a saját tervezésű Armoroidja mellett pózolhat az újságok címlapján. Sajna túl sokan vágytak ugyanerre, így nekem maradt a katonai példányok melletti munka itt, távol az otthonomtól.

- Már rég lejárt a munkaidő, mit matatsz még mindig?

- Az egyik pilóta panaszkodott, hogy bizonytalan az egysége repülés közben, és komoly rezonancia miatt rendszeresen kihagynak a rendszerek.

- És te csak ezért képes vagy még mindig itt dekkolni?

- Holnap az expedíciót kísérő egységhez akarják adni ezt is, de ha meghibásodik a kulcsfontosságú pillanatban, az a mi sarunk lesz.

- Ez igaz...

Alex Hobbs, a legjobb barátom, és egyetemi csoporttársam, most felkapaszkodott mellém a lebegő platformra, amit a saját gravitronja tartott fent a levegőben, nagyjából fél méterre a földtől. Ez az alkalmatosság igazából arra volt jó, hogy felszereljék az Armoroidokat harc előtt, de a szerelők is gyakran használták állványként, ha magasan kellett dolgozniuk. Én személy szerint csak kényelmességből használtam.

- És van valami?

- Mindjárt kész a szimuláció, aztán meglátjuk.

A kezemben egy nagyobb analitikus eszközzel guggoltam ott a D-119-es egység mellett aminek épp szemmagasságban volt a Jackportja, amin keresztül rá tudtam kapcsolódni a rendszereire, hogy lefuttassak egy rendszeranalízist.

- Mindjárt kész..

Egy halk, kattanáshoz hasonló hang jelezte a folyamat végét, és egy oszlopdiagram jelent meg különböző számadatokkal, amiről a szakavatott szem le tudta olvasni, amire szüksége volt.

- Na, mit ír?

- Mindjárt...

Minden rendben látszott, az értékek normálisak, kivéve...

- 13. Fő moduláris egység... Az a horizontális stabilizátor... Az értékek szerint van rajta egy hajszálrepedés.

- Ezt meg hogy tudod így kiolvasni belőle?

- Te is tanultad ugyanezt, nem?

- Igen, de sosem tudnám így kiolvasni a mérési adatokból a probléma forrását.

- Ez csak azért van, mert nem ezzel töltöd az idődet, mint én, hanem naphosszat csak lebzselsz.

- Na, ezt szívd vissza, de sürgősen!

Persze Alex tudta jól, hogy csak tréfálok, hisz már gyerekkorunk óta a leghűségesebb barátok voltunk. Lecsuktam a Jackport fedelét és ráfordítottam a biztonsági reteszeket, mielőtt visszacsúsztattam a diagnosztikai kütyüt a nadrágom zsebébe, amiben a lapos tárgy, ami alig volt vastagabb egy darab kartonpapírnál, gond nélkül elvolt., majd leszálltunk a platformról.

- Egyébként meg tudod jól, hogy nekem ez a specialitásom.

- Ja, a számok, és diagramok mestere... Irigyellek is érte.

Mielőtt elfelejtem, az Armoroidok olyan, általában munkagépnek szánt, ember irányította robotok, amiket megfelelően felszerelve akár harctéren is be lehetett vetni. Esetünkben is egy harci modellről volt szó, ami a másnap indulni szánt expedíciós egységgel sajnos nem mehet el.

- Egyébként hová indulnak holnap?

- A 888-as szektorba.

- Az nem az a sötét zóna?

- De az... Mit akarhatnak ott?

- Bányászni, mi mást. A szövetségi kormányzat állandóan a ritka ásványkincsek kutatását sürgeti.

- Na igen, de minek kell ekkora katonai kíséret? Mármint, a nagy nevek közül is egy csomóan mennek.

- Tudom is én...

A Sötét Zóna, ahogy találóan nevezték, egy olyan naprendszer volt a Tejút egyik eldugott csücskében, aminek egy hideg fényű fehér törpecsillaga volt. A három körülötte keringő bolygó, a Tahels, a Zerkt, és a Lousa olyan messze volt a csillagtól, hogy gyakorlatilag éjjel-nappal sötétség uralkodott rajtuk.

- Mit kereshetnek azon a három halott bolygón? Olyan alacsony lehet a hőmérséklet, hogy megfagynának még a védőruhákban is.

- Valamikor az is egy olyan naprendszer volt, mint amiben a Föld is elhelyezkedik, de a csillaga elhasználta a fűtőanyagát, felfúvódott, elnyelte a belső bolygókat, majd összezsugorodott.

- Te még ezt is tudod?

- Ez alapvető csillagászat, ha utánaolvasnál, te is tudnád mindezt.

- Akkor is, mit kereshetnek mégis ott?

Alex elgondolkodtató kérdésére csak találgatással tudtam felelni.

- A bolygókra küldött szondák megállapították, hogy mindháromnak szilárd felszíne van, ami annyit tesz, hogy a kőzetek bármilyen ásványkincset tartalmazhatnak, a többit meg tudod.

- Az... Akkor sem vágom, minek kell hozzá katonai kíséret.

Ebben egyet értettünk, ahogy abban is, hogy ha kell is kíséret nekik, akkor is soknak tűnik az, amit kirendeltek. Hogy konkrétabb legyek, egy teljes századot, és a működőképes Armoroidjaink majdnem kétharmadát. Amit nem visznek magukkal, az vagy épp kiküldetésen van valahol, vagy épp az imént vizsgálthoz hasonlóan javításra szorul. Én közben a csuklómon hordott okos eszközön babráltam, aminek állandó kapcsolata volt a mesterséges bolygó belső távközlési hálózatával.

- Kész, a jelentés leadva, a karbantartó brigád holnap neki is kezdhet, és ha minden igaz, keddre kész is lesz.

- Macerás egy jószágok ezek. Túl kis kasztniba akarnak bezsúfolni túl sok mindent.

- Egyet értek. Személy szerint legalább dupla ekkora méretekkel dolgoznék.

Alex oldalba bökött kicsit, és tréfálkozva kérdezett rá.

- Mi mást változtatna még, mérnök úr?

- Komolyan kérdezed?

- Még szép! Tudni akarom, hogy te mennyivel vagy okosabb, mint aki áttervezte ezeket a munkagépeket harcra.

- Hát...

A farzsebemből előhúztam valamit, amit manapság már nem szokás használni, és a barátom kezébe adtam.

- Én valami ilyesmiben gondolkozom.

Hogy világos legyen, az Armoroidok többsége, még a katonai használatra készültek is általában az előnyösebb terepjárás érdekében vagy lánctalpas volt, hogy lényegében mindenen átmenjen, vagy százlábú, ami könnyebben mozgott olyan teherrel, amit egyenetlen talajon nem lehetett lánctalpassal szállítani.

- Röpképesre tervezed?

- Legalábbis ez lenne a legjobb. Ha belegondolsz, a levegőben nagyobb sebességgel, nagyobb távolságokat lehet áthidalni ugyanannyi idő alatt.

- Ez igaz... Helyből felszálló, vagy indítóplatformos?

- Tanulmányoztam a múlt vadászrepülőit, és úgy lenne a legjobb, ha a variálható meghajtással bárhonnan felszállhasson.

- Azt látom...

Persze azon a papíron csupán unalmas pillanataimban megálmodott agymenéseim szerepeltek, egy hatalmas humanoid, két lábon járó, repülő Armoroidot, ami bárhol, bármikor bevethető, univerzális, vagyis a légkörben és azon kívül is teljes hatásfokkal működik, nincs szüksége külön hordozóra, ami egy akció előtt, és után is elszállítja a helyszínre és vissza a bázisra, nehezebb és praktikusabb fegyverzetű, gyors és mozgékony...

- Szép álom...

- És mit szólnál, ha egyszer valóra válna?

- Szerintem abban a pillanatban elájulnék, és soha többé nem térnék magamhoz.

Persze, álmodozni szabad, és minden joga meg is van hozzá az embernek, de az álmok csak álmok maradnak, azért tenni is kellene, hogy valóra váljanak.

Másnap reggel, ahogy azt tervezték, az expedíciós egység el is hagyta a támaszpontot. Mivel a 888-as szektor előtt mi voltunk az utolsó előőrs, így gyakorlatilag a kis mesterséges égitest lakosságának a harmada el is ment velük. Trest városa, ami a támaszpont oltalma, a mesterséges légkör és a művi gravitáció optimalizált hatásai alatt terült el, most alaposan kiürült, és néhány családot kivéve, akik megtehették, hogy a kiküldetéssel tartottak, szinte csak nők és gyerekek maradtak.

- Öreg, ezt látnod kell!

Alex így rontott be a kis kuckómba a hatos hangár hátuljában, és láthatóan elég izgatott volt.

- Mi történt?

- Majd mondom út közben, csak gyere a tizenkettes hangárba, most!

- Aha...

Szinte rohantunk, mert ha Alex megindult, olyan volt, mint a függővasút, ami Deltorában közlekedett, a szövetség fővárosában.

- Elmondod végre, mi az a nagy dolog?

- Egy feltűnően nagy ajándékcsomagot kaptunk.

- Mégis mi...

És ahogy a hangár elé értünk, megértettem végre az izgatottsága értelmét. Egy nagyobb 1000 tonnás teherbírású százlábúról emelte le épp a daru a szállítmányát, egy akkora konténert, amekkora majdnem a csarnok tetejéig ért volna teljesen felállítva, és egy nagy tárolóállványra helyezte el, amit szintén erre a feladatra hoztak ide.

- Ez tudod, mire jó?

- Az ilyen biztonsági záras konténerekben szállítják az új Armoroidokat a célállomásukra.

- Pontosan!

Alex lelkesedése rám is átragadt, már csak azért is, mert semmilyen hasonló szállítmányt nem vártunk belátható időn belül. Ahogy körülnéztem, egy meglehetősen oda nem illő alakot láttam a felettünk lévő emelvény korlátjának támaszkodva figyelni a történéseket. Két dolog azonnal feltűnt rajta: katonai egyenruhát viselt, méghozzá a légierőét, a rangjelzései alapján pedig nem is akárki, hanem egy százados volt, a második pedig hogy egy fehér hajú, mélykék szemű nő volt az illető, nagyjából korunkbeli, középmagas, karcsú, egyenes, mint a szálfa, a tekintete semleges, érzelemmentes, az arca rezzenéstelen, a szája szorosan összezárva, makulátlan egyenruhája teljesen begombolva, hosszú haja egy része az arca elé omlott, a többit a lágy reggeli szellő lobogtatta, ami bemerészkedett a nyitott hangárkapun.

- Oda nézz!

Oldalba böktem Alexet, hogy felhívjam a figyelmét a ritka jelenségre, hisz ritka látvány volt egy női tiszt ezen a vidéken, pláne ennyire feltűnő jelenségek.

- Ezt nevezem!

Alex még füttyentett is egyet elismerése jeléül, én meg gyorsan elkaptam a tekintetem a fiatal nőtől, aki felénk is fordította az átható tekintetét, és némi megvetéssel fintorogva fejezte ki nemtetszését.

- Fejezd már be, hallod!

- Most miért? Szerintem tetszek neki!

- Szerintem meg jobb, ha leállsz, ha jót akarsz magadnak!

Mikor megint fel mertem sandítani, a fiatal nő már nem állt ott, viszont pillanatokon belül megjelent Alex mögött, és elkapta egy olyan ponton a vállán, ami igen kellemetlen és fájdalmas tudott lenni, ha jó helyen szorítja meg.

- Vicceskedünk, szépfiú?

Az a durva, érdes hangnem, ahogy ezt mondta, egyértelműen jelezte, hogy Alex túl ment egy bizonyos határon. Alex persze kiabált volna fájdalmában, ha nem szégyelli magát, a vasmarok pedig kegyetlenül rámart arra a bizonyos pontra, és nem eresztette.

- S-Sajnálo... Agh!

Nyilván ez a fiatal tiszt nem vette jó néven, hogy balszerencsés barátom flörtölni próbált vele. A kabátjára a Rhodes nevet hímezték, de láthatóan nem volt teljesen ember. A hófehér haj, és kék szemek kombinációja csak egy szövetséges népre, a Hortinokra volt jellemző, akik egy másik távoli bolygón a Horthia-2-n voltak jelen a legnagyobb létszámban. Emellett azonban feltűnt az is, hogy a hortinokkal ellentétben nem volt meg a feltűnően magas homlok, ami miatt olyanok, mintha a fejük teteje kopasz lenne, és a lapos orr sem volt meg, ami szerint az embervér is kiütött rajta.

- Elnézést kérek a barátom nevében is, asszonyom!

A százados rám nézett, miközben én a lehetséges legnagyobb alázattal fejhajtással próbáltam az elnézését kérni. Hümmögött egyet, majd odébb állt, mintha mi sem történt volna.

- Agh... Ennek meg mi a baja?

- Legközelebb inkább gondolkodj, mielőtt kikezdesz egy tiszttel! Hozzájuk képest a huszadik senkik vagyunk itt, hiába olyan fontos a munkánk.

- De ez a csaj akkor is valami frigid, hisztis liba lehet...

Aznap este persze nem hagyott nyugodni a hatalmas konténer, hisz ekkorát még életemben nem láttam. Az átlag Armoroidok 5-7 méter magasak, és max. 20 méter hosszúak, de ebben a konténerben valami nagyon nagy lehet, ez biztos.

- Meg kell tudnom, mi az!

Mivel kulcsom volt minden hangárhoz, elvégre a munkám része volt, hogy mindenhová be kellett menjek a támaszpont területén, ezért tíz percen belül már halkan be is hajtottam magam mögött a hangár személyi bejáratát. A lámpák égtek ugyan, de ez nem volt ritka errefelé, így nem is törődtem vele, csak a hatalmas tárolóhoz sétáltam, rátettem a kezem, és mintha várnék valamit, magam sem tudom mit, lehunytam a szemem és így álltam egy darabig.

- Jó lenne belelátni, igaz?

Egy ismerősen hangzó női hang szakított félbe, és ahogy jobbra néztem, a fiatal nő állt mellettem, és gyakorlatilag ugyanazt csinálta, mint én.

- Nos... Igen... Megkérdezhetem, mi van benne?

- Meg, de el nem mondhatom.

Nézett majd egy sóhaj után még hozzátette.

- Legalábbis úgy nem, hogy te továbbmondod valakinek.

A tény, hogy teljesen kötetlenül letegezett, kicsit oldóan hatott, és kicsit bátrabban mertem folytatni.

- Akkor megsúgod?

- Talán...

Először összevonta a szemöldökét, de aztán egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Ahogy hallottam, te megbízható vagy, Dan Edwards.

- Honnan tudod a nevemet?

- Majdnem mindenkiről tudok egy keveset, aki itt dolgozik, hála egy barátomnak, aki régebb óta itt dolgozik már. Még a te Alex barátodról is tudok mindent, pláne a délelőtti miatt.

- Tényleg sajnálom...

- Ne sajnáld, nem te tehetsz róla, hogy egy ütődött, aki csak a tökeivel gondolkodik.

Az, hogy így, ilyen kötetlenül elbeszélgettünk, nagyon meglepett, de pozitív értelemben. A hozzá hasonló tisztek többsége elég fafejű volt, és úgy bánt velünk is, mint az alárendeltjeivel, vagy még rosszabbul.

- Elisla Rhodes százados, de szólíts csak a keresztnevemen!

Kezet szorítottunk, és meg kellett állapítsam, hogy egyáltalán nem olyan törékeny kis szitakötő, mint amilyennek első pillantásra tűnik, sőt, olyan erős szorítása volt, mint egy satunak.

- Akkor, ki is ez pontosan?

- A VT-7078-b2 prototípus.

- Egy prototípus? Még sosem hallottam erről a típuskódról...

- Azért, mert ez elvileg egy szigorúan titkos projekt, amit annak idején azért indítottak el, hogy leváltsák az elavult Armoroid generációt, de nem akarták publikussá tenni, mert féltek, hogy valaki megpróbál alájuk vágni.

- Ipari verseny...

- Az...

Ez nem volt ritka, sőt az is nyílt titok volt, hogy a jelen Armoroid generációt is három különböző konszern hozta létre egy időben, és a katonai felhasználású típusokat is az építhette át, akik a legolcsóbban megoldották.

- Azt mondod, b2, akkor ez már nem az első modell?

- Nem, az első meghibásodott egy terheléses teszt közben, és megsemmisült, az egyik legjobb pilótánkkal együtt.

- Au... Részvétem...

- Nem érdekes, nem is ismertem. Egy másik században szolgált.

Elisla most minden további nélkül megragadta a karomat, és felvezetett a karzatra, amiről még reggel nézelődött. Nem voltam benne biztos, mi erre az oka, de mikor megálltunk ott, ahol először megláttam, már megértettem. A konténeren volt egy nagyobb nyílás, amin keresztül be lehetett jutni, hogy gyorsabban üzembe lehessen helyezni. A nyílás épp akkora volt, hogy egy ember át tudjon jutni rajta, és a beeső fényben egy igen morózus fej körvonalait lehetett kivenni.

- Ez hatalmas...

- 27 méter magas, 210 tonna, a végsebessége a talajon 477 mérföld óránként, a levegőben megközelíti a hangsebesség ötszörösét.

- Várj, úgy érted, hogy repülni is tud?

- Természetes, ez is volt az egyik oka, amiért az első modell megsemmisült... A levegőben felrobbant.

Ez már érthető volt, és épp kérdezni akartam valamit, mikor egy robbanás hatalmas robaja minden mást elnyomott, és minden megremegett körülöttünk.

- Mi volt ez?

- Nem tudom, de tetszik ez nekem.

Sarkon fordult, és már rohant is a lépcső felé, miközben az egész iszonyúan remegett, mintha a föld remegne így, miközben robbanások egész sora vált egyetlen fülsiketítő hangorkánná körös-körül.

- Vigyázz!

Hiába is kiáltottam, egy lendületes ugrással a lépcsőfordulóban landolt, a leszakadó lépcsők helyén pedig egy négyméteres lyuk támadt.

- Ugorj! Nem megy máshogy!

A robaj közepette is hallottam a biztató szavait, és némi erőt véve magamon elrugaszkodtam. Az ugrás rövid volt ugyan, de a forduló széléről visszarántott egy erős kéz, megszorította a kezem, és húzott maga után, miközben lassan elértünk a bejárathoz. Olyan gyorsan értünk oda, hogy felfogni sem volt időm, csak hirtelen kivágódott az ajtó, és Alex rontott be két társa kíséretében.

- Nagy gáz van! A semmiből jöttek!

- Mik? Milyen gáz?!

Ha késve is, de megszólaltak a légiriadó szirénái, és durrogtak a légvédelmi ütegek is. Olyan volt az egész, mint egy szürreális háborús filmben.

- Mi folyik itt?

Elisla kérdésére a zilált Alex csak nagy vonalakban tudott válaszolni.

- A semmiből bukkantak elő, először csak egy pár, aztán egyre több, minden felől!

- DE MIK?!

- Armoroidok! Ismeretlen felségjelzésű Armoroidok! Először a külső hangárokat vették célba, ahol a javításra váró egységek voltak, aztán a radarállomást, a parancsnoki központot, és...

Egy újabb robbanás, és az összes lámpa kialudt.

- Most már az Enetron telepet is.

- Mégis mennyi?

- Nem tudom... Mindenhol ott vannak... Az sem biztos, hogy nincs egy millió belőlük.

Alex feje vérzett, a bal karja csak lógott, és sántított, ami arra utalt, hogy közelről volt tanúja mindennek.

- A szállásokat is felrobbantották. Az a szerencsénk, hogy kijutottunk.

Teljes volt a pánik, és az Alexszel érkezők is sérüléseiket ápolgatták, ahogy csak tudták. Én csak egy kétségbeesett pillantást tudtam vetni Elislára, aki felnézett a konténerre, és tudtam is, mire gondol.

- Ki tudjuk nyitni a konténert?

- Csak a központi irányítópanelről, de az kost használhatatlan.

- És ezzel?

Most is nálam volt a kütyüm, amivel a minap az elromlott Armoroidon futtattam le a diagnosztikát. Alex töprengett, de Elisla rákiabált.

- Nincs időnk töketlenkedni! Meg lehet csinálni, vagy sem?!

- M-Meg... Van rajta Jackport, de menni..

- Menni fog, csak engedj oda!

Volt egy saját kis programom, amivel fel tudtam törni a jelszavazott zárakat is. A Jackport a legaljánál volt, csak egy kicsit kellett kinyújtózni hozzá, kihúztam a kábelt a kütyümből, és azonnal be is dugtam.

- Kell valaki, aki segít üzembe helyezni!

- És fel is kell jutnunk oda valahogy!

A lebegő platform épp ott hevert, de az áramellátás híján nem tudtuk használni. Alex hirtelen megvilágosodott.

- A tartalék generátor! Minden hangárban van egy!

- Akkor helyezzétek üzembe, gyorsan!

Alex és társai azonnal rohantak is hátra a raktárba, én meg egyedül maradtam Elislával, aki a vállamra tette a kezét.

- Szükségem lesz egy másodpilótára is.

- Mármint...

Zavarodottan mutattam saját magamra, ő pedig határozottan bólintott.

- Csak te vagy olyan állapotban, hogy meg tudd csinálni. Egyedül nem megy.

- Jó, de még életemben nem vezettem ilyet, és...

- Ne félj!

Egy biztató pillantás csupán, és képes volt elpárologtatni minden kétségemet. Nem tudom miért, de képes volt olyan mentális hatást gyakorolni a puszta tekintetével is, ami talán még a legbeszaribb alakokból is szuperhőst csinált volna.

- Menni fog. Majd segítek.

- Én...

Csak két másodpercig hezitáltam, és már bólintottam is.

- Helyes!

Újabb robbanások, amik most vadul megráztak mindent, és a légvédelmi ütegek is elhallgattak. Egy pittyegő hang jelezte, hogy a kódfeltörő végzett a jelszó dekódolásával, és hallani lehetett, hogy a konténer záróreteszei sorban kinyílnak. Ezzel nagyjából egy időben a tartalék generátor is működésbe lépett, és újra kigyúltak a még épen maradt lámpák, a lebegő platform pedig lassan elemelkedett a földtől.

- Nagyjából öt percig bírja szuflával, úgyhogy igyekezzetek!

Alex ezzel tért vissza, de mi ketten már haladtunk felfelé a magasba, és a kis nyílás felé közeledtünk, amin be lehetett látni nem is olyan rég, Elisla pedig sebtében magyarázott.

- Két pilótafülke van, egy a navigátornak, egy pedig a lövésznek, aki a fegyvereket kezeli. Azt akarom, hogy te a hátsót foglald el.

- Rendben, eszerint az a navigáció, ugye?

- Igen, az első modell esete után jöttek rá, hogy előnyösebb, ha nem egyszerre kell a pilótának mindkettőről gondoskodnia.

Ez világos beszéd volt, és ahogy feljutottunk, észrevettük, hogy a konténer hatalmas ajtajai lassan elkezdenek kinyílni.

- Kicsit lassú lesz ez így, nem?

- Majd meglátjuk. Na gyere!

Be is csusszant a kis nyíláson, és ahogy követtem, épp egy terebélyes mellkas tetején landoltam.

- Ide be!

A két cockpit már nyitva várt, Elisla már be is pattant az elülsőbe, én meg sebtiben elfoglaltam a nekem kijelölt helyet. Nem vagyok klausztrofóbiás, de ilyen szűk helyen még azelőtt sosem ültem, így kicsit elkapott az idegesség.

- Meg lehet ezt még gondolni?

- Csak nyugi! Öveket bekötni, sisakot fel!

Az övek már automatikusan kattantak is a helyükre, én meg felkaptam a sisakot, ami épp előttem várt a konzolon. Ahogy a fejembe nyomtam, a sisakrostély lecsukódott, és végre tisztán láttam mindent.

- Rendben, most aktiváld a rendszereket a villogó vörös gombbal, épp előtted!

Egy kis vörös fényű led villogott nagyjából mellmagasságban az előttem lévő konzolon, ami alatt egy gomb helyezkedett el, nyilván erre gondolt, és ezt lenyomva az egész szerkezet életre hördült. Az előttem eddig sötét képernyő, ami az Armoroid külső kameráinak képeit volt hivatott elém vetíteni, most felragyogott, és egy felirat jelent meg.

- "Helyezze a kezeit a konzolra az azonosításhoz!"

Nem volt mit tenni követtem az utasítást, és pontosan a két kékesen foszforeszkáló kézlenyomatra helyeztem a tenyereimet, mire azok eltűntek, és két botkormány emelkedett ki az irá yító konzolból, valamint a lábaim alatti pedálok benyomhatóvá váltak.

- Jó, a navigáció már a tiéd. Mindjárt kapsz képet is.

Ezt még ki sem mondta és már meg is jött az élőkép, ami, amennyire meg tudtam állapítani, a hatalmas Armoroid fején elhelyezett frontális audiovizuális szenzorokból kapta a jelet.

- Jó, és most...

- Betörik a kaput!

Ez a hirtelen jött kiáltás egy sor nagy dörrenés kíséretében érkezett, és hallani lehetett, ahogy egy nagyobb fémfelület lassan enged az erőszaknak, majd robbanások, és megint megjött a csatazaj.

- A francba! Sietnünk kell!

- De még nem nyílt ki a konténer!

- Amiatt ne aggódj, csak told előre a botkormányokat!

Elisla hangja még mindig higgadt és összeszedett emberre utalt, ami engem is megnyugtatott valamelyest. Ahogy néztem, két hatalmas kéz nyúlt előre, megragadta a tetű lassúsággal nyíló ajtószárnyakat, és hallottam is a parancsot:

- Most!

Egy határozott tolás a karokon, és a két hatalmas mechanikus kéz egészen egyszerűen letépte a helyéről az ajtószárnyakat, és némi nehézség árán, miközben szabadultunk a béklyótól, amik a konténerben tartottak minket, sikerült végre kiszabadulnunk, és egy kisebb zökkenéssel tudatta a szerkezet, hogy földet értünk.

- Alex!

Barátom eszméletlenül feküdt a földön, társaival együtt, és minden lángokban állt.

- Gyújtóbombákat használtak a rohadékok!

- Biztonságba kell juttatnunk őket. Egy nagy gáztartály is van itt, tele acetilénnel a lánghegesztőkhöz!

- A konténer robbanásbiztos, az majd megóvja őket! Jobb pedál benyom, és előre tol!

- Rendben!

Ezzel le is hajoltunk értük, és hiába kerültünk szinte azonnal impulzus lézerek tüze alá, a méretes Armoroid páncéljáról minden lepattanni látszott. A felmarkoltuk a három eszméletlen túlélőt, amit a belső analitikus műszerek is jeleztek, majd óvatosan lehelyeztük őket a konténerben, és visszahajlítottuk az ajtót a helyére. Igen, a többesszám nem téves, ez mind csapatmunka volt, és félelmetes mód jól tudtunk együttműködni.

- Jó, most pedig menjünk át ellentámadásba!

Egy fordulat jobbra, és négy ellenséges Armoroiddal találtuk szembe magunkat, amik majdhogynem fele akkorák voltak csupán, mint amiben mi ültünk, de állig felfegyverezve.

- Roham!

A parancs elhangzott, és igaz, hogy megint záporoztak a lövések, úgy pattantak le, mint a légypiszok, és a legközelebbit egy pontos ütéssel már repítettük is ki a hangárból. A többi kicsit megszeppent, de kettőt máris megmarkoltunk a fejénél fogva, majd szabályosan összegyömöszöltük őket. Szörnyű nyikorgó acéllemez hangok, szétfröccsenő hidraulikus folyadékok, és a két Armoroid harcképtelenül omlott egymás hegyére-hátára.

- Most te jössz!

Az utolsót egész egyszerűen elkaptuk, és nagy ívben kihajítottuk a hangárból, telibe találva a közben feltápászkodó társát, azonnal használhatatlanná rongálva mindkettőt.

- Ki a következő!?

Ahogy kirontottunk a hangárból, rögtön szembesültünk a ténnyel, hogy a milliós nagyságrend, amiről Alex beszélt, talán nem is volt olyan irreális. A levegőben annyi röpképes ellenség volt, hogy szabályosan eltakarták a csillagokat, és vaksötét lett volna, ha nem világítanak mind.

- Ez igen...

- Semmi vész! Gyújtsd be a hajtóműveket, és szálljunk fel! Ott már egyenlő ellenfelek leszünk!

- Na jó, de hogyan?

- Előtted a konzolon látsz egy sor vörös kapcsolót?

- Igen...

- Húzd végig rajtuk a kezed, és ha mind kigyúlt, a botkormányon húzd meg a gázt, és húzd hátra!

Előttem, kicsit balra, függőlegesen valóban egy sor vörös gomb helyezkedett el, amik valójában csak az érintő felületen voltak rajta. Kinyúltam feléjük és fentről lefelé minden végigvezettem a kezem, amire egy hangosabb morajlás, egy rázkódás, majd éles süvöltő hang volt a reakció. Egy szorítás a gázkaron, és hátrahúztam a karokat, mire érezhetően emelkedni kezdtünk, de csak annyira, hogy az acetilén tartály robbanása szinte elnyeljen minket.

- Megvagy? Minden rendben?

A robbanás vakító fénye miatt egy darabig eltartott, mire újra tisztán láttam, de közben Elisla folyamatosan tartott bennem némi éberséget. Mikor kitisztult a kép, egy szabályos lángtenger vett körül minket.

- Egyben vagyok, csak kicsit meglepődtem...

- Akkor ne álljunk le, tovább!

Szerintem az ellenségeink maguk sem hittek a szemüknek, mikor a gomolygó füst és lángtengerből hirtelen egy hatalmas Armoroid emelkedett ki. Egy mély levegő, és már ordítottam is a csatakiáltásomat.

- Na jó, csapjunk bele!!!