Angel Beats - Démonháború (Befejezett) 2

VI. Fejezet

Fájdalmas Búcsúk - Egy szívből szóló dal

Az elkövetkező napon a reggeli megbeszélés, mert itt már eligazításokról beszéltünk többet, egy meglepő és rendkívüli dologgal kezdődött. Misaki késett, de amikor megérkezett, Rika követte őt, méghozzá a SSS egyenruhájában. Ez mindenkit meglepett, mivel nyilván mindenki tudta, hogy Rika NPC. Mielőtt Misaki leült volna, maga mellé intett engem, és Yuukit, amin én speciel meglepődtem, mivel nem egészen voltam tisztában vele, hogy mégis mire készül. Mikor Misaki elfoglalta a helyét, szokás szerint Felrakta a lábait az asztalra és úgy kezdett hozzá a mondandójához:

- Hölgyek és urak! A helyzet az, hogy három hírrel is szolgálhatok nektek: Az első Yamatót illeti: Mától hivatalosan ő a 13-as osztag parancsnoka!

Erre mindenki, magamat is beleértve nagy szemeket meresztett, de mind Tamaki, mind Yuuki, mind pedig Rika teljesen nyugodtak maradtak. 13-as osztag eddig nem létezett, azaz én még nem tudtam róla.

- Mielőtt beindulnának a találgatások, hadd mondjam el, hogy a 13-as osztag léte már az elmúlt 3 hónapban nyílt titok, hiszen épp 3 hónappal ezelőtt léptettünk 4 új tagot az elit alakulatba. Így a 13-as osztag tagjai: Yamato, Sora, Riku, Yuta, Tamaki és félhivatalosan Yuuki!

Erre akadt csak ki igazán a szemem. Tamaki mintha rebesgetett volna valami ilyesmit az elmúlt időben egyszer, és mintha azt is említette volna, hogy a kirándulásunk is ennek jegyében került megrendezésre, de arról egy szó sem volt, hogy engem hirtelen ilyen pozícióba helyeznek!

- Na de én...
- Semmi de! Ez már kész tény, és kész tényeket itt nem szokás megvitatni!

Felállt, hozzám fordult, és kezet rázott velem.

- Gratulálok, Százados úr!

Egyszer mintha Tamaki emlegette volna, hogy csak kevesen kapnak magasabb rangot a hadnagynál, még ha be is kerülnek az elit alakulatba, ezek közül Tamaki Főhadnagy, Sayuri Alezredes, és Misaki természetesen Tábornoki rangban szolgált a SSS magánhadseregében. A rangok persze csak jelképes dolgok voltak, de egyfajta tisztelet övezte a tiszti rangú tagokat. Ami azt illeti, engem ezzel Tamaki fölé helyeztek, ami azért nem esett jól, mert Tamaki nagyon kedves barátommá vált, és mellette, mint vezető mellett mindig biztonságban éreztem magam. Tény azonban, hogy Sayuri is velünk lógott egy időben, és Tamaki parancsainak engedelmeskedett, holott ő volt az alvezér. Ebben mondjuk közre játszott az is, hogy ő volt a megfigyelő a csapaton belül. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy szomorkodjak, hiszen ez óriási megtiszteltetés volt, saját csapatot kaptam, és még tiszteletbeli Századossá léptettek elő... Csak zavartan álltam ott és néztem magam elé lesütött szemmel, de Misaki nem hagyott sok időt tűnődésre, mert folytatta.

- Mindezen felül azonban, a SSS vezetősége, és a Diáktanács, akik helyett a Démonválság idején a hatalmat gyakoroltuk, úgy döntött, megtárgyalják a jövőnket, és a lehetőségeinket ebben a világban! A tárgyalások a mostani megbeszélést követően megkezdődnek!

Mindenki zavarodottan morgolódott. Nem egészen értette senki, mire akarnak kilyukadni.

- A harmadik hírem, hogy a SSS újabb tagot üdvözölhet! Rika mostantól a SSS támogató stábjának lesz a tagja, azaz az én személyi asszisztensemként fog ténykedni!

Mindenfelől a késég hangjai visszhangzottak, mindenki elcsodálkozott a lány megjelenésén, ezen a bejelentésen meg még jobban. Misaki elejét akarta venni a további találgatásoknak, és folytatta.

- Az ok, amiért így döntöttem az, hogy ez az NPC lány tegnap este megkeresett engem, és egy nagyon különleges kéréssel fordult hozzám: A segítségét ajánlotta fel, és azt állította, hogy bármire hajlandó! Semmilyen kifogásom nem volt, hiszen két barátom és bajtársam adta a saját hitelét érte, akik most is köztetek vannak!

Még ez sem oszlatott el minden kételyt, de azért Misaki szava szent volt, így senki sem mert ellene szegülni. Ezek után a gyűlés feloszlott, és Yuuki, néhány civil ruhás alak, Misaki és Rika maradtak csak az igazgatói irodában. Mindenki más ment a dolgára, minket is beleértve. Sora és én a szökőkútnál kötöttünk ki, mi ketten ültünk a kút szélén, a többiek pedig nem sokkal később csatlakoztak, és körénk gyűltek a fűbe.

- Milyen érzés? Százados úr?

Tamaki szúrós, de örömmel teli megjegyzése most is csak piszkálódás volt. Büszkeséggel és némi irigységgel nézett rám, hiszen hirtelen a felettesévé tettek meg, és szerintem minden jó érzésű ember inkább felháborodott volna. Ő azonban csak megveregette a vállamat, és mostani kérdése is olyan volt, mintha teljesen kívülállóként beszélne.

- Ugyan már! Nem lettem semmivel sem több nálatok!

- Dehogy nem! Lényegében a főnökünk lettél!

Yuta rámutatott az igazságra.

- Akkor is a barátotok vagyok elsősorban!

- De azért valld be, hogy jól esik!

Csak megráztam a fejemet, elvégre mindannyiunkat egyenrangúnak tartottam, minden értelemben, akár háború volt, akár béke, mint most. Tamaki és a többiek végre nem firtatták tovább, de Tamaki nem tudta levenni rólam és Soráról a szemeit, és mosolyogva folytatta a piszkálást:

- És mikor veszed már el végre Sorát feleségül?

Ez a kérdés megint jól az elevenembe vágott. Kedves volt Tamakitól, hogy ennyire jót akar nekünk, de Sora belepirult csak a gondolatba is, nemhogy még beszéljen is erről. Felálltam, és alaposan a nyakára csaptam Tamakinak, aki ettől be is húzta azt, hiszen nem szerette, ha nyakszirten csapkodták. Ezt a trükköt Tamaki elhallgattatására még Sayuri súgta meg nekem. Most sértődötten nézett rám, de mikor meghallotta, hogy mindenki más kuncog, ő maga is hahotázni kezdett. Ilyenek voltunk, barátok, bajtársak és szinte egy nagy család már rég óta.

- Na, jól van, mi hagyunk is titeket galambocskáim! Gyerünk srácok!

Erre a végszóra mindenki felkelt, és mire kettőt néztünk, Sora és én már egyedül voltunk. Éreztem, hogy Tamaki készül valamire, de én magam is mondani akartam Sorának valamit, amihez kellett egy kis magány. Elővettem egy apró tárgyat a zsebemből, és csak némi hallgatás után szólaltam meg.

- Mondd csak Sora, hol tartasz a daloddal?

- Már kész!

Nagyot néztem erre. Már kész? Szóval ezért járkáltak el a lányok olyan sokat az elmúlt időben?

- És.. Milyen lett?

- Nos, ezt majd megtudod a koncerten!

- Milyen koncerten?

Éreztem, hogy rém idiótán nézek, mire Sora kedvesen elkezdett kacagni rajtam.

- Yuuki elintézte nekünk, hogy koncertet adhassunk, ahol előadhatom a dalomat az egész iskola előtt!

- Ez komoly?

- Komolyabb nem is lehetne! Yuta és Riku már vállalkoztak, hogy kiegészítik a zenekart, és Tamaki gondoskodik majd a többiről. Még Sayuri is felajánlotta tegnap, hogy készít posztereket, hogy hirdessük!

- Ez nagyon szép tőlük!

- Igen, és Yuuki vállalta, hogy ő majd játszik a Szintetizátoron, így neked csak énekelned kell majd!

Ez megnyugtató volt. Nagyon kedves volt a barátainktól, hogy így tehermentesítettek minket. A Koncert nagyon szép ötlet volt, de az is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha... Erre még gondolni sem merek!

- Mondd csak Sora... Mit szólsz ehhez az egész ügyhöz?

- Hogy te lettél a főnök köztünk? Szerintem már rég kiérdemelted!

- Nem erre gondoltam!

- Hanem mire?

- Amit Tamaki mondott!

Sora egy pillanatra elhallgatott és úgy tűnt nagyon gondolkodik valamin. Mikor végre megszólalt, az eddigi magabiztossága eltűnt és remegett a hangja kicsit,

- Nos... Azt hiszem... Mármint... Szép is lenne... Ha mi ketten végre... Tényleg, törvényesen is egy  pár lehetnénk..

- Komolyan?

Felém fordult, és a mosolyában volt valami, ami érezhetően amolyan biztatás volt. Nekem már végleg elszállt minden kétségem.

- Akkor legyen úgy!

Felemeltem a kezem, és megvillantottam a kis tárgyat, amit eddig szorongattam. Egy karikagyűrű volt, amit az elmúlt napokban már kinéztem, és a párját már viseltem is egy ideje, csak épp senki sem vette észre. Sora szemei most kikerekedtek, és láttam, ahogy egy nagy könnycsepp gördül le az arcán. Megmagyarázhatatlan öröm és boldogság könnye volt ez, és csak bólogatni tudott egy darabig, majd nagyot sóhajtott mielőtt megszólalt:

- Rendben! Akkor menjünk a szentélyhez!

A szentély, ahogy nevezte egy csendes kis zug volt a főépület mögötti lényegében üres téren, ahol úgy lehetett egy kis áhítatot gyakorolni, mintha otthon, mármint az életben, egy templomban lennénk. Minden úgy volt elrendezve, mint egy valóságos szentélyben, még kis imaharangok is voltak felfüggesztve, és minden nap friss virágokkal rakták körbe az egyszerű fehér terítővel leterített faasztalt, amin egy amolyan régimódi áldás feküdt egy tekercsre írva, ami a elég sok ilyen helyen gyakran szerepelt. Ez volt az a hely, ahová mindenki eljárhatott, ha nem volt kinek kiöntse a szívét, vagy csak formálisan akart beszélni Istenhez. Most mi mentünk oda, de egészen különleges okból. Senki nem volt még a környéken sem, sőt még az iskola területén sem találkoztunk egy teremtett lélekkel sem. Mindketten megálltunk a szentély előtt, én kétszer megkongattam a harangokat és Sorához fordultam. Ő csak zavartan nézett rám.

- Most először megyek férjhez... Nem tudom.. Hogy kell ezt csinálni...

- Háth... Én is először nősülök... Így csak arra tudok hagyatkozni, amit az Amerikai romantikus filmekben láttam...

- És mi történik egy ilyen filmben ilyenkor?

- Nos... A Menyasszony bevonul a templomba, talpig fehérben, az arcát fátyol takarja el... Nos, fátylunk az nincs, így ez kiesett... De van virág!

Felkaptam egy csomó Hófehér virágot és Sora kezébe nyomtam. Egy másik csomóból pedig némi ügyetlenkedés árán, de koszorút fontam, amit a fejére helyeztem.

- Fátyol helyett ez is megteszi!

- Nem... Nem érzem magam igazán menyasszonynak...

- Nos... Nincs is hófehér ruhánk, amit felvehetnél... De nekem sincs szmokingom, így egálban vagyunk!

- Ok, és most mi jön?

- A pap, aki összead minket, elkezdene beszélni a házasságról, a szentségeiről, az életről, amit együtt elkezdünk... Aztán feltenné a kérdést: "Van-e valaki, aki tud bármilyen indokot, ami ezt a frigyet megakadályozhatná? ".

Szándékosan elváltoztattam a hangom, mikor ezt mondtam, amitől Sora kicsit feloldódott és kuncogni kezdett.

- És ezután mi jön?

- Ezután, ha senki nem szól semmit, márpedig általában nem szoktak, akkor jöhetnek az eskük!

- És azt hogy kell?

- Várj...

Egy pillanatig elgondolkodtam, majd eszembe jutott, hogy hogyan csinálják a legtöbb filmben:

- A pap ilyenkor ezt mondja: "Akarod-e..."

Most jutott csak eszembe, hogy nem is tudom sora teljes nevét.

- Mielőtt elfelejtem, mi is vezetékneved?

- Kanusuki! Kanusuki Sora a teljes nevem.

- Értem! Tehát: "Akarod-e Kanusuki Sora, az itt megjelent Kiriha Yamatot hites férjedül? Fogod-őt szeretni, bátorítani és becsülni? Kitartasz-e mellette jóban és rosszban? Hajlandó vagy-e mindenki másról lemondva Sírig tartó örök hűséget esküdni néki?"

Sora jót mosolygott, hiszen olyan komolyan adtam elő magam, mintha tényleg én magam lennék a pap. Végül a válasz:

- Igen!

- "Ugyanez a kérdés neked is szól Yamato!"

Hirtelen abbahagytam a bohóckodást, és mosolyogva válaszoltam meg a saját kérdésemet:

- Igen!

Sora csak kedvesen mosolygott. Hallatlanul jól adhattam elő magam, mert nagyon jól szórakozott rajtam.

- És most mi jön?

- Most a gyűrűk!

Az eddig a bal kezemen viselt gyűrűt lehúztam és átadtam neki, majd előhúztam a másikat és az ő jobb gyűrűsujjára húztam, majd ő is megtette ugyanezt.

- Isten és a SSS által rám ruházott hatalmamnál fogva ezennel Házastársaknak nyilvánítalak benneteket!

Ezt már egy harmadik valaki mondta, és én azonnal felismertem Tamaki hangját. Mikor felé fordultunk, hatalmas meglepetésünkre nemhogy ő, hanem mindenki ott állt körülöttünk, legyen akár SSS tag, akár civil, akár NPC.

- Na! Mi lesz? Csókold már meg a menyasszonyt!

Ezt nem kellett kétszer mondania! Sora és én immár, ha nem is hivatalosan, de házasok voltunk. Sora később meg is szidott, amiért nem mondtam neki előbb ezt az egészet, de őszintén szólva nem is sejtettem, hogy Tamaki erre készül. Miután mindenki gratulált és sok boldogságot kívánt, ami 700 ember esetében nem épp kis idő, mindannyian az ebédlőbe vonultunk, ahol szabályos esküvői fogadás volt nekünk előkészítve. Kis feleségemet azonnal elragadták a lányok mellőlem, ahogy beléptünk, és engem is jóformán szétkaptak a fiúk, és mire kettőt pislogtam, már szmokingban álltam a szintén kiöltözött társaim között. Mire mi készen lettünk, a lányok is előjöttek, és mikor szétrebbentek, megláttam a legszebb látványt, ami valaha megütötte a szemeimet: Sora tetőtől talpig gyönyörű, hófehér menyasszonyi ruhában, a haja szépen feltűzve, a lábán hófehér cipő. Tamaki, halvány fogalmam sincs honnan, de egy mikrofont kapott a kezébe:

- Hölgyeim és uraim: Az ifjú pár eltáncolja a hagyományos nyitótáncot, a Gyertyafény keringőt!

A zene már meg is szólalt, és én illendően meghajoltam Sora előtt, aki pukedlizett, és ahogy a többiek helyet adtak, bevezettem őt a kijelölt táncparkett közepére, Sayuri, akiről később kiderült, hogy hivatalosan ő volt Sora tanúja, a kezembe nyomott egy égő gyertyát, ami ugye az örök szerelmünk jelképe volt, és mi elkezdtük a táncot. Most jöttem csak rá, milyen hasznos volt, hogy versenytáncos barátomtól tanultam táncolni az elmúlt időben, de mint kiderült, Sorának is jutott ideje erre, miközben a lányokkal csavargott. Miközben táncoltunk, egészen közel hajoltam hozzá, és a fülébe súgtam:

- Gyönyörű vagy, Kiriha Sora!

Sora csak mosolygott, vagy legalábbis azt hiszem, mert a fényeket lekapcsolták, és a gyertya nem sok mindent világított meg. Mikor aztán a zene véget ért, a fények felgyúltak, és minden helyre állt, mindenki asztalhoz ült, mivel következhetett az ünnepi vacsora, jobban mondva korai vacsora, mivel még nem volt este 6 óra sem. Miután elköltöttük az egyébként fenséges étkeket, amiket a Céhnek köszönhettünk, először Tamaki emelkedett köszöntőre:

- Nos, én nem vagyok a legkreatívabb ember a világon, ezt bevallom! De egyet tudok: a két számomra legkedvesebb ember kötötte ma össze az életét a szemünk láttára, és én nem is lehetnék büszkébb rájuk! Éljen az ifjú pár!

Mindenki emelte a poharát és ittunk is a pezsgőből, ami szépen be is volt hűtve, ahogy azt kell. Ezután még többen is emelkedtek szóra, de a legvégén az ütött igazán nagyot, amikor Misaki emelkedett fel a székéről és emelte a poharát felénk és a többiek felé is, de a hangja érthetetlenül szomorú volt.

- Kiriha Yamato... Kiriha Sora... Milyen kedves pár ez igaz? Nos, csak gratulálni tudok nektek, és sok boldogságot kívánok! Azonban van még más is, ami miatt ünnepelünk!

Egy pillanatra elhallgatott, és lesütött szemmel próbálta összeszedni magát.

- Nos... Ahogy tudjátok, a diáktanács és én ma megvitattuk az SSS és a Túlvilág összes jelenlegi lakójának sorsát! Minek utána már hónapok óta teljes csend honol, és a Démontámadások teljesen megszűntek, ezért úgy döntöttünk, hogy a SSS hivatalosan lemond a hatalom gyakorlásáról, és visszaadja a törvénykezés jogát a Diáktanácsnak.

Mindenfelé zavart zúgolódás támadt.

- Ez egyszerűen annyit jelent, hogy a mai nappal a SSS hivatalosan feloszlik, és a tagjai hivatalosan leszereltek! A További részleteket a Diáktanácstól tudjátok meg! Én csak jó szórakozást, a párnak sok boldogságot, és békés életet kívánok!

Ezzel emelte a poharát, majd egy húzásra kiitta. Ezután sarkon fordult és távozott, de mielőtt távozhatott volna, észrevettem, hogy a kezei körül valami furcsa fény dereng. Nem egészen tudtam mire véljem, de ekkor eszembe jutott amit Tamaki mondott azokról, akik átkelnek.

- Jaj, ne!

- Mi a baj?

- Misaki át fog kelni!

- Mi?

Sora a szája elé tette a kezét, hogy elleplezze a meglepetését, és a gondolat feletti bánatát. Én nem is haboztam tovább csak rohantam Misaki után, aki nem ment messzire, mert megállt és leült egy padra nem is olyan messze az ebédlőtől. Rika ült mellette, és sírt. Misaki most őt vigasztalgatta, de mikor odaértem, akkor rám nézett, majd egy tőle szokatlan mosollyal az arcán meglapogatta a lány hátát, és csak ennyit mondott:

- Ne aggódj! Bár azt mondtam, hogy az én asszisztensem leszel, azért még biztos vagyok, hogy

Yuukinak is szüksége lesz rád!

Rika szomorúan bólintott, majd még egyszer átölelte Misakit és visszatért az ebédlőbe. Misaki most egyedül maradt velem, és most már az egész testét egy ragyogó aura vette körül, ami azt jelentette, hogy már csak percek vannak hátra az átkeléséig.

- Miért Misaki? Miért akarsz itt hagyni minket?

- Mert eljött az időm! Teljesítettem a küldetésemet!

Ezek az egyszerű mondatok olyanok voltak, mint a pontos kardszúrások. Szinte éreztem, mennyire szomorúak lesznek a többiek.

- Na de mi volt a küldetésed?

- A béke!

Ez is szíven ütött. Csak ennyit akart elérni? Mikor rám nézett, a zavart arckifejezésemből rájött min gondolkodok.

- Tudod, mikor éltem, az egyetlen vágyam az volt, hogy hazavezessem az embereimet és békében élhessünk a családjainkkal. Nem mondtam még, de Amerikában éltem le az életem nagy részét, és Tengerészgyalogosként szolgáltam az utolsó napig. Sajnos a küldetésem akkor meghiúsult, és csak most, hogy végre békét adtam mindenki másnak, már végre nyugodtan kelhetek át!

- Na de mi lesz, ha mégsem végleges a béke?

- Nos... Sajnos ezt már nem látom meg, mert az idő eljött! Ha mégis bármi olyan történne, amit nagyon nem szeretnék... Akkor hagytam egy levelet a páncélszekrényben, az irodában! A kód 806138! Abból majd megtudjátok, mit kell tennetek!

Nem is mondott többet semmit, odalépett hozzám, átölelt, egy pár könnycseppet törölt a ruhámba, majd a fényben, ami körülvette egyre fényesebben kezdett ragyogni, míg végül fényfoszlányokra bomolva, az égbe szállt, és eltűnt. Ilyen volt hát, ha valaki átkel... Egy nagy könnycsepp gördült végig az én arcomon is, mivel ugyan nem ismertem olyan jól Misakit, mint a legtöbben, ettől függetlenül tiszteltem és barátomként szerettem őt is. Mikor visszatértem, minden szempár rám szegeződött, én meg csak megráztam a fejem. Mindenki egy percnyi csenddel adózott Misaki emléke előtt, majd mintha mi sem történt volna, folytatódott a buli. Misakit mindenki ismerte és szerette, de csak én és Sora merültünk el jobban a gyászban az elvesztése felett.

Eltelt egy hét, és Sorával és a banda többi tagjával elkezdtünk készülni a nagy koncertre. Én és a Feleségem... Még mindig meleg érzésekkel töltött el, ha belegondoltam... Minden ment, mint a karikacsapás, még a poszterek is kikerültek az iskola minden nagyobb épületének falára, még a wc-be is. Minden jól haladt, és minden rendben volt, azt az apróságot kivéve, hogy egyel kevesebben voltunk, és már mindenki kivétel nélkül civil ruhában járt. Rika, ahogy azt megígérte Misakinak, Yuuki hűséges segítője lett, mi végre minden szabadidőnket próbálással töltöttük, míg a többiek örömmel néztek előre a közelgő nagy eseményre. Eltelt egy hónap, és egy szép Vasárnap estén jött el a koncert ideje. Én és a csapat nagy része már majd kiugrottunk a most szándékosan felvett SSS egyenruhánkból, épp csak Sora, a Szólógitáros és énekes volt az, aki nagyon be volt gyulladva.

- Sora, nyugi! Nem lesz semmi vész!

- De én félek, hogy felsülök, és egy szót nem fogok tudni kimakogni!

- Akkor ne te énekelj először! Majd Yamato kezdi!

Sora rám nézett, és én bólintottam, erre ő nagy nehezen fellélegzett, és bár még mindig gyötörte a lámpaláz, azért összeszedte magát. Bár énekelni lehet, hogy nem tudott volna az embertömeg előtt, akik kint vártak minket, azért gitározni még nem felejtett el. Hamarosan hallottuk Tamaki hangját, aki ceremóniamesterként bejelentett minket:

- Hölgyeim és Uraim! A pillanat elérkezett! Köszöntsük a színpadon: A Squad13-t!

Ezt a nevet választottuk a zenekarnak, mivel egyértelműen illett ránk, elvégre mi voltunk a 13-as különítmény. A függöny felment, a fények kigyúltak, és én voltam, aki a mikrofonhoz pattantam, hogy szószóló legyek:

- Alright Everybody! Mindenki itt van?!

Erre minden felől sikítozás és ordítás hallatszott.

- Jól van! Akkor kezdjük azzal a számmal, ami minket, mint zenekart először összehozott! Mach 23! Hagy szóljon!

Yuta megadta a jelet, és belecsaptunk a húrokba, ha lehet így fogalmazni!

Amikor a dal véget ért, a fiúk üvöltve fejezték ki a tetszésüket, a lányok pedig szinte velem énekeltek, ami meglepett. Sorára néztem, aki gyönyörűen varázsolt most is a húrokon, és most már fellazulni látszott. Most még a fejét rázta, tehát nem akart énekelni, de már közeledett az ő ideje.

- Rendben, akkor most keményítsünk be! Jöjjön a Metallicától a Ride the Lightning!

Yuta egészen hihetetlenül jól adta elő ezt a dalt, nekem nem feküdtek ezek a fajta hangok, de amin még jobban meglepődtem, az volt, ahogy Sora a gitárszólót előadta. Egészen átszellemült arccal csinálta. A közönség tombolt, és ez mindent még magasabb szintre emelt, mint eddig. Nem volt már kérdés, hogy merre menjünk tovább, de ezúttal Sora szólt a mikrofonba:

- Most, egy kicsit lazítsunk... ! Én a lírai dalok híve vagyok, ha éneklésről van szó, ezért... Lányok, az érzékenyebb lelkűeknek és a fiúk közt is a gyengédebb érzelműeknek szóljon egy nagyon szép dal egy nagyon szép animéből, amit nagyon szerettem, mikor éltem: Chiisa na Tenohira, azaz a Palm of a Tiny hand!

A Közönség meglepetten fogadta a bejelentést, de mikor megszólalt a dallam, mindenki megértette az egészet, és az, ahogy Sora énekelt, az valami elbűvölő volt:

Nagyon büszke voltam Sorára, mivel nem hiszem, hogy sokan álltak volna a mikrofon elé, és énekelték volna el ezt a hihetetlenül szép dalt, pláne nem két olyan után, mint amit én és Yuta előadtunk. Sora különleges egy lány volt, de ha neki ezt tetszik, az ő dolga nem? A közönség is jól fogadta, és volt is vastaps a végére rendesen.

- Rendben! Van egy együttes, akik nagyon hasonló nevet választottak maguknak, mint mi!

Tudjátok kik ők? Eltaláltátok! A Sum 41, és az egyik legütősebb daluk, a We're all to Blame!

Ez az én dalom volt. Imádtam, itt kiadhattam magamból a legjobbamat, amit csak tiszta hangon tudtam énekelni, miközben Yuta ordibálta a vokált. Mindenki velünk tombolt, és a Tornaterem szinte felrobbant a hangzavartól.

- Na és most! Egy dal a Three Days Grace –től, Never too late! Hadd szóljon Tamaki!

- Én?

Tamaki elősétált a backstageből, mikrofonnal a kezében, és zavartan vakargatta a nyakát. Én csak biccentettem felé, hogy nyugodtan, mert ezt a dalt ismeri. Ő is ott volt velünk a próbákon, és tudta, hogy erről a dalról sokat vitáztunk, ki adja elő. De mikor meghallotta a dallamot, azonnal tudta, hogy ez kell neki:

Még nekem is borsózott a hátam a dal hallatán, Tamaki átkozottul jól adta elő... Hihetetlen volt, de azzal a lendülettel, ahogy a dal véget ért, le is ment a színpadról.

- Sora? Most te választasz!

- Rendben! Skillet emberek? Mert ha igen, Akkor jöjjön a Monster!

Ez megint Yuta dala volt, és én és Sora vokáloztunk. Erre már nem lehet igazán szavakat találni. Most azonban Riku lépett előre a mikrofonhoz. Eddig ugye ő nem jutott szóhoz, de most ő következett.

- Én jövök! Mit szólnátok egy jó kis daltól tőlem?

Mindenki ujjongva várta és Riku mosolyogva fogadta, hogy neki is eljött a ragyogás ideje.

- Akkor jöjjön a Nightwishtől az Amaranth!

Gyönyörű dal volt, és nem tagadom, ettől is megborzongtam. Riku meghajolt, ő ezzel be is fejezte a kis szereplését. Sora intett nekem, hogy ő következik.

- És most egy kis lírai dal: Evanassence és a My Immortal!

Ez a dal mindenkinek visszacsalta a könnyeket a szemébe, és éreztem, hogy én is könnyezek a végén. Szép volt ez a dal, nagyon, Sora pedig szívből énekelte. Én következtem:

- A végére, ha már volt egy OST-nk egy animéből, most jöjjön egy másik, ami az én kedvenceim

közül való: Ha azt mondom, hogy Masa'aki Endoh, és Yuusha-oh Tanjyou?

Minden felől a tomboló öröm sikolyai és ordításai szólaltak meg.

- Akkor vaduljunk!

Ez volt a csúcspont. Mindenki velem és a zenekarral tombolt. Sora úgy bűvészkedett a húrokon, hogy a hideg csak úgy szaladgált fel le a hátamon, de a többiek is nagyon jól vokáloztak, mikor kellett, és meglepetésemre nem is kevesen énekelték velem a dalt a közönség közül is. Itt kellett volna véget vetni az egésznek, de Sora odajött hozzám, és a fülembe súgta:

- Készen állok! Most jön az én dalom!

Csak néztem rá, de mivel nem volt más választásom, csak bólintottam és ő visszatért a mikrofonhoz, de a vérvörös szólógitár helyett most a régi akusztikust vette elő.

- Hölgyeim és uraim! A mai este záróakkordjaként fogadjátok szeretettel a Saját dalomat! Címe

még most sincs, de a többi majd beszél magáért!

Szépen lassan kezdte, először halkan egyedül, miközben lassan bekapcsolódott a zongora is, és a lágy basszus is megjött, ő pedig hátborzongatóan szép, tiszta hangon kezdett el énekelni, Angolul:

When I Left my old life behind

I didn't know what will await me!

Little did I think at that time,

That I'd find new friends here!

I've waited so long to find someone who would understand the voice of my Heart
But I've found something far more than that, I've met someone who shares my love for

My very Life!

I don't walk alone anymore

I have my friends with me at all time

I have met my even match here

And I'm not a lonely voice in the wind

I have never felt so happy,

Now I wouldn't want to lose it all!

My heart has opened up finally

And I'm happy with my life now!

I had a dream that came true here

I found the one I truely love!

I finally found something

I want to live on for

The moment I saw him was the moment I finally understood

I had to meet him someday, And it was here, I finally realised

What is Love!

His heart beats along with mine now

His mind works at the same level as me

I share a strong bond with him

And I'm his by soul and body here!

My dream was meant to come true

When I married him was the greatest day!

I now know how hard it will be

To leave him behind when I leave here!

I won't walk alone anymore

When I'm gone I'll still have him!

When I wake up in the morning

He might not be there with me!

I will still not faulter now

As I have his heart and everything

I thank him for the wonderful times

And I know I'll find him again someday!

Never mind the sadness now

He is the one I'll give everything

He will be my only true love

I'll never ever Foget him!

In my Dreams I'll see him all the time

I'll find him if it costs everything

When I recall his gentle smile:

HE will always be my Everything!

Ahogy énekelte ezt a dalt, és rájöttem, hogy a dal rólam és nekem szól, alig hittem el, hogy sora ilyen irányba ment el a szöveggel. Mikor az utolsó sort énekelte fel, felém fordult, és felém nyújtotta a kezét, ami hirtelen fényesen világítani kezdett.

- Jaj, ne!

Sora visszafordult a közönséghez, könnyek között meghajolt és szívből megköszönte mindenkinek, hogy ott volt, és elbúcsúzott, de nem csak formálisan, hanem véglegesen, majd leszaladt a színpadról. Yuta és Riku értetlenül néztek, míg Yuuki csak intett, hogy menjek már utána! Én mindent eldobtam, ami a kezemben volt és eszeveszettül rohantam a lány után, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem. Olyannyira rohantam, hogy kapásból le is gurultam a színpad lépcsőjén, és alaposan be is vertem a fejem, de nem törődtem semmivel sem, még a vérző sebbel sem a fejemen, csak rohantam Sora után, aki közben eltűnt a szemem elől. Imádkoztam, hogy ott legyen, ahol először találkoztunk: A szökőkútnál. Mikor odaértem, megláttam Sora egyre fényesedő alakját, és kétségbeesetten kiáltottam felé:

- Sora!

A kis feleségem megfordult, és rám függesztette az ő meleg, szeretetteljes tekintetét, én meg odarohantam, és átöleltem őt, olyan szorosan, ahogy csak tudtam, anélkül hogy kárt tennék benne. Sora már erősen könnyezett, hiszen ő sem akart még elválni, de muszáj volt.

- Yamato! Kicsim! Ne... Ne sírj... !

Még ő mondta, mikor zokogott? Én magam is könnyeztem, és nem is tudtam mást hajtogatni:

- Szeretlek kicsim! Szeretlek!

- Én is téged! Mindennél és mindenkinél jobban!

Elengedtem, és merően a szemébe néztem.

- Akkor miért kell elmenned? Arról volt szó, hogy örökre együtt maradunk nem?

- Hidd el, én sem szeretnék semmit jobban annál, de nem megy! Lejárt az időm!

- Nem! NEEEM!

Nem bírtam tovább, ordítanom kellett. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy elveszítsem őt.

- Te vagy az első, és egyetlen szerelmem Sora! Kérlek, ne hagyj itt! Nem hagyhatsz itt!

- De hát nem hagylak itt! Mindig itt bent leszek!

A szívemre tette a kezét, és miközben egyre erősebben ragyogott, még egyszer utoljára a szemembe nézett. Ő mindig is bölcsebb volt, még nálam is sokkal, és most is a szemeiből kiolvastam a gondolatát:

- Várni foglak a túloldalon!

Még egy utolsó csókra volt időnk. Ő közelebb jött, az ajkaink összeértek, és én nem akartam elengedni, de mire a szemeimet kinyitottam a meglepetéstől, hogy ő már nem csókol vissza, a fénygömbök, amivé a teste vált már szép lassan szálltak fel az ég felé. Én nem tudtam mást csak sírni, sírni, mint egy kisgyerek, aki elvesztett valamit, ami fontos volt neki, és csak egy dolgot tudtam az ég felé ordítani bánatomban:

- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE SORAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA!

A következő három napra a szobámba zárkóztam. Nem akartam semmit és senkit látni, és hiába jöttek oda a barátaim lelki fröccsöket adni, ha én nem is hallgattam meg őket. Leültem az ajtó elé, és nem akartam senkit sem beengedni rajta. Aztán a harmadik napon egy ismerős pár láb halk lépteit hallottam közeledni, majd egy lágy puffanással lehuppant a földre és a hátát az ajtó másik oldalának támasztotta.

- Yuuki? Te vagy az?

- Honnan tudtad?

- Már felismerek mindenkit a lépteiből!

Yuuki hangja is bánatos volt, és halkan csilingelt a szokásos mókázós, kacagó hangja helyett.

- Jöttél lelki fröccsöt adni?

- Nem, csak beszélgetni! Beengedsz?

- Beszélgetni igen!

Kinyitottam az ajtót, ami be sem volt zárva már két napja, de senki sem mert betolakodni rajta, Yuuki besétált és körülnézett. Még most is olyan volt minden, mintha Sora még ott lakna velem. A kezemben még most is Sora gyűrűjét szorongattam, ami a kezemben maradt, mikor ő fénnyé vált. Yuuki csendben leült és megvárta, míg én is csatlakozok.

- Hogy érzed magad?

- Pokolian! Ürességet és fájdalmat érzek belül, semmi mást!

- Megértelek!

Yuuki sajnálattal a szemeiben nézett engem. Lényegében megözvegyültem, ami nem is tett jót a megjelenésemnek sem: A szemeim vörösek és táskásak voltak a sok sírástól és kevés alvástól, az arcom beesett és könnyek hagytak rajta mély nyomokat, ami csak még rosszabbá tette az amúgy is lehangoló látványt.

- A többiek hiányolnak ám!

- Tudom! Mindenki itt volt már többször is. Tamaki minden órában itt toporzékol az ajtóm előtt... Nem szól semmit, csak áll ott, és vár... Talán nem akar semmit csak látni engem...

- Akkor miért nem nyitsz neki ajtót, ha tudod, hogy ő az?

- Félek... Hogy megbántanám őt valamivel... Ő a legjobb barátom itt... És ha őt megbántom, akkor saját magamat is bántom vele...

- Értem!

Yuuki kicsit elszontyolodott. Ő volt az egész túlvilág őrangyalkája, így az ő terhe is volt, ha valaki szomorú.

- Ha netán meggondolnád magad, és látni szeretnél minket, mi az ebédlőben vacsorázunk ma este. Egy tál Mapo Tofu téged is várni fog!

- Egy tál mi?

- Majd meglátod!

Yuuki távozott, és én megint egyedül voltam. Belegondoltam, hogy kik voltak azok, akik eddig mindig mellettem álltak, amióta csak itt voltam, és rájöttem, hogy Yuuki csak azt akarta tudatni velem, hogy bár a feleségem már nincs velem, azért a barátaim még számítanak rám.

Egy jó óra múlva összeszedtem magam, és beléptem az ebédlőbe. A villany csak az egyik asztal fölött világított, ahol a társaim épp vacsoráztak.

- Az ördögbe!

Riku szinte üvöltött, miközben kivörösödött arccal próbálta lehűteni a lángoló nyelvét.

- Ezt te tényleg meg tudod enni?

- Meg. Ez a kedvencem!

- De hát ez olyan erő, hogy a tűzokádó sárkányt is felgyújtaná!

Ekkor értem oda hozzájuk. Nem csak Riku szenvedett a furcsa étel csípősségétől, de a többiek legalább nem hangoztatták. Riku most úgy lihegett, hogy szabályosan lángok csaptak ki a száján, miközben Yuuki csak csendben mosolygott. Tamaki volt az első, aki észrevett:

- Nahát, öcsém! Hát csak elődugtad az orrodat?

- Igen... Asszem elég a bujkálásból egy életre!

- Helyes a dörgés! Nah, egyél te is! Ma Yuuki a főszakács!

Amit elém tolt, elég gusztusosan nézett ki. Mikor belekanalaztam, éreztem ugyan a csípős ízt, de nem volt olyan durva, mint amilyennek a többiek mutatták.

- Ez egész jó!

- Mi, neked nem égeti semmidet?

Mindenkinek kikerekedett a szeme a meglepetéstől.

- Mit vártatok? Én otthon a Wasabit is úgy eszem, mint más a joghurtot!

Mindenkinek földig esett az álla ettől a kijelentéstől, csak Yuuki mosolygott sejtelmesen. Még egy ideig ment a beszélgetés, de én egyre kevésbé figyeltem. A szemeim lassan lecsukódtak, és miután már három napja nem aludtam rendesen, a fejemet lehajtottam az asztalra, és a többiek csak arra lettek figyelmesek, hogy hortyogok. Szépen elaludtam, és a képek és a hangok ezután elmosódtak. Egy dolog azonban nem: Sorával álmodtam, és azt hiszem álmomban még mosolyogtam is.

VII. Fejezet

Változó Idők - Egy váratlan viszontlátás

Telt az idő, de hogy. Már egy hónap is eltelt, mióta Sora itt hagyott minket, és lassan kezdtem belenyugodni ebbe is. Nem ő volt az első, és éreztem, hogy nem ő lesz az utolsó sem. Most minden lehetséges szabadidőmet a barátaimmal töltöttem, akik mindenben mellettem álltak. Nem is volt más elfoglaltság: más ilyenkor a munkába temetkezett volna, vagy minden nap álomba vedeli magát, de Tamaki példáján okulva ezt nem kockáztattam meg, inkább csak a barátaim vállán sírtam néha. Minden nap ugyanolyan volt, csak a napok neve változott, egyik nap hétfő, másik nap kedd... És tovább... Egészen egy bizonyos napig.

Ezen a napon, ami ha jól emlékszem Kedd volt, felhők úsztak az égen. Megszűnt a pokoli hőség, és őszi hűvös telepedett az iskolára és környékére. Hűvösek voltak a reggelek, napos, de kellemesen langyosak a nappalok, hidegek az éjszakák. Ilyenkor mindenki bebújt a vastag takaró alá, és próbált nem megfagyni. Ezeken a napokon szerettem itt élni. Minden nap kiültünk a főépület tetejére, és néztük az égen a felhőket. Egyszer aztán eszembe jutott valami:

- Mit szólnátok, ha Felhőfestést játszanánk:

Mindenki nézett csak rám, mint aki hülye.

- Mi van? Nem játszottatok még ilyet?

- Hogy őszinte legyek, még hallani sem hallottam róla soha!

Yuta mindenki nevében beszélt, és nekem most jutott csak eszembe, hogy társaim nagy része idősebb volt nálam, és ha játszották is már ezt az egyébként nagyon kedves, kreatív játékot, lehet, más néven ismerték. Gondoltam, meg kéne magyaráznom.

- A Felhőfestés lényege, hogy addig nézed a felhőket, amíg ki nem tudsz valamit venni belőle, ami olyan, mintha az életben egy jelenetet látnál, vagy ilyesmi! Biztos játszottatok már ilyet, csak nem emlékeztek már rá!

Mindenki hanyatt dőlt a kövezeten, nem is törődve a ténnyel, hogy hideg volt, hiszen itt nem lehetett felfázni. Tamaki egy ideig bámulta az eget, és miközben azon gondolkodott, hogy mi is lehet az a bizonyos kép, amit kinézett az egyik felhőcsoportból, felnevetett.

- Ha hiszitek, ha nem, én már látok is egyet!

- Hol!

- Ott, ni!

Épp fölénk mutatott. Mindannyian mélyen elmélyülve bámultuk, és hirtelen mindannyian nevetni kezdtünk. A kép, amit kivettünk belőle, mindannyiunknak ugyanaz lehetett.

- Ezek mi vagyunk!

Riku nagyon jól mutatott rá. A nevetés pont arra utalt, hogy pont erre gondoltunk. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas csoportkép, amin a nagy pufi felhő Tamaki volt, a vékonyabbak a lányok, a kicsit csontosabbnak tűnő, olyan, mint Yuta, és mellette a kicsit nagyfejűnek tűnő én lettem volna. Ezután még sokat láttunk: Én kiszúrtam egyet, ami olyan volt, mintha egy motoros bedőlne a kanyarba, és miközben a felhő haladt, a motoros szépen átfordult a másik oldalra. Vicces volt, mert nem csak én láttam meg. Sayuri és a három lány is ott volt velünk, és Kanna is hamar belejött a játékba, és kiszúrt egy felhőcsoportot, ami olyan volt, mint egy kétfedelű repülő, benne egy rókával.

- Az olyan, mint Tails a repülőjével!

Miközben ezt mondta, kedvesen mosolygott és végigmutogatta az egészet. Tails nekem ismerős volt, szerettem a Sonic the Hedgehog sorozatot, így nem is volt nehéz odaképzelni. Sayuri is végignézte a felhőket, és egyszerre kiszúrt valamit, amitől kicsit elszomorodott.

- Mi a baj?

Rám nézett, és megláttam a szemeiben a könnyeket, amik a szomorú gondolataira kibuggyantak.

- A mamád jutott eszedbe igaz?

Bólintott, és egy kicsit elgondolkodott, mielőtt megszólalt volna.

- Az egyik felhő olyan, mint anyukám volt, mikor mosolygott... Amikor mosolygott, akkor olyan volt, mint egy tündér, aki egy meséből lépett elő! Meséltél már a többieknek rólam?

- Nem, csak Sorának! Gondoltam, a te dolgod!

- Na, igen... De azt hiszem, ha már elkezdtem, akkor nem árt, ha végigmondom, nem?

Mindenki felemelte a fejét, és hallgatták Sayuri szomorú történetét. Mindenkinek nehezére esett egy kicsit végighallgatni, a lányok, még a három NPC lány is megkönnyezte azt a szeretetet, ami a hangjában játszadozott, miközben arról beszélt, mennyire szerette az édesanyját. Én már hallottam ezt a történetet, de én is megkönnyeztem. Végül Sayuri elért a végére, és azt láttam, hogy még a kőkemény vonásokkal megáldott Yuta is ellágyult, és mindannyian mélyen hallgattunk. Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy a tető kijáratánál egy árnyék vetődik ránk a gyenge napsütésben. Ahogy arra néztem, egy lány volt az. Nagyjából középmagas, hosszú barna haj, hatalmas kék szemek, és elgondolkodva nézett minket. Végül rám tévedt a tekintete, és valami megmagyarázhatatlan szomorúság jelent meg a szemeiben.

- Mi a baj? Szeretnél valamit?

Megrázta a fejét. Furcsa volt, hallgatag, nem mondott semmit, csak nézett engem. Már zavaró volt, ahogy engem bámul, annyira, hogy kezdett a hideg is futkosni a hátamon. Felálltam, hogy odamenjek hozzá, de ő hirtelen hátrálni kezdett előlem.

- Várj! Ne félj, nem bántalak!

Nem mondott semmit, csak sarkon fordult, és elfutott.

- Ennek meg mi baja?

Tamaki is értetlenül állt az egész előtt, akárcsak én.

- Ismered talán Yamato?

Sayuri végre kicsit feléledt a révedezésből, és elgondolkodva állt mögöttem.

- Nem... Mármint nagyon furcsa módon, ismerősnek tűnik, de nem tudom honnan...

Ez a következő napokra elgondolkodtatott. Nem tudtam hová tenni ezt a furcsa, látszólag néma lányt. Olyan ismerősnek tűnt, de nem sejtettem honnan. Minden barátaimmal töltött pillanatomban ezen járt az agyam, és néha bevillant egy kép, ami nem is sejtettem, hogy lehetséges, de...

- Mikoto?

Nem, az képtelenség! Hiszen ez nem lehet, akkor miért csak most került volna elő, és miért nem szólt semmit? Nem, ez képtelenség!

Eltelt egy hét, és a felhők vonulása helyt adott a sűrű esőfelhőknek. Nem sokára hatalmas dörgés és villámlás kíséretében zuhogni kezdett az eső. Olyannyira, hogy szabályosan vízesésnek hatott. Tamaki elmondása szerint még sosem esett az eső a Túlvilágon. Óriási érzés volt kint rohangálni az esőben, a sárban és vízben tapiskolni mezítláb. Mindannyian jól szórakoztunk. Yuta és én poénból még birokra is keltünk és sikerült tetőtől talpig csurom sárrá válnunk. Jót nevettünk ezen, de azért úgy dideregtünk, mint akik a hűtőből jöttek elő. Ez már nem a késő szeptemberi napos, felhős idő volt, hanem a késő októberi eső, ami már hideg volt, és áztatós. Mikor körülnéztem, megláttam, hogy az egyik épület sarkánál ott áll a néma lány, és minket figyel. Már régóta éreztem a szemeit a hátamban, és most is, ahogy a kezében egy esernyővel állt ott, most is végig engem bámult. Nagyon furcsa volt, és már-már ijesztő.

Mentek a napok, az esőt egyik nap aztán a dermesztő, farkasordító hideg vette át. A hőmérőkön mindenhol -5 és - 12 fok között ingott a hőmérséklet, és egyik reggel arra ébredtünk, hogy a hidegben a szállingózó csapadék nem eső, hanem hó volt. újabb újdonság, és üdítő felfrissülés lett ez is. A kollégiumok és az iskolai épületek mind hidegek voltak, de mint kiderült, az iskola létrehozója nem spórolt semmivel sem, így fűtés is volt. Ha kimentünk, akkor meg kaptunk egy-egy jó meleg kabátot, és hozzá sapkát, kesztyűt, sálat, ami csak kellett ebben a hidegben. Ezeken a napokon azért szerencsére akadt mit csinálni. A Fiúk lovagiasan eltakarították a havat az utakról, a lányok pedig cserébe meleg teával és egyebekkel látták el őket, hogy ne fagyoskodjanak nagyon.

Az állandó havazás és hideg engem is kikezdett, pedig eleve egy olyan helyről származtam, ahol mindig elég hideg volt, és csak utóbb költöztünk Tokyoba. Egyik nap aztán épp a zeneterem ablaka alatt mentem el, és egy ismerős, szívfájdító dallam ütötte meg a fülemet. Sora dala volt, és valaki épp énekelt is. Felszaladtam az emeletre, és benyitottam a terembe, ahol a barátaimat találtam, és épp Riku énekelt.

- Yamato? Mi a baj?

- Neked esetleg nem tűnt fel mit énekelsz?

Kicsit feldúlt voltam, és ezt mind észre is vették rajtam.

- Jajj... Ez... Sajnálom!

Riku tényleg bűnbánóan sütötte le a szemét. Megsajnáltam, hiszen amúgy hihetetlenül szépen énekelt, épp ez fájt annyira, hiszen Sora jutott eszembe róla. Nem azért haragudtam, mert énekelte, hanem mert ilyen szépen tudta visszaadni. Leültem a billentyűkhöz, és folytattam a dallamot, ezzel is jelezve Rikunak, aki most a szólógitárral a kezében ült egy magas széken. Riku folytatta, és mikor véget ért, éreztem, hogy hatalmas könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Mikor aztán letöröltem őket, egy ismerős alak állt a terem ajtajában, aki nyilván egész mostanáig hallgatta. A furcsa néma lány volt az.

- Te itt?

Most nem futott el. Már egy ideje tervben volt, hogy a havazás tiszteletére egy karácsonypótló ünnepséget tartunk az iskolában, amin mi is fellépünk, még ha Sora nincs is már velünk. A lány, bármily furcsa is volt, most érdeklődéssel hallgatta a zenét, és nem mozdult el az ajtóból. Most is engem bámult, de már nem zavart. Nyilván akart valamit, de nem merte elmondani.

- Akarod, hogy játszunk még?

Bólogatott, és mosolygott is. Tamaki felkelt a sarokból, ahol eddig ült, és Yuuki is kézbe vette a Basszusgitárt. Ez kicsit szokatlan felállás volt, de Yuuki már említette, hogy sokféle hangszeren játszik. Ezután olyan dalokat játszottunk el, amiket már a nagy koncerten is előadtunk, kivéve most a Sora féle dalokat hol Riku, hol Yuuki énekelte. A lány csak csendben nézte, és hallgatta ezt a kis rögtönzött előadást, és a végén még boldogan tapsolt is. Mikor végre abbahagytuk, nem tudtam megállni, hogy meg ne szóljak hozzá:

- Vasárnap este is fellépünk a Békenapi ünnepségen! Ott leszel te is?

Elgondolkodott, és ekkor meg tudtam volna esküdni, hogy ismerem. Végül kedvesen mosolyogva bólintott, és elhagyta a termet, bár most nem futott. Úgy tíz perccel később már a szobámban ültünk Yuukival, és meleg italunkat szürcsöltük. Ő teát, én kávét, amire egy ideje rászoktam. A jobbomban a kávé, a balban cigi, ahogy azt illik, hiszen ezt kávézás közben a legjobb csinálni... Mármint ezt hallottam.

- Megint rákaptál?

Yuuki megint rámutatott a rossz szokásaimra.

- Igen... Csak Sora jelenléte tartott vissza tőle. Ez az egyetlen nyugtató tevékenységem egy ideje.

Gondolom, megérezte, hogy nem esett jól, hogy számon kéri.

- Nem bántani akarlak, csak megkérdeztem. Tudod, én mindenkivel törődök, ahogy már te is rámutattál.

- Igen... Kedves tőled, hogy mindenkivel így törődsz!

Kinéztem az elhavazott téli tájra, és megint feltűnt a furcsa lány, aki most is ott állt a lánykollégium előtt, és az én ablakomat leste. Intettem neki, mire ő mosolyogva visszaintegetett. A haja deres volt a sok ácsorgástól a sokmínuszos hidegben. Megcsóváltam a fejem, mikor beszaladt a lánykollégiumba. Nyilván rádöbbent, hogy fázik.

- Aranyos lánynak látszik!

Yuuki kedvesen mosolyogva figyelte, észre sem vettem, de ő is integetett.

- Igen... És nem tudom miért, de nagyon-nagyon ismerős nekem!

Yuuki rám nézett, és mosolyogva folytatta a csacsogást.

- Talán egy régi ismerős életedből?

- Lehet... Nagyon ismerősnek tűnik... Nem tudom hova tenni!

- Talán a bulin megtudod! Meséltem már, hogy nekem is van egy ilyen Deja vu élményem még életemből?

- Hát Emlékszel?

- Néhány dolog homályos, de erre tisztán emlékszem!

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yuuki szemszöge

Biztos nem meglepő, ha azt mondom neked, hogy volt egy nálam 8 évvel idősebb nővérem életemben. Le sem tudtam volna tagadni, hiszen szinte, mint két tojás, úgy hasonlítottunk. Mindketten korán meghalt édesanyánkra hasonlítottunk, csak nekem kék, a nővéremnek pedig aranyszínű szemei voltak. A lényeg az, hogy sokszor tréfáltuk meg a barátainkat azzal, hogy szerepet cseréltünk, de az én barátaim hamar kitalálták a turpisságot. Ő egy kertészetben dolgozott, míg én gimibe jártam, és Állatorvosnak készültem.

A lényeg, hogy egyik nap találkám lett volna a nővéremmel, és a híres Shibuya 109-nél kellett volna találkoznunk. Gondolom, ismered, mert elég népszerű hely, és ha jól emlékszem, te is Tokyoban éltél az életed legnagyobb részében. Szóval ott álltam, jobban mondva támaszkodtam egy oszlopnak, és vártam. Unalmamban dudorásztam, épp azt a dalt, amit te is felismertél. Kaptam egy SMS-t a nővéremtől, hogy találkozzunk inkább egy közeli kávézóban. Épp el akartam indulni, mikor valaki hirtelen megtapogatta a vállamat:

- Kanade várj!

Megfordultam, és megláttam azt a fiút, aki épp az előbb ment el mellettem. narancssárgás színű haja volt és violaszínű szemei. Végig vizsgált egy pillanatra, majd mintha elszomorodott volna.

- Oh, bocs, azt hittem valaki más vagy!

- Semmi baj! Nem ez az első alkalom, hogy összetévesztenek a nővéremmel!

- Hogy kivel?

Hirtelen megint felderült az arca, és szinte ki lehetett olvasni a szemeiből a kérdését.

- Igen, van egy nővérem, és őt hívják Kanadénak!

- Ez komoly?

- Aha!

Elindultunk együtt, és közben meséltem neki rólunk.

- És mondd csak, milyen Kanadénak hívják most?

- Most?

Nem értettem miért kérdezi ezt így, de örömmel válaszoltam neki.

- Fushiroga. Fushiroga Kanade, én meg Yuuki vagyok!

- Örvendek. Korrogi Yuzuru!

Yuzuru kedves fiú volt. Úgy saccoltam, hogy kb. annyi idős lehet, mint a nővérem.

- Régi ismerőse vagy? Mert még nem láttalak a baráti körében!

- Elég régi. Mondhatni ősidők óta ismerem... Életeken át szinte. Azt a dalt, amit dúdoltál... Azt honnan ismered?

- Hallottam már párszor, hogy Kanade dúdolja, így rám is átragadt.

Végre elértünk a kávézóhoz, ahol Kanade már várt rám, és még most is a munkásgöncében volt, amiben a kertészetben dolgozott. Épp csak a kék műanyag kötény nem volt rajta. Mikor meglátott engem, meg sem lepődött, de amikor meglátta Yuzurut, valami elmondhatatlan öröm ült ki az arcára:

- Yuzuru!

Olyan vidáman kiáltotta ezt, hogy szinte rá sem ismertem, mert általában nyugodt volt, komoly, és csendes. Most ő és Yuzuru egymás felé futottak, és mikor összetalálkoztak, Yuzuru átölelte és megforgatta a levegőben, majd mikor letette, legnagyobb meglepetésemre megcsókolta. Nem értettem semmit, de olyan szép pár voltak, még így, hogy csak először láttam őket együtt, hogy nem is érdekelt.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yamato szemszöge

- És mi történt?

- Egy évvel később összeházasodtak, és talán még most is boldogan élnek. Sosem magyarázták meg, honnan ismerték egymást... Egészen addig, amíg ide nem kerültem, nem is jöttem rá.

Érdekes kis történet volt. El kellett ismernem, ilyesmire nem gondoltam volna Yuukival kapcsolatban.

- És mire jöttél rá itt?

- Arra, hogy a nővérem és a férje jártak már itt. Akkor még Tachibana Kanade és Otonashi Yuzuru névre hallgattak. Vannak róluk képek az iskolában... Azt hiszem ballagási képek... Ha így vesszük...

Ez érdekes volt. Emlékszem én is láttam képeket az igazgatói irodában, amiken számomra ismeretlen emberek szerepeltek, és fel is tűnt, hogy az egyik feltűnően hasonlít Yuukira, de nem gondoltam, hogy ez az oka.

- Na de ne vájkáljunk a múltban! Mit gondolsz? Képes leszel színpadra lépni vasárnap?

- Igen úgy érzem menni fog!

- Örülök! Az ünnepség is csodás lesz, ezt elhiheted!

Ezt tudtam. Ha valamiben Yuuki jó volt, az a szervezés, és ahogy a koncertünket lerendezte, ebben is biztos voltam, hogy sikeres lesz.

Eltelt ez hét is. A furcsa lánnyal különös módon egyszer sem találkoztam ezután, de nem is lett volna időm keresni őt, hiszen folyton próbáltunk. A vasárnap este is eljött végre, és mindenki a Tornaterembe gyülekezett, ahol a bulit megrendezték. A díszítés karácsonyi volt, de mivel a legtöbben nem ünnepelték a karácsonyt, ezért hivatalosan a Béke Nap nevet kapta. A színpad készen állt, és mi 8-kor bele is csaptunk a húrokba. A Koncert nagy része ugyanaz volt, mint az előző, mi több, ezúttal Yuuki adta elő Sora dalát, amit mi csak "Song of my Heart" címre kereszteltünk el, ha már Sora nem tudott neki címet adni. Yuta közel hajolt hozzám az egyik dal alatt:

- Nézd csak ki áll az első sorban!

Lenéztem, és ott állt a néma lány épp előttem. A kezemet nyújtottam felé, és felsegítettem a színpadra. A következő pár dal többek közt neki is szólt. Csak Mama daloknak neveztük őket, hiszen a családról, a szeretetről és az összetartástól szóltak. Mindenki könnyek között énekelt velünk együtt. Ez a furcsa lány most is csak kedvesen mosolygott, de hiába tartottam oda elé a mikrofont, nem akart megmukkanni sem.

- Köszönjük és Jó éjt!

Ez volt a végszó. A koncert véget ért, és jöhetett az ünnepi vacsora. Yuuki még énekelt egy szép karácsonyi dalt, azoknak, akik mégis azt ünnepelték, amihez szép aláfestés volt a szél süvítése, ami megint őrülten sodorta a zuhogó havat. Miután megvacsoráztunk, jöhetett a kolosszális ajándék halom szétosztása. A terem közepén akkora ajándékkupac állt, mint egy hegy, és mindenki elvehette, amelyik csak tetszett neki. Én kiválasztottam a sajátomat, de egyet-egyet a barátaimnak is átadtam, míg már csak egy maradt nálam. Addig kutattam, míg észre nem vettem a kis lánykát, aki magányosan ácsorgott a falnál. Odamentem hozzá, és elé tartottam a csomagot.

- Tessék! Ez a tiéd! Boldog Béke Napot!

Rám nézett, és olyan kedvesen mosolygott, hogy már éreztem, hogy mondani akar valamit, de nem tudta kibökni. Már el akartam sétálni, amikor hirtelen megszólalt azon a gyönyörű, csilingelő hangján.

- Köszönöm! Nii-chan!

Megdermedtem. A hangja kicsit mélyebb volt, a külseje pedig ugyan sokat változott, de mégis ő volt. A húgom, Mikoto állt ott és bámult engem ilyen sokáig szótlanul, de most végre összeszedte a bátorságát, hogy megszólaljon. Megfordultam, és a szemébe néztem, ami most tele volt könnyekkel. Ez rám is igaz volt, és ahogy átöleltem őt, csak sírni tudtam, míg végre kiszaladt az egyetlen erőtlen szó a számon:

- Mikoto!

Perceken belül az egész világ a fejére állt velem. Hihetetlenül boldog voltam, és úgy vigyorogtam, mint egy lopótök. Perceken belül körbevittem, és miközben végig magamhoz öleltem, minden barátomnak bemutattam az én kishúgomat. Mindenki úgy fogadta, mintha régi ismerősük lenne, nyilván azért, mert egy kicsit belőlem is láttak benne. Miután az ünnepség, és az utána jövő buli elcsendesedett, mindannyian leültünk, és beszélgethettünk.

- Te jó isten... El sem hiszem... Itt vagy köztünk!

- Igen... Én nem is akartam hinni, hogy te itt vagy!

Mikoto még mindig csak egy kislány volt, egy 16 éves, szinte felnőtt fiatal nő testében. Most is ki volt pirulva, és végig lesütött szemmel nézett.

- Pedig itt van köztünk! És ha tudnád, mi mindenen ment már keresztül velünk együtt!

Tamaki és a többiek mind elkezdték mesélni eddigi kalandjaimat, a Sorás részt nagyon szépen kihangsúlyozva, azt meg főleg el nem hallgatva, hogy már a nősülésen is túl voltam. Mikoto szemei kikerekedtek.

- Te... Megnősültél?

- Nos, igen...

- És hol van ez a Sora? Hol a... Minek is nevezik?

- Sógornő!

- Igen! Hol a sógornőm?

Erre senki sem mert válaszolni. Sayuri aztán közelebb jött, és csendben és lassan elmagyarázta az átkelés lényegét neki, hogy könnyebben megértse. Mikoto elszomorodott, és egy kicsit elgondolkodva ült egy ideig. Végül felnézett és mindenkin végigvezette a ragyogó tekintetét. Már eszembe jutott az is, miért volt olyan ismerős még így is. Amikor először megláttam, egy régi fényképre emlékeztetett, ami édesanyámat ábrázolta, amikor épp 16 éves volt. Most rá hasonlított. Miután mindannyian feloszlottunk, Yuuki és én akartuk felkísérni a szobájába Mikotot, de ő hirtelen megállt.

- Mikoto? Mi a baj?

- Nii-chan... Nagyon hiányoztál!

- Te is nekem... De miért mondod most ezt... ?

Lehúzta a kesztyűt a kezéről, és ekkor láttam csak meg: Már világítottak a kezei.

- Istenem, csak ezt ne!

- De igen... Azt hiszem, hogy ez azt jelenti, hogy eljött az időm...

- Ne!

Odafutottam hozzá, és átkaroltam. Nem akartam őt is elengedni. Már megint egy számomra fontos személyt.

- Nem! Miért mindig a kezekkel kezdődik!? Miért?

- Nii-chan... !

Éreztem, hogy megborzong a karjaim között, és kövér könnycseppek csöppentek le az arcáról a hóba. Éreztem, hogy nekem is ömlenek a könnyeim.

- Imouto-chan! Ne menj még! Csak most találtunk megint egymásra!

- Nii...-chan! Bocsáss meg! Nekem az is elég volt, hogy láthattalak!

Nem akartam elengedni őt, holott már nagyon ragyogott. Utolsó pillanataiban még ennyit tudott mondani:

- Nii-chan! Nagyon Szeretlek!

Ezzel, egy minden eddiginél nagyobb és fényesebb villanással eltűnt a semmiben, és láttam, ahogy a fényfoszlányok csodálatos fényjátékot keltve szállnak fel az égbe, túlragyogva a Tejutat és minden más csillagot.

- Imouto-chan! Nem tudtam elmondani... De én is nagyon szeretlek!

Még mindig ömlöttek a könnyeim.

- De... Remélem, hogy amikor én is átkelek, megint egy nagy család leszünk az új életben is!

Visszafordultam Yuukihoz, aki kedvesen mosolyogva nyugtázta, hogy sikerült megerősödnöm abban, hogy el tudjak búcsúzni a szeretteimtől.

- Büszke vagyok rád!

- Én is! Azt hiszem nekem is elég volt őt újra látni, hogy végre megnyugodjak!

Mindketten jót nevettünk ezen a szép gondolaton, majd mindketten búcsúztunk, és mentünk aludni. A kis ajándék, amit választottam, egy kis ezüst nyaklánc volt. Ezt most a nyakamba akasztottam, és így feküdtem le aludni. Még egyszer felnéztem az égre és mosolyogva aludtam el. Végre láthattam a kishúgomat, aki nem haragudott rám, sem senki másra azért, ami történt vele. Az ugyan érdekelt volna, hol van az édesanyám, de gondoltam, neki nem volt oka arra, hogy ide kerüljön.

Három nap múlva aztán, ahogy a tél jött, úgy el is ment. Első nap minden hó elolvadt. Másnapra minden felszáradt, harmadnapra pedig megint rekkenő hőség volt. Kicsit jól is esett már a sok hideg nap után, de azért vegyes érzések kerülgettek ezzel kapcsolatban.

- Tamaki! Jó reggelt!

- Jó reggelt Öcsém! Szép ez a mai nap nem?

Tamaki ritka jó kedvében volt, és meg is értettem, én is jól éreztem magam a kellemes napsütésben.

- Neked nem gyanús valami?

- Mire gondolsz?

- A baj szagát érzem a levegőben!

Egy ideje mindig megéreztem, ha valami baj közeledik. Most sem kellett sokat várni a bajra: Valaki rettenetes, velőt fagyasztó sikolyát lehetett hallani a távolból, valahol az iskolán kívülről. Mindketten azonnal futni kezdtünk a hang irányába, és egy lényegében vérbe fagyott testet találtunk, akinek arra utaltak a sebei, hogy valami nagyon csúnyán mellkason döfte egy hegyes tárggyal.

- Erre a srácra emlékszem! Az egyik civilünk!

- Mi lett vele?

- Valami nagyon elkapta! Ilyet elvileg csak Yuuki tudna, de ő nem tenne ilyet!

Hirtelen a látszólag halott alak felkelt, és ahogy rám nézett, azonnal megborzongtam: A szemei teljesen üresek voltak.

- Te jó ég! Ez NPC lett!

Nem sok időnk volt ezen gondolkodni, mert egy hátborzongató, embertelen, artikulálatlan üvöltés hasított bele a levegőbe. Mindketten megborzongtunk, egymásra néztünk, és szó nélkül rohanni kezdtünk az iskola felé, az NPC-vé vált srácot hátrahagyva.

VIII. Fejezet

Szuperdémon - Az Angel Player titka

Mindketten lelkünk szakadtából futottunk, és még be sem értünk az iskolába, mikor egy újabb hasonló jelenethez érkeztünk meg. Itt is egy vérbe fagyott alak, és megint ugyanolyan brutalitás. Épp ekkor ért oda az egyik civil is, aki most kétségbeesetten kapta az ölébe a fejét, és kiabált a fülébe:

- Tarou! Tarou mi van veled?

- Hiába is próbálkozol! Mindjárt felkel, de már nem lesz a régi!

Tamaki hidegen, de teljes joggal mondta ezt. Szegény srác csak értetlenül nézett ránk, de mindenre rájött, amikor Tarou hirtelen kinyitotta a szemeit, amik üresek és hidegek voltak.

- Tarou! Te jó ég, mi lett veled?

- NPC lett!

Ezt én mondtam, amilyen szomorúan csak lehet egy ilyen elég kegyetlen helyzetben. Semmi sem változtatott a tényen, hogy ez a fiú, akiről tudtam, hogy Setounak hívják, elvesztett egy kedves barátot. Ekkor megint hallottuk a hátborzongató üvöltést, de ezúttal sokkal közelebbről.

- Befelé gyorsan!

- Na de mi lesz Tarouval?

- Nem kell féltened, már nem lesz baja!

Jóformán a hónom alá kaptam Setout és mindhárman szedtük a lábunkat, hogy minél hamarabb biztos helyre kerüljünk. Mikor beértünk az igazgatói irodába, még ha nem is voltunk biztosak, mi volt, azonnal azzal kezdtük, hogy a hangosbemondóhoz rohantunk.

- Mondd már!

- Mi, miért én?

Nem értettem, miért akarja mindenáron Tamaki, hogy én beszéljek, amikor nem az én tisztem lett volna.

- Na, jól van! De ne hibáztass, ha a kutya sem hallgat rám!

Próbáltam egy kis erőt venni magamon, hogy ne okozzak pánikot.

- Figyelem mindenki! Minden, az iskola területén tartózkodó civil menjen azonnal az óvóhelyre!

Ez nem gyakorlat! Ismétlem, ez nem gyakorlat! Mindenki menjen az óvóhelyre! És...

Tamakira néztem, aki minden bizonnyal tudta mire gondolok, mert bólintott:

- És minden SSS tag gyülekezzen az ebédlőben, felszerelés vételezéshez! A 13-as különítményt kivéve, akik az Igazgatói irodában kapnak további utasítást!

Mikor letettem a mikrofont, Tamaki a vállamra tette a kezét.

- Ezt jól csináltad!

- Csak mert már százszor hallottam... De most már te vedd át az irányítást!

- Miért én?

- Mert nem az én tisztem itt parancsokat osztogatni!

- Ne feledd, hogy te lettél a felettesem!

Ebben igaza volt, de akkor is...

- Akkor majd Sayuri fogja...

- Mi van velem?

Sayuri jelent meg az iroda ajtajában, nyomában a többiekkel. Mindenki helyet foglalt, én meg jeleztem Sayurinak, hogy hova üljön. Ő azonban csak a fejét rázta és leült Yuuki mellé, akivel egy ideje megint jóban voltak.

- Nem, azt nem! Én nem fogok itt parancsolgatni senkinek!

- A Francba is már! Nem értitek? Itt kritikus helyzetről van szó!

Mindenki rám szegezte a tekintetét, mivel tőlem várták a magyarázatot.

- A helyzet az, hogy két civilt is megtámadtak, és, akiket megtámadtak, azok NPC-vé váltak!

Mindenkinek tágra meredtek a szemei.

- Úgy érted... ?

- Igen, ez démongyanús!

Nem ültem le sehová, csak idegesen járkáltam fel-alá, holott Tamaki többször is integetett, hogy üljek már le a nagy asztalhoz. Nem akartam ilyen merész lenni. Ez mégiscsak Misaki helye volt.

- Na, de... Nem zártuk el a Démonokat? Mármint a Mély behatás...

- Épp ez az! De az is igaz, hogy ez valami más! Épp olyanokat tud, mint Yuuki!

Mindenki meglepetten nézett Yuukira, aki most épp azon tűnődött, hogy hogyan lehetne ezt megmagyarázni. Amikor aztán rájött a titok nyitjára, nagyra nyílt szemekkel csak ennyit motyogott:

- Sentinel Mode... !

- Mi az a Sentinel Mode?

Yuuki zavartan nézett le a földre, és próbálta összegyűjteni a gondolatait.

- Nos... A Sentinel Mode egy különleges kiegészítő modul az Angel Player-ben! Ha aktiválják, az Angel Player-t irányító személynek hatalmában áll a programtól távol is új képességeket programozni, úgy, hogy közben csak gondolnia kell arra, amit el akar érni!

Mindenki döbbenten hallgatta a magyarázatot. Tamaki szokása szerint felvette a gondolkodó pózát, és csak egy-két perc után szólalt meg.

- Szóval valaki egy Angel Player-rel játszik? De.. Ha a démonnak adta a Sentinel Mode-ot, akkor... Az nem azt jelenti, hogy ez egy intelligens Démon?

- Nem feltétlenül, mert a Sentinel Mode működhet ösztönszerűen is... Vagy ha valaki távolról irányítja a Sentinel használóját!

Ez volt az a rész, amikor már én sem tudtam tovább állva maradni. Leroskadtam a nagy karosszékbe, és a többek tekintetéből ítélve, tőlem várták a további tervet.

- Na, ne! Én nem... !

- Ugyan menj már Yamato! Eddig mindig te voltál az, aki a legszarabb helyzetben is hideg fejjel tudtál gondolkodni! Meddig kell még könyörögni neked?

Sayuri szavai, épp az alvezér szavai voltak azok, amik adtak egy lökést. Most először komoly döntési helyzetbe kerültem.

- Na, jó! Akkor kezdjük a protokoll eljárással! Minden civil és NPC az óvóhelyre, és a SSS tagokat fegyverbe! Egyelőre ez minden, amit tehetünk!

Mindenki bólintott. Egy bő órán belül mindenki, aki élt és mozgott fegyverben volt. Mindenkit háromfős csapatokra osztottunk, és akik nem akartak részt venni ebben az egészben, még azokat is felfegyvereztük, és felvilágosítottuk, hogy mi lesz a jel, ha barát közeledik. Egyedül Yuuki maradt egyedül, mivel ő elvileg meg tudta védeni magát. Tamaki, Yuta és én maradtunk egy csapatban, Sayuri, Riku és egy nekem még ismeretlen lány alkottak egy másikat. Miközben mi hárman együtt jártuk az utunkat, Tamaki folyton körülnézett, és a fülét hegyezte.

- Tudjátok... Ez az egész helyzet olyan Deja vu... Mintha hasonló dolog történt volna már velem...

- Mikor?

- A Franc se tudja! Abban biztos vagyok, hogy itt valamikor... Állandóan csoportokban jártunk, és valami, vagy valamik folyton lestek ránk!

- Ne most kezdj el pánikolni öregem!

Tamakit nem volt könnyű lenyugtatni, mivel eleve egy kissé ideges természet volt. Ez a mostani pánik, ami kitörte, ez volt az eddigi legrosszabb.

- Én meg gondolkoztam.

- És miről?

- Erről a Sentinel dologról! Ha valaki tényleg irányítja ezt a Démont... Akkor...

Hirtelen fegyverropogást hallottunk, és az ismerős üvöltés is felharsant, mindhárman körülnéztünk, és amikor megállapítottuk a hang forrásának irányát, azonnal odarohantunk. Mikor odaértünk, a lányok is ott teremtek, épp csak a harmadik társnőjüket hagyták el valahol, nyilván szintén nem tudták megállni, hogy oda ne jöjjenek.

- Ezeket is elkapta!

Mindannyian az ismerősen rémes látványt bámultuk. Tamaki és én kétszer is láttunk már ilyet, de ez most más volt.

- Ezeknek fegyverük is volt! Ez rossz jel!

- Ez azt jelenti, hogy meg tudja magát védeni a lőfegyverek ellen!

Ez a felfedezés a legrosszabbat juttatta eszembe.

- Hol van Yuuki?

Mindenki zavarodottan nézett körül, mivel a hófehér hajú lány nem volt köztünk. Hirtelen újabb fegyverropogás zavart fel minket a zavarunkból, és megint jött az üvöltés, de egyre több felől, és egyre gyorsabban mozogva.

- Ez az izé maga az ördög!

Riku rémülten húzta össze magát, mert egyre több felől, és egyre közeledve hallottuk az üvöltést.

- A francba! Közeledik! Mindenki vissza az irodába!

Mindannyian veszettül rohanni kezdtünk, és irány az irodaépület. Épp beléptem volna, mikor láttam, hogy Riku elesik. Nem gondolkoztam sokáig: Egy villanás alatt odaugrottam hozzá, felsegítettem és magammal vonszoltam. Ekkor egy hatalmas árnyék vetült ránk, és mikor hátra néztem megláttam a Démont. Hatalmas volt, a bőre lángoló vörös, a teste emberszerű, az arcát egy fekete maszk takarta el, ami alól csak lángoló vörös szemei látszottak ki, a maszk két oldalán egy-egy cső meredt ki, amin most gőz fújt ki.

- Az anyja, de ronda vagy!

Riku ájultan nehezedett rám, a puszta látvány elég volt neki. Én a karomba kaptam, de a démon lény mormogott valami érthetetlent, és a karjából egy olyan penge materializálódott, mint a Hand Sonic, csak Fekete és embernyi szélességű. Épp keresztül akart döfni, mikor:

- Guard Skill: Overdrive Kick!

Yuuki hirtelen a semmiből egyenesen a dögnek ugrott és egyetlen rúgással messzire repítette, át a kerítésen, ami most eldeformálódott, és be az erdőbe, Yuuki pedig utána.

- Befelé gyorsan!

Tamaki odarohant hozzám, és segített Rikut becipelni. Mikor mindannyian beértünk, azonnal bezártuk az ajtót, és mindannyian az ablakhoz rohantunk.

- Szerintetek az ajtó vissza tudja tartani?

Riku nem ok nélkül volt pesszimista a dologgal kapcsolatban, én is csak a fejem csóváltam.

- Ha bejön az épületbe, akkor biztos nem! De bízzunk benne, hogy Yuuki tudja, mit csinál!

Mindannyian feszülten figyeltünk és lestük a fákat, amik között azt reméltük, hogy Yuuki előbb-utóbb felbukkan. Csak fehér és vörös villanások látszottak mindenfelől. Yuuki derekasan küzdött, és látszólag felülkerekedett. Egy pillanatra a dög megállt, és látszott, hogy jó pár sebből vérzik.

- Ez az! Yuuki nyerni fog!

Yuta öröme azonban alább hagyott, amikor a démon sebei hirtelen elkezdtek begyógyulni.

- Mi a fene ez az izé?

- Ez egy Szuperdémon!

Tamaki nagyon jól eltalálta ezt az elnevezést. Nem is igen lehetett mást mondani egy ilyen erős és szinte sebezhetetlen ellenfélről volt szó. Yuuki is megállt, és láthatóan erősen pihegett már. Nyilván neki is erős megerőltetés volt ez a csata, ami szép lassan felőrölte az erejét. Egy villanás, és mindketten újra a harcba vetették magukat.

- Szerintetek mi az esélye, hogy Yuuki győzzön?

- Ezek után... Nos... Nem tudnám megmondani...

Borús hangulatban voltam. Hirtelen kopogtak az ajtón, és egy csendes, szelíd hang szólalt meg kívülről.

- Nincs isten, sem Buddha, sem Angyal!

- Rika, te mi a frászt keresel idekint?

- Hoztam nektek valami érdekeset!

Tamaki azonnal kinyitotta az ajtót, és mikor Rika belépett, azonnal visszazárta. Rika leült a nagy asztalhoz és egy Laptopot tett le. Mindannyian meglepve láttuk, hogy Misaki Laptopja volt, amiről mindenki azt hitte, hogy eltűnt. Eszerint Rika őrizte meg Misaki utasítására.

- Na és mit hoztál nekünk?

- Máris mutatom!

Mikor a Windings operációs rendszer bebootolt, és az asztal megjelent, mindenki meglepve állt.

- Igen és?

- Várj és meglátod!

Rika megnyitott egy programot, aminek feltűnő, angyalszárnyas ikonja volt az asztalon. A Logó felirata: Angel Player. Mikor bejött a főablak, ott állt feketén fehéren minden, az opciók, a parancssorok listája és leírása, és persze: Szinkronizálás, minden angolul.

- Ez Yuuki programja!

- Igen, de úgy tűnik, Misakinak is volt egy másolata!

- Te jó ég!

Riku rémült kiáltására mindannyian az ablakhoz rohantunk. Először semmi sem tűnt fel, de hirtelen Yuuki repült ki a fák közül, arccal a földbe csapódott, és még jó darabon csúszott tovább, mielőtt jókora barázdát hagyva maga után megállt. A Szuperdémon előcsörtetett a fák közül és Yuukira rohant, és egyetlen hatalmas csapással széttörte a Hand Sonicját, és egyetlen hatalmas rúgással újra megreptette a lányt.

- Ez nem igaz! Lemészárolja Yuukit! Valamit tennünk kell!

- De mit?

Mindannyian tanácstalanul néztünk egymásra, de Rika végül a maga nyugodt hangján mondta a lehetséges megoldást.

- Mi lenne, ha valaki mást is ráhangolnánk az Angel Player-re?

Mindenki meglepve meredt a képernyőre. A Szinkronizáció ezt jelentette: Valaki mást is belevinni a felhasználók listájába.

- Jó... De kit?

Mindenki csak riadtan meredt a másikra, de senki sem merte bevállalni. Éreztem, hogy valamit tennem kell, így előléptem.

- Majd én! Engem Szinkronizálj!

Mindenkinek nagyra nyílt a szeme a meglepettségtől, de mikor látták rajtam az eltökéltséget, Rika csak hallgatott, és az iskola állandó Wi-fi kapcsolatával a központi szervergéphez csatlakozott, és lekérte az adataimat a tanulói nyilvántartásból.

- Rendben! Még öt perc, és kész!

- Az sok! Yuukinak egy perc is sok!

Tamaki nem ok nélkül volt nyugtalan. Az ablak ugyan vastag volt és szigetelt, de a csata zaja és Yuuki sikolyai minden pillanatban beszűrődtek. Nem volt esélye a nála sokszorta erősebb Szuperdémonnal szemben.

- Tamaki, Yuta! Ti velem jöttök! Majd kihozzuk onnan! Addig hagy menjen a szinkronizálás!

Kinyitottam egy nagy ládát, ami lezáratlanul állt az egyik falnál. Kivettem belőle egy gránátkilövőt, ami úgy működött, mint egy revolver, magamra aggattam a tartalék lőszeres övet és intettem a társaimnak, hogy kövessenek. A lányok azonnal bezárták az ajtót mögöttünk. Mikor leértünk, rémes kép tárult elénk. A Szuperdémon súlyos, erősen vérző sebet ejtett Yuukin, aki most vonszolni próbálta magát, de az rátaposott épp ott, ahol a legjobban fájt. Yuuki rettenetes fájdalmában artikulálatlan hangon felordított. A Szuperdémon felemelte a pengét, és lecsapni készült, én meghúztam a ravaszt. A lövedék épp a démon fejét találta el, amivel sikerült felkeltenem a figyelmét.

- Így van te rohadék! Én vagyok az ellenfeled nem ő! Gyere szépen ide!

Intettem a társaimnak, hogy menjenek és menekítsék ki Yuukit onnan, miközben én farkasszemet néztem a monstrummal és szép lassan elcsaltam Yuuki közeléből. Tamaki és Yuta hamar összekaparták Yuukit, és amilyen gyorsan csak tudták, visszarohantak vele az épületbe.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tamaki Szemszöge

Mikor visszaértünk az irodába, mindenki döbbenten nézte Yuuki sebeit, és a vérnyomokat, amiket rajtunk és a padlón hagyott. A Sebei gyógyultak, de csak nagyon lassan. Rika hirtelen megszakította az ámulásunkat:

- 70%-nál áll a szinkronizálás, és stagnál!

- Ez azért van... Mert az Angel Player-t nem az olyan emberekre találták ki... mint Yamato!

Yuuki feltámaszkodott, és egy pillanatig nehezen lélegezve próbálta összeszedni magát. Mikor végre megszólalt, nagyon nehezen préselte ki magából.

- Csak egy módja van... A Sentinel mód! Aktiváld!

- De nem azt mondtad, hogy az veszélyes?

Yuuki bólintott, és megint egy kis szünetet tartott, mielőtt folytatta volna.

- Igen... De csak akkor... Ha olyan használja, aki nem... Tudja... Irányítani azokat a képességeket... Amiket teremt!

Ekkor elájult, így nem tudtunk többet kiszedni belőle. Hagynunk kellett hagy pihenjen. Rika rám nézett, mire én bólintottam, és ő már tudta mit kell tennie.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yamato Szemszöge

Próbáltam amennyire csak lehet kitérni a démon elől, bár nem is igazán törte magát, hogy utánam vesse magát, ehelyett egy új fegyvert használt, ami egy lézerágyúra hasonlított, mint amilyet Megaman használt a játékokban. Mindegy hová ugrottam fedezékbe, mindig szétlőtte, és hiába is lőttem már rá két kör gránátot, nem sok hatása volt. Ez is csak elterelésre volt elég. Ekkor jutott eszembe valami:

- Ha te így játszol, hát játszunk így!

Megtöltöttem a gránátkilövőt, és kiugrottam a fedezékből, majd nagy lendülettel egyenesen az arcába dobtam. Természetesen úgy reagált, mint amire számítottam, és szétlőtte, amitől hatalmasat robbant, és egy pillanatra óriási tűzgolyóvá vált a hely, ahol állt. Mikor a lángok elültek, a por leült és a füst is eloszlott, fél térden állva próbálta összeszedni magát, de ez csak egy karcolás volt, mert hirtelen felemelkedett, és mielőtt reagálhattam volna, rám lőtt, és ezzel megreptetett, hiszen épp a hátam mögött álló gáztartályt lőtte szét. Amikor landoltam, a fájdalmon kívül csak azt éreztem, hogy elkap a lábamnál fogva, és a földhöz vág, majd elhajít és a repülésem végén az irodaépület falában hal el.

- Uff...

Mikor földet értem, mindenem sajgott, de ez sem volt elég a dögnek: Fölém magasodott, rátaposott a jobb karomra, amivel az előbb elejtett pisztolyom után nyúltam volna, és rám fogta a maga fegyverét, készen, hogy végezzen velem, és elragadja a lelkemet. Behunytam a szememet és vártam a végét. Bátran éltem, mind életemben, mind a túlvilágon, így nem volt mitől félnem, egyszerűen nem akartam belenézni a fegyver csövébe. Ekkor azonban valami történt, jobban mondva nem történt semmi, mert a lövés nem dördült el. Mikor kinyitottam a szemem, akkor láttam meg, hogy a Démon nyakában Sayuri lóg, és egy fojtó fogásban tartja fogva.

- Azt már nem te rohadék!

A démon megrázta magát, de nem sok haszna volt, ekkor a szemei világítani kezdtek, és sátáni hangon, szinte torokból hörögve hallottam:

- Assault Skill: Deforming Spike!

Ekkor Sayuri rettenetes sikollyal engedte el a nyakát, mert a démon hátából egy méteres hosszúságú hatalmas tüske meredt elő. A Tüske visszahúzódott, és Sayuri a földre zuhant. A démon most megint fegyvert váltott:

- Assault Skill: Petrification!

Egy olyan sugarat lőtt ki Sayurira, ami egészen egyszerűen kővé dermesztette a karjait és a lábait, amitől még csak egy millimétert sem tudott mozdulni. Épp végezni akart vele, amikor én hirtelen meg tudtam mozdulni, holott eddig jóformán mozgásképtelen voltam. Éreztem, hogy egy hihetetlen erő fut végig a testemen, és láttam, hogy az ereim gyakorlatilag égszínkékben világítanak. Erőnek erejével felemeltem a karomat, amin a démon taposott, majd a másikkal elkaptam a bokáját, és amilyen erővel csak tudtam elhajítottam. Ami meglepett, az volt, hogy akkorát sikerült hajítanom rajta, hogy lényegében repült. Felálltam, és éreztem, hogy az erő, ami az imént végigfutott rajtam, most begyógyítja a sebeimet. Egy dolog jutott csak eszembe:

- Assault Skill: Maximum Overdrive!

A démon feltápászkodott, és megindult felém. Én meg gondoltam még odaszúrok neki egyet:

- Nem rossz igaz? Most ellenfeledre akadtál! Ha verekedni akarsz, hát most beszélgessünk!

Összecsaptam a kezeimet, és jöhetett a következő képesség:

- Assault Skill: Steel Gauntlets!

A kezeim körüli fény két vastag acél védőkesztyűvé vált, ami meglepően ismerősnek látszott. Meglódultam a démon felé, és a következő képességgel egészen el tudtam tűnni előle, nem tudott lekövetni mozgás közben.

- Assault Skill: Delay-X!

Hirtelen háta mögött találtam magam, elkaptam a nyakánál fogva, és egyszerűen áthajítottam a vállam fölött, és olyan erővel vágtam földhöz, hogy szabályos krátert hagyott maga után, még a föld is megrepedt. Felemelte a kezét, és csak ezt hörögte:

- Assault Skill: Force Breaker!

A már látott Fekete fénypenge meredt elő a karjából, ami azonban most a kesztyűimben halt el. Addig feszítettem, míg egészen egyszerűen kettétörtem a pengét, majd egyenesen a mellkasába szúrtam. Amikor kihúzta, láttam valami gömbszerűséget világítani a mellkasában, ami nyilván a gyenge pontja volt.

- Aha, szóval ott a gyengéd!

- Nem sokat jelent, hogy tudod!

Megint megszólalt. És ez most kimondottan érthető volt, és tiszta. Ez nyilván az volt, aki irányította.

- Ki vagy te?

- Isten vagyok!

- Isten!? Pah! Egy isten nem bújna egy ilyen gyilkológép mögé, hanem személyesen jönne elém!

- Kinek képzeled magad Ember fajzat?!

A hatalmas ököl le akart csapni rám, de én egy laza mozdulattal kivettem a fejem az ütés útjából, majd jöhetett a következő képesség:

- Assault Skill: Megaton Boots!

A lábaimat most egy védőcsizma jellegű szerkezet vette körül, amin térdmagasságban egy-egy fúrófej is volt. A Jobb térdemen a fúrófej felpörgött, és amikor az állát telibe találtam, jóformán átfúrta az állkapcsát. Vér fröcskölt ki az arcából. Ordított egyet, majd egy ideig az állát fogta, amin a seb nehezebben gyógyult. Mikor összeszedte magát, akkor nagyot fújtatott a két fúvókán, de a maszk szép lassan szétrepedt, és egy sátáni, csupa fog arc kandikált ki mögüle.

- Nem vagy semmivel sem szebb, mint a többi!

- Nem is szükséges! De ha annyira akarod, lásd a végzeted arcát!

Ezzel letépte a maszkot. Épp olyan rusnya egy dög volt, mint amilyennek gondoltam. Ahol a homlokát sejtettem, egy zöld kristály volt, ami világított. Nyilván ezen keresztül irányította a megalkotója.

- Undok egy dög vagy!

- Egy istenhez beszélsz! Mutass némi tiszteletet!

- Ha te isten vagy, akkor én is!

- Mégis miféle isten lehetsz?

Egy pillanatra csendesen vigyorogtam az arcába, és végül kiböktem.

- A Pusztítás Istene!

Ezzel megindultam, és jöhetett egy újabb képesség:

- Assault Skill: Broken Magnum!

Egy hatalmas jobbossal küldtem meg a démont, ami hatalmasat repült hátra, bele a sportpályához tartozó öltözőkbe, amik most romba dőltek. A démon felkelt, és egy új képességre kapcsolt.

- Assault Skill: Armageddon Buster!

A két keze eggyé olvadt és egy hatalmas ágyúcsövet alkotott. A Hátából négy hatalmas tüske meredt ki, és miközben elektromosság futott végig köztük, az ágyúcsőben is elkezdett felgyülemleni az energia. Rémült kiáltásokat hallottam, amik arra figyelmeztettek, hogy meneküljek.

- Ugyan már! Assault Skill: Genesic Aura!

Éreztem, hogy egy újabb energiahullám fut végig a testemen, és elkezdtem egész testemben zöldeskéken világítani. Mikor a Démon ágyúja elsült, és egy hatalmas energianyalábot lőtt ki rám, én csak felemeltem a bal kezem, a tenyeremmel előre:

- Assault Skill: Protect Shade!

Mikor a nyaláb becsapódott, az eddigre előttem már álló energiafal magába szippantotta, majd hirtelen egyenesen visszalövellte. Vissza a feladónak, ha úgy tetszik, és ez teljes erőből találta meg a démont, ami hirtelen megingott és térdre rogyott. Súlyosan sérült, de a sebei megint gyógyulni kezdtek. Én szép lassan közeledtem felé, és közben nyugodtan folytattam a csevegést.

- Nem félsz egy kicsit sem? Elpusztíthatatlannak hitted magad, de most földre küldtelek!
- Egy istennek... nincs... mitől... félnie!

Megint a lábára állt, és rám meresztette a lángoló szemeit. Én csak megcsóváltam a fejem, és megindultam felé:

- Akkor készülj fel!

Miközben sakál módjára üvöltöttem, elkaptam, és minden erőmmel többször is odavertem a földhöz, majd jöhetett a következő képesség:

- Assault Skill: Wings of Liberty!

A hátamon szinte szó szerint szárnyak nőttek, amik mellé két sugárhajtómű is járt. Felemelkedtem a levegőbe, amilyen magasra csak tudtam és Zuhanórepülésben egyenesen a föld felé tartottam, majd minden erőmmel a földhöz vágtam, én magam pedig teljes nyugalomban landoltam.

- Elég volt, vagy kérsz még?

- Hogy merészelsz?! Ezért megfizetsz!

- Akkor mutasd, mit tudsz! Mutasd a legerősebb támadásodat! Hátha elbírsz végre velem!

Erre csak hörgő üvöltésben tört ki. A Hátán lévő tüskék kiemelkedtek a levegőbe, majd egyfajta lándzsaszerű képződménnyé álltak össze, amit kitartott felém, a végén pedig bunkós vége volt, ami most vörösen izzott:

- Assault Skill: God and Devil!

Egy pillanatra ledermedtem. Ez a képesség ismerős volt:

- Szóval így! Akkor én lekontrázom:

Először keresztbe tettem magam előtt mindkét kezemet, amire a kesztyűk ujjai szinte karmokká váltak, majd magam mellé széttárva ordítottam:

- Assault Skill: Hell and Heaven!

Végigfutott az agyamon azoknak a képe, akik nekem fontosak voltak, és egy pillanatig sem volt kétségem, hogy meg tudom csinálni, le fogom győzni a Szuperdémont. Miközben szép lassan összekulcsoltam az ujjaimat, és a markomban felgyülemlő energiát irányításom alá vontam, a következőt soroltam:

- Gemu Giru Gamu Go Gufo!

Felemeltem a kezeimet, mellkasi magasságba, miközben a markomat összezártam, és egy energiaörvényt engedtem szabadjára, ami egy alagutat alkotott körülöttünk, és miközben a hátamon lévő sugárhajtóművek meghajtásával, a földet felszántva száguldottam a szintén felém közeledő démon felé, torkom szakadtából üvöltöttem:

- Viiiiitaaaaaas!

Mikor összeértünk, az erők látszólag kiegyenlítődtek, és megálltunk. A levegő szikrázott körülöttünk, és én éreztem, hogy a kesztyűk pillanatokon belül felrepednek, és elengednek.

- Nem fog sikerülni ember! Veszíteni fogsz!

Lenéztem, és belegondoltam, hogy mi lesz a barátaimmal, akik számítottak rám, és mikor felnéztem rá, éreztem, hogy lángol bennem az eltökéltség, és szinte hörögve válaszoltam neki:

- Tévedsz! A győzelem csak annak jár, aki a barátaiért, és családjáért minden bátorságát össze

tudja szedni, hogy harcoljon! Te ezt nem ismered, és ezért most veszíteni fogsz!

Éreztem, hogy új erő költözik belém, és láttam, hogy a lándzsa, amit a démon tart repedezik. Minden erőmet összeszedtem, és egy utolsó teljes erejű nyomással áttörtem a korlátot, és a lándzsa szétrepülő szilánkjai között egyenesen a mellkasának tartottam, ami engedett a nyomásnak, és hirtelen áthatoltam az eddig áttörhetetlen páncélbőrön. Megragadtam a gömböt, ami bent volt, és addig húztam, vontam, erőltettem, miközben teli torokból üvöltöttem, amíg a test engedett, és a gömbbel a markomban a földre érkeztem. A Démon rettenetes üvöltéssel összerogyott és egy hatalmas robbanásban pusztult el.

- Ezzel... Véged!

Mikor a lángok elültek, és a levegő megtisztult, a markomban a gömbbel, a szertefoszló képességek fényfoszlányai között láttam, ahogy Sayuri feltápászkodott, és felém tart. Nyilván a Démon pusztulásával a fegyverei hatása is elmúlt.

- Yamato... Jól vagy?

- Persze... És... Győz...t...tem... !

Még felemeltem a gömböt a levegőbe, majd minden elsötétült előttem, és csak a kemény föld ütését éreztem az arcomon.

IX. Fejezet

Újrakezdés

Halvány fogalmam sincs, meddig voltam eszméletlen az után a csata után, de arra jól emlékszem, hogy amikor felébredtem, az iskola kínosan tiszta gyengélkedőjén találtam magam. Na, nem mintha erre a helyre szükség lett volna, de minden alkalommal, ha valaki valamiért komolyabban megsérült, valamiért ide hozták... Sosem tudtam felfogni... Még fertőtleníteni sem kellett a sebeket, mert hamar begyógyultak. Mindegy, a lényeg, hogy ebben a tiszta szobában ébredtem fel. Az ágy mögött az ablakon ragyogó napsütés vetődött be, az ágy hófehér és makulátlanul tiszta neművel volt fedve, és sárga függönnyel volt körülvéve. Hallottam, ahogy valaki egy nagyot sóhajt, és amikor balra néztem, megláttam Sayurit, aki most épp mellettem ült, és a fejét az ágyra hajtva, kezein támasztva aludt. Nem akartam felébreszteni, de mikor épp mozdultam, hogy felkeljek, ő azonnal kinyitotta a szemeit. Hihetetlenül éberen aludt.

- Jó Reggelt!

Mosolyogva köszöntem rá, és ő is azzal válaszolt.

- Jó reggelt te álomszuszék! Tudod mennyit aludtál?

- Nem tudom, de gondolom, megmondod majd!

Bólogatott, és miközben ő felállt, hogy a függönyön túlról valamit elővegyen, észrevettem, hogy a SSS egyenruhája van rajta.

- Te felvetted a SSS-es egyenruhát?

- Igen... Azt hiszem ez elkerülhetetlen volt! Elvégre megint háború van, nem?

Bólintottam, mert Sayurinak, mint mindig, most is igaza volt. A szuperdémon megjelenése egyértelműen arra utalt, hogy megint megtalálták az utat a felszínre.

- Szóval, mennyit is aludtam?

- Két teljes napot! Alaposan ki lehettél fulladva!

- Az tény... Mi az nálad?

Elém tartotta a kezében lévő holmit, ami nem volt más, mint egy férfi SSS egyenruha.

- Gondoltam szükséged lesz néhány göncre, ha újra csatlakozol hozzánk!

- Kösz... Erre nem is gondoltam!

Sayuri illedelmesen kiment a függönyön kívülre, és megvárta, hogy felöltözzek. A Mellettem lévő kis szekrényen a foszlányaira bomlott nadrágom, és a földön ott volt a cipőm, amiből szintén kilógtak volna a lábujjaim. Szerencsére a gondos Sayuri mindenre gondolt, és mindennel ellátott. Egy dologra csak most jöttem rá. A Nagy csata hevében a civil egyenruhám felsője és az ingem teljesen megsemmisült, és lényegében egy rongyos koldus módjára nézhettem ki, amikor összeestem. Miután felöltöztem, Sayuri és én elindultunk a központba, ahol állítólag a SSS jelenleg is meglévő tagjai vár vártak ránk. Az ajtó előtt egy kényelmes fotelben Rika ült, és türelmesen várt ránk. Mikor odaértünk, felállt és velünk jött be az Igazgatóiba, ahol épp azok az emberek ültek, akikre számítottam: Yuuki, Tamaki, Yuta és Riku. Tehát Rikával együtt heten maradtunk, a többieket mind elkapta a szuperdémon.

- Végre felébredtél öcsém?!

Tamaki a szokásos módon üdvözölt, összepacsiztunk, és leültem a körbe, a nagy fotelbe.

- Szóval? Mi a helyzet?

- Hivatalos jelentést akarsz, vagy elég nagy vonalakban?

Sayuri volt a szószóló most is, én meg csak a fejem ráztam, jelezve, hogy nincs kedvem a sok hülyeséghez.

- Jól van, akkor lássuk: A Szuperdémon a 110 emberünkből, ami minket is magába foglal, 103-at elkapott, kivétel nélkül.

- Civilek?

- Mindenki rendben van... Szerencsére!

- És ez?

Az asztalon pihenő gömbre mutattam, ami most is sárgászölden világított.

- Ezt ugye te tépted ki a dög testéből... De nem tudjuk mire jó!

Elgondolkodtam, mert engem is érdekelt volna, mire lehet használni ezt a vacakot. Aztán eszembe jutott az utolsó technika, amit a Szuperdémon használt: God and Devil...

- Palparepa Plus...

- Mi?

- Nem érdekes!

Mindenki meglepetten bámult rám, ami elsősorban annak szólt, hogy én olyasmit mondtam, ami nekik tök kínai.

- Magyarázat öcsém?

- Az utolsó mozdulat, amit a Szuperdémon használt... Amivel végezni akart velem... God and Devil... Az egy olyan technika, amit egy Animében láttam utoljára...

- És?

- God and Devil: Mikor az Isten és az Ördög egyesíti a hatalmát, hogy a teremtés istene ítéletet hozzon a bűnösre... Yuusha-oh GaoGaiGar Final...

Még mindig tök sötét volt a legtöbbeknek, de Tamakinak kezdett valami derengeni.

- Azt hiszem tudom, mire gondolsz... Azt mondtad te vagy a "Pusztítás Istene"!

- Pontosan! A Pusztítás istene maga a Hőskirály, Genesic GaoGaiGar... Tudom kicsit magas ez... A lényeg... Aki ezt a technikát átadta ennek a dögnek.. Az nem más, mint egy olyan valaki, aki ismeri ezt az animét...

- Vagyis... ?

Mély levegőt vettem, és próbáltam minél egyszerűbbre venni a magyarázatot.

- Egy szóval Ember!

Mindenki arcára kiült a meglepetés.

- Azt akarod mondani, hogy egy ember mozgatja a szálakat a Démonok mögött?

- Pontosan!

Mindenki nagyot nyelt erre a hírre, és most megbabonázva nézték a fényes gömböt. Végül Yuta szólalt meg.

- És ha ennek bármi köze van ehhez az anime dologhoz?

- Pontosan ezen gondolkoztam én is. És ha igazam van... Akkor ez a démon energiaforrása... Ha ki tudnánk nyitni... Akkor megtudnánk a titkaiból egy csomót!

- Na, jó, de hogyan?! Mi mindent megpróbáltunk, és nem nyílik!

Erre csak a fejemet tudtam rázni, de Hirtelen eszembe jutott valami.

- Ha tényleg úgy működik a dolog, mint ahogy az animében, akkor én tudom, hogy kell kinyitni!

- Na és hogyan?

- Yuuki, működik még az Angel Player?

Yuuki bólintott.

- Akkor lépjetek kicsit hátrébb!

Behunytam a szemem, felemeltem a jobb kezem az ég felé, a mutató és a kisujjamat felemeltem, majd jöhetett egy új képesség:

- Guard Skill: Purification!

Ez volt az első alkalom, hogy Guard Skill-t használtam. Az egész testem zöldeskék fényben kezdett világítani, mint a Genesic Aura esetében, majd a következőt mormoltam egyre hangosabban:

- Curatio! Teneritas... Sanctio... Salvus... Coctura!

A végén a kezemet egyenesen a gömb felé tartottam, és egy zöld fénynyalábot lövelltem ki a gömb felé, ami először nem úgy tűnt, hogy működik, de hirtelen a gömb felszíne repedezni kezdett, és szép lassan szétpattogzott, majd egyszerűen szétpattant, apró fényfoszlányokra robbanva. Mikor a robbanás hatása elült, egy csomó apró fénygömb emelkedett fel és szép lassan elkezdtek cirkulálni a szobában.

- Ez meg mi? Mik ezek a fénygömbök?

Yuta megfogta az egyiket, mire az elkezdett remegni, amire a többi is így reagált.

- Mi van velük?

- Ha jól sejtem... Akkor ezek... Lelkek!

Mindenki tágra meredt szemekkel nézett rám.

- Lelkek? Akkor ezek...

- Azoknak a lelkei, akiket a szuperdémon elkapott! Nyissátok ki az ablakot, mert ki akarnak szabadulni!

Yuuki azonnal az ablakhoz ugrott, és kitárta mindkét szárnyát. A kis fénygömbök erre felemelkedtek, egy csomóba verődtek, és kirepültek az ablakon, vissza a gazdáikhoz. Csak egy maradt ott a szobában és lágyan ringott a levegőben a fejünk fölött.

- Ennek mi baja?

- Ez... Ez...

Rika lassan közelebb lépett, és a kis lélek a kezébe szállt le. Magához ölelte, mire az hirtelen ragyogni kezdett, és szépen beolvadt Rika testébe. Ezután Rika teste is ragyogni kezdett, és felemelkedett a levegőbe, egy ideig lebegett, majd egy robbanásszerű energiahullám következett, és lezuhant a földre, jobban mondva zuhant volna, de Tamaki épp időben elkapta.

- Rika! Rika! Mi van veled?

Rika egy percig eszméletlennek tűnt, de hirtelen kinyitotta a szemeit, és zavartan pislogott Tamakira. Tamaki arca hirtelen Többszörösen színt váltott, és széles mosolyra fakadt:

- Yamato! Srácok, ezt nézzétek!

Letette Rikát a földre, aki most kihúzta magát, és még zavartabban pislogott mindannyiunkra. A szemei nyugodtan, tisztán csillogtak: Tele élettel. Rika visszatért közénk.

- Mi van?!

Szinte érthetetlen volt, de Rika mintha nem is emlékezett volna semmire az elmúlt időszak történéseiből. Egy kis ideig eltartott, hogy elmagyarázzunk neki mindent, többünknek újra be kellett mutatkoznia, de ezt nem is bántuk, mert Tamaki arcán a boldogság mindent elárult. Ezután kézen fogta Rikát, és elhagyták az irodát, hogy egy kicsit együtt legyenek. Én is elküldtem a többieket egy kis szünetre, hogy legyen idejük a kis szerelmeseinknek, hogy kiélvezzék egymás társaságát. Az feltűnt, hogy Yuta és Riku együtt mentek el, kézen fogva. Gondoltam, hogy már történik valami köztük, hiszen Yuta jó ideje nyíltan udvarolt Rikunak, aki egyszer megsúgta nekem, hogy neki is tetszik az egyébként jóképű táncos fiú. Lényegtelen volt, én és Yuuki az irodában maradtunk, és a Laptopon matattunk egy kicsit, megpróbáltuk helyreállítani Yuuki képességeit.

- Yuuki... Nem azt mondtad, hogy a Sentinel Mode veszélyes lehet?

Yuuki hallgatott és csak bólintott.

- Akkor miért engedted meg nekem, hogy használjam?

Yuuki egy kis ideig csendben ült, és csak nagy nehezen nyögte ki.

- Azért, mert veszélyben voltál, és nem akartam, hogy bajod essen! Az Angel Player különben sem a hozzád hasonló embereknek lett kitalálva... Te erős vagy, férfi a talpadon... Akik eddig használták, esendők voltak, és többnyire lányok... Például Kanade és én...

Ebben volt ráció. Rá kellett jönnöm, hogy nagy valószínűséggel csak a Sentinel miatt tudtak egyáltalán szinkronizálni a programmal.

- És elveszíthetem valaha ezeket a képességeket?

- Nem... Csak ha kiléptetnek a programból, vagy ha önként feladod a hatalmadat... Ami csak akkor lehetséges, ha használod a Sentinel végső kiegészítését, a Ragnarok programot.

Ez sem volt kis meglepetés... Van még a Sentinel-nél is erősebb?

- És mi ez a Ragnarok Program?

- Ezt én írtam hozzá... Annyiban merül ki, hogy egyetlen alkalommal minden erődet bele tudod adni egyetlen végső támadásba.

- Mint a Hell and Heaven csak ezerszeresen?

- Valami olyasmi... Bár szerintem te tudnál annál is kreatívabb dolgot is kitalálni.

Kedves volt tőle, hogy ezt így mondta. Nagyon kedves volt velem már egy jó ideje. Egy ideig annak írtam fel, hogy együttérzésből teszi, mert Sora itt hagyott, de szép lassan egyre közelebb lopakodott hozzám minden alkalommal. Zavaromban most is inkább tereltem a szót, mert most is egészen az intim aurámban ült.

- Mit szólnál, ha az én képességeimet átmásolnánk neked is?

- Nem vagyok az a full kontakt típus... Én megmaradok a jelenlegieknél!

- De mi van, ha megint egy Szuperdémonnal sodor össze a sors?

Erre elgondolkodott, és végül bólintott.

- Rendben, akkor diktálom, hogy milyen új képességeket programozzunk!

Perceken belül egy kupac új Assault Skill-t programoztunk Yuukinak is, amik lényegében a régiek erősebb változatai voltak. Különösen a Wings of Liberty és a Hell and Heaven tetszett neki tőlem, így ezeknek is megalkottuk a számára leegyszerűsített változatát, hogy egy ilyen apró, törékeny lánynak is menjen a használatuk. Például a Wings of Liberty rá írt változata egy pár angyalszárny lett, amivel ő is tudott repülni.

- Ez kész! Lassan a többiek visszaérnek és...

Végszóra a többiek is visszatértek, egy kivétellel. Tamaki most is távol maradt, ami talán a Rika féle kis újraegyesüléssel volt kapcsolatban.

- Na, jó, akkor térjünk a következő napirendi pontra, ami...

Tamaki visszatért, de valami nagyon nem volt rendben: A szemei vörösre voltak sírva, az arcán még most is a könnyek csorogtak, és rettenetesen letört volt. A legrosszabb jutott az eszembe.

- Tamaki, mi van veled? Hol van Rika?

Riku aggodalommal teli kérdése teljesen a nyilvánvalóra utalt. Tamaki leroskadt a helyére a baloldali kanapén, és most próbálta összeszedni magát. Nagy nehezen lenyugodott kissé, és akkor válaszolt.

- Rika... Ő... Át... Átkelt...

Mindenki néma gyásszal horgasztotta le a fejét, és Mivel már ismertük ezt a helyzetet, méghozzá sokszorosan, ezért egy perc néma csenddel adóztunk az emléke előtt. Tamaki az én vállamra borulva zokogott egy darabig, majd mikor összeszedte magát, végre folytathattuk.

- Rendben, tehát, Mindenki visszakapta a lelkét?

- Ahogy én észrevettem igen. Mindenki, akit elkapott a dög újra a régi, és szerencsére semmire sem emlékeznek!

Sayuri jelentése örömmel töltött el.

- Remek! Akkor ideje, hogy kinyissuk a páncélszekrényt, és megnézzük, mit hagyott nekünk Misaki!

Ezzel a Páncélszekrényhez léptem, jobban mondva a festményhez, ami eltakarta az ajtaját, félrehajtottam, majd bepötyögtem a kódot: 806138. Az ajtó kinyílt, és én kivettem belőle a lezárt borítékot. Ha valamihez, Misaki a formalitásokhoz értett, mert ugye a levél is nagyon szépen le volt zárva, szép kézírással ráírva a nevem.

- Akarja valaki felolvasni?

Mindenki a fejét rázta, mindenki azt várta, hogy én olvassam fel, elvégre nekem címezték. Felbontottam, és fennhangon olvasni kezdtem:

"Kedves Yamato! Kedves barátaim!

Ha most ezt a levelet olvassátok, akkor megtörtént az, amitől a legjobban tartottam, és a Deep impact hadművelet hatástalan volt, vagy valamilyen körülménnyel nem számoltunk.

Sajnos az a helyzet, hogy kész tervem nincs erre az eshetőségre, de tanáccsal szolgálhatok:

Olyan új vezetőt válasszatok magatoknak, akiben feltétlenül megbíztok! Olyat, aki képes titeket kétségek és tétovázás nélkül, céltudatosan vezetni. Olyan vezérre van szükségetek, aki képes mindenkor tiszta, nyugodt gondolkodásra, és aki képes akár a legnagyobb áldozatot is meghozni értetek!

Én csak ezt tudom tanácsolni. A Döntés joga a ti kezetekben van!

Minden jót, és sok szerencsét kívánok, hogy mindannyian biztonságban kijussatok a nehéz helyzetből, amiben most vagytok!

~Misaki"

Mindenki elmélyülten figyelte minden szavamat, majd mikor végeztem, és letettem a papírt, hogy mindenki elolvashassa és ellenőrizze, hogy tényleg ez áll-e a levélben, Tamaki végül megköszörülte a torkát és szóra emelkedett:

- Szerintem mindannyian tudjuk kire gondolt Misaki!

Mindenki egyetértően bólogatott, és a szemek rám szegeződtek.

- Mit néz rám így mindenki?

- Nem egyértelmű? Te vagy az ideális személy!

Ez megtisztelő volt, de akkor sem fogadhattam el, elvégre ezt csak ők mondták így.

- Először is: Nem lehetek vezető, amíg mindenki más bele nem egyezik, ez ugye világos?

Mindenki bólintott, és kezdett a dolog ijesztő lenni, mivel mindent szinkronban csináltak.

- Na, jól van a döntésem a következő: Demokratikus úton döntjük el, azaz az lesz az új vezető, aki a legtöbb szavazatot kapja! Bárkit lehet jelölni!

Erre megint mindannyian bólintottak, előkerült egy jegyzettömb, és Sayuri és Yuuki írta össze a neveket, és a szavazatok számát. Természetesen mindenki titokban szavazott, és én is letettem a voksom Sayuri mellett. Sayuri és Yuuki ez után elindultak az iskola körül, hogy a többi SSS tag és a civilek véleményét, és szavazatát kikérjék. Én és Tamaki pedig egyedül maradtunk, mivel Yuta és Riku elvonultak a maguk dolgára. Egy ideig hallgattam, de Tamakit még kérdezni sem kellett, mert magától megszólalt:

- Gondolom tudni akarod mi történt igaz?

- Látom már kérdeznem sem kell! Mesélj, de csak ha akarsz!

Tamaki nagyot sóhajtott, hátradőlt a kanapén, és lassan, fájdalmasan kezdte el a mondókáját.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tamaki Szemszöge

Alig tudtam elhinni, de Rika végre újra a régi volt. Olyan jól esett még maga a gondolat is, hogy nem mertem semmi rosszra gondolni, még arra sem, hogy akár el is veszíthetem őt, pedig így történt. Szép lassan lesétáltunk az egész iskola legnyugisabb helyére, a szökőkúthoz, gondoltam, hogy ott épp olyan jól elleszünk, mint ti Sorával annak idején. Leültünk a szökőkút szélére, és míg én zavartan kerestem a szavakat, hogy helyesen elmondjam neki boldogságomat, addig ő a kezével a friss hideg vízben matatott. Egyszer csak rám fröcskölte a vizet, mire én felugrottam, mert nem esett éppen jól.

- Hé! Ez meg mire volt jó?!

- Talán nem lehet tréfálkozni?

Rika szinte leesett a szökőkút széléről a nevetéstől, és én sem bírtam sokáig, hogy ne nevessek vele együtt.

- Rég nem nevettünk már így, igaz?

A kérdés ugyancsak jogos volt. Mint kiderült, aki elveszti a lelkét, és egyszer visszakapja, az elveszíti minden emlékét arról az időről, amit nélküle eltöltött. Szerencsére Rika nem emlékezett arra sem, amin keresztül mentünk, amíg ő nem volt önmaga.

- Hát bizony nem most volt utoljára..

- Nagyon nehéz volt neked, amíg nem voltam... Nos... Önmagam?

Elfordultam, mert nem akartam nyíltan kimutatni, mennyire rosszul esik ezt elhallgatni előle.

- Tamaki-kun? Válaszolj már! Mi volt amíg NPC voltam?

Még mindig nem válaszoltam, mert nagyon fájt volna, ha magamra haragítom.

- Én... Nos...

Hirtelen átkarolt hátulról.

- Hidd el, nem fogok megharagudni rád, bármit is csináltál!

Olyan kedvesen mondta ezt, hogy nem bírtam tovább. Szembe fordultam vele, és nagy nehezen kinyögtem:

- Én... Nos... Nem... Nem bírtam elviselni, hogy nem vagy önmagad...

- Na és akkor mi van? Biztos nehéz volt...

Erre már tényleg nem bírtam és kifakadtam:

- De megpróbáltalak elűzni magam mellől! Mindent megtettem, és azt hittem működik is... És a tetejébe még folyton kiabáltam is veled... És még meg is ütöttelek!

Egy pillanatra lesütötte a szemét, és láttam, hogy nehezen emészti meg a hallottakat. Inkább folytattam.

- Sokszor ríkattalak meg, és rettenetesen rosszul viseltem a hiányodat... Ittam, mint a gödény... sokszor egyszerűen teljesen kiütöttem magam...

Rika most megfogta az arcomat és egy forró csókot kaptam tőle, ami megnyugtatott végre.

- Tudom, hogy mindent okkal történt minden, és Yamato mondta, hogy megváltoztál!

- Igen... De csak Yamato miatt... !

Magamra erőltettem egy mosolyt, mert nem akartam, hogy ez a kellemes pillanat elromoljon az én hülyeségem miatt.

- Na, jó, menjünk vissza, mert lassan lejár az ebédszünet!

- Félek, én már nem megyek vissza!

- Miért mondod... ?

Megfordultam, hogy megtudjam, miért mondja ezt, de ekkor már szinte napfényként ragyogott.

- Ne! Csak ezt ne! Rika!

Rika most is mosolygott, én viszont jóformán összetörve néztem őt.

- Sajna... Úgy látszik ennyi volt, igaz?

Csak megráztam a fejem. Odarohantam hozzá, lerogytam elé, és átöleltem a lábait.

- Ne menj! Nem akarom!

Rika letérdelt mellém, és újra megcsókolt.

- Nem! Nem hagylak itt! Legalábbis nem végleg.. Még találkozunk az új életben!

Megfogtam a kicsi kezét, és megcsókoltam, majd mikor szétfoszlott fényfoszlányokra, és még a ragyogó napot is túlragyogta, én egyszerűen ott maradtam térden állva.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yamato szemszöge

- Na és, mit fogsz most csinálni?

- Háth, én nem fogom azt csinálni, mint te!

Ez megnyugtató volt, mert nem is akartam, hogy úgy viselkedjen, mint én Sora után. Rémes lett volna egy olyan erős, határozott embert, mint ő megtörve látni.

- Akkor?

- Háth... Már a végéig mindenképpen itt maradok, mert jövök neked ennyivel!

- Ezt úgy mondod, mint aki már tudja, hogy engem szavaztak meg vezetőnek!

- Ebben igaza van egyébként!

Sayuri és Yuuki most tért vissza, és a nyomukban még vagy tízen érkeztek, köztük a kis gerlepárunk.

- Hogy érted ezt?

- Nézd csak meg magadnak!

Átadta nekem a jegyzetfüzetet, és letaglózó eredmények voltak benne: Rajtam kívül csak két jelölt volt, Sayuri és Yuta. Yuta egy szavazatot kapott, nyilván Rikutól, ami kedves volt tőle, hiszen mégiscsak a fiúja volt. Sayuri kb. 6-8 szavazatot kapott, tőlem elsőként, meg valószínűleg egy pár civiltől, de ami az én nevem mellett szerepelt az döbbentett meg: A civilek, és SSS tagok összes szavazatával mintegy 227 szavazatot kaptam. A szavazatokat strigulák jelölték, és a végén összeszámolták őket.

- Ez hihetetlen!

- Hihetetlen mi? Szerintem megérdemled!

Azok a SSS tagok akik még Sayuriékkal jöttek most hozzám léptek, és lerángatták rólam a kabátomat, és egy másikat aggattak rám. Ez a szokásos Okkersárga helyett Fekete volt, a hajtásainál kéken szegve.

- Ez... Ez nagyon komoly...

- És stílusos is! Ha megfigyelted, Misaki is más egyenruhát viselt, mint mi!

- Na, jó, de nem sok ez egy kicsit? Úgy értem... Ez nagyon cifra... És feltűnő!

Mindenki nevetett a zavaromon és végre én is fellazultam. Yuuki csak csendben mosolygott rajtam, én meg megnéztem magam a tükörben, ami a falon lógott, és megállapítottam, hogy zavar vagy sem, elég jól állt nekem.

- Na, milyen érzés?

Tamaki most már őszintén mosolyogva kérdezte ezt.

- Nagyon jó... Érzem, hogy bíznak bennem az emberek!

Most az ismeretlen bajtársakra néztem.

- Fiúk, lányok! Mondjátok meg a többieknek, hogy mindent megteszek, hogy beteljesítsem, amit várnak tőlem!

Erre mindannyian tisztelegtek, amit mi viszonoztunk, és távoztak.

- De remélem, hogy tudjátok, hogy rátok is szükségem lesz ebben!

Ezt a barátaimnak mondtam, akik természetesen bólintottak. Megalakult az új vezetés, és eljött az új kor a Túlvilág és a SSS történetében.

X. Fejezet

Két terv

Egy órán belül már mindenhol elterjedt az új vezetés felállásának a híre. Nem volt kérdés, hogy fel kellett vennünk a kesztyűt ebben az ügyben, mivel a démonkérdés megint égetővé vált. A csapattal össze kellett dugnunk a fejünket, és ki kellett találnunk, merre tegyük meg az első lépést.

- Nos? Mik az opcióink?

Körülnéztem a társaim között, akik szintén ugyanezt kérdezték tőlem a puszta tekintetükkel.

- Remek... Miért mindig én gondolkozzak mindenki más helyett is? Azért mert én lettem a főnök, még nem jelenti azt, hogy mindent nekem kell tudni...

Ezt is csak magamnak jegyeztem meg, nem akartam senkit megbántani. Egy kicsit gondolkodóba estem, mert a helyzet, ami felállt két lehetőséget kínált: Vagy felvesszük a harcot, vagy evakuálunk. Nem volt egyszerűbb egyik sem, mert aki a démonokat irányította, az minden lépésünkről tudott, és bármikor rajtunk üthetett.

- Na, jó, akkor kezdjük az alapoknál! Mindenkit fegyverbe hívtatok?

Sayuri bólintott.

- Igen. 110 SSS tag van állandó készültségben, ha magunkat is beleszámítjuk!

- Remek, akkor mi van a tartalékainkkal?

Tamaki egy listát tolt elém, ami a meglévő készleteinket tartalmazta.

- Remek, látom a Céh nem szabadult meg a maradékoktól sem!

- És már harckészültséget hirdettünk náluk is. A Raktárkészlet percről-percre nő!

- Helyes! Mi van a civilekkel?

Yuuki a fejét csóválta.

- Egyelőre úgy néz ki, nem sokban számíthatunk rájuk! Már most levonultak az óvóhelyre...

- Birkák gyülekezete! Semmi hasznuk!

Yuta száraz megjegyzése csak jelezte a feszültséget, ami uralkodott a Szuperdémon incidens óta.

- De vannak, akik segíteni is hajlandóak lennének!

Riku most is derűlátó volt, mint mindig.

- Igen, olyanok mindig vannak, akik hajlandóak lennének segíteni... Épp csak kevesen!

Mindannyian hallgattunk. Kis szünet után én szólaltam meg.

- Meg kell tudnunk, hogy hol juthatott ki a Szuperdémon a föld alól!

- Ahhoz azt is tudnunk kéne, egyáltalán hol van a Démonkút!

Tamaki jól látta meg a dolog lényegét.

- Van valaki, aki tudhatja?

Yuuki a fejét rázta.

- Aki tudta is, az vagy NPC lett, vagy már átkelt!

- Valakinek csak van valami fogalma!

Tamaki kicsit idegesen vakarta a nyakát.

- Én tudok valakit a Céhből, aki állítólag járt már egyszer a Démonkút fenekén!

Mindannyian tágra nyílt szemekkel bámultunk rá.

- És ki az?

- A neve nem fontos, de amit mesélt, az már annál inkább!

- Mit látott?

Tamaki karba tette a kezeit, és hátradőlt, mielőtt elkezdte a meséjét.

- Na, jó! A Fiút Makonak hívják. Azt mondta, hogy a társaival együtt a régi Céh földalatti labirintusában jártak egyszer, ahol egy ismeretlen alagútra bukkantak, ami nem szerepelt az alaprajzokon, amik nekünk is megvannak!

- És ennek az alagútnak van valami köze a Démonkúthoz?

- Konkrétan az a köze, hogy épp a fenekére vezetett!

Mindannyian döbbenten hallgattunk. Tamaki folytatta:

- Állítólag vagy egy órát kellett zegzugos folyosókon bolyonganiuk, mire nagy nehezen egy hatalmas sziklahasadékban találták magukat, aminek a tetején látták, hogy fény szűrődik be.

- Tehát elérték a kút fenekét. De mit találtak ott?

- Állítólag egy energiaörvényt... Lila energiaörvényt találtak, ami olyan volt, mint a zavaros víz. Ha belenyúltak, a kezük egy pillanatra eltűnt... Mintha lézerrel levágták volna... Olyan volt, mintha egy másik dimenzióba nyúltak volna át... Aztán az örvényből kiemelkedett az első démon, és megtámadta őket...

- Hogy menekültek meg?

- Ez az, csak ez a Mako menekült meg, de csak, mert mindenki más őt mentette...

Ez megdöbbentő volt.

- És meg tudja mutatni, hogy jutunk el oda?

- Elvileg meg... Épp csak nem tud odáig elvezetni minket!

Megráztam a fejem.

- Ez legyen a legnagyobb probléma! Odatalálunk mi magunktól is!

Ebben egyet értettünk. Most már kész volt az elsődleges tervem, de először kellett egy tartalék terv.

- A hadművelet neve legyen Operation Exorcism!

Mindenki meglepve hallotta, hogy már tervem is van.

- És mi lenne a lényeg?

- Máris mutatom!

Egy papírt vettem magam elé, és felvázoltam a tervem részleteit. Az első lépés egy elterelő mozdulat volt, amivel a démonok figyelmét elvontuk volna a valódi támadásról, amit egyenesen az örvény ellen vezetünk a föld alatt.

- És azt akarod, hogy fejest ugorjunk az örvénybe?

- Ez a legésszerűbb megoldás nem? Mako azt mondta, hogy olyan volt, mintha egy másik dimenzióba nyílna az örvény, mint egy kapu! Mi van, ha tényleg így van?

Mindenki elgondolkodott ezen, és végül mind egyre jutottak.

- Csak egy módon tudhatjuk meg, és ez, ha tényleg megcsináljuk!

Bólintottam, mert mindannyian ezen törtük a fejünket.

- Igen... De nem vagyok biztos, hogy ez a legjobb terv!

- Miért?

Elgondolkodtam azon is, hogy ez a legveszélyesebb akció, amit eddig kitaláltunk. Még maga Misaki sem mert volna ilyen messzire menni, és a Deep Impact is komoly veszteségekkel járt annak idején. Kellett egy második terv is.

- Operation Final Destination!

- Az meg mi akar lenni?!

Sayuri kérdésére egyszerű magyarázat kellett.

- Egyszerű! Mivel ez nem rendőrállam, és nem diktatúra, ezért nem fogunk senkit sem kötelezni semmire! Erre az esetre kell a második terv, ami azok átkelését valósítja meg, akik nem akarnak segíteni nekünk!

Yuta szinte felforrt a dühtől.

- Mi az, hogy nem akarnak segíteni nekünk?! Aki nem segít ebben, az áruló!

Megráztam a fejem és intettem neki, hogy nyugodjon le.

- Nem érted igaz? Itt nem árulókról és bajtársakról van szó, hanem azokról, akikért felelősséget vállaltunk! Ha nem sikerül, amire készülünk, akkor az ő vesztüket is okozhatja, és akkor a semmiért mentünk keresztül az egész balhén!

- Tehát akkor engedjük őket átkelni, ha menni akarnak?

Sayuri csak a nyilvánvalót állapította meg kérdés formájában.

- Pontosan!

- Akkor mit csinálunk előbb?

- Először kihirdetjük a döntésünket, utána végrehajtjuk a második tervet azok érdekében, akik nem akarnak segíteni!

Ebben megegyeztünk, és félórán belül összetrombitáltunk mindenkit, aki élt és mozgott az iskolában, még azokat is akik már levonultak az óvóhelyre, valamint az NPC-ket is. Mikor kiálltam az igazgatói irodához tartozó erkélyre, és végignéztem a valamivel több, mint 700 emberen, akik lent várták a szavaimat, egy pillanatra gombócot éreztem a torkomban. Tamaki a vállamra tette a kezét, és egy biztató pillantással jelezte, hogy mellettem áll, és ugyanezt a többiek is jelezték. Én végre visszafordultam a tömeg felé, de volt, aki már türelmetlen volt.

- Mi lesz már!? Szólalj már meg végre! Mi a francnak vagyunk mind itt?!

Megráztam a fejem, majd fogtam a hangosbeszélő mikrofonját, hogy mindenki jól halljon.

- Azért hívtunk mindenkit össze, hogy tudassuk: A SSS újra felállt, és hadrendbe állt, hogy megvédjen titeket!

- Ezt tudjuk, mivel már vezetőt is választottatok! Mondj Valami újat!

Ez már kezdett idegesíteni.

- Ha hagynád, akkor végigmondanám! A helyzet az, hogy a démonok visszatértek! Nem tudjuk hogyan, nem tudjuk miért, de sikerült kiszabadulniuk a föld alól!

Erre a hitetlenkedés és a döbbenet moraja hallatszott minden felől. Már a nagyszájúak is elhallgattak.

- Amiről nem tudhattok, mivel mindenkit a földalatti óvóhelyre küldtünk arra az időre az, hogy egy minden eddiginél erősebb és veszélyesebb lény szabadult el az iskola környékén! Néhányan tanúi is voltak a támadásai hatásának!

Néhányan helyeslően bólogattak azok közül, akik azon a napon kint voltak a felszínen.

- A lényt mi Szuperdémonnak neveztük el. Bár sikerült semlegesíteni a veszélyt, amit jelentett, még így is fennáll a lehetőség, hogy a normál démonok újabb támadásra készülnek!

Mindenfelől rémület és rettegés moraja hallatszott.

- Emiatt én és a válságstáb kidolgoztunk egy tervet, amit mi Ördögűzés hadműveletnek kereszteltünk el! A terv része az, hogy egy nagyobb fegyveres csapat elterelő hadmozdulatot tesz, míg én és társaim megkíséreljük véglegesen lezárni a Démonkutat!

- És ezt mégis hogy tervezitek?!

Megint megszólaltak a kételkedők.

- A Démonokat egy számítógépes program, az Angel Player teremti! Ha sikerül megsemmisíteni a számítógépet, ami ezt a programot futtatja, akkor a démonok is eltűnnek!

- Mi erre a Garancia!?

Erre nem tudtam mit felelni. Több felől is csatlakoztak a hangos szószólókhoz, akik egyre több hülye kérdéssel bombáztak. Kezdtem elveszteni a jó modoromat. Mikor aztán eleget hallgattam a károgásukat kifakadtam:

- Kussoljatok már el végre!

Néma csend támadt.

- Nem értitek ti barmok! A ti biztonságotokról van szó! HA nem teszünk valamit, akkor mind ráfaragunk, és örökre itt maradunk dísznek! Mind NPC-k akartok lenni mi?!

Erre mindenfelől rémült tekintetek szegeződtek rám. Ez volt az első alkalom, hogy így kifakadtam, mióta itt voltam.

- Értsétek meg végre! Ezt mind azért csinálnánk, hogy biztonságossá tegyük mindenki átkelését az új életbe! Nem unjátok még, hogy folyton attól rettegtek, hogy mikor csapnak le rátok a démonok, és rabolják el a lelketeket? Mert én már baromira unom!

A civilek, és a SSS tagok zavartan néztek körül, hiszen az NPC-k sokszorosan többen voltak nálunk, és ez egy részben az ő hibájuk is volt.

- Az, ami velük történt, az veletek is megtörténhet bármikor, nem értitek? Épp ezért kellene inkább összefognunk a széthúzás helyett!

- Mégis mit Vársz tőlünk?!

Ez jogos kérdés volt.

- Nem várok el senkitől semmit! Ez nem katonaállam, hogy mindent csak elvárjak mindenkitől, és semmit sem adjak cserébe!

- Hát akkor?

- Azoknak is megoldást kínálok, akik esetleg nem akarnak ebbe belefolyni!

Erre újabb zúgolódás támadt. Sokan kételkedtek még abban is amit az imént mondtam.

- Akkor mondom így: Nem parancsolom, hanem kérem, hogy segítsetek nekünk! Aki nem akar segíteni, azoknak is megvan a tervünk: A Végső Állomás hadművelet, ami annyiból áll, hogy mindenkit, akinek nincs szándékában harcolni a társaiért, azt segíteni fogjuk, hogy átkelhessen, és békében hagyja el ezt a világot!

- Vagyis nem lövettek közénk?! Na, ne nevettess!

Ez már sértő volt, és megint forrni kezdett az agyvizem.

- Akkor vegyétek így: Most megvan a lehetőségetek, hogy gyáva féregként, behúzott füllel és farokkal, nyüszítve eloldalogjatok, és hagyjátok, hogy azok a társaitok, akik vállalják a saját biztonságuk megóvását, akár az utolsó vérig harcoljanak a jövőért!

Ezek a szavak mindenkit letaglóztak.

- Mert itt nem csak a jelenről van szó, és ezt remélem eljutott a kétkedők csökött agyáig is! Itt a jövőben esetleg ideérkező eltévedt emberek lelkéről is szó van! Az ő jövőbeli biztonságuk a tét, és ha ti gyáván el akartok menni, hát menjetek, én LESZAROM!

Erre a kételkedők elhallgattak. Sikerült némi önuralmat magamra erőltetnem.

- De amit az előbb mondtam, nem vonatkozik azokra, akik nem akarnak belefolyni ebbe az

egészbe, mert nem érzik magukat elég erősnek hozzá! Ezt is megértem! Vannak, akik félnek a háború borzalmaitól és csak nyugalomra, békére vágynak! Épp értük megyünk hadba! Nekik akarunk egy nyugodt utat nyitni egy jobb új élet reményében!

Akik eddig csendben a földet bámulták, és hagyták a nagypofájú szószátyár férgeket beszélni, azok most rám emelték a tekintetüket, és némi reményt láttam megcsillanni.

- Épp ezért, nem követelem, nem parancsolom, hanem kérem, sőt könyörgök a segítségetekért, mert nélkületek ez az akció nem sikerülhet! Aki részt akar venni a műveletben, az kérem, most jelentkezzen!

Mindenki zavartan nézett a másikra, és teljes néma csend honolt percekig. Tamakira néztem, aki maga is kételkedett.

- Ez nem lesz így jó...

- Nem hibáztathatjuk őket... Semmi jogunk követelni tőlük semmit!

- ÉN... !

Egy női hangra lettem figyelmes, aki hirtelen belehasított a csendbe. Mikor hátrafordultam, megláttam, hogy valahol hátul egy copfos, vörös hajú lány nyújtja a kezét

- ÉN SEGÍTENI AKAROK!

Sayuri is felismerte:

- Kanna?

Mindannyiunk arcára a döbbenet ült ki. Kanna, a szegény kis NPC lány, aki szinte mindig csendben volt, és kicsit visszahúzódott, aki csak Sayurival tudott kötetlenül beszélgetni, most előlépett, és a hangját kiengedve, a kezével vadul integetve hangoztatta:

- Én Segíteni akarok! Én veletek tartok!

- Mi is! Mi is megyünk!

- Miko... Himiko... ?

Sayuri döbbenten nézte a három lányt, akik most utat törtek maguknak, hogy legelöl álljanak, és ezzel példát mutassanak. Hihetetlen volt, de egyre több kéz emelkedett a magasba, egyre többen emelték a kezüket, miközben ordították:

- Mi is jövünk!

- Így van! Adjunk a rohadt dögöknek végre!

- Borítsuk rá a mocskokra az asztalt!

- Dögvész mindre! Mi veletek vagyunk!

Pillanatok alatt majdnem 300 ember, NPC vagy civil, ott tolongott és a kezét nyújtva jelezte nekünk, hogy segíteni akar. A SSS tagok felé fordultam, akik most dobták le a civil egyenruháik kabátját, és egy szál ingujjban álltak előttünk:

- Ránk is számíthattok! Eddig is mindent együtt csináltunk, most is együtt leszünk a végsőkig!

Nem tudom megmagyarázni, miért, de könnyek szöktek a szemembe az összetartás ilyen megnyilvánulása láttán. A kételkedők persze most is egy csapatba tolultak, és demonstartíve hallgattak, nekünk hátat fordítva. Tamaki a vállamra tette a kezét, és jelezte, hogy most jött el az idő, hogy méltóan lezárjuk ezt a siker sztorit.

- Akkor mindenki, aki jelentkezett, megkapja majd a tájékoztatást a művelet tervéről, és holnap

reggel mindenki megkapja a felszerelését is! Addig is mindenkinek oszolj!

Egy percen belül teljesen kiürült a tér az igazgatói iroda mögött. Mindannyian visszazárkóztunk, és megint összeült a kerekasztal, azaz összeült volna, ha Sayuri nem tűnt volna el.

- Hol van Sayuri?

- Mindjárt jön... Elszaladt a három hősnőért!

Ez kedves dolog volt. Ha már ekkora szerepet vállaltak ennek a megmozdulásnak a létrejöttében, akkor Kanna, Miko és Himiko helye is köztünk volt. Nem tudom miért, de az NPC-k is megmozdultak, és elég komolynak látszottak. Sayuri és társnői perceken belül meg is érkeztek, és mindannyian letelepedtünk. Én most már a jog szerint engem illető helyet foglaltam el a nagy karosszékben, míg Yuta és Tamaki illedelmesen helyet adtak a három új tagnak.

- Na és most merre tovább?

Tamaki kérdése jogos volt.

- A következő lépés a Végső állomás terv előkészítése, ami azzal kezdődik, hogy szépen körbejárjátok az iskolát, és mindenkit kikérdeztek a vágyairól és a be nem teljesült kívánságairól, és megkérdezitek tőlük, hogy mi lenne az a vágyuk, ami ha teljesülne, biztosan elég lenne nekik ahhoz, hogy végre megbékéljenek az elmúlt életükkel!

Mindenki bólintott, és a tanács feloszlott. Csak én és a három NPC lány maradtunk a szobában.

- Nos, lányok! El kell ismernem, hogy megleptetek engem és mindenkit azzal, amit tettetek!

Kanna felemelte a tekintetét rám, és szinte megállt a szívem: Ragyogtak azok a szép zöld szemek, méghozzá tele élettel.

- Kanna? Te... ?

Kanna bólintott. Nem tudtam felfogni hogyan, vagy miért, de ő újra... Ember lett.

- Nem akartam addig elmondani, amíg el nem jött az ideje...

- És ti is... ?

A másik két lány is felnézett rám, és ők is épp úgy ragyogtak az élettől, mint Kanna.

- De hát mikor... ? Hogyan... ?

Kanna szégyellősen mosolygott.

- Talán az, amit mondtál... Talán az, ahogy mondtad... Valami megérintette a szívemet... Furcsa bizsergést éreztem, és egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet is, amit talán nem is láttál...

Miko és Himiko is bólogatott. Ők is ugyanezen mentek át.

- Tehát... Akkor mindhárman újra emberek vagytok... És ez azt jelenti... Hogy visszakaptátok a lelketeket.. De nem... Nem értem.. Hogyan... ?

Mindhárman megcsóválták a fejüket. Honnan is tudhatták volna, hiszen még én sem értettem pontosan, hogy egy ember hogy veszítheti el a lelkét, pláne, hogy hogyan kaphatja vissza anélkül, hogy bármilyen előjele lenne.

- Akkor... Isten hozott titeket újra köztünk!

Mindhárman barátságos mosollyal szorítottak velem kezet, és távoztak, hogy egy kis meglepetéssel térjenek vissza. Én magam elindultam, hogy megkeressem Tamakit, és megbeszéljem vele a fentebb tapasztaltakat. Mikor megtaláltam, egy már meglehetősen hosszú listával járt-kelt és tanulmányozgatta a valószínűleg furcsábbnál furcsább kívánságokat. Egy kicsit félrehívtam, és mindent elmondtam neki arról, amit tapasztaltam.

- Ugye most csak viccelsz!

- Nem én! Tényleg úgy van, ahogy mondom! Mindhárman újra normálisak lettek... !

Tamaki falfehér lett ettől a kijelentéstől.

- De ez... Fizikai képtelenség!

- Nekem mondod? Még most sem egészen értem, hogy lehetséges ez!

- És az emlékeik is megmaradtak?

Bólintottam, és őszintén szólva én magam is hitetlenkedve álltam a tény előtt, hogy ellentétben Rikával, aki látszólag minden emlékét elvesztette az NPC létéről, a három lány egyszerűen olyan volt, mintha mi sem történt volna.

- De akkor Rika miért felejtett el mindent?

- Talán nem felejtette el, csak elnyomta magában a rossz emlékeket... És velük együtt néhány szépet is, hogy csak a jóra emlékezzen... Te magad mondtad, ő más volt, mint a többi NPC... !

Tamaki bólogatott, és láthatóan fellazult egy kicsit.

- De akkor ők miért nem keltek még át?

- Talán mert még van valami elintéznivalójuk itt! Példa lenne az, hogy Sayuri oldalán harcolhassanak még egyszer utoljára, hogy aztán együtt keljenek át!

- Ebben igazad lehet!

Ebben maradtunk, és mikor mindenki újra összegyűlt a dolga végeztével, mindannyian visszatértünk a főhadiszállásra. Itt aztán hatalmas meglepetés várt minket, jobban mondva Sayurit és Yutáékat. Yuuki és a három lány ugyanis már vártak ránk, és a most is ragyogó szemű trió már a SSS jellegzetes egyenruháját viselte.

- Kanna... Miko... Himiko!

Sayuri teljesen megfeledkezve magáról és a szokásos szigoráról most odarohant a három lányhoz, és patakzó könnyekkel ölelte át mindhármukat, és mint a kis csitri lányok, nevetve, bolondosan fejezték ki az örömüket. Olyan kellemes, jól eső látvány volt ez, amit már nagyon hiányoltam az amúgy mindig búskomor és morcos Sayuritól, aki most a boldogság hatalmas krokodilkönnyeit hullatta, szintén boldogságban síró társnőivel. Yuuki odalépett hozzám, és csak ennyit súgott a fülembe:

- Szép munka volt!

Folytatás A 3.  és egyben befejező részben