"Randi" öt szólamban
Hétfőn elég átlagos nap volt, és Takato életében igazából az egyedüli színes foltot az jeletette, hogy az ebédjét a klub tagjaival költhette el. Az egyetlen, aki nem volt vele még mindig túl nyitott, az Anne volt, de igazából már róla is tudta, hogy ő is csak kicsit magának való. Ellenben Saya sokkal barátságosabb volt már szombat este óta, miután a figyelmes Takato alaposan megrakodva érkezett mindenféle édességgel, aminek persze a nagy részét ő fogyasztotta el. Astaria persze eddig is határozottan rokonszenvezett Takatoval, ahogy ő mondta, szombat este meg szabályosan kivetkőzött magából, mikor egy váratlan pillanatban ledobta a ruháját, és egy szál fehérneműben táncolt a fa körül. Ez persze Takatonak nem kis orrvérzést okozott, a többi lány pedig nem győzte takargatni a meglehetősen merész démonlányt. Egy valamit persze a villanásnyi látványból is le tudott szűrni a fiatalember, Astaria egy porcikájában sem volt műviség, minden apró részlet pontosan olyan volt, amilyennek a ruhái látni engedték. Egyébként is kicsit más volt az egyenruhája, mint a többieké, egyebek között, mert nem viselte a mellényt, avagy garbót, amit a többiek, a blúzq mélyen ki volt gombolva, és rövidebb szoknyát is viselt a többieknél. Nayu, mivel osztálytársak voltak, már az első nap óta barátságosabb volt, és egy ideje már beszélgettek is. Mint kiderült, ő azért jött ebbe a világba, hogy az itteni állatvilágot tanulmányozza, különösen Japán állatvilágát, és arról ábrándozott, hogy vagy zoológus, vagy állatorvos lesz, és végleg a mi világunkban telepedik le. Hanako volt persze az egyetlen, aki nap mint nap hazakísérte a fiút, akivel a legtöbbet kokettáltak, akivel a legbensőségesebben beszélgetett mindig, és akire a többiek több mint gyanakvó szemekkel, és kissé rosszmájúan néztek néha. Astaria még azzal is ugratta, hogy ha nem vigyáz, még lesz is valami belőlük. Ez persze mindig határozott pírt csalt az amúgy is természetéből adódóan kicsit szégyellős lány arcára. Aztán így eltelt pár nap, mielőtt hazafelé menet Hanako érdekes ötlettel állt elő:
- Mit szólnál egy randihoz?
Takato abban a pillanatban megállt, mint akinek gyökeret vertek a lábai hirtelen, és földig hullott állal bámult a lányra. Hanako először persze nem értette a reakcióját, de mikor leesett végre, szokásához híven nevetni kezdett.
- Ne értsd félre, nemcsak velem.
- De ezen a mondaton nincs mit félreérteni. Amúgy meg hogy érted, hogy nemcsak veled?
- Úgy ahogy mondom.
- Tudod, észre kellett vennem, hogy feltűnően sokat mondod ezt, de meg nem sok mindent magyarázol meg vele.
-Hmm...
Hanakonak el kellett ismernie, hogy Takatonak ebben az esetben igaza van. Végül nem kertelt tovàbb.
- Jó, szóval az a helyze, hogy Mari-sensei azt javasolta, próbáljunk megismertetni a világgal, amiben élünk, és erre úgy van a legjobb lehetőség, ha mind a magunk módján tesszük.
- Eszerint mind az öten...
- Pontosan. Astaria vállalta, hogy holnap ő kezdi, ha már az ő dolgai érdekeltek eddig a legjobban. Bár megjegyezném, hogy nem is lep meg túlsàgosan.
- Marha vicces.
Takato, valljuk be nyugodtan, valahogy sikerült mindig félreérthető helyzetekbe keveredjen Astariával, így nem csoda, hogy Hanako, aki mintha némi leplezetlen irigységgel figyelte volna ezt, felbis rótta neki, ha lehetősége adatott.
- Szóval, benne vagy?
- Van más választásom?
- Csak rajtad múlik. De ha be akarsz rendesen illeszkedni közénk, jobb ha most kezded, és nem majd később valamikor.
Takato már előre látta, hogy ebből úgysem lesz menekvése, így végül kénytelen volt beleegyezni. Csak elkéozelni tudta volna, hogy mi vár rá másnap, amikorra az első kis találkát lefixálták.
Azonban másnap délután, a klub termébe érkezve csak Astariát találta ott, egy asztal tetején ülve, démon alakjában, ami bárkinek kérdéseket idézett volna elő a fejében, ha véletlen arra jár, és meglátja. Törökülésben ült, a kezeit párnaként használva tette kényelmesebbé a falat, aminek a fejét támasztotta, és bámult kifelé az ablakon. Annyira elmélyült ebben, hogy látszólag fel sem tűnt neki a fiú jelenléte, így az udvariasság kedvéért kopogott, amire felkapta végre a fejét.
- Oh, már itt is vagy?
- Nos, így volt lebeszélve, nem?
- Ez igaz.
Leszállt az asztalról, most már ember alakban felkapta a táskáját, és egy szó nélkül elindult előre, csupán a fejével intve jelezte, hogy ő is jöjjön.
- Szóval, halljuk, mit akarsz tudni rólam?
Ezzel indított mindjárt kezdésként, ami egy pillanatra ki is billentette Takatot az egyensúlyból, és olyasmi csúszott ki a száján, ami csak épp akkor járt a fejében:
- A mellbőséged...
De rögtön a szájára is csapott ijedtében, Astaria pedig jót szórakozott, de meglepően őszintén válaszolt:
- Tudtam én, hogy nagy kujon vagy. 90 mellesleg, és C kosarat hordok.
Takato már kereste a szavakat, hogy mentegesse magát, de a lány elébe ment a dolognak.
- Nyugi, már megszoktam. Minden fiúnak, sőt, néhány lánynak is ez az első, ami eszébe jut rólam. Akarod tudni a többiekét is?
- Isten ments!
- Biztos? Pedig látom rajtad, hogy majd megveszel, hogy megtudd Rose fő paramétereit.
- Az csak egy dolog. Ha annyira akarom, majd megtudom magam.
Erre a kijelentésre persze Astaria sokat mondó szemöldökvonogatással válaszolt, ami persze Takato szemforgatásában talált választ.
- Mármint...
- Nyugi, értem én a dörgést. Csak a vak nem látja, hogy Rose az, aki téged igazán érdekel.
Takato valahol ezt nem egészen így értette, de egyet kellett értsen, bár hozzátette:
- De csak mert boszorkány.
- Valóban? Komolyan azt akarod mondani nekem, hogy csak azért érdekel, mert nem csupán egy hétköznapi, szürke kis ember?
- Pontosan.
Astaria egy pillanatig csupán, de a fiú szemébe nézett a hosszú, macskaszerű pupilláival, és végül csalódottan megjegyezte:
- Igazat mondasz... Milyen kár...
Egy kis kávézóban ültek le az egyik asztalhoz a teraszon, és amíg a rendelésüket várták, beszélgethettek tovább.
- Szóval, érdekelnek a nem evilági dolgok. Akkor meséljek az otthonomról?
- Persze, ha akarsz.
- És, miről meséljek? Nyugodtan kérdezz csak, számodra nyitott könyv vagyok.
Takato kicsit elbizonytalanadott ettől a nyitott könyv dologtól, de nem is annyira azért, mert félt volna megtapasztalni, mit is jelent az az amúgy szimpatikusan közvetlen lánynál, már ha 187 évesen még annak nevezheth valaki, hanem mert annyi mindent akart volna kérdezni, mégsem tudta, hol kezdje.
- Na jó... Akkor mondjuk mesélhetnél erről a Démonvilág dologról, és a tévhitekről, amit a múltkor említettél.
- Oké.
Astaria könnyedén hátradőlt a székén, és úgy kezdett neki, hogy előtte még bekapott egy falatka süteményt, és jóízűt hümmögve leszopogatta a kanálról a krémet.
- Szóval... Az úgy van, hogy sokan úgy képzelik el a Démon világot, mint a poklot, tele tűzzel, halottak szellemeivel, szenvedéssel, éd hogy feneke be van fagyva.
- Nyilván persze azok az emberek kicsit sok horrorfilmet néztek.
- Vagy egyszerűen sztereotipizálnak minket. Tudod, a Démonvilág annyira sokban nem különbözik a tiédtől, vagy bármelyik másiktól.
- Kivéve persze az Asztrálistól, nem?
- Végülis... Talán.
- Hogyhogy talán?
- Szerinted hányan jártak már az Asztrális világban, és jöttek vissza, hogy meséljenek róla?
- Err...
- Nézd, az Asztrális világ a gyakorlati értelemben a túlvilág. Ha oda kerülsz, már a saját testedben nem jöhetsz vissza, vagy ha igen, az emlékeidtől biztos elköszönhetsz.
- Aha... Ez... Elég durva.,
Astaria most némileg komolyabban bólintott, és hagyott némi időt szegény fiúnak, hogy ezt megeméssze, mielőtt folytatta.
- Amúgy, a négy nagyobb, jelentősebb világ mellett egy sor kisebb, úgymond zsebdimenzió létezik. Ezek annyira nem jelentősek, általában lakatlanok, és a négy főbb világ létrejötte és fejlődése közben levedlett sallang, ha úgy vesszük.
- Ez valahonnan ismerősen hangzik. Mintha hallottam, vagy olvastam volna már erről...
- Az nem lehetetlen, de erről csak az tudhat, aki hozzám hasonlóan bejárt már pár ilyen világot.
- Eszerint 187 év alatt elég mozgalmas életed lehetett.
- Oh, hallottál róla?
- Na igen... De meséld már el, hogy működik ez a dolog nálatok? Ennyivel hosszabb életet éltek?
Astaria jót kuncogott ezen, majd megfogta a fiú kezét, és a tenyerét vizsgálgatva folytatta:
- Valójában nem. A mi világunkban egyszerűen csak máshogy számoljuk az időt. Az emberek szemszögéből ez a 187 rengetegnek tűnhet, de a te világodban ez nagyjánól ugyanazzal a 18-cal egyenlő, mint amennyinek kiadom magam.
- Aha... Eszerint nálatok kb tízszer lassabban telik az idő, vagy hogy van ez?
- Mondjuk inkább, hogy gyorsabban.
- Ja igen.
- Mikor születtél?
- 2001. Május 7. Miért?
- Az azt jelentené, hogy a mi időszámításunk szerint te 166 évesnek felelsz meg.
- Mi...
Takato végre elmosolyodott, mert ezek után máris nem érezte annyira nagynak azt a korkülönbséget kettejük között.
- Értem. Szóval, milyen államforma van például nálatok?
- Komolyan erre vagy kíváncsi?
- Csak mindenféle érdekel. Gondolom az államforma nem korrupció.
- Dehogy!
Astaria már nevetett, mert most értette meg igazán, hogy a fiú egyáltalán nem viccből mondta, hogy minden érdekli, szabályosan mindent tudni akart, amit csak lehetett. Ő pedig nem maradt adósa, ha már ennyire kíváncsi volt:
- Gondolom meg sem lep, ha azt mondom, hogy királyság, méghozzá alkotmányos.
- Szöval nem valami despotátus?
- A legkevésbé sem. Tudod, megvan a szokásos királyi család, általában vagy hat-hét gyermekkel, akik potenciálisan mind trónra alkalmassá válnak, amint elérik a felnőtt kort, ami nálunk 170 évet jelent.
- Aha.
- Ellenben, ha a démonkirály nem hagy hátra maga után méltó örököst, szabályos bajnokságot írnak ki a trónért.
- Ez komoly? Nem a legközelebbi rokonokat keresik meg?
- De, őket is megkeresik, de ahhoz hogy démonkirály lehess, a legerősebb harcosnak, és legjobb mágusnak kell lenned.
- Aha. Azt mondtad, alkotmányos monarchia van, mi teszi alkotmányossá?
- A dolog úgy áll, hogy a hárommal ezelőtti királyunk megelégelte, hogy a népe folyton zúgolódik, csak mert nem vonja be őket a törvénykezésbe. Ekkor rgy sor reform útján elindította a változásokat, majd a fia, II. Galacio, volt az, aki aláírta a nyilatkozatot, ami magában foglalta az új alkotmány alapjait, és lényegében a hatalmat átadta a népnek.
- Tiszta angol történelem... Vagyis, hasonló.
- Na igen. Döntő szava persze most is a királynak van a törvények meghozásában, de azokat a munkás és polgári réteg által alkotott parlamentáris tanács, és a nemesség soraiból kiválasztott Rétorok tanácsa hozza meg, és korrigálja, amíg mindenkinek megfelelő nem lesz.
Takato lenyűgözve bólogatott, miközben itta magába a szavakat, amik fura mód nem is tűntek olyan nagyon másnak, mint amit ő tanult történelem órán. Persze Astaria nem állhatta meg szó nélkül:
- Biztos, hogy ez érdekel téged?
- Valójában, ez már több mint kielégítő magyarázat. Egy kérdés még.
- Halljuk!
- Ki minősül alkalmasnak, hogy Démonkirály legyen, amennyiben nincs közvetlen örökös?
- Lényegében bárki, akit a Rétorok tanácsa elismer. Némi protekcióval, és bizonyítékkal, hogy onnan származol, még te is lehetnél jelölt.
- Bwah...
Takato persze nevetett, pedig Astaria ezt meglehetősen komolyan gondolta. Így inkább ejtették a témát, és léptek egy kicsit már kötetlenebbre.
- Na és, milyen a te családod? Milyen hazaérkezni Astaria otthonába?
A lány erre elpirult, és csak kicsit szégyenkezve válaszolt:
- Nos, annyira nem nagy szám...
- Naaa, mesélj!
- Biztos?
- Persze. Gondolom megengedhettétek magatoknak, hogy hozzánk települj át, hogy itt végezz kutatásokat, ha jól értettem.
- Igen, mondhatjuk így is. Tudod, apám diplomata, beutazza a világokat, mindenféle politikainmeg a jó ég tudja milyen ügyekben tárgyal, és elég befolyásos.
- Valahogy sejtettem.
- Ugye nem akarsz sztereotipizálni?
- Eszemben sincs. Csak annyi, hogy látszik rajtad, hogy nem egy szegény kis munkásosztálybeli családból származol. Van tartásod, és már megbocsáss, de szemtelenül kihívóan tudsz viselkedni.
- Ugyan már! Ha ezt azért mondod, mert incselkedek veled, akkor nagyot tévedsz velem kapcsolatban.
- Miért?
- Még véletlenül se hidd, hogy bármi célom lenne azzal, hogy ugratlak! Helyes fiú vagy, de a legkevésbé sem az esetem.
- Igazán? Kár.
Bár ezt mondta, Takato hangjából ki lehetett hallani, hogy azérz kicsit csalódott, így Astaria fejcsóválva közelebb hajolt hozzá, és megsúgta a nagy titkot:
- A lányokat részesíteném előnyben, ha nem baj.
Ez lényegében mindent megmagyarázott, és már Takato maga elé is tudta képzelni, ahogy egy lánnyal csinálja ugyanezeket a kunsztokat, és igencsak az orrvérzés határán táncolva kellett ezeket a gondolatokat elhessegetnie.
- És... Anyukád?
- Nos, meséltem, hogy ő varrta a ruhámat, amit a múltkor a szeánszon viseltem.
- Igen. Arra azért kíváncsi lennék, milyen anyagból van.
- Egyfajta selyemből, vagy legalábbis ahhoz hasonló anyagból, amit csak nálunk kaphatsz meg.
- Aah. Eszerint anyukád amolyan női szabó, vagy mi? Mármint, elég szépen kidolgozott darab volt.
- Valójában, valamikor annak indult, de mára már saját divatcéget mondhat magáénak.
- Ennek van köze apád vagyoni helyzetéhez?
- Muszáj neked a legrosszabbra gondolnod? Megdolgozott ő azért, hogy ott tartson, ahol most.
- Érdekes. Egyébként, engem az sem érdekelne, ha nem úgy lenne, csak úgy kérdeztem.
Astaria persze értette ezt jól, és jöttek még a különféle oda-vissza kérdések. Astariáról kiderült, hogy három testvére is van: egy húga, Selina, aki gyakorlatilag a kiköpött mása is lehetett volna, egy bátyja, Rolfus, aki már majdnem tíz éve a Magi világban él, és a feleségével, aki odavalósi, már a második gyermeküket várják, valamint egy nővére, Calarity, aki az anyjukkal dolgozik együtt. Takato egyke volt ugyan, mégis szeretett volna testvéreket, mégha ez nem igazán adathatott is meg.
Végül kellemes hangulatban telt el az a délután, és Takato úgy étezte, még illenék valamit mondania búcsúzóul, mikor kora este elváltak útjaik.
- Hát... Szóval, én igazán... Kellemesen éreztem magam.
- Kellemesen csalódtál?
- Mondhatjuk így is. Remélem, neked nem kellett csalódnod bennem... Mármint, nem voltam valami nagy társaság.
- Ne butádkodj már, hisz neked főleg a tanulásra kell koncentrálnod most. Holnap, találkozunk?
- Áh, jó is lenne, de az előbb kaptam meg az SMS-t, hogy az iskola előtt lesz találkám Anneval.
- Oh... Kár.
Astaria sarkon fordult, de még meggondolta magát, és egy szóra visszafordult.
- Majd drukkolok neked.
- Miért?
Ahogy ezt mondta, Takatot alaposan helyben hagyta fejben, de hamar azt is tudatosította vele, pár félreérthetetlen kézjellel, hogy mire gondol, ami persze rögtön élénk színt csalt az arcára.
Másnap délután aztán az iskola kapujában várhatott egy jó negyed órát, mire Anne méltóztatott megérkezni. Valahogy az első pillanattól kezdve nem értette ezt az aprócska növésű lányt. Közvetlenül vele nem beszélt, még ha úgy is látszott, mindig felhúzta az orrát, ha találkozott a tekintetük, másként neg mindig szúrós szemekkel méregette. Most is, ahogy megérkezett, csak szó nélkül befordult az ellenkező irányba, és loholt előre, ahogy a rövid lábai győzték.
- Anne-san, megvárnál engem is?
Anne egy pillanatra a fejét rázta, és még joban megszaporázta, de egy ponton, ahogy elértek a legközelebbi utcasarokra, megállt, és megvárta, hogy felzárkózzon. Bár most már egymás mellett haladtak, a lány így sem volt semmivel sem beszédesebb, sőt, szúrós szemmel sandított fel az amúgy ártatlan képet vágó, és alapjában véve tényleg ártatlan fiúra.
- Tudod, ez kezd kicsit már... Zavarbaejtő lenni...
Már egy kis gyorskajáldában ültek, mikor Takato meg mert szólalni ezzel kapcsolatban, de Anne válasz helyett csak felhúzta az orrát, és szürcsölte az üdítőjét. Még így ment, amíg meg nem kapták a hamburgerüket, amúgy amerikai módon, de ekkor már a fiúnak végképp elege lett.
- Anne! Elég már ebből a hülyeségből! Ha valami bajod van velem, mondd ki végre!
Az apró termetű lány, aki jó ha 140 centi megvolt, most felnézett rá végre, letette az ételét, lenyelte a falatot, ami majdnem nagyobb volt még nála is, és megszólalt végre.
- Úgy látom, már nem emlékszel.
- Mire kellene emlékeznem?
- Mondjuk arra, amit tavaly május közepén követtél el ellenem!
Takatonak érezhetően fogalma sem volt, miről beszél, de ahogy jobban belegondolt, valamiért az első pillanattól ismerős volt neki a most is sértődötten néző társnője, és ahogy jobban megnézte most magának, hirtelen megvilágosodott.
- Te jó ég... A labda...
- Pontosan! Szánt szándékkal fejbeküldtél egy focilabdával, és még bocsánatot sem kértél.
- Én valahogy nem így emlékszem. Tudod épp tesi óra volt, és az egyik osztálytársamnak lecsúszott a labda, ami balszerencsésen épp téged talált el. A srác csak röhögött rajtad, és én voltam az, aki odament hozzád, mert azt hittem valami bajod van, úgy elterültél a földön, erre te se szó, se beszéd, lefejelsz, majd bokán is rúgtál, és elrohantál.
Most egy percig farkasszemeztek, de végül a lány beismerte, hogy ebben van némi igazság.
- Azért egy bocs akkor is jólesett volna.
- Ha ez megvigasztal, az osztálytársam helyett is bocsánatot kérek. Elégedett vagy?
- Mondjuk rá!
Ezek után sem volt túl beszédes, de már legalább az undok arckifejezés eltűnt, és inkább folyton félrenézett. Megint csak Takatonak kellett újra felvennie a beszélgetés folyton elejtett fonalát.
- Szóval, nem akarsz egy kicsit mesélni? Màrmint, ennek az egésznek az lenne az értelme, nem?
- Igazság szerint, semmi kedvem hozzá.
- Akkor minek vagyunk itt?
- Mari-sensei és Astaria akarták minden áron. Igazából a klub tagja is csak miattuk vagyok.
- Szóval nem is akartàl az őrzőcsapat tagja lenni?
- A legkevésbé sem. Az én képességeim nem harcra valók. Valahogy mégis belekeveredtem ebbe a dologba, és most itt vagyok. Az apám szellem szelídítő volt, neki sokkal hasznosabb képességei voltak.
- Mi a különbség egy szellemkalauz, és egy Szellem szelídítő között?
- Főleg az, hogy a szelídítő képes a szellemeket fegyverként használni. Apám engem is tanított rá, de túlságosan sajnálom őket.
Bár elsőre tiltakozott, Anne hamar elmesélte még a tavalyi évet is önmagáról, a családjàról, hogy az anyukája tanítónő, van egy kisöccse, aki most öt éves, és hogy egyszer ő is szellem szelídítő szeretne lenni, de a szülei minden áron azt akarják, hogy inkább egyetemre járjon, és valami rendes munkája legyen előbb. Mire észbe kapott, már az egész életét elmesélte, és Takato csak elbűvölve hallgatta, mert érdekes volt hallgatni, és közben az arcát figyelni, ugyanis nagyon aranyosan változott folyton a mimikája. Ha a családjáról és az álmairól beszélt, mosolygott, méghozzá szinte csillogva, mikor a tanulmányai, vagy épp olyasmi, amit nem szeretett, a mosolya megmaradt ugyan, de a rosszalóan ráncolta a homlokát. Aztán ha meg valami vele személyesen kapcsolatos dolog került szóba, mindez úgy, hogy Takato nem is kérdezte egy szóval sem, akkor a legkülönfélébb grimaszokat vágva mesélt, és mesélt, hallgatósága pedig néha értelmes arcot erőltetve bólogatott. A Magi világról igazából egy szó sem esett, de nem is bánta, csak örült, hogy így megjött a hangja, most hogy tisztáztak egy buta félreértést. Mikor aztán Anne észbe kapott, hirtelen el is hallgatott, de nem azért, mert nem akarta volna folytatni, csak elszégyellte magát, hogy szóhoz jutni sem hagyta a végtelenül türelmes fiatalembert.
Mikor aztán az este beköszöntével hazafelé sétáltak, Anne nagyokat hallgatva próbált rájönni, hogy is hozza szóba, ami most a legjobban fúrta az oldalát, de végül úgy döntött, hogy kerek perec kimondja.
- Takato...
- Hmm?
- Figyelj... Bocs, hogy akkor megrúgtalak... Meg... Lefejeltelek...
- Hmm...
- És ha undok voltam... És hogy most neg egyfolytában beszélek...
- Semmi baj. Amúgy sem vagyok az a haragtartó típus. Amellett, rád végképp nincs miért haragudnom.
- Ezt jó tudni. Akkor...
És az apró termetű lány megállt, a fiú felé fordult, és kezet nyújtott neki.
- Akkor, kezdjünk tiszta lappal! Én Anemone vagyok. A barátaimnak csak Anne, de ahogy neked tetszik.
Amikor pedig kezet fogtak, nem a tenyerébe csapott, hanem az a csuklója fölött kicsivel fogta meg a karját, amely gesztust Takato is viszonozta. Meg sem kellett kérdeznie, már kapta is a választ.
- Nálunk így szokás köszönteni egymást, és elköszönni is.
- Értem már, és...
Aztán Anne hirtelen se szó, se beszéd, megölelte, és magyarázat helyett egy szelíd mosollyal sarkon fordult, és már ott sem volt szinte, csak még egyszer visszafordult, hogy integessen. Takato zavarodottan intett neki vissza, majd fejcsóválva fordult be a sarkon a kollégium felé.
Másnap azonban nem Nayu várta, ahogy arra előzetesen számított volna, vagy még inkább ahogy remélte, hanem Saya. A klubterem szabályosan kávéházzá alakult, mindezt csak az alkalom kedvéért, az iskolai asztalok eltűntek, a helyüket mívesen faragott kerek kávézó asztal vette át, hófehér terítővel, az asztal közepén kis üvegvázában kis csokor művirág, hófehér függönyök a bukóra nyitott ablakok előtt, amiket meglibbentett néha a szellő, az asztalnál két szép fehér szék, rendesen kipárnázva, a túlsón természetesen Saya ült, méghozzá viktoriánus stílusú ruhában, és egyszerre négy szobalány ruhád nőalak táncolta körbe, míg másik négy várt készenlétben, félig meghajolva.
- Látom megérkeztél.
- A-Aha... Bár van egy olyan érzésem, hogy rossz korba tévedtem....
- Emiatt ne aggódj!
Egy csettintés, és már Takato is hasonló korú felöltőben, pantallóban, és kissé kényelmetlen, de kopogó talpú cipőben találta magát. Az igényes fehér selyeming gallérján és hajtókáin aranyhímzés, mandzsettáján arany gomb, a barna felöltő jobb mellzsebéből csipkés fehér díszkendő kandikált ki.
- Már csak a korabéli bajusz és a barkó hiányzik.
- Azzal sajna nem szolgálhatok. Ennyi mindent még én sem tudok befolyásolni, akármekkora varázserőt örököltem is az őseimtől.
Közben a négy másik szobalány is engedelmesen munkához látott, a tea hamar a csészébe került, két cukorral, és egy kis tejjel. Takato persze csak a korhűség kedvéért fogadta el hozzá a tejet, egyéb irányból fogalma sem volt, mi lehet olyan jó benne.
- Szóval, ha jól értem, egy Chronomancernek ilyesmik nem esnek nehezére?
- A legkevésbé sem. Na persze, az megint más kérdés, hogy mennyi ideig tudom fenntartani, de már nagyjából 40 perc már megy egy ilyen trükknél.
- Mennyire tudsz nagy... Réseket nyitni az időben?
- A megfogalmazás helyes.
Saya nagyot szippantott a teájából, és egy pillanatig lehunyt szemmel élvezte a kellemes aromákat, amikkel a hamisítatlan sri lankai fekete tea kecsegtette, mielőtt folytatta.
- Tudod, a Chronomancerek, mint minden mágus, erősen függnek a manájuktól, és ahogy egyre idősebbek, egyre rutinosabbak lesznek, annál nagyobb területet, és annál távolabbi korokat tudnak összemosni egymással.
- Eszerint időutazásra is képes lennél?
- Bizonyos értelemben, ha körülnézel, ez is annak számít. Már lokális értelemben. Konkrétan nem tudok az időben oda-vissza ugrálni.
- Aha... És milyen más trükköket tudsz még?
Saya, megmosolyogta ugyan ezt a kifejezést, bár làtszott, hogy nem tetszik neki, mégis semmivel sem idegesebb hangon válaszolt.
- A Trükkjeim, ahogy te nevezed, tárháza még az idő lassítátával és meagállításával egészül ki egyelőre. Persze ezek is erősen korlátozottak, és van egy gyógyító képességem is.
- Ez érdekes...
Takatonak, ha jól belegondolt, mindig is az idő és annak befolyásolása volt az egyik legérdekesebb téma, és szeretett erről szóló regényeket olvasni, vagy épp filmeket nézni. Ez a mostani beszélgetés is érdekesnek ígérkezett ennek alapján.
- Na és, igazából még azt szerettem volna tudni, hogy mindig valami nassolni látlak...
- Tudom, láthatóan nagy zabagép vagyok, és mégsem hízok meg tőle, igaz?
- Ezt így nem akartam kimondani, de ha neked nem gond...
- Hidd el, egyáltalán nem újdonság a dolog. Az osztálytársnőim, akik folyton kínosan be kell tartsák a kalóriaszegény étrendjüket, hogy ne bukják el a versenysúlyukat, és vele a tökéletes alakjukat, nagyon irigykednek is rám, pedig igazán semmi okuk rá.
- Hogyhogy?
- Tudod, ez az idő képességeim egyik kellemetlen mellékhatása. Tudod, szabálytalanul működik az anyagcserém miattuk, és hol napokig nem éhezek meg, hol meg ötpercenként meg tudnék enni egy nagy tál spagettit.
- Kellemetlen lehet.
- Sajna ez van. Majd egyszer megtanulom, hogy kontrolláljam, addig is, tűrnöm kell.
Takato megértően bólogatott, és némileg nagyobb tisztelettel tekintett érdekes adottságokkal bíró társnőjére.
- Mi van a klub tagjaival? Mennyit tudsz róluk?
- Valójában csak annyit, amennyire a klubból ismerem őket. Ha annyira sokat tudnék róluk, nem kellene ez az öt randi dolog.
- Ez igaz. És, mit tudsz mondani róluk?
- Hàt...
Közben az időn túli illúzió megszűnt, és a szobalányruhákat a szigorú fekete kosztüm váltotta. Takato gondolhatta is magában, hogy a másik szerelésben aranyosabbak voltak az amúgy így is bájos fiatal hölgyek, akik közül még a legidősebb sem lehetett több 23 évesnél. Saya persze ezt nyilván látta rajta, és mielőtt belekezdett volna a válaszba, azért megjegyezte:
- Bocs, ha kicsit illúzióromboló a látvány. Sajnos csak ruhákat, és tárgyakat tudok áthozni az időrésen.
- Semmi baj. Legalább nem az egész volt illúzió.
- Sajna, apám nem engedi meg, hogy korrekt szobalányaim legyenek, mint egy igazi animés úri lánynak. Ellenben testőrökké nevelték őket, és csak egy rossz mozdulat, és nyakadat törik... Vagy csak a karodat.
- Kemény...
Az egyik testőrlány kicsit alacsonyabb volt, kövérkésebb, viszont csinos arcú, és huncutul mosolygott Takatora, aki el is pirult. A többi lány sem volt különösebben az a testőr alkat, sőt, elég filigránok voltak. Volt köztük szemüveges, okoskislány típus, szeplős, vörös amerikai, szőke bombázó, akinek adottságai akár Astariáéval is vetekedtek volna, és olyanok is, akik a sztereotipikus japán lányok is, aprócskák, aranyosak, mosolygósak.
- A... Hölgyek...
- Válogatott csapat. Jess Utah államból jött. Az apja Navy seal tiszt, és őt is így nevelték.
A kis vörös amerikai lány láthatóan olyan volt, mint akit a szó szoros értelmében egy darabból faragtak ki. Az arca csinos volt, lejjebb ellenben egy szikár, erős, csontos alkat fogadta a tekintetet, napcserzett bőr, az enyhén hullámos haja pedig teljesen leengedve.
- Mei Lin-Xu Kínából érkezett. Az ottani GI Jane-nek is nevezhetnénk, mert még csak 22 éves, de már Spec Ops és SAS minősített tiszt, hadnagyi rangban.
Mei Lin-Xu a szemüveges komoly fiatal hölgy volt, hasonló alkat Jesshez, szigorú tekintetű, komoly, csinos fiatal lány, vastag, erős szálú, fekete haja csinos kis kontyba felfogatva.
- Annie Franciaországból jött, és azon kívül, hogy nemesi felmenőkkel bíró társalkodónő, és egyben francia nyelvtanárom is, háromféle harcművészetben is fekete öves, és a legkülönfélébb fegyverekhez ért a kőbaltától az atomrakétáig.
A szőke lány finoman meghajolt, ami Takatonak belátást adott volna a dekoltázsába, amiben csak Mei Lin keze akadályozta meg.
- Bella pedig valamelyik közép-európai országból érkezett. Azt ne kérdezd, melyikből, mert egy szavát sem értem. Szegény, ő a legújabb, és még csak most tanulja a nyelvet.
A duci lány volt talán a legőszintébb, aki az arckifejezését illeti, szelíden mosolygott, az arca kipirilva, és bár fogalma sem volt, mit mondanak róla, azért tudta, hogy róla van szó, és meg is hajolt a végén. Takato persze próbálta barátságosan viszonozni a lányok mosolyát. Talán szándékosan, de a japán lányok nem lettek bemutatva, de nem is ez volt a lényeg.
- Szóval a lányok. Ami Anemonét illeti, nos, ő alapjában véve egy aranyos kislány, csak magának való.
- Azt észrevettem az elején. De...
- Tegnap összebarátkoztatok?
- Úgy valahogy. A végén még meg is ölelt.
- Ez jó jel. Mikor megismertem, úgy tudtam meg, hogy egyáltalán létezik, csak azért tudtam meg, mert apám azt akarta, hogy gyűjtsem össze az iskola varázshasználóit.
- Eszerint... Akkor tudtad meg, hogy Chronomancer vagy?
- Igazából...
Saya kicsit fejvakarva vallotta be az igazságot:
- Akkor már nagyon régóta tudtam, csak épp addig nem mertem rákérdezni a dologra. Vagyis nem rákérdeztem, hanem közöltem apámmal, hogy képes vagyok befolyásolni az időt.
- És?
- Nos, elmondta, hogy az iskola miért épült ide, és hogy szükség lesz egy csapatra, akik megvédik a Mana Nexust. Lényegében engem tett meg a főnökké, és rám helyezte a terheket.
Takato mély együttérzéssel bólogatott, és a következő kérdésére máris kapta a választ:
- Rose azért lett elnök, mert technikailag ő a legerősebb köztünk.
- Nem Astaria?
- Ezt... Kicsit nehéz lenne megmagyaráznom.
- Azért megpróbálhatod.
Saya kicsit kétkedve bólogatott, de végülis megvonta a vállát, és belekezdett:
- Szóval a különbség a mana tartalékokban van. Említettem, hogy Rose a legerősebb közöttünk. Nos, ez azért van, mert a felmenői között van valaki, aki Asztrális lény volt, mielőtt a mi világunkban ember alakot öltött.
- Aha. És hogy jön ide a mana dolog?
- Hát... Képzeld el, egy átlagos ember Manáját. Nagyjából annyi, mint egy csésze tea.
- Aha.
- Vannak a mi világunk varázslói, akiknek nagyjából annyi manája van, mintha a csésze teát összehasonlítanánk egy vödörnyivel.
- Wow.
- És ez még semmi. Jönnek a Magi világ lakói, akiknek a manája nagyjából egy nagyobb tóéval egyezik meg a vödörhöz képest. Mondjuk a Michigan tóéval.
- Hmm...
- Majd jönnek a démonok. Na az ő manájuk annak megfelelően, hogy lényegében a tényleges fizikai lényeknek, akik mágiát használnak, a manája méretarányosan egy óceán.
- Huh... Az már azért elég komoly...
- Igen, ez főleg a világok működési mechanikájában rejtőzik. Ezt Nayu jobban el tudná ezt magyarázni, mert ő egyebek közt ezt is tanulmányozza.
- Aha. Ne kímélj, mi a méretarány az Asztrális lények esetében?
- Nos... Ha összehasonlítjuk, az Asztrális lények manája... Gyakorlatilag kimeríthetetlen. Egy egész bolygónyi óceán, aminek se vége, se hossza, se feneke. Az Asztrális világ ugyanis tisztán manából áll. Ennyit én is tudok.
Takato szemei nagyra nyíltak ettől, és csak tátogni tudott a meglepetéstől, és próbálta feldolgozni ezt a tényáradatot, de csak ennyit tudott nyögni a végén:
- Te jó ég...
- Egyet értek. Na most, abban nem vagyok biztos, hogy mennyi igazság van abban, hogy Rose egy Asztrális lény leszármazottja, de a kutatásaink nem mutatnak másra. Nekem vannak felmenőim a Magi világból, ezért vagyok mágia használó, de neki semmi ilyesmi bizonyíték a családfáján.
- Szóval, azért boszorkány, mert eleve varázs energiából született?
- Nagyjából, igen. Astaria gondolom nem magyarázott el ebből semmit.
- Szerintem ő sem tudná jobban elmondani, mint te. Szóval Hanako az elnök, és mindenki barátja, igaz?
- Persze. Anemone először vele barátkozott össze. Igazság szerint, mikor megismertem, egy magányos, szegény lány volt, akinek egy barátja sem volt, én meg segítő jobbot nyújtottam neki. Egészen addig, amíg Rose nem csatlakozott az ügyhöz, még össze sem járt velünk.
- Ez elég fura lehetett. Nayu?
- Nayu volt az, aki megkeresett engem. Ő... Valahogy tudta, hogy a klub valójában milyen céllal indult. Azt, hogy kitől, azt nem tudom. Nayu igazából a mai napig is egy rejtély nekem.
- És Astaria?
- Astaria egyszerűen csak közénk csöppent. Valójában ő csak valamivel azután érkezett a világunkba, hogy a klub maga megalakult, de már akkor egyenesen hozzám jött, mert a világából lényegében ezért küldték ide.
- Én úgy tudom, hogy tanulni küldték ide.
- Lényegében igen. Tanulmányozni az emberi fajt, és az itteni mágiát. Vicces módon, leginkább csak szórakozik nap mint nap.
- És a lányokra bukik.
- Oh, neked is ezt mondta?
- Igen...
- Nos, igazából nem teljesen igaz. Nekem azt mondta, hogy egy alkalmas jövendőbelit keres magának.
- Ez elég komoly. Bár engem kategorikusan el is utasított kezdésnek. Gondolom ezért kell ez a lányokkal kapcsolatos dolog is. Azt hiszem, nagyjából mindent tudok, amit tudni érdemes.
- Szerintem is. De mi lenne, ha mondjuk te mesélnél kicsit magadról? Mondjuk a sárkányról a hátadon?
- Az kicsit bonyolult... Inkább megmutatom.
Takato le is vetette a kabátját, és az ingét is, felfedve a zöld sárkányt, egész pontosan egy kínai sárkányt, aminek a farka egészen a válla fölött a jobb csuklójáig ért, a a feje a derekánál, a szárnyai pedig lényegében a lapockáin. Hátat fordított Sayának, és felfedte teljes valójában.
- Hű... Ez...
A meglepetéstől, és akíváncsiságtól fűtve meg akarta érinteni a sárkányt, de nem kis meglepetésére az felé kapott. Kárt persze nem tett, mert nem emelkedett ki a térbe, de azért a lány sikkantott a meglepetéstől.
- Te jó ég... Ez él!
- Nekem mondod? Néha megmozdul, és elkezd csiklandozni.
Saya erre a megjegyzésre nem tudott nem nevetni. Alapjában véve kíváncsi volt magára a tetoválásra, csak épp erre nem számított. A délután szépen eltelt, és mikor Saya beszállt a limuzinba, ami hazavitte, még visszafordult egy kicsit:
- Egy kérdést, Hanako, vagy Rose?
Takatot egy kissé meglepte a kérdés, és gondolkodás nélkül rávágta:
- Hanako.
Saya mosolyogva bólogatott, majd intett, és miután a testő-szobalányok is meghajlással elköszöntek, Takato magára maradt, és fejcsóválva indult el már harmadszor egy érdekes nap után.
Nayu napja egész érdekesen indult, mert nem az iskolában, nem is előttem hanem egy pékség előtt kellett találkozzanak. Ami nem is volt olyan nagy meglepetés, mint inkább az, hogy Nayu már várt rá, egy nagy csomaggal a karjai között.
- Végre, hogy itt vagy!
- Ugye... Nem kellett sokat várnod?
- Igazából nem. Épp időben jöttél, csak én jöttem kicsit korábban. Talán túl szorgalmas vagyok, vagy ilyesmi.
- Talán. Őszintén, mióta vagy itt?
Nayu felnézett a fejük fölött álló órára, ami minden utcán három helyen is ki volt építve, és kicsit fintorogva vallott színt:
- Úgy bő két órája.
Takato szemei erre nyíltak ki alaposan, mert ez egy komoly időmennyiség volt.
- Eszerint ezért nem jöttél be az utolsó két órára?
- Igen.
- De ez azt jelentené, hogy az a nagyon fontos dolog, amiért el voltál kérve az utolsó két óráról, ez volt?
Nayu kicsit szégyellősen bólogatott, Takato pedig furcsán vakarhatta a szemöldökét, ami szokása volt, ha valamiért nem értett valamit, és amiért nem a saját logikája volt a felelős.
- Na jó, legyen. Szóval, miért vagyunk itt?
- Nézd azt a hidat!
És Nayu a hozzájuk úgy száz méternyire eső kis kőhídra mutatott, ami ritka látvány volt még egy amúgy is régi városban, mint amiben most éltek.
- Mi van vele?
- Gyere, megmutatom!
Nayu el is vezette a hídra, és minden további nélkül, ahogy elértek a közepére, fogott egy darab kenyeret, széttördelte apró darabokra, majd behajította a vízbe, és Takato nem kis meglepetésére egy egész raj hal úszott rá, és elkezdtek valóságos harcot vívni a falatkákért.
- Te jó ég!
- Ugye? Minden másnap ide járok megetetni őket.
- És ezért vagyunk itt? Ez remek!
Nayu persze nem volt buta lány, és ez sem a saját szórakoztatására volt, hanem azért, hogy legyen valami, ami kicsit más volt, mint az eddigi három lány esetében volt, és mivel ő eleve állatokkal foglalkozott a mágián kívül, így ez kapóra jött. Persze nem jött felkészületlenül, hanem a nagy zacskójában volt még ajándék Takatonak is, egy egész csomag péksütemény formájában.
- Ez a tiéd, ha nem akarsz halat etetni.
- Oh... Köszi.
Takato így nézhette, ahogy Nayu a halakat eteti, miközben a legfurább, legfelfoghatatlanabb hangokon gügyögött nekik jobb szó híján. Volt, hogy morzsákat szórt le a galamboknak, amik szintén oda gyűltek köréjük, és Takato nem kis meglepetésére azoknak is mondta a magáét, persze olyan nyelven, aminek ő még a töredékét sem érthette.
- Te... Jól elvagy.
- Nos, téged nem érdekel a dolog, így gondoltam, majd beszélgetek velük.
Nayu egyszerű, egyenes válasza egyszerűen a földig hullajtotta Takato állát, és már rájött, miért nem beszéltek még ezelőtt túl sokat. A lány kicsit elvont volt, a lehetséges minden értelemben. Amúgy kedves fiatal lánynak tűnt, szép, valódi tejfölszőke fürtökkel, nagy, kifejező zöld szemekkel, és piros keretes szemüveggel, ami a visszatérő nyolcvanas éveket idézte, némileg letisztultabb stílusban.
- Komolyan, most nem fogsz beszélni velem, mert nem akartam halat etetni?
- Nem, egyszerűen csak így nincs kedvem.
- Nayu, ne már!
A lány felnézett a nála azért jóval magasabb fiúra, és jót mosolygott, mivel látszott rajta, hogy frusztrálja ez a helyzet. Végül, mikor elfogyott a száraz kenyér, a legközelebbi kukába dobta a zacskót, és intett Takatonak, hogy tartson vele.
- Most már beszélsz velem?
- Ha annyira akarod.
- Jó... Azt hiszem. Mesélnél kicsit a különböző világokról? Saya azt mondta, te többet tudnál mesélni dolgokról.
- Hát, ha akarod, mesélhetek. De akkor menjünk valami olyan helyre, ahol nekem is jobb!
Takato bólintott inkább, és egy kávéházba jutottak el hamarosan, ahol macskák is párosultak a kellemes nedű mellé.
- Valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy egy ilyen helyen kötünk ki.
- Én szeretek ide járni. Tudok dorombolni is, megmutassam?
Takatonak válaszolnia sem kellett, és a lány olyan leírhatatlan doromboló hangot kezdett el kiadni, hogy a hideg is kirázta egy pillanatra.
- Na?
- Félelmetes.
- Örülök, hogy tetszik. Ez a Beast Masterek első fő leckéje. Megtanulni az összes állat jellemző hangjait.
- Na de... Ez elég sok tananyag lehet.
- Igen, az, de én ezt azért csinálom, mert szeretem. Amellett kicsi korom óta jobban beszélem az állatok nyelvét, mint a saját anyanyelvemet.
- Ez komoly. Na és...
- Meséljek, tudom. Mit szeretnél tudni?
- Igazából csak mesélj nekem a Magi világról kicsit! Astariától és Sayától már hallottam eleget.
- Oké.
Nayu még egyszer megsimogatta a méretes cicust az ölében, majd folytatta:
- A Magi világ lényegében nagyon is hasonlít erre a világra. Sok minden gyakorlatilag egy az egyben ugyanaz.
- Mint mik?
- Például a technológia. Bár ezt el kell mondanom, minden modern technológia alapját a mi világunkból importálták a tiétekbe. Ott van Neamann János, és a számítógép... Csak onnan tudott erről a dologról, hogy járt nálunk. Vagy a Wright testvérek, szerinted honnan származott a repülőgép ötlete?
- Csak tréfálsz...
- Nem, ez mind igaz. Bizonyos formában, ha nem is tökéletesen ugyanúgy, de mindaz, ami ebben a világban a legmodernebb technológia a miénkben létezett először.
- Viccelsz...
- Még mindig nem hiszed el?
Nayu benyúlt a táskájába, és előhúzott valamit, ami látványra egy egyszerű okostelefonra hasonlított.
- Mi van a mobiloddal?
- Nézd meg jobban!
Takato a kezébe vette, és az első dolog, amit észrevett, az volt, hogy nincsenek rajta nyomógombok, sem semmilyen más kezelőszerv. Maga az eszköz egész vékony volt, majdnem papírvékonyságú, és érezhetően nem a szokásos műanyag és könnyűfém anyagú.
- Elég érdekes, de hogy keltsem életre?
- Ez a trükkje. Ez nem egy átlagos mobil, hanem egy ManaPhone. Úgy kelted életre, hogy használod a saját manádat.
Nayu kékesen világító jobb hüvelykujjával érintette meg a képernyőt, és erre már életre hördült a kis eszköz, ami meglepő módon tényleg olyan volt, mint egy akármilyen átlagos okoseszköz, csak épp milliószor gyorsabb és könnyebb volt maga a szerkezet.
- Ez meg hogy?
- A saját Manádból táplálkozik, már amennyiben egy ilyen világban jársz, mint a tiéd is. Egy másik érdekes adottsága a Magi világnak, hogy gyakorlatilag a tükör hasonmása a tiédnek, azzal a különbséggel, hogy a Föld, vagyis nálunk a Tierra, egyetlen hatalmas Mana Nexus, így nincs szükségünk saját külön mana forrásokra.
- Ez érdekes. Eszerint, mivel nem kell neki akku, nem is kell túl nagyra növeszteni ezeket a kütyüket.
- Pontosan. Gyakorlatilag minden eszközöm manáról működik. Nekem főleg ezért is kell gyakrabban töltődnöm, elvégre nap mint nap használom őket.
- És... Gondolod, hogy esetleg nekem is tudnál egy ilyet szerezni?
- Ha megtanulod használni a Manádat, előbb, beszélhetünk egy esetleges üzletről.
- Ha meg tudsz tanítani...
- Akkor figyelj!
Nayu megfogta Takato kezét, és felemelte egészen a szeme elé.
- Kezdjük az alapoknál! Hunyd le a szemed, és koncentrálj arra, amit mondok!
- Aha...
- Az első lépés, hogy megértsd, a Mana mindenkiben ott áramlik, csak meg kell előbb éreznie azt.
- Aha...
- Volt már olyan, hogy bizonyos helyzetekben valamilyen bizsergést éreztél valamelyik testrészedben, amit nem tudtál megmagyarázni?
Takato elondolkodott kicsit majd bólintott.
- Helyes. Gondolj arra bizsergésre, és próbáld előidézni!
- Ezt... Lehet szándékosan is?
- Igen, csak gondolj arra, mi okozta a bizsergést!
Takato megint bólintott, és próbált visszaemlékezni az élményre, ami először előidézte azt a bizoyos bizsergést, ahogy a lány nevezte. Még egyszer, régebben, mikor egy kutya rátámadt, ijedtében egyszerűen megütötte, és akkor fel sem fogta, de az az ütés, ha nem is volt nagy, gyakorlatilag megölte az állatot, pedig egy életerős, nagydarab jószágról volt szó. Akkor érzett először egy furcsa bizsergést a jobb kezében, és erre gondolva máris szinte érezte ugyanazt az érzést, bár nem olyan erősen, mint akkor.
- Most már kinyithatod a szemed.
Ahogy kinyitotta, láthatta is, hogy nemhogy a keze, az egész jobb karja vöröses színű fényben úszik, ami egész más volt, mint a Nayué, ami nyugodt, és egyenletes áramlású. Az övé valósággal örvénylett.
- Látod, sikerült. Ezt gyakorlod, és sokkal könnyebben megy majd ennél.
- De miért más, mint a tiéd?
- Azt nem tudom. Talán csak a tapasztalatlanságod miatt. Még meg kell tanulnod megnyugtatni.
- Értem.
Ahogy így megérintette a Manaphone-t egy kis zavar támadt ugyan a képernyőn, de egy kis hezitálás után helyre is állt. Nayu suttogta a fülébe, mit kell tennie, hogy irányítani tudja a manáját, és lassanként a vérvörös örvény elkezdett lecsillapodni, bár a viola színnél enyhébb sosem lett.
- Jó, ennyi már elég. Idővel majd javul.
- Eszerint még sokat kell gyakorolnom.
- Nem is az, hogy gyakorolnod, csak szokatlanul sok a manád, pláne egy emberhez képest.
- Előfordulhat, hogy valami Asztrális lénytől származtam el, mint Hanako?
- Ezt Sayától hallottad?
- Igen.
- Nos, valamicske esély van, bár nem valami sok. Ha így van ellenben, légy óvatos. Nagyon meg kell tanulnod kezelni ezt a rengeteteg manát.
- Majd igyekszem.
Végül megegyeztek, hogy majd máskor tárgyalnak még a más világokról, és a mana kontrollálásának technikáiról és megfelelő használatáról. Nayu egyébként a legjobb tanulók között volt, így jobb tanítója nem is lehetett volna ebben az esetben. Kicsit furcsa lány volt ugyan, de kedves, és segítőkész, csak meg kellett tudni ütni vele a megfelelő hangnemet.
Másnap este volt végül az utolsó ilyen találkája Hanakoval, aki egy domb tetején, egy régi, elhagyatott csillagvizsgálóban várta a város szélén. Saya volt olyan kedves, hogy a limuzinját kölcsönadja a nagyjából így is félórás útra, így este nyolc után nem sokkal már ott is állt a használaton kívüli épület ajtajában. Belépve poros és pókhálós volt minden, mégis volt fény, amit egy régi lámpa biztosított. A teleszkópot már leszerelték, az állvány még megvolt, a fedél, ami lezárta a tetőt, mikor a teleszkóp nem volt használatban, most nyitva volt, és Hanako ott állt, majdnem négyméteres magasságban, ahova létra, vagy bármi más segítség nélkül jutott fel.
- Hanako!
A lány megfordult, és intett, nem is mondott semmit, csak lehuppant a magasból, de nem ám esett, hanem szép lassan lebegett lefelé. Nyilván ezt is varázslattal csinálta, de még így is sikerült lenyűgözze Takatot. Mikor aztán landolt, nagyjából három méterrel előtte, végre meg is szólalt.
- Szia. Jó, hogy megjöttél.
- Igen... De miért is vagyunk itt?
- Csak úgy. Gondoltam itt mutatom meg, hogy ne ijesszek meg senkit vele.
Takato nem is kérdezhetett semmit, Hanako szabályosan lángra lobbant, méghozzá a földtől felfelé, és a feje búbjától lefelé. A lángok gyorsan haladtak mindét irányból fel és le, miközben végbement a lényeges dolog, Hanako felvette az Aura Rose alakját. A haja kibomlott, és szőke lett, a szemei színe kékre váltott, a ruhái is változtak, méghozzá a óz iskolai egyenruha egy fekete, testhezálló felsőre, egy kigombolt farmer mellényre, szakadt farmerra, bakancsra, levágott ujjú kesztyűkre, és fura módon egy selyem sálra változott. Takatonak csak ez tűnt fel, bár ez után jött a látványos változás, mikor szabályosan nőtt 5 centit, majd mind mellben, mind csipőtájon további centiket gyűjtött még be, ezzel befejezve a változásokat.
- Na, mit szólsz?
- Hát... Nem semmi. A ruháid...
- Ez is az alakváltás része. Elgondolkodtam azon, amit mondtál az álruha dologgal kapcsolatban, és átdolgoztam kicsit az alakváltó varázst, amit használok. Tetszik?
- El kell ismerjem, elég kreatív. Szóval, csak ennyi?
- Ennyi? Ezen dolgoztam hétfő óta.
Hanako kicsit sértődötten húzta fel az orrát, de látszott, hogy csak játszik. Takato csak jót mosolygott ezen, és mivel Hanako így majdnem olyan magas volt, mint ő, gyakorlatilag szemeztek egy kis ideig némán, mielőtt a lány kapott elsőként észbe, és próbált valami jó kifogást találni, hogy megtörje a szemkontaktust.
- Szóval... Gondolom a többiek már meséltek neked épp eleget mindenféléről.
- Igen, elég sok mindent tanultam tőlük. Egyebek közt ezt.
És megmutatta a lilásan ragyogó jobbját, amit aznap rengeteget gyakorolt, és már egész könnyen ment, ami sokat jelentett.
- Oh, Nayuval tanultál kicsit?
Hanako is megmutatta gyanezt a trükköt, és érdekes módon ugyanolyan színben játszott az övé is.
- Oh... Egyébként tudok valami extrát csinálni ezzel?
- Igazság szerint sok mindenre lehet használni, egyebek közt mások dolgaival babrálni.
- Hogyan?
- Annak csak képzeleted szab határt. Csak gondolnod kell rá, hogy mit akarsz csinálni.
Takato nézett egy nagyot erre, de ki kellett próbálja. A földön hevert egy darabka papír, a kezét kinyújtva felé egy kis ideig koncentrált, próbálta szugerálni, és nem kis meglepetésére egyszer csak lángra lobbant.
- Whoa!
- Látod? És ez csak a kezdet. Ha gondolod, taníthatunk is, és egyszer te is megtanulhatsz mindenféle varázslatokat. Egyelőre kezdd azzal, hogy ezt gyakorlod, amit az előbb csináltál!
- Aha... Csak ne gyújtsak fel mindent gondolom.
- Pontosan.
Hanako ezek után a kezét nyújtotta Takatonak, és bár voltak kétségei, a fiú elfogadta. Mire észbe kapott már a levegőben lebegtek kézen fogva.
- Te jó...
- És ez még semmi. Most figyelj!
Hanako kinyújtotta a karját felfelé, és elkezdtek emelkedni, méghozzá elképesztő gyorsasággal. Pillanatokon belül már ötszáz méterre voltak a város felett. Kashiraga városa nem volt túl nagy, és innen fentről szinte mindent be lehetett látni. A kis vidéki városka, aminek 77000 lakójának majdnem fele Tokióból és környékéről költözött ide, most teljes egészében Takato szeme elé tárult. A folyó, ami kettészelte az egészet most egy csillogó ezüstszalagnak tűnt holdfényben, a házak dobozoknak tűntek, az iskolát is látni lehetett, és most jött az igazi meglepetés: A cseresznyefa aranyos színben ragyogott az éjszakában. Ott lebegtek majdnem 500 méterre a föld felett, és Takato csak ámulni tudott.
- Na? Hogy tetszik?
- Ez... egyszerűen gyönyörű.
- Akkor gyere!
Erre elindultak előre, és szabályosan repültek, egészen az iskoláig, ahol épp a fa előtt landoltak. Most közelebbről is megszemlélhették a ragyogást, ami körülvette, és mint kiderült, a belőle kiáramló mana egész elképesztő tüzijátéka volt, ami egészen elképesztő látványt nyújtott távolról, közelről viszont valósággal megbabonázó volt.
- Ez... Gyönyörű.
- Igen, és havonta csak egyszer van ilyen lehetőség látni ezt. Ezért is találtuk ki a lányokkal, és a tanárnővel, hogy épp mára legyen időzítve a kettőnk találkája.
És erre a végszóra megérkeztek a többiek is, és egy kis dobozból előkerült egy kitűző, olyan, amilyen a lányoknak is volt, és Hanako, aki ugye az elnök is volt, Takato mellkasára tűzte, ezzel lényegében hivatalosan is a klub tagjává fogadva.
- És... Ennyi volt?
- Ennyi...
Ekkor azonban hatalmas rikácsoló riadó szólalt meg a lányok zsebéből, ami azonnal bajt jelentett. A lányok összenéztek, és azonnal rohantak is, nem is magyarázkodva, Takato pedig jobb híján követte őket. Tudta, hogy ez a riasztás csak rosszat jelenthet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése