Szelíd hullámok Boldogsága 3.

III.

Újabb tervek, és egy fura család

Ami azt illeti, másnap úgy ébredtem, mint a mosott fos. Ez annak is felírható volt persze, hogy előző este éjfélig ültem a képernyő előtt, és vagy három nézés és rengeteg gondolkodás árán próbáltam összeszedni, hogy mégis mi volt az, amit a három, darabonként legfeljebb 34 perces filmből meg is értettem.

- Jó reggelt, Yousuke!

- Szia, Ushio!

- Na, sikerült átküzdened magad rajtuk?

- Igen... És... Hát, hogy is mondjam?

- Majd mesélsz a klu.. mármint...

Előkotortam a felső zsebemből a papírt, és át is nyújtottam, neki pedig mondani sem kellett semmit, csak eltette a táskájába.

- Köszi.

- Remélem, nem is bánom majd meg.

- Ugyan, tegnap este még beszéltem a többiekkel, és azt mondták, hogy egy újabb tagot bármikor szívesen látnak. Remélik, hogy új, jobb ötleteket hozol majd a csapatba.

- Annak örülök, ha szívesen látnak. Remélem, nem okozok majd csalódást.

Aznap nekem kellett csalódást okoznom a barátaimnak, akik hiába vártak rám, hogy mehessünk haza. A filmes szakkör viszont rendkívüli tagavató gyűlésre gyűlt össze a kis termükben. Emlékszem, a nagybátyám, aki annak idején ide járt, mesélte, hogy az iskola átépítése előtt ez a terem rendes méretű osztályterem volt, és egy más, de hasonló jellegű klub, a színházszakkör székelt itt több generáción keresztül.

- Na jó, a gyűlést megnyitom. Megkérnélek, Yousuke, hogy mutatkozz be hivatalosan is, és mesélj a filmes élményeidről is!

Bólintással jeleztem, hogy értem a feladatot, és meg is vártam, hogy mindenki biztosan figyel-e.

- Szóval, Isashima Yousuke vagyok, a 2-C-ből, és az elnöknő hívott meg közétek. 8 éves koromban egy autóbalesetben kerültem tolószékbe, és azóta másból sem állok, csak filmekből. A nagybátyámmal élek Ushioéktól pár saroknyira, ha netán valamiért keresnétek.

Gondoltam, nagyjából ennyi elég is egy bemutatkozásnak, így inkább a komolyabb részre tértem át.

- Arról volt szó, hogy eddig két film volt, ehhez képest hármat találtam a dvd-n.

- Ez azért van, mert az elsőt csak megcsináltuk, de nem sikerült valami jól, és újra kezdtük.

- Igen, észrevettem. az is feltűnt, hogy az első filmet még elég amatőr módon vettétek fel, a kamera fókusza még nem mindig volt helyesen belőve, a hang sokszor kihagyott, és kicsit darabos volt a vágás, amit annak gondolok, hogy még nem Toshi volt az utómunkák felelőse.

- Ebben igazad van.

A sejtésem beigazolódott hát, így léptem tovább a következő pontra, a második, már teljes filmre.

- Ami a második filmet illeti, már látszik, hogy nem egy kamerával dolgoztatok, ami sokszor a felvétel minőségén is meglátszik.

- Haruka akkor csatlakozott, és ő rögtön egy új kamerát is hozott nekünk, ami sokkal komolyabb.

- Igen, a másik újat viszont csak a harmadik filmhez szereztétek meg. tetszett az is, hogy a hang is sokat javult folyamatában, de a kameramunka sokszor volt kicsit darabos, túl sokat, és túl gyorsan forgott oda-vissza.

A lányok csak hallgattak nagyokat, ami arra utalt, hogy az nem az ő saruk.

- Ami a forgatókönyvet illeti, azt kell mondjam, volt bennük ígéret, főleg sztori szinten, amiből arra következtetek, hogy Akane szereti a romantikus filmeket.

A szóban forgó hölgyemény el is pirult rendesen erre, és sebesen bólogatott.

- Akkor jól sejtettem. Ahogy mondtam, nem a történet a fő baj, mint inkább a megvalósításban vannak hiányosságok. Sokszor támadt olyan érzésem, hogy több szereplőre lenne szükség, hogy kicsit mozgalmasabbá tegyen jeleneteket.

Akane sűrűn bólogatott, és ahogy néztem, a lányok szorgosan jegyzeteltek.

- Jelmezek és smink terén egyértelműen nem voltak gondok. Különösen tetszettek a Rómeó és Júlia átirat jelmezei.

- Valami probléma, amit esetleg észrevettél?

- Nem annyira probléma, mint inkább egy kicsi hiányosság volt az, hogy a színészi munka... Nos, enyhén szólva foghíjas. Sok a makogás, érezni, mekkorák az improvizálások, és néha a kínos csönd. Olyankor nem ártott volna egy súgó, vagy valami.

- Magyarán, gagyi volt mindhárom.

Haruka jól foglalta össze a lényeget, én meg csak komolyan bólogattam.

- Van esetleg valami javaslatod a következő filmre?

- Amit biztosan tudok, hogy a története alapjában véve jó, bár kicsit kusza. A filmnézés mellett tegnap olvasni is volt időm. Ami hiányzik belőle, az a logikai sorrend, ami alapján össze lehet rakni a cselekményt.

- Vagyis kezdhetem elölről?

Szegény Akane eléggé elcsüggedt, így gondoltam, adok neki egy mankót.

- A következő gyűlésen együtt próbáljuk meg kibogozni. Mit szóltok?

Egyöntetű bólogatás volt a válasz, ami talán annak szólt, hogy Haruka és Ushio megértette, mire akadok kilyukadni ezzel a javaslattal.

- Akkor ez eldőlt. Köszönjük a meglátásaidat, Yousuke. Ami a továbbiakat illeti, egyelőre elnapoljuk a szerepek kiosztását a következő gyűlésig, ahol reményeim szerint már Yuuji is ráér majd részt venni. Szóval a gyűlést feloszlatom.

Ezek után a szó szoros értelmében oszlott a társaság, és Ushio a szokásos módon velem tartott hazafelé.

Pár nappal később, mivel azért nem minden nap volt gyűlés, épp elindultam haza, mikor a kapuban Akanéval találkoztam szembe.

- Hát te?

- Csak szólni akartam, hogy Ushio ma nem ér rá.

- Ezt tudtam már. Biztos elfelejtett neked szólni, hogy már beszéltünk.

- Lehet... Na mindegy. Merre mész?

- A pékség felé, bevásárolok.

El is indultunk hát, és nagyon hasonló volt ez a szokott sétáimhoz hazafelé, így teljes nyugalomban elkezdtem csacsogni, ahogy Ushioval is szoktam.

- Na és, miért pont a romantikus sztorik?

- Hogy?

Ő nem is figyelt rám, biztos egyedül szokott járni általában, és most is a saját gondolatai foglalkoztatták. Kicsit zavaromban nem is tudtam, mit mondjak, így inkább megismételtem magam, ami egyébként nem volt szokásom.

- Csak annyit kérdeztem, hogy miért pont romantikus témákkal dolgozol.

- Ja, hááát... Szerintem kinevetnél, ha elmondanám.

- Szerintem meg nem szép dolog másokat kinevetni, bármi is az okuk bizonyos dolgokra.

- Ha te mondod...

Kicsit idegesen fordult egyet a saját tengelye körül, és csak ezek után válaszolt.

- Kiskoromban sok romantikus filmet néztem.

- Csak ennyi?

- Aha... Ciki, igaz?

- Miért lenne az? Amióta nem tudok focizni a többiekkel, én is folyton az újságokat bújom, hogy tudjam, milyen új filmek jönnek ki épp a mozikba.

Kicsit megnyugodva mosolyogta el magát végre, és sokkal bátrabban folytatta.

- És mi a kedvenc műfajod?

- Én mindenevőnek tartom magam, de a kedvencem a sci-fi.

- Oh, jó is az. A Star Trek sorozatot láttad?

- Viccelsz? A kedvenceim. A sok...

- Technoblabla...

Ugyanarra gondoltunk, és ez már előcsalta a nevetést mindkettőnkből.

- Lehetek őszinte veled?

- Hallgatlak.

- Sokkal jobban szeretem a Star Treket, mint a romantikát.

- Na ezen meg sem lepődöm. Az új filmek már nem olyan jók, de a régi filmek, az Új Generációig nagyon jók.

- Szerintem is. Hányan csináltak viccet Kirk kapitány híres 'Khaan!'-jából...

- Az egy igazi klasszikus.

Jó volt tudni, hogy képesek vagyunk ilyen jól témát találni ilyen rövid ismeretség után is, de az érdekelt volna, hogy akkor miért a romantika, a csöpögés.

- Miért nem Sci-fit próbálsz akkor?

- Mert szerintem a többieket nem érdekelné.

- De próbáltad már?

- Neeeeeeeem...

- Ha nem próbáltad, honnan tudod, hogy nem érdekelné őket?

Egy kicsit eltöprengett, majd a táskájába nyúlt, és egy elég vastag füzetet vett elő, amiről lerítt, hogy nem iskolai anyag van benne. Tele volt a borítója is rajzokkal, és ahogy néztem, a fedőlapján valami hercegnő szerepelt.

- Ezt szeretném egyszer megvalósítani.

- Mi ez?

- Ne nevess ki most se!

- Mutasd!

Kivettem a kezéből, belelapoztam, és nem is kellett csalódnom, egy kezdetleges regényt tartottam a kezemben, Csillaghercegnő címmel.

- Ez a nagy titok?

- Az... Szeretnék benevezni vele egy irodalmi versenyre, de nem tudom, hogy megkockáztassam-e.

- Ha gondolod, elolvashatom, hátha tudok segíteni vele.

- Komolyan megtennéd?

- Persze... Egyelőre úgysincs semmi más tervem.

Ebben maradtunk hát, és aznap este, miután befejeztem a leckémet, fel is csaptam a hangulatos, kötetlen stílusban, közvetlen, egyszerű nyelvezettel íródott kis történetet. Hosszára nagyon nem volt eget rengető, még bőven volt üres oldal a füzetben, gondolom a folytatásnak, de el kellett ismerjem, hogy az a nagyjából 100 oldal tömör szöveg, amin végiggyalogoltam azon az estén, egyáltalán nem volt unalmas.

A történet főszereplőjét, Yashut, egy alig 12 éves fiút a születésekor arra választották ki, hogy egy nap elhagyja a Földet, és addig ne térjen haza, amíg hőssé nem válik. Amikor aztán betöltötte a tizenkettőt, egy hintó szállt alá az égből, ami elvitte messze, el a Földről, el a naprendszerünkből, és egy hosszú-hosszú utazás vette kezdetét, aminek a végén az addigra felnőtt ifjúvá vált Yashu eljutott a távoli Shion bolygóra, ahol hallotta a legendás Alaia hercegnőről szóló mesét, akit egy gonosz boszorkány elátkozott, és sok éve aludta már az igazak álmát. Yashu úgy döntött, hogy megpróbálja a lehetetlent, és felébreszti az állítólag meseszép hercegnőt. Ehhez azonban három próbát kellett kiállnia, az első az ügyesség próbája volt, amiben úgy kellett elcsennie egy óriástól egy tojást, hogy az észre se vegye. Kiállta a próbát, méghozzá egy igen furfangos csellel. A második az ész próbája volt, egy réges-régi rejtvényt kellett megfejtenie, amit előtte senki másnak sem sikerült, de sokat látott utazóként sok mindent tanult meg csak abból, hogy bejárta a csillagokat. A harmadik pedig az erő próbája volt, ahol is egy sárkányt kellett legyőznie, de hála az utazása során szerzett barátainak, felül kerekedett, és végül eljutott a meseszép hercegnőhöz, és amikor megcsókolta, Alaia felébredt, szerelem első látásra, Yashuhoz ment feleségül, és a bátor ifjú hőst királlyá koronázták.

Szellemes, találékony, kedves, és szívhez szóló kis mese volt ez, és alig hittem el, hogy mire legközelebb felnéztem az órára, már éjfél is elmúlt. Nem volt ez igazi Sci-fi, mint inkább fantasy némi sci-fi beütéssel. Tetszetős volt, találékonyan oldott meg benne dolgokat, és bár önmagában nem volt egy bestseller, mégis egy különleges érzés volt, mikor az ember a végére ért. Talán az is tett ehhez, hogy az egészet kézzel írta, vagyis nem kevés munkája volt benne.

Másnap, azzal az ürüggyel, hogy még bele sem kezdtem, visszatartottam, és inkább átadtam Ushionak, aki aztán tovább adta Harukának, aki végül továbbította Kouko-senseinek is, majd legvégül Yuujinál kötött ki, legalábbis így tudtam. A következő kedden esedékes klubgyűlésen már mindenki pontosan tudta, mit szeret Akane úgy isten igazán.

- Yousuke, ismerd meg Yuujit!

Yuuji, a csapat egyetlen gólya tagja ugyancsak szép szál legény volt, kesely színű haja és mélybarna szemei voltak, és a kezén érezni lehetett, hogy rengeteg kétkezi munkát végez. Nem kis meglepetésemre nem is csak ő jelent meg aznap, hanem a felügyelőtanárunk is. A már az ötödik x-et taposó asszony még üde és fiatalos próbált lenni, hogy ne lógjon ki nagyon a társaságból, de az arcán már bőven hadrendbe álltak a mimikai ráncok. Eléggé világos, leginkább szőkésbarna jellegű hajában persze még nem látszott egy ősz hajszál sem, ami némileg visszacsent valamit a szépségébe. Valamikor nagyon csinos nő volt, a régi képek alapján, amik az iskolai évkönyvekben szerepeltek, és nem is hagyta el magát azóta.

- Na, kinél van végül is a nagy mű?

Akane persze nem tudhatta, hogy miért kérdezem ezt, és csak nézett nagyokat, mikor Yuuji kitette az asztalra a kéziratot.

- E-Ez meg hogy?

- Ha nem haragszol, én indítottam el a láncot, így most visszakerül hozzád.

- É-És mind elolvastátok?

- Kivétel nélkül.

Erre a kijelentésemre mindenki buzgón bólogatott, és Haruka vette át a szót.

- Miért rejtegetted eddig az ilyen ötleteidet?

- I-Igazából ezt csak unalmamban írogattam. Nem is akartam megmutatni senkinek, de Yousuke azt mondta, elolvassa, és buta módon oda is adtam neki.

- Ahhoz képest nagyon jó lett. Kedvem lenne inkább ebből filmet forgatni, mint abból a másikból.

Ushio ezen kijelentésére Akane előbb elképedt, majd ragyogó szemekkel nézett körbe, és láthatta, hogy mind ugyanígy érzünk.

- A-Akkor dolgozzam át forgatókönyvvé?

- Szerintem a szöveget is elég szétosztogatni. Szerintem mind el tudtuk képzelni magunknak, igaz?

- Viccen kívül, nagyon képszerű volt. Imádtam az ötleteidet, a helyszíneket, a szereplők nagyon szimpatikusak, és teljesen megvalósítható.

Haruka és Yuuji is csak áradozni tudtak és ez már Akane bátorságát is meghozta.

- Jó, de... Izé... Én még alapszinten sem értek a számítógépekhez... Még info órán is csak szenvedek folyton.

- Szerintem, ez nem gond. Majd Toshi megcsinálja.

- De ha meg akarjuk csinálni, akkor ki kellene osztani a szerepeket!

Hát persze, a lényeg, de máris felcsaptam a füzetet, mert a szerző a legvégére odajegyezte a szereplők nevét.

- Szerintem Yashu szerepét Yuuji eljátszhatná.

- Ez jó ötlet, olyan igazi hős alkat.

- Jó, de ki játssza el a gyerek Yashut?

Yuuji okos kérdést vetett fel, de Ushio máris tudott megoldással szolgálni.

- Én tudok valakit, aki alkalmas lenne.

Aznap este megint az Okazaki család vendége voltam, de most szándékkal, ugyanis legidősebb gyermekük elhívott, hogy segítsek meggyőzni a kiszemeltet.

- Mi? Hogy én, egy filmben, és főszerepet?

- Nem sokáig kellene, csak a film első felében.

- Megint valami csöpögős? Komolyan mondom, cukorbeteg leszek a sok édes-nyálas baromságtól, amit ide hordtok.

Toshinak, ami a szívén, az a száján, és bevallom, egyáltalán nem hibáztatom, én magam sem vagyok a L'amour híve, még ha hajlandó is vagyok megnézni. Ushio válasz helyett elé tartotta a regényt.

- Ez mi?

- Olvasd el, és megtudod, mire vállalkozol.

Egyelőre ennyiben maradtunk, és szerencsére a meggyőző erőmre nem volt szükség, legalábbis egyelőre. A kicsit bajosabb része a dolognak az volt, hogy Ushio nagyszülei is ott voltak, méghozzá egy amolyan kis családi összejövetelre. Ezt Ushio maga mondta nekem, innen tudom, nem csak kitalálom. Ami azt illeti, Akio-san folyamatosan engem méregetett, Ushio pedig rendszeresen igen szúrós tekinteteket lövellt felé.

- Olyan aranyosak így együtt, nem?

Erre én is, és Ushio is majdnem kiköptük a falatot, Sanae-san, Ushio igen fiatalos nagyija ugyanis elég egyértelmű célzást tett arra, hogy akárhogy is, de minket kettőnket épp egymás mellé ültettek az asztalnál.

- Ugyan már, Sanae! Ezt a két gyereket csak akkor boronáld össze, ha már gyűrű is van a kislány ujján, amit meg én nem fogok engedni.

- Öreg, az hadd legyen már az én döntésem először, hogy férjhez adom-e a lányomat.

- Na te meg se szólalj! Ha rajtad múlna, minden jöttmentnek odaadnád, válogatás nélkül!

- Emlékeztetnélek, hogy ezt mondtad rám is, a lányod esetében, mégis lassan húsz éve vagyunk házasok.

- Bleh... Csak azért van így mert elcsavartad a lányom fejét. Ha egy kis esze van, biztos keresett volna magának valami normálisat.

Féltem, hogy ez csak rosszabb lesz, és csak kavargott oda vissza a vita.

- Én inkább hazamegyek...

- Nem kell! Ők mindig ezt csinálják. Csipkelődnek egymással, már 22 éve.

Ushio jóformán az intim szférámat súrolta, annyira közel hajolt, hogy ezt alig hallhatóan odasúgja nekem. Toshi azonnal hangos torokköszörüléssel jelzett a többieknek, és a félreértés azonnal meg is volt.

- TE!

- Ójaj, de édesek!

- Oh, máris itt tartanak...

- Hiába no, anyja lánya...

Mondanom sem kell, a reakciók vegyesek voltak, és elég széles skálán mozogtak. Akio-san szerintem derékban tört volna ketté, a két idősebb nőnek láthatóan nagyon tetszett a látvány, Tomoya-san pedig csak feltartott hüvelykujjal jelezte, jól csinálom.

- N-Ne értsétek félre, csak... Csak beszélgetünk, semmi több...

- Ja, úgy, hogy majdnem odacuppantasz neki?

Toshi csak tetézte a bajt, így a vita csak folytatódott, még intenzívebben, de persze, mentől jobban pörgött a nyelvük, annál jobban fogyott az étel, így a háziasszony elégedetten viselte a lármát. Persze teszem hozzá, Nagisa-san főztje mennyei volt, így akkor is fogyott volna, ha nem nyomják folyamatosan a rizsát.

- Köszönöm... A lábatlankodást... Nem értem, mit kerestem egyáltalán itt, mikor ez családi vacsora volt.

- Ne törődj vele! Én hívtalak el, mégsem zavarhattalak haza étlen-szomjan. Különben is, ez kis családi vacsora volt.

Ushio már másodszor kísért hazafelé így, és most is csak saját passziójából.

- Arra azért kíváncsi lennék, milyen egy nagy családi buli.

- Oh, majd egyszer egy olyanra is elviszlek... Ne félj!

- Ne viccelj, mégis mit keresnék én ott?

- Csak annyit, mint ma is. Úgyis találnék ürügyet, hogy elrángassalak.

- Nem vagy vicces.

Ettől függetlenül persze nevetett a zavaromon, és mikor megálltunk, még elmondta, amit akart.

- Egyébként, ha nagy családi, vagy ahogy anyum mondja mindig, Dango családi buli van, akkor összegyűlik a banda, és ki kell béreljük az étterem kis termét.

- Jó ég... Mégis hányan jönnek még?

- Áh, csak a család, a barátok, ismerősök... Az alapot már láttad, feljön vidékről az apai nagyapám, és a dédim, eljönnek Yoshinoék, hozzák Fukot is, eljön a volt óvónőm, az ő ikernővére, Kotomi nénikém Amerikából, az ő bácsikája is néha...

- Állj! Csak nem az a Kotomi?

- Ha Ichinise Kotomira gondolsz, akkor igen. Apum gyerekkori barátja, és gimibe mind együtt jártak Kyouval, Ryouval, sőt, Youhei bácsikámmal.

- Szóval, hatalmas bulik szoktak lenni, mi?

- Az enyhe kifejezés.

Még beszélgetett volna, de reggel még suli volt, így indulni akart, mikor hirtelen kivágódott a ház ajtaja mögöttünk, és a nagybátyám szólalt meg.

- Elhiszem, hogy elbeszélgetnétek még, de vagy gyertek be, vagy jó éjszakát!

- Jó, jó...

Intettem neki, hogy hallottam, és gyorsan búcsúztam.

- Holnap!

- Igen, holnap.

Mikor aztán bezárult mögöttem az ajtó, Ryo bácsikám várt.

- Szóval, ő az?

- Igen, ő.

- El kell ismerjem, van ízlésed, fiam. Álomszép a kis lányka.

- Nem te vagy az első, aki ezt mondja.

Ezzel bevonultam a szobámba, és behajtottam az ajtót, meg sem várva, hogy befejezze a mondókáját. Persze hallottam, ahogy alig hallhatóan megjegyzi:

- Bár látnád, Kouta! A fiad épp olyan, mint te voltál. Ő is a legszebb lányt hajtja.

Egy nagy sóhajjal dőltem le az ágyamra, és ezzel a gondolattal, valamint a nap, és legfőképp az este eseményeivel a szemem előtt, lehunytam a szemem, és nem is olyan soká képszakadás.

Talán nem mondtam még, de nem ok nélkül élek apai nagybátyámmal. Valamikor Tokioban éltem, és meg volt a magam kis világa. Kotorival óvodás korunk óta ismerjük egymást, és ez a barátság azóta is tart. Akkoriban még barna volt a haja, és befonva hordta, mindenhova együtt jártunk, és sokszor csúfoltak minket a többiek.

Aztán épp Hikarizakából tartottunk hazafelé, amikor egy kereszteződésben megtörtént a baj. Egy hatalmas csattanás, anyukám sikolya, a világ pörgött körülöttem, és utána csend és sötétség.

Mikor két nappal később felébredtem, a nagybátyám ott ült mellettem, pont ahogy most is mindig megvár, ha későn érek haza, és ő mondta el, mi történt. Egy teherautó rohant a kocsinkba, felborultunk, és csak én éltem túl, én is csak azért, mert kirepültem a kocsiból. Képtelen voltam felfogni, napokig csak hallgattam, senkihez nem szóltam egy szót sem, nem ettem, nem ittam, csak bámultam ki a fejemből.

Hetekig feküdtem még kórházban, és már ott kiderült, hogy nagy baj van. Nem engedelmeskedtek a lábaim, nem tudtam járni, de még mozgatni sem tudtam őket. Kaptam egy formás tolószéket, azóta is azzal közlekedek, és már nem ártott volna egy új, mert ennek már minden baja volt.

Egy ideig még otthon laktunk, de a bácsikámnak vissza kellett jönnie dolgozni, így hozott engem is magával. Kotori meglepetésemre középsuliban meg sem állt idáig így megint együtt voltunk, ő koleszban, én meg itt, és Takashi személyében egy igazi barátot találtam magamnak.

Ezek mind lejátszódtak bennem, minden egyes alkalommal, amikor az Okazaki család otthonára gondoltam, vagy mint most, jártam is ott. Fájt, hogy nekem nem lehet így felvágnom a saját családommal, nincs testvérem, nem dicsekedhetek anyukám főztjével... Nincs semmi...

- Yousuke, el fogsz késni!

Mikor magamhoz tértem, mintha anyukám hangját hallottam volna, de csak a nagybátyám kukucskált be az ajtón.

- Ébresztő, hétalvó! Ha elkésel, nem lesz több bulizás a csajoddal!

- Ushio nem a csajom...

Kicsit mogorván ébredtem, és egész reggel ilyen is voltam, amíg csak el nem értem ahhoz a bizonyos házhoz, ahol már várt rám az "álomszép lány", ahogy mindenki nevezte már.

- Mehetünk?

- Menjünk!

És mint most már minden egyes reggel, elindultunk fel a dombra, a hosszú úton, amit a lassan elnyíló cseresznyevirágok szirmai rózsaszínre festettek át.