Alice 3-4

III.

A munka árnyoldala

Hogy milyen érzés a Terminal Service munkáját az alkalmazottak szemszögéből látni? Minden csak nem egyszerű... Ashley út közben egy csomó mindent magyarázott, de a végére hagyta azt a részt, amire a leginkább kíváncsi voltam.

- Miután begyűjtöttük a célpontot, és a család aláírta a papírokat, le kell adnunk a legközelebbi depóban.

- Na és, mi lesz vele azután?

- Általában szétbontják, a veszélyes hulladéknak minősülő részeket megsemmisítik, a még hasznosíthatókat kiválogatják, és tovább küldik a feldolgozóba.

- Tehát van olyan Neuoid, akit használt részekből raktak össze?

- Volt olyan is amiben harmadszor használtak újra alkatrészeket, mielőtt tönkrement volna.

Ez érdekes megoldás volt, és azon is eltűnődtem, hogy ez lehet-e a Neuoidok rövid életének oka, mikor Ashley megcsóválta a fejét.

- A Neuoidok élettartamát előre meghatározták, ennek semmi köze az alkatrészek korához.

- Én értem, de azért jó lenne ezt hinni, ahelyett a tudat helyett, hogy csak úgy lejár az idő.

- Ez tény, ahogy az is, hogy a régi droidok gyakorlatilag visszavonásig éltek.

Ashley ismerős volt ebben a témában, és nem csak az öccse miatt. Ami azt illeti, én is épp úgy tudtam, mi miért van, hisz ezzel kapcsolatban tanultam is.

- Nyisd csak ki az aktát, azért van.

- Ja persze...

Még induláskor kaptam tőle egy aktát, ami ugyan elég régimódi volt ebben a korban, de a Terminal Service bizony ilyenekkel dolgozott a mai napig is.

- A célpontunk Mark, egy 43-as típusú modell... 10 éves kisfiú... Aranyos.

- Igen, gyermektelen szülők gyakran vásárolnak gyermek modelleket.

- Ami azt illeti, a családok kétharmada tart gyereket, csak nagyon ritka az idősebb.

Chris ezt teljesen szenvtelenül mondta a sofőrülésről. Kicsit furcsa volt az, hogy egy Neuoidnak joga van autót vezetni, holott külsőre néha még a tizenhatot sem közelítik meg, ahogy ez az ő esetében is igaz volt.

- A menet a következő: ti csak ültök és hallgattok, de hegyezitek a fületeket! Chris dolga tárgyalni a családdal, az enyém a papírmunka.

Ashley gyorsan és világosan beszélt erről, de nem is kellett mondania, mivel a legkevésbé sem volt szándékomban beleszólni a dolgukba. Egy nagyobb tömbhöz értünk el, ami vagy hat, egyenként is tízemeletes házból állt. Ismertem ezt a helyet, Topsnak hívták. Csak külön engedéllyel lehetett egyáltalán feljutni a földszintre. Igen, a földszint valójában hat emelet magasan volt, és az egész tömb egy ekkora tartószerkezeten állt. Az egyik ok, hogy ilyen alacsonyak legyenek ezek az épületek, és ennyire kevés legyen belőlük, az a lakások mennyisége, a másik az ára volt. Ezeket az egész emeleteket kitöltő luxusvityillókat csak a legmódosabbak engedhették meg maguknak.

- Sznobok paradicsoma...

- Ismerős vagy erre?

- Az egyik csoporttársam itt él a mai napig is. A négyes épület hatodik emeletén.

- Vicces, mi is ebbe a négyesbe megyünk.

Az autó megállt, és ahogy néztem, egy kis konzol mellé parkoltunk, Ashley kinyúlt az ablakon, és elhúzta a vonalkódját előtte, mire a platform, amin megálltunk, életre kelt, és elindultunk felfelé.

- Ma megkapjátok a raktári számotokat is. Amint meglesz, bárhová szabad bejárásotok lesz, még az ilyen flancos helyekre is.

Ahogy Alice csuklójára néztem, neki sem volt, pedig azt hittem, ő helyből megkapta, ha már itt dolgozik. Nagy volt a csend, Alice nem is szólt még egy szót sem aznap, így Ashley gondolta, szóval tart minket.

- Na és, hogy lehet, hogy te jártál már itt? Nem úgy volt, hogy Chicagóban éltél eddig?

- De igen, csak épp azt nem mondtam, hogy itt töltöttem az egyetemi éveimet. Elég jól kiismerem magam itt.

- Aha... Szóval ez a második otthonod? Az szép. Én itt születtem, de az biztos, hogy Miamiban akarok meghalni. Vagy Japánban...

- Még Miamit valahol értem, de miért épp Japán?

- Nos, édesanyám is onnan származik.

Ezt érdekes volt megtudni a láthatóan nagyon is amerikai lányról. Persze engem arra neveltek, hogy ne kérdőjelezz meg olyasmit, ami nem rád tartozik, de azért kicsit furcsa gondolat volt önmagában is.

- Jó, akkor figyeljetek!

Amint ajtót nyitottak, azonnal feltűnt, hogy nem a szokásos, újgazdag, sznob családok általában bőven túlfizetett cselédje állt a túloldalon, hanem maga a házigazda, aki kedvesen mosolyogva terelt minket beljebb. A lakás maga egyszerűen volt belakva, hatalmas belső tereit alig bútorozták be, minden felé játékok, és egy kutya látható nyomai is megtalálhatóak voltak.

- Fura... Valahogy nem erre számítottam a Topsban.

- Én sem...

Alice végre megszólalt, és ő is némileg meglepve kandikált körbe. Eléggé szegényes, mondhatni középszerű antik bútorok mindenfelé, amiket még a 21. Század elején használhattak nagyanyáink, egyszerű háztartás, és a konyhában a háziasszony maga ténykedett. Ez bizony nem egy újgazdag család otthona volt, hanem valakitől megörökölték, és erősen kérdéses volt, hogy meddig tudják majd fenntartani.

- Caroline, megérkeztek!

Caroline, ahogy nevezte, a ház asszonya, most aggódó tekintettel jött közelebb. Tudta mit jelent, ha a fehér ruhások megjelennek még egy ilyen helyen is.

- Csak nem.. ?

- Sajnálom, de...

- Ne is mondj semmit! Mark!

Az egyik szoba ajtaja kinyílt, és lógó orral jött elő a szóban forgó szöszke kisfiú, de ami még meglepőbb volt, egy másik, hároméves forma gyerek is csimpaszkodott a jobbjába. Az ujja a szájában, a másik kezében játékmaci, és a két szeme már kisírva.

- Mark... Készülődj!

- Még nem fontos, előbb szeretnénk beszélni önökkel.

A kisebbik fiú kézen fogta Alicet, és a két gyerek, mint a testvérek, együtt vezették őt befelé a szobába, az ő kis birodalmukba.

- Alice...

- Hagyd, ez is a munkája része lesz majd egyszer. Eddig mindig Christ cibálták be oda.

- De miért?

- Nos, ez a kapcsolattartás a célpontokkal. A Neuoid dolga nem csak annyiban merül ki, hogy tárgyal a tulajdonossal, hanem amolyan lelki segély a célpontoknak.

- Nem értem, minek kellünk mi emberek is melléjük, ha ezt mind megcsinálják helyettünk.

- Céges politika... Ezzel próbálják sulykolni, hogy egyenrangúan bánnak velünk.

Chris kissé száraz megjegyzése annak szólt, hogy nagyon sokan még a mai napig is ellenzik a Neuoidok személyi jogait magába foglaló Egyenlőségi törvényt. Persze teljesen normális dolog volt ezt így kimondani, hisz mindenki saját véleményt formálhat, ez is része a szólásszabadságnak. Persze az ellenvéleményt szinte csak a burzsoák hangoztatják, ez a család azonban épphogy a középosztály kicsit módosabb rétegéből származott, és a két családfő is dolgozó, szerény ember volt.

- Szóval, amiért beszélni szeretnénk önökkel...

Chris részletesen elmondta, mire számítsanak pontosan, miután Markot elviszik. A folyamat első része az átadási elismervények aláírása, majd Mark deaktiválása előtt még kap egy kis időt, hogy illően elbúcsúzhasson tőlük, majd miután a programját deaktiválják, és elszállítják, három lehetőségük adódik: 30%-os kedvezmény, amennyiben azonnal másikat vásárolnak helyette, akciós ajánlatok, amennyiben a jelenlegi legnépszerűbb modelltípusok közül választanak, vagy a harmadik és egyben a legfontosabb, a fejlesztés lehetősége. Amennyiben ugyanis egy szép összeget kifizetnek, a Neuoid teljes felújításon eshet át, ezzel megduplázva az élettartamát, sajnálatos módon az emlékei árán.

- Sajnos arra is épp csak elég futja, hogy a lakást fenntartsuk...

- Érthető.

Végül Ashley tolta eléjük a már előre kitöltött papírokat, és bár a szívük szakadt meg, kénytelenek voltak aláírni. Nézni is rossz volt, mert ha belegondolok, nyilván annak idején azért fogadták be Markot az otthonukba, mert azt hitték sosem lesz saját gyermekük. Erre néhány éve jött a meglepetés...

- Akkor ezzel meg is lennénk. Ha nem bánják..

- Szabad lenne még egy félórányi időt kérnünk, hogy illően elbúcsúzhassunk?

- Ezt kérdezniük sem kell.

Magukra is hagytuk őket, és lent, a parkolóban ültünk le egy kicsit a kocsi orrára Aliceszel, aki kissé lehangolt, vagy még inkább szomorú volt.

- Mi a baj?

- Huh?

Felnézett rám a szomorú szemeivel, és letörölte a könnyeit, majd a fejét rázta.

- Nem érdekes...

- Nyugodtan elmondhatod. Ha társak leszünk, pláne most, hogy együtt is élünk majd, mindent meg kell osztanunk egymással, még a bánatunkat is. Csak így alakulhat ki a bizalom kettőnk közt.

- Aha..

Kicsit még tétovázott, de el kellett ismerje, hogy a bizalom tényleg fontosabb, így szép csendben, lassan elmesélte a bánatát.

- Amit ott láttam... A két fiú, Mark és Tommy, olyanok, mintha tényleg testvérek lennének. Az a szeretet, azok a gesztusok, ahogy Mark beszélt a kisfiúval... Szinte a szívem belefájdul, ha csak belegondolok, hogy el kell szakítsuk őket egymástól...

- Sajnos ez a munkánk keserű mellékhatása. A legszebb emlékeket szaggatjuk szét.

Chris száraz megjegyzése igazából részéről is némi részvétet takart. Nem ok nélkül mondták azt, hogy egy Neouidnak is lelke van, hisz ők is épp úgy átérezték a gyászt, mint mi. Ashley állt csak kicsit távolabb tőlünk. Ő már a konténert készítette elő, és talán csak én vettem észre, de néha a szemeit törölgette.

- Minden rendben?

- Persze... Csak kicsit nehezen viselem az ilyeneket.

Alice miatt kicsit jobban aggódtam, mert láthatóan fájt neki ez az egész, és ha ezt a munkát akarja végezni, akkor jobb ha megacélozza magát. Végül megérkezett a család is, és Mark kérdés nélkül oda is sétált Alicehez, és megfogta a kezét.

- Szeretném, ha ő csinálná.

Az a komoly mondat, ezen a félénk gyermekhangon, de olyan határozottan. Félelmetes sebességgel szöktek könnyek szegény társam szemeibe, de nem mondott nemet. Mark felült az ágyra, és miközben én azt figyeltem, hogyan kezeli Ashley a terminált, ami sorban állította le a Neuoid fiú különböző funkcióit, miközben még egy utolsó mosoly, és egy intés, mielőtt hátradőlt az ágyon, és utolsó szavaival még Alicenek mondott köszönetet, aki csak nagyon csendben bólogatott, mielőtt a fiú lehunyta a szemét, és egy aprócska holo panel nyílt meg, "Program Leállítása" felirattal, amit csak le kellett okéznia, és Mark vélhetően tartós álomra szenderült.

- Szóval ilyen ez, ha belülről nézed?

Miközben visszafelé tartottunk a központba, még mindig azon agyaltam, hogy jó ötlet volt-e ezt a munkát felvállalni, mikor ilyeneket kell tennünk.

- Sajna, nem mindig ilyen egyszerű... Vannak tulajdonosok, akik hajlamosak akár megszökni is, hogy megtarthassák a Neuoidjaikat...

- Fel sem fogják, hogy csak nekik lesz rosszabb, ha végig kell nézzék, ahogy szenvednek.

Chris, bár fiatalnak látszott, nagyon is komolyan gondolkodott az ilyesmiről, ez már nem először derült ki. Alice miatt aggódtam viszont egy kicsit, aminek aztán aznap este hangot is adtam. Már túl voltunk a félhivatalos beavatáson, aminek keretében megkaptuk a raktári számunkat, és a nap végeztével épp hazafelé tartottunk.

- És, kérelmezted, hogy hozzám költözhess?

- Igen, már csak át kell cuccoljak.

- Tudják hol laktál eddig?

- Persze...

- Akkor már megoldódott. Bár gondolom, ha együtt laktál eddig valakivel, akkor eléggé meglepődhetett a költöztetők láttán.

- A nénikém biztos majd szívbajt kapott a fehér ruhásoktól...

Ezen ugyancsak jót nevettünk, és jó volt látni, hogy sikerült kicsit feloldódnia. Mikor aztán felértünk a lakásba, örömmel nyugtázhattam, hogy partneremnek igaza volt. Egy gyors telefon eddigi vendéglátóimnak, és leülhettünk végre beszélgetni kicsit.

- Akkor a tiéd az ágy a hálóban, és ott lepakolhatod a dolgaidat is.

- Na és te?

- Nekem itt van a saját helyem, és szekrényem is van... Nem kell aggódnod.

Sokan kiélvezték volna, hogy a nagylelkű lány szinte rám ruházza át a lakását, de én inkább megmaradtam önmagamnak, és rákérdeztem arra, ami már rég fúrta az oldalam.

- Mondd, minden rendben?

- Miért kérded?

- Csak mert úgy tűnt, elég nehezen viselted a Mark ügyet.

- Ja, az!

Szerényen mosolyogva válaszolt csak, miközben az ujjaival játszott.

- Az igazság az, hogy az ilyesmi még nagyon új nekem. Tény, hogy fel letten készítve elméletben, de még hírből sem ismerem az eljárást...

- Hogyhogy?

- Tudod, csak nagyjából két hete keltettek életre, így még édes keveset tudok a világról, a munkáról, meg ilyesmikről.

- Aha...

Így sok minden érthetővé vált az egész lényével kapcsolatban.

- Szóval, eddig csak irodai munka?

- Igen. Ashley azt mondta, addig terepre sem érdemes kimennem, amíg nem lesz végre társam is.

- Ez érthető.

Azt tudtam, hogy a Neoidok döntő hányadának életét a programjuk határozza meg, de arra kíváncsi lettem volna, vele mi a helyzet.

- Neked pontosan mi a programod?

- Miért kérded?

- Csak érdekelne... Tudod olyan tanulmányokat végeztem, amik a kibernetika, azon belül a robotika kutatási részéhez kötődnek. Érdekelne, neked mi az elsődleges elved.

Alice szelíden mosolygott, majd elém tartotta a jobb tenyerét, a minek a közepén egy ékírásos jelre emlékeztető kis szimbólum szerepelt.

- Újraélesztett?

- Gondoltam, ezt érdemes előre tudnod.

- Szóval te egy vagy az újrahasznosított modellek közül?

- Jaj... Ne használj ilyen csúnya szavakat! Úgy mondják, Fejlesztett modell.

Na igen... Gyakran elő fodult, hogy egy-egy Neuoidot költségkímélés, vagy épp funkcionalitás megőrzése miatt visszahoznak egy hardveres felújítás után. Ilyenkor általában a legfontosabb alkatrészek többségét kicserélik, és az operációs rendszerüket is fejlesztik, ami általában az előző életük emlékeinek elvesztésével is jár.

- És emlékszel valamire az előző életedből?

- Csak homályosan... Azt hiszem valami dajka voltam egy kisfiú mellett... De már nem mostanság, hanem még régebben.

- Érdekes... Nem tudtam, hogy régebbi modelleket is felújítanak..

- Amennyire tudom, nem is bevett gyakorlat.

Érdekes gondolat volt ez... Alice, mint egy régebbi, talán első generációs modell, és újraélesztették. De mi lehet az oka? Mindegy is volt, nem is emiatt akartam beszélni vele.

- Biztos, hogy bírni fogod ezt a munkát? Mármint, láttam rajtad, hogy megviselt a mai eset is.

Kicsit meglepetten nézett rám, majd nevetve legyintett egyet.

- Jaj, ne aggódj miattam! Ez része a működésemnek.

- Az, hogy lelkileg megroppansz?

- Ez csak azért van, mert a Neuoidok nem tudják eltitkolni az érzéseiket. A testünk és a programunk sem engedi, hogy hazudjunk, vagy színleljünk.

- Oh...

- Ilyen szempontból kicsit olyan vagyok, mint Ashley. Őt is mindig megviseli, ha ilyen esetet kell átvállalnia.

- Azt tudom, hogy különleges kapcsolata van veletek, de azt tudod, hogy pontosan miért?

Megrázta a fejét, de végül is honnan tudná, ha ő is csak két hete jár köztünk újra? Na, Ashley is majd elmondja, ha akarja, nem? Alice esete is érthető volt, elvégre, ahogy mondta is, egy kisgyerek mellett volt dajka. Aznap este én próbálkoztam meg bemutatni a szegényes főzőtudományomat, és ha tapintatból is, de Alice látszólag jóízűen elfogyasztotta azt az egyszerű omlettet. Amit ő készített még az előző este, egész más volt, és annak tudtam be, hogy ez együtt jön az alapismeretekkel, amik a programjával jönnek. Mikor lezuhanyoztam, jól megnéztem magamnak a vonalkódot. Nem tetoválás volt, hanem gyakorlatilag lézerrel beleégették a bőrömbe. Nem tudom, pontosan milyen anyaggal kezelték, de nem fájt, és nem is gyulladt be.

- Ez bizony... Égő...

Mindig jókat nevettem a saját humorom gyengeségén, és aznap este úgy feküdtem le, hogy még megnéztem Alicet, aki már a foteljében ült, és ment a pihentető program.

- Jó éjt!

Választ ugyan nem kaptam, azért csak illett legalább ennyit kívánni, aztán ébresztőállítás, és alvás.

Másnap reggel ébresztő sem kellett, automatikusan kipattantak a szemeim, mert valaki egy ismerős dallamot dudorászott, amennyire ki tudtam venni, a konyhában.

- Ez te vagy, Alice?

Ahogy leérkeztem a hálóból, tényleg csak őt találtam lent, és furdalt is a kíváncsiság, hogy miért dudorássza ezt a dalt. A haja frissen mosva, tiszta új ruhákban, ami egy farmerből, egyszerű, könnyű fehér blúzból, és a nyuszis papucsából állt.

- Igen, és jó reggelt!

- Ja igen, neked is...

- Talán baj, ha dudorászok?

A gőzölgő teája fölött mondta ezt, szelíden mosolyogva, én meg csak leültem a már rám váró bögrém mellé, aminek viszont kávé illata volt.

- Ez...

- Fekete, kis tej, cukor nélkül, ahogy szereted.

- Komolyan megjegyezted?

- Ez csak természetes, elvégre mától hivatalosan is társak vagyunk.

Az a kedves mosoly, amivel ezt a mondatot kísérte az egyszerűen lehengerlő volt. Hát lehet ennek ellenállni? Minden esetre jól állt neki a kicsit kócos frizura, amit aznapra választott, és mikor beértünk, minden férfi kolléga elismerő pillantásokkal mérte őt végig, miközben nagyon készségesen köszöngettek.

- Na végre, megjöttetek! Ideje volt.

Ashley, mint valami szigorú kiképzőtiszt, jókora szájjal fogadott minket, ami, legalább is úgy éreztem, nem volt épp jó jel. Mikor aztán helyet foglaltunk a számunkra kijelölt, és előre névtáblával ellátott asztalunknál, egy akta került elém, amiről már jól tudtam, hogy az aktuális ügyeik voltak beletűzve.

- A főnökasszonyunk úgy gondolja, hogy elég volt a tegnapi nap is a betanulásból, úgyhogy úgy gondoltam, ezt átadom nektek, mint az első éles ügyeteket.

Az, hogy ilyen hamar bedobtak minket a mély vízbe, vagy nagy bizalomra, vagy hatalmas ostobaságra utalt, ezt még a hülye is észrevette. Ahogy fellapoztam a kartont, azonnal villámcsapásszerűen ért az adatlap.

- A Foster család... Öttagú nagycsalád és a Neuoid nevelőnőjük Sala...

Egy nagy családban sok gyerek van, a sok gyerek pedig erősen kötődik az adott neuoidhoz... A három gyerek közül egyik sem több tizenöt évesnél, a legkisebb akkor született, mikor a Salát életre keltették...

- Még egy hete van hátra.

- Igen, de a családokkal előzetesen felvesszük a kapcsolatot, hogy felkészítsük őket a procedúra legnehezebb részére.

Érthető volt, és már a garázsban voltunk, mikor Alice először megszólalt.

- Kicsit korai ez még, nem?

- Én is úgy érzem, de nem tehetünk ellene semmit. A főnök azt mondta, akkor nem beszélhetünk vissza.

- Na igen...

A járművünket előre kijelölték, sőt, már a nevünkre is írták a 23. parkolóhelyet, amit egy felirat is hirdetett a kombi fölött. Nem lehet könnyű a teljesen elektromos járművet elképzelni, de azért megpróbálom körülírni. A régi idők autói ronda és unalmas dobozok voltak ehhez a Gauss Altrehoz képest. A Gauss cég maga a Ford és a GM kb. 20 évvel ezelőtt kezdett közös vállalkozása, ami egyben a világ első, teljesen elektromos járműveket gyártó cége lett. Valamikor el sem lehetett képzelni, hogy a két legnagyobb amerikai autós konszern egyszer egyesíti erejét pláne úgy, hogy előtte az égiszeik alá tartozó márkák évtizedekig rivalizáltak több különböző fronton is. Járművünk igazi munkaautó volt, hatalmas kombi, elegendő hellyel öt személynek és a konténernek is, ami az átalakított csomagtérben foglalt helyet. Gyakorlatilag háromajtós volt, az utasok egyetlen ajtón tudtak beszállni mindkét oldalon, ami kettényílt középen. Egyedi és fura megoldás de ilyen módon nem kellett az ülésekkel babrálni beszálláskor. A belső tér egyszerű volt és könnyen átlátható. A mérőegység a középkonzolon kapott helyet, és digitálisan mutatta a sebességet, a megtett távolságot napi, havi éves és természetesen összes leosztásban, az akkumulátorok töltöttségét, és az esetleges hibaüzeneteket.

- Akkor, mehetünk?

- Nem is kérdés.

Bár nekem is volt jogsim, és nem csak autóra, Alice foglalta el a vezetőülést. Kulcs nem volt, csak elhúzta a vonalkódját a kormány előtt, és a motor életre kelt. Váltó nem kellett, a nagy teljesítményű elektromotor egy frekvenciaváltón keresztül hajtotta meg mind a négy kereket. A kormánykerék egy lekerekített téglalap alakját vette fel, és olyan könnyen forgott, mint egy dodzsemben. Én vezettem nagyapám régi Cadillacjét, és ehhez képest olyan volt, mint egy tankhajó, pedig a maga korában az is egy nagyon modern jármű volt. Szerettem azt az autót, ahogy nagyapámat is, de nagyapám meghalt, az autóját pedig kívánsága szerint vele együtt temették el.

- De fura...

- Nem esik kézre a kormány?

- Az is, meg az is, hogy az utolsó autó, amiben az első ülésen utaztam, hatalmas volt, még ennél is sokkal nagyobb, és úgy is fordult, mint valami bálna... Lassan és komótosan...

- Tudom, ismerem az érzést.

A gyorsforgalmi úton hamar felvettük a kényelmes 140-es tempót, ami a megengedett minimum volt, és egy kicsit el is tűnődtem azon, hogy Alice említette, hogy vannak homályos emlékei az előző életéről, ami ritkaság volt a Neuoidok között, pláne egy ilyen régi modell esetében, mint amilyennek vallotta magát. A másik dolog, ami nem hagyott nyugodni, az a gondolat volt, hogy ő vezet, ő fog tárgyalni a tulajdonosokkal, és ő végzi a munka árnyoldali részét, ami a legutóbb is felzaklatta. Olyan, mintha én csak dísznek lennék vele a papírokkal együtt.

- Ez lesz az.

- Majd én... Én úgysem csináltam még sokat

- Oké...

Egy nagy családi ház előtt álltunk, és be is csengettem, amire egy lágy hang szólalt meg egy hangszóróból épp a fejünk fölött.

- Ki vagy?

- A Terminal Servicetől jöttünk.

És felmutattuk az igazolványunkat a térfigyelő kamerának, amire nyílt is az ajtó és a célpontunk mosolygott ránk a túloldalról.

IV.

Az első feladat

- Ohó, új arcok? Gyertek csak beljebb!

És mintha mi sem lenne természetesebb, Sala betessékelt mindkettőnket a házba, ami gazdag berendezéssel és az igen népes családdal már várt minket a nappaliban. Ez a família épp a szöges ellentéte volt annak, amit a minap tapasztaltunk a Topsban. Bár nem az elit környéken éltek, bizony igen tehetősek voltak, vagy akár mondhatnám úgyis, hogy igazi burzsujok. Komornyik szolgálta fel a reggelit a szalonban, a cselédlányok egész kis garmadája takarított mindent háromszor is ellenőrizve, cipőben be sem léphettünk, amíg külön nem fertőtlenítették, és a drága perzse szőnyeget is kijelölt útvonalon kellett megkerüljük. Ellentétben az egyszerű, családias környékkel, és az egyszerű családi ház külsővel, a belső bizony bűzlött a smucig, kapzsi és alaposan kitömött bukszájú emberektől, ami nekem már-már hányingert okozott.

- Szóval az ifjú Cross kisasszony két taknyos újoncot küldött, hogy a munkáját végezze? Enyhén szólva is gyalázatos teljesítmény.

A pökhendi házigazda egy igazi fukar pénzeszsák benyomását tette, aki sakkban tartja a körülbelüli harmadik feleségét, amióta elvált gyermekei anyjától. Jól ismertem a fajtáját. Néhány éve megfoghatta az isten lábát, azóta meg azt sem tudta, hogyan szórja magát. Alicere néztem, aki láthatóan szintén feszélyezve érezte magát a házban, ahol a gazda még a szája széléről a vajat is egy százassal törölte, miközben látszólag kívülről egy teljesen átlagos család képzetét akarták fenntartani.

- Biztosíthatom, hogy legalább annyira felkészültek vagyunk, mint a kollégáink.

- Valóban?

Egy kis terminál hevert előtte az adatainkkal, és most épp rálöttyintette a kávéját.

- Az azonosítószámuk szerint csupán tegnap léptek munkába. Ez nekem inkább azt sugallja, hogy egy taknyos kölyök, és a kis droid barátnője, semmi több.

Erre tudtam volna olyat mondani, amitől ez a felfuvalkodott zsíros bödön szívbajt kapjon, de tekintettel kellett lennem a gyerekekre, akik látszólag épp olyan pökhendi kis varangyok voltak, mint az apjuk is.

- Ha akarja, megmutathatom a diplomámat is, amit ezen a területen szereztem. A másik meg,hogy szerintem helyből idősebb vagyok a feleségénél, aki akár a lánya is lehetne.

Bár a második mondatot csak épp annyira mondtam hangosan, hogy alig jutott el a címzettig, majdnem le is fordult a kanapéjáról meglepetésében. Azon gondolkodtam egy pillanatig, hogy melyik szobalány, vagy épp maga a komorna fog ledöfni egy ilyen megjegyzésért, de végül hangos köhögés és egy erőltetett nevetés után, miközben a térdét csapkodta, a házigazda folytatta.

- Na, ezt már szeretem, szókimondó, önérzetes és nem is fél kinyitni a száját.. Nekem kellene dolgoznod fiú.

Persze a gúny és a sértődöttség is nyilván kihallatszott a hangjából. Ahogy körülnéztem a gyerekek szenvtelen arccal, lesütött szemekkel néztek maguk elé. Nem stimmelt nekem valami ebben az egészben, de végül elmondtuk, amit ilyenkor el kell, majd távozni akartunk, de Sala még utánunk szólt az ajtóból.

- Nézzétek el George viselkedését! Néhány éve betársult egy üzletbe és megütötte a főnyereményt...

- Most meg azt sem tudja, mire pocsékolja el a sok fölösleges pénzét...

- Úgy valahogy.

Nagyot sóhajtottam, és még visszafordultam búcsú helyett.

- Nézd, Sala... Legszívesebben kimentenélek ebből a pokolból, mert ne akard bemesélni nekem, hogy te itt boldog vagy, de még hátra van egy hét, addig pedig nem tehetünk mást, mint azt mondjuk, hogy kitartás!

Sala bölcsen bólintott, és búcsúzóul még egy csókot is küldött, amitől még el is pirultam.

A 22-es modellcsalád tagja volt, 20 év körüli fiatal nő, és bizony ugyancsak csinos is. Út közben persze Alice nem állhatta meg, hogy ne mondja ki, mit érez.

- Nem tetszett a hangulat abban a házban... Olyan feszült, művi légkör uralkodott.

- Én is úgy éreztem... Valami nagyon nem volt rendben.

Erről persze nem esett több szó, és a következő pár napban ugyanígy jártunk vissza, ám a negyedik napon olyasmi fogadott, ami még az eddig tapasztaltak után is megdöbbentett. A rendőrség és a mentők voltak jelen a háznál, és a gazdát épp egy komoly fejsebbel ápolták. A másik mentőben Sala ült, igen zilált állapotban, az ajtóban pedig a fiatal asszony és a három gyerek. Az összes gyerek keserves, fájdalmas arccal, a fiatal nő pedig jókora monoklival ült a ház lépcsőjén, a személyzetet pedig épp kihallgatták. Mikor odaléptem a nagyobb csoporthoz, láttam, hogy a gyerekeket látják el igen súlyosnak látszó, vérző sebekkel, amiket szemmel láthatóan hétágú korbács okozott. Elszörnyedve láttuk, én és Alice is, hogy a fiatal asszony is igen csúnya sebeket viselt magán, több korábbi alkalomról is.

- Jóságos isten... Mi történt itt?

- George... Ő történt...

A férfit ekkor bilincselték meg, és mivel a sérülése nem volt vészes, már vitték is el. A komornyik lépett ekkor oda, és készségesen elmagyarázott mindent. Georgenak, mióta megtollasodott, furcsa szenvedélyei kezdtek lenni. Fegyvereket gyűjtött, amiket előszeretettel próbált ki mindenféle célponton, köztük a családján is. Rendszeresen verte és egyéb módokon kínozta a gyerekeit és a feleségeit is, akik közül a mostani, Sylvia már a negyedik volt. Előző este is leitta magát, majd elindult a szokásos körútjára, és az asszonnyal kezdte, majd a gyerekekkel folytatta, de az épp hazatérő Sala megpróbálta megakadályozni, mire megkísérelte megerőszakolni, ami szintén nem lett volna lehetetlen, hála a Neuoidok 100%-ig pontos anatómiai modellezésének, mikor az asszony hátulról leütötte, majd ráhívták a rendőrséget.

- Ez iszonyú...

- Így már érthető, miért volt olyan az egész család, amilyen.

Amilyen ellentmondásos dolgokkal találkoztunk az eddigi, nem túl hosszú, mégis tartalmas pályánk során, ahogy Alice és én egymásra néztünk, azonnal ugyanarra gondoltunk: megérdemelte. Mikor délután mindezt lejelentettük, főnökasszonyunk csak a vállát vonogatta.

- Hallottam már hírét ennek a bizonyos Georgenak. Nem ok nélkül nősült már négyszer. Mielőtt megszedte magát, azelőtt is mocskos, részeges disznófajzat volt.

- Gondolom ezért vált el tőle az első felesége is.

- Ezért és persze a családon belüli erőszak miatt is.

Félelmetes volt belegondolni is, hogy még egy ilyen modern korban is létezik az ilyesmi.

- Salát akkor vásárolta meg, mikor az első felesége ott hagyta, majd egy éven belül kétszer is elvált és újranősült. Csodálom, hogy ez a 22 éves gyereklány eddig tűrt neki.

- Csak 22 éves... ? Elképesztő...

- Ennél csak az az elképesztőbb, hogy még szinte gyerek volt, mikor a házába fogadta, és csak idén vette el.

- Mocskos vénember...

Alice megjegyzésére főnökünk arca felderült kissé.

- Az...

- Na és, mi lesz a gyerekekkel... Mi lesz Salával?

- Ami a gyerekeket illeti, természetesen a fiatal asszony lesz a gyámjuk, hacsak a vér szerinti édesanyjuk nem nyújtja be újra az igényeit rájuk.

- Hogyhogy újra?

- Eddig még csak négyszer akarta elperelni őket, de ez a pénzeszsák mindig kihúzta magát belőle.

- Na és Sala?

- Sala hivatalosan a gyerekek nevén van, tehát ők kötelesek aláírni a papírokat.

Ezek után némi szünet következett, de még egy valami mindkettőnket furdalta, a válaszunk pedig nem maradt el.

- Terrorizálta és verte a családját. A két fiú éltanuló, a kisebbik élsportoló, a nagyobbik most kezdi a gimit. A kishúguknál édesebb, szeretetre méltóbb, mosolygósabb gyermeket szerintem nem is tudhattok elképzelni. Sala tartotta bennük a lelket, de most őt is el kell vennünk tőlük...

Alice felkelt és kiment. Azt hiszem, neki épp elég volt ennyi, és nem is hibáztattam. Én is csak azért maradtam, hogy egy valamit megkérdezzek.

- Te vagy az, igaz?

- Mire gondolsz?

- Ha nem is vagy a gyerekek édesanyja, de valamilyen rokonság fűz hozzájuk, igaz?

Erre a kérdésre nem kaptam egyenes választ, csak előkerült a laposüveg, és belekortyolt, amire én csak a fejem tudtam csóválni.

- Szerintem a munkaszabályzat tiltja az alkoholfogyasztást.

- Alkohol... ? Kutya füle!

Az orrom alá tartotta a flaskát, és meglepetésemre gyógyszerszaga volt.

- Mi a...

- Erős fájdalomcsillapító és nyugtató hatású natúr készítmény. A mai modern gyógyszerek nem tudják ugyanezt a hatást kiváltani.

- Milyen hatást?

Erre felemelte a jobb lábát, és az asztalra tette. Nem értettem az egészet, egészen addig, míg fel nem húzta a nadrágja szárát.

- Protézis... De mi-

- Egy igen szerencsétlen autóbaleset következménye. Annyi idős lehettem, mint most te.

Még egyet kortyolt, aztán eltette.

- Abban teljesen igazad van, hogy ismerem a családot kintről befelé, de csak mert a nővérem volt ennek a szemétládának az első felesége.

Elmerengett és szinte csak magának kezdett el mesélni.

- Emlékszem, a nővéremnél akkor telt be a pohár, mikor egyszer kórházba juttatta. Épp úton voltam hozzá egy nagy vihar közepén... Magam sem tudom mi történt, csak egy éles villanás, egy hatalmas csattanás, és mikor magamhoz tértem, közölték, hogy amputálni kellett a lábamat, mert teljesen szétroncsolódott.

- Ez szörnyű...

- Annyi haszna volt, hogy addig azt a munkát végeztem, amit te, de elküldtek iskolába, hogy ne kelljen kirúgjanak, majd ebbe az irodába kerültem, miután az előző főnök nyugdíjba ment.

- És...

- Neked megvannak az iskoláid, így ha engem lecserélnének valamiért, jó eséllyel akár te lehetnél az utódom is.

Ez a történet sok mindent megmagyarázott. Elsa maga még nagyon fiatal és vonzó nő volt, ezt meg kellett adni. Az, hogy a baleset után sem hagyta el magát, dicsérendő, és én magam nem is vágytam a helyére ülni. Ashley szeretettel és tisztelettel beszélt róla, mint mentoráról, legjobb barátnőjéről, és tanácsadójáról, aki mindenkire úgy vigyázott, mintha a gyermekei lennének, és ezek után már meg is értettem.

- Akkor, és azt hiszem, megyek is...

- Jól teszed. Már csak két napotok van hátra, úgyhogy igyekezzetek mindenben megnyugtatni a gyerekeket, és felkészíteni őket a búcsúra!

- Úgy lesz.

Mikor megtaláltam Alicet, épp fent ült a tetőn, és a meleg napsütésben próbálta összerendezni a gondolatait.

- Minden rendben, társam?

Rám nézett, és mintha egyszerre minden baja elszállna, mosolygott.

- Persze, csak...

- Tudom, mire gondolsz... Ugyanaz jár az én kongó, üres fejemben is.

- Neked...

Aztán megértette, hogy csak viccelek, és nevetett.

- Jó, szóval halljuk, mire gondoltam?

- Arra, hogy talán Salának jobb lesz, ha elhozzuk onnan, de a gyerekek szíve megszakad.

És az, ahogy lesütötte a szemét, és csendben bólogatott, csak azt jelezte, hogy teljesen igazam van.

Másnap reggel újra felkerestük a családi házat, és nem kis meglepetésünkre a ház új ura, Eric, a legidősebb fiú nyitott ajtót.

- Jöjjenek csak be!

A komornyik már felmondott, a szobalányok épp csomagoltak, a családi házat a rendőrség teljesen felforgatta, a család pedig épp a családi egyterűbe pakolt, hogy átmenetileg a fiatal asszony szüleihez költözzenek, amíg másik otthont találnak maguknak.

- Máris itt vagytok? De telik az idő!

Sala megint kedvesen fogadott minket, bár látszott rajta, hogy a minap történtek súlyos sebeket hagytak a lelkén, de nem hagyhatta, hogy a gyerekek is ezt érezzék rajta.

- Eric, Leo, Cathy, sajnos rátok maradt a papírok kitöltése... Tudom, hogy...

Eric leintett, és lassan, férfias szomorúsággal a hangjában kezdte el a mondandóját.

- Tudjuk. Sala már rég felkészített minket erre, és természetesen kitöltjük a papírokat.

Mint a család legidősebb férfi tagja, Eric sziklaszilárd maradt, és ebben a testvérei is próbálták követni a példáját.

- Rendben... Akkor...

- Holnap lesz a nap, igaz?

- Igen...

- Akkor még épp lesz időnk befejezni a költözést.

A költözés hamar le is zajlott, mert Sylvia asszony szülei csak néhány utcányira laktak onnan. A kellemes, hangulatos kis családi háznak hatalmas kertje is volt, amiben könnyen el tudtam képzelni, hogy boldogok lesznek majd mindannyian. Segítettünk becipekedni, én a fiúknak segítettem kipakolni, Alice és Sylvia a kis Cathynek, és mikor végeztünk, még meg is vendégeltek minket.

- Hogy te, focizni?

- Ha tudni akarod, a te korodban még az iskolám csapatában is játszottam.

- Európai focit?

- Úgy bizony, méghozzá kapus poszton! Tégy csak próbára!

És levetettem a zakómat, a nyakkendőt és feltűrt nadrágszárral és ingujjal álltam oda a kapu elé. Igaz már megrozsdásodtak a reflexeim, de nem vallottam szégyent. Eric is beszállt, és hamarosan már ketten űzték, hajtották a labdát, míg a kis Cathy és Alice egymás haját fonta a tornácon. Az ifjú Sylvia állt csak a tornác szélén és a lassan gyógyuló monoklija mögül mosolyogva figyelte a két fiút. Eric is lassan oldódott, Leo egyre jobban érezte magát, és jókat nevettek, mikor át tudtak verni egy ügyes csellel.

- Nos... Akkor holnap délelőtt találkozunk?

- Holnap délben. Szeretnénk, ha még velünk költenétek el az ebédet, mielőtt Sala itt hagyna minket.

Alice és én egymásra néztünk, és igazán nem volt semmi okunk, hogy nemet mondjunk. Hazafelé úton, meglepetésemre, Alice hagyta, hogy vezessek. Közben ő a régimódi parasztfonással készült copfjával játszadozott, és szelíden mosolyogva gondolt arra a napra. Egész más volt, mint a Mark esetnél, talán épp azért, mert jobban bele tudta magát élni ebbe a kalandba, mint abba, és nem csak naiv külső szemlélő volt.

Másnap aztán pontosan az történt, amit a három gyerek akart. Először el kellett kísérjük őket egy virtuális biciklis túrára a 19. századba, a francia borvidékekre, majd az ebéd, ahogy azt előre megbeszéltük, és szinte fájt a papírokat elővenni az egész család színe előtt.

- Tudnotok kell, hogy nem muszáj végleg megválnotok Salától. Persze a fejlesztés során jó eséllyel elveszíti az emlékeit rólatok, de...

Alice elhallgatott, és inkább megmutatta a tenyerét.

- Valaha én is olyan voltam, mint Sala, egy kisfiú mellett, aki olyan forma idős volt, mint Leo is.

A három gyerek bólintott, megértették, de az is igaz volt, hogy valószínűleg új életet akartak kezdeni, aminek része az is, hogy elengedik szeretett nevelőnőjüket, akinek lejárt az ideje.

- Ha így döntöttetek, akkor kérjük, a hivatali procedúra utolsó lépéseként írjátok alá ezt az elismervényt!

Eric maga elé vette a papírt és igazi férfias betűkkel aláírta. Leo keze megremegett egy pillanatra, de sikerült kicsit ákombákom módjára odafirkálni a neve betűit, végül Cathy írta még oda a saját kis gyöngybetűit, ezzel lezárva az ügyet. Sala a két fiú vállára tette a kezét, a kislánynak pedig csókot nyomott a homlokára a bátorságáért. Ez már nekem kicsalta a könnyeimet, de Alice még tudta tartani magát. A papír visszakerült hozzám, és még egyszer megköszöntük, hogy együtt működtek. Ezek után a három gyerek elvonult, hogy a maga módján készüljön a búcsúra, Alice a konyhában segédkezett, én pedig egyedül maradtam Salával, aki kifelé bámult a kertbe, ahol Cathy járkált fel és alá.

- Nem lehet könnyű épp most itt hagyni őket.

- Ez tény...

Sala nagyot sóhajtott, és leült mellém a kanapéra.

- Próbáltam minden erőmmel olyan vidámnak és gondtalannak maradni, amilyen csak mindig voltam, de néha nagyon nehéz volt. Kezd szétesni a mozgáskoordinációm, nem látok már elég jól, és a rövidtávú memóriám is romlik.

- Vagyis elértél az első stádium végére.

- Mi jönne ez után?

- A második stádiumban fokozatosan romlanának bizonyos érzékeid, és előfordulhat, hogy el is veszítenéd valamelyiket. Ez általában a látás szokott lenni.

- És utána?

- A harmadik stádiumban lassanként leállnának a funkcióid, az emlékeid lassan szertefoszlanának, és végül egy mozdulatlan, tehetetlen, üres test lennél.

- Vagyis, meghalnék...

- Lényegében, igen.

Sala keserédesen mosolygott, és a kezemre tette a kezét.

- Még szerencse, hogy ti itt vagytok.

- Na igen... Ez a dolgunk... Megóvni a családokat a nagyobb szenvedéstől.

Sala ekkor még nagyobb meglepetésemre átölelt, és el kell ismerjem, sosem vártam, hogy egy ilyen csinos lány, ha Neuoid is, csak így megö... Várjunk csak, hisz Alice is megtette már ezelőtt... Na mindegy.

- Na jó... Mielőtt elkezdjük a végső procedúrát, van még pár percetek. Búcsúzzatok el!

Sylvia nagyon érzékenyen, de könnyek nélkül búcsúzott, és a végén még meg is ölelték egymást. Cathy csak állt ott lehajtott fejjel, és Sala megsimogatta még egyszer utoljára, mielőtt a kislány átadta neki a nefelejcs virágot, amit addig szorongatott. Leo és Eric, mint akik összebeszéltek, csak sűrűn bólogatva hallgatták végig a búcsúszavakat, és a végén kezet fogtak Salával, aki kicsit csalódottan de azért mosolyogva mondott így istenhozzádot, majd még megköszönte a vendéglátóinak is a kedvességüket, mielőtt elindult volna hozzánk. A konténer már kész volt, csak fel kellett ülnie az asztalra.

- É...

Cathy szólni próbált, de Leo a vállára tette a kezét, amire elhallgatott ugyan, de nem tudtam nem észrevenni, hogy hatalmas könnyek csillognak a szemében. De nem csak neki, a két fiú is alig tudta magába folytatni a fájdalmát, aztán a kislány hirtelen kitépte magát a bátyja kezei közül, és Saláig meg sem állt, és hátulról átölelte a lábait. Sala megfordult, és magához ölelte a már zokogó kislányt. Leo sem bírta tovább, és odarohant a másik kinyújtott kar ölelésébe. Megindító volt a látvány, és Sylvia csak lökött egyet hátulról Ericen, aki még türtőztette magát, de már maga is csak a fejét rázta.

- Gyere! Gyere te is, Eric! Gyere!

Sala felé is kinyújtotta a karját, és Ericnél ekkor a háború véget ért végre és odarohant. Sala egész kicsi kora óta volt a dajkája, ahogy Leonak is, és ott volt Cathy születésénél is, így ez a nagy családi ölelés méltó búcsú volt.

- Engedd csak ki nyugodtan... Senki sem fog bántani érte.

Alicenek mondtam ezt alig hallhatóan, ő pedig s vállamra hajtotta a fejét, és meg-megremegett, miközben kiadta a fájdalmát, amit a puszta empátia okozott. Hiába, nem először, és nem utoljára hangzott el bennem a nagy lecke: a neoidoknak is van lelkük.

- Vigyázz a többiekre, Eric!

Eric keservesen könnyezve bólogatott, és ahogy Sala még utoljára megsimogatta az arcát, megfogta a kezét, és így tartotta, nem is akarva elengedni a végéig. Sala felém fordult és hálás pillantásával még utoljára elmondta az egyetlen kívánságát.

- Kérlek, engedjétek, hogy ő tegye meg!

Alicere néztem, aki persze bólintott, miközben könnyeit törölgette, és mikor végeztem a konzolnál, Sala odafordult Erichez, aki tétován állt előtte.

- Készen állok.

A kis konzolablak fel is pattant, Eric tétován kinyújtotta a kezét, de ugyanabban a pillanatban a testvérei is odanyúltak, és megfogták a kezét, és végül egymást segítve együtt érintették meg az OK feliratú gombot. Sala még egyszer utoljára rájuk mosolygott, majd lehunyta a szemeit, és nem mozdult többet.

- Vége van... Derekasan helyt álltatok.

A három gyerek csak bólogatott, majd Cathy Alicehoz, a két fiú pedig hozzám jött oda, és halkan elrebegtek pár utolsó köszönő szót, majd a kislány még egyszer az alvó neuoid kezébe adta a virágot, és hátraléptek, hogy a konténer becsukódhasson. Alice és én együtt húztuk el a vonalkódunkat a zár előtt, ezzel is befejezve a munkánkat.

- A begyűjtés sikeres.

Alice keserű megjegyzése után búcsút intettünk újdonsült barátainknak, és elindultunk, hogy a művelet utolsó mozzanataként kézbesítsük a konténert a depóba. Miután ezzel is végeztünk, leadtam a lezárt aktát az iktatóba, és elindulhattunk haza.

- Alice... Biztos, hogy neked való ez a munka? Úgy értem, ez az eset még jobban megviselt, mint az előző.

Alice rám nézett a bánatos szemeivel, és a tekintete hirtelen megacélosodott. Még mindig a sírástól rekedten, de határozottan válaszolt.

- Ez a programom. Nem tehetek róla, hogy az emlékfoszlányaim és az ostoba módon őszinte természetem ezt teszi velem.

- Én értelek, hidd el, de úgy érzem, hogy te szenvedsz, amit viszont nem szeretnék.

Alice egy kis ideig hallgatott, majd mikor válaszolt, a hangja már határozott volt.

- Tudod, épp olyan vagy, mint ő volt.

- Mármint a régi védenced?

- Igen... Ő is épp ilyen felelősségteljes fiú volt. Folyton az foglalkoztatta, mit érzek én, és sosem saját maga miatt aggódott.

- Aha...

Fura volt ezt hallani tőle, mert az előfordult már, hogy egy neuoid megőrzött valamennyit a régi emlékeiből, de olyat sosem hallottam még, hogy ennyire részletesen. Ezzel az elgondolkodtató ténnyel a fejemben feküdtem le aztán aznap este.