2017. július 22., szombat

Öklök Iskolája 4.

Az Ikrek Titka


Tai nem kis meglepetésére, másnap reggel Yuri állt az ajtajában. Nem tudta mire vélni, hisz a minap Yuzu azt mondta, beteg, és hogy feküdnie kellene.
- Te... Honnan pottyantál ide?
- Csak erre jártam, és gondoltam, beugrok.
- Budtól megkérdezted, és egyenesen ide jöttély igaz?
Yuri kicsit pironkodva, de bólintott.
- Ennyire nyilvánvaló volt?
- Egyedül tőle tudhattad meg, vagy az ofőnktől.
- Ez igaz. De ugye nem baj?
- Végülis nem...
Tai kicsit tétován köszörülte meg a torkát, de végül kitárta a lány előtt az ajtót.
- Gyere csak be... Nézd el a rumlit!
- Ugyan... Yuzu szobájánál nem lehet rosszabb.
Tai időközben már berendezkedett, bár most még elöl volt az ágyneműje, és a reggeli készítés nyomait sem tűntette el. Yuri csak kedvesen mosolyogva telepedett le a kis főzőfülkében az egyetlen székre, és végtelenül türelmesen megvárta, hogy Tai rendet teremtsen a szobájában, ami ugye nappaliként szolgált. Egyúttal volt lehetősége kicsit körülnézni is: a főzőfülke lényegében az előszoba is volt egyben. Egy lépcsőfok vezetett fel a hajópadlós részre, előtte ott pihent mindkettejük cipője. Annak ellenére, hogy ez volt valószínűleg a legtöbbet használt helyiség, makulátlan tisztaság fogadta a vizsgálódó tekintetet, na persze, ha a reggeli kint felejtett alapanyagait nem vette figyelembe. Az égő, ami a feje fölött világított a sündisznókkal telefestett csilláron keresztül, bőven elég fényt adott, annak ellenére is, hogy extra energia takarékos volt.
- Jó, kerülj beljebb!
A szoba maga takaros volt, és kicsi,  már ahhoz képest, hogy hány funkciója volt egyébként. A jobboldali falat családi képek takarták ki nagyrészt, és ott volt a nagy kép is, amiről Daisuke mesélt a többieknek is, és most látva, Yuri arcán a mosoly talán még őszintébb lett, mint bámikor. Egy kis komódon álltak a tárgyi emlékek, mellette egy kis asztalon, ami nem volt eredetileg a szoba tartozéka, egy kisképernyős tv, az ablak melletti falakon hatalmas motoros poszterek, az ajtó melletti baloldali falban egy süllyesztett szekrény, elhúzható ajtaja pedig valószínűleg ruhákat, az ágyneműt, és egyéb, elölhagyásra nem alkalmas dolgokat rejtett el. A kis asztalon, a szoba közepén, egy laptop, mellette egy kék bögre, rajta a Tai név festve, Tai táskája a sarokban, az egyenruhája vállfára akasztva lógott a függöny karnisról.
- Isten hozott a birodalmamban! Nézd el, ha nem ilyenhez vagy szokva!
- Ugyan már, Bud már mesélte, hogy ilyen helyen laksz. Valójában, egész otthonosan rendezted be.
- Köszi, bár egy része a házmester lányát, Hanabit dicséri.
- Oh, szóval mégis igaz, hogy vonzod magad köré a lányokat, mint az UV fény a szúnyogokat?
- Ezt is Budtól hallottad, igaz?
- Valójában, erre én magam jöttem rá. Amúgy meg nem volt nehéz.
Perceken belül már rotyogott is a teavíz a vízmelegítőben, és Tai már pakolta is le a nem kis tálca tartalmát a lány elé.
- Parancsolj. Sajna sima mezei fekete teám van.
- Nekem ez is bőven megteszi.
Amíg a bögréjük ki nem ürült, csend volt. Yuri közben kihasználta a lehetőséget, hogy kicsit jobban megnézze magának a fiút, aki valamin nagyon eltöprenghetett, mert fel sem tűnt neki, hogy vendége többször is végigvezette rajta a tekintetét. Tai már elmúlt 16 éves, ami lényegében a legidősebbé tette a barátai között, és második legidősebbé az osztályban. Bár nem egy osztályba jártak, minden szabadidejüket együtt ütötték el, bár mikor a csapat együtt volt, nem igazán volt lehetősége igazán megnézni magának. Valójában az alvástól még mindig kócos haj alatt két nyugodtan, szinte hidegen csilogó barna szem szemlélte mindig a világot. Mióta már érezte magában az erőt is, nem csak féltékenykedett másokra, vagy épp félte őket, az arca is kisimult, csak néhány, sokat gondolkodó emberre egyébkébt jellemző ránca volt már ilyen fiatalon is, mikor épp felvonta a szemöldökét például, a szemöldöke mulatságosan bokros volt, a homloka közepe felé kicsit ritkásabb. Az arca, kora ellenére is tiszta volt, láthatóan adott a külsejére, bár az orra ferde volt, mióta az első napokban kapott egy nagyot. Helyrerakták ugyan, de meglátszott az eset emléke. Fura mód, bár kamasz fiú volt, nem volt annyira nagy orra, mint például Daisukének, akinek szinte marokra lehetett fogni. Hosszú karjai, nagy lapát tenyere, és furán vékony, hosszú ujjai voltak, mint valami zongoristának, ennek ellenére sem tűnt olyan esetlennek már, mint mikor megismerte. Kezdett, ahogy Daisuke mondta, megemberesedni végre. Egy kis pocakja is lett, hála annak, hogy hol Kairi, hol meg nem kis meglepetésre, Yuzu tömték folyton. Ennek ellenére egészségesebbnek tűnt, nem volt már olyan sápadt, és olyan ijesztően sovány sem, ami még jót is tett a megjelenésének, nem lötyögtek annyira a ruhái sem. Alig másfél hónapja jártak egy iskolába, és abból nagyjából egy bő hónapja kezdte el ezt a mostani életmódot és étrendet követni, mégis szemmel látható volt a változás.
- Kérdezhetek valamit?
- Mit?
- Igaz, hogy a múltkor bemázoltál egy oltárit egy tetű alaknak?
- Yuzu mesélte?
- Naná. Azt mondta, még őt is meglepted vele. Nem fájt utána a kezed?
- Ami azt illeti...
Tai megmutatta a jobbját, amivel azt a hatalmas maflást elengedte, és láthatóan be volt fáslizva.
- Azóta ért egy kis baleset, de ez jobban fáj, mint akkor. A kesztyű sokat tompított rajta.
- Fogsz tudni így motorozni? Mármint a tanfolyamon.
- Nem lesz baj, csak akkor fáj kicsit, ha nehezebbet emelek. A súlyzós edzések így elég fájdalmasak tudnak lenni.
- Aha...
Yuri felkelt, és olyan volt, mintha menni akarna, ezért Tai is felkelt, de az ajtóban megállt, mintha meggondolta volna magát. Kis ideig csak állt, és nézte a fiút, mielőtt megszólalt volna.
- Mondd, nem akaraz eljönni velem egy kicsit?
- Hova?
- Csak úgy, csavarogni. Kimozdulni kicsit, szórakozni. Vagy... Már van más programod?
- Hát... Épp nincs, csak...
- Remek, akkor indulás!
És Yuri már rángatta is magával Tait, épp csak annyi időt hagyva neki, hogy bezárjon. Éppen fel volt öltözve, de inkább otthon maradós napra választotta az öltözékét, semmint csavargósra.
- Yuri, nem gondolod, hogy át kellett volna öltöznöm?
- Ez a pizsamád?
- Nem, csak...
- Akkor nincs gond. Nem étterembe akarlak vinni, nyugi!
És már loholt is előre, Tait kézen fogva húzva maga után. Ez persze a fiút zavarta csak, a dolgok állását látva, Yuri ellenben teljes nyugalomban menetelt előre.
- Yuri... Lassíts, nem bírom tartani a lépést...
Erre emez megállt, és Tai keze kiszabadult.
- Bocs, csak annyira izgatott vagyok!
- Én értelek, de azért nem a világ végére akarunk gyalog eljutni.
- Bocs...
Persze egy szégyellős pír hamar elárulta, hogy egy kicsit, a nagy hév ellenére is, visszább foghatta volna magát, elvégre szabályosan kézenfogva loholtak idáig.
- A-Akkor... Hova menjünk?
- Engem kérdezel? Hisz te hoztál el idáig is.
- Igaz... Nem is tudom... Mondjuk egy cicás kávézóba?
- Ha tudsz egyet, én...
- Akkor nyomás!
A macskás kávézók elég új dolognak számítottak errefelé, ezért sem tudott Tai arról, hogy mindössze két háztömbnyire az otthonától nyílt egy. Yuri megint rángatta maga után, bár most már a karjánál fogva, és mire észbe kapott, egy hangulatos, légkondicionált, zenés aláfestéssel, és cicafüles pincérnőkkel is kiegészített kávézóban találta magát, ölében egy akkora, hosszú szőrű, kényelmesen elnyújtózott macskával, hogy szabályosan eltakarta a lábait.
- Naa... Azt én akartam!
Yuri persze nem fogadta túl lelkesen, hogy elhappolták előle a lebpihepuhább cicát, bár az is igaz, hogy a Tai saccolása szerint volt majdnem 20 kiló is. Ennek ellenére a méretes cicus szelíden dorombolt, és míg ő finoman végigvezette az ujjait a tengerny cirmos mintázatű szőrön, ami szinte a földet súrolta, mikor méltóságteljesen végigsétált a fél kávéházon, csak hogy fogadja őket. Nem csupán a leghosszabb szőrű, de egyben talán a legnagyobb is volt mind közül. A kis fekete, ami a lánynak jutott, jóval kisebb volt, élénkebb, bár amint letelepedett a vendég ölében, azonnal összekuporodott, és hagyta magát finoman kényeztetni. A szőre kékesen csillogott, a nyakába pedig rózsaszín szalagot kötöttek masnira, díszként pedig egy kis csengettyűt függesztettek rá, ezzel talán utalva, hogy lány.
- Hát, végülis ez sem olyan rossz.
- És hidd el, te jártál jobban. Ez a nagyfiú itt egy mázsát nyom...
Tai megszenvedte a kellemes vendéglátást, és enyhén szólva is elgémberedett combokkal kelt fel, mikot fizettek aztán. Fizetéskor a kedves pincérlánynak, akire Tai meg mert volna esküdni, hogy aligha idősebb náluk, átnyújtotta a kártyáját, aki nézett egy nem is kicsit a név láttán, ami rajta szerepelt, majd hamar kézhez is adta a számlát, és szinte fellélegzett, mikor a vendégek távoztak.
- Mi baja lehetett szegénynek?
- Mire gondolsz?
- Nem tudom, de valamiért idegesnek tűnt.
- Hát... Fogalmam sincs... Talán valakivel összeveszett hátul, vagy tudom is én...
Yuri persze sejtette, hogy ennél azért sokkal több is van a dolog mögött, de inkább nem firtatta tovább, érezve, hogy úgy sem tudná kiszedni az igazat a fiúból. Innen egy kisebb séta volt a következő hely, ahova Yuri nagyon el akart menni, és Tai kicsit ideges is volt tőle, ugyanis egy butikban kötöttek ki. Itt aztán a lány, mint a tornádó, végigsöpört a legkülönfélébb ruházati cikkek között, és elbarikádozta magát a próbafülkében. Tai beletörödve huppant le egy székre, és már azt fontolgatta, hogyan tudna megszökni inkább, mert valahogy nem tudta volna elképzelni, hogy egyszer majd egy lány, ráadásul épp Yuri fogja elrángatni magával egy ilyen helyre. Yuri... Volt valami különös a viselkedésében aznap, mert bár szokás szerint vidám volt, és mindenre vevőnek látszott, az amúgy nagyon jó megfigyelő fiú mégis inkább mintha épp a nővére melankolikus tekintetébe pillantott volna, mikor néha összenéztek, ő pedig hirtelen zavartan elfordult volna.
- Tádám!
Egy szép kék ruhácskában ugrott azonban elő  nem is olyan soká, a hozzá illő kiegészítőkkel is felszerelkezve. Körbefogott párszor, hogy jobban lássa, és Tai ekkor látott meg valamit, ami végleg eloszlatta a kétségeit, de szólni nem szólt. Yuri még illegette magát egy kicsit, majd újra eltűnt a függöny mögött, nem is várva, hogy talán véleményt mond, holott igazán tetszett is neki az összeállítás. Ez még párszor megismétlődött így, mintha Yuri divatbemutatót tartana, közben két másik fiatal férfi, valamivel idősebbek, kicsit irigykedve méregette szegény Tait, aki jól tudta, mit gondolhatnak, de hiába is próbálta volna kimagyarázni magát. Végre megunta aztán a lány a mókát, vett két teljes összeállítást, majd láthatóan elégedetten távoztak. Még ezek után betértek Karaokézni, egy kis családi étteremben, ahol persze megint úgy bántak velük, mintha olyan kapcsolat lenne közöttük, megebédeltek, majd egy kör a közeli moziban, egy meglepő darabra, egy Kaiju filmre, amin Yuri láthatóan nagyon jól szórakozott, majd megint az utcán találták magukat, lassan sétálva vissza a kis apartmanház felé, ahol Tai lakott, épp csak másik irányból, mint amerre elindultak. Yuri kellemesen szórakozott egész nap, és most elégedett cicamosollyal sétált a nála alig magasabb fiú mellett. Aztán egyszercsak megállt, és valamit nagyon bámult, amire Tai hamar rá is jött, mikor visszatért hozzá. Két kislány játszott az ottani játszótéren, és láthatóan istenien szórakoztak. Testvérek voltak, ez a vonásaikon is látszott, az anyukájuk pedig nem is olyan messziről figyelte őket.
- Magasabbra! Még!
Az egyik kis szöszke lányka ült a hintában, a másik, valamicskével idősebb, befont, barna hajú pedig lökte. Ha másért nem, hát ezért iszonyú aranyos látványt jelentettek, és Tai is megmosolyogta őket, csak épp Yuri szemeiből csordult ki a könny.
- Yuri?
- Huh...
Persze, mikor a fiú finoman a vállára tette a kezét, igyekezett minél előbb letörölni a keserű könnyeket, és újra mosolyt erőltetni magára.
- Valami baj van?
- Áh... Semmi.. 
- Nekem nem úgy tűnik. Mi a baj?
- Én...
Ekkor kiáltott a két kislánynak az anyukájuk, és egy percen belül már ott sem voltak. Tai ekkor szólalt meg.
- Mi lenne, ha leülnénk, és elmesélnéd, mi volt ez a mai nap, meg most az előbb is... Yuzu?
A lány elképedve nézett rá, de nem tiltakozott, csak odasétáltak a hintákhoz, és miután helyet foglaltak, egy kis ideig ringatóztak, mielőtt a lány megszólalt.
- Hogy jöttél rá?
- Az anyajegy a nyakadon hátul. Az igazi Yurinek nincs ilyenje.
- Aha...
Yuzu megtapogatta a nyakán a kis fekete foltot, majd keserűen mosolyogva folytatta.
- Gondolom most furának tartasz, csak mert el akartam hitetni veled, hogy a húgom vagyok.
- Nem is annyira furának, mint inkább szomorúnak látlak, ha megengeded. Már a szemeden láttam, hogy nem ő vagy, az anyajegy csak megerősítés volt.
Yuzu persze fújt egy nagyot erre, ezzel is elfojtva a saját szerencsétlensége felett érzett frusztrációját.
- Szóval már a butikban lebuktam? Akkor miért nem szóltál előbb?
- Igazából...
Tai kicsit idegesen matatott a lábával a földön, de tudta már, hogy Yuzunek nem érdemes füllentenie, így kimondta az igazat.
- Csak jól esett, hogy ilyen kellemes társaságban tölthettem ezt a mai napot. Mármint, ha nem jössz, egész nap otthon unatkoztam volna.
- Oh... Nem szoktál eljárni otthonról?
- Nem igazán... Ja, és az a sok irigykedő tekintet is jól esett, mikor férfiak sora látott egy ilyen szép lánnyal, mint te.
Yuzu erre az utolsó megjegyzésre olyan szinten fülig vörösödött, hogy el kellett takarnia az arcát.
- É-És tényleg... Jól szórakoztál?
- Aha. Mar alig várom, hogy motoros leckékre is együtt járjunk. A suliban egész más vagy, mint ma voltál... Bár, ha belegondolok, most a húgodat játszottad el.
- Igazából... Valójában is ilyen vagyok... Vagyis, nagyjából.
- Oh... Azt azért elmondod, miért kellett ehhez mégis Yurinak öltöznöd?
Yuzu egy kis ideig hallgatott, mielőtt nagyon nehezen megszólalt volna. Eddig csak a szavakat kereste talán, de nem volt jobb ötlete, mint hogy konkrét igazsásokkal bombázzon be.
- Hallottál már a Yanagisawa Corporationről?
- Akik élen járnak a robotikában és a mesterséges intelligenciák fejlesztésében?
- Igen, róluk. Tudod, ki a cég névadó tulajdonosa?
- Yanagisawa Kouichi, amennyire tudom.
- Nos, ezt is jól tudod. 
Yuzu megint tartott egy rövid hatásszünetet, majd lassan, szinte mintha a föld alól beszélne, folytatta:
- Kouichinek valaha boldog házasélete volt. Élte a kis világát fejlesztő informatikusként egy nagyobb cégnél. Volt egy szép felesége, és született két kicsi gyermeke, két kislány, akik megszólalásig hasonlítottak egymásra, hisz egypetéjű ikrek voltak.
- Yuzu...
- Aztán az élete nagy áttörését elérve kilépett a nagy cégtől, és több társával, valamint gazdag mecénásokkal összefogva, saját céget alapított. Minden szép volt és jó, amíg aztán Kaguya, a felesége meg nem elégelte, hogy a férje egy percet sem képes rászánni.
- És ez...
- A két kislányt, Yuzukit és Yurikát szétválasztották, és úgy nevelték őket, hogy úgy tűnjön nekik, a másik csak álmaikban létezett, hogy ezzel is megkíméljék őket és magukat is a fájdalmas kérdésektől. Anya és lányai kénytelenek voltak megszabadulni a szeretettől, a kapocstól, ami összekötötte őket.
- Ez rémes. De mi...
- Azonban Yuzuki és Yurika, egy váratlan eseménynek köszönhetően újra összetalálkoztak. Mikor felkerültek középiskolába, egy osztályba is kerültek, és mikor egymás szemébe néztek, mikor megérintették egymást, minden emlék, amit próbáltal kinevelni belőlük, visszatért.
Tai döbbenten, és bevallottan egyre nagyobb részvéttel hallgatta Yuzu meséjét, és valahol kezdte azt érezni, hogy ez még közel sem a történet vége.
- Ezek után minden szabadidejüket együtt töltötték, együtt próbálták újraélni azokat az éveket, amiket a balga szüleik elvettek tőlük. De...
Yuzu most lehorgasztotta a fejét, és hallani lehetett a hüppögéséről, hogy elérte a korlátait, és végképp eltört a mécses.
- Yuzu...
- Nem... Nem Yuzu... Yurika...
- Mi?
- Az ikrek úgy döntöttek, helyet cserélnek egy kis időre, hogy megismerjék a másik életét, és meglássák, milyenek lettek azóta a szüleik... Aztán a napon, mikor visszacserélték volna...
Tai majdnem sejtette, mi lenne a mese vége, így akármilyen indíttatásból finoman átkarolta a most irányíthatatlanul zokogó lányt, és finoman magához ölelte. Emez nem is tiltakozott, csak ömlöttek a könnyei még hosszú percekig, mielőtt nagy nehezen összeszedte magát, és még ennyit tudott mondani.
- Ha érdekel, mi történt utána... Nézz utána a Y.U.R.I. Projektnek!
Ezzel felkelt, és minden további nélkül távozott. Tai egyszerűen nem tudta hova tenni ezt a beszélgetést. Okos fiú volt, azt felfogta, mit mondott a lány erősen felindult idegállapotában, de valahogy nem tudott elérni az agyáig, hogy akkor most mi is van Yurivel... Vagy Yuzuvel... Vagy akkor most ki kicsoda?

Aznap este nem tudta nem megállni, hogy meg ne nézze, miről is beszélt furcsa társnője, és a keresés szinte azonnal eredményt dobott:
- Yanagisawa Ultimate Robotics Integration System... Röviden "Y.U.R.I.". Visszakaphatja elvesztett szeretteit, akik mindig önnel maradnak. Csak egy fényképre lesz szüksége, és egyéni igényei szerint személyre is szabjuk...
Most aztán nagyra nyíltak a szemei, az illisztráló képen ugyanis egy ismerős, mosolygós, örökké nyugodt, pajkos tekintetű lány nézett vissza a képernyőről. Tai azonnal előkapta a mobilját, és egy villámgyors üzenetet küldött Yuzunek.

A Yanagisawa rezidencia egyik mívesen díszített szobájában megrezdült egy most is szomorkodó lány mobilja, és mikor elolvasta az üzenetet, némileg hezitált, hogy válaszoljon-e, de tisztáznia kellett egy kérdést, ami a következő üzenetben szerepelt:

"Szia! Budtól tudom a címed, mielőtt megijednél.

Ez a Y.U.R.I. projekt, ez komoly? Ugye Yuri nem halt meg?"

A válasz egyszerű és tömör volt:

"Még él"

Hamarosan jött a visszája is:

"De, akkor mi ez az egész?"

"Nem tudnám így értelmesen elmagyarázni"

"Jó, de... Felkeltetted a kíváncsiságom."

"Akkor altasd vissza!"

"Marha vicces vagy."

"Komolyan mondtam. Nem azért, de ahhoz el kellene jönnöd ide, hogy mutassak valamit, ami után megérted végre."

Yuzu próbálta minden erejével lerázni Tait, és megnyugtatni magát abban a hitben, hogy úgyis feladja majd előbb-utóbb. Végül megunta, és mielőtt ledobta volna a mobilját az ágyra, megírta a címét az utolsó üzenetbe, mintegy kihívva Tait, ha már ilyen kíváncsi. Nem számított azonban arra, hogy ezt egy bizonyos valaki komolyan is veszi.

Másnap reggel, Yuzu épp végzett a fürdőben, mikor megcsörrent a ház belső telefonja, ami csak az egyik szobától a másikig történő gyors üzenetváltásra volt jó. A vonal másik
végén egy lágy női hang szólalt meg, mikor felvette:
- Yuzu-sama, Taichi-sama érkezett hozzád, és bebocsátást kér.
Yuzu szemei egyből kipattantak, annak ellenére is, hogy eddig majd visszazuhant az ágyba, annyira álmos volt. Gyorsan magára kapott egy köpenyt, és rohant is a hallba. A Yanagisawa ház ugyan nem volt egy palota, mégis két nagyobb szárnyra oszlott, középen pedig egy impozáns aula választotta el. Mikor kilépett a keleti szárny ajtaján, már látta is a meglepően elegánsan öltözött Tait, leszaladt a vöröses színű márványlépcsőkön, és intett a szobalánynak öltözött Yurinak, ha egyáltalán ő volt, hogy elmehet.
- Te teljesen meg vagy huzatva? Mit keresel itt?
- Nem is tudom, ki írta meg a címét, hogy jöjjek el, ha annyira érdekel minden.
- Na jó, de...
Yuzu nem ideges, és nem is dühös volt, egyszerűen csak nem volt szokva ahhoz, hogy iskolástársait vendégül lássa az otthonában, ami meg is látszott rajta elég rendesen. Az arca kipirulva, ami talán a köpenye alatti hiányos ruházatának is betusható volt, az ajkait harapdálta, azon töprengve, hogyan tudná mégis távozásra bírni ostoba módon ide csábított vendégét, aki talán máris túl sokat tudott, az ujjai meg szinte majd eltörtek, úgy ropogtatta őket a háta mögött.
- Hát... Gyere be akkor... De várnod kell egy kicsit.
- Persze...
Tait bevezették a szalonba, ahol egy akkora kanapéra ülhetett le, mint a kis lakás, amiben lakott, egy kedves szobalány elé tálalta a teát, gyakorlatilag a földig hajlongott előtte, ő pedig igyekezett a lehető legkedvesebben válaszolni mindenre. Mikor megint magára maradt, volt egy kis ideje alaposabban körülnézni. A Yanagisawa rezidencia az újgazdagokhoz méltatlanul szolidan volt berendezve, és díszítve is. Nem volt csicsás díszkert, nem voltak arannyal hímzett bútorok, flancos tapéta, és a falon a festmények is csak olcsó replikák voltak. A teáscsészéje is csak egyszerű porcelán volt, a kanapé, amin ült, pedig szintén egyszerű, fehér bőrrel borított. Hófehér burkolólapok takarták a padlót, amiknek egy sor fekete adott az ülőgarnitúra körül némi változatosságot. A függönyök, és egyéb drapériák is igényesek, mégis egyszerűek voltak. Mindez inkább egy igényesen gondolkodó, és eszerint tervező nő elméjét dicsérték. 
- Csak nem Yuzu találta ezt ki így...
Tai így gondolkodott hangosan, ahogy körülvezette mindenen a tekintetét, de válaszra nem számított, pláne nem a háta mögül, és különösen nem annyira közelről, mint ahonnan megkapta.
- Édesanyánk volt a belsőépítészünk.
Tai összerezzent a meglepetéstől, Yuzu ugyanis ott ült, a kanapé háttámláján, neki háttal. Annyira halk, macskaszerű léptei voltak, hogy észre sem vette, hogy visszatért.
- Na gyere!
Intett, majd elindult előre. Menet közben, Tai még az utat sem igazán figyelte, csak ment az előtte könnyed léptekkel libbenő lány után. Yuzu tagadhatatlanul szép lány volt. Tengernyi, derékig aláomló hajkoronája most ide-oda lengedezett menet közben, sportos, karcsú alkat volt, a bőre kellemesen barnás tónusú, a szemei macskáéhoz hasonlítóak, mikor mosolygott, pajkos csillogás játszadozott bennük, a kezei egész kicsik, mégis hatalmas pofonokat tudott osztogatni velük, most pedig, ahogy sétált Tai előtt, a fiú tekintete akaratlanul is lefelé vandorolt, a finoman ide-oda ringó csípője felé, és lehetősége nyílt megtekinteni azt az oldalát is, amit nem túl gyakran lathatott. Feszes farmert viselt ugyanis, ami szépen kiemelte a kerek hátsóját, ami persze igazi férfi reakciót váltott ki Taiból, de nem adott neki inkább hangot.
- Nos, itt volnánk.
Egy hatalmas üvegablak előtt álltak meg, aminek a rúloldalán egy hófehérreeszelt szobát láthatott, aki betekintett. Odabent egy ágyon egy, Yuzure megszólalásig hasonlító lány feküdt, és látszólag békésen aludt. Az orrában légzést segítendő egy műanyag cső végei, a kezei mellette az ágyon, tengernyi haja pedig vastag, puha takaró módjára omlott az ágyra körülötte.
- Ez...
- Látni akartad, hát íme. Ő Yanagisawa Yuzuri, a nővérem.
- De nem te...
- Ha még emlékszel, meséltem, hogy cseréltünk, és egy kis ideig egymás életét éltük. 
- Aha...
- Mikor ez történt vele, épp úton volt, hogy találkozzunk, és visszacseréljük. Végül nem érkezett meg, én meg hazamentem anyánkhoz, aki azzal fogadott, hogy rettenetes dolog történt.
- Oh, eszerint...
- Óvatlan volt, lelépett egy teherautó elé, és bár túlélte a balesetet, azóta is kómában fekszik.
Tai teljesen át tudta érezni azt a fájdalmat, ami most világosan kiült szegény lány arcára, miközben erről beszélt, de mégsem volt vége.
- Apám ide hozatta, a legjobb orvosokat, és személyzetet fogadta meg mellé, és bánatában a munkába temetkezett. Egy év sem kellett, és megszületett a Y.U.R.I. projekt, aminek az első modellje az volt, akit láthatsz is, amennyiben velem tart a suliba.
- De ha rólad ,avagy a nővéredről lett megmintázva...
- A mostani a 4.1-es verzió, és folyamatosan fejlesztés alatt áll. Ő a prototípus, egyben az állandó kísérőm, és szobalányom.
- És az iskolában?
- Négy programozott funkciója van.
Yuzu, vagyis Yuri előhúzott egy kis távirányítót az Tai számára eddig láthatatlan övtáskájából.
- Szobalány, Őrzővédő, Iskolai, és Semleges.
- Az első kettőt értem, na de a másik?
- Az iskolait te is tudod, milyen. Lényegében engem helyettesít. Yuzu volt mindig a komolyabb, az érettebb kettőnk közül. Apám azt akarta, hogy ő legyen majd az örököse, és ezt nem egyszer a szemembe is mondta.
- Eszerint azért maradtál meg Yuzunek, és azért nem mondtad el az igazat, hogy apád is elégedett legyen?
- Pontosan. Nem volt könnyű beletanulni a szerepbe, és Yuzu sokkalta okosabb is, mint én, így nekem küzdenem kell, hogy olyan jó legyek, amilyennek elvárnák, hogy legyek.
- Teljesítési kényszer. Ez azért durva.
- Sajnos ez van. Már megszoktam, és a Yuri androidom szándékosan arra lett programozva, hogy butább legyen nálam.
- Aha...
Yuzu valahogy mintha sokkal felszabadultabban beszélt volna, most hogy Tai is tisztában volt a helyzetével, és láthatóan meg is értette. Eddig nagyon komoly, sőt, letargikus volt, de most, hogy ezt mind elmondhatta valakinek, valósággal kivirult az arca, és még mosolygott is.
- Remélem... Érted, hogy miért nem szeretek erről mások előtt beszélni.
- Persze. Az iskolavezetés tud az androidról?
- Persze, másként nem is lehetne így elrejteni a többi diák között.
- Na és... Akkor most hogy szólítsalak? Mármint, azt értem, hogy te vagy Yuri, de... 
- A többiek előtt mindenképpen maradjunk a Yuzunél, jó? Ha csak mi vagyunk ott, ahogy neked tetszik.
- Oké. De hogyhogy tegnap... Szóval... Önmagadként jöttél el?
- Ez amolyan szokásom. Néha fogom, és itt hagyom Yurit, hogy helyettesítsen, és elmegyek szórakozni kicsit.
- Erre kell a Yuzu funkció?
- Aha. Ugye nem baj, hogy elrángattalak magammal?
- Dehogy... Úgyis csak unatkoztam volna otthon. De az azért érdekelne, hogy mi vezetett épp hozzám.
Yuri, mert nyugodtan szólíthatjuk így a rend kedvéért, szelíden mosolyogva sütötte le a szemét, és csak halkan vallotta be az őszintét:
- Csak... Szóval... Úgy volt, hogy egy barátnőmmel találkozom, de lemondta, és épp arra jártam, ahol az apartmannház is áll, és...
- Kairivel találkoztál volna?
- Nem, még általánosból, egy kedves régi barátnőmmel. Ő nem tudja, hogy van egy ikertestvérem.
- Értem...
Tai azt is pontosan tudta, kitől tudta meg, hol lakik, így erre nem is kellett rákérdeznie. Yuri még ki is kísérte a kapuig, és mielőtg kilépett volna rajta, még utánaszólt:
- Akkor, holnap találkozunk?
- Oh... Persze, hogyne. A suli előtt?
- Miért ne inkább annál a játszótérnél?
- Nem lenne az egy fölösleges kitérő?
- Dehogy. Amúgy is mindig bőven időben beérünk.
- Ez igaz... Akkor ott találkozunk.
- Szia!
Yuri még kedvesen mosolyogva integetett is, majd befordult a kapun, és szinte ugyanabban a pillanatban néztek fel az égre, egy nagy sóhaj kíséretében.

Bewitched 3.

"Randi" öt szólamban Hétfőn elég átlagos nap volt, és Takato életében igazából az egyedüli színes foltot az jeletette, hogy az ...