Szelíd Hullámok boldogsága 2.

II.

A filmes szakkör és az elnöke

Bent a ház maga épp olyan takaros volt, mint kívül. Szorgos kezek munkája szépen rendben tartott mindent, és az egész lakórészt a vacsora isteni illata járta be. Ushio az anyukájának segédkezett, én pedig egyedül maradtam a nappaliban a családfővel, Okazaki Tomoyával. Meg kell valljam, nem volt egyszerű a helyzetem, ez a jól megtermett, a negyedik, x-et taposó férfi épp olyan éles szemmel vizslatott engem, mint az apósa azon a délutánon.

- É-Én..

- Ne is mondj semmit! Hallottam híreteket.

- M-Mégis mit hallott rólam?

- Épp eleget! Andalgunk a cseresznyefák alatt a dombra vezető úton, mi?

- Már nem azért, de az nem tilos, vagy igen?

Felvonta a szemöldökét, de látva, hogy kezd elpárologni a bátortalanságom, kicsivel barátságosabban folytatta.

- Találkoztál az apósommal, igaz?

- Na igen... Elég... Félelmetes jelenség...

- Ne is bánkódj miatta! Kenyérre lehet kenni, ha arról van szó.

- Nekem nem úgy tűnt..

- De csak mert az unokájáról van szó. Még a saját lányánál is jobban félti.

Ha belegondolok, ebben volt logika, elvégre a leányára, értsd Ushio édesanyjára, már a férje volt hivatott gondot viselni. Maga Nagisa-san, a maga karcsú, még szinte kamaszokat is megszégyenítő alkatával, ránctalan, üde, fiatalos arcával, hosszú, barna hajával, ami alig maradt el a lányáétól, csak feltűzve hordta, és melegséget, szeretetet sugárzó tekintetével világosan látható módon rokona volt a hasonló külsővel megáldott gimnazista lánynak. Tomoya-san ellenben egy igen keménykötésű, határozott megjelenésű, markáns, férfias jelenség volt, akin látszott, hogy nem ülőmunkával keresi meg a kenyerét.

- Megjöttem!

Az ajtó szabályosan kivágódott, egy pár cipő kis híján berepült a nappaliba, és egy villám sebességével egy kisebb alak suhant hátra a hálószobák irányába.

- Toshi, mit mondtam neked erről?

Apja kissé kemény hangvételű megjegyzésére egy borzas fejű kiskamasz kobakja bukkant elő a sarkon.

- Muszáj?

- Ne kelljen folyton nekem és anyádnak pakolni utánad!

Azt elmondhatom, hogy a család tagjai egyértelműen hasonlítottak egymásra, és ez a kisebbik gyermek esetében sem volt másként. Toshi, ahogy az apja nevezte, egy nagyjából 12 éves fiúcska volt, aki viszont már most simán leette volna a kását a nővére fejéről is, és le sem tagadhatta, hogy Tomoya-sannal áll rokonságban.

- Jó-jó.

És visszabaktatott, hogy elpakolja maga után a dolgait, amiket nyilván alaposan széthagyott, na de melyik kora béli fiú nem dob el minden mást, mikor végre megérzi az otthon melegét?

- Megállj, te! Mutatkozz be a vendégünknek, ha már itt vagy!

Toshi megállt, felém fordult, egy darabig méregetett engem is, és a mellettem álló járművemet is, majd meghajolva folytatta.

- Okazaki Toshiro, örvendek!

- Szintúgy. Én Isashima Yousuke lennék.

És még kezet is szorítottunk erre, ő pedig huncut mosollyal ült le körünkben.

- Szóval, te olyan... Kripli vagy?

- Toshi!.

- Ne, nem érdekes, Tomoya-san! Valahol reális ez a jelző.

- Jó, de akkor sem kellene így mondja.

- Mondom, nem érdekes. Megkaptam ezt már épp elég embertől, akik nagyon is bántó célzattal mondták.

Megpróbáltam magamba fojtani azt az undort, amit akkor éreztem, amikor valaki így nevezett, mert éreztem, hogy ez a fiú csak jobb híján mondta ezt. Nem is igazán volt okom haragudni rá, hisz alig ismertük egymást.

- Fiúk, asztalhoz!

A hívó szóra mindkét beszélgetőtársam azonnal pattant, és segíteni akartak nekem, de visszautasítottam.

- Nem vagyok teljesen magatehetetlen. Valahogy le is másztam belőle, nem igaz?

Hogy értsétek, a lábaim nem voltak teljesen használhatatlanok, csak épp nem tudtam irányítani őket. Ha fel tudtam húzni magam álló helyzetbe, akkor meg tudtam maradni úgy is egy darabig, csak épp járni nem tudtam. Így hát felkapaszkodtam a székembe, de a bejárati ajtó felé indultam el.

- Te meg hová mész?

- Haza... Nem akarok zavarni.

- Ugyan, menj már! Neked is terítve van, nem igaz, lányok?

- De bizony!

Ushio egy kéztörlőbe törölgette a kezét, és már hárman tessékeltek befelé az egyben étkezőként is szolgáló konyhába. A ház maga tágasabb volt, mint azt kívülről sejteni lehetett.

- Itadakimasu!

Megvallom, zavartan ültem csupán a szépen megterített asztalnál, mert nem volt pofám belekezdeni az amúgy mesésen illatozó ételbe, amit elém tálaltak.

- Na, mire vársz még? Egyél csak!

- Én nem...

- Ushio volt ma a fűszerek nagymestere, úgyhogy minden ízletes rész az ő keze munkáját dícséri.

Nagisa-san kicsit már túlzásnak ható dicsérete kis pírt csalt a szóban forgó lány arcára, de egy szóval sem tiltakozott. Persze azt tudtam, hogy a munka oroszlánrésze ettől az anyukájára maradt, de mint tanuló szakács nyilván ezt is meg kellett tanulja, mielőtt idővel egyedül nekiállna egy teljes menüt összeállítani.

- Akkor... Ha nem bánják...

És kicsit szégyenkezve ugyan, elvégre eszemben sem volt meghívatni magam, hozzákezdtem, de hamar azon kaptam magam, hogy már másodszor kérek repetát, és Toshi, aki épp mellettem ült csak mosolyogva csóválta a fejét, és halkan megjegyezte:

- Ahhoz képest, hogy nem is akartál belekóstolni...

Persze azonnal nagyot nyeltem, majdnem meg is fulladtam, és szégyellősen lesütöttem a szemem.

- Sajnálom... Azt hiszem, a házi ízek teszik... Rég nem volt már lehetőségem...

- Semmi baj, senki sem sajnálja. Toshi-kun pedig nem kötekedik igaz fiam?

Toshi persze sűrűn bólogatott az anyukája nyomatékos kérdő parancsára.

Majdnem nyolc óra volt, mikor végre megint az Okazaki ház ajtaján kívül találtam magam, és próbáltam volna minél rövidebb úton elhúzni a csíkot.

- Várj, elkísérlek!

Ushio persze már vette a kardigánját, és jött utánam, így nem úsztam meg a társaságot.

- Igazán nem fontos velem jönnöd. Hazatalálok egyedül is.

- Tudom, hisz nem laktok messze innen. A nagybátyádnál laksz, igaz?

- Igen.

Éreztem, hogy szíve szerint rákérdezne, így gondoltam, elébe megyek.

- 8 éves voltam, és egy autóbalesetben történt.

- De én nem...

- Tudom, hogy előbb, vagy utóbb rákérdeznél, így inkább jobb, ha most megtudod.

- Oh...

Innentől kezdve meg sem szólaltunk, amíg el nem értünk végre az otthonom bejáratáig.

- Nos, most én hagylak itt téged.

- Rendben... Akkor holnap találkozunk?

- Persze, miért ne!

Még visszafordultam az ajtóban, hogy végre mosolyogni próbáljak, és elköszönjek.

- Jó éjt! Vigyázz magadra hazafelé!

- Jó éjt!

Épp olyan gyermetegen integetett, mint délután is, én pedig lassan behajtottam az ajtót magam mögött.

Bevallom őszintén, azon az éjszakán nem tudtam egy könnyen elaludni. Folyton az motoszkált a fejemben, hogy milyen idilli volt a család, aminek az estéjébe sikerült belecsöppennem. Felmerült bennem az, hogy milyen lenne, ha az én családom is épp olyan teljes lenne, mint az övéké, ha ugyanígy együtt tölthetnénk az estéinket... Ha lenne egy kistestvérem... Mondjuk egy húgom... Bár egy fiúnak jobban örülnék. De akkor nem ebben a városban élnék, és talán Kotori sem lenne velem, nemhogy Takeshi... Nem ismertem volna meg Ushiot... Belegondolva, nem is lennék olyan, mint most vagyok. Talán egy Ushiohoz hasonló lány nem is szólna hozzám soha, vagy még rosszabb, lehet, hogy én viselkednék úgy, hogy az taszítaná. Ki tudja...

Másnap reggel persze elég álomkórosan ugyan, de sikerült felkelnem időben, és ahogy haladtam el az előtt a ház előtt, még láttam Toshit elrohanni iskolába. Persze Ushio sem váratott sokáig magára, hamarosan őzike léptekkek mellettem termett.

- Jó reggelt!

- Szia! Jól aludtál?

- Fogjuk rá...

- Hogyhogy? Csak nem okozott gondokat a tegnapi vacsora?

- Áhh...

Kicsit szégyellősen sütöttem le a szememet, mielőtt befejeztem.

- Már évek óta nem ettem ilyen jót...

Nem láthattam, de talán jót mosolygott az őszinteségemen.

- Yousuke!

Kotori és Takashi integetett felém a sarkon, ahol az út elkezdődött a domboldalon. Kotori, mikoe meglátta Ushiot, oldalba bökte Takashit, aki azonnal kapcsolt is, és sunyin vigyorogva húzogatta a szemöldökét felém, mikor odaértünk hozzájuk.

- Srácok, bemutatnám a hölgyet, akiről meséltem.

- Okazaki Ushio vagyok, de szerintem Kotori-sannak nem is kell bemutatkozzak.

- Err... Ja... Szia... Okazaki...

És itt derült ki a turpisság, ugyanis Kotori nyilván tudta nagyon jól, kiről beszélek, csak épp nem volt hajlandó az orromra kötni. Persze Takeshi nem kis irigységgel a hangjában suttogott a fülembe, mikor elindultunk felfelé.

- Te, álomszép ez a csaj!

- És te még azt mondtad, hogy csak álmodoztam...

Takashi nyilván okkal vetett rám ezek után féltékeny pi)antásokat, és ez még az után is folytatódott miután szétváltunk. Egész nap nem is igen beszélt velem, még akkor sem, mikor leültünk ebédelni. Kotori is csak hallgatott mélyeket, mintha tudná, hogy vaj van a füle mögött, de ami meglepőbb volt, Ushio is csatlakozott az asztaltársaságunkhoz, méghozz mellém letelepedve.

- Itadakimasu!

Ennyi hangzott el, majd egy rövid ideig csend, mielőtt új barátunk megszólalt volna.

- Egyébként elfelejtettem mondani, ma klubgyűlés van, így nem fogok tudni csatlakozni.

- Semmi baj! Elvégre mindig csak így hárman megyünk, nem igaz?

- Igazság szerint...

Kotori és Takeshi is kicsit bökdöste a másikat, hogy szólaljon már meg, de végül az előbbire hárult a hálátlan feladat.

- Szóval, mi sem érünk rá.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy nekem könyvtárszolgálat van a múltkori balhém miatt, Takeshinek pedig edzés van.

Kotori említette, hogy a múltkorában, ha nem is feltétlenül rossz szándékkal, de betört egy ablakot, és rákentek egy másik rongálást is, ami egy hozzá hasonló lógós diák esetében nem volt nehéz. Takeshi meg amúgy birkózott, így neki folyton várható volt, hogy edzésekre kell járjon, pláne, ha versenyre készülnek.

- Akkor asszem, maradt a magányos út hazafelé.

- Nem feltétlenül. Gondolom, neked nincs semmilyen klubtagságod, így gondoltam, elhívlak a körünkbe, hátha kedvet kapsz.

- Hát, erősen függ attól, milyen klub, és hogy hol székel.

- Na igen, de ezzel is számoltam.

Megtapogatta a járgányomat mielőtt folytatta.

- A régi épületben van lift, így még te is el tudsz jönni a Filmes szakkörbe.

- Hogy a filmes...

Kotori és Takeshi ekkorra már magunkra hagytak minket, így időm sem volt megkérdezni tőlük, mit szólnak, mert mégis csak barátok voltunk, vagy mi a szösz.

- Végül is, egy esélyt adhatok a dolognak..

- Remek, akkor fél háromkor a régi épület harmadik emeletén, 312-es terem!

És Ushio is ott hagyott, így egyedül kellett visszajussak az osztályba. Délután aztán hamar megint egyedül maradtam, mert a két barátom valamiért nagyon fura volt egész nap, és ezzel még meg is tetézték.

- Na lesz még egy kis beszédem velük...

Így a régi épület felé vettem az irányt, ami már csak nevében volt régi, és csak a helye volt az, ami erre a névre méltóvá tette. Annak idején, mikor a 2006-os nagy felújítások alkalmával egy harmadik tanítási épületet is emeltek az iskolához, a legrégebbi épületet, ami már az iskola megnyitása óta állt, és használatban volt, teljesen lebontották, és egy új, modernebb komplexum épült a helyére. Régen az összes klub és szakkör ebben az épületben tanyázott, de mára, egy kivételével, mindet osztályteremmé alakították. Ez az egy kivétel volt a 312-es terem, harmadik emelet, jobbra az utolsó ajtó. Ahogy azt Ushio is említette, itt lift is volt, így könnyebben fel lehetett jutni, mint az elvileg akadálymentesített épületekben, ahol külön rokkantkocsiknak készült felvonó is volt, de lassú volt és egyedül nem tudtam kezelni. Minden esetre a lift hamar felrepített a harmadikra, és tudtam nagyon jól, mit kell keressek, de ahogy kigördültem az ajtón...

- Aaaaah, vigyázz!!!

Valaki szabályosan belém rohant, és nagyot nyekkent a földön. Ahogy jobban megnéztem, egy apró termetű, szemüveges, két oldalt copfos, barna hajú lány volt, ránézésre velem egy idős, kicsit gondterhelten ráncosodó homlokú.

- Au... Ez még meglátszik majd...

- Minden rendben?

- Huh... ?

Ahogy felemelte rám zöld szemeit, és tekintete találkozott az enyémmel, hirtelen észbe sem kapott, csak szemezett velem egy darabig, miközben én felé nyújtottam a kezem, hogy segíteni próbáljak.

- Hahó! Minden rendben?

Hirtelen észbe kapott, és sűrűn bólogatva kezdte összeszedni az imént szétszórt papírokat. Amennyire tudtam, segítettem neki, és az egyikbe bele is olvastam véletlenül, és meg kell valljam, a szerkezete, és ahogy minden tételesen le volt írva benne, nagyon ismerős volt.

- Ez egy színdarab?

- Nem, hanem fogatókönyv...

Ki is kapta a kezemből a lapot, sebtiben összerendezte a papírlapokat, majd szó nélkül rohant tovább abba az irányba, amerre én is indulni akartam. Hiába is szóltam volna utána, úgysem hallotta volna meg.

- Forgatókönyv, mi? Eszerint ő is a szakkör tagja.

Az sem lepett meg, hogy átesett rajtam, mert épp nem esett orra menet közben, és ahogy behúzta maga mögött az ajtót, hallottam is bentről egy rosszmájú női hangot, ahogy lehordja, amiért késett. Halkan kopogtam és meg sem várva, hogy válaszol-e valaki, azonnal be is nyitottam.

- Elnézést kérek!

Bent hárman ültek Ushiot is beleszámítva, és teljes nőuralom mutatkozott. Az imént már látott lány mellett, aki épp a szemüvegét vizsgálgatta, nem épp elégedett arccal, egy igen úri hölgy kinézetű lány is ült. Az egy dolog, hogy az egyenruhája épp olyan összeállítású volt, mint a miénk, de látni lehetett, hogy sokkal finomabb, drágább anyagú, a kezein látni lehetett, hogy legfeljebb a tollat, vagy még azt sem kell forgassa otthon, egy enyhe sminket viselt, ami egyébként tilos volt az iskolában, és egy díszes kis medalionnal lánc függött a nyakában. Makulátlan szőkésbarna haj, vizsgálódó türkiz szemek, de meglepően barátságos kifejezés. Valahogy igazi úri kislány látszatát keltette a külső megjelenésével, de a külsőségeket leszámítva egész normálisnak tűnt, és ő is volt az első, aki megszólalt.

- Keresel valakit? Mert itt csak a filmes szakkört találod!

- Épp titeket kereslek!

Na, erre már Ushio is felém fordult, mert felismerte a hangom, és barátságos mosollyal intett, hogy kerüljek beljebb.

- Yousuke, végre megjöttél! Így már tudom, kin esett át Akane.

Tehát a szemüveges lányt Akanénak hívják? Na ezzel máris lényeges információkkal gazdagodtam. Ushio felállt, mint jó házigazda, hogy bemutasson a többieknek is.

- Lányok bemutatom Isashima Yousukét, egy újdonsült barátomat, akit ma meghívtam, hogy csatlakozzon hozzánk. A lányok pedig Kashima Akane, és Daimioji Haruka, osztály és évfolyamtársaink.

Eszerint csak a másodévesek érdeklődtek az ilyesmi iránt, ami annyit tett, hogy eséllyel két éven belül ez a szakkör is kihalásra volt ítélve. Kár érte, hogy ezt mondjam, mert akkor ez az eredetileg szertárnak használt kis terem megint elveszítené a hasznát, és porosodhatna a sok lom. A terem közepére négy asztalt toltak össze, amolyan szögletes kerekasztalt létrehozva, az asztalon egy dvd hevert, amin nyilván vágatlan, vagy félkész felvételek voltak az ajtóval szemközti ablakra ráhúzták a sötétítőket, az ablak melletti sarokban egy kameraállvány árválkodott, a másik oldalán pedig lámpák, méghozzá elég komolyak, amiket fotózáshoz és filmezéshez is használtak.

- Elég komoly felszerelésetek van, ezt meg kell adni.

- Igen, és ezen kívül még van két másik kameránk és egy saját kellék és díszletkészítőnk is.

- Az elég komoly lehet... És melyikőtök az?

- Nos, ő épp nem ér rá, mert dolga akadt a barkács egyletben.

Egyszerre két ilyen csapatnak is tagja lenni, amik teljesen igénybe veszik a képességeidet, nem lehet egyszerű. Teszem hozzá, volt egy sejtésem, hogy kinek köszönhették a drága felszerelést, hisz a Daimioji név ismerősen csengett.

- Daimoji-san, jól sejtem, hogy te annak a Daimioji családnak vagy a tagja?

- Ha a város fejlesztését szorgalmazó és elősegítő családra gondolsz, akkor igen. De itt csak egy egyszerű diák vagyok, ezt ne veszítsd szem elől!

- I-igen, és mind a keresztnevünkön szólítjuk egymást.

Akane megjegyzésére a társnői szorgosan bólogattak, amire én magam is csak követni tudtam őket.

- Jól van, akkor még egyszer sziasztok!

A gyűlés legfontosabb része az Akane által hozott forgatókönyv átnézése volt, amiből mindenkinek, a negyedik tag híján nekem is, jutott egy példány, és ahogy elnéztem, egy egész átlagos, de aranyos kis romantikus történet kerekedett ki belőle a végére, és a három lány elégedetten csacsogott, vagyis nem volt kifogás ellene. Én magam nem voltam soha egy romantika párti, de el tudtam képzelni, milyen lenne ez filmre vive. Miután végeztünk, Ushioval megint együtt sétálgattunk haza, vagyis ő sétált, én meg gurultam, és beszélgettünk is.

- Na, mit szóltál?

- Hangulatos kis társaság, ennyi biztos, sok jó ötlettel és egy alapos háttérrel.

- Ha Harukára gondolsz, akkor egyet értek. Szeretek együtt dolgozni velük. Már a harmadik filmünket fogjuk forgatni.

- Akkor elég termékenyek vagytok. És az a dvd?

- Azt neked hoztam, hogy megnézhesd az eddigieket.

És át is nyújtotta a kis tokot, én pedig a táskám aljára süllyesztettem.

- Tulajdonképpen kinek mi a dolga a csapatban?

- Általában kis költségvetéssel, és könnyen elérhető helyeken dolgozunk a szabadidőnkben, ezért 20-30 percesnél egyik film sem hosszabb, kevés szereplővel. Én általában a rendezői székben ülök, Haruka a sminkes és pénzforrásunk, Akane ír, és Yuuji a kellékesünk.

- Aha... És mind egy évfolyam?

- Ah, nem, Yuuji még gólya.

Még egy csomó mindent elmagyarázott a munkafolyamatokról, a tagokról, meg még ki tudja miről, és mire észbe kaptam, már le is értünk a dombról.

- Ezt úgy mesélgeted, mintha azt akarnád, hogy én is csatlakozzak.

- Na, épp ez az.

És egy jelentkezési lapot tartott az orrom elé, ami gyakorlatilag ki volt töltve, és csak alá kellett írjam.

- Igazság szerint azt akartam elérni ezzel a látogatással. Tudom, hogy minden nap késő délutánig maradsz, holott semmi okod rá, és gondoltam, adok egy okot.

- És honnan veszed, hogy akarnék is csatlakozni?

- Ha nem bánod... Kotori-santól.

Na erre pattantak csak ki alaposan a szemeim, ugyanis nem gondoltam volna, hogy ennyire jóban vannak. Aztán persze kiderült, hogy nem csak osztálytársak, de egymás mellett is ülnek, és nem ritka, hogy Ushio korrepetálja is lógós barátomat.

- Így már értem, hogy tud mégis átcsusszanni minden évközi vizsgán. Gondolom, akkor simán kiszedted belőle azt is, hogy oda vagyok a filmekért, és ezért is akartál megfűzni.

- Jól gondolod.

Kicsit bátortalanul akarta elrakni a papírt.

- Persze, ha nem akarsz, én nem kötelezhetlek.

- Várj csak!

Megfogtam a csuklóját, hogy visszatartsam, és addig-addig, hogy valahogy csak kicsentem a kezéből a papírlapot.

- Ezt elteszem inkább, jó? Majd átgondolom, és ha döntöttem, szólok.

- Nekem ez is megfelel. Majd nézd meg a dvd-t, Toshi keze munkáját dicséri a vágás, meg minden.

- Az öcsédét?

- Igen, ő a nagy számítógépes guru, és nekünk is rendszeresen bedolgozik.

Ez kellemes és kisse furcsa meglepetés volt, ezt meg kell valljam. Eltettem a papírt, és folytathattuk az utunkat.

- Szóval, ha jól értem, te vagy a klub elnöke.

- Igen, jól. A felügyelőtanárunk Yoshino Kouko-san.

- Yoshino? Miért olyan ismerős ez a név?

- Talán a férje miatt, aki híres énekes és zeneszerző.

Erre világosság is gyúlt végre az én fejemben is. Yoshino Yusukéreől ugyanis hallottam már, énekes, dalszerző és szövegíróról, városunk szülöttéről, aki abban a korban lehetett épp.

- Ah, így már mindjárt világos. De hogyhogy nem ismerem ezt a tanárnőt személyesen?

- Onnan, hogy csak óraadó tanár, nem dolgozik teljes időben. A klub felügyelésére is csak a a húga segítségével tudtam meggyőzni.

- Aha...

Ekkor ugrott be, hogy talán ez az ismeretség régebbre is visszanyúlik, mint azt gondolnám.

- A tanárnő húga, esetleg a szüleid ismerőse, vagy ilyesmi?

- Nem, hanem az én barátnőm még nagyon régről.

- Aha... Hány éves egyáltalán?

- Ha jól számolom, Fuko lassan a 39-et tölti.

Na erre megálltam, és kis híja volt, hogy nem esett le az állam.

- És egy nő, aki az anyukád is lehetne, a barátnőd?

- Ez kicsit hosszú történet... Majd egyszer elmesélem.

Emellé persze még halkan megjegyezte:

- Amikor te is elmondod, mi történt veled.

- Ez egyáltalán nem fair feltétel, ugye tudod?

- Na jó, majd egyszer összehozlak vele, és ő majd elmondja, ha így jó.

Hogy miért volt fontos, hogy ez a Fuko mondja el a barátságuk történetét, azt nem tudtam felfogni, de gondolkodni nem nagyon volt időm sem, mert már el is értünk a kereszteződéshez, ahol Ushio jobbra fordult, hogy a pékség felé vegye az irányt. Nekem most nem igazán volt kedvem vele tartani, bár jó lett volna jobban megismerni a nagyszüleit is, így inkább hazaindultam.

- Megjöttem!

- Isten hozott! Kicsit későn jöttél.

A nagybátyám épp a vacsorát próbálta összehozni, aminek szokatlanul jó illata volt. Előjött a konyhából, a vicces kinézetű kötényében, és segített átöltözni, amennyire csak tudott, bár nem volt rá szükségem. Szerette azt gondolni, hogy fontos a jelenléte az életemben, és én nem is akadályoztam ebben.

- Szóval, hol jártál?

- Egy barátommal voltam.

- Oh, csak nem egy ifjú hölggyel?

- Ami azt illeti, igen.

- És csinos?

Sokat sejtetően vonogatta a szemöldökét, amire csam a szemem tudtam forgatni, de azért megmosolyogtam a szándékot, mert talán észrevette, hogy nem vagyok olyan jó hangulatban.

- Az nem kifejezés. Gyönyörű!

- Oooooh... Szóval így?

Addig-addig, hogy mindenről kifaggatott a végére, és a legvégén jó szívvel nevetett egyet.

- Te aztán jó kis helyzetbe kerültél így, hallod!

- Még nem mondtam igent.

- De fogsz, ahogy ismerlek.

- Ryo bácsi...

- Ismerlek, hisz egyfolytában a filmekből állsz, veled csak jól járnának, mert jó szemed és eszed van hozzá.

Mit mondhatnék, ahol bácsikámnak igaza van, ott nem tudok vitatkozni vele. Miután magamra maradtam, elő is vettem a papírt, amit a kedvesen rámenős Ushiotól kaptam, és mivel már majdnem teljesen, és pontosan ki volt töltve, csak kiegészítettem, és alá is írtam.

- Legyen meg a boldogsága!

Magam sem tudtam, hogy ez most melyiküknek szól ez, de ezzel a gondolattal tettem le a tollat, és mivel a laptopom ott pihent mellettem, jöhetett a moziest, amihez perceken belül kaptam vacsorát is. Nem volt ugyanolyan, mint az előző esti, de jól esett. Mi tagadás, éreztem rajta a bolti ízt, de jobb úgysem volt, és próbáltam arra gondolni közben, hogy másnap mit fog kedves új barátom szólni a gyors döntésemhez.