Clara 1. fejezet

Igen, megint elkezdtem... Jó szórakozást ehhez az amúgy tőlem teljesen új témához!

Az árva hercegnő

Csendes kerület volt az, ahol a kissé komor, templomhoz hasonlító épület állt. Egy alig 5 éves kislánynak az apácák öltözéke mosolyt csalt az arcára, bár nem értette, miért jöttek ide az anyukájával.

- Ne félj, minden rendben lesz!

Ezt hajtogatta az anyukája, bár ezzel inkább saját magát próbálta vigasztalni.

- Mama, mi a baj?

Erre a kérdésre lenézett Polly Henderson az aggódó kislányára.

- Semmi baj, szívem.

- De akkor miért sírsz?

És valóban, hatalmas könnycseppek gördültek végig a nő arcán. Letörölte őket, és ha nehezen is, de mosolyogni próbált.

- Csak belement a szemembe a por.

A komor épület bejáratánál egy még aránylag elég fiatal apáca várta őket. Aligha volt több, mint 5 évvel idősebb Pollynál, és most anya és kislánya megálltak előtte, Polly pedig keserű arckifejezéssel guggolt le a csöppnyi gyermekhez.

- A mamának most el kell mennie. Szeretném, ha szót fogadnál Laura nővérnek!

- De én veled akarok menni, mama!

Polly a fejét rázta erre.

- Sajnálom, Clara, de ahová a mama megy, oda nem jöhetsz...

Átölelte a kis Clarát, és egy darabig mindketten az egereket itatták, mielőtt még Laura nővér átvette volna a kislány kezét, majd anya és lánya integettek még, mielőtt emez élete talán legnehezebb döntését meghozva, beszállt a taxiba és egy idő után már csak a porfelhő látszott utána. Megtette a majdnem elképzelhetetlent: árvaházba adta a kislányát, remélve, hogy olyan családhoz kerül majd egyszer, ahol segítenek neki felejteni.

- Semmi baj Clara, a mama visszajön még érted.

Clara vigasztalhatatlan volt, és csak sírt tovább. Laura nővér a karjába vette, és becipelte a csomagjaival együtt.

- Ez lesz a helyed. És ez is a tiéd.

A játékmacit nyomták Clara kezébe, minden mását a nővér elvitte. Biztos azt hitte, hogy nem lenne igazságos a többiekkel, ha neki saját ruhatára lenne. Valójában semmi oka nem lett volna, ha tudja, hogy most is a legszebb ruhácskája van rajta.

- Laura nővér!

A kedves nő megfordult, és a tekintetük találkozott. Az a fájdalmas, könnyes szempár most fakón nézett az övébe, és nem szólt semmit.

- Valami baj van?

Csak a fejét rázta, de nem kellettek szavak, hogy tudni lehessen, mit akar. A nővér letette a táskát, odalépett a kislányhoz, letérdelt hozzá, és magához ölelte. Egy darabig csend volt, majd egy kis hüppögés után megint jött a szívszorító zokogás. A kedves nővér nem bánta ezt, mint az árvák egyik gondozója, az volt a dolga, hogy a magukra maradt, elkeseredett gyerkőcöket vigasztalja. A Szent Tamás Katolikus Gyermekotthon már csak ilyen volt. 1992-t írtunk ekkor, és a maga 31 évével Laura nővér volt a legfiatalabb az otthonnal szomszédos zárda apácái között.

- Jobb már?

- Aha...

Mikor végre magára maradt, Clara megnézhette magának a termet, ahová került. A legkisebbeket, egészen 10 éves korukig együtt szállásolták el. Összesen 32 ágyból már 24-nek volt lakója az övén kívül. Összekucorodott, és magához szorította a maciját, amit a születésnapjára kapott. Nem volt ott senki, így csak magában motyogott valamit, majd hanyatt dőlt, és úgy döntött, inkább alszik egy kicsit, minthogy ott szomorkodjon egyedül.

- Clara, ébredj!

Mikor legközelebb felnézett Laura nővérre, aki gyengéden keltegette, már sötét volt a hálóteremben. Clara lassan ébredt rá, hol van, és egy nagy ásítás kíséretében kelt ki az ágyból, amibe álmában már kényelmesen befészkelt.

- Gyere, vacsoraidő van.

Bólintott, és követte a nővért az étkezdébe. Maga az étkező egy tágas terem volt, az asztalok 20 személyesek, ebből 4 is volt. A két közelebbit csordultig megtöltötték a hasonló korú gyerekek, míg a távolabbiaknál az otthon idősebb lakói ültek. A nővér segített Clarának kivenni a vacsoráját, és a nagy tálcával együtt egy külön asztalhoz kísérte.

- Holnapra megoldjuk, hogy te is a többiek között lehess, de addig én látlak vendégül.

Egy néma bólogatáson kívül nem kapott más választ, így visszatért a sajátjához, amit félbe hagyott. Egy idő után azonban arra lett figyelmes, hogy a kislány csak turkál az ételben, és nem eszik.

- Mi a baj? Nem ízlik?

Megint csak egy néma fejcsóválás... Mintha ez az amúgy angyali kislány bánatában elvesztette volna a hangját is.

- Álmodj szépeket!

Így köszönt volna el Laura nővér Clarától, mikor betakargatta, de mielőtt még egy lépést tehetett volna, a kislány megragadta a ruhája szélét. Más ruhát viselt ugyanis a gondozónő, mint a többi apáca. Égszínkék, talpig érő vászonruha volt rajta, fehér köténnyel, a fején pedig csak egy kendőt viselt. Egészen finomak voltak a kezei, ellentétben a munkában megfáradt, mégis kedves társnőivel. Clara megragadta a puha anyag szélét, és bár szólni most sem szólt semmit, mégsem volt nehéz kitalálni, mi baja. A nő lehajolt hozzá és gyengéden megsimogatta az arcocskáját, majd puszit lehelt a homlokára, mielőtt elhagyta volna a termet. Clara végre megnyugodva hunyta le a szemét, és hamar el is aludt.

Ugyanígy telt el a következő több, mint egy hét. Clara alig evett, nem volt hajlandó beszélni senkivel, és a tetejébe még egész nap bent kuksolt a hálóteremben, hiába is hívta a többi gyerek, ő folyton a fejét rázta. Csak Laura nővérnek engedelmeskedett, de neki is néha csak harmadik próbálkozásra. Csak annak az angyali türelemnek köszönhette, hogy nem került bajba, amivel a nevelőnő viseltetett iránta.

- Csak nézd meg szegényt! Még nézni is rossz!

- Mi lehet a baja?

- Én azt hallottam, hogy az anyukája hozta ide. Talán azt várja itt, hogy érte jöjjön.

Két gyerek beszélgetett így, miközben az ajtóból figyelték az ágyán gubbasztó kis alakot.

- Én oda megyek.

- Akkor engem se hagyj itt!

És két pár láb topogott lassan közelebb az ágyhoz, ami épp a terem második ablaka előtt állt.

- Szia!

Clara felnézett, és egy vöröses hajú, szeplős, elöl az egyik fogát hiányoló fiú arcába nézett.

- Mit ülsz itt bent? Miért nem jössz ki a napra egy kicsit?

Ahogy a tekintete jobbra haladt, még egy kislányt is meglátott, hosszú, szőkésbarna hajút, és barna szeműt. Ahogy a tekintetük találkozott, emez szelíd mosolyra fakadt.

- Na? Gyere már!

Megint a fiú beszélt, és még barátságosan nyújtotta is felé a kezét. Clara megcsóválta a fejét, és csak szorosabban ölelte a maciját.

- Na de...

Csak rázta a fejét, és nem is tűnt úgy, hogy meg lehet győzni. A másik két gyerek végül eloldalgott, de a fiú még megállt, és visszanézett.

- Akkor sem adom fel!

Eltelt pár nap, és ha Clara akár egyszer kitette a lábát a folyosóra, rögtön a két már ismerős arccal találta szemben magát. Eleinte csak sarkon fordult, és ment a másik irányba, de egy idő után, mikor már lépten-nyomon szembetalálta magát velük, inkább elfutott. Így telt el majdnem egy teljes hét, és eljött a kedd. Megint ketten leskelődtek Clara után a folyosón, de mikor arra jött, valami nem volt rendben.

- Szia! Hoztunk neked valamit...

Clara nem szólt semmit, csak lesütött szemmel állt egy darabig, miközben minden ízében remegett.

- Valami baj v...

- Hagyjatok békén!

Oda sem nézett, csak lökött rajtuk egyet, ők meg ijedtükben elejtették, ami a kezükben volt. Az egyik nagyot koppant, a másik halkan zizegett, mikor földet ért. Clara két hét után most beszélt először, de máris kiabált, és láthatóan valami nagy baj volt. El is szaladt a WC felé, és be is zárkózott.

- Ennek mi baja?

- Csak én láttam úgy, hogy nem volt nála a macija?

És valóban, az ölelnivaló kis játékállat most nem volt ott a kisgazdája karjai között, ahol mindig.

- Pedig nem menne sehová nélküle...

- Igen... Én már tudom is mi a baj. Gyere!

És már ott sem voltak. Ekkor jött ki az egyik kis szobából Laura nővér, megcsóválta a fejét, összeszedett a szétszórt tárgyakat, amikről mindenki elfeledkezett, és bekopogott a WC-be.

- Hagyjatok békén!

- Clara, én vagyok!

A kislány kisírt szemekkel jött elő végre, és a nővér bevezette a saját szobájába, ahol leültek egymás mellé az ágyra.

- Mióta tudsz megint beszélni?

- Én...

És vére átszakadt a gát, a kislány, ha már megjött a hangja, kiöntötte a kis lelkét. Elsírta minden gondját-baját, és még azt is, hogy két gonosz fiú elvette Teddyt, és hiába sírt érte, nem adták vissza.

- Ez még igazán nem ok arra, hogy így járjon két neked szánt ajándék...

Clara csak most látta meg, mit szorongatott az a két utálatos gyerek, ahogy nevezte őket: egy hó gömb, ami különleges volt, mert zenélt, és benne egy kis balerina figura forgott körbe, és egy színes virágokból font kis füzér. A hó gömböt hiába húzták fel, a zene sem indult be, és a balerina sem forgott, a virágfüzér pedig szétzilálódott, a szirmok sűrűn potyogtak belőle.

- Tönkre mentek?

A kedves nővér bólintott, amire a kicsi lány szája megint sírásra görbült.

- De én nem akartam...

- Akkor bocsánatot kell kérned, nem gondolod?

Ez nem is volt kérdés, és a nővér leemelt a polcról egy másik hó gömböt, ami szinte ugyanolyan volt, és a kislány kezébe adta.

- Kezdjük azzal, hogy elcseréljük ezeket!

- De ez eltört...

- Nem baj! Én úgyis csak tartogatom itt őket.

De még közelebb hajolt Clarához, megsimogatta a kobakját, és hozzátette:

- De egyezzünk meg, hogy mostantól barátságosabb leszel másokkal! Jó?

- Jó!

És ki tudja mióta, de először jelent meg a csöpp kislány arcán valami, ami már egy mosolyra talán hasonlított.

- Laura nővér...

- Tessék?

Ahogy a nővér megfordult, a Clara a szétzilálódott virágkoszorút szorongatta.

- Ezt is meg tudjuk javítani?

Erre már képtelenség volt nem mosolyogni. A kedves nővér megint megcirógatta a kislány buksiját.

- Mindjárt megnézzük.

Eközben három fiú birkózott az udvar egyik sarkában, és végül a legkisebb kerekedett felül, és diadalmasan vette végre kézbe a győzelmi trófeát, egy megtépázott játékmacit, aminek az egyik karja hiányzott, az egyik gombszeme elveszett, a bélése pedig kilógott.

- Így lopjatok legközelebb!

A két nagyobb gyerek szégyenkezve eloldalgott.

- Teddy!

Clara érkezett oda futva, és mikor meglátta a játékát, és most derült csak ki, hogy aki visszaszerezte neki nem volt más, mint az a fiú, aki folyton piszkálta.

- Visszavettem tőlük, de...

Clara már nem is törődött a mackóval, mert meglátta a szegény fiút, aki alaposan kidekoráltatta magát a kedvéért.

- Te vérzel...

És valóban, amikor megtörölte a száját, a kezén vér maradt. A nagy hadakozás közben eredhetett el az orra és a szája vére is.

- Áh, ez semmi... Látnád csak őket!

Miközben a kedves nővér leápolta a sebesültet, a három gyereknek, mert persze a bevert orrú fiú kis barátja is ott volt.

- Én Josh vagyok. Au... !

Bizony a sebek ápolása fájt, de Josh férfiasan állta a sarat. A vörös, szeplős képű fiúnak láthatóan nem most találták így telibe az orrát először.

- Én Patricia vagyok, de szólíts csak Pattynak!

Patty egy mosolygós, ragyogó barna szemű, és barna hajú kislány volt, nagyjából annyi idős, mint Clara maga.

- É-én Clara vagyok...

Máris sokkal barátságosabban beszélgettek ezek után, és mikor visszatértek a hálóba, Clara előkotorta a hó gömböt, amit Laura nővértől kapott.

- Figyelj, Josh... Sajnálom, hogy tönkretettem a tiédet... Ez lehet a tiéd helyette.

Josh csak nézett egyet, majd elnevette magát.

- Ne butáskodj! Már rég elromlott, csak neked akartam adni, hogy felvidítsalak.

Erre az eddig kicsit szomorkás kislány végre megint mosolygott. Patty is észrevehette, hogy a fején viseli a virágkoszorút, amit a nővér rendbe hozott. Ebédnél már együtt ült a kis trió Laura nővér asztalánál, és hetek után először Josh addig bohóckodott, hogy Clara csak elnevette magát, ezzel pedig végre megtört a magányos lányka zárkózottsága.

Másnap aztán már rávették arra is, hogy kimerészkedjen a hátsó udvarra játszani. Josh egy óvatlan pillanatban eltűnt mellőle, és mikor egy pillanatra félrenézett, mire visszanézett, már ott lógott előtte, fejjel lefelé a mászókáról.

- Kukucs!

Clara ijedtében ugrott egyet, de nem sikított, mint a legtöbb lány, mikor ezt csinálta, hanem némi hallgatás után nevetni kezdett, és egy perc múlva már a három újdonsült pajtás együtt lógott így, és jót nevettek a feje tetejére állt világon, egészen addig, amíg Patty rosszul nem kezdte érezni magát. Fejébe szállt a vér és szédült, ami persze nem meglepő. Így telt el még két hét, és nagyon kezdtek összemelegedni.

Egyik este, vacsora előtt nem sokkal mindhárman a hintánál voltak, a két lány lassan ringatózott előre-hátra, Josh pedig a korláton ült, és nézték a naplementét. Clara szólalt meg végül, aki egy fodros ruhácskában ült a hintában, amit ki tudja honnan, de újdonsült legjobb barátai hoztak neki azon a reggelen.

- Olyan szép a naplemente, nem?

- De az...

Patty nézte egy kis ideig a szőke, kék szemű barátnőjét, majd hirtelen leugrott a hintáról, mögé lopózott, és elkezdett a hajával babrálni.

- Mit csinálsz?

- Megigazítom a bozontodat.

Clarának erős szálú, egészséges haja volt már akkor is, amiért a többi kislány irigyelte is, hisz nekik még elég cicáka volt, de nehéz is volt kordában tartani. Josh elnézte őket, és mikor Patty végzett, még jót is nevetett.

- Mi van?

- Csak az, hogy most már tényleg olyan vagy, mint egy kis hercegnő.

Patty ugyanis addig ügyködött, amíg egy kis kontyot hozott össze neki. Mikor később meglátta magát a tükörben, maga Clara is nevetett.

- Pedig jól áll...

Josh csak halkan jegyezte ezt meg, Patty pedig még aznap este érdekes javaslattal állt elő:

- Tegyünk egy esküt, mit szóltok?

- De milyen esküt?

- Örök barátság esküt.

Kinyújtotta a jobbját, kitartva a kisujját, amivel a többiek is összeakasztották az övékét.

- Ígérjük, hogy örökre barátok maradunk, mindegy, mi fog történni!

- Igen!

Nem ok nélkül ígértek ilyet, hisz Clarán kívül egyiküknek sem volt már senkije: Josh egy utóbalesetben vesztette el az egész családját, amiből ő csak annyit fogott fel, hogy elaludt, és egy kórházban ébredt, ahová a szülei nem mehettek érte. Patty nem is ismerte a szüleit, a zárda ajtajában találták kisbabaként. Mesebeli furcsa eset volt ez, de így a születésnapja is december 8-án volt.

Könnyű volt azonban azt mondani, hogy örök barátság, és hogy mindig együtt maradnak, de nehéz volt teljesíteni. Egy szomorú, esős napon a két lány a hálóteremben játszott, mikor Josh lógó orral érkezett meg, miután két teljes napig oda volt egy házaspárral, akik már sokszor jártak ott, és most meghívták magukhoz. Ugyancsak szépen kiruházkodva érkezett meg Josh, és elkezdte a dolgait abba a bőröndbe pakolni, amit gondos kezek oda készítettek neki. A két kislány egymásra nézett, mert látták és hallották is, hogy Josh sír, még ha próbálta is erős fiúként magába folytatni.

- Mi a baj?

- Miért sírsz?

A fiú megállt, és leült az ágyára. Egy darabig eltartott, míg meg tudott szólalni, de csak válaszolt.

- Tudjátok, van ez a család, akiknek nem lehet saját kisgyerekük...

- Aha...

- Náluk voltam tegnap előtt óta és nagyon jó volt...

- De mi a baj?

Josh szipogott egy kicsit, majd nagy nehezen kibökte.

- Mielőtt ide jöttünk, megkérdezték, hogy mit szólnék, ha az ő fiuk lennek...

Erre a két kislány nagy meglepetéssel összenézett.

- És te?

- Azt mondtam, hogy örülnék neki... Erre ők megmondták, hogy már mindent elintéztek, és nem sokára örökbe is fogadnak...

- És, akkor mi a baj?

- Csak az, hogy már ma is hozzájuk költözhetek, és idefelé jövet jutott eszembe, hogy titeket is itt kell hagyjalak...

Csak ennyi volt a baja az amúgy mindig örökmozgó, életvidám, beszédes fiúnak. Clara most szinte együttérzésből is, de szintén elpityeregte magát, ami átragadt Pattyra is.

Miután mindent elpakolt, Clara még betette a hó gömbjét a táskába.

- De ez a tiéd...

- Ezért legyen a tiéd... hogy emlékezz ránk!

Erős akart lenni, mert mégis csak fiú, de Joshnál már másodszor tört el a mécses. Már majdnem egy éve voltak így együtt, és nem volt könnyű elszakadni a kedves kis barátoktól. Mikor mindenkitől búcsút vett, még egy nagy puszit adott Clarának, aki a legkeservesebben sírt mind közül.

- Majd úgyis beszélünk még telefonon...

- Tudom, de nem lesz olyan jó nélküled...

Ilyen nehéz volt a búcsú, de végül mégis be kellett szállnia az új szülei kocsijába, és még sokáig integetett, amíg már nem is látta őket egyáltalán.

Telt-múlt az idő, megint elment majdnem egy egész év, és idő közben Patty és Clara elkezdték az iskolát, így egy idő után már levélben is tartották a kapcsolatot Joshal, aki közben a keleti partra költözött az új szülei munkája miatt. Egy meglehetősen borongós szeptember végi napon aztán Philip atya, az iskola igazgatója hívatta az irodájába Clarát. Az árvaház közelében működött egy iskola ugyanis, amit szintén az egyház tartott fenn. Clara épp be akart kopogni, mikor bentről egy beszélgetést hallott kiszűrődni.

- Szegény asszony... Nagy kár érte.

- Így már teljesen érthető, miért kellett beadnia az otthonba.

Egy kis csend, majd a férfihang, nyilván Philip atya, egy nagy sóhaj után folytatta.

- Nem lesz könnyű elmondani a kislánynak...

Clara ekkor nyitott be kopogás nélkül, meglepve a bent tartózkodókat: az igazgatót, és Hughes kisasszonyt, az osztályfőnökét, a női hang gazdáját.

- Clara... ?

- Mi történt az anyukámmal?!

A két felnőtt egymásra nézett, és ms. Hughes csak akkor kezdett rá, mikor a kislány leült.

- Clara, félek, nagyon nehéz lesz elfogadni, amit mondani fogok...

Nagyon nehezen is tudta csak kimondani.

- A kórházból telefonált anyukád orvosa ma reggel.

- De miért volt kórházban?

A tanárnő tanácstalanul nézett az igazgatóra, aki csak bólintott.

- A helyzet az, hogy megtudtuk, miért hagyott anyukád az otthonban...

Egy nagy sóhaj után folytatta, miközben megfogta a kislány kezét.

- Édesanyád nagyon beteg volt...

- Beteg... ?

- Igen. Ezt a betegséget úgy nevezik, hogy Rák. Egy rosszindulatú daganatos betegség, ami tönkretette az anyukád egészségét.

Clara értette, mit mondanak neki, csak épp nem akarta felfogni, és csak a fejét rázta.

- De ugye meggyógyult?

Ez után következett csak a kínos csend, mert a két felnőtt nem találta a szavakat. Végül a tanárnő szólalt meg végre, de csak miután megfogta a riadt kislány kezét.

- Clara... A helyzet az...

És csak nagyon nehezen tudta kimondani.

- Az anyukád ma reggel már nem ébredt fel...

Clara arcára azonnal kiült a kérdés, mondania nem is kellett semmit.

- Szép csendben elaludt... Nem szenvedet többet.

- De én ezt nem értem... Miért?

- Anyukád halálos beteg volt... Nem akarta, hogy szenvedni lásd, ezért hozott el téged ide...

Clarának semmi sem maradt már meg abból, amit ezek után mondtak neki. Édesapjának még a nevét sem tudta, mert anyjával még az előtt szétmentek, hogy ő megszületett volna, nagyszüleiről pedig nem tudott semmit, mert nem tartották a kapcsolatot az anyukájával. Talán ezért is döntött végül így.

- Clara... ?

A kislány zavaros tekintettel állt fel, és egy szó nélkül hagyta el az irodát.

- Vajon mi üthetett belé?

- Nem tudom, de talán jobb lenne utána menni.

Clara eközben már az iskolát is elhagyta, és csak ment előre, nem is tudta, hová, egészen addig, amíg bele nem ütközött valakibe.

- Hát te ki vagy?

Épp egy arra járó rendőr került az útjába, aki megsimogatta a kobakját.

- Nahát, egy kisiskolás...

- Ahogy nézem, a katolikus iskolából szökhetett meg.

A rendőrrel ott volt persze a társa is, de emez mintha megérezte volna, hogy valami baj van, a karjába emelte a kislányt.

- Szerintem valami nincs rendben vele... Nézd a szemeit!

Az a szomorú, üres tekintet, amivel Clara a világba nézett, az már-már ijesztő volt.

- Gondolod, hogy valamivel beetették?

- Ne marhulj, Jones! Látszik, hogy nincsenek gyerekeid...

- Akkor miért ilyen?

A kedvesebb rendőr megcsóválta a fejét és alig hallhatóan morogta a nagy bajusza alá.

- Ne is törődj vele, hogy mindjárt megszakad a pici szíve!

Ez után hangosan folytatta.

- Van ám egy akkora kislányom, mint te és ő is oda jár, mint te. Az is lehet, hogy az osztálytársad.

Clara most sem szólt semmit, csak átölelte a kicsit dörmögős rendőrtiszt nyakát, és most végre eltört a mécses.

- Na, így mindjárt jobb, igaz?

Hatalmas könnyek közepette a kislány bólogatott, és ez az amúgy megható látvány még a fiatalabb járőr szívét is meglágyította. Mikor aztán visszavitték végre, és mindent megértettek vele kapcsolatban, már mosolyogva nézték, ahogy összeölelkeznek Pattyval.

- Szegény kis pára... Még jó, hogy nem maradt teljesen egyedül!

És valóban, attól a naptól kezdve a két kis barátnő még jobban összenőtt, mint valaha. éjjelente egy ágyban aludtak, mindenhová együtt mentek, és lényegében egyszerre éltek.

- Ugye te sosem hagysz itt engem?

Clara ezen kérdésére, amit számtalanszor feltett, mindig csak egy választ kapott.

- Sosem hagynálak el! Ha mégis el kellene menjek, akkor téged is viszlek magammal!

Clara ilyenkor egy kis megnyugvást érzett, de legbelül úgy érezte, hogy talán túl sokat kérdezi ezt.

Aztán egy szeles, kora decemberi napon, mintha egy lidérces álom válna valóra, ott álltak az otthon kapujában, és épp rettenetesen nehezen próbáltak búcsúzni egymástól.

- N-nem akarom, hogy elmenj!

Pattyt már várták az új szülei, de Clarát, hiába is kérlelte őket, nem vihették magukkal. Egy milliószor megígérték egymásnak, hogy még a távolból is leveleznek majd, és bár mindkettőjüknek a szíve szakadt meg, végül el kellett engedjék egymást. Clara még futott egy darabig a taxi után, ami épp olyan volt, mint ami elvitte tőle az anyukáját, de mikor már nem tudta tartani a lépést, megállt, és csak integetett. Erős akart lenni, egy 8 éves lány nem sírja el magát mindenért, de egyszerre egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcán. Mire Laura nővér odaért hozzá, már hiába törölgette a szemeit, a makacs könnycseppek csak folytak tovább.

- Jól vagy, Clara?

A kislány megcsóválta a fejét és csak egy kis szünet után válaszolt.

- Teljesen egyedül maradtam.

Erre a nővér nagyot sóhajtott, és leguggolt hozzá.

- De hisz nem maradtál egyedül. Én még itt vagyok.

Clara felé fordult és a patakzó könnyei mögül látta, hogy a nővér keserédes mosollyal próbálja elrejteni, hogy legszívesebben ő is elsírná magát.

- Az anyukád nem lehetek, de mindig itt leszek neked, ahogy a többi gyereknek is.

Csak nagyon nehezen tudta visszafojtani a könnyeit.

- Vedd úgy, mintha a pótanyukád lennék... És kezdjük azzal, hogy mostantól szólíts csak nyugodtan Laurának, jó?

Clara egy darabig csak hallgatott, majd a nő karjai közé futott, és elengedte végre minden fájdalmát. Mindketten itatták az egereket, miközben szép lassan elkezdett szállingózni az első hó. Az árva hercegnő megint egyedül maradt azon a napon.