A szelíd hullámok boldogsága

I.

Sokadszor virágzanak a cseresznyefák

Mind voltunk gyerekek, mind álmodoztunk sok mindenről, és mindannyiunknak volt valaki, akit gyerekkorában annyira szeretett, hogy az később többé vált, még ha egyoldalú volt is. Hát én nem ilyen voltam...

Úgy nyolc éves lehettem, mikor a lábaimat négy kerékre kellett cserélnem, és azzal a lendülettel minden reményem, hogy egy normális, átlagos életet élhessek, szertefoszlott. Nagyon sokáig barátaim sem voltak, hisz még iskolába sem volt kedvem járni, így magántanár, és osztályozó vizsgák. Nem ez volt életem legszebb időszaka, az biztos.

Aztán mikor középsuliba kerültem, végre volt annyi lelki erőm, hogy bejárjak, és ekkor szereztem két barátot is, akik azóta is támogatnak hátulról, és akik a gimibe is velem tartottak. Jobban mondva, én jelentkeztem ugyanabba az iskolába, de itt Hikarizakában nem is nagyon akad más, csak a Hikarizaka Magángimnázium. Ezzel csak egy baj van, hogy egy domb tetején áll.

- Kell nekem mindig későig fenn maradni!

Azon a bizonyos reggelen elaludtam, és mire a domb lábához értem, már rég nem volt ott senki. A barátaim is nyilván azt hitték, hogy aznap inkább orvoshoz megyek, mert egy ideje elég kutyául éreztem magam. Nem volt más hátra, egyedül kellett felmásznom a dombra, bármilyen megerőltető volt is. Nem voltam egy paralimpikon, sem pedig erőművész, így gyakran meg kellett álljak szusszanni egyet, és még az út feléig sem értem el. Nagyjából a hatodik ilyen szünetnél halk, de sietős léptek zaját hallottam magam mögül, és legnagyobb meglepetésemre valaki hirtelen tolni kezdett.

- Hé!

- Nyugi, majd megköszönöd később!

- De én...

- Ne mondj semmit! Láttalak menet közben.

Csak tolt-tolt, szorgos léptekkel, és meglepetésemre dudorászott, méghozzá egy ismerős dallamot.

- Ez... Nem a Dango Daikazoku?

- De az. Honnan tudod?

- Csak ismerem...

Ahogy félig sikerült hátrasandítanom, megbizonyosodhattam, hogy egy lány sétál hátul, és hogy az iskola egyenruháját viseli, a táskáját pedig az egyik fogantyúra akasztotta. Többet nem nagyon láttam belőle, de az angyali hangja alapján, ahogy csacsogott, nagyon szépnek képzeltem, bár csalódtam már korábban a saját ítélőkészségemben.

- Elaludtál, igaz?

- Igen... Te is?

- Aha... Apum korán elment otthonról, anyum pedig szólt, csak épp én nem reagáltam rá...

- Aha...

Ahogy lassan, de biztosan haladtunk fel a dombra, csak mondta nagyon aranyosan a magáét, de én nem is figyeltem rá, csak a tájban gyönyörködtem, ami alant elterült. Mikor egy millióan rohannak felfelé a dombon, nincs időm az ilyesmiben gyönyörködni, de most, ahogy a rózsaszín virágszirmok aláhullottak, olyan volt, mintha a mennyország kapuin kukucskálnék be.

- Gyönyörű, igaz? Az én szívem is csak úgy kalapál.

Összerezzentem, mert nem, elég, hogy elbambultam, de észre sem vettem, hogy az egyik fordulóban megálltunk, és ő annyira közel hajolt hozzám, hogy szinte éreztem a leheletét az arcomon, ahogy ezt mondja.

- Igen... De... Kár, hogy elmúlik, nem is olyan soká...

- Ez igaz. De anyukám is mindig mondja, hogy amíg ezek a fák itt állnak, addig minden évben kivirágzanak majd, amíg csak világ a világ.

Felnéztem a legközelebbi fára, amiről épp az arcomra hullott egy szirom, és önkéntelenül is csak mosolyogni tudtam. Nagyon lassan, de tovább haladtunk, én pedig szinte röstelltem, hogy így hagyom magam utaztatni. Épp mondani akartam volna, hogy majd én megyek egyedül tovább, de megint ő volt a gyorsabb.

- Úgy látszik, tovább viszem a családi hagyományt...

- Miért?

- Csak mert apum is folyton késve érkezett suliba, és ez a legkevésbé sem érdekelte...

- Téged sem érdekel?

- Ha már ennyit késtem, már kár lenne az utolsó percekre beesni az első órára. Majd elkérem valakitől a jegyzeteit.

- Aha...

Egy darabig még haladtunk tovább, és csak a kapuban, ahonnan már egyedül is elboldogultam, engedett utamra.

- Na jó, innen már egyedül is betalálsz, igaz?

- Igen...

Ekkor szökkent el mellettem, és ahogy megint megfordult, hogy angyali mosollyal az arcán még búcsúzóul mondjon pár szót, a szavam is elállt.

- Akkor még találkozunk!

Nagyjából 160 centi, végtelen hosszú selymes fényű barna haj, nagy, kifejező, melegséget és szeretetet sugárzó szemek, a hajában hátul egy tincs egy fehér, masnira kötött szalaggal összefogva, az egyenruhája makulátlan, az okkerszínű blézer még szinte új, alatta a kis szvetter mélykék, a gallérján a csíkok kékek, vagyis az évfolyamtársam, a nyakában kis aranylánc, a füleiben pontszerű fülbevaló, a táskájáról pedig egy dango kulcstartó lógott.

- Na pá!

Én meg csak ott ültem, mint akibe a mennykő csapott, földig hullott állal, és próbáltam befogadni az egészen természetfeletti látványt, ami elsétált tőlem. Nem is tudtam, nem is képzeltem, hogy egy ilyen lány is jár ebbe az iskolába.

A második órára már csak sikerült beevickélnem, és legjobb barátom, Takeshi rögtön meg is szidott, amiért nem hívtam fel, hogy segítsen. Amikor aztán megtudta, hogy hogy jutottam fel mégis, csak füttyentett egyet, és eltűnődve mormogott egy ideig.

- Mi a bajod?

- Csak sajnálom, hogy nem láthattam. Egyáltalán biztos, hogy ide jár az a lány?

- Persze, hogy ide jár. Ráadásul évfolyamtársunk.

- Hááát... Az alapján, ahogy körülírtad, akármelyik barna hajú és szemű évfolyamtársnőnk lehet.

Nem is igen figyeltem rá, mert a tekintetem most is ezt a bizonyos lányt kereste a folyosón, de hasztalanul. Nekem amúgy is angol órám volt következőnek, így ott is kellett hagyjam kedves barátomat, hogy találkozzak a másikkal.

- Na végre már! Azt hittem, már be sem jössz.

- Bocs, de elaludtam...

Toshifumi Kotori, egyetlen nő barátom, és mostani évfolyamtársam nem ismert kegyelmet, ha le kellett korholnia valakit. Persze neki, mint az iskola leghírhedtebb női tanulójának, nem volt sok oka, hogy leszidjon, hisz ő tartotta a hiányzási rekordot, és épp egy hajszál választotta el az évismétléstől, vagy rosszabbtól. A maga kócos, féloldalasra nyírt fekete hajával, amibe zöld csíkokat festtetett, olyan is volt, mint valami lázadó bajkeverő, vagyis, pár éve még annak nézték volna, mostanában már ez volt a divat, sőt, láttam már ennél rosszabbat is. A szájában ott figyelt most is az igen kirívó színű nyalóka, ami mindig beszínezte a nyelvét.

- Hogy jutottál be a suliba? Behozott nagybátyád?

- Nem, az égiek küldtek egy angyalt, hogy megmentsen.

- Mi?

Felvont szemöldöke, és kételkedő arckifejezése jelezte, hogy olyat mondtam, ami neki kínai, vagy még inkább hihetetlen. El kellett hát meséljem a kalandomat neki is, és a végén alaposan vakarhatta a fejét.

- Egy gyönyörű lány, barna hajjal és szemekkel, ráadásul évfolyamtársunk? Hmm...

- Ugye, milyen hihetetlen? Takeshi azt mondja, hogy csak álmodoztam, és beképzeltem magamnak.

- Ha engem kérdezel, szerintem is... Nem is ismerek ilyen lányt... Hacsak...

- Hacsak?

Kicsit halkabbra fogta a hangját, és közelebb is hajolt.

- Hallottál már a "Könyvek hercegnőjéről"?

- A kicsodáról?

- Az a pletyka járja, hogy jár az iskolánkba egy kivételes intelligenciájú tanuló, akinek külön tanárai vannak, és még az elméleti osztályába sem kell bejárjon.

- Csak viccelsz, ugye?

- Mint mondtam, ez egy pletyka. Azt is hallottam, hogy ez a bizonyos lány már 40 éves is megvan, de azt is, hogy csak egy szellem.

Na, erre már rájöttem, hogy csak csúfot akar űzni belőlem.

- Te Ichinose Kotomiról beszélsz, aki majdhogynem az anyukád lehetne, te! Az ő meséjét még a gólyák is ismerik.

- Oh... Akkor átláttál rajtam...

- Persze, hisz átlátszó vagy, mint a szita. Na de komolyan, ismersz valakit, akire ráillik?

Kotori egy darabig töprengett, most már tényleg komolyan, de végül megrázta a fejét.

- Ha ismerem is, ez elég homályos leírás. Van valami különleges ismertetőjegye?

- Hááát... Eléggé normális, és csinos is, meg minden... Nem tudom...

Persze egy apróságról ekkor elfeledkeztem, így semmi sem lett belőle. Ebédkor hiába nézelődtem a menzán is, sehol sem láttam, pedig nagyon meg akartam mutatni mindkettejüknek. Fogalmam sem volt, hogy hívják, vagy hogy melyik osztályba jár, csak azt tudtam biztosan hogy ennek az iskolának a tanulója, és hogy igen feltűnő jelenség. Aznap délután aztán a csörgő mobilom oldotta fel az általános mélázásomat. A nagybátyám volt, aki előre rendelt egy boltban, de nem ért rá beugrani érte, ezért nekem kellett megtennem helyette. Nem is bántam, mert haza még nem nagyon akartam menni, és a cím, ahová mennem kellett valahogy nagyon ismerős volt. Ahogy az egyik kis utcán gurultam le, épp a park felé, a zegzugos utcahálózat egy újabb kis csodájában találtam magam. A kereszteződés másik oldalán a park kezdődött meg, balra nagyjából semmi, csak hosszasan a parkoló kocsisor egyik oldalon, nem messze egy buszmegállóval, jobbra viszont egy kis tömb, amit az utcafront felől üzletek tarkítottak, és az út egy darabon megint emelkedett. Hikarizaka dimbes-dombos városkája nem igazán könnyítette meg a magamfajta életét.

- Ez lesz az...

Ahogy felnéztem a házszámra, azonnal feltűnt a cégér is az ajtó fölött: Furukawa Pan.

- Egy pékség... Mit rende-

A gondolatot befejezni sem volt időm, mert hirtelen kivágódott az ajtó, és egy nőalak rohant el olyan közel mellettem, hogy épp át nem esett rajtam. Csak annyit vettem észre, hogy kötényt viselt, és hogy egy pár sütőkesztyűt hagyott el menet közben, miközben az arcát a kezeibe temette.

- Ebbe meg mi üthetett?

- Ushio, tartsd a frontot, máris jövünk!

- Oké!

Az ajtó még be sem vágódott, de már csapódott is ki megint, és ezúttal egy férfi rohant ki, miközben valakit buzgón tömött a saját szájába, és tele szájjal ordította, félig fuldokolva.

- Ne menj... Famaeeee! Én imá-

Egy fuldokló köhögő roham elfojtása után már rohant is az asszony után, aki, már amennyire tippelni mertem, a felesége lehetett.

- Na... Szép kis család lehet ez is... Csak remélem, hogy tudni fogja ez a valaki, miért jöttem...

Ahogy befordultam az ajtón, és jó hangosan köszöntem, hogy ez a valaki meghallja, a döbbenet valószínűleg alaposan kiülhetett az arcomra, mert az illető, aki hátulról a pulthoz előjött...

- T-Te vagy az... ?

A szép barna szemek rajtam pihentek egy pillanatig, de mikor rám ismert, olyan szép mosolyra fakadt, hogy a lélegzetem is elakadt.

- Te itt? Megáll az ész!

Igen, ő volt az, nem volt kétség, mert még az egyenruha volt rajta a kötény alatt, amit épp most kötött meg a háta mögött. Én egy pillanatig persze nem tudtam, mit mondjak, de mikor végre összekaptam magam, közelebb kerekeztem a pulthoz, végig az ínycsiklandó illatot árasztó péksütemények között, amikkel roskadásig tele voltak a polcok. Nehéz volt eldönteni, hogy ennyire előre gondolkodtak a gazdák, vagy épp ennyire nem volt forgalom, de mivel frissen sültnek tűntek, az előbbire tippeltem.

- A nagybátyámnak kellene elvinnem egy rendelést. Isashima névre...

- Aha... Máris...

Egy kis időre hátrament és miközben matatott, hallottam, ahogy egy igen ismerős dallamot dúdol. Nem tudtam volna pontosan megmondani, honnan ilyen ismerős, de ez az andalító dallam, pláne az ő hangján, furcsán kellemesen hatott.

- Egyébként... Hová mentek a tulajok?

- A nagyimék? Oh, mindjárt visszajönnek, csak... Nos, mondjuk úgy, hogy a napi rutin része egy ilyen mutatvány is.

- Eeeeezt... Nem igazán értem.

- Majd megérted.

Valahogy nem tudtam levenni a szemem róla még most sem, hisz ha mást nem is, de a hátát láttam, ahogy pakolászik, nyilván mert megtalálta felírva a megrendelést. Pillanatokon belül egy nagy csomaggal tért vissza.

- Meg is volna.

- Nagyon otthonosan mozogsz itt.

- Persze, hisz a napi szinten jövök be segíteni. Néha nem is árt, ahogy láthattad.

- Elég érdekes nagyszüleid vannak, ha engem kérdezel.

Erre csengő hangon elnevette magát, amit nem értettem, de egy mély, dörmögő hang hirtelen félbe is szakította.

- Ej, mi a nagy móka tárgya?

Ahogy felnéztem, mert a hang gyakorlatilag a fejem felett szólalt meg, kis híján kiestem a járművemből, mert az imént látott férfi gyakorlatilag az arcomba hajolt.

- Hát te meg ki lennél?

- Akio-san, fogd visszább magad egy kicsit! Nem akarod elijeszteni, mint a többi barátját is, ugye?

- Igen, Akki! Légy kedves!

Az arcomba lihegő alak felvonta az eddig összeráncolt szemöldökét, majd ahogy felemelkedett végignézett rajtam, majd fejcsóválva megállapította:

- Megint egy suhanc az iskolából, ráadásul ez még kerekeken is közlekedik...

- Akki!

Ahogy Ushiora néztem, mert ha emlékezetem nem csal, így nevezte ez a nem túl barátságos ember, minden bizonnyal a nagyapja, igen meglepő mód, dühösen ráncolta a homlokát.

- Jól van, na!

Mintegy megadva magát, az idős férfi feltett kezekkel elhátrált tőlem, és én végre elhagyhattam az üzletet egy tétova köszönés után. Még három métert sem tettem meg, és fürge léptek pattogtak a nyomomban, és pillanatokon belül társaságot kaptam.

- Bocs a nagyapám miatt, de ő már csak ilyen barátságtalan eleinte.

- Azt észrevettem... Mondd, hogy szokott néha jó napja is lenni!

- Áááh, általában kenyérre lehet kenni. Most nem tudom mi baja.

Ahogy haladtunk előre, egy darabig megint hallgattunk, és csak némi torokköszörülés után tudtam végre megszólalni.

- Kösz a reggeliért... Meg a mostaniért is...

- Semmi gáz! Engem úgy neveltek, hogy segítsek, ahol csak tudok.

- Akkor is köszi. Én Yousuke vagyok... Isashima Yousuke.

- Valahogy sejtettem... Mármint hogy Isashima vagy.

Megint mosolyogott, és végül kurtán ennyit mondott:

- Okazaki, amúgy.

Nyilván gondolta, hogy már tudom a keresztnevét, ezért is mondhatott csak ennyit. Mintha ismerős is lett volna ez a név valahonnan, csak arra nem tudtam rájönni, honnan.

- Szép neved van, amúgy.

- Köszi, az anyukám választotta. A tiédet is?

- Nem, a nagyapámat is Yousukénak hívják, ezért lettem én is az.

- Ez igazán kedves volt a szüleidtől.

Persze a szüleimről beszélni nem igazán esett jól, és ezt nyilván ő is észrevette.

- Valami baj van?

- Mi...

- Olyan... Szomorúnak tűnsz... Csak nem mondtam valami rosszat?

- Ja nem, dehogy is!

Próbáltam mosolyogni, de látta rajtam, hogy nem esne jól beszélni erről a dologról, így megcsóválta a szép fejét, és csak hümmögött egyet. Egy darabig mentünk tovább, majd egy kis földszintes ház előtt hirtelen megállt.

- Hát, én eddig jöttem. Na szia!

- Aha... Szia...

Ekkor jöttem rá csak, honnan volt ismerős az Okazaki név, hisz a postaládára is ez volt írva a ház falán. Még emlékeztem, hogy a nagybátyám, aki innen csak két tömbnyire lakott, mesélte, hogy egy volt kollégája, Naoyuki, ha jól emlékszem, szintén az Okazaki névre hallgatott. Ushio még intett, és eltűnt az ajtó mögött.

- Talán az unokája lehet...

Persze, mikor hazaértem, a nagybátyám már nem volt otthon és csak egy üzenet fogadott, miszerint dolgozni ment, ami nála a szabályos házalással jelentett egyet, és nem is tudta, mikor jön haza, így a vacsorát a mikróban hagyta. Hogy ez most mennyire nem volt ínyemre, nem is részletezném inkább, csak kivettem az egyszerű kis bolti kajás dobozt, és némi undorral forgattam egy darabig.

- Bleh... Tudtam én, hogy nem egy nagy szakács, de hogy ennyire...

Magam sem értem, miért de percekkel később kint találtam magam az utcán. Az első gondolatom az volt, hogy keresek valami kis büfét, hátha nyitva van még, és ott megpróbálok valami emészthető, tápláló kaját beszerezni, vagy elkerekezek egy boltba, és hátha ott, de mintha valami épp oda vonzana, egyszer csak az Okazaki ház előtt találtam magam.

- Egy magányos... Üres világ... Hol a szél fúj csupán... Néha a hó szálingózik...

Egy eléggé ismerős hangot hallottam épp a hátam mögül, és ahogy arra fordultam, megláttam Ushiot, ahogy a lassan kigyúló csillagok és a szelíd holdfény alatt egy padon ülve egy füzetszerűséget szorongatva, széles mozdulatokkal gesztikulálva mondja a magáét.

- Milyen régóta vándorolok már vajon? Két nap... ? Három hét... ? Négy hónap... ? Nem, már öt éve is megvan, de utam csak nem akar véget érni.

Valahogy, és nem is értem miért de nem tudtam rávenni magam, hogy tovább menjek. A közvilágítás led lámpáinak fényében, ahogy ott ült, valami megragadott, és nem akart ereszteni.

- Egyetlen társam csupán a lágy szellő, amely a tengerről fúj. A kedves szellőpajtás, ami olyan gyengéd, mint édesapám szeretete, és olyan meleg, mint édesanyám ölelése...

Bármi is volt ez, amit előadott, szépen hangzott, és nagyon érdekelt volna, hogy mi lesz a vége, de hirtelen, talán mert feltűnt neki, hogy valaki figyeli, rám nézett és az eddig komoly, apatikus arckifejezés eltűnt, a helyét pedig egy ragyogó mosoly vette át.

- Hát te.. ? Mi szél hozott ide?

- Én...

Nehezen tudtam hirtelen összekapni a gondolataimat, de csak ki tudtam mondani az igazat.

- Sz-szóval, az a helyzet, hogy nincs otthon senki, és kaja sem nagyon... Gondoltam elmegyek, vadászok magamnak valamit.

- Oh...

Ez már nem Ushio volt, hanem egy másik, szelíd női hang, ami a hátam mögül szólalt meg.

- Mama!

- Shio-chan, nem kellene ilyenkor is itt kint ülnöd. Nem elég, hogy már így is szemüveges vagy?

- De mama, az csak olvasáshoz kell...

Ushio kicsit durcásan húzta el a száját, és ekkor vettem észre, hogy tényleg szemüveget visel... Lehetséges lenne, hogy az iskolában is... ?

- Na és, a fiatalemberben kit tisztelhetek?

- Ő...

Most kaptam csak a fejemhez, hisz itt ülök, ráadásul két nő kereszttüzében, akik inkább hasonlítanak egymásra úgy, mintha nővérek lennének, semmint anya és lánya, és még be sem mutatkoztam.

- B-bocsánat... Isashima Yosuke vagyok... Örvendek!

Amennyire azt egy kerekesszékes embertől el lehet várni egyáltalán, próbáltam emellé még fejet is hajtani, az asszony pedig csak kedvesen mosolyogva válaszolt.

- Okazaki Nagisa, részemről a szerencse.

Némileg zavarodottan akartam volna tovább indulni, hogy ne kelljen belefolynom anya és lánya beszélgetésébe, de nem úszhattam meg a következő kérdést.

- És miért nem hívod be a barátodat, Shio-chan? Ahogy elnézem, iskolatársak vagytok.

Igen, ahogy voltam, sarkon fordultam, és jöttem is el otthonról, elvégre pénzt tartok magamnál, ha minden kötél szakad, bár az az ebédpénzem volt a hétre, majd csak megoldom valahogy. Ushio nem tudott mit mondani, így én voltam kénytelen kimenteni.

- A helyzet az, hogy csak épp erre jártam. Különben csak ma reggel óta ismerjük egymást, és...

- Csak ma reggel óta? Oooooh... ! Épp a virágzó cseresznyefák alatt?

Nem igazán értettem, csak azt tudom, hogy Ushio fülig vörösödött erre, mire az édesanyja kitárta a ház ajtaját.

- Gyere csak beljebb!

Nem igazán értettem, mi értelme volt az iménti megjegyzésnek, de annyi biztos, hogy ha nem is volt szándékomban, akkor léptem át először az Okazaki család otthonának küszöbét.