I.
Az oázisok népe
Valamikor,
réges-régen egy távoli országban, egy jövendőmondó megjósolta,
hogy egy ifjú, kinek szívében a bátorság lángja perzsel, kinek
szeme olyan éles, mint a sólyomé, lépte gyors, mint a szarvasé,
karja pedig erős, mint az óriásoké, megszabadítja majd a távoli
Mercuria földjének népét, és királlyá koronázzák majd. Ez a
mese apáról fiúra szállt sok emberöltőn át, míg végül ez a
hős el nem jött végre.
-
Yashu, gyere haza végre!
Így
szólította a kisfiát egy aggódó anya, mikor az a gyermek még
jóval napnyugta után sem tért haza. Yashu egy tízéves, kerek
arcú, sötétbarnára cserzett arcú, élénk kék szemű kisfiú
volt, aki most is a sátortábor többi gyermekével játszott. A
tábor közepén lobogó tűz fénye messzire világlott, így nem
volt ok az aggodalomra, mégis, mikor már a tevék is nyugodni
tértek, és feljöttek az első csillagok, ideje volt hazamenni.
-
Ne kelljen még egyszer mondjam, Yashu!
A
kék szemek megvillantak, néhány halk szó, majd a gyerekcsomó
közepéről kiválva, a legkisebb fiúcska már rohant is haza.
-
Mama! Miért kellett már hazajönni?
-
Azért, mert ideje lefeküdnöd. Ne feledd, hogy holnap hajnalban vár
téged az öreg Khadi.
-
Tényleg muszáj? Tudod, mennyire utálok oda járni.
-
Inkább örülnél, hogy van, aki a pártfogásába vett téged! Ne
feledd, hogy csak miatta maradhattál velünk!
Shikra,
Yashu édesanyja nagyon nehéz körülmények között adott
kisfiának életet annak idején. Egy részt azért is, mert nem egy
asszony azzal vádolta, hogy a férjét elcsábította, hiszen a
saját férje majdnem két évvel a gyermek születése előtt
meghalt. Azonban nem ez volt az egyetlen furcsaság a gyermekben:
szokatlanul sötét bőrszíne, kék szemei, és a hátán
születésétől ott lévő, sasformájú, tetoválásra hasonlító,
szabályos alakzat teljesen mássá tette, mint a többiek, akik nem
elég, hogy hozzá képest sokkal sápatagabbak, de fekete hajúak és
szeműek is voltak. A fiúcska szőke haja szinte természet
ellenesen hatott. A törzs vénei azonnal ki is tagadták volna,
azonban Khadi, az öreg vajákos ember felszólalt az érdekében, és
a nevére vette a kisfiút, ezzel megmentve az életét, az
édesanyját pedig örökre lekötelezve.
-
Aludj, kisfiam, holnap is vár még rád sok nagy kaland.
-
Jó éjt, mama!
Yashu
befordult ugyan a fal felé, de nem aludt, hanem hallgatózott. Az
édesanyja matatott valamivel, és a mécsest sem oltotta el. Az
edények mögül vett elő valamit, amire az utalt, hogy a régi
agyagfazekak összezörrentek néha.
-
Már majdnem kész, épp ahogy azt Khadi megmondta.
Yashu
tudta, hogy valamit varr a régimódi csonttűvel, de hiába tudta,
hol van, annyira tisztelte az édesanyja titkait, hogy nem leste ki,
mi lehet az. Lehunyta hát a szemét, és hamarosan elaludt.
Másnap
reggel, mikor a nap felemelkedett a horizont fölé, Yashu már egy
hosszú tekercs fölött görnyedt, amit el kellett olvasnia, majd
lemásolni egy másikra. A tekercs maga majdnem hat méter hosszú
volt, az egyik vége már lent lógott a földön, a másik vége
azonban még nagyon messze volt.
-
Hogy haladsz, fiam?
Khadi
épp a gyógyfőzetein dolgozott, amik mindenféle nyavalyákra
szolgáltak gyógyírül, és amit a sátra előtti kis tűz fölött
végzett, de időnként benézett, de sosem kellett csalódnia. Bár
nem szeretett a vajákos ember sátrába járni, mert fura szagok
terjengtek a kísérletezései melléktermékeként, szorgalmasan és
fáradhatatlanul tanult. Khadi, bár sokan kuruzslónak mondták a
törzsben, kimondottan okos, bölcs és sokat látott ember volt.
Fiatalkorában messze földeket járt be, hogy tanulhasson, és mikor
hazatért, onnantól nagy megbecsülés vette körül. A Durah törzs,
ahogy magukat nevezték első sorban titokzatos, láthatatlan erőkben
hitt azonban, amiket egyfajta istenségek munkájának hittek, így
sokan nem tulajdonítottak sok hitelt a mostanra már tisztességgel
megőszült férfinek. Társaihoz képest feltűnően magas volt, a
haja lassan kihullott már, így kopaszra borotválta magát, az
állán azonban ritka szakáll díszelgett. Egyszerű, fehér köpenyt
viselt, amire ő maga festett mindenféle szimbólumokat, amik saját
elmondása szerint a saját hitének jelképei, bár azt sosem mondta
meg, milyen istenekben
hisz. A köpenye mellkasi részére egy nagy áspis kígyót festett,
ami egy fura formájú edényre tekeredett fel. Khadi volt az
egyetlen igazi tudós ember a faluban, de most, a törzs éves
vándorútján is részt vett, ami során körbejárták az
otthonukul szolgáló sivatag nagy oázisait, állataikat legeltetve,
és csak őszre érkeztek haza a falujukba a Merhna folyó partjára.
A táboruk most a sivatag három nagy tava, az Akhas, a Bhortzas, és
a Thikhjas közül a legutóbbi partján állt. Ez volt az egyetlen,
amit egy állandó folyó táplált, így sosem száradt ki, nem volt
szükséges tovább indulniuk, csak mikor már eljött az idő
hazatérni. Yashu megmutatta a tekercsen, meddig jutott, Khadi
bólintott, és visszatért az eddigi munkájához. Yashu szeretett
olvasni, mert ez csak kevesek kiváltsága volt a törzsben, a
legtöbben jóformán analfabéták voltak, ha azt vesszük.
-
Ere mi tu... Tukoj kalis ertu me... Mead krah leid.
Kicsit
nehéz volt a tekercs olvasása, hiszen olyan nyelven íródott, amit
csak Khadi beszélt a törzsben, ha Yashut nem számítjuk. Khadi
egyik legfurább adottsága az volt, hogy ugyan úgy tűnhetett,
mindent lát, és mindent hall, mégis szörnyen rövidlátó és
félig süket is volt. Az egyik szeme fekete, a másik kék, arra a
szemére rosszul is látott, sőt, Yashu néha észrevette, hogy nem
is mozog, mintha nem is lenne igazi. Fiatal fejjel nem sokat értett
ugyan ahhoz a hókuszpókuszhoz, amit csinált, de azt tudta, hogy
nem egyszer mentett már meg másokat a lőréivel, ahogy sokan
nevezték, amikor a törzs tagjainak javának támogatását élvező
varázsló csődöt mondott. Ezért tisztelte is, és szerette is ezt
a furcsa idős embert, aki mindig olyan gyengéden bánt vele, mintha
a saját gyermeke lenne.
-
A kiejtésed még nem az igazi, de sokat javultál.
-
Igyekszem, mester.
-
Ne nevezz így, én csak arra tanítalak meg, amire kell, hogy majd
ha el kell indulnod a nagy utadra, ne legyen okod kételkedni
önmagadban.
-
Eszerint én is bejárhatom majd a világot, mint te?
-
Sokkalta messzebbre mész majd. Olyan helyekre, ahová még én sem
juthatok el, soha.
Yashunak
a szája is tátva maradt, mikor ilyeneket mondott. Művelt,
választékos beszédű, kedélyes ember volt, aki sosem
bosszankodott semmi miatt. Ha a pásztorok bármi miatt összevesztek,
hozzá fordultak tanácsért.
-
Megjöttem!
Yashunak
aznap egész este ott kellett maradnia Khadinál, és meg is
vacsorázott, így nem kellett sietnie sem, azonban mikor hazaért,
édesanyja nem volt a sátorban. A tevéjük ki volt kötve a sátor
előtt, a dolgai, amit magával vitt volna, ha dolga van, elvégre ő
volt a törzs egyik olyan asszonya, aki mindenféle füvekhez értett,
és ő szedte a varázslónak is, amire szüksége volt. Gondolta,
valamelyik szomszédnál találja majd, de nyoma sem volt.
-
Hova lehetett? Már itthon kellene lennie.
Aztán
gondolt egyet, és elindult az öreg varázslóhoz, aki épp a tábor
Khadiéval szemközti szélén ütötte fel a sátrát. Mikor odaért,
látta, ahogy Khadi feldúltan kilép a sátorból, és rögtön
utána jött Makhun, a varázsló is.
-
Értsd meg, hagynod kell, hogy segítsek, másként a fiú is vele
hal.
-
Nem. Artosz az asszony életét kívánja csak, a fiú életben
maradhat.
-
Ne bolondulj meg! Már időtlen idők óta nem követeltek az
isteneid emberi vért! Ez őrültség!
-
Őrültség, vagy sem, látomásom volt, Artosz pedig azt követelte,
hogy egy magányos asszonyt küldjek neki, akivel majd megoszthatja a
halhatatlanságot.
-
Bolondságot beszélsz! A törzsben már a dédnagyapád óta nem
áldoztak fel egy embert sem Artosz előtt!
Artosz
a megáradó folyók, és a termékenység istene volt, akinek a
szerepe nagyon régre visszanyúló babonákon alapult. Az emberek a
nagy faluban a folyó partján növénytermesztésből éltek, és
csak másodlagosan az állatokból. Ha a folyó megáradt, abban az
évben volt termés is, de ha az áradás elmaradt, az emberek
éheztek. Valaki ekkor találta ki Artoszról szóló történeteit,
és a törzs fővarázslója egyben az ő főpapja is volt.
Amennyiben az áradás elmaradt, áldozatokat mutattak be ezen isten
előtt, általában kevés sikerrel, így néha a legkegyetlenebb
megoldáshoz, az emberáldozathoz fordultak, ami már az elkeseredés
végső jele volt. Majdnem 110 éve erre nem került sor, mégis most
a varázsló ezt követelné? Csak épp Yashu arra is hamar rájött,
hogy a beszélgetés, vagy inkább vita körülötte és az édesanyja
körül forog.
-
De persze te, a fiút is feláldoznád, igaz?
-
Amióta megszületett, a törzsünket csupa szerencsétlenség éri.
Aznap megszült a főnök leánya is, de meghalt a gyermekkel együtt.
Három éve nem áradt meg a szent folyó, tavaly több mint 100
jószágunk pusztult el, idén a láz hat gyermeket ölt meg. Ez
csakis...
-
Ne merd azt mondani, hogy Yashu hibája! A főnök leánya beteg
volt, és ha hagyod, hogy segítsek, még ma is élne. A folyó nem
árad meg? Nem csak a mi földünkön van ez így jártam olyan
földeken az északi nagy folyón túl, ahol hatalmas városok népei
éheznek, amiért a szent folyójuk nem árad. Elpusztultak az
állatok? Persze, hiszen beteg volt mind. Meghaltak a gyermekek?
Mikor nem halnak meg gyermekek? Emlékezz Ahrisra, aki a holt
gyermekét hordta a hátán két holdig, mielőtt ő maga is meghalt
volna ugyanabban a kórságban! Ez még nem ok arra, hogy egy gyermek
életét elvedd!
Khadinak
teljesen igaza volt, de a varázsló csak kötötte az ebet a
karóhoz. Végül szó nélkül váltak el egymástól, és ahogy a
varázsló sátrának bejárata összezárult, Yashu láthatta az
édesanyját megkötözve a sátort tartó egyik rúdnak dőlve.
-
Khadi, mi történt a mamával?
-
Yashu... Hát te itt vagy? De mióta?
-
Hallottam, hogy a mamáról beszéltek. Mit akar a varázsló a
mamával?
-
Yashu, jobb, ha most velem jössz.
Khadi
bevezette a kisfiút a sátrába, és a lehető leghamarabb aludni
küldte.
Hajnaltájban,
amikor a hold már az ég tetején járt, Yashu ütemes dobolásra
ébredt. Ez a dobolás csak egy valamit jelenthetett, a vének
összeültek tanácskozni. Régóta vita tárgya volt már a számos
szerencsétlenség, ami a törzset érte, amióta Yashu megszületett,
és amiből csak néhányat emlegetett fel a varázsló, és ebben az
ügyben az őt támogatók sokkal többen voltak.
-
Mama...
Közelebb
osont a sátor bejáratához, és onnan figyelte, mi történik.
Egyre többen nyomultak a tábor közepe felé, ahol nagyobb nyílt
tér állt rendelkezésre a hasonló tanácskozásokhoz, mint ami
most folyt épp. Hangos kiáltozás, és dobolás szakította meg
időről időre a szónok szavait, aki a tűz fényénél állt a
nagy kör közepén, amit a jelenlévő 430 felnőtt, és néhány
gyermek alkotott. Yashunak látnia sem kellett, hogy tudja, a
varázsló a szónok, aminek nem lehet jó vége. Kihasználhatta
viszont a lehetőséget, és kiosont, egészen a tábor másik
végére, ahol csendben belopakodott a varázsló sátrába. Ezelőtt
sosem járt itt, így minden ijesztően új, és mégis érdekes
volt. Berendezése nem igen volt, még annyi sem, mint a többi
hasonló kis laknak, de egy halom kisebb-nagyobb agyagedény hevert
szanaszét. Az egyiknek leemelte a tetejét, már csak a
kíváncsiságtól is vezetve, beleszagolt, és hirtelen érezte,
hogy émelyeg, szédül, és egy pillanatig nem egészen érezte maga
körül a világot. Csak némi idő után, mikor már végre nem
szédült, körülnézett a sátorban. Ellentétben a többivel,
ennek a tetején rés volt, így a füst volt hol távozzon, nem
kellett a szabad ég alatt tüzet gyújtani. Nagyjából fél órája
még loboghatott itt a tűz, mert még most is izzott annyira a
parázs, hogy enyhén megvilágítsa a belső teret, és Yashu meg is
pillantotta az édesanyját ugyanott, ugyanabban a pózban, ahogy a
legutóbb is látta a sátoron kívülről. A szemei bekötözve, a
kezei hátrakötve, a lábai erősen összekötözve, ezt csak az
ítéletre váró bűnösökkel tették meg.
-
Mama! Jól vagy?
-
Yashu? Mit keresel te itt?
-
Várj, kiszabadítalak!
Ott
hevert a kés, amivel a. varázsló a különböző növényeket
vagdosta fel, mielőtt még feldolgozta volna. Felemelte, és mindent
megpróbált, hogy meg tudja szabadítani az édesanyját, de a kés
olyan tompa volt, hogy még a levegőt sem nagyon vágta volna,
nemhogy az erős köteleket. Yashu látta már, ahogy a varázsló
dolgozik ezzel a szerszámmal, így nem értette, miért nem akar
vágni. Lehetséges, hogy Artosz nem akarja?
-
Yashu, menj innen! Bármikor visszajöhet, és akkor nem
menekülhetsz
-
De nem hagylak itt, mama!
-
Muszáj, másként...
Egy
pillanatra elhallgatott az asszony és viaskodott a szeretetével,
ami arra biztatta,
hogy ne űzze el a gyermeket, hogy mellette maradhasson az utolsó pillanatig. Nem volt azonban ideje folytatni, mert
meglebbent a sátor bejáratát eltakaró pokróc, és a varázsló
rekedt hangja mennydörgött.
-
Hányszor mondjam még el, hogy a kölyköknek itt semmi helye!
Yashu
ijedtében megfordult, mire emez azonnal fel is ismerte.
-
Te?
Amint
meglátta minden vágyai, és bosszúja célját, mohón elkezdett
lépkedni felé, Yashu pedig riadtan hátrált a sátor végéig.
-
Gyere csak ide, gyermek!
-
NE!
Az
asszon minden erejét megfeszítve a varázsló elé csúszott és
elgáncsolta. Emez nagyot esett, és nyekkent, ezzel utat engedve a
gyereknek, hogy menekülhessen.
-
Menekülj!
Yashu
ösztönösen engedelmeskedett az anyja kétségbeesett kiáltásának,
és mire a varázsló nagy nehezen összeszedte magát, és
feltápászkodott, a gyerek már árkon-bokron túl volt.
-
Ezért még megfizetsz, te is, és a fattyú kölyköd is!
A
varázsló nagyot rúgott az asszonyon, aki iszonyú fájdalmak
között gömbölyödött össze, amennyire csak tudott, emez meg
kirohant a szabadba, és hangos kiáltásokkal hívta fel a csőcselék
figyelmét a szökevényre, aki most eszeveszettül rohant a sátrak
között, egyenesen Khadi otthona felé. Nagyon nagy szerencséje
volt, mert már többen is keresték, és ketten is utána kaptak, de
kicsusszant a kezeik közül. A pajtásai, akikkel az előző este
még együtt játszott, most hangosan kiabáltak, amikor meglátták.
Az ő elméjüket is megfertőzte a teljesen meghibbant varázsló
őrült képzelgése, és Yashunak csak nagy kerülővel,
a tó felé menekülve sikerült kicsusszannia a végzetes körből,
ami
majdnem bezárult körülötte. Fürgébb és okosabb volt a többi
gyereknél, ezt pedig most nagyon jól használta ki. Mikor megint
elé kerültek, a közelben heverő tevék közé rejtőzött, amik
nagyon okos állatok módjára egy moccanással, vagy zajjal sem
árulták el, hogy ott van. Yashu gyakran bújt el a tevék között,
ha valami rosszat csinált, így ez most jobban jött, mint valaha.
Mikor az őt keresők elmentek, megsimogatta az állatot, ami mellett
eddig lapult, majd rohant tovább. Mikor Khadi sátrához ért, nem
rohant be azonnal, hanem várt egy kicsit, hogy biztos nem keresi-e
ott senki, majd csendben beosont a pokróc mellett, ami szinte meg
sem rezzent közben. Bent félhomály fogadta, csak hosszú,
sejtelmes árnyékokat lehetett látni, így befutott a legbelső
sarokba, és lekuporodott a fazekak mögé az árnyékba, és nem
mozdult.
-
Keressétek! A föld nem nyelhette el!
Lábak
dobogása és szórványos kiáltozás jelezte, hogy nem adták még
fel a keresést. Yashu többször is összerezzent, mikor valaki a
sátor túlsó oldalán szinte centikre ment el mellette. Hirtelen
valaki berontott a kis lakba, körülnézett, és már majdnem
kifordult az ajtón, mikor Yashu hirtelen felugrott, mert felismerte
Khadi hórihorgas, sovány alakját.
-
Khadi!
-
Yashu! Már mindenhol kerestelek. A varázsló minden áron meg akar
kaparintani téged.
-
Tudom, voltam a sátrában.
-
Bolond gyermek, mit műveltél ott?
-
Csak a mamát akartam kiszabadítani.
Khadi
legszívesebben leszidta volna a kisfiút a meggondolatlanságáért,
ehelyett mégis inkább megcirógatta az arcát.
-
Nem maradhatsz itt tovább. Menekülj a sivatag felé, és meg ne
állj, bármi is lesz! Ha mégis utolérnek, fújj bele ebbe, amilyen
erősen csak tudsz!
Miközben
ezt mind elmondta, valami ruhafélét aggatott rá, és egy fura
tárgyat adott a kezébe, majd mielőtt még útjára engedte volna,
kinézett, és meggyőződött róla, hogy senki sem hallott eddig
semmit.
- Menj! Siess!
-
De mi lesz a mamával és veled?
-
Miattunk ne aggódj! Nem lesz baj, csak fuss, ahogy a lábad bírja!
Yashu
már nem mondhatott semmit többet, Khadi még egyszer
utoljára megölelte, és kitessékelte a sátorból. Épp rosszkor,
mert épp arra jártak páran, és azonnal nagy kiáltozás
kezdődött, amire elkezdtek odatódulni mindenfelől.
-
Menekülj, gyorsan!
Yashunak
többet sem kellett mondani, futott is, ahogy csak bírt. Többen is
utána eredtek, de szerencséjére túl messziről próbálták
utolérni, és mire odaértek Khadi sátrához, már rég eltűnt a
tó mellett növő fák között.
- Kapjátok el!
Vagy
hatan eredtek a kisfiú után, míg a többiek Khadin töltötték ki
bosszújukat. A szerencsétlen
férfi hősiesen tűrte
az ütéseket és a rúgásokat, ami még jobban feldühítette
kínzóit, és hirtelen felindulásból felemelte egyikük a botját,
és lesújtott az idős ember koponyájára
A
bot vaskos volt és kemény, Khadi megvonaglott, és nem mozdult
többet.
Yashu
szerencsére ezt már nem láthatta, percekig a fák között rohant,
de nem fogadta meg Khadi tanácsát, hanem a tó felé fordult, és
mikor odaért, belegázolt a vízbe.
- Ott van! Kapjátok el!
Nem
volt ideje gondolkodni amint elég mélyre ért, úszni kezdett.
A törzsben csak kevesen tudtak úszni, így nagy előnybe került,
más megoldás nem lévén, a csőcselék a partról követte, így
gyorsan kellett tempóznia, amennyire csak tőle telt. A távolság
szerencsére volt akkora, hogy ne láthassák merre halad, ezért
gondolt egyet, és lemerült a víz alá. Khadi tanította úszni,
így sokkal jobban ment neki, mint a legtöbbeknek,. Egy darabig a
víz alatt úszott ki a távolabbi part felé, és sokan azt
hihették, hogy elmerült a víz alá, és meg is fulladt.
Amikor aztán megint felbukkant, már olyan messze volt, hogy nagyon
kevesen és csak a nagyon jó szeműek láthatták. Csendben
tempózott még egy darabig,aztán minden erejével
elkezdett
úszni megint, és valahogy sikerült elérnie a sekélyebb részre,
ahol gázolhatott. Nagyon fáradt volt már, és kellett egy kis
pihenés. Mikor szárazra ért, ledőlt a homokra és lihegve
próbálta összeszedni magát. Sosem gondolta, hogy egyszer a sok
csínytevésnek, a sok bujkálásnak
és a haditól vett leckéknek is ekkora haszna lesz. Azon kevés
emberek egyike volt, akiket majdnem lehetetlen volt elkapni, ha
valami rosszat
csináltak
is, és most különösen szüksége volt erre.
-
Remélem, sikerült megszöknöm...
Épp
csak annyi ideje
volt, hogy ezt a gondolatát befejezze, azonnal meg is jött a
válasz:a közelében többen is fáklyákkal
bukkantak fel, és nagy kiáltozással jelezték, hogy megtalálták.
Megint felkászálódott, és rohant, ahogy még a lábai bírták.
Nem volt már olyan könnyű, mint az elején, az úszás nagyon
sokat kivett belőle, és az üldözői egyre közeledtek. Végül
azon kapta magát, hogy a sivatag homokjában
bukdácsol, és bár ugyanígy vannak az űzői, a távolság egyre
csökken. Ha ez nem lett volna elég rossz, amint túljutott egy
dűnén, a völgybe érve teveháton m ég többen kerültek elő,
mintha a földből nőttek volna ki, és bezárult a kör körülötte.
Az a színtiszta rosszindulat, ami a szemeikben, és minden egyes
mozdulatukban is meglátszott, ahogy közeledtek felé, még a
legbátrabb felnőttnek is hidegrázást okozott volna.
-
Gyere ide, Yashu...
-
Nem akarunk bántani...
Egyre
szűkült a kör, Yashunak pedig volt annyi lélekjelenléte, hogy
felkapja a tárgyat, amit Khadi adott neki, és addig matasson vele,
amíg nem talált egy lyukat rajta, amibe bele lehetett fújni.
Valamiféle hangszer volt, és olyan erővel fújt bele, amilyennel
csak tudott, amire olyan fülsértő hangot adott ki magából,
amitől mindenki
a füleit fogva hátrált el tőle. Mikorra aztán a fülsiketítő
ricsaj elnémult, a varázsló is odaérkezett, de Yashunak már csak
a hűlt helyét találta. Nem mehetett ki a körből, nem nyelhette
el a föld, akkor mégis hova lett? A varázsló dühében a földre
rogyott, és úgy ordított, mint aki eszét vesztette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése