Találkozás
Valaha,
a mayák egy igen pontos, és sok ezer évre előre íródó naptárat
alkottak, ami a saját időszámításuk szerint a nagy fordulat
napján ér majd véget. Azt persze az utódok, és a naptárat
megtaláló régészek sem tudták megmondani, hogy pontosan mi
várható majd azon a bizonyos napon, de abban biztosak voltak, hogy
nem ok nélkül szakadt ott meg a hengerszerű, több méteres,
aranydarabokból álló műalkotás. Sokan azt állították, hogy a
lesz az ítélet napja, amikor az ég megnyílik, és alászállnak
az angyalok, Jézus és isten maga, hogy érdemei szerint megítélje
az embert. Mások szerint, és fura mód nem is annyira szürreális
teóriaként, az emberiség ekkor indítja majd meg a végső nagy
háborút, és pusztítja majd el önmagát, akár az otthonával, a
Föld bolygóval együtt. A harmadik, és egyben legbékésebb
elmélet szerint pedig, egészen egyszerűen egy új időszámítás
kezdődik majd, amit valami nevezetes, addig sosem látott esemény
előz meg.
Mindez
persze csak spekuláció volt. Nem ismerték a maya időszámítást,
vagy legalábbis nem pontosan, így számos elméleti időpontot
találtak ki, ami lehetséges volt, köztük az 1992, az 1999, a
2001, valamint a 2012. december 12., vagy 21. A lényeg akkor is
ugyanaz maradt, mindegyik teória tévedett, ugyanis kicsit több
mint négy évvel később következett be a világot átformáló
esemény.
A
poros utcák, az elhagyatott házak, a már ki tudja, mióta ott
álló, talán már rég üzemképtelen autók, az eltorlaszolt
úttestek, a már rég kiégett közvilágítás... Mindez a nem is
olyan rég elhagyatottá vált város általános összképe. Ha az
ember ilyen utakon jár nap mint nap, már teljesen megszokottnak
hat. Így volt vele Jack is, aki most újabb begyűjtő körúton
volt. Bár a város maga elhagyatottnak tűnt, nem ártott az
óvatosság még így is. Nem volt ritka eset, ha valaki elvadult
állatokba, netán nem épp barátságos népekbe, még ritkábban,
de annál veszélyesebb esetekben a bestiák vonultak épp át, amik
elől nem ártott fedezéket keresni. Tizenkét év, se több, se
kevesebb, de ennyi is több mint elég volt, hogy egy valamikor
virágzó metropolis most a világ egyik legismertebb szellemvárosa
legyen.
Jack
oldalán az egyik oldalon rövid sávú rádió, a másikon
pisztolytáska. A hátán öblös katonai hátizsák, a lábain
acélbetétes bakancs, szorosan befűzve, egy több zsebes nadrág,
ami már talán nem az első gazdáját szolgálta ki, az öve
itt-ott megkopott, lassan elszakadó félben volt, az inge bebarnult
a portól, és miegymástól, ami az elmúlt napokban beleitta magát,
a jobb keze fáslival átkötözve, a balja szabadon, egy karkötőt
viselt, amit valahonnan egy lakásból zsákmányolt, az arca
borostás, a bal szemén majdnem az ajkaiig egy kés okozta forradás,
a haja csapzott, de általában véve rendezett életet élő
egyénnek tűnhet. Talán 25 éves, ha megvan, de láthatóan nem ez
az első ilyen útja. Fegyvert hord magánál, de csak végső
esetben használhatja, mivel véges a lőszer, a rádió nem elég
nagy hatótávolságú, hogy sokat is érjen, de ha valamelyik társa,
vagy akárki a közelben, bajba kerül, és véletlenül ismeri a
rendőrségi hullámhosszot, amin ezek a jószágok üzemelnek, akkor
akár tőle is segítséget kérhet.
A
mostani feladat elég egyszerű, a bevásárló lista rövid, de
sokat mondó, egy cetlin feljegyezve az egész, és az útja
érthetően célirányos. Élelem kell a tábor lakóinak, amennyi
csak lehetséges, ez nem kérdés, és ő épp azt a kerületet fogta
ki, amiről köztudott, hogy a legtöbb balhé ott üt ki folyton. Az
hogy ez kiszúrás, vagy épp ennyire bíznak benne, már megint más
kérdés. Több szupermarket, pláza, kisebb-nagyobb vegyes
kereskedések is útjába estek, Jack mégis jól tudta, melyiket
fosztogatták már ki. Feltört ajtók, betört üvegek, láthatóan
feldúlt helyiségek, mindez arról árulkodott, hogy nem ő jár ott
először. Néhol körülnézett ugyan, de hamar kifordult. Az üdítős
palackok ismerősek voltak, de a tartalmuk már rég nem a
rendeltetése szerinti állagot öltötte magára. Undorodva fordult
el mindentől, ami a polcokon már rég megromlott. Áramellátás
híján a hűtőkamrákban állt a víz, a tejtermékek már
penészesek sem voltak, a kenyér, és a péksütemények a
felismerhetetlenségig összeaszalódtak, és olyan gomba telepek
alakultak ki itt-ott, hogy rossz volt nézni. A rothadás
félreismerhetetlen szaga is már elült tizenkét év alatt, de
mégis, Jacknek, aki a maga 25 évével még élénken emlékezett,
milyen volt egy ilyen bolt, most borúsan nézte a nem is olyan
távoli múlt dohos szagú, gyomorforgató látványt nyújtó
emlékét. Már csupán a konzervek maradtak, amik még fogyasztható
állapotban maradtak.
- Jack, hallasz?
A rádió hirtelen
megreccsenése ébresztette fel aztán a fiatal férfit a
révedezéséből, lekapta a rádióját, és kicsit morgó hangon
válaszolt.
- Mondd, Sam!
- Öreg, kár, hogy nem vagy
itt. A fiúkkal valóságos aranybányát találtunk az East Sideon.
- Na, jó nektek.
- Az.. Na és nálad?
Jack sóhajtott egy mélyet,
és csak halkan válaszolt:
- Penész, por, és üres
polcok.
- Az gáz... Na majd csak lesz
valami.
- Remélem is... Nem akarnám
kihagyni a mai étkezést.
Ilyen világ volt ez, aki nem
tett a közösségért, az nem is kapta meg a fejadagját. Messze
volt már az a békés aranykor, mikor mindenből volt bőségesen,
csak fel kellett nyúlni a polcra érte, és kiló számra vehette le
az ember a jobbnál jobb falatokat. Azóta a nap óta, mindez csupán
emlékkép volt. Emlékezett még, Jack is, mikor az anyukájával
kézen fogva jártak ilyen helyekre.
Aznap
délután aztán, mikor már végképp minden esélyéről lemondott,
egy olyan környékre jutott, ahol nem járt még azelőtt, de más
sem nagyon. Túl nagy volt a rend, néhány elfajzott, de általában
békésnek látszó kutya kószált a környéken, csontsoványak, és
zavaros tekintetűek. Az egyik konténer mögött aztán egy
anyakutya talán egynapos tetemét találta, mellette hat kölyökkel.
Először tovább akart menni, de meghallotta, ahogy valami halkan,
erőlenül szűköl. Az egyik kölyök még élt, és még vakon,
nagy nehezen elevickélt a lábáig.
- Te szegény kis pára...
Szinte
gagyogva motyogta ezt Jack, és finoman az érdes tenyerébe vette a
törékeny kis állatot. A táborban voltak kutyáik, olyanok is,
amik most kölykeztek, így volt esélyes donor anyapótléknak, így
a táskája egyik zsebébe dugta a kisállatot, mielőtt tovább
indult volna. Továbbra is erőtlenül nyöszörgött kis utastársa,
így keresnie kellett valamit, amivel megetethette. Tudta nagyon jól,
hogy ilyen apróságnak nem adhat csak tejet, de nem volt még
hasonlója sem.
-
Na várj csak picur, mindjárt.
Egy gyógyszertárba jutott el
egy sarkon befordulva, ahol tudta jól, hogy találhat valamiféle
tápszert, ami talán alkalmas lehet tejpótlónak. Az ajtó zárva
volt, ráadásul rács is volt előtte, tehát még érintetlen volt
az egész raktárkészlet. Szétverte a lakatot, ami lezárta a
rácsot, majd feltolta, ameddig csak lehetett, néhány határozott
rúgással pedig kinyitotta az ajtót is.
-
Na várj, picur, mindjárt keresünk neked valamit.
A
csöpp állatot lerakta a nagy asztalra, amin az emberek általában
a recepteket írogatták alá, vagy néha leültek beszélgetni, amíg
vártak. A gyógyszertár persze nem volt maradéktalanul tiszta, de
minden alaposan elcsomagolva állt a polcokon, hátul pedig a
mindenféle üvegekben, ládákban, kartonokban és polcokon az
összes eszköz, vegyszer és könyv megvolt, amire a
gyógyszerészeknek szüksége lehetett. A bolthelyiségben magában
nem talált semmit, ami alkalmasnak látszott, átkutatta a raktárat,
és egy nagy műanyag dobozban, valami fehér port talált, amin egy
kisbaba fényképe díszelgett, és a feliratok közül csak sikerült
kisilabizálja a leírást is.
- Ez lesz az...
Persze meleg víz kellett a
feloldásához, de volt bunsen égő a labor részben. Vizet persze
mindenhova hordott magával, de talált helyben is, felrakott egy
lombikra valót az égő fölé. Kerített egy cumis üveget, és
mikor elég melegnek érezte a vizet, szépen belekeverte a port az
utasítás szerint, összerázta, és jöhetett az etetés.
- Gyere, te édes... Egyél!
Megsimogatta
az aprócska kis állat hátát, mire az hunyorogva kinyitotta a
szemeit, és bár látni talán így sem látott, az orrához nyomott
cumira rákapott, és már szívta is magába az életmentő nedűt.
- Jól van, igyál csak!
Bár nem volt benne biztos,
hogy ez megfelelő a kisállatnak, úgy érezte, ennyi elég lesz,
amíg haza nem ér vele, akkor majd keres neki egy pót anyát a
tábor kutyái között. Ami megmaradt, szépen elcsomagolta, és
miután kifosztotta a gyógyszerkészletet, a kötszereket, és egyéb
értékes dolgokat, rajzolt krétával egy jelet az ajtó elé, ami
az ő táboruk jele volt, ezzel is jelezve másoknak, akik arra
járnának, beültette új kis kedvencét abba a zsebbe, amiben
előzőleg helyet csinált neki, és elindult haza. Az útja ugyan
nem hozott sikert, de ha a barátja, Sam, igazat mondott, és
találtak épp elegendő élelmet, akkor nem volt mitől félnie.
- Jack!
Sam egy köpcös, szeplős
képű, villogó barna szemű fickó volt, aki három társuk
társaságában, nagyobb rakomány konzervvel, palackozott vízzel,
és mindenféle ruhával érkezett vissza, amik mindig hiánycikkek
voltak.
- Na, látom, nem csak
kamuztál.
- Még szép! Ebből egy
hónapig is eléldegélünk, gond nélkül.
- Az biztos.
Ekkor nyüszíteni kezdett a
kis potyautas a hátizsákon, és Sam kérdés nélkül ki is vette a
helyéről.
- Hát te ki vagy?
- Egy sikátorban találtam.
Az anyja és a testvérei éhen pusztultak.
- Szegény kis pára...
Szerintem Német Juhász lehet...
- Ahogy elnéztem az anyját,
az lehet. Még túl kicsi, valahogy gondoskodni kell róla.
- Mivel etetted meg? Nem azt
mondtad, hogy a többi éhen döglött?
- Ezzel itt.
A
nadrágja zsebéből, ami ugyancsak öblös volt, Jack előhúzta a
tápszeres üveget, majd megmutatta a dobozát is.
- Na, te aztán feltaláltad
magad. Látszik, az én tanításom vagy.
- Az, de főleg Jamiesoné.
- Az már részletkérdés.
Nagyjából egy órányi
járásra volt a tábor a találkozóhelyüktől, bent a Central Park
közepén. A környező fák javát kiirtották, a kilátást pedig
mindenféle lomokból emelt kerítés akadályozta. Mikor odaértek
egy nyíláshoz, amit mozgatható vaslemez takart, bekopogtak, három
rövid, három hosszú, két rövid sorrendben, majd kisvártatva
beengedték őket. A kapuként funkcionáló hullámlemezt belülről
vasrudakkal támasztottál ki, mikor minden szállítmányukkal
együtt beérkeztek, ugyanezt a szerkezetet vissza is helyezték a
helyükre.
- Látom, sikerrel jártatok.
Lássuk, mink van!
Egy
tagbaszakadt alak jött hozzájuk, aki katonai gyakorló ruhát
viselt, és surranót. Kimondatlanul is látszott rajta, hogy ő a
főnök, ami abban is megmutatkozott, hogy emezek egy szó nélkül
félreálltak előle. Miközben a zsákmányt szemlézték, Jack
fogta az új kis kedvencét, és elindult oda, ahol a többi kutya is
tanyázott. Az elmúlt hetekben több szuka is kölykezett, így
jelölt volt bőven. Az egyik anyaállatnak csak két kölyke volt,
így odavitte neki, letette épp mellé, és az szinte azonnal
mászott is oda, ahol az éltető táplálékot vélte. Emez
felnézett, megnézte magának a csöppséget, majd visszafeküdt.
- Aztán, láttál valamit,
fiú?
Jamieson
így fogadta, mikor belépett a sátrába. Takaros katonai sátor
volt, amiben állva és székeken ülve is elfértek jó páran, míg
a legtöbb másik, amik körülvették, csak kempingezésnél
használt darab volt.
- A bestiák megint vonulnak.
Vagy kétszáz, ha nem több.
- Értem. Más mozgolódás?
- Az 54. Utcaiak új tábort
alakítottak ki a Times Squaren. De szerintem ezt már tudod.
- Természetesen tudom, de
örülök, hogy nyitott szemmel jársz. Eljön még majd a napja,
mikor komolyabb dolgod is lesz, mint a turkálás.
- Ugyan mi dolgom lehetne?
- Az csak rajtad múlik.
Jamieson Fields leült az
asztala szélére, és éles szemmel mérte végig beszélgetőtársát.
Tizenkét év telt el azóta, hogy az akkor 16 éves, kölyökképű
katonai akadémiát járó fiú megfogta Sam, Jack és még vagy hat
másik, hasonló korú gyerek kezét, és elvitte őket arra a
helyre, ahol most az otthonukat tudták. Jack azóta felnőtt, szép
szál legény lett, marcona megjelenése és a heg miatt kicsit
barátságtalannak, viharvertnek tűnő arca mögött azonban
barátságos, hűséges, és mindenek előtt igaz ember rejtőzött.
- Mit nézel így rajtam?
-
Csak lenne neked egy különleges feladatom. Holnap egy csapat
lőszert és fegyvereket kutatva megy ki terepre. Akarsz velük
menni?
Jack szinte megdöbbenve állt
egy pillanatig. Az ilyen jellegű melók csak a kiváltságosoknak
dukáltak, most mégis neki ajánl fel ilyet?
- De... Hogyhogy én?
- Kellenek a jó szemű
emberek. Te még nyitott szemmel jársz, és Sam is megy. A
többiektől nem sokat várok, de a mai után, tőletek annál
többet.
- Na és mi a bónusz?
- Bónusz?
- Az ilyen feladatok mindig
valami jutalommal járnak az extra veszély miatt, nem?
- Látom, beszéltél a
kollégáiddal...
Jamieson
egy percig gondolkodott, majd vállat vont, elvégre valóban volt
egy szokás, miszerint ha valami értékeset találtak ilyenkor, azt
megtarthatták.
-
Na jó, akkor ha találsz bármit, ami neked megtetszik, vagy
hasznosnak ítéled, akkor süllyeszd el, és tartsd meg magadnak,
legyen az fegyver, vagy értéktárgy, de akár valami személyes
dolog is.
- Eszerint...
- Igen, olyan nagy lesz a
keresés területe, hogy odáig is elmehetsz.
Jack
hitetlenkedve sétált ki a fő sátorból, és bambán vigyorogva
ballagott haza a saját kuckója felé. A tábort, ahogy nevezték,
nagyjából száz nagyobb, és ötven, vagy egyes számítások
szerint akár másik száz kisebb sátor alkotta, amit egy két
méteres, néhol raklapokból összetákolt tornyokkal megerősített,
ócskavasból, deszkából, és mindenféle szemétből épített
palánk vett körül. A sátrak utcákba, blokkokba lettek
elrendezve, hogy könnyen lehessen közlekedni közöttük, a legtöbb
helyen magányosan, néhol párban, és nem ritkán családosan élt
úgy ötszáz lakó ebben a biztonságosnak mondott lakóközösségben,
és voltak, ahol már kicsi gyerekek is játszottak a lakások körül.
Jack egyszerű, de komfortos sátra egy távolabbi sarokban állt,
benne minden vagyontárgyával, egy hálózsákkal, egy fényképpel
az eltűnt szüleiről, egy zsák konzervvel, egy zsugor palackozott
vízzel, és persze az övvel, amin a pisztolytáska is lógott. A
fegyver maga már régi volt, és egyszer be is sült. Úgy
javították meg, hogy pótalkatrészekből gyakorlatilag újjá
építették. Ez a régi, elavult revolver már az előtt is egy
gondatlan rendőr kezében szolgált, hogy ő megszületett volna.
Fegyverre, akármilyen ócska is volt, szükség volt azonban, mert
az elhagyatott New York nem volt biztonságos hely. Rablóbandák,
szektisták, neo-nácik, és még elmeháborodottak is jártak-keltek
odakint, akik okkal, vagy ok nélkül, de beleköthettek a magányos
keselyűkbe, ahogy a városban élelemért járó futárokat
nevezték.
Este aztán felkereste a kis
kedvencét, és örömmel látta, milyen jól elvan az új
környezetben. Megsimogatta a jólelkű anyaállatot, ami befogadta,
majd tovább állt, hogy még beszéljen Sammel. Sam, és a párja,
Catherine, avagy Cath, ahogy nevezték, persze szívesen látták,
még ha Cath nem is volt oda érte túlságosan.
- Akkor, holnap tényleg a
kivételezettekkel megyünk ki?
- Eszerint Jamieson neked is
mondta már? Akkor tényleg igaz lehet a hír.
Samnél mindig kellemes
hangulat fogadott bárkit, aki betért, pláne, ha jó barát, és
általában jó vacsora is várt a kevés komolyabb lakósátor
egyikében, amit a szemfüles férfiú magának szerzett. Cath
konyhás volt úgymond, így mindig volt egy kis elfekvő maradék,
ami épp nem került még ki a kutyáknak szánt moslékba. Nem volt
lehetőség pazarolni, de valamivel etetni kellett a hűséges
házőrzőket is.
- Akkor, erre inni kell!
Samnél a másik jó szokás,
ami egyben rossz szokás is volt, amit Cath nem nagyon tolerált,
hogy gyakran előkerült az itókás üveg. Az egyik ok, ami miatt
nem szívlelte Jacket, hogy nem is próbálta megakadályozni az
italozgatásban.
Mikor
aztán másnap reggel el kellett induljanak, Jacknek még csak nem
volt különösebb baja, ellenben Sam olyan volt, mint egy vizihulla.
Nem volt különösebb cél, csak hogy minél több hasznos holmit
hozzanak haza. Jack még indulás előtt meglátogatta a kis
kedvencét, és beszélgetett neki, hogy szokja a hangját, és
szerencsés megmenekülésének emlékéül Mázlinak keresztelte el.
A
város általában csendes volt, nem kellett semmilyen
elővigyázatosság, egészen amíg át nem kelt az ember a Brooklyn
hídon. Ahogy a régi időkben is, most is bandák uralták ezt a
területet, de Jack arra is emlékezett, hogy Bronxban sokkal
rosszabbak voltak a körülmények. Itt sokkal több volt a rendőrőrs
is, az ellenőrzőpontokról nem is beszélve. Az egyik őrsnél
megtalálta a helyi skinhead populáció, vagy ahogy nevezték még
őket, a Kampósok jelét a földön. A régi időkben az ő fajtájuk
a horogkeresztet választotta jelképéül, ezek a mostaniak a horog
helyett a kampót biggyesztették rá.
- Na, itt már nincs mit
keresnem.
Persze, miközben járt-kelt
az utcákon, nem is olyan soká az a megérzése támadt, hogy valaki
követi. Először azt hitte, hogy valami állat, de mikor rájött,
hogy egy állat nem lenne ilyen óvatos, sőt, már rég leszállt
volna róla, de ez a valami céltudatosan, és óvatosan követte.
Nem lehetett rossz szándékú, legalábbis ezt remélte, de akkor
miért nem mutatkozik meg előtte? Hirtelen egy csörrenést hallott,
vagy még inkább, mintha egy fegyver závárzata kattanna. Most már
biztos volt benne, hogy aki követi, annak valami rossz szándéka
lehet, ezért megszaporázta a lépteit. Szinte látta a lelki szemei
előtt, ahogy egy nagydarab, tar kopasz, tetovált, karszalagos alak
jön mögötte, készen arra, hogy bármelyik pillanatban tarkón
csapja, és megszabadítsa minden kis vagyonától. Mindig is ettől
rettegett a legjobban, és alig várta, hogy túljusson a
legközelebbi utca sarkon, ahol a falhoz lapult. Hallotta, ahogy
halk, szinte légies léptek közelednek, majd valaki előbukkan a
sarkon. Jack egy mukkot sem szólt, csak derékon kapta a meglepően
könnyű üldözőjét, és a következő pillanatban már fölötte
térdelt, az arcának szegezve a fegyverét.
- Mi a…
Azonban az üldözője, nem
kis meglepetésére nem egy náci skinhead volt, hanem egy riadt
szemű, szőke lány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése