Öklök Iskolája

I.

Az őrültek iskolája

- M-Micsoda...

- Ugye ez csak valami őrült vicc... ?

Minden egyes diák döbbenten fogadta azt a nem kicsit sokkoló hírt, ami az egyeseknek megszokottnak számító évnyitó ünnepségen az igazgató szájából hangzott el. Sokan azonnal elkezdtek zúgolódni, volt, aki enyhén szólva is pánikba esett, és olyan is, akinek kimondottan imponált az, amit hallott.

- Igen, mind jól hallottátok, az iskola új szabályzata szerint egy teljesen új tanulmányi rend került ebben az évben bevezetésre, ami...

- Állj félre, öregapám!

Egy igen goromba, égnek meredő hajú, sötét szemüveges alak lökte félre az igazgatót, akin meglátszott ugyan, hogy maga is benne van már a korban, de a azőkített haj, a szoláriumozott bőr, az izomtrikó, és a bőrdzseki, ami az alkalomhoz a legkevésbé se illett,azt volt hivatott hangsúlyozni, hogy még nem hajlandó megöregedni.

- Ide hallgassatok, ti nyámnyila anyámasszony katonái! Egyet jegyezzetek meg! A gyengeség bűn!

- Ennek meg mi baja?

- Nem ez az új tulaj?

- Micsoda egy gyökér arc... Hogy néz már ki?

A beszélő meglehetősen ideges arccal nézett végig az előtte ülő nagyjából hatszáz diákon, egy darabig bosszúsan topogott, majd mikor a moraj nem akart elülni, előhúzott egy légkürtöt a dzsekije alól, és egyenesen a mikrofonba eresztett meg egy fél perces löketet, amire rajta kívül mindenki riadtan fogta be a fülét. A hangszórók is majd felrobbantak ettől a kis akciótól, így mikor a zaj elült, végre teljes csend támadt.

- Sokkal jobb. Hogy értsétek, elmondom én is még egyszer. Mostantól mindenkit három irányból értékelünk éves teljesítményében. Ebből a tanulmányi és a sport a kötelezően választható.

- Sagaharu-san...

- A harmadik pedig egy túlélő játékként is felfogható.

Vadul előrelökte a karjait, hogy csak úgy csörögtek a nehéz aranyláncok, amikkel teleaggatta magát.

- Az iskola területét mostantól legális csatatérré nyilvánítom! Aki a félév végére a legtöbb pontot szerzi a túlélésért folytatott harcokban, különleges jutalomban részesül aki az év végéig... Nos, ez most még legyen meglepetés.

A döbbent arcokon végignézve persze még szigorúbb kifejezéssel hozzátette:

- Ellenben a leggyengébben teljesítők repülnek,egyéb eredményeiktől függetlenül. Ebbe az iskolába nem kellenek nyápicok. A gyengeség bűn, és a gyengéknek nincs joguk részesülni azokban az előjogokban, amikhez az erőseknek!

Ezzel az iskola tulajdonosa, Sagaharu Shinjurou helyert foglalt, visszaadva a szót az igazgatónak, aki csak félve merte folytatni.

- K-Köszönöm Sagaharu-sannak a... Köszöntő szavait... A... A tanévet hivatalosan is megnyitom. Az ég irgalmazzon mindannyiunknak!

Néhány perccel később, az1-B osztály termében élénk beszgetés folyt a diákok egy része között. Volt, aki hitetlenkedve,viszolyogva próbálta még önmagával is tisztázni a helyzetet. Megint mások valósággal örültek ennek az újszerű, és vitán kívül radikális helyzetnek. A harmadik csoport pedig hol ide hajlott, hol oda.

Mindössze két diák nem vett részt ebben a tárgyalásban: egyikük egy törékeny lány, egészen sovány, kicsit sápadt, bár ez csak ebben a helyzetben volt így. Talán a hallottak miatt sápadt így el, és most próbálta összeszedni magát. Hollófekete haja kicsit borzos volt, de talán ez volt a természetes számára, nagy, kifejezően csillogó kékes-barnás szemei élénken figyelték a beszélgetés minden résztvevőjét. Talán az erőviszonyokat próbálta felmérni. Voltak nála sokkal erőteljesebb alkatú lányok is, de ők inkább a békésebbek közé tartoztak a beszédük alapján. A fiúktól volt ellenben oka tartani, ugyanis több alaposan kipattant legény is volt köztük, de megvető pillantással végigmérte mindegyiket, akik látszottak is az embercsomóból, majd unottan a tenyerébe támasztotta az állát.

- Szerintetek mi lesz az a külön jutalom?

- Azt hallottam, az öregnek van egy lánya... Valami topmodell.

- Egy este vele...

- Álmodj csak!

Emez csak a szemét forgatta, és halkan megjegyezte:

- Két lánya van...

De senki sem hallotta meg, vagy legalábbis úgy tűnt. Eggyel előtte ült egy fiú, egy nyakigláb kamasz, sovány, szinte a csontja zörögtek, szemüveges, mélybarna haj és ugyanilyen szemek, a fejét a padra hajtva, látszólag teljesen közömbösen bámult a semmibe.

- Pszt...

A mögötte ülő lány próbálta felkelteni a figyelmét, ugyanis a tanár közben bejött, így kezdődött a dolog oroszlánrésze.

Órák múltával aztán, ahogy egyre mutatkoztak be a tanárok, a szemüveges fiú csak unottan kopogott a ceruzájával, amiért többször is rászóltak, hogy hagyja abba. Idegesnek tűnt az, ahogy ezek után meg a tollát kapcsolta hol be, hol ki. Délben aztán az ebédlőben is egyedül ült ugyanez a fiú, de az ebédje nem akart fogyni.

- Zavar, ha leülök?

Mikor egy lágy, kedves hang megütötte a fülét, felnézett, és épp a mögötte álló lány állt ott, kezében egy tálcával.

- Ja, persze...

Így hát már ketten ültek az amúgy üres asztalnál. Egyikük olyan lassan evett, hogy nézni is rossz volt, a másik ellenben érdeklődve figyelte még étkezés közben is. Egy pár perc eltelt, mielőtt a lány unta meg a hallgatást.

- Mi bajod van? Egész nap úgy viselkedsz, mint valami idegroncs.

Emez végrebfelnézett a színét teljes egészében visszanyert, egyébként csinos arcú lányra, és némileg elhaló hangon kérdezett vissza.

- Ennyire meglátszik?

- Csak enyhén szólva. Ennyire parázol?

- Te talán nem paráznál a helyemben? Életemben nem verekedtem még senkivel, semmiért.

- Nos, ez valahol érthető.

- Nem is beszélve arról, hogy a szüleim pacifisták.

- Vagyis... Túlságosan békepártiak, vagy mi?

- Úgy valahogy. Apám sosem emelt még kezet senkire, és engem is erre neveltek. Gondolhatod, hogy folyton a dolgok fájdalmas végén álltam eddig az összes iskolámban.

- Na igen, az elég kemény.

Azért egy bíztató mosollyal megpróbálta felbíztatni, hisz megértő volt ebben az ügyben.

- Én Kairi vagyok. Asukawa Kairi.

- Kagami Taichi, de szólíts Tainak...

Tai, most már szólíthatjuk nevén is, félénken ugyan, de viszonozta a mosolyt, és merhette úgy érezni, hogy sikerült egy barátot szereznie, ha már mindenki más az ellensége lesz is.

Másnap máris hajmeresztően megváltozott az iskola képe. Már a kapunál motozás volt, és a veszélyes segédeszközöket, mint a boxer, a vascső, a vipera, a baseball ütő, és a szúró-vágó eszközök elkobzásra kerültek. Mindenki kapott fogvédő gumit, és kipárnazott kesztyűt, hogy ne legyenek komolyabb sérülések. Ez még Tait is valamennyire megnyugtatta, bár azt már tudta, hogy a fogvédő fogja megvédeni a fogsorát már az első nap is, pláne, ha belesodródik egy nagyobb balhéba. Kairi már messziről integetett neki, és az osztályterembe is együtt érkeztek meg.

- Na nézd a szerelmespárt!

Egyből kapták a csípős megjegyzéseket, de nem is törődtek vele, elvégre beszélhetnek, amit akartak. Megváltozott sokak szerelése is az első naphoz képest. Volt aki alaposan kibélelte a ruháit, hogy jobban védjenek egy nagyobb bunyó esetén is, volt aki megszabadult a fehér ingétől, és az egyenkabátja ujjaitól is, és mint valami utcai harcos, szerencsehozó talizmánokon szereplő szövegekkel tarkított szalagot kötött a homlokára. Voltak lányok, akik nadrágtartót is vettek a szoknyájukhoz, alá pedig biciklis nadrágot. Cipőt is a váltócipő helyett volt aki bakancsot viselt, megint mások szandált, hogy könnyebben megszabaduljanak tőle, ha kell. Kairi és Tai voltak az egyedüliek, akik a rendes egyenruhajukat visték, bár a védőkesztyű mindkettőjük kezén ott volt. A lányok egyenruhája az egyszerű kék galléros és mandzsettás matrózblúz, a kék szoknya, a térdig érő zokni, és a fehér váltócipő. A fiúké a végtelenül egyszerű kékes fekete nadrág, ugyanilyen, fémgombos egyenkabát, alatta fehér ing.

- Psszt! Hé, srác!

Jobbról szólongatta valaki Tait, és ahogy arra nézett, egy meglehetősen fura alakot látott: egy valamivel az átlagosnál testesebb fiú ült mellette egy sorral, elég kölyök képű még, fekete haja kicsit kócos, a barna szemei nyugodtan hunyorogva tekintettek a világba, egy kis bajusz már serkent az orra alatt, és látszott rajta, hogy nem csak testesebb, de erőteljes alkat is. Valamiért nagyon emlékeztette valakire, bár azt nem tudta volna megmondani, kire.

- Én... ?

- Persze... Majd óra után beszélhetünk?

- Err... Persze...

Az óra elmúltával Tai a folyosón állt a falnál. Épp ebédre csengettek, így az osztály és évfolyamtársak tódultak ki a teremből, köztük Kairi is.

- Majd megyek.

- De siess, nehogy lemaradj róla!

Kairi mosolyogva kacsintott Taira, akinek az arcába azonnal vér szaladt, de nem volt ideje pironkodni, mert egy súlyos kéz a vállára nehezedett hátulról.

- Aranyos a kicsike. A csajod?

- Mi... Dehogy! Alig ismerem...

A nagydarab fiú volt az, aki állva még nagyobbnak tűnt, mint ülve. Tainak ugyan lefelé kellett néznie, de a vele most farkasszemet néző fiú majdnem háromszor akkora volt mint ő.

- Szó... Szóva, beszélni akartál?

- Ja. Nem megyünk mi is? Éhen halok.

Valahogy Tainak nem tűnt úgy, hogy bármilyen oknál fogva is éhhalál fenyegetné újsütetű kísérőjét, aki talán még őt is megette volna keresztbe ránézésre. Persze, az asztalnál ülve sokkal testesebbnek tűnt, de így egymás mellett haladva Tai rájött, hogy valójában igen erőteljes felépítésű, nem kövér, hanem inkább tagba szakadt.

- Szóval, azon gondolkodtam, mennyire hülyén áll neked az a kesztyű, meg minden. Túlságosan rendezett a szénád ehhez az iskolához képest.

- Tudom... Nem is értem, mit keresek itt.

- Valamiért csak jelentkeztél ide.

- Igen, azért, mert bárkivel beszéltem, csak dicsérni tudta ezt az iskolát, hogy milyen hagyománytisztelő, meg tiszta és rendes.

- Nos, azok az emberek valóazínűleg nem két éve ballagtak el.

- Hogyhogy?

- Úgy két éve volt a tulajváltás, amikor ez a fajankó lett a főnök. Akkor vezették be ezeket a szabályokat is, de csak kísérleti jelleggel.

- És eszerint most lettek véglegesítve?

- Na igen. Bátyám tavaly még ide járt, így figyelmeztetett.

A tagbaszakadt fiú bizony most büszkén dörgölte meg a szakálla helyét.

- És fel is készültem rendesen.

- Azt látom, már ha megengeded. Egyébként Taichi vagyok, vagy csak Tai.

- Örvendek, Tai-kun. Én Daisuke lennék, de a barátaim csak Budnak neveznek. Fogalmam sincs, miért.

És ekkor esett le Tainak is, hogy miért tűnt furcsán ismerősnek újdonsült ismerőse, bár azért nem tette szóvá. Percekkel később kivették az ebédjüket, és már úton voltak Kairi asztala felé, aki nem egyedül foglalta a helyet: két másik lány is ült még rajta kívül az asztalnál. Mindketten vöröses hajúak, mindkettőjük hajkoronája derékig érő, és mikor Kairi intett Tainak, ők is megfordultak, és mint kiderült, egy petéjű ikrek, csak az egyiknek kék, a másiknak zöld volt a szeme. A hajuk elöl befonva,a fonatba pedig színes szalagok is belevegyültek kétoldalt.

- Nem baj, ha én is ide ülök?

Kairi megcsóválta a fejét, így már öten ülték körbe az asztalt, ami előtte nap még majdnem üres volt.

- Bemutatnád a barátodat,Tai?

- Hogy... Ja persze. Ő itt Daisuke, Daisuke, a hölgy Kairi...

- Ismerem már... Hallomásból. Szia.

Daisuke kezet is rázott Kairivel, aki ezek után a saját barátaira is kitért.

- Akkor már én sem maradok el: a barátnőim Yuzu és Yuri. Általános óta együtt járjuk a sulikat.

Yuzu komolyabb volt, majdhogynem morcos arcot vágott, a szemöldökei alaposan összehúzva, ellenben Yuri kedvesen mosolyogva integetett az asztal túloldalára. Elmondható, hogy mindketten csinosak voltak, teltebb alkatúak Kairinál, csinos arcúak, a szemükben, még a Yuzuében is, egyfajta pajkosság csillogott.

- Nos, akkor együ...

- Figyelem, diákság! Jelen pillanatban, aki az ebédlőben tartózkodik, bónusz pontot kap a következő speciális feladat sikeres teljesítéséért.

Az iskolarádió hördült így életre, de a bejelentés folytatása volt a meglepetés.

- A feladat: Kajacsata. Az esemény végén, aki a legtisztábban jön ki az étkezőből extra pontokat kap. A minimális jutalom pontszám már a részvételért is 50 pont.

Erre Daisuke felpattant, felkapta az ebédje főfogását, és nagyot kurjantott.

- Aki kapja, Marha!

És a hozzá legközelebb járó felsőbbévest dobta meg a tányér tartalmával, aki abban a pillanatban elejtette a tálcáját de ekkor már mindenfelől repült a párja, és pillanatokon belül kész káosz lett az ebédlő. Röpködtek a papírtányérok sokszor hosszú csíkot húzva, és beterítve az alattuk állókat a tartalmukkal, akinek esze volt, oda ugrott a kiadó pulthoz és onnan ragadott fel mindent, ami csak a keze ügyébe akadt. Tai is azon kapta magát, hogy önkéntelenül nyúl minden után, ami csak dobható, és már dobta is meg a legközelebbi személyt, balszerencséjére Yuzut, aki nagyot üvöltött, ugyanis eddig nagyon higgadtan ült a helyén, és senkinek még csak eszébe sem jutott megdobni. Hirtelen teljes csend lett, ugyanis Yuzu, aki nagyon nyugodtan be akart kapni egy falatot az egyébként istenien festő ebédjéből, magára borította ijedtében az egész tányérral.

- Ajjaj...

- Szép volt, Tai-kun...

Yuzu arcán még féloldalt ott volt a tejszínhabos krém, ami a desszertből származott, ami most javarészt az eddig makulátlan blúzán éktelenkedett. Ehhez vegyük az ebédje maradékának színe, valamint a lány feldúlt arcának pecsétviasz színe is, és Tai arcát az utolsó csepp vér is elhagyta.

- Te... Te...

Erre Yuzu is felkapta az ugyanolyan krémest,áthajolt az asztal fölött, és egészen egyszerűen széttrancsírozta a fiú arcán. Mindezt követően aztán a kajacsata folytatódott, és már a konyhásnénik is elbújtak a kiadó pult mögött, mikor valaki elkurjantotta magát:

- Elfogyott a kaja!

Erre a válasz a terem másik végéből:

- Akkor most mi legyen?

A harmadik hang már Daisuke volt, aki rögtön tettekkel támogatta meg a szavait:

- BUNYÓ CSENGETÉSIG!

És ezzel a lendülettel megindult az adok-kapok, és még kaja csatánál is gyorsabban röpködtek a pofonok, a rúgások, ami csak elkéozelhető. Daisuke megállt a tömeg közepén, és bemutatta, miért nevezték a barátai Budnak, aki a közelébe ment, az kapott a fejére, átvitt és valós értelemben. Kairi, törékeny alkatához képest, keményen állta a helyét, hála Kenpo tudásának, amivel ha kapott is, bőven viszonozta. Az ikrek, mint a jó utcai harcosok, valamiféle harcművészetet kevertek egy meglehetősen szabad stílussal, és egymás hátát védve ütöttek-vágtak, karmoltak, még a fejüket sem féltek használni.

- Gyere csak ide!

Tait, aki mindezt az asztal alatt bújkálva nézte ezt végig, amíg valaki el nem kezdte kirángatni onnan. Pillanatokon belül már kapta is az ápolást, akárkitől aki arra járt. Ezt látva Kiara kiáltotta oda Daisukénak.

- Daisuke-kun, segíthetnél Tainak!

Daisuke megfordult, és öles léptekkel megindult a helyszín felé, ahol Tait ketten is ütötték.

- Már elnézést!

- Mi...

Az egyik támadót a gallérjánál fogva rántotta közelebb magához, majd egy óriási maflással elküldte az egyik asztal mögé. A másikat megfogta, és a nadrágjánál fogva emelte fel, hogy arrébb rakja az útból, majd egy rántással kitépte Tait az őt fogva tartók markából, és egy-egy méretes jobbossal a padlóra zavarta mindkettőjüket.

- Meg vagy még?

- Talán... Megmaradok.

Tíz perc általános verekedési roham után aztán mindennek véget vetett a csengő. Persze Tai annyit kapott, hogy meg sem álltak vele az iskolaorvosig, akinek a többieken is volt mit ápolnia. Daisuke, akármilyen nagy volt és erős, egy kisebb sérülést azért össze tudott szedni a bal karjára. Kairi volt ugyan az egyetlen, akinek nem volt külső sérülése, de a vállát megnézette, minek utána nem mozgott rendesen a saját elmondása szerint. Az ikrek karcolásokkal megúszták annagy bunyó közepette, és amíg a többiek bajaival törődött, Tai egy zacskó jeget nyomhatott a szeme alatt díszelgő nagy monoklira.

- Biztos nem lesz bajod?

- Eb csont beforr. De azért kösz, és bocs hogy aggódnod kelett.

- Ne is törődj vele! Erről szól a barátság.

Így sétált hazafelé Kairi és Tai azon a délutánon. Egy darabig együtt mentek, így már előző nap is így tettek, és ahogy elértek a sarokra, ahol az útjaik elváltak, Kairi ezen mondatára Tai egy kicsit még el is pirult.

- Na... Nade... Komolyan a barátodnak tartasz?

- Még szép. Mi másnak neveznéd?

- Eeez igaz... Heheh...

Tai idegesen vakarta meg a nyakszirtjét, ami szokása volt, ha ideges.

- Na jó, akkor holnap találkozunk, jó?

- Persze. Szia!

Ezzel váltak el egymástól, és hazafelé Tai végig bambán vigyorogva sétált. Valahogy az évnyitó után nem gondolta volna, hogy már a második nap elmondhatja nagáról, hogy van egy barátja. Magában azért azt is hozzátette, hogy Kairi ráadásul szép fiatal lány is. Mikor hazaért, benyitott a lakásba, amit az otthonának mondhatott, és ami annak a kis apartmannháznak volt a része, ahol a legkönnyebben és legolcsóbban talált magának szállást.

- Megjöttem...

Választ nem várt, miért is kapott volna, hisz egyedül lakott itt, ebben a csendes, rendes, tiszta, hat tatami szőnyegnyi kis odúban, aminek nem volt saját fürdője, egy kis főzőfülke, egy gardrób, egy kicsi mindenes szoba, és minimális kényelmi funkciók alkották.

- Otthon, édes otthon... Nagyjából.

Még mindig nem csomagolt ki mindent, és úgy érezte, nem is fogja már. Félt is nagyon, hogy nem is olyan soká kiteszik a szűrét az iskolából, már abban a pillanatban is, mikor a hírhedt "A gyengeség bűn " című jelmondat elhangzott.

- Szia, Apa.

Ezzel fogadta a hívást, ami nem is olyan soká érkezett a lakás telefonjára.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok?

- Rajtad kívül senki sem tudja ezt a számot.

- Igaz... Na és, milyen a suli?

- Elmegy... Lehetne rosszabb is.

- Eszerint már találtál valami elfoglaltságot?

- Mondjuk csak úgy, hogy izgalmas első két napom volt. Anya hogy van?

- A doki azt mondja, sokkal jobban. Egész jó színben van ma.

- Az jó. Majd puszild meg helyettem is!

- Úgy lesz.

Még miőtt letehette volna ellenben, apja még visszatartotta Tait.

- Várj csak! Sikerült már legalább barátokat szerezned?

- Hát...

Tai persze csak halványan mosolyogva válaszolt, bár az arcát a túloldalról nem láthatták.

- Azt hiszem, legalább egyet biztos.

- Na, az jó. Akkor hajrá, és hívj majd néha, jó?

- Persze... Na szia.

Ezzel tette le, és még mielőtt folytatta volna az esti programját, még kinézett az ablakon a lassan lenyugvó nap által vérvörösre és narancsszínre festett égre, és egy boldog sóhaj után még mosolyogva morgott ennyit:

- Barátok...

 II.

Amikor össze kell fogni

Mikor reggeli alkalmából valakit hárman fognak le, és egy gyepál, olyankor még a legoptimistább ember is azonnal átgondolja a reggeli diéta lehetőségét. Tai ebben az esetben ráadásul éhgyomorra kapta az áldást, és minden erejével igyekezett azon, hogy egy-egy jobb maflás után ne köpje ki a fogvédő gumit.

- Hé, nem baj, ha közbecsapok?!

Ezt a kijelentő kérdést egy óriási jobbos kísérte és a Tait ütő alak már repült is. Egy nagy maflás balra, egy kokszos jobbra, és mindjárt szabadult is, csak hogy a negyedik nikotinos gatyával meneküljön. Mire szegény fiú feleszmélt, már az iskolaorvosnál ült egy jeges zacskóval a kezében, amivel az újfent bucira vert arcát borogatta. Eközben Daisuke ült mellette, és próbált nem nevetni az amúgy elég elkeserítő arcon, amit vágott.

- Na hallod, ha nem toppanok be a legjobb pillanatban, csúnyán megjárhattad volna.

- Ne ih mondh...

Tainak csak most jutott eszébe kiköpni a gumit, és alaposan letörve lógatta a jobbját vele együtt.

- Könnyű neked, ilyen nagy és erős sem lehet mindenki.

- Nehogy azt hidd, hogy olyan egyszerű volt. Sok hagymás bab van emögött az alkat mögött. Arról nem is beszélve, hogy régen épp elégszer agyaltak meg, úgyhogy ideje volt, hogy forduljon a kocka.

Tai megmosolyogta ezt az őszinte vallomást, és halkan hozzátette:

- Nem csoda, ha Budnak neveznek.

Azon a délutánon aztán Tai inkább a legrövidebb úton hazament, Daisuke ellenben összekürtölte az asztaltársaságot egy kis kupaktanácsra. Yuzu érkezett elsőként, és nem tűnt túl boldognak, amiért a nagydarab fiú tudta az e-mail címét, amit persze Kairi adott meg neki. Kairiről beszélve, neki dolga volt, így utolsóként érkezett, ahogy az sem volt teljesen világos, hogy az ikrek miért voltak külön, mikor egy osztályba is jártak.

- Na, minek kellett idejönnünk, dagikám?

Yuzu érezhetően nem volt jó passzban aznap, bár egyébként sem volt túl barátságos senkivel. Daisuke mehgköszörülte a torkát, majd egyből belecsapott a közepébe.

- A nagy helyzet az, hogy Tai egyre nagyobb bajban van. Ma reggel már négyen kapták el.

- Ez már a nyolcadik lesz a héten, és még csak szerda van.

- Nyápic alak...

Kairi a lehetséges összes módon sajnálta a bajba jutott fiút, ellenben Yuzut hidegen hagyta a helyzete. Ez a légkörön erősen érezhető is volt, Yuri és Daisuke pedig csak a fejüket csóválták.

- Téged ez egy cseppet sem zavar, Yuzu-san?

- Engem az zavar, hogy egy ilyen pipogya alakkal barátkozol, Kairi.

- Már nem azért, de Tai kedves fiú. Én nem értem, mi bajod vele.

- Csak annyi, amennyit a tulaj is mondott. Ha a gyengeség tényleg bűn lenne, akkor őt életfogytigra lecsuknák.

- Hagyd már ezt a hülyeséget!

Némi ideges farkasszemezés után aztán Yuri szólalt meg végre.

- Dai-kun, eszerint te segíteni akarsz neki?

- Így van. Nem nézhetem ölbe tett kézzel, ahogy minden egyes nap így szenved. Bírom a srácot, mert fejben amúgy nagyon a helyén van, de ezen a helyzeten fordítanunk kell.

Yuri teljes mértékben egyet értett ezzel. Tai nem volt egy díjbirkózó, de éleseszűségével az elmúlt majdnem egy hónapban gyakran segítette ki társait a tanulmányokban.

- Engem hagyjatok ki ebből, jó?

Yuzu pedig elegánsan távozott, míg a megmaradt hármasra maradt ilyen módon a dolog megoldása. Miután már biztosan nem volt ott, Kairi azért még halkan kimondta, ami a lelkén maradt.

- Komolyan mondom, néha nem értem, mi baja. Azt hittem, neki is kellenek majd barátok végre.

- Yuzu már csak ilyen. Most hazamegy, bosszúból háromszor ennyi koncentrációs gyakorlatot végez majd.

- Koncentrációs mit?

- Része az edzéstervének... Kicsit nehéz lenne normálisan elmagyarázni. Speckó dolog.

Ezek után Yuri is tavozott inkább, mert tudta, ha nem indul el időben, a nővére irtó pipa lesz, és egész nap fel fogja neki emlegetni, hogy nem az ő oldalán állt, amikor elvárta volna.

- Hát... Magunkra maradtunk... Mi legyen?

- Azt hiszem, egy jó edzésterv kell Tainak. A srác olyan, hogy ha élére fordul, átlátszóvá válik, úgyhogy el kell kezdeni embert faragni belőle.

- Nem gondolod, hogy Tai talán alkatilag nem képes meghízni?

Daisuke csak a szemét forgatta erre a felvetésre.

- Én sem azt mondtam, hogy legyen olyan, mint én, csak arra gondoltam, hogy szedjen magára pár kilót, hogy abból el lehessen kezdeni építkezni, aztán majd kitanítjuk a többire.

Kairi elmélyülten nézett ki az ablakon, miközben Daisuke ötletét emésztgette, majd egy ravasz mosollyal megjegyezte:

- Te készülsz valamire, látom rajtad.

- Mit mondhatnék? Szimpatikus a kölyök, és segíteni akarok rajta.

Kairi majdnem elnevette magát, de csak megveregette a nagydarab fiú vállát.

- Csak szólok, hogy ez a srác idősebb nálad.

Kairi ezek után szépen összeszedelőzködött, és még az ajtóból visszafordulva megjegyezte egy huncut kacsintás kíséretében:

- Számítok rád, Bud-san.

Daisuke még el is vörösödött erre, de még kellemesen is esett neki az, hogy a becenevén szólította, még ha más, akárhogy mondta is nekik, nem volt hajlandó soha.

Másnap reggel aztán Daisuke már a kapunál várta Tait, aki szerencsére kiheverte az előző nap megpróbáltatásait, bár a kiadós verések nyomai még mindig meglátszottak rajta.

- Reggelt!

- Neked is Daisuke...

- Miért vagy ilyen búval bélelt?

- Ja, feltűnt?

Tai valóban nagyon lehangoltnak tűnt, és Daisuke jól sejtette, hogy ehhez még édes kevés az iskola. Emez nagyot sóhajtott, és csak némi tépelődés után válaszolt.

- Tegnap este hívott apám.

- És?

- Hogy is mondjam...

Ekkor ért oda Kairi is, de Daisuke jelezte, hogy maradjon hátrébb egy kicsit.

- A helyzet az, hogy anyukám hónapok óta kórházban fekszik. Tegnap hívott apám, és elmondta, hogy romlott az állapota.

- De... Mégis mi baja van?

- Még... Én sem tudom.

Daisuke arcán tisztán látszott a döbbenet, de Kairi is kővé dermedt, mikor ezt meghallotta, olyannyira, hogy amíg valaki a vállára nem tette a kezét, magához sem tért. Ettől persze össze is rezzent, de csak Yuzu volt az, fura mód Yuri nélkül.

- Szia.

- Jó reggelt... Yurit hol hagytad? Csak nem összevesztetek?

- BÁF van.

- Jaaa...

Közben befelé haladtak, és bár, Yuzu nem sok érdeklődést mutatott, azért Kairi elmondta neki, amit hallott Tai szájából, emez ellenben csak hümmögött egyet. Miután elváltak, némileg csendes nap következett, bár aznap is volt egy kisebb mini event, ahol lehetett bónuszpontokat szerezni. A vége persze ennek is bunyó lett, Daisuke pedig végig Tai mellett maradt, és elhárított mindenkit, aki csak csúnyábban nézett rá.

Délután aztán Daisuke hazáig kísérte védencét, hogy ott nyugodt körülmények között beszélhessenek. Ahogy beléptek a kis bérház kapuján, egy lány futott el mellettük, és barátságosan ráköszönt Taira, aki meglepő mód, mosolyogva viszonozta.

- Ki volt a kicsike?

- A házmester lánya. Egy elit lányiskolába jár, mégis két lábbal a földön áll.

- Aha...

Ami persze a nagydarab fiúnak is feltűnt, az a tengernyi szőkésbarna haj volt, ami ide-oda lengett, miközben futott befelé. Kezében táska, a szoknyája fellibbent egy pillanatra a szellőben, a két fiú pedig fülig vörösödve nyelt egyet.

- Jól láttam, hogy fehér csipkés volt?

Tai csak hangtalanul bólogatott, mert ő is pontosan látta. Hiába, férfiembernek a szemét nem veszik ki, akármilyen iskolába is jár a szóban forgó hölgy. A kis lakásba belépve aztán Daisuke is majdnem kihátrált.

- Te szent ég... Remélem ez csak az előszoba...

- El kell keserítselek, ez sajnos a lakás maga.

- Jesszusom...

Daisuke azért igyekezett megbarátkozni a gondolattal, hogy újsütetű cimborája egy ilyen kis "Lyukban" lakik. Ahogy körülszaglászott egy kicsit megtalálta a dobozt, amiben Tai általános és középiskolás emlékei hevertek.

- Emléklapok, oklevelek, serlegek, fény...

A sok kacat között egy nagyobb fényképet is talált, ami nem volt annyira régi, hisz Tai szinte ugyanúgy nézett ki, mint most. Három fiú, és három lány szerepelt még rajta, egykorúak, összeölelkezve pózoltak a képnek.

- A barátaid?

Tai csak egy pillantással felmérte, mit talált nagy barátja, majd egy halvány mosollyal valaszolt.

- Igen, olyasmi.

- Hogyhogy olyasmi?

- A volt iskolám úszócsapata. Ha azt vesszük, mondhatnánk azt is, hogy a barátaim, bár nekem halvány semmi közöm nem volt az úszáshoz.

- Hát, ami azt illeti, tényleg nem vagy egy úszó alkat.

- Persze, csak lótifuti voltam.

- Akkor meg hogy kerültél közéjük?

- Egy barátom rángatott el közéjük, hogy legyen hova tartozzak. Egy kicsit magamnak való voltam már akkor is, és sokan szórakoztak is velem érte.

- Na és, ki ez a te barátod?

Tai leült Daisuke mellé, és lassanként végigmutatta az összes csapattagot.

- A szőke srác Andre, ő amolyan félvér, de egyben a csapatkapitány is volt. A szemüveges Haru, igazi mókamester, de az egyik leggyorsabb is. Az alacsonyabb srác Mako, aki egy halászfaluban született Kagawa tartományban, a magas melírozott hajú lány Erika, ő volt a legjobb a lányok között, a mellette a szemüveges, Haru húga Mio, a vöröske pedig Saeko, a barátom.

- Aha, szóval a barátod... Vagy inkább a csajod?

- Áh, gyerekkori barátok vagyunk, de kétlem, hogy valaha is úgy tudna nézni rám.

Tai persze fülig vörösödve mondta ezt, ami annyit tett, hogy azért valami lehetett mégis köztük, amolyan gyerekszerelem szintjén.

- Szóval amolyan mindenes voltál?

- Olyasmi, jöttem, mentem, pakolásztam, segítettem az edzőnek, hoztam-vittem a felszerelésüket, ha kellett...

- Elég csicska munka, ha engem kérdezel.

- Nem mindenki nő meg 110 kilósra, Bud!

Ez csak kiszaladt Tai száján, de meg is bánta rögtön, Daisuke ellenben csak hümmögött egyet, és halkan ennyit morgott:

- Csak 81.

Egy kis ideig hallgattak, és Daisuke kicsit sértődötten forgatta a szemeit, de valahogy elő kellett adnia a mondandóját, így erőt vett magán és belekezdett.

- Ide figyelj! Az igazság az, hogy Kairi is, és én is aggódunk miattad.

- Gondoltam, hogy ide lyukadunk ki.

- Várd meg, míg végigmondom! Úgy gondoltuk, hogy felkarolunk egy kicsit, és rendbe szedjük a szénádat.

- Daisuke...

- Az nem állapot, hogy folyton laposra vernek, öreg. Ideje, hogy embert faragjunk végre belőled.

Tai már nyitotta a száját, de emez leintette.

- Pontosan tudom, mit akarsz mondani, és nem érdekel. Tudom, azt mondtad, pacifistának neveltek, ezzel csak az a baj, hogy itt nem lehetsz pacifista. Hányszor mondtad már el az öregednek, mi történik veled az iskolában?

Tai csak a fejét csóválta, amire Daisuke fújt egy nagyot.

- Jobb is.

- Hogyhogy?

- Mert azonnal ki akarnának venni ebből az iskolából, aminek jó vége nem lenne. Hallottál már arról, mi lesz azokkal, akiknek kiteszik a szűrét?

- Valaki vesszőfutást emlegetett. Ugye nem...

- De, pontosan arról van szó. A bátyám tanúja is volt egynek, amikor először működött ez a rendszer, és nem volt szép.

- Ne kímélj..

Daisuke nagyot sóhajtott, és némileg idegesen kezdett bele.

- Elvették a ruháit, és egy szál gatyában kellett végigfutnia két emberoszlop között, akik ott ütötték, ahol csak érték.

- Jézus...

- Ha végigér a saját lábán, visszakapja a ruháit, és büszkén távozhat, egy ajánlással a zsebében, hogy aztán egy másik iskolába is teljes nyugalomban felvegyék, ha nem ér végig...

- Kórház?

- Több mint valószínű.

- Remek...

Tai az asztalra borult, és verte a fejét a lapjába, de Daisuke megpaskolta a hátát.

- Úgyhogy barátom, jobban jársz, ha Kairi és én embert faragunk belőled.

Másnap Tai úgy érkezett meg az iskolába, mint a verthad, és még Kairi kedves köszönését sem fogadta, amin a lány meg is sértődött, de aztán, mikor Daisuke elmondta, mit beszéltek előtte este, a következő lendülettel nyakon is vágta.

- Na! Ez miért kellett?

- Tudod te nagyon jól. Muszáj volt halálra rémíteni?

- Szembe kellett nézzen a helyzettel, inkább előbb mint utóbb.

- Na de miért jó neked a hülyeség?

- Nem számít az. Ez is ad majd neki egy lökést. Te hoztad, ami mondtam?

- Még szép.

Kairi azon a reggelen feltűnően nagy csomaggal érkezett, aminek a magyarázatát is hamarosan megkapták, ugyanis ebédidőben:

- Akkor, mehetünk?

- Te csak ne menj sehova!

És ezzel egyidőben Kairi egy csinos méretű ételhordó dobozt tett le Tai elé, aki már indult volna az étkezőbe.

- Ez mi?

- Az ebéded. Gyerünk, bontsd csak ki.

Daisuke is közelebb tolta a saját asztalát, és Kairi már nyújtotta is neki az adagját.

- Mi a...

- Mi is beszállhatunk?

Yuzu és Yuri is megérkezett, és négy asztalt is elfoglaltak így. Az ikrek saját ebédet hoztak, de így is nem kis meglepetés érte Tait.

- Mi ez az egész?

- Ideje, hogy elkezdj rendesen táplálkozni, barátocskám, és, hogy ne érezd magad nagyon magányosnak, mi leszünk az asztaltársaságod.

- De Yuzu-san és Yuri-san...

- Ők sem bánják, igaz?

Kairi kijelentő kérdésére Yuri szaporán bólogatott, Yuzu pedig, aki közvetlenül Tai jobbján foglalt helyet, csak vállat vont. Daisukén meglátszott az elégedettség, minek utána a terve első fázisa életbe is lépett. A doboz alaposan meg volt pakolva. A gondos Kairi még arról is tett, hogy némi humor is vegyüljön bele, ami furábbnál furább figurák, színek, és meglepő ügyességre valló összkép formájában mutatkozott meg. A polip formájúra vágott virslinek szeme volt, a rizsgombóc mosolygott, a zöldségek és a rizs keverékével szabályos tájképet lehetett kinézni. Tai erre egy részt csak mosolyogni tudott, másrészt elszörnyedve látta a mennyiséget.

- E-Ezt én nem bírom mind megenni.

- Akkor megeszel annyit, ami beléd fér. Ne zavartasd magad, Bud-kun majd eltisztítja a maradékot.

Yuri jót kuncogott, ugyanis feltűnt neki az a kis becézgetés, és a szokatlanul kedves hangnem, ahogy Kairi beszélt, Yuzu csak felvonta a szemöldökét, Daisuke pedig csak igyekezett sűrűn bólogatva elrejteni a zavarát, és tömni a fejét.

- Srácok, ez nekem túl sok, ennyit még Daisuke sem tudna egy...

Tai persze észbe kapott, és gyorsan módosított a mondat végén.

- ...annyi maradékot még mellé megenni.

- Meg sem próbálod. Egyél, amennyi jól esik, nem baj, ha nem fogy el mind.

Tai inkább nem erősködött tovább, és hamar neki is álltak enni, hogy ezt a témát ejthessék végre. Azt el kellett ismerje, hogy a látvány már étvágygerjesztő volt, és ahogy belekóstolt, jött az újabb falat, majd a következő, és észbe sem kapott, de a doboz tartalmának fele már el is tűnt.

- Látom, ízlik.

- Az nem kifejezés.

Yuzu kicsit idegesen fészkelődött Tai mellett, és most először szólt hozzá egyáltalán akármilyen okból. Félig felé fordult, és kicsit félszegen mutatta a fiú felé a saját dobozát.

- Van ez, amit nem szeretek... Yuri elfelejtette, hogy nem szeretem rajta a fűszert, és...

Egy igen finoman festő falatka volt, és Tai ugyan Daisukéra sandított, de az a fejét tömte, hogy ne kelljen szóba álljon se Yurival, sem pedig Kairivel, akik közrefogták, így nagyon óvatosan nyúlt a pálcikáival, és sikerült is megfognia, de idegességében kicsusszant mindkettejük képletes markából.

- Hoppá...

- Jaj má...

Mindketten egyszerre kaptak utána, de közben össze is fejeltek, hogy még növeljék a helyzet komikumát. Mindketten fogták is a fejüket, aztán Tainak eszébe jutott, hogy a kezében volt a falat. Ahogy elvette a kezét, persze már szét volt trancsírozva a homlokán.

- Ajjaj...

Nem elég, hogy így is lett egy szép folt a homlokán, amiből akár egy ártatlanul szerzett púp is kialakulhatott, még a falatka szaftja is folyt le az arcán. Yuzu egy pillanatig mereven bámult rá, de egyre vörösebb lett, majd egyszerre elnevette magát, amiben Yuri is követte, Daisuke a hasát fogva hahotázott, Kairi pedig igyekezett nem leesni a székéről, kimondottan a fiú arckifejezése miatt. Tai először kicsit zavartan hallgatott, majd ő is nevetni kezdett. Aztán Yuzu volt az, aki a kendőjével letörölte a maszatot, mielőtt a ruhájára ért volna. Tai kicsit szégyellősen mosolygott miközben ezt tette, Yuri és Kairi pedig sokat sejtetően nézett egymásra.

Az ebédszünet végül jó hangulatban telt el, és a társaság két fiú tagja még jóval később is egy enyhe pírral az arcán folytatta a napot. Tai annyira jól szórakozott, hogy mindenről megfeledkezve az egész doboz tartalmát eltakarította, aztán délután csak jajgathatott, és nem csak a fején a kialakult púp miatt.

- Ennek a Yuzunek aztán kemény feje lehet.

- Ne is mondd... Még mindig csillagokat látok.

- Halasszuk el a mai programot?

- Egyáltalán milyen programról van szó?

- Majd meglátod. Ledolgozzuk az ebédet.

Egész pontosan egy kompletten felszerelt edzőterembe vezette, ahol láthatóan minden sport szerelmesének megvolt minden, mi szem-szájnak ingere, kezdve a testépítőktől, egészen az ökölvívókig. A terem közepén, a ringben most is két jól megtermett ember püfölte egymást. Volt aki az egész falakat beterítő tükrök előtt pózolt, volt aki megizzadt a tökéletes alkatáért, kortól és nemtől függetlenül, és volt olyan is, aki úgy tekert a szobabiciklin, mint aki a Tour de Francera készült.

- Ejha... Nem is tudtam, hogy ilyen is van az iskola területén.

- Ez az egyik legrégebbi létesítmény ebben a kócerájban. A bátyám is ide járt le hetente háromszor, és a képe még most is kint van.

Tai végignézett a faliújságon, ami tele volt a mindenféle újságcikkekkel, amik az itt nevelkedett diákok elért eredményeiről szóltak, de kiemelt helyen szerepelt egy fiú, aki valóban hasonlított Daisukére, és országos ifi versenyen, középsúlyú ökölvívó bajnok volt.

- Ejha...

- Gyere, öltözzünk át!

Az öltöző pont olyan volt, mint a régi Rocky filmekben, mindenféle poszterekkel, kopott padlóval, málott festékkel a falakon, nyikorgó padokkal és szekrényajtókkal. Perceken belül már a tükör előtt álltak, és Daisuke az imént felvett pólóját kezdte levenni.

- Te meg mit csinálsz?

- Póló le, srác, lássuk, miről indulunk!

Tai kicsit kelletlenül, de levette a felsőjét, és mondjuk ki, elég komoly különbség volt kettejük között. Daisuke nem csak látszatra volt elég erőteljes alkat. Széles vállak, villanyoszlop vastagságú karok, domború mellkas, széles hát, egy kis pocak, de ez teljesen normális volt, elnézve, mennyit evett. Tai ellenben olyan volt, mint egy kölyökgólya, sovány, vékony kezek és lábak, keskeny alkat, a bordái is kilátszottak, ez pedig Hulu és Zulu párosát juttathatta eszébe bárkinek.

- Hát, egy pár árnyalatnyi különbség azért van.

- Pár? Belőled három én is kitelne.

- Na igen. De ezen változtatunk kicsit. Gyerünk, irány a futópálya, ott kicsit bemelegítünk, aztán megnézzük, miből élünk.

Az iskola futópályája rövid volt, így megtettek vagy nyolc kört, aztán egy kis nyújtás, és visszatértek a terembe.

- Jó, akkor egy kis bemelegítés, gyerünk!

Súlyzók a kézbe, és torna, nehezítve. Tai a legkisebbeket vette el, Daisuke a legnagyobbakat, és a háttérben szóló zenére folytatták a bemelegítést. Aztán jöhetett egy kicsivel nehezebb gyakorlat is.

- Oldal emelés! Csináld utánam!

Kicsit előre dőlve, két súlyzó a kézben, és vállmagasságig emelték oldalra, hol egyik, hol máyik karjukat, majd egyszerre mindkettőt. Daisuke már rutinosan csinálta, Tai az ötödik után már inkább abbahagyta.

- Tulajdonképpen mire jó ez?

- Megmozgatja a váll és felkar izmait.

- De már fáj...

- Sose bánd! Azért fáj, mert most megy ki belőle a gyengeség.

- Ha te mondod...

Jöttek még ezután mások is, ugyanúgy súlyzókkal, aztán a keresztcsigánál is próbálkoztak, Tai pedig egyre jobban kezdett megzuhanni, de azért próbált lépést tartani.

Eközben Yuzu és Yuri figyelte őket az ablakon keresztül, Yuri pedig jót mókázott Yuzu kiváncsiságán.

- Egyáltalán nem vagy vicces.

- Most miért? Szerinted nem vicces, hogy így leskelődűnk utánuk?

- Be nem mennék, az biztos.

- Tudom, tudom, kényes a szaglásod.

Yuri azért még nem felejtett el odaszúrni egyet, mielőtt elindult volna a dolgára.

- Azért valld be, hogy Tai tetszik neked!

Yuzu arca ugyan megrándult erre a kérdésre, de valasz nem érkezett, Yuzu pedig úgy vette, hogy hallgatás beleegyezés.

Aznap este Tai aztán valósággal bezuhant az ágyba a fárasztó nap után. Jártányi ereje is alig maradt Daisuke edzésprogramja után, így más vágya sem volt, mint minél hamarabb aludni.

- Taichi-kun? Itthon vagy?

Azonban látogatóra nem számított, és mikor ajtót nyitott, a házmester lánya állt vele szemben.

- Ishizaki-san...

- Mondtam már, hogy szólíts Karinnak.

- Jó, igaz...

Tai kicsit nyűgösen, de a tőle telhető legkedvesebben próbált viselkedni, és beszélni, de Karin hamar észrevette, hogy nincs csúcsformában.

- Nehéz napod volt?

- Mondhatjuk így is. Minden tagom sajog, ami meg nem, azt meg nem is érzem...

- Edzőterem?

- Honnan tudod?

- A bátyám is ilyen egy lábazós nap után.

- Hát... Én azt sem tudom, milyen nap volt ez a mai, de az edzőm azt mondta, holnapután folytatjuk.

- Részvétem. De majd beleszoksz.

- Kösz a biztatást... Na és, mit akartál?

- Csak azt, hogy csomagod érkezett ma délután.

És Karin át is nyújtotta az alaposan átkötözött dobozt, majd intett, és távozott. Tai annyira fáradt volt, hogy csak letette a csomagot a konyhapultra, majd hamar nyugovóra tért.