Csak egy találkozás kellett

Egy apró történet ez, amit nem is olyan rég találtam ki. Remélem tetszeni fog nektek!

O~~~~O~~~~O

Sosem voltam egy társasági ember. Sosem volt barátnőm, sosem mertem mások életébe beavatkozni, és sosem akartam nagy álmokat kergetni. Amikor gimibe jártam, azt mondták az osztálytársaim, hogy túl zárkózott vagyok, és hogy ez meg fogja bosszulni magát egy napon. Mindig is olyannak éreztem mindenkit körülöttem, mintha le is néznének ezért, ami fájt is eléggé. Gyakran mondta ezt nem is egy tanárom, a lányok kinevettek, a fiúk meg mindenhová elrángattak magukkal, de egyiküket sem neveztem volna a barátomnak. Barátok híján barátnőm sem lehetett, így nem is tudhattam, mi az a szerelem. Na ez volt a legnehezebb része, mert ezért piszkáltak otthon a legtöbbet. Azonban mikor végzős koromban közeledtek a záróvizsgák, ahogy a könnyű diákélet lassan a végéhez közeledett, már nem is volt időm ezzel foglalkozni.

- Ha nem kelsz fel hamarosan, el fogsz késni az iskolából!

Ezzel ébresztett az édesanyám minden egyes reggel, de ma hiába is akart volna ébreszteni, mert már a konyhában reggeliztem, persze szokás szerint az egyik könyvemet bújva.

- Hát te? Már ébren?

- Aha. Holnap komoly töri dogát írok, ma meg még komolyabb matek elmélet van műsoron.

- Az szép sor lesz, már látom. Akkor mindent bele!

Egy bő fél óra volt még óracsörgésig is, nemhogy iskolába menjek, mégis fent voltam, de nem akartam még suliban sem ülni olyan sokáig, így gondoltam, elmegyek egy kicsit lófrálni. A park épp olyan hely volt, ahol nyugodtan leülhettem olvasgatni és közben a kellemes, kora őszi madárcsicsergés is a fülembe lophatta magát, anélkül, hogy zavarna. Csak ütem ott egy padon, teljesen egyedül, és csak hallgattam a szeptemberi lágy szellőt ahogy megrezegteti a fákon a lassan száradó leveleket, amikből néhány már le is hullott. Halk léptek zaja ütötte meg a fülemet, de gondoltam, csak valaki arra jár, és már ott sincs egy percen belül. A léptek persze furcsán lágyak és könnyedek voltak, és a kopogásuk egy női topánka talpáéhoz hasonlított, amit jól ismertem, mivel az osztályunkban, sőt az egész iskolánkban a lányok voltak többségben, nagyjából 3:1 arányban. Aztán...

- Bocsi... Ugye nem baj, ha itt leülök?

Felnéztem, és épp azt láttam, akire számítottam. Egy fiatal lányt, talán korombélit, aki egy számomra ismeretlen iskola egyenruháját viselte. Fehér blúzt, barna mellényt és kék szoknyát viselt, a haja hosszú, szinte végtelen, barna, a szemei nagyok, kifejezőek és kékek. Apró száj, igen finom vonások, és egy elbűvölő, szelíd, finom mosoly egészítette ki ezt a képet, amihez még hozzá jött az a kellemes, dallamos, lágy hang is, ami kellemesen csilingelt. Egy rakoncátlan hajtincset lökött hátra a váll a mögé, és félig felém hajolva nézett épp farkasszemet velem.

- Err.... Persze... Asszem.

Ahogy szép lassan letelepedett mellém, letette a táskáját is a pad mellé, ahogy én. A pad nagyjából 2 méter hosszú volt, így bőven volt helyünk. Én csak olvasgattam volna, ő viszont csak ült mellettem. A viseletén azt vettem észre, hogy bár eléggé hűvös volt, az öltözéke még mindig elég nyárias volt. Csak dudorászott és harangozott a lábaival mellettem, de ez már kicsit zavaró is volt.

- Ugye nem baj, ha megkérlek, hogy maradj csendben?

- Huh?

Rám nézett, mint aki most eszmél rá, hogy nincs egyedül.

- Mondom, megkérnélek, hogy ne dudorássz!

- Ja, bocs... Nem is tudtam, hogy zavaró.

Ez most ugye csak vicc volt? Na mindegy, vissza a könyvhöz!

- Mondd, gyakran jársz ki ide?

És megint kizökkent a ritmusból. Egy biztos, tudja, mikor nem kéne megszólalni, és jó teszi épp az ellenkezőjét.

- Nem kimondottan.

- Az jó, mert én sem.

Csacsogni próbált, holott nekem nem volt hozzá semmi kedvem. Egek, de bosszantó!

- Na és, mit viszel ebédre?

- Nem mintha közöd lenne hozzá...

- Mondd el!

Rá néztem, és ekkor ébredtem rá, hogy szinte az arcomra mászott a nagy, szomorú, kék szemeivel. Lehet ennek a tekintetnek ellent mondani?

- Semmit. A menzán is elég jól főznek. Az anyám amúgy sem ér rá bentot pakolni nekem.

- De miért nem?

Na, mintha ez bármiért is fontos lenne...

- Mert dolgozik. Csak alig látom, napközben otthon sincs, két hetente reggel otthon felébreszt, de estig nem is látom.

- Miért? Mit dolgozik, hogy ennyit van oda?

Miért kell mindenről faggatnia? Ki ő, valami inkvizítor?

- Ha annyira muszáj tudnod, ápolónő. Ráadásul folyton éjszakázik, amit nem is értem, miért vállal el... Egyáltalán minek muszáj ezt tudnod?!

- Mert...

Egy pillanatra riadtnak tűnt, és visszaült a pad másik végére. Remélem nem ijesztettem meg, mert annak nagyon nem örülnék, ha egy újabb emberi lénynek venném el a kedvét attól, hogy egyáltalán szóljon hozzám... Ő az első, aki csak úgy megszólított már vagy hat éve, és valahogy még jól is esett, de akkor is...

- Sajnálom, én nem... Tudom, hogy semmi jogom, hogy ilyesmiről faggassak egy vadidegent.

A kezeit tördelte idegességében.

- Csak... Olyan ritkán megyek emberek közé, és ritka az, ha valaki szóba is áll velem.

Szóval egy cipőben járunk? Nos legalább már értem, hogy miért akart minden áron kapcsolatot teremteni.

- Szóval rájöttél?

- Aha...

- Nos... Én Koutarou vagyok, Nichikai Koutarou, de a barátaim csak Kounak hívnak. Na és te?

- Én?

Végre újra felvirult az arca, és mosolyogva válaszolt.

- Kamioru Saiya, de szólíthatsz Saynak is.

- Akkor... Szia, Say!

Nem is értem miért, de aránylag kedvesen kezet ráztam a kedves lánnyal, akit csak 2 perce ismertem, de máris többet tudott rólam, mint az osztálytársaim, akikkel nap közben folyton együtt vagyok. Egy kicsit körülnéztem, és ahogy az órámra tévedt a tekintetem, azonnal fel is keltem, mert idő volt. Annyira el tudtam foglalni magam az olvasással, és az iménti nem túl hosszú beszélgetéssel, hogy már majdnem fél nyolc volt, nekem meg mennem kellett.

- Nos, ha nem bánod, nekem mennem kell.

- Máris?

Egy kicsit elszomorodott, de végül is nyilván neki is mennie kellett, így sóhajtott egy nagyot, és mellém szegődött.

- Akkor legalább a park kijáratáig elkísérhetlek?

- Ha nagyon fontosnak érzed...

Érdekelt is engem, hogy követ-e valaki! Szép lassan elsétáltunk a legközelebbi kapuig, amin én magam is bejöttem, és elváltak útjaink. Ő barátságosan integetett, és hátat fordítottam neki, hogy elinduljak. Vagyis, inkább indultam volna, ha nem érzem meg a tekintetét a hátamban. Ahogy visszafordultam, megláttam, ahogy engem néz, és mikor találkozott a tekintetünk, még egyszer mosolyogva integetett, mielőtt visszafordult volna, hogy ugyanarra visszainduljon, amerről jöttünk, és valószínűleg a másik kijárat felé távozott, talán iskolába.

O~~~~O~~~~O

Az iskola komolyan unalmas volt, mint mindig, de ha csak Say mosolya jutott eszembe, mindig jobb kedvre derültem. Sokan meg is jegyezték, hogy sokkal jobb színben vagyok, mint általában, sőt, akár azt is lehet mondani, hogy kivételesen jó formát fogtam ki. Minden ment, a matek, a töri, még a nyelvtan is, ami egyáltalán nem volt az erősségem. Mintha az a reggeli kis találkozás valamit megmozgatott volna bennem. A kikapott két dolgozatom is 70% felett volt, ami nálam majdnem egy csodával ért fel.

- Um... Koutaou-san!

Egy ismerős arc állt előttem az osztályomból, akit csak arról ismertem, hogy a legcsendesebb ember az osztályban... Persze csak utánam. Hogy is hívják... ?

- Nijiyouka... ?

- Nijiyouri... De szólíts... Kaorinak!

- Ja igen... Nijiyouri... Szeretnél valamit?

- Csak...

Kicsit zavartan toporgott előttem, a maga alig 155 centijével, vállig érő fekete, vastag szálú hajával és aranybarna szemeivel, amikkel a szemüvege fölött rám nézett, olyan volt, mint aminek mindenki leírta: Egy okos kislány. Kicsit magába forduló és csendes természet, aki sokat olvas és alig vannak barátai, de ők is mind okos lányok és fiúk, akiket a legtöbben lenéznek.

- Csak... Beszélgetni szerettem volna... Nos...

- Te, velem, beszélgetni? Még sosem beszéltél a magamfajtával, nemhogy velem konkrétan. Végül is te vagy az osztályunk legokosabb tanulója, vagy mi a szösz...

- De most... Nos...

Tisztára kivörösödött az idegességtől, és csak nagy nehezen nyögte ki.

- Most másról van szó. Az igazság az, hogy tagja vagyok... Vagyis csak szeretnék lenni egy klubnak, de nincs elég tagunk, hogy elinduljunk...

- És rám gondoltál?

- Nos... Neked úgysincs semmilyen klubod, meg minden, így talán...

- És milyen klubról lenne szó?

Egy kicsi reményt láttam megcsillanni a szemében. Most már nincs visszaút.

- A... Grafikusok klubjáról...

A miről? Azt hittem, valami tudományos alapokon működő klubra gondoltam. Talán az arcomra kiülő kis meglepetés miatt akart majdnem meghátrálni ezek után.

- De nem fontos, ha nem akarod!

- Még nem is mondtam semmit.

Egy kicsit eltöprengtem, és igazából semmi bajom nem volt a grafikus klub dologgal.

- Van időm gondolkodni?

- Igazából... elléggé szoros a határidő... Ha holnap 4 óráig nem jelentjük le, hogy megvan a szükséges létszám, nem fogják engedni, hogy felálljon a klub...

- Aha... Tehát holnap mondjuk délig elég, ha döntök?

- Aha.

Végül is csak időt akartam húzni, mert elég sok tanulnivalóm volt, amit vele ellentétben nem volt olyan egyszerű fejben tartani, de mindenképpen rábólintottam volna.

- Akkor holnap beszélünk még...

- Ah... Igen... Akkor...

- Szia!

Intettem, és elindultam, de a hátam mögül még hallottam:

- I-igen... Sz-szia!

Elég sok gondja volt szegény Kaorinak, mert mégis csak így kérte, hogy szólítsam, a szociális léttel, de a tény, hogy meg mert szólítani, talán valami égi jel volt. Aznap este persze megint a könyv fölött gubbasztottam, amíg le nem ragadt a szemem, de le is feküdtem, amint ez megtörtént, és csak ekkor jöttem rá, hogy ez gyakorlatilag este 11-kor volt.

- Akkor jó éjt!

Lekapcsoltam a lámpát, és lehunytam a szemeimet, és amint ezt megtettem, azonnal az álmok földjére repültem, ahol főleg Kaorit és Sayt láttam a legtöbbet. Nem is tudom miért, de ez a két lány komolyan belém égett aznap. Talán mert ők voltak az első emberek, akikkel egyáltalán beszéltem az elmúlt három évben a családon kívül.

O~~~~O~~~~O

Talán nem is meglepő, hogy ezek után reggel megint korán keltem fel, és megint elindultam ugyanúgy a parkba, hogy egyedül legyek, de öt percig sem ültem ott, és hirtelen egy apró rezdüléssel a pad tudatta, hogy társaságot kaptam.

- Szia!

Igen, ő volt az, mégis kit vártam volna? Mármint, nem is az, hogy vártam, csak épp más ki lehetne olyan őrült, hogy épp ilyenkor erre jár, és épp mellém huppan le a padra?

- Jó reggelt neked is. Hazajutottál tegnap épségben?

- Még szép! De honnan veszed, hogy haza mentem?

- Onnan, hogy nyilván otthonról jöttél tegnap, és amikor visszafordultál, nyilván nem iskolába indultál. Amellett a táskádat is a padnál hagytad.

Erre idegesen kuncogva vakarta a fejét.

- Na igen, ez igaz...

- És, nem késtél el?

- Na-ah! Sikeresen odaértem.

- Az jó.

Kellemes meglepetésként is leírhatnám, hogy megint ő volt az, és hogy semmi baja. De az meglep, hogy egyáltalán érdekel. Talán engem pécézett ki magának valami aljasságra, csak épp nem tudok róla.

- Mondd meg őszintén, mit akarsz tőlem?

- Miért kérded?

- Mert ezen kívül csak vagy egy tucat másik pad van itt a parkban. Miért épp ezt nézted ki magadnak?

- Talán mert te ülsz rajta?

Ez logikusan hangzott, de nem volt elég kielégítő válasz.

- Na de mit akarsz tőlem?

- Nem tudom... Talán barátkozni... ?

A kérdő hangsúly a végén már kicsit zavart volt.

- És miért nem a barátaiddal találkozol, ahelyett, hogy ide jársz?

Erre már nem válaszolt, és ahogy felnéztem rá a könyvemből, szomorúnak, már majdnem letargikusnak tűnt.

- Neked mi bajod?

Nem válaszolt, és ahogy elnéztem, mintha könnyek gyűltek volna a szemébe.

- Csak nem...

Nem mondott még most sem semmit, csak bólogatott. Jaj nekem, csak ne még egy olyat, mint én!

- Azt ne mondd, hogy nincs egy barátod sem!

- De azt mondom...

Na ez kellemetlen egy kijelentés volt, de teljesen megértettem őt, hisz igencsak egy cipőben jártunk. Egy kicsit tanácstalanul ültem ott emellett a mellesleg szép, sőt gyönyörű lány mellett.

- Szóval, azt hiszed, hogy bennem barátra találhatsz?

- Elég... magányosnak tűnsz... Pont mint én.

És még jó megfigyelő is. Talán jobb, ha bele megyek a játékba.

- Szóval, a barátom akarsz lenni? És szerinted én bele is megyek?

- Miért, talán nem?

- Nos... Nem mondom, hogy nem...

Erre hirtelen átölelt, és óriási puszit nyomott az arcomra, ami minden eddiginél meglepőbb volt.

- Köszi! Köszi! Köszi!

Nem értettem a kutya fülét sem, mégis valahogy örültem, hogy hálás, még ha nem is volt rá igazán semmi oka.

- Rádumálhatlak valamire?

- Attól függ, mire.

- Minden nap találkozzunk itt, jó?

Azok a kék szemek bizony ugyancsak reménnyel telve néztek rám, és mégis hogy lehetne erre nemet mondani?

- Végül is... Nincs más dolgom...

És megint ugyanaz az ölelés és puszi... Ekkora hős lennék csak azzal, hogy beleegyeztem ebbe? Végül is nem mintha bármit veszíthetnék ezzel, és ráadásul még egy ugyancsak csinos lányról beszélünk, amire azok, akik engem folyton piszkálnak, csak féltékenyek lehetnek majd egyszer. Ebben maradtunk hát, és ahogy azt megbeszéltük, másnap, harmadnap, és az után minden egyes nap találkoztunk. Valamiért komolyan vidámnak tűnt, ahányszor csak meglátott. Egyszer aztán gondoltam egyet, és könyv helyett inkább egy dobozka frissen sült süteménnyel érkeztem, amit anyukám sütött, abban a reményben, hogy esetleg jó lesz ebéd mellé egy kis nassinak. Ha otthon volt néha napján, akkor mindenfélével kényeztetni próbált, és ez is része volt ennek.

- Hűha! Finom illata van!

Ahogy leült mellém, egészen közel csusszant hozzám, olyannyira, hogy gyakorlatilag a feneke, és a válla az enyémbe ütközött, de nem is törődött vele, csak kikapta a kezemből a csomagot, és már falta is.

- Isteni! Anyukád sütötte?

- Aha...

Az a közelség, amiben most voltunk, mindkettőnk arcára pírt csalt, de így érezhettem a parfümje finom, alig feltűnő illatát. Nyilván neki nem volt kényelmetlen ez a közelség, mert nem mozdult egy fikarcnyit sem.

- Amúgy jó étvágyat hozzá!

- Kö... Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem... ?

Nagyot nyelt, és behúzta a nyakát, de a szabad bal kezemmel megcirógattam az arcát.

- Nem, semmi baj! Neked hoztam.

Nem is tudom, miért tettem ezt a mozdulatot, de valahogy nekem is jól esett, ő pedig oda is dugta az arcát, hogy még egyszer végigsimítsak rajta, megtapogatva a selymes bőrű, hegyes kis állacskában végződő arcformát. Igazán aranyos volt, és most a vállamra hajtotta a fejét.

- Milyen érdes a kezed... Csak nem dolgozol iskola után?

- Nos, ami azt illeti, unaloműzésként kertészkedek, és nem csak otthon, hanem a környék több házánál is.

- Értem. És mit kertészkedsz?

- Tegnap például a virághagymákat szedtem fel, hogy tavasszal majd újraültessem őket. Miért?

- Csak kérdeztem. Tudod, nekünk is van egy kisebb tulipán ágyásunk, ha nem bánnád...

- Az legyen a legnagyobb baj... Persze, ha megmondod, hol laktok...

Erre átnyújtott egy cetlit, rajta a címmel. Csak nem készült erre?!

- Err... Értem. Szóval, akkor mondjuk ma délután?

- Ne-ne! Inkább vasárnap délután, ha lehet!

- Miért épp vasárnap?

- Az... Legyen az én titkom!

Ebben maradtunk, de arra még kíváncsi lettem volna, hogy miért épp vasárnap délután? Minden esetre elindultam a dolgomra, vagyis iskolába, de arra nem számítottam, hogy Kaori már vár rám a kapunál.

- Jó reggelt, Koutarou-san!

- Neked is Kaori... Várj, akarsz valamit?

- Tudod, milyen nap van ma?

Ja persze... A klub... Majdnem el is felejtettem.

- Err... Ja igen, az... ! Szóval...

A táskámban turkáltam egy darabig, és elővettem a jelentkezési lapot, amit a kezembe nyomott pár nappal korábban, és átnyújtotta neki.

- Bocs, hogy csak most jut eszembe!

Végigvezette a tekintetét a papíron, és felragyogó szemekkel nézett fel megint rám.

- Ez... Óriási! Hálás vagyok!

És egy hatalmas puszit kaptam tőle jutalmul. Mi van újabban a lányokkal, hogy engem csókolgatnak?

- Akkor lehetne egy kérésem?

- Mi lenne az?

- Modellekre lenne szükségünk az első munkánkhoz. Egy fiúra és egy lányra, de az iskolán belül egy lányt sem találtam, aki olyan különleges külsővel rendelkezne, hogy értelme is legyen.

- Te lehetnél egy, elvégre elég csinos lány vagy, vagy mi a szösz...

Erre úgy elvörösödött, hogy szinte világított az arca.

- Ez... Igazán kedves, de... Én rajzolni fogok... Nem modellt ülni...

Úgy sejtem ez annyit tesz, hogy sikerült összehoznom egy bókot. Na ilyet sem csináltam még életemben. Egy valaki eszembe jutott, aki szóba jöhet, már csak az volt a kérdés, hogy  hogyan vegyem rá...

- Nos... Volna egy jelöltem a dologra, de csak ha beleegyezel, hogy más iskolából hívjak segítséget.

- Neked vannak barátaid máshol is?

- Nos... Egy van... Egy elég... Különleges barát.

A hét eltelt, de nem tudtam rávenni magam, hogy beszéljek Saiyával, pedig minden egyes nap találkoztunk, de végül csak eljött a vasárnap délután, és épp a házuk ajtaja előtt álltam. El kell ismernem, nagyon szép és nagy házuk volt, amibe szerintem még belépni is csak egy külön lábmosás után, kiöltözve szokás belépni, de én csak a koszos, szakadt munkásnadrágomban, bakancsban, és koszos kabátban érkeztem. Épp csengetni akartam, mikor az ajtót valaki feltépte bentről, és Say mosolygó arcával találtam szembe magam.

- Megjöttél végre?! Remek! Erre!

Papucsban és köpenyben volt, ami megdöbbentett. De az még inkább, amit ez után mondott.

- A szüleim nincsenek itthon, úgyhogy pont jókor jöttél.

Mi? Hogy teljesen egyedül van? De miért?

- Biztos hogy... ?

- Ne aggódj emiatt! Mondtam nekik, hogy eljön valaki rendbe tenni a virágágyást!

És nem is mondott semmit ez után, csak hátra kísért a hátsó kertbe, ahol nem volt nehéz megtalálni a tulipánok helyét, én pedig kérdés nélkül munkához láttam.  Egy darabig így ment ez, amíg hirtelen eszembe nem jutott, amit Kaori kért tőlem. Saiya csak ült egy kis fonott karosszékben nem messze tőlem, és figyelte, ahogy dolgozok. Lassan az összes tulipánhagyma kikerül a helyéről, én pedig nem várhattam tovább.

- Saiya, kérdezhetnék valamit?

- Mit?

- Lenne kedved modellt ülni egy csapat diák előtt akik le akarnak rajzolni?

Egy kicsit meglepetten nézett rám, majd mosolyogva bólintott.

- Miért ne? Na de miért épp én?

- Nos... Mert...

Egy kicsit haboztam, de az igazságnál nem igen van jobb válasz.

- Az igazság az, hogy a sulink rajzszakköre, jobban mondva az elnökük kért fel, hogy keressek egy kivételes szépségű lányt... És mivel csak téged ismerlek...

Erre olyan vörös lett, mint az érett alma.

- M-miket nem mondasz... Nem vagyok én annyira...

- Ne mondj ilyet! Életemben összesen két kiemelkedően szép lányt láttam, akivel beszéltem is, de te vagy a kettőből a szebbik!

Zavartan vigyorgott, és fészkelődött, az arca meg olyan vörös volt, mintha lángra gyúlt volna.

- Jó, végül is tényleg szívesen segítek, elvégre te is segítesz nekem.

Kedves volt, hogy így gondolkodott, és már tényleg csak egy dolog foglalkoztatott.

- Őszintén, miért pont most kellett ide jönnöm, mikor a szüleid nincsenek itthon? Mármint bármikor eljöhettem volna.

- Ez igaz, de azt szerettem volna, hogyha csak te és én vagyunk itt. Tudod...

Nem volt nehéz kitalálni, a ruházata és egyéb apróságok alapján, amit azóta feltűnt, amióta ide értem.

- A szüleid nem is tudják, hogy itt vagyok, igaz?

- Nos... Nem... Mondtam ugyan nekik, hogy egy kertész jön, de azt nem, hogy ki az.

- Na és azt is elfelejtetted megmagyarázni, hogy miért vagy... Így öltözve...

Egy kicsit hallgatott, és csak egy perc után válaszolt.

- Csak... Egy kis megfázás, semmi különös...

- Ugye csak viccelsz?

- Nem! Esküszöm, csak egy kis megfázás, és a doki azt mondta, hogy ki kell feküdjem.

- Akkor miért nem fekszel le inkább, és bízod rám a munkát. Majd szólok, ha kész vagyok.

Saiya nem válaszolt, csak egy bólintással jelezte, hogy benne van, és hamarosan magamra maradtam. Nem is olyan soká végeztem is, és gondoltam összepakolok magam után, így a szerszámokat, amiket igen kedvesen előkészítettek nekem. Összeszedtem a lehullott faleveleket is egy kis bónuszként egy lombseprűvel, ami szintén ott pihent az udvaron álló egyik fa alatt. Mikor végül végeztem mindennel, és illően el is takarítottam magam után, végre bementem a házba, persze csak mezítláb, hogy szóljak Saynak, hogy elmentem.

- Say!

Gondoltam, már lefeküdt, így inkább nem akartam zavarni, de volt egy apróság, ami szembe ötlött: Egy halom gyógyszeres üvegcse hevert a konyhapulton. Mivel a házba az hátsó ajtón jutottam be, ami a konyhába vezetett, így nem volt nehéz észrevenni: Épp mellette mentem el.

- Ezek meg?

Mind igen erős és igen bonyolult nevű és hatású gyógyszer volt, ezt már ránézésből is meg tudtam állapítani, de mégis kié lehet ez a rakás gyógyszer. Ekkor láttam meg a doboz hátulján a nevet.

- Ez Saiyáé...

Megdöbbentem ezen a tényen, és nem tudtam nem eltűnődni azon, hogy miért kellhet egy lánynak ilyen sok és ilyen furcsa gyógyszer, ha csak megfázott?

- Oh, Kou! Te még itt vagy?

- Igen... Nem akartam elmenni köszönés nélkül.

Felmutattam egyet az üvegcsék közül.

- Ez mi akar lenni?

- Az...

Hirtelen igen csak pánikba esett, és láthatóan mentegetőzni próbált a kérdésre adandó válasz helyett.

- A-azok nem az enyémek!

- Nem-e? Eléggé úgy fest, hogy a te nevedet írták rá.

Egy kicsit hátrált, és csak némi szünet után válaszolt.

- Az... Igazság az, hogy csak az én nevemre váltották ki.

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy, hogy...

Megint egy kis szünet, és érezhetően csak kitalált valamit kifogásként.

- Azokat a nagynénémnek váltották ki, hogy olcsóbban... meg... lehessen oldani...

- Mi?

Ezt nem egészen értettem, sőt egyáltalán nem, de ez legyen a legnagyobb baj!

- Oké, akkor hogy felfogjam: A nagynénédnek valamiért nincs TB-je?

- Nos... Úgy valahogy...

Megint ki kellett találjon valamit.

- Nos, tudod... Ő épp külföldön van, és...

- Jó, tudod mit, hagyjuk inkább, mert kezdesz belebonyolódni!

Inkább bólintott, és én inkább úgy döntöttem, hogy távozom.

- Mindegy. Akkor holnap ne felejts el eljönni! A rajz szakkörösök megnyúznak, ha a holnapi összejövetelükön még nem lesz meg az alany.

- Jójó, de holnap reggel még úgyis találkozunk!

Ez igaz volt, és ennek jobban nem is örülhettem volna azt hiszem. Fura lehet talán, de valahogy egy reggelemet sem tudom elképzelni már anélkül, hogy őt látnám. Talán ez már jelent valamit... Talán.

Másnap reggel aztán ugyanúgy találkoztunk reggel, és persze most sem öltözött be igazán vastagon, de nem is zavartatta magát, én viszont előkészültem, csak az ő kedvéért.

- Ez... Ezt nekem hoztad?

Egy egész termoszra való forró tea volt nálam és egy nagy, bolyhos, kapucnis pulóver, csak az ő kedvéért.

- Na igen... Nem felejtettem ám el, hogy megfáztál. Jobban kéne vigyáznod.

- Ühüm.

Ahogy ráaggattam a pulóvert, mivel jóval nagyobb formátum vagyok, mint ő, szinte elveszett benne. A tea még mindig forró volt, és felmelegítette a kezeit is, amik hidegek voltak, bár ez meg sem lepett.

- Nem is értem, hogy lehetsz ilyen kedves velem, pláne még ilyen rövid ismeretség után.

- Talán, mert valamiféle rokonszenvet érzek irántad, vagy ilyesmi.

Magam sem tudom egészen meghatározni, miért volt olyan fontos, hogy jól érezze magát, mindegy mi történt. A pulóvert szaglászta, ami kicsit fura volt, de nyilván meg volt az oka.

- Szóval ilyen az illatod?

- Nos, igazából frissen mosott, de...

- Nem... Ez nem olyan, mint a mosószer... Valami más.

És elmélyülten szaglászta a pulóvert, és közben olyan édesen mosolygott, hogy alig hittem el. Talán... Legbelül olyan fura érzés játszadozott bennem, csak attól is, hogy rá gondoltam. Mikor elváltunk, minden előzetes jel nélkül kaptam tőle egy puszit, ami már szokásává kezdett válni. Aztán délután már vártam rá a park túlsó kapujánál, ami a legközelebb volt az otthonához.

- Akkor mehetünk?

Már így köszönt rám, és meg sem lepett, hogy az én pulóveremben érkezett. És milyen csinos volt még így is!

- Még szép! Na gyere!

És kézen fogtam, és vezettem is előre, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon. Egy darabig csak csendben jött utánam, és nem is szólt egy szót sem, aztán mikor végre megérkeztünk, Kaori egy aprócska kérdéssel fogadott.

- Ejha! Miért nem mondtad, hogy a barátnődet hozod?

Na erre már én is néztem egy nem is akármekkorát. Ahogy hátrasandítottam, Say is olyan vörös volt, hogy arra szerintem rendes szavak nincsenek.

- É-é-é-én... Nos...

- Ééén nem a barátnője vagyok, csak...

- Nem-e? pedig olyan szépen összeilletek. A kézfogás meg...

És most döbbentem rá, miért is hitte azt, hogy a barátnőm, ami miatt úgy elengedtem Say kezét, mint aki parazsat fogott a markába.

- Ne értsd félre! Alig ismerjük egymást!

- Pedig a te pulcsid van rajta.

És ezt meg honnan a viharból tudta? Ja igen, a méret... Máshonnan nem is tudhatta, hisz az iskolán kívül nem találkoztunk még eddig egyszer sem.

- Nos igen, de ezt... csupán aggodalomból adtam neki. Másként elég lengén öltözik az évszakhoz képest.

- Jaaaaaa...

És olyan igazán sunyin vigyorgott, és a hangsúly is elég nyomós volt.

- Na jó, ne ezzel foglalkozzunk, inkább menjünk, és kezdjünk hozzá!

Egy egyszerű arcképről volt szó csupán, de volt, aki kicsit több részletbe bocsátkozott. A valamivel képzettebb rajzolók még egész alakos képet is rajzoltak, ami természetesen Saiyát ábrázolta, és el kellett ismernem, hogy nem csak én látom őt olyan szépnek. A lányok nem restelltek engem lerajzolni, és ezek is nagyon komolyan sikerültek. Persze nekem akkor is az tetszett ami Saiyát ábrázolta. Jó volt nézni, ahogy mosolyogva végigüli az egészet, és egy arcizma sem rándul meg közben. Hogy lehet valaki ilyen hihetetlen türelmes?

- Akkor holnap?

- Aha, holnap!

Még mielőtt elindult volna, még azért megállt, és alig hallhatóan megkérdezte.

- Neked nem esett jól a gondolat?

- Mármint mi?

- Hogy Kaori-san azt gondolta, hogy a barátnőd vagyok.

Megmosolyogtató volt az, ahogy kérdezte. Nem annyira a szokásos, élénk, szertelen, kicsit dilis lány beszélt belőle, mint inkább egy lassan beérő fiatal nő, aki először gondolkodik ilyesmin.

- Ami azt illeti... Tényleg furcsa, de kellemes érzéseket keltett. Bár... Elég abszurd ötlet, nem?

- Talán igazad van...

Ezt úgy mondta, mintha az utolsó mondatom megsértette volna.

- Say...

- Nem érdekes. Holnap találkozunk!

És faképnél hagyott a park bejáratánál, én meg csak sarkon fordultam, és mentem haza. Az a hangsúly, amivel ezt mondta... Talán azt szeretné, hogy igaza legyen Kaorinak? Fura... De talán nem olyan irreális... Mármint ő egy félelmetes mértékben szép lány, én meg... Nos nem mondhatom, hogy közömbös lennék iránta. Van még Kaori, akivel elmondhatom, hogy igen rövid idő alatt igen jó barátok lettünk, hála a rajzszakkörnek, de ő egész más. Őt tényleg csak barátként tisztelem. Persze az, ahogy néha rám néz, az ahogy beszél velem és ahogy néha idegességében a szemüvegét igazgatja, ha beszélgetünk... Aranyos lány, és nem is csúnya, úgy önmagában véve. De Say egészen más eset... Ha csak rá gondolok, a fejem szinte a fellegek közé ér, és gyakran azon kapom magam, hogy azon töprengek, mit csinál éppen... Sokszor vele álmodtam, méghozzá szépeket, és néha hatalmába kerített a vágy, hogy csak úgy átöleljem és ne engedjem el... Fura egy alak vagyok, tudom. Nem tudom... Say számomra nem csak egy lány volt a sok közül... Pedig jó ha két hete ismertem. Hallottam olyat, hogy az emberek első látásra szerelembe esnek... De csak a filmekben.

- Na nem!

Megbeszéltem ezt aztán az anyukámmal is, és csak ezért este 11-ig fent maradtam, és megvártam őt. Mikor mindent elmondtam neki, töviről-hegyire, az állát a tenyerébe támasztva, álmodozó tekintettel jegyezte meg.

- El sem hiszem... Felnőtt végre a fiam!

- Ezt hogy érted?

- Ahogy mondom. Ha ez a Saiya tényleg ilyen szép, mint ahogy mondod, miért nem mondod meg, hogy tetszik neked? Mert nyilván tetszik neked, nem?

- De... Nem is kicsit.

- Akkor mi tart vissza?

- Jó ha két hete ismerem...

- Ugyan már? Ki mondta, hogy ennyi idő kevés még? Lakva ismerszik meg az ember a legjobban, ahogy mondják.

- Szóval... Szerinted kérjem meg, hogy legyen a barátnőm?

- Mi mást? Talán félsz tőle? Nem harap pedig!

- Anya!

Persze, megint úgy beszélt velem, mintha még gyerek lennék, de ez nem bántó célzatú volt. Másnap reggel meglepetésemre Saiya már várt rám a padon, és megint a pulóverem volt rajta.

- Nem untad még meg?

- Nem... Ezt nem is tudnám megunni, mert tudom, hogy a tiéd, és ez különlegessé teszi.

- Miket nem mondasz...

Zavarodottan vigyorogtam, és csak nagy nehezen telepedtem le mellé. Kicsit hallgattam, de eszembe jutott, mit beszéltem az este anyámmal, és csak bele kellett kezdjek. Most vagy soha, mondhatni.

- Say...

- Hmm?

- Ha akarod, a tiéd lehet.

- Köszi!

Nem is hiszem, hogy önszántából vissza akarta volna adni, de nem is érdekelt.

- Figyelj Say, gondolkodtam tegnap... Arról, amit mondtál...

- És? Mire jutottál?

- Csak...

Hogy öntsem szavakba? Nagyon égő lenne, ha egyenesen bevallanám?

- Say... Mondd, hiszel a szerelemben első látásra?

- Hááát...

A kezem után matatott, és csak akkor válaszolt, mikor megtalálta, és összefonta az ujjait az enyémmel.

- Nagyon is. Pláne, mióta ismerlek.

A szemeim most kerekedtek ám csak ki igazán.

- Úgy érted... ? Nem bánnád ha... ?

- Csak ha te is így gondolod.

Én ne gondoltam volna így? Épp most készültem szerelmet vallani egy lánynak, akit még alig ismertem... És ő már megelőzött ezzel... Most égtem be.

- Akkor... Tényleg... Lennél a barátnőm? Lehetünk tényleg egy pár?

- Persze!

Most már én is össze mertem kulcsolni az ujjaimat az övével, és fura módon komoly megnyugvást éreztem. Mintha ezzel a pár, nyögve nyelős mondattal a világot váltottuk volna meg.És ezzel meg is pecsételődött a dolog. Nem hittem el, vagy legalább is igen nehezen, de mindössze két hét ismeretség után már egy ilyen szép lányt mondhattam a barátnőmnek. Mi az esélye egyáltalán? Szerintem sokan kb. hülyének is néznének, ha elmesélném nekik, én mégis így igaz.

O~~~~O~~~~O

Attól a naptól fogva már jóval több okunk volt találkozni minden egyes nap, délutánonként együtt voltunk, és egyre több mindent tudtunk meg egymásról, és mint kiderült, feltűnően sok hasonlóság volt köztünk. Nem tudtam felfogni, hogy mégis milyen földöntúli hatalom akarhatta, hogy mi ketten összejöjjünk, de az biztos, hogy ez a kis Deus ex machina jól tette a dolgát. Elment egy hónap, elment kettő, és beköszöntött a december, és elkezdett ijesztően hideg lenni reggelente, mégis minden reggel ott várt rám a padon, szerencsére eddigre már sikerült rávennem, hogy öltözzön melegebben, de a kabátja alatt még mindig az én pulóverem volt rajta minden alkalommal.

- Figyelj csak Say, mit szólnál, ha szombaton átjönnél ebédre hozzánk? Anyukám úgyis otthon lesz, így meg szeretne ismerni téged.

- Ha tényleg nem leszek nagy teher…

- Persze, hogy nem… anyám már szinte követeli. Aztán mondjuk én is a te…

- Még ne!

Ez a reakció szokatlan volt tőle. Általában mindenre szinte azonnal igent mondott, de most hirtelen nem?

- De miért? Mármint már egy pár vagyunk, és nem is épp tegnap óta.

- Jó, de…

- Azt ne mondd, hogy még nem szóltál rólam nekik!

De bólogatott, és emiatt már én is komolyan eltűnődtem.

- Na jó, ha nem, akkor még nem. Majd csak lesz valahogy.

Végül is ebben maradtunk, szombat reggel tehát a parkból hozzánk indultunk, és nem váltunk el.

- Jól vagy?

Azon a reggelen feltűnően sápadtnak tűnt, bár már jó ideje ilyen volt, de ez a mai napon sokkal durvábban feltűnő volt.

- Egy kicsit rosszul éreztem magam ma reggel, de már alakulok…

Ez akkor sem volt megnyugtató, sőt, inkább aggasztó és féltem, hogy rosszabbra fordulhat.

- Figyelj, ha nem vagy jól, inkább hazakísérlek!

- Nem, semmi baj, mármint… Megvagyok, mondom…

Sokkal fontosabbnak éreztem, hogy minél hamarabb biztonságos helyre juttassam, de ő minden áron menni akart. Nagyon makacs tudott lenni, ha akart.

- Megjöttünk!

Ahogy beléptünk, édesanyám is előjött a konyhából. Most is épp azon ügyködött, hogy mindenben a legjobbat nyújtsa, és ezúttal a fia páratlanul szép barátnőjének.

- Atya világ! Gyönyörű!

Ennyi volt a reakciója, mikor meglátta, Say pedig csak szégyellősen mosolygott. Egy fokkal már jobban festett, de még mindig elég halvány volt az arca.

- Kamioru Saiya, örvendek!

- Oh, igen! Nichikai Sunako, én is örvendek. Erre gyertek!

A nappaliban telepedtünk le, és amint elkészült az ebéd, asztalhoz is ültünk. Say azonban csak ímmel-ámmal evett, ellentétben a szokásos önmagával, bár ezt annak is felírhattam, hogy mint mondta, reggel nem érezte jól magát. Hirtelen mintha valami baj lenne, kihullott az evőeszköz a kezéből és kissé zavarosan motyogott ennyit:

- Egy pillanat… Ki kell mennem…

Mikor kiment, anyám azért halkan megjegyezte:

- Elég sápatag szegény. Biztos, hogy jól van?

- Mondta, hogy ma reggel nem érezte valami jól magát, de minden áron jönni akart.

- Remélem nincs nagy baja.

Alig hogy ezt kimondta, azonnal hallottuk is a baljós zajt: valami csörömpölt a folyosón és egy tompa puffanást hallottunk.

- Say!

Azonnal tudtuk, hogy baj van, és kirohantunk hozzá. A látvány, ami fogadott szinte őrjítő volt: Say ájultan hevert a földön.

- Say! Saiya!

Azonnal mellé térdeltem, és kétségbeesetten szólongattam, miközben a feje az ölemben nyugodott. Édesanyám gyorsan végigvizsgálta értő szemekkel, és máris ugrott a telefonhoz, hogy mentőt hívjon.

- Van valamilyen betegsége?

- Én nem tudom…

- Gyógyszert szed valamilyet?

- Nem tudom…

Annyira bepánikoltam, hogy nem is tudtam rendesen gondolkodni abban a pillanatban, csak némi töprengés után jutott eszembe az a gyógyszeres üvegcse kupac, amit aznap találtam.

- Akkor mégis az övé volt…

- Mi? Mi volt az övé? Milyen gyógyszereket találtál?

- Mit is? Azt hiszem… Volt közte erős fájdalomcsillapító, ez biztos… De… Annyi biztos, hogy nagyon sokat láttam… Nem hiszem…

Mire beértünk a kórházba, Say már magához tért, de nagyon gyenge volt. Mikor ellátták, és pihent kicsit végre, már lehetett beszélni vele.

- Say, miért nem mondtad el?! Miért nem mondtad, hogy ilyen beteg vagy?

- Mert…

Csak megfordult, és hallgatott.

- Miért nem mondasz semmit? Mi a bajod? Mondj már valamit!

- Hiába is mondana, úgysem értenéd meg!

A hang, aki válaszolt egy számomra még ismeretlen nőé volt. A hasonlóság és ugyanaz a melegség a tekintetében persze azonnal megérttette velem, hogy az édesanyjáról van szó.

- De…

- Gyere! Beszéljük ezt meg kint!

Say édesanyja épp olyan volt, mint a lánya, csak durván két és félszer idősebb. Az édesapja egy tisztes külsejű, lassan őszülő ember volt, aki akár a nagyapám is lehetett volna ránézésre. Idős szülei voltak tehát. Hozzájuk képest mér az én édesanyám is fiatal volt a maga 41 évével.

- Kamioru Satoru vagyok, a feleségem pedig Isuzu.

- Nichikai Koutarou, de a legtöbben csak Kounak hívnak. Örvendek!

Mindkettőjükkel kezet szorítottam és végre letelepedtünk, hogy megbeszéljünk dolgokat.

- Szóval, ha jól értelmezem, akkor ti ketten már jó ideje ismeritek egymást, nemde?

- Szeptember 9-én találkoztunk először. Azóta minden egyes nap.

- Egek ez a lány… Pedig hányszor mondtam neki, hogy nem lenne szabad kiszöknie…

Tehát tudtak róla, hogy eljárkál otthonról.

- És gondolom az a kapucnis felső is a tiéd.

- Igen.

- Ha tudni akarod… Minden este azzal alszik el, és úgy öleli magához, mint egy macit, amióta csak tőled megkapta. Nagyon ragaszkodik hozzá, és nem is hiszem, hogy odaadná bárki másnak.

Szinte láttam is magam előtt, ahogy éjjelente a pulóveremet ölelgetve alszik, és ez mosolyt is csalt az arcomra.

- Na de… Azt nem mondta, hogy ennyire közel álltok egymáshoz.

- Közel… Mondhatjuk így is…

Végre elmondtam nekik, mi a helyzet köztünk, és nem hallgattam el semmit a találkozásainkról és más apróságokról sem. Mindketten mosolyogva hallgatták végig, és a végén:

- Öröm hallani, hogy ilyen boldogan élte le ezt a pár hónapot…

- Nem értem… Magyarázzák el, hogy mi a baja pontosan!

Egy kicsit nehezen, de az asszony végül belekezdett.

- Nagyjából egy éve kezdődött. Saiya sokat betegeskedett, és néha akár egy hónapnál tovább is nyomta az ágyat. Az orvosok nem tudták megállapítani, hogy mi lehet a baja, és egy sor orvos végigjárása után sikerült csak egy olyan orvost találnunk, aki találkozott már hasonló esettel ezelőtt.

- De ő sem tudta megmondani, mi a baja, igaz?

- Sajnos nem. A helyzet az, hogy csak tüneti kezelést tudott ajánlani, és ami még rosszabb… Nem jósolt neki többet két, legfeljebb három hónapnál.

- Hogyan?

- És ez június elején volt.

Vagyis jóval túlélte azt, amit jósoltak neki. De ez nem…

- Vagyis… Ez azt jelenti, hogy haldoklik?

- Sajnos igen.

Mintha az ég szakadt volna rám, olyan érzés volt egy pillanatra. A lelkem mélyén… A szívem hirtelen vadul kalapálni kezdett, és valami sötétség kezdte ellepni az elmémet. Nem is hallottam már semmit, csak felálltam, és elindultam, magam sem tudom, hová, és azt sem tudom meddig meneteltem előre, de egyszerre egy kávézó előtt találtam magam. A kávézó neve ismerős volt, és rá is jöttem miért: „Crystal Moon” ez Kaori szüleié.

- Kou-kun?

Ahogy megfordultam, meg is láttam Kaorit, aki hétvégente ugye besegített a kávézóban pincérlányként. Most is a fodros pincérrucija volt rajta, és egy tálca a hóna alatt.

- Kaori… Szia!

Látta rajta, hogy baj van, így beinvitált hátra a konyhába, ahol egy kicsit leültünk beszélgettünk. Mikor mindent elmondtam neki, a bánatomat és az összes keserű hírt, amit tudattak velem, ő maga is könnyes szemekkel nézett rám.

- Te jó isten… Saiya-san ilyen beteg?

- Igen… Iszonyú…

Most vettem csak észre két dolgot: Az első, hogy nem volt rajta a szemüvege, a másik, Kou-kunnak szólított egész idő alatt, ami ezelőtt sosem történt meg vele.

- Kaori… Valami olyan furcsa ma rajtad…

Kicsit szégyellősen mosolyogva válaszolt.

- Ja, feltűnt? Egy ideje már növesztem a hajam… Meg a szemüveg sem kell már, csak olvasáshoz.

- Ezt jó tudni. Amúgy nagyon jól áll így a hajad.

Már a háta közepéig ért a haja, ami igazán sokkal jobban állt neki, mint a régi, alig vállig érő. Mint már párszor mondtam, ő is elég csinos volt, és nem is igazán értettem, miért nem zúgott még belé egy fiú sem.

- Tudod Kou-kun, nagyon sajnálom, ami történt. Úgy értem, Saiya-san nagyon fontos neked, és biztos vagyok, hogy neki most nagy szüksége van rád. Mellette lenne a helyed! Mindent megtenni érte! Eddig is nagyon sokat adtál neki, de most kell a legtöbbet adnod neki, amíg még lehet!

Nagyot néztem erre. Sosem gondoltam volna, hogy Kaori ilyesmiken is gondolkodik, bár az is igaz, hogy ha beszéltünk néha, folyton erről áradoztam neki, így nem csoda, ha megfigyelte.

- De mit csináljak? Olyan tapasztalatlan vagyok a lányokkal kapcsolatban…

- Ehhez képest nagyon jól kijössz velük. Csak az, ahogy velem elbeszélgetsz, és ahogy Saiya-sannal összejöttetek, az sokat elárul rólad.

- Úgy gondolod?

- Nagyon is. De most Saiya-sannak nagy szüksége van rád, és meg kell adnod neki, amit még lehet!

Félelmetes volt, hogy ennyire törődött velem, és hogy ilyen bölcs volt még ilyen keserű, kétségbe ejtő helyzetben is.

- Rendben, akkor én megyek is!

Gyorsan búcsút vettem Kaoritól, és rohantam vissza a kórházba, egyenesen be Say szobájába, aki már jobban volt valamivel, és ülő helyzetben volt az ágyban. Épp mondani akart valamit, mikor berontottam, és a szülei legnagyobb meglepetésére odarohantam a gyönyörű lányhoz és szó nélkül szájon csókoltam. Nem is érdekelt, hogy még sosem csináltam ilyet ezelőtt, az sem, hogy esetleg nem jól csinálom, csak úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Say csak meglepetten bámult rám, amikor elengedtem, de hirtelen a mellkasomba fúrta az arcát, és éreztem, ahogy egész testében megremeg és sírt az örömtől.

- Visszajöttél! Hála istennek!

Ezzel telt el pár nap, és minden percemet mellette töltöttem, ami csak szabad volt. Az iskolában is alig figyeltem oda bármire is, és szinte rohantam a kórházba, és mindig az éjszaka közepén mentem haza, amikor Say már aludt. Sokszor még az iskolában is elaludtam, amit persze a tanáraim nem néztek jó szemmel, de hihetetlenül kedvesen nem bántottak érte, holott kaphattam volna a fejemre érte bőven. Éjszakánként, amíg Sayra vártam, hogy elaludjon, mindig a kezét fogtam, és azon tűnődtem, mit tehetnék még érte. Végül eszembe jutott végre egy valami, amit mindenképpen megtehettem.

- Megvan!!!

Épp csak ezt egy óra közepén tettem meg, és ezúttal nem úsztam meg a szidást. Ettől függetlenül olyan örömmel és elszántsággal rohantam aznap Saiyához, hogy szinte beestem az ajtón.

- Kou! Valami baj van?

- Nem, semmi baj… Csak…

Olyan mosoly volt az arcomon, hogy annak párja nem lehet, pláne az én esetemben.

- Mi? Mi az?

- Saiya!

Még mindig lihegtem, de mikor összeszedtem magam, végre kinyögtem.

- Say! Légy a feleségem!

Erre akkora szemeket meresztett, hogy szinte kiesett rajta. Végül az elég halvány arcon hatalmas, boldog mosoly jelent meg, és ha tehette volna, a nyakamba ugrik.

- Igen! Igen, boldogan!

Ennél nem is kellett többet mondania. A szüleinknek már nem volt ilyen könnyű elmagyarázni ezt a dolgot.

- Hogy mit akarsz?!

- Jól hallottátok! Ma eldöntöttem, hogy ha mást nem is, de ennyit még meg akarok tenni a Sayért. Ezért kérlek, engedjétek meg!

Say szülei egymásra néztek, majd az anyámra, és tanácstalanul csóválták a fejüket. Annyit kértek, hogy adjunk nekik egy kis időt, hogy gondolkodjanak. Nem  ez lett volna az első eset, amikor két, még gimnazista korú tinédzser összeköti az életét, és igazán semmi rossz szándékom nem volt ezzel. Say jól látta rajtam, hogy valami aggaszt.

- Mit gondolsz? Sikerülni fog?

- Sikerülnie kell! Ha nem engedik, akkor megszöktetlek, és titokban házasodunk össze!

- Azt hiszem, erre nem lesz szükség!

Édesanyám jött be, nyomában Say szüleivel, és ez már csak egy valamit jelenthetett.

- Legyen úgy! Ha mindketten erre vágytok, mi nem állunk az utatokba. Elvégre már 18 évesek vagytok, lassan kilépnétek a nagyvilágba ígyis-úgyis!

Tehát beleegyeztek, és ez sosem érzett boldogságot okozott nekem is és három napon belül mindent el is intéztünk. December 24. volt, a rajzszakkörös lányok gyönyörű menyasszonyi ruhát szereztek Saynak, és egy tolókocsival vittük el az anyakönyvvezető elé. Ami a legjobban meglepett az a létszám volt: csak egy kis, csendes szertartást szerettünk volna, családi körben, és persze a rajzszakkör 7 tagjával, de végül az én osztályom, a rajzszakkörösök osztályai és a tanáraink is. Úgy voltunk százan, mint öten.

- Gratulálunk!

Mivel saját gyűrűnk nem volt, ezért édesanyám adta Saynak a saját karikagyűrűjét, mondván, hogy neki már nincs szüksége rá apám halála után 10 évvel, én pedig az apámét örököltem meg ugyanilyen módon. Még ha nem is használhattuk sokáig, akkor is kedves gesztus volt ez tőle. A kis partin, amit az esküvő után tartottak nekünk, mi ketten csak ültünk, egész addig, amíg  Say halkan annyit suttogott nekem:

- Csak mi nem táncolhatunk?

- Én…

Hirtelen gondoltam egyet és a karomba emeltem, így mentem egyenesen a parkett közepére. A kis étterem, ahol voltunk azért elég nagy volt, hogy mind elillegessük magunkat egy kissé. Ha mást nem is, de az éppen menő lassú számra lassanként billegtem ide-oda. Say a mellkasomba temette az arcát, és csak hagyta magát kényeztetni.

O~~~~O~~~~O

Napok teltek el, Say állapota pedig folyamatosan romlott. Olyan volt, mintha minden alkalommal, ha valami jó történik vele, Say egyre rosszabbul érezte volna magát, de ezúttal hihetetlenül gyorsan kezdett el szinte elsorvadni. Egyik nap még mosolygott, csacsogott, és bár sápadt volt, így is eléldegélt, de hirtelenjében mindez eltűnt, és csak feküdt, mint egy fadarab és fakó volt a tekintete is. December 31. volt és ott ültem mellette, félálomban, de a keze a kezemben.

- Kou!

Halvány hangon szólított meg, és nagyon finoman megszorította a kezem, már amennyire tőle telt.

- Tessék?

Felkaptam a fejem, és arra tértem magamhoz, hogy napok óta először mosolyog, még ha nagyon gyengén is.

- Ne aludj el szívem! Beszélgessünk!

- Ha akarod! Miről beszélgessünk?

Egy kicsit töprengett, majd végül lassanként kezdett bele.

- Vannak álmaid, amiket úgy érzel, sosem teljesülhetnek?

- Nos… Van pár… vagyis volt, egészen egy héttel ez előttig.

A gyűrűinket néztem, ezért válaszoltam így.

- Na és neked?

- Nekem sok volt, amit még meg akartam csinálni, de… A legszebbek nem teljesülhetnek.

- Mint például mi?

- Találkozni egy fiúval, aki minden különösebb ok és mindenféle hátsó szándék nélkül szeret engem. Ez teljesült, mert találkoztam veled.

Olyan szépen mosolygott, mint azon a napon.

- A második a házasság azzal a férfival, akinél senkit sem szeretek jobban. Ez is teljesült, és milyen szépen.

- Igen, szebben nem is teljesülhetett volna.

Az, ahogy rám nézett, az a melegség a tekintetében, az a szeretet a hangjában miközben beszélt, még ha a hangja elhalóan gyenge volt is.

- De két dolog sosem teljesülhet.

- És mik azok…?

- Még nem jártam soha a tengerparton.

- Nos… Ez…

- És sosem lehet már gyermekem…

Az utolsó nagyon durva volt. A tengerpart még csak megoldható lett volna, amíg még volt rá ideje, de ez a gyerek dolog…

- Képzeld csak el! Egy kicsi gyerek… Az enyém… És a tiéd… Vagy nem is… Miért nem kettő… ?

- Say…

- Egy kisfiú és egy kislány…

Ez már szívet tépő volt. Nem akartam tovább hallgatni, de ő folytatta, én meg nem akartam tovább menni.

- A kisfiú… Nagy és erős… Mint te… Megvédené a kishúgát, és mindenkivel nagyon kedves lenne…

- Say, ne mondd tovább!

- A kislány olyan életrevaló, örökmozgó… Vicces… Kicsit ügyetlen… Mint én…

- Say! Ne csináld hallod! Ne fájdítsd a saját szívedet!

Minden erejével megszorította a kezemet.

- De én el akarom képzelni! Te talán nem örülnél?

- De igen, de…

- Vajon hogy hívnák őket? A kislány lehetne Nagisa! Mit szólsz?

Már el is nevezte a meg sem született gyermekeinket? Nem, én ezt nem akarom!

- Say!

- Talán nem tetszik a név?

- Nem az, csak… Egyáltalán…

- Azért szeretném a Nagisát, mert a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, szintén így hívták.

- Értem… De Say…

- A kisfiú pedig lehetne Koutarou, mint az apukája… Nem lenne aranyos?

Ez már könnyeket csalt a szemembe, de ő is könnyezett már. Hangtalanul zokogott csak a gondolattól.

- Nem… lenne szép… ?

- De… Szép lenne… De Say… !

- Igazad van… Butaságokat beszélek… De ugye nem baj, ha elképzelem a tengerpartot:

- Nem, csak nyugodtan!

Lehunyta a szemét, én pedig hallgattam, ahogy lassan, nehezen elmondja, amit a szíve kíván.

- Szinte látom… Egy homokos tengerpart… A távolban épp lenyugszik a nap… A fehér, meleg homokon ott… ott állunk kézen fogva… A tenger finoman érinti néha a lábainkat, ahogy időről időre a partra mosódik, és… És… A sirályok a vízen… A szél… Ahogy néha felkavarodik, és…

Lassan és nehezen beszélt, de még mindig mosolygott. Tiszta volt az elméje, de nem ebben a világban volt már, hanem ezen az elképzelt tengerparton, amit megálmodott magának. Végre felém fordult, rám nézett és olyan szeretettel a hangjában, ahogy még soha, egyetlen kérése volt.

- Kou… Kicsim! Énekelnél nekem?

- Nem tudom… Nem valami jó a hangom…

- Nem baj… Csak… csak énekelj!

Nem is tudom miért, de az egész tengerrel kapcsolatos beszélgetés miatt egy nagyon szép, mégis nagyon szomorú dal jutott az eszembe. Egy keserédes dal, ami rettenetesen fájt, ha csak rá gondoltam. Az Ao Zora még nekem is sok volt, de ha egyszer énekelnem kellett, rákezdtem. Ahogy hallgatta, csak nézett rám, és igaz, hogy repedt fazék hangom volt, és van is a mai napig, akkor is olyan szeretetet láttam a szemeiben, hogy a szívem egy millió darabra tört, és nem is értem végig a dallal, mikor megszakított.

- Kou… Még egy… Csó…kot…

Nem tudtam visszautasítani, átölelt, én is öleltem őt, és egy utolsó csók volt ez, mielőtt még alig hallhatóan annyit suttogott:

- Mindent… köszö-…nök…

És csak annyit éreztem, hogy elernyed az egész teste, a karjai lassan lecsúsztak a hátamon, és az ágyra estek, a feje hátrahanyatlott, és csak lógott a karjaim között. Már a gyenge légzését sem hallottam, a szemei felakadtak, és csak az utolsó könnyei gördültek le lassan az arcán.

- Say…

Finoman megráztam, de semmi.

- Saiya!

Letettem az ágyra, és ellenőriztem. Nem volt szívverése sem, és minden jel a lehetséges legrosszabbra utalt.

- Saiya!!

Mint aki az eszét vesztette, úgy kiáltottam, és semmi a világon nem jutott eszembe, csak az, hogy mennyire fáj. Megint az égető fájdalom, a sötétség, ami megülte az elmémet már korábban is, megint az a gyötrő fájdalom, ami olyan volt, mintha kitépnék a szívemet… Nem tudtam mást csinálni, csak patakzó könnyekkel kiordítani magamból a fájdalmamat.

O~~~~O~~~~O

Vége volt… Egy csodálatos fiatal nő életének lángja hunyt ki azon az éjszakán. Csak percek voltak éjfélig, de már nem élhette meg az új év kezdetét. A temetését egy héttel később tartották meg, és mindenki, akit el lehet képzelni, ott volt. Az iskolából mindenki eljött, ami igazán kedves volt tőlük. Hihetetlen volt látni, hogy még ismeretlenül is ennyire meggyászolják őt. Azok is mély részvettel jöttek oda, akik folyton piszkáltak. Valahogy mindenkinek volt egy pár jó szava, de Kaori nem jött oda, csak állt némán egy kicsivel távolabb a többiektől.

O~~~~O~~~~O

Eltelt majdnem tíz év. A munka, a hétköznapi élet nehézségei, sok minden történt, így nem unatkoztam egy percig sem, de legalább egy valakire mindig jutott időm, és ez Say volt. Minden héten kilátogattam a sírjához. Így volt ez ma is, letakarítottam, kicseréltem a virágokat, amik a lassan hűsebb őszi napok időjárásában hamar elhervadtak és a szélben megtépázódtak.

- Nekem most mennem kell Say! Majd jövő csütörtökön jövök!

Ahogy megfordultam, elképesztő meglepetésemre egy homályosan ismerős arccal találtam szembe magam, akit a ballagás óta nem láttam.

- Kaori? Te vagy az?

Bizony ő volt. A szél meglobogtatta a derékig érő haját, ő pedig egy régről ismerős mozdulattal megigazította a szemüvegét.

- Üdv, Kou… Elég… Rég találkoztunk.

- Eléggé… Már vagy 10 éve.

Bólintott, és kicsit idegesen babrált a virágcsokorral a kezében.

- Nem változtál semmit.

- Te viszont megint szemüveges vagy.

- Ez csak a munkám miatt kell. Elfelejtettem levenni.

El is rakta hamar, és elhelyezte a csokrot a sír egyik vázájában, majd együtt indultunk el kifelé.

- Szóval te hozol még virágot időnként?

- Igen… Általában vasárnap jövök ki, de most volt egy kis időm, így ma jöttem ki. Nem tudtam, hogy te ilyenkor jársz.

Csendben sétáltunk tovább, és végül megálltunk a kapunál, és búcsú helyett inkább mentegetőzni kezdett.

- Nézd, sajnálom, hogy akkor nem nyilvánítottam részvétet! Azóta is bánom, mint a kutya.

- Semmi baj, megértettem. Nyilván megvolt az okod.

Egy kicsit zavartan topogtam, és az arcát vizsgálgattam. Még eszembe jutott az is, hogy mekkorát változott annak idején alig 3 hónap alatt. Most hunyorgott, látszólag erőltetnie kellett a szemét, akkor meg biztos kontaktlencsét viselt. Most… Szinte Sayra emlékeztetett. Ez fájt, de rádöbbentett egy apróságra: Ezt az egészet azért csinálta annak idején, mert azt mondtam neki, hogy szép… Talán… Te jó ég… És én nem vettem észre.

- Kaori… Meghívhatlak… Egy italra, vagy valamire?

- Mi?

Egy kicsit habozott, de végül mosolyogva bólintott..

- Rendben!

Nem tudom, mi volt az, ami megváltozott bennem akkor, hogy miért tudtam rádöbbenni dolgokra, még ennyi idő után is, de abban biztos voltam, hogy egy bizonyos angyali lánynak köszönhettem ezt a képességet. Egy angyali lánynak, aki most már valójában is angyal lehetett.