Victtron - Robotháború
I.
Derült égből
Amikor
2038-ban a Föld sikeresen kapcsolatot létesített az első ismert
földönkívüli fajjal, egy teljesen új fejezet kezdődött
a történelemben, amit ma már a harmadik űrkorszaknak
neveznek. Ezúttal nem mi mentünk elébe a nagy találkozásnak,
hanem az idegen civilizáció küldöttei utaztak fényéveket, hogy
a szövetségeseik üdvözletét és jó kívánságait közvetítsék
felénk. Ami ezek után következett, immár történelem, de a
történelemkönyvekbe azon a napon egy olyan fejezet került be,
amit a mai napig is egy lapon emlegetnek a Függetlenségi
nyilatkozat aláírásával.
Azóta
eltelt bő 300 év, és a Föld bizony már kevés annak a
népességnek, ami azóta sokszorosan felduzzadt, hála a kölcsönös
népvándorlásoknak. Az ember és az újonnan szerzett barátaink
keveredése pedig megszüntette a belterjességet, új, változatos,
és stabil génállományok jöttek létre, és megszületett a
modern, galaktikus társadalom, miközben a Föld, galaxis szinten
ritka, ásványi kincseiért cserébe az idegen technológia, az új,
fejlettebb piacok, a teljes és egységes politikai és gazdasági
rendszer, és nem utolsó sorban az új lehetőségek nyíltak meg
előttünk.
Az
én őseim az elsők között voltak, akik kihasználták a
lehetőséget és elköltöztek az őshazából egy aránylag közeli
bolygóra, a Dextriánra. Az ottani népek nagyban hasonlítanak
hozzánk, annyi különbséggel, hogy átlagban nagyjából 20
centivel magasabbak, leginkább elfekre hasonlítanak, és valamivel
több mint kétszer annyit élnek összesen, mint az átlagos ember,
de hallottam már legendákat a 300 éves emberről is, aki
megláthatta még a mi fajtánk érkezését is. Hála a
közösködésnek, a felmenőim között nem egy helyi őslakos is
van, édesanyám ráadásul tiszta vérű Dextriai, édesapám
viszont a család egyik, még a Földön maradt ágáról származó,
tiszta vérű ember, így én a ritka, első generációs félvérek
közé tartozom.
Ja,
el is felejtettem bemutatkozni: Daniel Edwards vagyok, legalábbis
így kereszteltek el apám vallása szerint, de a családom java csak
Valsnak nevez, Valsriertha, anyai nagyapám után. A jelen
csillag-időszámítás szerint 311-ben születtem egy csendes kis
faluban a Dextria harmadik holdján.
– Dan! Hol az ördögben
vagy?!
– Itt fent!
Hadrews
légi támaszpont, Hall-84-es mesterséges bolygó, az otthonom. Még
régen, srác koromban az volt a vágyam, hogy híres tervezőmérnök
legyek, aki egy nap a saját tervezésű Armoroidja mellett pózolhat
az újságok címlapján. Sajna túl sokan vágytak ugyanerre, így
nekem maradt a katonai példányok melletti munka itt, távol az
otthonomtól.
-
Már rég lejárt a munkaidő, mit matatsz még mindig?
-
Az egyik pilóta panaszkodott, hogy bizonytalan az egysége repülés
közben, és komoly rezonancia miatt rendszeresen kihagynak a
rendszerek.
-
És te csak ezért képes vagy még mindig itt dekkolni?
-
Holnap az expedíciót kísérő egységhez akarják adni ezt is, de
ha meghibásodik a kulcsfontosságú pillanatban, az a mi sarunk
lesz.
- Ez igaz...
Alex
Hobbs, a legjobb barátom, és egyetemi csoporttársam, most
felkapaszkodott mellém a lebegő platformra, amit a saját
gravitronja tartott fent a levegőben, nagyjából fél méterre a
földtől. Ez az alkalmatosság igazából arra volt jó, hogy
felszereljék az Armoroidokat harc előtt, de a szerelők is gyakran
használták állványként, ha magasan kellett dolgozniuk. Én
személy szerint csak kényelmességből használtam.
- És van valami?
-
Mindjárt kész a szimuláció, aztán meglátjuk.
A
kezemben egy nagyobb analitikus eszközzel guggoltam ott a D-119-es
egység mellett aminek épp szemmagasságban volt a Jackportja, amin
keresztül rá tudtam kapcsolódni a rendszereire, hogy lefuttassak
egy rendszeranalízist.
-
Mindjárt kész..
Egy
halk, kattanáshoz hasonló hang jelezte a folyamat végét, és egy
oszlopdiagram jelent meg különböző számadatokkal, amiről a
szakavatott szem le tudta olvasni, amire szüksége volt.
-
Na, mit ír?
-
Mindjárt...
Minden
rendben látszott, az értékek normálisak, kivéve...
-
13. Fő moduláris egység... Az a horizontális stabilizátor... Az
értékek szerint van rajta egy hajszálrepedés.
- Ezt meg hogy tudod így
kiolvasni belőle?
- Te is tanultad ugyanezt,
nem?
-
Igen, de sosem tudnám így kiolvasni a mérési adatokból a
probléma forrását.
-
Ez csak azért van, mert nem ezzel töltöd az idődet, mint én,
hanem naphosszat csak lebzselsz.
-
Na, ezt szívd vissza, de sürgősen!
Persze
Alex tudta jól, hogy csak tréfálok, hisz már gyerekkorunk óta a
leghűségesebb barátok voltunk. Lecsuktam a Jackport fedelét és
ráfordítottam a biztonsági reteszeket, mielőtt visszacsúsztattam
a diagnosztikai kütyüt a nadrágom zsebébe, amiben a lapos tárgy,
ami alig volt vastagabb egy darab kartonpapírnál, gond nélkül
elvolt., majd leszálltunk a platformról.
- Egyébként meg tudod jól,
hogy nekem ez a specialitásom.
-
Ja, a számok, és diagramok mestere... Irigyellek is érte.
Mielőtt
elfelejtem, az Armoroidok olyan, általában munkagépnek szánt,
ember irányította robotok, amiket megfelelően felszerelve akár
harctéren is be lehetett vetni. Esetünkben is egy harci modellről
volt szó, ami a másnap indulni szánt expedíciós egységgel
sajnos nem mehet el.
-
Egyébként hová indulnak holnap?
-
A 888-as szektorba.
- Az nem az a sötét zóna?
- De az... Mit akarhatnak ott?
-
Bányászni, mi mást. A szövetségi kormányzat állandóan a ritka
ásványkincsek kutatását sürgeti.
-
Na igen, de minek kell ekkora katonai kíséret? Mármint, a nagy
nevek közül is egy csomóan mennek.
-
Tudom is én...
A
Sötét Zóna, ahogy találóan nevezték, egy olyan naprendszer volt
a Tejút egyik eldugott csücskében, aminek egy hideg fényű fehér
törpecsillaga volt. A három körülötte keringő bolygó, a
Tahels, a Zerkt, és a Lousa olyan messze volt a csillagtól, hogy
gyakorlatilag éjjel-nappal sötétség uralkodott rajtuk.
-
Mit kereshetnek azon a három halott bolygón? Olyan alacsony lehet a
hőmérséklet, hogy megfagynának még a védőruhákban is.
-
Valamikor az is egy olyan naprendszer volt, mint amiben a Föld is
elhelyezkedik, de a csillaga elhasználta a fűtőanyagát,
felfúvódott, elnyelte a belső bolygókat, majd összezsugorodott.
- Te még ezt is tudod?
-
Ez alapvető csillagászat, ha utánaolvasnál, te is tudnád
mindezt.
-
Akkor is, mit kereshetnek mégis ott?
Alex
elgondolkodtató kérdésére csak találgatással tudtam felelni.
-
A bolygókra küldött szondák megállapították, hogy mindháromnak
szilárd felszíne van, ami annyit tesz, hogy a kőzetek bármilyen
ásványkincset tartalmazhatnak, a többit meg tudod.
-
Az... Akkor sem vágom, minek kell hozzá katonai kíséret.
Ebben
egyet értettünk, ahogy abban is, hogy ha kell is kíséret nekik,
akkor is soknak tűnik az, amit kirendeltek. Hogy konkrétabb legyek,
egy teljes századot, és a működőképes Armoroidjaink majdnem
kétharmadát. Amit nem visznek magukkal, az vagy épp kiküldetésen
van valahol, vagy épp az imént vizsgálthoz hasonlóan javításra
szorul. Én közben a csuklómon hordott okos eszközön babráltam,
aminek állandó kapcsolata volt a mesterséges bolygó belső
távközlési hálózatával.
-
Kész, a jelentés leadva, a karbantartó brigád holnap neki is
kezdhet, és ha minden igaz, keddre kész is lesz.
-
Macerás egy jószágok ezek. Túl kis kasztniba akarnak bezsúfolni
túl sok mindent.
-
Egyet értek. Személy szerint legalább dupla ekkora méretekkel
dolgoznék.
Alex
oldalba bökött kicsit, és tréfálkozva kérdezett rá.
-
Mi mást változtatna még, mérnök úr?
-
Komolyan kérdezed?
-
Még szép! Tudni akarom, hogy te mennyivel vagy okosabb, mint aki
áttervezte ezeket a munkagépeket harcra.
- Hát...
A
farzsebemből előhúztam valamit, amit manapság már nem szokás
használni, és a barátom kezébe adtam.
- Én valami ilyesmiben
gondolkozom.
Hogy
világos legyen, az Armoroidok többsége, még a katonai használatra
készültek is általában az előnyösebb terepjárás érdekében
vagy lánctalpas volt, hogy lényegében mindenen átmenjen, vagy
százlábú, ami könnyebben mozgott olyan teherrel, amit egyenetlen
talajon nem lehetett lánctalpassal szállítani.
- Röpképesre tervezed?
-
Legalábbis ez lenne a legjobb. Ha belegondolsz, a levegőben nagyobb
sebességgel, nagyobb távolságokat lehet áthidalni ugyanannyi idő
alatt.
-
Ez igaz... Helyből felszálló, vagy indítóplatformos?
-
Tanulmányoztam a múlt vadászrepülőit, és úgy lenne a legjobb,
ha a variálható meghajtással bárhonnan felszállhasson.
- Azt látom...
Persze
azon a papíron csupán unalmas pillanataimban megálmodott
agymenéseim szerepeltek, egy hatalmas humanoid, két lábon járó,
repülő Armoroidot, ami bárhol, bármikor bevethető, univerzális,
vagyis a légkörben és azon kívül is teljes hatásfokkal működik,
nincs szüksége külön hordozóra, ami egy akció előtt, és után
is elszállítja a helyszínre és vissza a bázisra, nehezebb és
praktikusabb fegyverzetű, gyors és mozgékony...
- Szép álom...
-
És mit szólnál, ha egyszer valóra válna?
-
Szerintem abban a pillanatban elájulnék, és soha többé nem
térnék magamhoz.
Persze,
álmodozni szabad, és minden joga meg is van hozzá az embernek, de
az álmok csak álmok maradnak, azért tenni is kellene, hogy valóra
váljanak.
Másnap
reggel, ahogy azt tervezték, az expedíciós egység el is hagyta a
támaszpontot. Mivel a 888-as szektor előtt mi voltunk az utolsó
előőrs, így gyakorlatilag a kis mesterséges égitest lakosságának
a harmada el is ment velük. Trest városa, ami a támaszpont
oltalma, a mesterséges légkör és a művi gravitáció
optimalizált hatásai alatt terült el, most alaposan kiürült, és
néhány családot kivéve, akik megtehették, hogy a kiküldetéssel
tartottak, szinte csak nők és gyerekek maradtak.
- Öreg, ezt látnod kell!
Alex
így rontott be a kis kuckómba a hatos hangár hátuljában, és
láthatóan elég izgatott volt.
- Mi történt?
-
Majd mondom út közben, csak gyere a tizenkettes hangárba, most!
-
Aha...
Szinte
rohantunk, mert ha Alex megindult, olyan volt, mint a függővasút,
ami Deltorában közlekedett, a szövetség fővárosában.
-
Elmondod végre, mi az a nagy dolog?
- Egy feltűnően nagy
ajándékcsomagot kaptunk.
- Mégis mi...
És
ahogy a hangár elé értünk, megértettem végre az izgatottsága
értelmét. Egy nagyobb 1000 tonnás teherbírású százlábúról
emelte le épp a daru a szállítmányát, egy akkora konténert,
amekkora majdnem a csarnok tetejéig ért volna teljesen felállítva,
és egy nagy tárolóállványra helyezte el, amit szintén erre a
feladatra hoztak ide.
- Ez tudod, mire jó?
-
Az ilyen biztonsági záras konténerekben szállítják az új
Armoroidokat a célállomásukra.
- Pontosan!
Alex
lelkesedése rám is átragadt, már csak azért is, mert semmilyen
hasonló szállítmányt nem vártunk belátható időn belül. Ahogy
körülnéztem, egy meglehetősen oda nem illő alakot láttam a
felettünk lévő emelvény korlátjának támaszkodva figyelni a
történéseket. Két dolog azonnal feltűnt rajta: katonai
egyenruhát viselt, méghozzá a légierőét, a rangjelzései
alapján pedig nem is akárki, hanem egy százados volt, a második
pedig hogy egy fehér hajú, mélykék szemű nő volt az illető,
nagyjából korunkbeli, középmagas, karcsú, egyenes, mint a
szálfa, a tekintete semleges, érzelemmentes, az arca rezzenéstelen,
a szája szorosan összezárva, makulátlan egyenruhája teljesen
begombolva, hosszú haja egy része az arca elé omlott, a többit a
lágy reggeli szellő lobogtatta, ami bemerészkedett a nyitott
hangárkapun.
- Oda nézz!
Oldalba
böktem Alexet, hogy felhívjam a figyelmét a ritka jelenségre,
hisz ritka látvány volt egy női tiszt ezen a vidéken, pláne
ennyire feltűnő jelenségek.
-
Ezt nevezem!
Alex
még füttyentett is egyet elismerése jeléül, én meg gyorsan
elkaptam a tekintetem a fiatal nőtől, aki felénk is fordította az
átható tekintetét, és némi megvetéssel fintorogva fejezte ki
nemtetszését.
- Fejezd már be, hallod!
-
Most miért? Szerintem tetszek neki!
-
Szerintem meg jobb, ha leállsz, ha jót akarsz magadnak!
Mikor
megint fel mertem sandítani, a fiatal nő már nem állt ott,
viszont pillanatokon belül megjelent Alex mögött, és elkapta egy
olyan ponton a vállán, ami igen kellemetlen és fájdalmas tudott
lenni, ha jó helyen szorítja meg.
- Vicceskedünk, szépfiú?
Az
a durva, érdes hangnem, ahogy ezt mondta, egyértelműen jelezte,
hogy Alex túl ment egy bizonyos határon. Alex persze kiabált volna
fájdalmában, ha nem szégyelli magát, a vasmarok pedig kegyetlenül
rámart arra a bizonyos pontra, és nem eresztette.
-
S-Sajnálo... Agh!
Nyilván
ez a fiatal tiszt nem vette jó néven, hogy balszerencsés barátom
flörtölni próbált vele. A kabátjára a Rhodes nevet hímezték,
de láthatóan nem volt teljesen ember. A hófehér haj, és kék
szemek kombinációja csak egy szövetséges népre, a Hortinokra
volt jellemző, akik egy másik távoli bolygón a Horthia-2-n voltak
jelen a legnagyobb létszámban. Emellett azonban feltűnt az is,
hogy a hortinokkal ellentétben nem volt meg a feltűnően magas
homlok, ami miatt olyanok, mintha a fejük teteje kopasz lenne, és a
lapos orr sem volt meg, ami szerint az embervér is kiütött rajta.
- Elnézést kérek a barátom
nevében is, asszonyom!
A
százados rám nézett, miközben én a lehetséges legnagyobb
alázattal fejhajtással próbáltam az elnézését kérni.
Hümmögött egyet, majd odébb állt, mintha mi sem történt volna.
-
Agh... Ennek meg mi a baja?
-
Legközelebb inkább gondolkodj, mielőtt kikezdesz egy tiszttel!
Hozzájuk képest a huszadik senkik vagyunk itt, hiába olyan fontos
a munkánk.
-
De ez a csaj akkor is valami frigid, hisztis liba lehet...
Aznap
este persze nem hagyott nyugodni a hatalmas konténer, hisz ekkorát
még életemben nem láttam. Az átlag Armoroidok 5-7 méter magasak,
és max. 20 méter hosszúak, de ebben a konténerben valami nagyon
nagy lehet, ez biztos.
- Meg kell tudnom, mi az!
Mivel
kulcsom volt minden hangárhoz, elvégre a munkám része volt, hogy
mindenhová be kellett menjek a támaszpont területén, ezért tíz
percen belül már halkan be is hajtottam magam mögött a hangár
személyi bejáratát. A lámpák égtek ugyan, de ez nem volt ritka
errefelé, így nem is törődtem vele, csak a hatalmas tárolóhoz
sétáltam, rátettem a kezem, és mintha várnék valamit, magam sem
tudom mit, lehunytam a szemem és így álltam egy darabig.
- Jó lenne belelátni, igaz?
Egy
ismerősen hangzó női hang szakított félbe, és ahogy jobbra
néztem, a fiatal nő állt mellettem, és gyakorlatilag ugyanazt
csinálta, mint én.
- Nos... Igen...
Megkérdezhetem, mi van benne?
-
Meg, de el nem mondhatom.
Nézett
majd egy sóhaj után még hozzátette.
-
Legalábbis úgy nem, hogy te továbbmondod valakinek.
A
tény, hogy teljesen kötetlenül letegezett, kicsit oldóan hatott,
és kicsit bátrabban mertem folytatni.
-
Akkor megsúgod?
- Talán...
Először
összevonta a szemöldökét, de aztán egy halvány mosoly jelent
meg az arcán.
-
Ahogy hallottam, te megbízható vagy, Dan Edwards.
- Honnan tudod a nevemet?
-
Majdnem mindenkiről tudok egy keveset, aki itt dolgozik, hála egy
barátomnak, aki régebb óta itt dolgozik már. Még a te Alex
barátodról is tudok mindent, pláne a délelőtti miatt.
- Tényleg sajnálom...
-
Ne sajnáld, nem te tehetsz róla, hogy egy ütődött, aki csak a
tökeivel gondolkodik.
Az,
hogy így, ilyen kötetlenül elbeszélgettünk, nagyon meglepett, de
pozitív értelemben. A hozzá hasonló tisztek többsége elég
fafejű volt, és úgy bánt velünk is, mint az alárendeltjeivel,
vagy még rosszabbul.
-
Elisla Rhodes százados, de szólíts csak a keresztnevemen!
Kezet
szorítottunk, és meg kellett állapítsam, hogy egyáltalán nem
olyan törékeny kis szitakötő, mint amilyennek első pillantásra
tűnik, sőt, olyan erős szorítása volt, mint egy satunak.
-
Akkor, ki is ez pontosan?
-
A VT-7078-b2 prototípus.
-
Egy prototípus? Még sosem hallottam erről a típuskódról...
-
Azért, mert ez elvileg egy szigorúan titkos projekt, amit annak
idején azért indítottak el, hogy leváltsák az elavult Armoroid
generációt, de nem akarták publikussá tenni, mert féltek, hogy
valaki megpróbál alájuk vágni.
- Ipari verseny...
-
Az...
Ez
nem volt ritka, sőt az is nyílt titok volt, hogy a jelen Armoroid
generációt is három különböző konszern hozta létre egy
időben, és a katonai felhasználású típusokat is az építhette
át, akik a legolcsóbban megoldották.
-
Azt mondod, b2, akkor ez már nem az első modell?
-
Nem, az első meghibásodott egy terheléses teszt közben, és
megsemmisült, az egyik legjobb pilótánkkal együtt.
- Au... Részvétem...
-
Nem érdekes, nem is ismertem. Egy másik században szolgált.
Elisla
most minden további nélkül megragadta a karomat, és felvezetett a
karzatra, amiről még reggel nézelődött. Nem voltam benne biztos,
mi erre az oka, de mikor megálltunk ott, ahol először megláttam,
már megértettem. A konténeren volt egy nagyobb nyílás, amin
keresztül be lehetett jutni, hogy gyorsabban üzembe lehessen
helyezni. A nyílás épp akkora volt, hogy egy ember át tudjon
jutni rajta, és a beeső fényben egy igen morózus fej körvonalait
lehetett kivenni.
- Ez hatalmas...
-
27 méter magas, 210 tonna, a végsebessége a talajon 477 mérföld
óránként, a levegőben megközelíti a hangsebesség ötszörösét.
-
Várj, úgy érted, hogy repülni is tud?
-
Természetes, ez is volt az egyik oka, amiért az első modell
megsemmisült... A levegőben felrobbant.
Ez
már érthető volt, és épp kérdezni akartam valamit, mikor egy
robbanás hatalmas robaja minden mást elnyomott, és minden
megremegett körülöttünk.
-
Mi volt ez?
-
Nem tudom, de tetszik ez nekem.
Sarkon
fordult, és már rohant is a lépcső felé, miközben az egész
iszonyúan remegett, mintha a föld remegne így, miközben
robbanások egész sora vált egyetlen fülsiketítő hangorkánná
körös-körül.
- Vigyázz!
Hiába
is kiáltottam, egy lendületes ugrással a lépcsőfordulóban
landolt, a leszakadó lépcsők helyén pedig egy négyméteres lyuk
támadt.
-
Ugorj! Nem megy máshogy!
A
robaj közepette is hallottam a biztató
szavait, és némi erőt véve magamon elrugaszkodtam. Az ugrás
rövid volt ugyan, de a forduló széléről visszarántott egy erős
kéz, megszorította a kezem, és húzott maga után, miközben
lassan elértünk a bejárathoz. Olyan gyorsan értünk oda, hogy
felfogni sem volt időm, csak hirtelen kivágódott az ajtó, és
Alex rontott be két társa kíséretében.
-
Nagy gáz van! A semmiből jöttek!
-
Mik? Milyen
gáz?!
Ha
késve is, de megszólaltak a légiriadó
szirénái, és durrogtak a légvédelmi ütegek is. Olyan volt az
egész, mint egy szürreális háborús filmben.
- Mi folyik itt?
Elisla kérdésére a zilált
Alex csak nagy vonalakban tudott válaszolni.
-
A semmiből bukkantak elő, először csak egy pár, aztán egyre
több, minden felől!
-
DE MIK?!
-
Armoroidok! Ismeretlen felségjelzésű Armoroidok!
Először a külső hangárokat vették célba, ahol a javításra
váró egységek voltak, aztán a radarállomást, a parancsnoki
központot, és...
Egy újabb robbanás, és az
összes lámpa kialudt.
-
Most már az Enetron telepet is.
- Mégis mennyi?
-
Nem tudom... Mindenhol ott vannak... Az sem biztos, hogy nincs egy
millió belőlük.
Alex
feje vérzett, a bal karja csak lógott, és sántított, ami arra
utalt, hogy közelről volt tanúja mindennek.
-
A szállásokat is felrobbantották. Az a szerencsénk, hogy
kijutottunk.
Teljes
volt a pánik, és az Alexszel érkezők is sérüléseiket
ápolgatták, ahogy csak tudták. Én csak egy kétségbeesett
pillantást tudtam vetni Elislára, aki felnézett a konténerre, és
tudtam is, mire gondol.
-
Ki tudjuk nyitni a konténert?
-
Csak a központi irányítópanelről, de az kost használhatatlan.
- És ezzel?
Most
is nálam volt a kütyüm, amivel a minap az elromlott Armoroidon
futtattam le a diagnosztikát. Alex töprengett, de Elisla rákiabált.
-
Nincs időnk töketlenkedni! Meg lehet csinálni, vagy sem?!
-
M-Meg... Van rajta Jackport,
de menni..
-
Menni fog, csak engedj oda!
Volt
egy saját kis programom,
amivel fel tudtam törni a jelszavazott zárakat is. A Jackport a
legaljánál volt, csak egy kicsit kellett kinyújtózni hozzá,
kihúztam a kábelt a kütyümből, és azonnal be is dugtam.
- Kell valaki, aki segít
üzembe helyezni!
-
És fel is kell jutnunk oda valahogy!
A
lebegő platform épp ott hevert, de az áramellátás híján nem
tudtuk használni. Alex hirtelen megvilágosodott.
-
A tartalék generátor! Minden hangárban van egy!
-
Akkor helyezzétek üzembe, gyorsan!
Alex
és társai azonnal rohantak is hátra a raktárba, én meg egyedül
maradtam Elislával, aki a vállamra tette a kezét.
-
Szükségem lesz egy másodpilótára is.
- Mármint...
Zavarodottan mutattam saját
magamra, ő pedig határozottan bólintott.
-
Csak te vagy olyan állapotban, hogy meg tudd csinálni. Egyedül nem
megy.
-
Jó, de még életemben nem vezettem ilyet, és...
- Ne félj!
Egy
biztató
pillantás csupán, és képes volt elpárologtatni minden
kétségemet. Nem tudom miért, de képes volt olyan mentális hatást
gyakorolni a puszta tekintetével is, ami talán még a legbeszaribb
alakokból is szuperhőst csinált volna.
- Menni fog. Majd segítek.
-
Én...
Csak két másodpercig
hezitáltam, és már bólintottam is.
- Helyes!
Újabb
robbanások, amik most vadul megráztak mindent, és a légvédelmi
ütegek is elhallgattak. Egy pittyegő hang jelezte, hogy a
kódfeltörő végzett a jelszó dekódolásával, és hallani
lehetett, hogy a konténer záróreteszei sorban kinyílnak. Ezzel
nagyjából egy időben a tartalék generátor is működésbe
lépett, és újra kigyúltak a még épen maradt lámpák, a lebegő
platform pedig lassan elemelkedett a földtől.
-
Nagyjából öt percig bírja szuflával, úgyhogy igyekezzetek!
Alex
ezzel tért vissza, de mi ketten már haladtunk felfelé a magasba,
és a kis nyílás felé közeledtünk, amin be lehetett látni nem
is olyan rég, Elisla pedig sebtében magyarázott.
-
Két pilótafülke van, egy a navigátornak, egy pedig a lövésznek,
aki a fegyvereket kezeli. Azt akarom, hogy te a hátsót foglald el.
-
Rendben, eszerint az a navigáció, ugye?
-
Igen, az első modell esete után jöttek rá, hogy előnyösebb, ha
nem egyszerre kell a pilótának mindkettőről gondoskodnia.
Ez
világos beszéd volt, és ahogy feljutottunk, észrevettük, hogy a
konténer hatalmas ajtajai lassan elkezdenek kinyílni.
-
Kicsit lassú lesz ez így, nem?
-
Majd meglátjuk. Na gyere!
Be
is csusszant a kis nyíláson, és ahogy követtem, épp egy
terebélyes mellkas tetején landoltam.
-
Ide be!
A
két cockpit már nyitva várt, Elisla már be is pattant az
elülsőbe, én meg sebtiben elfoglaltam a nekem kijelölt helyet.
Nem vagyok klausztrofóbiás,
de ilyen szűk helyen még azelőtt sosem ültem, így kicsit
elkapott az idegesség.
-
Meg lehet ezt még gondolni?
-
Csak nyugi! Öveket bekötni, sisakot fel!
Az
övek már automatikusan kattantak is a helyükre, én meg felkaptam
a sisakot, ami épp előttem várt a konzolon. Ahogy a fejembe
nyomtam, a sisakrostély lecsukódott, és végre tisztán láttam
mindent.
-
Rendben, most aktiváld a rendszereket a villogó
vörös gombbal, épp előtted!
Egy
kis vörös fényű
led villogott nagyjából mellmagasságban az előttem lévő
konzolon, ami alatt egy gomb helyezkedett el, nyilván erre gondolt,
és ezt lenyomva az egész szerkezet életre hördült. Az előttem
eddig sötét képernyő, ami az Armoroid külső kameráinak képeit
volt hivatott elém vetíteni, most felragyogott, és egy felirat
jelent meg.
-
"Helyezze a kezeit a konzolra az azonosításhoz!"
Nem
volt mit tenni követtem az utasítást, és pontosan a két kékesen
foszforeszkáló kézlenyomatra helyeztem a tenyereimet, mire azok
eltűntek,
és két botkormány emelkedett ki az irá yító konzolból,
valamint a lábaim alatti pedálok benyomhatóvá váltak.
- Jó, a navigáció már a
tiéd. Mindjárt kapsz képet is.
Ezt
még ki sem mondta és már meg is jött az élőkép, ami, amennyire
meg tudtam állapítani, a hatalmas Armoroid fején elhelyezett
frontális audiovizuális
szenzorokból kapta a jelet.
-
Jó, és most...
-
Betörik a kaput!
Ez
a hirtelen jött kiáltás egy sor nagy dörrenés kíséretében
érkezett, és hallani lehetett, ahogy egy nagyobb fémfelület
lassan enged az erőszaknak, majd robbanások, és megint megjött a
csatazaj.
- A francba! Sietnünk kell!
-
De még nem nyílt ki a konténer!
-
Amiatt ne aggódj, csak told előre a botkormányokat!
Elisla
hangja még mindig higgadt és összeszedett emberre utalt, ami engem
is megnyugtatott valamelyest. Ahogy néztem, két hatalmas kéz nyúlt
előre, megragadta a tetű lassúsággal nyíló ajtószárnyakat, és
hallottam is a parancsot:
- Most!
Egy
határozott tolás a karokon, és a két hatalmas mechanikus kéz
egészen egyszerűen letépte a helyéről az ajtószárnyakat, és
némi nehézség
árán, miközben szabadultunk a béklyótól, amik a konténerben
tartottak minket, sikerült végre kiszabadulnunk, és egy kisebb
zökkenéssel tudatta a szerkezet, hogy földet értünk.
-
Alex!
Barátom eszméletlenül
feküdt a földön, társaival együtt, és minden lángokban állt.
-
Gyújtóbombákat használtak a rohadékok!
-
Biztonságba kell juttatnunk őket. Egy nagy gáztartály is van itt,
tele acetilénnel a lánghegesztőkhöz!
-
A konténer robbanásbiztos, az majd megóvja
őket! Jobb pedál benyom, és előre tol!
- Rendben!
Ezzel
le is hajoltunk értük, és hiába kerültünk szinte azonnal
impulzus lézerek tüze alá, a méretes Armoroid
páncéljáról minden lepattanni látszott. A felmarkoltuk a három
eszméletlen túlélőt, amit a belső analitikus műszerek is
jeleztek, majd óvatosan lehelyeztük őket a konténerben, és
visszahajlítottuk az ajtót a helyére. Igen, a többesszám nem
téves, ez mind csapatmunka volt, és félelmetes mód jól tudtunk
együttműködni.
-
Jó, most pedig menjünk át ellentámadásba!
Egy
fordulat jobbra, és négy ellenséges Armoroiddal találtuk szembe
magunkat, amik majdhogynem fele akkorák voltak csupán, mint amiben
mi ültünk, de állig felfegyverezve.
- Roham!
A
parancs elhangzott, és igaz, hogy megint záporoztak a lövések,
úgy pattantak le, mint a légypiszok, és a legközelebbit egy
pontos ütéssel már repítettük is ki a hangárból. A többi
kicsit megszeppent, de kettőt máris megmarkoltunk a fejénél
fogva, majd szabályosan összegyömöszöltük őket. Szörnyű
nyikorgó acéllemez hangok, szétfröccsenő hidraulikus folyadékok,
és a két Armoroid harcképtelenül omlott egymás hegyére-hátára.
-
Most te jössz!
Az
utolsót egész egyszerűen
elkaptuk, és nagy ívben kihajítottuk a hangárból, telibe találva
a közben feltápászkodó társát, azonnal használhatatlanná
rongálva mindkettőt.
- Ki a következő!?
Ahogy
kirontottunk a hangárból, rögtön szembesültünk a ténnyel, hogy
a milliós nagyságrend, amiről Alex beszélt, talán nem is volt
olyan irreális. A levegőben annyi röpképes ellenség volt, hogy
szabályosan eltakarták a csillagokat, és vaksötét lett volna, ha
nem világítanak mind.
- Ez igen...
-
Semmi vész! Gyújtsd be a hajtóműveket, és szálljunk fel! Ott
már egyenlő ellenfelek leszünk!
- Na jó, de hogyan?
-
Előtted a konzolon
látsz egy sor vörös kapcsolót?
- Igen...
-
Húzd végig rajtuk a kezed, és ha mind kigyúlt, a botkormányon
húzd meg a gázt, és húzd hátra!
Előttem,
kicsit balra, függőlegesen
valóban egy sor vörös gomb helyezkedett el, amik valójában csak
az érintő felületen voltak rajta. Kinyúltam feléjük és fentről
lefelé minden
végigvezettem a kezem, amire egy hangosabb morajlás, egy rázkódás,
majd éles süvöltő hang volt a reakció. Egy szorítás a
gázkaron, és hátrahúztam a karokat, mire érezhetően emelkedni
kezdtünk, de csak annyira, hogy az acetilén tartály robbanása
szinte elnyeljen minket.
- Megvagy? Minden rendben?
A
robbanás vakító fénye miatt egy darabig eltartott, mire újra
tisztán láttam, de közben Elisla folyamatosan tartott bennem némi
éberséget. Mikor kitisztult a kép, egy szabályos lángtenger vett
körül minket.
-
Egyben vagyok, csak kicsit meglepődtem...
-
Akkor ne álljunk le, tovább!
Szerintem
az ellenségeink maguk sem hittek a szemüknek, mikor a gomolygó
füst és lángtengerből hirtelen egy hatalmas Armoroid emelkedett
ki. Egy mély levegő, és már ordítottam is a csatakiáltásomat.
- Na jó, csapjunk bele!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése