Clara 5.

A hercegnő riválisa

Az első félév szépen alakult mindenkinek, köztük persze a legjobban talán épp Clarának. Nem volt nehéz észrevenni, hogy a kivételes intellektussal bíró, gyönyörű szőke lány bizony hamar az éltanulók között tudhatja majd magát. Barátsága Frannal, Tarával, és a többi kosarassal pedig sok előnnyel járt. Az edzések beindultak, közeledtek az első meccsek, és a tanulás is végre élesben ment. Ms. Hughes is gyakran megdicsérte, ha úgy adódott, és bizony az első nagy tudáspróbán, az iskola szintű nagy felmérőn, az évfolyam három legjobbja között végzett.

- Ezt nem hiszem el, Clara... Te hogy bírod ezt a tempót?

- Sokan mondták már, hogy háromszor álltam sorba, mikor az észt osztották. Szerintem csak szerencsém van.

- Szerintem, ehhez kicsit több kell, mint szerencse.

Patty és Fran szinte összenőttek, mióta sikerült szót érteniük egymással, és most is hárman együtt karolták át egymást.

- És te, Patty?

- 38, a 91-ből.

- Nem is rossz.

- Na és te, Fran?

Fran kicsit idegesen hallgatott egy kis ideig, de végül nagyon halkan suttogta:

- 77... Nagyon gyenge voltam.

- Ugyan már, szerintem ez sem rossz.

- Így igaz, nem lettél tök utolsó, és ez a lényeg.

Ez a barátság bizony nagyon erős volt, és a kis magyar lány is mosolyogni tudott végre. Tara is ott nézelődött a faliújság környékén, és oda is jött nem is olyan soká.

- Egész ügyes, Clara. Iskolaszinten az a 14. hely, nem rossz.

- Ugyan, vannak nálam sokkal jobbak is.

- Évfolyamodból csak egy, a többiek mind fölötted járnak.

Míg ők ilyen kedélyesen beszélgettek, valaki türelmetlenül topogott a hátuk mögött, és mikor már sokadik perce nem vetettek rá sok figyelmet, hangos torokköszörüléssel hívta fel magára a figyelmet.

- Huh?

- Mi az?

Ahogy Clara megfordult, észrevehette, hogy az egyik osztálytársuk áll mögöttük. Ez az ifjú hölgy Southhamptonból érkezett, élénk vöröses színű hajával, borostyánszínű szemeivel,, és általában mosolygós, bár kicsit bizalmatlannak ható természetével az osztályuk egyik legismertebb arca volt.

- Hannah Jones?

- Így van, Henderson. Úgy vélem, egy gratuláció illendő ebben a helyzetben, mindazonáltal, lesz még másik alkalmam, hogy lepipáljalak.

- Aha... Ha te mondod...

Hannah Jones köztudottan mindenkiben a riválist, az ellenfelet, és az ősellenséget látta, ráadásul, valamiért nagyon kipécézte magának Clarát. Amúgy önmagában sokan mondták róla, hogy amennyiben olyanja van, kenyérre lehet kenni, de ha rájött az öt perc, olyankor jobb volt távol maradni tőle. Valamivel alacsonyabb volt a társnőinél, erősebb alkatú, de nem kövér, sőt, igen előnyös, mondhatni aranyosan arányos. Göndör fürtjei a válláig omlottak alá, élénk vöröses-szőkés árnyalatban játszottak, az arca csak egy kicsit szeplős, pirospozsgás, a száj kicsi, az ajkai egész vékonyak, a tekintete mélyen vizsgálódó, borostyánszín szemei sunyin megvillantak, de igazából emögött egy kis huncutság is bujkált. Mosolygó szemei voltak, az arcán is mindig ott játszadozott egy pajkos mosoly, még akkor is, mikor amúgy komoly akart lenni, így nem lehetett igazán komolyan venni, ha amúgy sértegetni akarta az embert.

- Szóval, majd legközelebb!

- Rendben, már alig várom.

Clara kedvesen mosolyogva válaszolt, amin még Hannah is meglepődött, de választ nem tudott kinyögni. Clara amúgy sem volt az a fennhéjázó típus, még ha alapjában véve okosabb, vagy épp jobb képességű volt másoknál. A tény, hogy az évfolyamban második, iskola szinten 14. lett, csak azt mutatta, hogy ő sem tökéletes.

- Nézzétek el neki! Hannah már csak ilyen.

Ezt egy másik lány mondta, aki köztudottan Hannah egyetlen igazi barátnője volt. Kedves kislány volt, kicsit álmatag arcú, halvány kék szemei, egészen rövidre nyírt barna haja, karcsú, szinte törékeny alkata, halvány bőrszíne, és egészen kellemes, lágy, kissé melankolikus hangja, mellé pedig a mindig álmosan félig nyitott szemei olyan benyomást adtak róla, mint egy olyan ember, aki szabadideje egy elég nagy részét, ha mással nem is, de szunyókálással tölti. Erre a kissé borzos frizurája is utalt, amin látszott, hogy nem nagyon szokása fésülködni, de ettől függetlenül még jól is állt neki. Ő volt Jessica Matthews, vagyis Jess, az évfolyamtársuk, aki egy osztályba járt Pattyval.

- Ugyan, nincs is miért haragudni rá. A versenyszellem jó dolog.

Clara ennyiben is hagyta a dolgot, és legközelebb a közös tesi órán merült csak fel megint ez a versengés dolog. Clara épp bemelegített az őszi Cooper teszthez, mikor Hannah odasompolygott hozzá, és jobb ötlete nem lévén, próbálta utánozni. Clara gyakorlott sportember volt, így tudta, mire kell majd odafigyeljen menet közben, ellenben Hannah csak halványan kapisgálta a dolgokat.

- A végén úgyis én jutok majd messzebbre.

Megpaskolta Clara vállát, és legelöl, a sor bal szélén foglalta el a helyét. Clara mosolyogva csóválta meg a fejét, és a sor legvégén állt meg. Hannah hátrafordult, és pofákat vágott, majd mikor elhangzott a startot jelző sípszó, kilőtt, és az első két körben simán loholt előre. Talán ő lepődött meg a legjobban aztán, mikor dobogást hallott a háta mögül, és a negyedik körben hirtelen Clara bukkant fel, és el is ment mellette. Clara nagyon jól bírta lábon a futást, és a fiúkkal is simán versenyre kelt, de Hannah sem akarta annyiban hagyni a dolgot, és felzárkózott hozzá.

- Akkor sem fogsz lehagyni!

- A helyedben spórolnék a levegővel, másként nem bírod majd.

Hannah persze kivételesen hallgatott Clarára, és mire a 12 perc letelt, mindketten bő hét kört tettek meg a 390 méteres futópályán. Claran szinte meg sem látszott, ellenben Hannah a fűre roskadt, és sűrűn kapkodta a levegőt. Végig minden erejével loholt alig fél lépésnyire az ellenfele mögött, és hiába hajrázott, nem tudta leküzdeni. Clara ellenben csak a kötelezőt hozta, nem is próbált hajrázni, holott akár a közvetlenül

előttük futó fiúkat is utolérhette volna. Talán legbelül nem akarta elkeseríteni önjelölt riválisát.

- Na... Jó... Most még te nyertél... De legközelebb nem így lesz.

És mintha ez valami szentség lenne, attól a naptól kezdve Hannah egyfolytában Clara sarkában volt mindenben. Ha órán jelentkezni kellett, mindig fent volt a keze, ha nem is tudta a választ, akkor is, az iskola főzőtanfolyamot indított a leendő háziasszonyoknak, és azoknak is, akik csak érdeklődtek. Persze, hogy amikor Clara jelentkezett, Hannah sem maradhatott ki. Szegény Clara, egy ideig még elmókázott a dolgon, de egy idő után már idegesítette, és ennek már a barátainál is hangot adott.

- Komolyan mondom, az eszem megáll ettől a csajtól...

- Hannah már csak ilyen. Ha valakire rákattan, nem áll meg.

- Eszerint ismered, Patty?

- Elég jól.

Épp a harmadik háztartástan leckéjüket vették, mikor már több volt a dolog kettőnél. Hannah egyfolytában ferde szemmel méregette őket, szinte rosszindulattal a tekintetében.

- Már általánosban is pont ilyen volt. Mindig, mindenkivel kötekedett, nem bírta elviselni, ha nem ő volt a legjobb mindenben.

- Szerintem már túlzásba is viszi.

- Ebben egyet értek. Akkor általában még könnyen meglágyult, és nem sokáig nyaggatta az embereket, de most nagyon nyomul.

Clara elnézte magának, Hannaht, aki kedélyesen viccelődött Jesszel, aki már kicsi koruk óta az egyetlen barátnője volt.

- Tudjátok, lehet csak én látom így, de szerintem egyszerűen csak barátokat keres.

- Hát, ha tényleg, akkor nagyon rosszul csinálja.

Aznap délután, miután véget ért a kosáredzés, Clara Mikeot várta, akinek még volt egy kis elintéznivalója. Talán már meg sem lepődött, hogy Hannah bukkant fel és azon sem, hogy az edző mellett.

- Most mire készülsz, Hannah?

- Ne szólíts a keresztnevemen, vili?

- Ha te mondod... Csak nem azt akarod mondani, hogy belépsz a kosárcsapatba?

- De igen. Nem maradhatok ki egy ilyen mókából.

- Na persze...

Clara egy félmosollyal mérte végig a nála kicsivel alacsonyabb lányt, aki eredendően még nála is kevésbé volt kosaras alkat. Na de, ahogy az ő esetében is, a látszat néha csalt.

- Na és, játszani is tudsz?

- Általánosban nem volt ellenfelem.

- Vicces... Nekem sem nagyon.

Clara felkapott egy labdát a ládából, és átpasszolta.

- De lássuk, mennyire vagy jó!

- Ezer örömmel.

Tény volt, hogy Hannah nem túlzott, mikor azt mondta, hogy tud játszani, de közel sem volt olyan erős, vagy technikás, mint Clara maga, aki könnyedén szerelte, jobban dobott rá, ügyesen cselezett, és különösebb gond nélkül kerekedett fölé erőben.

- Egész ügyes vagy...

- Akkor ezt nézd meg!

Egy látványos mozdulat, és Hannah három pontos távolságból dobta rá. Szép ívet írt le, megpattant a gyűrű belső oldalán, majd a külsőn, végül beperdült.

- Szép...

- És még nincs vége.

Azonban ekkorra már túl nagy volt a hátránya, így nem zárkózhatott fel, nem bírta szusszal. Végül megállt, lihegve görnyedt kétrét, és jelezte, hogy elég.

- Tényleg jól játszol. Le a kalappal.

Hannah felnézett, és látta, hogy Clara e mellé a dicséreret mellé a kezét nyújtotta neki.

- Mit akarsz?

- Csak megköszönni a játékot.

- Hagyj engem békén!

Hannah ellökte a felé nyújtott baráti jobbot, és már ott sem volt. Clara megcsóválta a fejét, és inkább ő is ment a dolgára. Mike már a kapunál várt rá, és sétáltak egy kicsit a parkig, ahol a kocsinak fel kellett vennie, Clara elmesélte az élményeit a fiúnak, akivel több mint két hete alig látták egymást futólag.

- Szóval, ez a Hannah rád szállt?

- Nem mondanám, hogy rám szállt, csak kicsit furán viselkedik, ennyi.

- Nem tudom, szerintem a maga fura módján így próbál barátkozni. De lehet, hogy én vagyok hülye.

- Látod, én is pont erre gondoltam. Csak... Talán gátlásos kicsit, játssza a pökhendi hercegnőt, közben meg...

- Na igen.

Hannah ekkor kerekezett el mellettük, egy pillantást vetett rájuk, majd felhúzta az orrát, és igyekezett tovább. Clara megcsóválta a fejét, és folytatta.

- Nem tudom, hová rakjam ezzel a viselkedéssel.

- Szerintem adj neki egy kis időt, majd feloldódik kicsit, pláne, ha jobban megismer.

Mike jóslata akár be is igazolódhatott volna, de újabb hetek teltek el, és a versenyfutás folytatódott. Clara azonban azt is észrevette egy idő után, hogy Hannahnak egyre nehezebben esik ezt folytatni, mindig fáradtnak tűnt, lassan romlottak az eredményei is, és mire a november beköszöntött, nem csupán visszaszürkült erős közepesre, hanem rendszeresen el is bóbiskolt órán.

- Hannah... Ébredj, hallod!

Clara így próbált életet verni az épp előtte ülő társnőjébe, aki épp nem kezdett el az óra. közepén hangosan horkolni.

- Mi...

- Ms. Jones...

- Huh...

Miss Hughes, az osztályfőnökük állt mellette, és mikor ráeszmélt, hogy mi történik körülötte, olyan vörös lett, mint a főtt rák, főleg a szégyentől, de a dühtől is.

- Hannah, menj haza!

- Ms. Hughes, én nem...

- Menj haza, és aludd ki magad! Ezen a héten már a harmadik alkalom ez, és még csak kedd van.

- De én nem...

- Ez nem tanács volt, hanem parancs. Indulj, és holnap menj el orvoshoz is! Nem vagy valami jó színben.

Hannah hatalmasat sóhajtott, és elkezdett szedelőzködni. A többiek összesúgtak, volt aki még kuncogott is, mert tökéletes kisasszony most megszívta, de az amúgy valóban elég sápatag lány hamarosan szó nélkül távozott.

- Akitől egy rossz szót is hallok Hannahra, annak személyesen porolom ki a nadrágját. És most folytassuk az órát!

Ms. Hughes sokkal közvetlenebb volt a diákjaival, mint a többi tanár, de ez érthető is volt. Valaha ő is ide járt, és még mindig aránylag elég fiatal volt hozzájuk képest is, nemhogy a kollégáihoz. Nagyon nagy disznóságot kellett elkövetnie valakinek, hogy a szigorúbb hangnemet vegye elő velük szemben.

- Kolléganő, egy szóra!

Így szólította Clarát, akinek ez mindig egy kis pírt és egy szelíd mosolyt csalt az arcára. Most, hogy vége volt az órának, oda is hívta magához.

- Tessék?

- Egy csoportban vagytok Hannahval, igaz?

- Igen, mindenben.

– Megtennéd, hogy elviszed neki a mai és a holnapi jegyzeteidet? Nem szeretném, ha lemaradna.

- Persze..

Clara egyébként is rég meg akarta tudni, milyen környezetben él Hannah, vagy hogy mi hajtja annyira előre ebben az önként vállalt versenyben.

Azon a délutánon elvált tehát Pattytól, és Mike kerekezett el vele addig a sarokig, ahonnan már eltalált a Jones rezidenciára.

- Sok szerencsét!

- Kelleni fog?

- Még nem ismered ezt a környéket. Nehogy eltévedj nekem!

- Majd vigyázok. Ha mégsem találnék haza, megcsörgesselek?

Clarának egy ideje volt ugyanis mobilja, amit utó születésnapjára kapott Pattytól. Mike mosolygott is ezen, és megcsóválta a fejét.

- Nekem nincs ilyesmim. Drága játék az ilyesmi, nekem meg pláne.

- Kár. Akkor kevés munkát!

Mike innen nem haza indult ugyanis, hanem dolgozni. A szülei kikötötték, hogy amennyiben költőpénzt akar, azért meg is kell dolgoznia, így egy boltban dolgozott délutánonként. Abban, hogy egy mobiltelefon drága mulatság, teljesen igaza volt, akkoriban elég borsos áron mérték az ilyen elektromos kütyüket, és most, ahogy ránézett, a képernyőn fél öt állt pontos időként, amit a Big Benhez állítottak, ami a környék legpontosabb időközlője volt. A kis Siemens márkájú jószág egyszerű volt, mint egy bot, de precízen, és csendben tette a dolgát, a régi vekkerhez képest, ami az éjjeli szekrényén állt. Kicsi volt, könnyű, és majdnem elpusztíthatatlan, amit volt alkalma megtapasztalni, mikor kiejtette a szobája ablakán, és egy karcolás nélkül szerezte vissza később a ház elől. Képernyője egy színű volt, mint valami teniszjátéknak, amit zsebben is el lehetett vinni, de egy aranyos kiskutya szolgált üdvözlő animációként és tette színessé a menüt is.

- Na, indulás!

A leírás alapján, amit az osztályfőnöke, és Mike adtak neki, Clara hamarosan eljutott egy kívülről kopottas, mégis takaros házikóhoz, aminek padlásszobája is volt. A postaládán a Jones név szerepelt, tehát helyben volt. A kissé kopottas, barnára lakkozott ajtón régimódi, kicsit megpatinásodott réz kopogtató díszelgett, csengő pedig sehol, így ezzel kocogtatott párat.

- Jövök már!

Halk kopogás hallatszott, és hamarosan egy idős hölgy nyitott ajtót, aki botra támaszkodott, ami egyben meg is magyarázta a kopogást.

- Segíthetek?

- Hannah Jonest keresem. Az osztálytársa vagyok.

- Oh, igen, gyere csak beljebb, kedves!

Igazán kedves idős asszony volt, bevezette a szalonba, ott hellyel kínálta, majd elindult a konyha felé, ahonnan már hallani lehetett egy teáskanna fütyülését. Nem is olyan soká már mindketten egy csésze tea mellett ültek a kellemes, bár kissé régimódi ülőgarnitúrán. A ház épp olyan takaros volt belülről is, mint kívülről. A régi, szinte antik bútorok, a hangulatos tapéta, a kissé kopottas, de még mindig kellemesen puha szőnyeg, ami mindent befedett, a nagymama autentikus porcelán teáskészlete... Mindez arra utalt, hogy egy idős házaspár otthonába csöppent.

- Te biztos a híres Clara Henderson vagy.

- H-Honnan tetszik tudni?

- Oh, nem volt nehéz kitalálni. Hannah szabályos ódákat zeng rólad folyton.

Clara megdöbbent, és közben el is pirult, mert nem gondolta volna, hogy Hannah bárkinek is jókat mondana épp róla.

- A-Aha... Érdekes. De egyébként, igen, az vagyok.

- Hannah nem túlzott, tényleg szép kislány vagy. Sokszor látom, hogy szinte irigykedve beszél rólad, de nem csak a külsőd miatt.

A meglepetés egyre nagyobb volt. Hannah látszólag egészen más volt otthon, mint iskolában. Az, hogy irigyelte, kicsit fura volt, mert alapjában véve minden adottságában, akár fizikai, akár mentális, abszolút mértékben egyenrangúak voltak. Hannah a az iskolában mutatott pökhendi természetét leszámítva kedves, bájos, mosolygós lány volt, mint az a fényképekről is kiderült, amik mindenhol körülvették.

- Na és, mi szél hozott hozzánk?

- Csak elhoztam neki a mai jegyzeteket, ha már haza kellett jöjjön.

- Oh, igazán figyelmes.

Clara átnyújtotta az idős asszonynak a fénymásolatokat, amiket gondosan össze is tűzetett, hogy könnyebb legyen átlátni őket. Most már biztos volt benne, hogy ez a nénike valójában Hannah nagymamája, elvégre nem ok nélkül beszélt róla ilyen elragadtatással.

- Kedves tőled. De végül is erre vannak a barátok, nem igaz?

- Hát...

Clara kicsit idegesen, szemlesütve folytatta.

- Én szeretném, ha barátokként gondolhatnánk egymásra, de sajna, ez nem olyan egyszerű.

Clara röviden elmesélte, hogy milyen is a kapcsolatuk az iskolán belül. Az idős asszony bólogatott, majd mosolyogva megjegyezte:

- Áh, igen. Hannah sajnos már csak ilyen. Persze ez a versenyszellem teljesen normális dolog az ő esetében.

- Na igen, de az sokkal jobban érdekelne, hogy mi történik vele. Miért olyan kimerült, hogy elalszik órán?

- Hát... Azt hiszem azért, mert túlhajszolja magát.

Az idős hölgy megszorongatta a botját, és kicsit szomorkásan folytatta.

- Tudod, Hannah szülei nagyon nehezen tudják kifizetni a lányuk iskoláztatását, de az, hogy ő az egyik legrangosabb iskolába járhat, sajnos komoly költségekkel jár.

- Aha...

- Nemrég kiderült, hogy nem tudják már annyira ellátni anyagilag, és a mi nyugdíjunk sem váltja meg a világot, így fejébe vette, hogy segíteni fog nekünk.

- Eszerint, dolgozik?

- Igen, hét közben egy kis boltban segít ki, egész későig, és mikor hazaér, akkor kezd el tanulni, amikor bárki más már alszik.

- Akkor ezért ilyen álmos folyton? Szegény...

Clara elgondolkodott ezen, és még egy kérdése volt csupán.

- Ugye nem dolgozik még hétvégén is?

- De igen, egy háznál takarít, amolyan szobalány pótlóként.

Ez a sok minden, amit Clara hirtelen megtudott Hannahról, megdöbbentő, mégis teljesen világos volt. Azt hallotta, hogy az Autumn Hale gimiben évfolyamonként a három legjobb tanulót ösztöndíjjal támogatják, és különleges tanulmányutakra is elküldik néha. Talán azért is akart annyira bizonyítani, mert meg akarta szerezni ezt az ösztöndíjat, amivel fedezhette volna a tanulmányait, legalább egy ideig. Clara még egyszer nagyon szépen megköszönt mindent, a fénymásolatokat ott hagyta, és sietve távozott.

Másnap aztán már megosztotta a többiekkel is, amit megtudott, ők pedig teljesen természetes módon megdöbbentek. Mike volt talán az egyetlen, aki inkább megvilágosodott.

- Akkor már tudom, miért volt annyira ismerős az egyik részidős csaj. Jóval tovább szokott maradni, mint én, és lényegében a belét is kidolgozza.

- Szegény lány...

Fran és Patty szinte egyszerre mondták ezt, és nagy csend következett. Hannah ekkor járt épp arra, és kissé nyűgösen odavetette:

- Na, mi a baj? Ha rólam pletykáltok, csak nyugodtan!

- Hannah, beszélhetnénk?

- Nem.

Hannah elfordult, és épp menni akart de eszébe jutott valami, visszafordult, egy darabig nyitogatta a száját, hogy mondjon valamit, de végül mégis inkább távozott.

- Vajon mit akarhatott?

– Ki tudja...

Nem volt nehéz ezt észrevenni, hisz az asztal, ahol Jessel együtt ültek mindig, elég messze volt ettől. Azon a héten Hannah, mintha megemberelte volna magát, nem aludt el többet órán.

Aztán eljött a szombat, és Clara egy programjáról korábban ért haza, nem kis meglepetésére, épp ott találva a szobájában a szobalányt, vagyis valakit, aki annak látszott, aki viszont takarítás helyett, ami a dolga lett volna, az ajtónak háttal ücsörögve motyogott maga elé.

- Mit nem adnék, ha nekem is ilyen szobám lenne...

- Hannah... ?

Clara azonnal felismerte a vendégét, aki ijedtében felugrott az ágy széléről, megperdült a tengelye körül, és kis híján eldobta a kezében tartott tárgyat, ami nem volt más, mint Teddy.

- M-Mi... Te jó ég!

- Mit csinálsz te itt?

Hannah zavarodottan, fülig vörösödve nézett körül, és legalább olyan értetlen arcot vágott, mint akit legalábbis valami nagyon ocsmány dolgon értek.

- M-Mi... Ezt... Én is kérdezhetném tőled, Henderson...

- Én itt lakom. Ez a szobám.

Hannah szemei most kerekedtek ki igazán. Talán eddig fogalma sem volt, kiknek is dolgozik minden hétvégente. Megfordult és zavarodottan próbálta visszatenni a plüssmackót a helyére, de Clara odaért, és megfogta a csuklóját.

- Hagyd! Maradhat nálad, ha akarod.

- De..

- Semmi de. Gyere, ülj le inkább!

Hannah rettentően szégyellte magát, amiért így rajta kapták, hogy mások dolgaival babrál, de engedett az amúgy vasmarkú Clara gyengéd unszolásának, és letelepedtek az ágyra.

- Tényleg nem baj, ha nálam van?

- Dehogyis. Voltam vagy öt éves, mikor kaptam, de azóta már volt vagy száz másik gazdája.

- Oh...

Hannah idegesen, de magához ölelte a kissé viseltes, mégis szeretni valóan mulya pofijú macit, és még egy kis mosoly is az arcára költözött.

- Na, jobb már?

- Igen... Olyan... Aranyos... Még ilyen rongyosan is.

- Azért, mert az a sok gyerek, aki kézről-kézre adta, mind benne hagyta a szeretetét. Ez sugárzik belőle.

Hannah nagyot nézett erre a bölcsességre, majd mosolyogva megjegyezte:

- Te tényleg nagyon szeretheted a gyerekeket.

- Persze. Végtére is, ez az oka annak is, hogy tanítónő akarok lenni.

- Igaz. Szép cél, én meg azt sem tudom még, mihez akarok kezdeni az éltemmel, ha egyszer szabadulok az iskolából.

- Még nem kell elsietned. Elvégre csak jövőre komolyodnak be a dolgok.

- Na jó, de már most többet tanulunk, mint eddig az alsóbb iskolában.

- Ez igaz.

Clara egy kicsit hallgatott, hagyni akarta, hogy Hannah maga kezdeményezzen, ha akar. Egy kis ideig így ültek, miközben a fiatalabb lány, mert Hannah volt a fiatalabb egy nagyon kicsivel, az elnyűtt macit ölelgette. Mikor megszólalt, érezhető volt a megbánás a hangjában.

- Nézd, Henderson...

- Hannah, ha jóban akarsz lenni velem, te is szólíts a keresztnevemen, mint a többiek!

- Oké... Clara... Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam.

- Nem mondanálak bunkónak, inkább kicsit... Magadnak valónak. Bár az sem vagy, mert ott van, Jess, ő a barátnőd, igaz?

- Persze... Gyerekkorunk óta.

- Na látod, ugyanígy vagyok Pattyval.

- Mármint azzal a festett szőke lánnyal?

- Igen, vele. Kicsi korom óta ismerem, és olyanok vagyunk, mintha testvérek lennénk.

- Ez ránk is igaz.

Mindketten mosolyogtak, és a barátságos, hang nélküli barátkozásnak Clara vetett véget.

- A nagyid mesélt rólad, így annyira nem lepett meg, hogy itt vagy, de azért nem gondoltam volna, hogy épp itt találkozok veled...

- Na igen, a szakácsnő Jess nagynénje, és ő segített ide bejutnom. Nem könnyű meló, de még mindig jobb, mint hétvégén is a boltban dekkolni.

- Eszerint nem szereted a bolti munkát?

- Nem igazán, de muszáj csinálnom. A kis összespórolt pénzem egy részét hazaküldöm.

- Nem hinném, hogy annyira sokat keresnél, pláne diákként.

- Ez igaz. De tanulmányi ösztöndíjat nem kaphatok, ha mindig lemaradok a legjobb helyekről.

- Miért nem kérsz valakitől segítséget?

- Kitől?

- Mondjuk tőlem, vagy a másik kettőtől, akik még elöl végeztek. Csak egy szavadba kerülne.

Hannah erre hallgatott. Túl büszke volt ahhoz, hogy segítséget kérjen bárkitől is, de ez egy túl kedves ajánlat volt, hisz Clara saját magát ajánlotta elsőként.

- Ha tényleg nem esne nehezedre...

- Viccelsz? Szerintem vagy te olyan jó, mint én, ha nem jobb is. Egy kis segítséggel feljöhetnél.

- Talán...

- Nincs talán, hisz hétvégente mindig itt vagy. Majd munka után leülünk, és tanulunk, hét közben meg amúgy is összeülünk a lányokkal a könyvtárban, oda is jöhetsz nyugodtan.

Clara ajánlatára nem lehetett nemet mondani, hisz szívből, őszintén mondta. Végül összeölelkeztek, és egy új barátság született. Clara büszke lehetett magára, mert egy igen komoly barátra tett szert, akivel még segíthetik is egymást a jövőben.

Kedden délután, az iskola könyvtárában, Clara és a barátnői épp le akartak ülni, hogy hozzákezdjenek a napi házijuknak, mikor hirtelenjében kettővel több árnyékuk lett.

- Nem baj, ha mi is csatlakozunk?

Természetesen Hannah, és Jess volt az, ugyanis Jess már régóta Patty egyik barátnője volt az osztályában, így őt már régebb óta hívták maguk közé.

- Gyertek csak!

Clara kedvesen hellyel kínálta őket, és helyet csináltak az ő táskáiknak is.

- Épp most akartunk kezdeni. Van valamelyikőtöknek valami extra kívánsága?

- Hát…

Hannah kicsit behúzta a nyakát, majd kicsit szégyellősen mosolyogva válaszolt:

- Kezdhetnénk Matekkal?

A válasz erre persze, hogy igen volt, és Clara elő is vette a szépen megírt jegyzeteit.

- Akkor, kezdjük a múlt pénteki anyaggal, jó?