Csillaghercegnő 2.

Város a tengerparton

Yashu fura álmot látott, ami talán nem is annyira volt álom, mint inkább egy látomás volt, mintsem álomkép: egy fényben úszó, csodálatosan színes alagúton haladt végig ami a végtelenbe tűnt nyúlni. Ő maga egy testetlen éteri lény volt, mindegy merre nézett, az ürességet látta maga körül, amit a spirálban megcsavarodó alagút vett körül, és közben két ismerős hangot hallott, mintha a távolból visszhangzanának:

- Ne félj, Yashu!

- Mi mindig melletted leszünk, bárhová is vigyen utad.

- Csak vigyázz magadra, és érd el utad célját épségben!

Ismerte ezt a két hangot, ha nem lett volna csupán egy szellem, még a könnyei is kicsordultak volna, de így csak egy keserves kiáltásra futotta az erejéből, mielőtt az alagút hirtelen egy vakítóan fényes villanással véget ért, és jött a sötét üresség.

- Ébredj!

Egy halk, suttogó hangot hallott ezek után, ami csalogatóan hatott az első pillanatban. Lassan, fáradtan nyitotta ki a szemeit, és ahogy a kép lassan kitisztult előtte, az első, ami feltűnt, hogy egy ősz, nagy szakállú öregember hajol fölé, és rázogatja, hogy életet verjen belé.

- Hékás! Ébredj!

Yashu végre nagy nehezen magához tért, és az első dolga az volt, hogy ijedtében felpattant a fekvő helyzetéből.

- Na, na, na, hát még sincs semmi bajod?

Egy mukkot sem értett abból, amit az öregember mondott, de látta, hogy nem akarja bántani. A talpát szinte sütötte a hideg kő, amin állt, de egyből észrevette azt is, hogy egy teljesen más, hűvösebb, párásabb helyre került, ami teljesen más volt, mint a sivatag, és az oázisok levegője, amihez szokva volt.

- Érted egyáltalán, mit mondok, fiacskám?

Yashu még mindig döbbenten nézett a vénemberre, aki jóságosan simogatta a fejét. Ha nem is értette. Egy szavát sem, egy valami eszébe jutott, amit még Khadi tanított neki, így ha kicsit bátortalanul is, de beszélni kezdett.

- Ma khta e mi run eti, ma shle tai Yashu.

Az öregember szemei bizony kikerekedtek a bozontos szemöldöke alatt.

- Te... Te beszéled az ősök nyelvét?

Yashu döbbenete még az öregénél is nagyobb volt. Megérte hát megtanulni azt a sok nehéz leckét, beszélt, és valaki megértette, amit mond. Az öregember bevezette egy hatalmas házba, olyanba, amilyet még azelőtt sosem látott: a falai hófehér kőből voltak, középen, a bejárat fölött hatalmas oszlopokon háromszög formájú oromzat, amiről Yashu Khaditól megtanulta, hogy Timpanonnak nevezik. A timpanont csodás faragványok, domborművek díszítették, az oszlopok hengeresek voltak, barázdáltak, körbe indákra hasonlító díszítések borították őket, az oszlopfőket pedig díszesen faragták. Az épület bejáratát hatalmas, vassal megerősített faajtó alkotta, amin arany díszítések, és hatalmas arany kar díszelegtek. Az öregember megragadta a kart, és egy húzással egy szerkezetet léptetett működésbe, ami a több tonnás súlyú ajtót kinyitotta, hogy bemehessenek. Yashu csak ámult, hisz még életében nem járt ekkora házban. A saját kis viskójuk egy kis lyuk volt ehhez képest, és abba a csarnokba, ahová jutottak, befért volna hússzor is. A csarnok, amin végighaladtak, hihetetlenül puha, meleg kelmével borított. Erről is tudta, hogy szőnyegnek nevezik, a követ pedig, amiből az épület épült mészkőnek, ami a padlót borította, márványnak. Mindezt Khaditól tanulta meg, ahogy azt is, hogy a fura, mozdulatlan, kőből faragott embereket, amik mellett elmentek, szobroknak. Mind nagyon tetszett neki, hisz élethűen, és mozgalmasan ábrázolták azt, akiről megmintázták őket. A csarnok közepén az útjuk három felé ágazott, jobbra és balra egy-egy nagy ajtó takarta el a kilátást, míg a harmadik egy kis ajtónyíláshoz vezetett, amit csak egy zöld vászon takart.

- Gyere csak beljebb! Érezd magad otthon!

Egy kis helyiségbe jutottak, amit láthatóan konyhának, és alvóhelynek is használta egyszerre. Ez Yashu eszébe juttatta az otthonát, és el is kámpicsorodott kissé, de nem engedte meg magának, hogy sírni lássák, még ha ez az öregember volt is az egyetlen, aki ott volt.

- Tessék, egyél valamit! Biztos éhes lehetsz.

Egy tálban valami kis húst toltak Yashu elé, aki kicsit zavartan nézett körül, de mivel ilyen szívesen kínálták, nem ellenkezett.

- Messziről keveredtél ide, Yashu, ezt én is meg tudom mondani. De pontosan honnan pottyantál ide?

- A... Három oázis földjéről.

- A Három Oázis... Na ezt sem hallottam már senkitől, nagyon régen. Ismered Khadi Asrofuit?

- Khadit? Persze, a nagy utazót, és tudós embert.

- Haha, még hogy tudós embert...

Az öregember jót nevetett, még a térdét is verte kacagás közben. Yashu kérdő tekintetére persze már magyarázni is volt ereje.

- Tudod, ezt a te tudós emberedet én tanítottam meg mindenre.

Yashunak leesett az álla, mert Khadi sokat mesélt már a tanítómesteréről, de ő valahogy másként képzelte el.

- Akkor te vagy Arteirisz?

- Az lennék. De ha nem hiszed, erről felismer bárki.

Felhúzta a hosszú köntöse ujját, amit az egyszerű vászonruha fölött viselt, és megmutatta az alkarjára tetovált szimbólumot: egy kígyót, ami egy furcsa formájú edényre tekeredett fel.

- Ezt ismerem! Khadinak is ilyen volt a jelképe.

- Természetes, hisz ez a mi fajtánk jelképe. Ezt is én készítettem ám neki.

A Yashu nyakában egy bőrszíjon lógó kis hangszert fogta meg, és ahogy levette a nyakából, ha megfordította, azon is rajta volt a kígyó.

- Hűha...

- Ez egy Tyrbha, egy fuvola, amilyenje csak nagyon keveseknek van. Khadi megtanított játszani rajta?

Yashu a fejét csóválta. De hisz, hogy lett volna ideje megtanítani, mikor mindig a tekercseket kellett bújja, és az ősök nyelvét tanulnia, ahogy Arteirisz nevezte.

- Értem. Hát, én elkészíteni el tudom, de sajna játszani nem tudok rajta valami szépen. Ha meg akarsz tanulni, valaki mást kell megkérned.

- Aha... De azt sem tudom, hol vagyok.

- Nos, akkor gyere velem!

Kivezette egy kis hátsó ajtón, és ahogy kiértek, kellemesen hűvös szél csapott az arcukba. Egy szikla tetején álltak, és ahogy lenézett a mélybe, a végtelenbe nyúló, összefüggő, a napfényben ragyogó vizet látott.

- E... Ez gyönyörű...

- Igen, a tenger mindig gyönyörű.

- Tenger?

- Igen... Bár gondolom még életedben nem láttál ilyen sok vizet egyben.

Yashu döbbenten csóválta a fejét, de közben már jobbra tévedt a tekintete, és szinte felsikoltott a meglepetéstől. Ameddig csak a szem ellátott, mindenfelé házak, paloták, széles, kikövezett utak, egy hatalmas kikötő, amiből, és amibe, sorban futottak a hajók. Most vette csak észre, hogy a vízen kis ladikok himbálóznak, a terebélyesebb vitorlások mellett el is törpültek, mégis két három ilyen alkalmatosság nagy hálókat vontatott maga után. A vitorlások egészen elképesztőek voltak. Volt olyan, ami széles, evezők nélkül is könnyen haladó, lomhább, láthatóan nagy terhet cipelt, és voltak a sokkal karcsúbbnak tűnő, mégis robusztus, sebesen mozgó, három pár evező sorral meghajtott, vassal, rézzel megerősített, hatalmas hadihajók is. A kikötőben mozgalmas élet folyt, a munkások rakodták az árut ki és be, voltak, akik csörlőkön kötelekkel egész rakományra való árucsomókat emeltek ki, vagy vissza a hajók gyomrába. Yashu elámulva bámult mindent, ami csak szemmel látható volt. Ő még sosem látott ennyi hajót, pláne ekkorákat nem. Odahaza, mikor a faluba kereskedők érkeztek, akik a számukra idegen, mégis hasznos dolgokat hozták nekik, azok vagy karavánokkal, vagy a folyón, keskeny, hosszú, nádból készült hajókon érkeztek, és azt mondták, hogy Luxorból érkeztek.

- Látom, tetszik, amit látsz.

- Igen... Ez gyönyörű... De hol vagyok?

- Nos...

Artierisz megvakargatta a szakálla alatt a mellkasát, majd kisfiú vállára tette a kezét, és így fejezte be.

- Isten hozott Alexandriában!

Yashu még órák hosszat kint ült a sziklapárkány szélén, és leste a számára teljesen idegen látvány minden apró részletét. Odahaza is sokan irigyelték, amiért sokkalta jobban, és messzebbre látott bármit, mint akárki a faluban. Megfigyelte, hogy némelyik hajót díszesen kifestették. Ezek nagyobbak voltak az összesnél, rengetegen sürögtek-forogtak rajtuk, és komótosan mozogtak a hullámzó vízen. Láthatta azt is, ahogy egy hatalmas hadihajót bevontatnak a szárazdokkba. Sosem látott még ilyet azelőtt, a nagy hajót beúsztatták egy csatornába, ott lehorgonyozták, megnyitották a zsilipeket a csatornát körülölelő kőfalak, és kiengedték a vizet, míg a hajó meg nem feneklett a homokos mederben, de ha jól megnézte, láthatta, hogy kerekre faragott fatörzsekre ért le, majd hatalmas csörlők és vastag kötelek segítségével vontatták teljesen a szárazra.

- Látom, tetszik, amit látsz.

- Ezt hogyan csináljak?

- Hogy hogyan? Nos, ez hellén okosság. Az ilyesfajta dolgokban csak ők a tudósok.

- Te talán nem vagy ilyen... Hellén?

- De az vagyok, csak épp az ilyen tudományhoz nem értek.

Yashu bólogatott, és most már bementek végre, ahol talált egy fényes fém korongot, amiben látta a saját tükörképét. Még mindig ugyanaz a ruha volt rajta, amit Khadi ráaggatott. Ugyanolyan anyagból készült, mint a Khadié, azonban a minták nem festve, hanem hímezve lettek rá. A szokásos díszek, amik a törzsére mindig jellemzőek voltak, szerepeltek rajta, de volt rajta még egy, ami nem volt ismerős. A holdat ábrázolta, amit egy nagy madár tartott a csőrében, és nem ám akármivel, hanem arannyal hímezve.

- Igazán szép. Azt hiszem láttam már ezt a szimbólumot valahol, de meg nem mondanám, honnan ismerős.

- Az anyukám varrta ezt nekem. Khadi mondta neki.

- Értem. Khadi a tanítód volt, így nyilván valami oka volt rá, hogy így készíttesse.

Igen finom anyagból, talán selyemből volt maga a ruhadarab, olyan nagy volt, hogy Yashu háromszor belefért volna, az ujjai a földig lógtak, a csücske pedig a bokájánál csüngött.

- Egy kicsit nagy rám.

- Talán nem mostanra készült, hanem akkorra, mikor már nagyobb leszel.

- Khadi is mindig mondta, hogy egy nap messzebbre utazok majd, mint ő valaha is.

- Nahát, ez érdekes. Nagy mesélő volt mindig is, na de egy kisgyereket ilyesmivel hitegetni...

Artierisz persze jót mosolygott a szakálla alatt, és még halkan megjegyezte:

- Persze, az hogy itt vagy, jelzi, hogy talán nem csak mese volt az egész.

Azon az estén ritka nagy csend volt a hatalmas házban, amiről Yashu megtudta, hogy könyvtár, és ahol messze földön összegyűjtött tudást raktároztak, olyan tekercseken, mint amilyenekből ő is tanult otthon.

- Szóval, beszéled az ősök nyelvét... Ez dicséretes.

Artierisz így kezdett a vacsoránál a beszélgetést. Yashu valóban meglepően folyékonyan beszélte ezt a számára furcsa módon ismerős nyelvet, de tudta, hogy nem mindenki fogja megérteni, és ezzel befogadója is tisztában volt.

- Tudod, csak a magamfajta tudálékos emberek beszélik még ezt a rég kihalt nyelvjárást, abból is egyre kevesebben vagyunk.

- Hogy érted, hogy kihalt?

- Nos, azt mondják, hogy valaha a világon minden ember ezt a nyelvet beszélte. Azonban történt valami, amit a mai napig sem tud senki megmagyarázni, és a sok-sok ember hirtelen elfelejtette az anyanyelvét, így az olyan emberek, akik megértették egymás szavát, elkülönültek a többiektől.

- Aha...

- Tudom, furcsa lehet, hogy ezt mondom, de csak arra akarok kilyukadni, hogy ha akarod, én megtanítalak, hogy megértesd magad az itteniekkel.

Yashu egy pillanatig töprengett, de aztán rájött, hogy jobban is jár, ha ő is megérti azt, amit mondanak neki, hogy ne legyenek félreértések, így végül rábólintott.

Azon az estén, Yashu egy függőágyon kapott szállást, amit öreg szállásadója, aki látszólag itt lakott, két, a konyhát belülről kitámasztó oszlop közé feszített ki. Egyszerű, fonott alkalmatosság volt, amit a tengerbe ömlő folyó partján fellelhető gyékényből fontak, de ha összehajtogatta a köpenyét, és a feje alá tette, egész kényelmes volt. A kellemesen hűvös szellő, ami besettenkedett az ajtónyíláson, nem volt olyan metsző, mint a sivatagban szokott, és nem is hűlt úgy le a levegő, így egy szál alsóneműben is nyugodtan alhatott.

Hajnaltájban jött aztán egy fura megérzés, vagy még inkább egy hang, ami elűzte Yashu álmait. Ahogy kinyitotta a szemeit, még sötét volt, és a hold fénye hullott csak be a kis ablakon, ami elől el volt húzva a sötétítő. A hang, egész pontosan egy fuvola hangja, egészen közelről hallatszott, így a kisfiú úgy gondolta, megnézi, ki játszik. Artierisz azt mondta, nem játszik valami jól, így ő nem lehetett, úgy meg pláne, hogy ott hortyogott mellette.

- Ki lehet ez?

Lassan kisétált a hátsó ajtón, ki a szabadba, de előtte nem felejtette el magára ölteni a ruháját sem. Ahogy kiért a sziklaszirt szélére, a fuvola elhallgatott. Megfordult, és a kert felé indult, mert talán onnan hallotta, bár most nem hallotta. A kertben, ahol az olajfák és bokrok között botorkálva hirtelen megint hallotta a dallamot. Egy lágy, andalító, szelíd, dallam volt ez, ami valamiért furcsán ismerősen hatott. Ahogy követte, egy ösvényt talált, ami lefelé vezetett a szikla tetejétől, le a tengerpartra. Ahogy haladt, egyre tisztábban hallotta, és azon kapta magát, hogy már dúdolja is. Ahogy haladt az ösvényen lefelé érezte, ahogy a szellő hirtelen erősebb és erősebb lesz, és szinte repítette előre, mintha csak a levegőben járna.

- Hűha...

Ahogy repült a szél hátán, egy birkanyájat látott maga alatt, és a három kutyát mellettük, a juhászt viszont sehol. Talán őt is felkapta a szél, és elrepítette? Ahogy sodródott tovább, a tenger hullámai fölött is járt, szinte meg tudta érinteni a vizet, miközben szédítő sebességgel repült egy, a vízből alig kiemelkedő szikla felé. Mikor aztán se szó, se beszéd, a szél lerakta a szikla tetejére, akkor ámult csak el igazán: egy hófehér hajú fiatal nő állt a szikla szélén, és ő fuvolázott, épp egy olyan hangszeren, mint amilyenje neki is volt. Ahogy megfordult, Yashu láthatta, hogy szinte világító kék szemei rá szegeződnek, egy pillanatra abbahagyta a játékot, és intett neki hogy menjen bátran közelebb. A Hold ezüstösen csillogó fényét megszégyenítően csillogó, talpig erő ruhája alatt egy pillanatra megpillantotta a lábait, ahogy a szoknyája szélét meglibbentette a szél. Pici, meztelen lábak voltak ezek, a gazdájuk egy 20 év körüli fiatal nő, karcsú, törékeny, mint valami tündér, szemei nagyok, kifejezőek, kezei egészen kicsik, csoda volt, hogy játszani tudott azon a hangszeren, ami olyan hosszú volt majdnem, mint Yashu karja.

- K-Ki vagy te?

Emez nem válaszolt, csak nyújtotta felé a kezét, és ahogy a kisfiú lassan közelebb ért, végül egy ölelésbe futott.

- Ki vagy te?

A kérdésre végre válasz is érkezett, ugyanis a csodaszép lány közel hajolt hozzá, és a angyalian lágy hangon a fülébe suttogott:

- Alaia...

Valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette erre Yashut a hatalmába: szédülni kezdett, furcsa, érthetetlen szavak visszhangoztak a fejében, míg végül minden össze nem mosódott körülötte, és csak a sötétség, már csak a lány hangját hallotta újra és újra visszhangzani.

- Waaaagh!

Yashu nem kis meglepetésére hirtelenjében a hideg márványpadlón landolt, és fájlalhatta a hátsóját.

- Yashu...? Mi van veled?

Artierisz persze erre már felriadt, és miután megvizsgálta a kisfiút, akiről persze kiderült, kutya baja. A kisfiú elmesélte amit látott, és az öregember türelmesen meghallgatta, majd megcirógatta a fejét.

- Szépet álmodtál, fiacskám.

- És mi van, ha nem álom volt?

- Ha nem álom lett volna, akkor hogy kerültél vissza az ágyadba olyan gyorsan?

- Hát...

Yashu ezt valóban nem tudta megmagyarázni, ahogy azt sem, hogy hogyan került a könyvtár kertjébe, mikor legutoljára még a sivatagban volt. Olyan dolgok történtek vele röpke két nap alatt, amire emlékezett is, amik tényleg csak álomnak tűnhettek, de azt akkor sem tudta megmásítani, amit ébren látott, és ami valóban megtörtént vele. Itt ült, Alexandria távoli, tengerparti városának könyvtárában, egy egyszerű kis szobában, ami konyha is volt egyben, és ahol az agyagból, sárból, és szalmából tapasztott tűzhely füstjét egy igen ügyes cső vezette ki a szabadba, ami ugyanebből az anyagból készült. Ezen a tűzhelyen most a reggeli készült, de Artierisz most bosszankodott, mert elfogyott minden alapanyaga, így alig jutott pár tojás, és egy kis kenyér az asztalra. Más volt ez a kenyér, mint amit Yashu ismert: odahaza a kövek között nehézkesen megőrölt rozs és árpa keverékét, amit kínkeservesen termeltek meg az aszály által tönkre szárított földeken, vízzel keverték össze, és egy kis sóval, hogy a nyúlós tésztából rágós, lapos kenyeret süssenek a forró köveken, itt viszont a kenyér vastag volt, puha, és könnyű, mint a pehely. Egy nagy karéj jutott Yashunak is, és bár már kicsit szikkadt volt, mégis sokkal jobb volt, mint odahaza, a belseje pedig lyukacsos és fehér.

- Milyen más ez, mint otthon...

- Persze, hisz a legjobb sütőmester készíti... Na majd őt is meglátogatjuk, ha már ott leszünk.

- Meglátogatjuk? Eszerint én is mehetek?

- Még szép! Kelleni fog valami rendes ruha is ehelyett, mert ez bizony túl nagy neked.

- Igaz.

- Na, akkor reggeli után be is megyünk a városba. Veszünk ennivalót, és fel us ruházkodsz szépen.

Evés után Artierisz elő is kotort egy zacskószerűséget egy ládikából, amit megrázva zörgött benne valami, ami talán fémből volt. Yashu sok fémtárgyat látott Khadinál, és ismerte a csörgésüket is, de ez neki új volt.

- Abban ki van?

- Pénz, fiacskám. És épp elég is, hogy mindent megvegyünk, ami kell.

Yashu nem ismerte a pénz fogalmát hisz a kereskedőknek is mindig azzal fizettek odahaza, ami csak értékük akadt, és nem volt rá szükségük. Artierisz letette elé a zacskót és kibontotta.

- Otthon ilyet biztos nem láttál, hát ezt nézd!

Fényesen csillogó, kerek kis fémdarabokat pakolt ki elé az asztalra, amik sárgák voltak, és valami emberek fejét nyomták rájuk, amit nem tudott lekaparni.

- Ez lenne a pénz?

- Bizony, és méghozzá arany. Ezért sokan ölnének is, sajnos.

Yashu pontosan tudta, mit jelent az, ölni, és a gondolatba is beleborzongott. Miután mindenük megvolt, ami szükséges, elindultak hát le a partra, ahonnan, Artierisz elmondása szerint hamarabb bejuthattak a városba, mintha gyalogoltak volna. Út közben a kisfiúnak volt ideje megfigyelni, merre járnak: rátértek egy ösvényre, ami jobbra kanyarodott, majd kiszélesedett, és szabályos széles út lett belőle, amin keréknyomok jelezték, hogy kézzel, vagy valamilyen állattal vontatott kocsik járnak

rajta. Időről időre. Az úton végighaladva látta azokat a termetes, öreg fákat, amiken majdnem fennakadt álmában, ha álom volt egyáltalán. Elmentek a birkanyáj mellett, és most sem látta a juhászt sehol, a három kutya viszont szorgalmasan járt körülöttük. Elértek a partra, ahol a finom homokból, ami persze a lassan melegedő időben már egész meleg kezdett lenni, átléptek a kellemesen hideg vízbe, amibe a gyanútlan fiú belekóstolt, de rögtön köpte is ki, és öklendezve, fintorogva próbált megszabadulni az ízétől.

- Ez nagyon sós...

- Persze, hisz ez tengervíz. Ezt nem lehet meginni.

Yashu újabb fontos leckével lett gazdagabb, és miután helyet foglaltak a kis halászladikban,amit egy kis vitorla hajtott előre a vízen a kora reggeli szélben, már csak a tájat nézte. Csodás volt a látvány, annyi szent. Ahonnan jöttek, az egy kisebb félsziget volt, aminek a déli csücskében emelkedő, nagyjából 110 méteres sziklás domb tetején állt a könyvtár. A vízen, tőlük balra, egy kis sziklaszigeten egy világító torony állt, aminek a fénye nagyon jól ellátszott a reggeli párában. Jobbra a nagy kikötő, ahol most kivételesen csak a halászhajók horgonyoztak, és ringatta őket a szelíd hullámzás. Előttük pedig, ahol az úti céljuk várta őket, a város csinos, vöröses színű agyagcserepekkel kirakott tetejű, fehérre meszelt falú, virágokkal díszített házai látszottak.

- Nagyon szép ez a város.

- Igen, de gondolom, még sosem jártál ilyen helyen ezelőtt.

Yashu a fejét csóválta, hisz a falu, ahol az eddigi élete egy részét leélte, ha a vándorlásokat nem számította, egy aprócska kis porfészek volt ehhez képest. Miután a sekélyesben kiszálltak a kis ladikból, elindultak a város főterére, ahol épp vásár volt

A kis Yashut lenyűgözték a szebbnél szebb, nagyobbnál nagyobb épületek, a széles, kikövezett utcák, a rengeteg ember, akikkel találkoztak, és akik láthatóan mind ismerték idős kísérőjét, és amikor kiértek a főtérre, a csodálata csak még nagyobb lett.

- Látom, tetszik.

A tér közepén egy szépen faragott szökőkút köpte hatméteres magasságba a vizet, a szökőkút közepén egy isten szobra állt, a külseje alapján a vizek istenéé.

- Az ott Artosz szobra?

- Artosz?

Artierisz egy kis ideig töprengett, aztán a homlokára csapott.

- Ja, igen, a ti főistenetek. Nem, vagyis nem teljesen. Felénk Poszeidónnak nevezik, a tengerek, a viharok, és a lovak istenét.

- Oh...

Hatalmas volt a forgatag, aminek a közepébe besétáltak, ezrek rohantak fel-alá, árusok százai ordították a portékájuk jelentőségét, gyerek és felnőtt, fiatal és öreg egyszerre, mint a forgószél, úgy rohant körbe.

- Ne menj a közelemből! Még eltévedsz nekem.

Azonban ez csak addig tartott, amíg meg nem vették Yashunak a már ráillő ruhákat. Kapott még egy szandált is a könnyű, kék vászonruha mellé, a nagy ruhadarab pedig egy kis zsákba került, amit a hátára vehetett. Mire azonban ezt megtette, Artierisz eltűnt a szeme elől.

- Artierisz! Merre vagy?!

Hiába is kereste, így megállt a tér szélén egy falnál, és leült. Tudta, hogy előbb-utóbb az öregember is keresni fogja őt, így gondolta, addig is pihen egy kicsit. Jó sokat talpaltak már aznap, és sokan rá is léptek a lábára, meglökték, és még ki tudja, mit csináltak, és ebbe belefáradt.

- Huh...

Ekkor zendült fel egy ismerős dallam, épp a feje fölött, méghozzá egy olyan fuvolából, mint amilyenje neki is volt. Andalítóan szépen szólt és kíváncsi lett, mégis ki játszik, ezért felnézett. Annyit látott csak, hogy valaki ül a háztető szélén a feje fölött, és a lábait lóbálja, miközben a fuvolát fújja. Na, gondolt egyet, és addig keresett, amíg meg nem találta az utat felfelé. Ott fent aztán újabb meglepetés várta: a tető szélén egy kislány ült, és ő fuvolázott. Aranyszőke fürtöket lengetett a szellő, és észre sem vette Yashut, amíg oda nem ért hozzá, és meg nem érintette a vállát.

- Szia...

Így köszönt neki, bár nem tudhatta, megérti-e majd, amit mondani akar neki. A kislány, mikor meglátta Yashut, elmosolyodott, és felállt, hogy szemtől szemben beszélhessenek. Egészen aprócska volt, noha épp annyi idős volt, mint Yashu maga. Mély, tengerkék szemei kicsit hunyorogtak a napsütésben, ahogy mosolygott, kivillantak szép, szabályos fehér fogai, a fuvolát a jobbjával a háta mögé rejtette, a baljával viszont egy meglepő mozdulattal végigsimított a fiú haján. Mondott valamit, de Yashu nem értette, mert hellén nyelven mondta, így megpróbált jelbeszéddel segíteni magán.

- Nagyon szépen fuvolázol. Hol tanultad?

Bár meg nem értette, mit mond, a kézjeleket felismerte, vagy legalábbis úgy tűnt, mert lemutatott az egyik asszonyra a tömegben, aki épp fonott kosarakat árult.

- Szóval, anyukádtól?

Talán megértette az anya szó jelentését még Yashu anyanyelvéből is, mert bólogatott.

- Ez jó. Megtanítanál engem is?

Yashu, amennyire csak lehetett, elmutogatta, mit akar, de a kislány most értetlenül csóválta a fejét.

- Aha, hát itt vagy?

Ekkor, végszóra, megérkezett Artierisz is, aki eddig Yashut kereste.

- Na nézd, hisz ez Enya. Látom megismerkedtetek.

- Artierisz, segíts, nem tudom, hogy kérjem meg, hogy tanítson meg engem is fuvolázni.

- Ha csak ennyi a baj, mindjárt beszélünk vele.

Artierisz röviden elmagyarázta a kislánynak, vagyis Enyának, amit Yashu akar. Enya először hallgatott, és komolyan figyelt, de végül mosolyogva bólintott, és mondott is még valamit.

- Azt mondja, szívesen megtanítana, de anyukája sokkal jobban meg tud.

Yashu örült, hogy Enya beleegyezett, és mikor hazaindultak, még megkérdezte Arteirisztől, hogyan kell elköszönni. Enya kedvesen köszönt el, és még integetett is, miközben a kis kocsi, amit azért fogadtak fel, hogy hazavigye őket is, és a vásárolt árukat is, lassan döcögött végig velük a városon, Yashu ahelyett, hogy az utcaképben gyönyörködött volna, mint ide úton, inkább beszélgetős kedvében volt, és egy csomó mindent megtudott a városról, a lakóiról, meg még ki tudja miről, és végre kimondta, mi is volt a célja a kérdezősködéssel:

- Artierisz, én szeretném megtanulni a hellének nyelvét.

- Helyes gondolat. Ebben a városban nem sokan vannak, akik más nyelveket beszélnek még, így nem árthat.

- És a könyvtárba is bemehetek?

- Hát... Azt majd még meglátjuk. Még nekem sem szabad efelől egyedül döntenem, pedig én vagyok a könyvtár őrzője.

- Akkor ki dönti el?

- Az okos emberek, akik oda járnak még. Nekik fontosabb, hogy a tekercseik, amiket ők, és a társaik írtak, mennyire gyerekkézbe valók.

- Khadi megengedte, hogy az ő tekercseit olvassam.

- Na igen, de azok Khadié voltak.

Yashu persze kihallotta az optimizmust az öreg hangjából, és máris mosolyogva nézett a jövendő új élményei elé, amik ebben a csodás városban várták.