XI.
Egy folyton változó
kastély
Szétválasztva
nem is volt olyan egyszerű, de tekintve, hogy másként nem
menekülhettek meg a szorult helyzetből az előcsarnokban,
kénytelenek voltak másik utat találni egymáshoz. A legnehezebb
dolga Ravennek és Shirayukinak volt, akik teljesen elszakadtak a
társaiktól, és most még azt sem tudták biztosan, hol vannak épp.
-
Oké, szóval, a hátsó járat zsákutca. A semmibe vezet.
-
Jobban mondva, a gyóntató székhez…
-
Na igen… kellett neked a gyónást emlegetni.
Raven
nem volt az a túl sokat mosolygó típus, de ha Shirayukival volt,
önkéntelenül is mosolyra húzódtak az ajkai. A kedves, fiatal
lány, aki eddig oly sok kellemes meglepetést okozott neki, és
akivel olyan jól megértették egymást, most is vele volt.
-
Jó, akkor irány a másik ajtó…
-
Remélem, utat találunk végre ki ebből a sötét kápolnából…
-
Hát én is.
Ahogy
kiléptek a másik kijáraton, a kápolna karzatára jutottak,
ahonnan a kórus szokott énekelni, elhaladtak a hatalmas orgona
előtt, és újabb válaszút elé kerültek.
-
Fel, vagy le?
-
Fel.
-
Miért is?
-
Csak valami azt súgja.
Raven
vállat vont, és elindult felfelé a harangtorony felé. Odalentről
határozott fémes csörgést lehetett hallani, ami arra utalt, hogy
talán helyesen is döntöttek.
Eközben
Muradin percek óta azon töprengett, hogy merre induljon. Lefelé
hangokat hallott, ami egyértelmű utalás volt arra, hogy érdemes
lesz körülnézni arra is, ha nem is biztonságos.
-
Egy életem, egy halálom…
Bár
egyáltalán nem volt biztató a hangzavar, ami lentről
felszűrődött, azért arra indult el. A falakon és sarkokban
gubbasztó denevérek világító tekintetei pedig végig követték
az útját. Tudta jól, hogy ezek a bőregerek elvileg nem látnak
valami jól, de akárhányszor rájuk világított a lámpájával,
minden alkalommal kelletlenül mocorogtak.
-
Remek…
A
terület neve, ahol járt, konkrétan a Külső Fal nevet ismerte.
Mindkét irányban szűkös, kopott csigalépcső vezetett, amin csak
azért volt könnyebb a járás, mert eleve kisebb cipőben járt
mint bárki más.
Arma
és Meiya útja az Alkímia laborban nem volt akadály mentes. Meiya
minduntalan visszahőkölt, valahányszor egy, korábban már
meglepőn könnyen padlóra küldött csontváz hirtelen megmozdult,
és újra összeállt, ezzel nem kicsit a frászt hozva
mindkettőjükre.
-
Futás!
Mikor
több volt kettőnél, mindketten elkezdtek iparkodni, mielőtt a
feltámadó csontvázak körülvették volna őket.
-
Fel a lépcsőn, gyorsan!
A
nyikorgó fém lépcsőfokok épp csak kibírták a súlyukat,
mielőtt az egész összeroskadt volna. Nagy csörömpölés,
hatalmas robaj, és a nagyjából nyolcméteres szerkezet porfelhővé
vált.
-
Anyám... Ezt épp csak megúsztuk…
-
Semmi baj, ez tuti, hogy scriptelt dolog volt?
-
És ha nem?
-
Most jajgathatnánk, az biztos.
Az
út innen egyenes volt, így nem is tévedhettek volna el.
Luala
és Arrogantia útja a Márvány Folyosón, ami meglehetősen szűkös
volt, nem volt akadálymentes. Időről időre csontvázak,
lovagpáncélok, apró, púpos emberszerű, mégis ocsmány kis
törpék, és denevérrajok akadtak az útjukba.
-
Kezd ez a hely bosszantani…
-
Engem sem kevésbé…
Előre
haladva végül egy nagyobb terembe jutottak, aminek a padlója a
napot és a holdat ábrázolta, jól láthatóan egy jókora
csapóajtó, vagy nem valami jól elrejtett rejtekajtó formájában.
-
Ez valamiért gyanús nekem…
-
Szerinted ki lehet nyitni valahogy?
-
Valahogy mindenképpen.
A
terem két bejáratánál egy-egy vízköpőhöz hasonlító szobor
ült tátott szájjal, amit jobban megvizsgálva egy kis lyuk
látszott a nyelvük közepén, amit persze némi gyors vizsgálódás
után állapítottak meg.
- Eszerint valami kulcs kell hozzájuk, ami elég kicsi, hogy benyúlj
a szájukba vele.
- Hmm…
Az egyébként ellipszis alakú terem egy másik érdekessége az
volt, hogy egy hatalmas óra ketyegett még benne. A számlap olyan
nagy volt, hogy ember méretű mutatók sem voltak elég nagyok rá,
hogy átérjék.
- Minek kellhet ide óra?
- Nem tudom, de jobb, ha megyünk inkább.
Azonban nem jutottak messzire, ugyanis a folyosó, amin eddig
haladtak a másik kijáraton túl nem folytatódott, ellenben egy jókora szakadék tátongott, ami annyira széles volt, hogy kár lett volna megpróbálni átevickélni rajta. Visszatértek hát az óra termébe, és ott leültek, bár gondolkodni nem tudtak volna, mert az óra bongó ketyegése olyan volt, mintha a dobhártyájukon doboltak volna.
- Nem lehetne egyszerűen átugrani azt az árkot?
- Én épp át tudnám, de nem tudom, téged át tudnálak-e vinni.
- Hát ez remek… Ez a rohadt óra meg mennyiért nem zakatolna már?
Szétrobban tőle a fejem!
A hatalmas óra szerint egy perc múlva volt kettő óra, ami
egyezett a rendszer idővel is. Mintha csak Arrogantia felháborodott
kiáltásának engedelmeskedne, az óra hirtelen átfordult, és
mikor elkongatta a két órát, a két oldalán lévő két női
szobor közül a baloldali megmozdult, és lassan, méltóságteljesen
elcsúszott a helyéről, felfedve egy titkos járatot.
-
S lőn világosság.
-
Akkor indulás!
Raven és Shirayuki útja nem volt akadály mentes felfelé a harangtorony irányába. Több helyen csontvázak, repülő, törpe démonszerűségek, denevér rajok, leszakadó lépcsők akadályozták az előre jutásukat. A toronyba felvezető fa lépcsők igen bizonytalanul nyikorogtak, nehézkesen viselték el még az amúgy nagyon könnyű szerelésben járó páros súlyát is.
-
Nagyon nem lát minket szívesen ez a hely.
-
Arma is megmondta, ez Dracula kastélya. Az ilyen helyek nem a
vendégszeretetükről híresek.
-
Azért lehetne valami nyugodtabb része is.
Shirayuki
kicsit agonizálva nézett fel és nagyot sóhajtva jegyezte meg:
-
Mintha nem akarna véget érni ez a lépcső… hol van már a
teteje?
-
Nem tudom, de már a harangoknál vagyunk. Annyira nem lehet messze.
Még
így is egy bő fél óra kutyagolás kellett, mire felmásztak a
torony legtetejére, ami nem kis meglepetésükre zsákutca volt.
-
Remek… és most?
-
Visszafordulunk. Láttam egy ajtónyílást menet közben.
-
Remek… de előbb álljunk meg egy kicsit! Kivagyok, mint a kutya.
Letelepedtek
hát egymás mellé egy kő padkára. Nem kellett sok, és mindketten
a gondolataikba merülve bámulták a kis oltárszerűséget maguk
előtt, amin valami lombik állt, benne valami fura, bizarr színű
folyadékkal.
-
Szerinted mi lehet benne?
-
Tudja a jó ég... Nyilván valami varázsital. Ha Meiya itt lenne,
biztos meg tudná mondani.
-
Aha…
Shirayuki
szinte Ravennek dőlt, aki csak szelíden mosolyogva tűrte. Ők
ketten társak voltak minden jóban, és rosszban is, amióta ez a
csapat összeverődött. Olyanok voltak, mint Arma és Meiya, csak ők
nem a többiek lelki világában vájkáltak, hisz megvolt a maguk
baja is.
-
Raven…
-
Hmm?
-
Mondd, te örülsz, hogy ebben a jatékban így szórakozhatunk?
-
Hát…
Raven
egy kis töprengés után vállat vont.
-
Valójában van egy jó része is, elvégre itt lényegében azt
csinálunk, amit álmainkban sem nagyon mernénk.
-
Ja… Ha Armán múlna, minden szörnynek fejjel előre neki
rontanánk.
-
Az ő helyében melyikünk nem lenne ilyen bevállalós? Neki is az a
célja, mint szerintem bárki másnak, kijátszani a játékot, és
hazanenni.
-
Neked is?
-
Persze, miért ne? Te talán nem így vagy vele?
-
Hát…
Shirayuki
Raven kezét kereste, aki jól tudta, ez nála annak a jele, hogy
valami nehezet akar tudatni vele.
-
Mi a baj?
-
Van valami, amit most csak neked fogok elmondani.
-
Akkor halljuk! Tudod, hogy rám számíthatsz, ha olyan a titok.
-
Tudom…
Mikor
végre megfoghatta a fiú kezét, Shirayuki kicsi szégyellősen,
alig hallhatóan suttogta:
-
Süket vagyok.
Raven
erre ugyancsak kimeresztette a szemét, de némi hallgatás után
nyugodtan szólalt meg.
-
Úgy érted, hogy rosszul hallasz, vagy…
-
Teljesen süket. Egy velem született betegség miatt tíz éves
koromra teljesen elnémult körülöttem a világ.
-
Te jó ég… saj..
-
Ne sajnáld! Csak ezt az egyet ne! Ezért sem mondom el soha,
senkinek, hogy ne sajnáljanak.
-
Bocs… csak nehezen fér a fejembe… tényleg semmit nem hallasz?
-
Nem, csak a speciális halló készülékem segített visszaadni a
hallásomat.
Kicsit
szomorkásan hullott le a lány válla, és egészen odabújt
Ravenhez.
-
De néha fáj. Tudod, a fejembe telepítettek egy ilyen izét, ami a
segít a hangokat továbbítani, de sokszor fáj is, ha nagyon sokáig
használom.
-
Tehát kikapcsolható?
-
Aha, ki tudom kapcsolni, ha akarom, de csak éjszakára szoktam, hogy
nyugodtan tudjak aludni. Olyankor anyukám ébreszt reggel.
Mindketten
hallgattak egy darabig, mielőtt a lány újra megszólalt volna.
-
Már nem is lenne olyan csábító a magamfajtával barátkozni,
igaz?
-
Ne butáskodj!
Raven
finoman megcirógatta Shirayuki arcát, aki erre fülig pirult.
-
Azt hiszem, én vonzom a különleges embereket.
-
Hogyhogy?
-
Tudod, van egy barátom, aki hasonló érdeklődésű mint én, csak
ő inkább a scifiben érzi magát otthon…
-
Aha…
-
Ha bármilyen okból van valami gondunk, vagy csak inspirációt
keresünk, kitárgyalunk valamit, ami mindkettőnket érdekel, vagy
olvassuk egymás írásait, meg ilyenek.
-
Akkor nagyon jó lehet abban, amit csinál, ha így elvagytok.
-
Hát… az biztos, hogy sokszor támadnak fura, mégis érdekes
ötletei, amivel csak nekem ad aztán újakat… sokszor azon kapom
magam, hogy mond valami hülyeséget az egyik aktuális írásomhoz,
én meg reflexből bele is foglalom utána.
-
Te jó ég…
-
Fura, igaz? De közben, ő az idősebb, így mondhatni a régi
iskolát képviseli. Én inkább az egyszerűségre megyek rá, több
párbeszéddel mesélek, ő meg…
- Hadd találjam ki. Túl
bőnyálra ereszti?
-
Igen… de nagyon vizuálisan teszi. Nem nehéz magad elé képzelni.
Na meg azok a szófordulatok, amiket használ, néha csak nézek…
Egy
ideig még így elbeszélgettek, és Shirayuki végre újra
mosolyogni tudott. Raven gyógyírként hatorr minden gondjára és
bajára, és ez most sem volt másként. Bár annyira nem volt
látványos, mint Arma és Meiya, ők ketten is elválaszthatatlan
páros lettek.
- Mennünk kellene, nem?
-
De… A többiek biztos keresnek már minket.
Mielőtt
elhagyták volna a kis padlásszerűséget, azért még magukhoz
vették a lombikot az emelvényről, majd leereszkedtek a hatalmas,
tonnás súlyú harangok között oda, ahol az ajtónyílást látták,
és egy szűk folyosóra jutottak, ahol pár csontváz állt őrt
csupán.
-
Nos, lehetne rosszabb is…
-
Csapjunk szét köztük, és haladjunk!
Ezzel
különösebb teketóriázás nélkül meglódultak előre, előre
szegett fegyverekkel.
Arma és Meiya útja felfelé szédítő magasságokba vezetett, amit tetézett az a bizonytalan érzés, hogy a falakat borító márvány repedésein keresztül valaki figyeli őket. Ijesztően nagy volt a csend, és csak a falakon fel-le mászkáló öles pókok matatását lehetett hallani néha. Szerencsére ezek a szörnypókok nem mertek előjönni az árnyak közül.
-
Van egy olyan érzésem, hogy közeledünk valami mini boss felé.
Olyankor szokott ilyen nagy nyugalom lenni.
-
Akkor jobb, ha minél előbb túlesünk rajta. Elegem van ebből a
helyből.
Valóban
idegborzoló volt a csend, amibe időnként csapott bele egy
halálfejes pók, ahogy iszkolt a falon, vagy épp be a repedések
egyikén. Egy valami minden helyiségben közös volt, az, hogy
mindegy merre mentek, minden út felfelé vezetett.
-
Ez lesz az?
-
Ennek kell lennie.
Egy
kékes fényben úszó ajtó előtt találták magukat, amit csak be
kellett lökniük, és egy tágas teremben találták magukat.
Arányaiban félhomály volt, és valamivel beljebb két alak állt,
mintha várnának valamire. Az egyik meggörnyedt háttal, szinte
térdelt, a másik valami hosszú, talán dárdára támaszkodott
mellette.
-
Slogra és Gaibon... Symphony of the night, jól gondoltam.
-
Vagyis...
Erre
a két alak elrikoltotta magát, és felgyulladtak a lámpák, amik
végre bevilágították a termet. Az egyik egy szárnyas démon
volt, a pofája tele agyarakkal, villogó vérben forgó szemei
villámgyorsan pásztáztak végig a termen, és mikor meglátta
Armát és Meiyát, dühös, gurgulázó, sivító hangot hallatva
emelkedett a levegőbe. A másik egy hórihorgas, csontsovány
emberre hasonlított volna, ha nincs nagy, órmótlan, vaskos csőrben
végződő feje. Egész vékony, idétlenül hosszú karjai a földet
súrolták volna, ha nem egy vele megegyező hosszúságú dárdára
támaszkodik.
-
Juj de rondák...
-
És nem épp gyengék, még ha úgy is tűnik. Slogra még hagyján,
de Gaibon tüzet is tud okádni.
-
Akkor szétválunk?
-
Jobb lesz.
Eközben Arrogantia és Luala kissé megzavarodva bolyongtak egy szinte labirintusszerű területen, ami az Olrox Lakosztálya nevet viselte.
-
Akárhogy is kerültünk ide, nem áldom az építész keze munkáját,
az tuti.
-
Egyet értek...
Már
jó ideje bolyongtak a tükrökkel és optikai csalódásokat keltő
elrendezéssel nehezített útvesztőben, és mindegy merre indultak,
mindig zsákutcába futottak.
-
Na és most?
-
Kell lennie kiútnak... Próbálj rejtekajtót keresni!
Tapogathatták
a falakat, nem sok foganatja volt, és kezdtek már pánikba is esni.
Luala próbálta oldani kicsit a feszültséget azzal, hogy be nem
állt a szája.
-
Szerinted ki lehet ez az Olrox, akinek egy labirintus az otthona?
-
Fogalmam sincs... De ezt a kastélyt elnézve, nem lehet egy épelméjű
fickó.
Az
egyik kő végre engedett, és egy ajtó nyílt meg, de nem kis
meglepetésükre egy szabályos fej nélküli lovas csattogott elő
az ajtón túlról.
-
E-Ez lenne Olrox?
-
Ez egy Dulahan! Futás!
Arrogantia
érezhetően otthonos volt az ilyen szörnyek ügyében, mert amint
megmozdultak, azonnal rájuk rontott a szörny is.
-
Ha ez a miniboss, amivel meg kell küzdenünk, én inkább
kihagyom...
-
Ne csak siránkozz, hanem mozogj!
Raven
és Shirayuki eközben már egy teljesen más részébe jutott a
kápolna fölötti tornyoknak. Raven jól emlékezett, hogy a második
legmagasabb része a kastélynak épp egy hatalmas óratorony. Most
is a mérhetetlen nagy óraszerkezetben sétáltak végig, aminek
ember nagyságú, vagy még annál is nagyobb fogaskerekei, rugói,
ingái, ellensúlyai méltóságteljes lassúsággal tették a
dolgukat. Egy sor fogaskerék épp úgy rendeződött össze, hogy
kis ügyességgel lépcsőként is lehetett használni.
-
Milyen kellemes... Bár inkább lift lenne, vagy valami..
-
Ne is mondd...
Ravennek
már hatszor elege volt a kutyagolásból, de valahogy meg kellett
találják a többieket. Ahogy lassan másztak felfelé a torony
tetejére, az óramű teljesen elnémulni tűnt, és ahogy egy
hatalmas, álló fogaskerékre léptek, csupán zavaró fehér zajjá
szürkült. Innen azonban se előre, se hátra, nem volt tovább út.
-
Remek... És most?
-
Cssssh...
-
Mi az?
-
Te nem hallod?
Teljes
csend támadt, és mintha már Raven is ki tudott volna venni
valamit, talán szárnyak csapkodását.
-
Mi lehet..
Shirayukinak
ideje sem volt befejezni a kérdést, a fal hirtelen berobbant, és
egy Griff, egy azok közül a lények közül amiket messziről
láttak a tornyok körül körözni, landolt épp előttük.
-
Nos... Ez megválaszolja a nap nagy kérdését.
-
És mo...
-
Vigyázz!
Raven
épp időben rántotta félre társnőjét egy lángcsóva elől.
-
Ennek fele se tréfa...
-
Miniboss lesz, váljunk szét, hátha meg tudjuk zavarni!
Arma dolga valamivel egyszerűbb volt, mivel ellenfele röpképtelen lévén, így csak hárítania kellett a döféseit, amik majdnem minden alkalommal célt tévesztettek, de ha találtak is, akkor sem okoztak nagy károkat.
-
Dynamo!
Ellenben
Meiyának minden trükkjét latba kellett vetnie, hogy a repülő
Gaibont sakkban tudja tartani. Volt olyan is, mikor Gaibon felkapta a
földről Slográt, és egy darabjg röpködött vele, mielőtt
ledobta, mint valami bombát, és ahogy földet ért, kisebb
lökéshullámokat keltett, egyben kibillentve a lányt az
egyensúlyából.
-
Előbb Slográt kell leszedni, utána Gaibon is egyszerűbb lesz.
-
Honnan veszed?
-
Bízz bennem, csak nyolcszor játszottam ki ezt a játékot.
Egy
biccentéssel jelzett Meiyának, mire az az épp földet érő démon
dárdáját vette célba egy villámmal, ami célt ért, mert azonnal
megbénította.
-
Most én jövök! Dragon's Rage!
Egy
ismerős támadás, és Slogra amúgy is csekély, 12000 életereje
a semmibe veszett.
-
Jön a második hullám! Hasra!
Gaibon
leereszkedett a földre, eddig acélkék bőre vérvörös színt
öltött, és hirtelen irgalmatlan infernót eresztett szabadjára,
ami megpörkölte még Armát is, mikor lerántotta Meiyát a földre.
-
Erről nem volt szó. Erről miért nem szóltál?
-
Azért, mert az eredetije egy 2D-s játék, én meg nem gondoltam,
hogy ilyen szinten felturbózzák ezt a támadását.
Mire
ezt végigbeszélték, a terem lángokba borult körülöttük.
Gaibon rikoltott egy hátborzongatót, majd a levegőbe emelkedett,
és ott folytatta, amit addig csinált.
- Na és most?
-
A legdurvább része megvolt, most már csak le kell szednünk. Van
jég varázslatod?
-
Van, de már rég nem fejlesztettem.
-
Sebaj, majd belesegítek. Kombináljunk!
Meiya
bólintott, és felvették a szokásos formációjukat, attól
függetlenül, hogy a többiek hiányoztak. Meiya Blizzard skilkje
ugyan még 19. Szinten lett utoljára fejlesztve, bízhatott Arma
ítélőképességében.
-
Nyomás!
-
Blizzard!
Hatalmas
szélvihar támadt, ami felkavarta a lángokat, egyre
elvishetetlenebbé téve a forróságot, majd ez hirtelen hűlni
kezdett, míg egy szabályos hófúvás nem kezdett kavarogni körbe
a teremben.
-
Most!
Meiya
ekkor szabadjára engedte a dermesztő forgószelet, ami szabályosan
megdermesztette a tüzet is maga körül, majd Arma is szabadon
eresztette a sárkányát, miközben a kard pengéjével belehasított
a forgószélbe.
-
Kombó Skill...
- Dragon Blizzard!
Arma
képes volt irányítani, merre halad a sárkány, így Gaibon
menekülhetett, nem volt hová. Pillanatokon belül csontig fagyott,
majd a démon formájú jégszobor a földre zuhant, és millió
darabra tört.
-
Hű... 54000 Kritikus sebzés...
-
Hát, ilyen az ha összefogunk.
Ekkor
egy kis rejtett felvonó ereszkedett le eléjük, rajta egy tálca,
azon két üvegcse, amiben szivárvány színű, és egy vörös-kék,
sűrű folyadék örvénylett.
- Ezek mik?
-
Hp és Mana növelők. Azt nem tudom, hogy véglegesen-e, de
megnövelik midkettő maximumát.
-
És kié legyenek?
-
Ez meg mi?
Arma
leemelte a kis üvegeket a tálcáról, és a mana növelőt a lány
elé tartotta.
- Megosztozunk.
Ezzel
ki is itták, és gyorsan meg is jött a hatása. Meiya Mana csíkja
majdnem duplájára nőtt, hasonlóan Arma életcsíkjához.
-
És most? Innen csak vissza tudunk menni.
Mintha
csak arra várna, Meiya kérdésére a padlón kirajzolódó
pentagramm elkezdett kékesen vilagítani, és egy térkapu nyílt
meg a lábuk alatt, ők pedig nagyot kiáltva zuhantak át rajta.
-
Futás!
-
Már nem bírom tovább...
Arrogantia
és Luala hiába is menekültek, nem találták kiutat a tükrökkel
alaposan teleaggatott útvesztőben.
-
Elegem volt... Most lekapom a tíz körméről.
Luala
sarkon fordult, és a következő pillanatban már emeletes méretű
medveként kelt birokra a fejét a baljában hordó, páncélos
lovaggal, aminek volt ugyan fegyvere, egy hatalmas kard, de inkább
őket kergette.
-
Ez is jó kis ötlet...
Ellenben
Luala láthatóan sokkal erősebb volt medveként, és jópárszor
odaverte a tükrökhöz, majd a földhöz teremtette párszor, ami
egyértelműen hatásos volt, egészen, amíg le nem ment a szörny
fél élete.
-
Luala, vigyázz!
A
levágott fej szemei zölden felvillantak, és kitátotta a száját,
szabadon engedve egy zöldes színű felhőt. Luala épp a kellős
közepén állt, így szinte azonnal fuldokolni kezdett, majd lassan
elkezdett hátrálni, majd mikor Arrogantia mellé ért, újra
emberré változott, és a vállára borult.
-
Mi van veled!?
-
Mérges... Gáz...
Luala
életcsíkja zöldről lilára váltott, ami a mérgezés egyértelmű
jele volt.
-
Gyere, húzzunk innen!
Átvetette
a fuldokló Luala karját a vállán, és elindult, amennyire lehet,
sietve, de haszna nem sok volt, a Dulahan pillanatokon belül
utolérte őket, de egy fénybomba, és visszahőkölésre késztette
támadójukat. Ezt használta ki, és amennyire csak tudott,
igyekezett eltűnni szem elől, de hiába, a következő sarkon túl
zsákutca várta.
-
Ez hiányzott még...
Nem
volt kiút ebből a helyzetből, így kénytelen volt szembenézni a
majd négyméteres monstrummal.
-
Gondolkodj, Cristina... Valahogy csak ki lehet mászni ebből...
Ahogy
körbesandított, a falakon a tükrök itt teljesen mások voltak,
görbék, homorúak, amik máshogy törték meg a fényt, a padló
borítva egy csomó betört tükör szilánkjaival, ami adott is neki
egy ötletet.
-
Remélem működni fog...
Eldobta
a pálcáját, kinyújtotta a kezeit előre, és egyre hangosabban
kezdett latinul kántálni valamit, miközben egy apró láng gyúlt
a kezei között, ami lassan elkezdett duzzadni míg már akkora
volt, mint majdnem ő maga, ragyogott, és iszonyú hőt sugárzott
magából.
-
Nesze neked! Sunshine Storm!
A
fényesen ragyogó gömb robbanásszerű hatás kíséretében
elkezdett sugarakat okádni magából, amik a görbe tükrökről
felerősödve verődve vissza, az üvegszilánkokon gellert kapva,
valósággal elnyelte a hatalmas szellemet, ami iszonyú, fülsértő
üvöltés közben gyakorlatilag ropogósra sült. Mikor aztán a
fényár elült, a feketére égett maradványok szép lassan hamuvá
hullottak szét.
-
Na ez... Volt az igazi fényjáték...
Egy
kis asztalkán meg is érkezett a jutalmuk a két üvegcse
formájában. Arrogantia teljesen kifogyott a manából, minek utána
az első és eddig egyetlen támadó mágiája az összes manáját
elemésztette cserébe a hatékonyságáért. Végigmotozta Lualát,
hogy nem sérült -e meg valahol még a mérgezésen kívül, majd
mikor a mellkasánál járt, azért megcsóválta a fejét.
-
Tudtam én, hogy lány.
Igen,
valami határozottan volt ott, amit a bő köpönyeg jól eltakart.
Fogta az életnövelőt, feltámogatta félig ülő helyzetbe, és
amennyit csak tudott, mind megitatta vele.
-
Nngh...
Luala
köhögött, és végre teljesen magához tért. A maradékot már
maga itta ki, míg Arrogantia megelégedett a mana növelővel.
-
Egyben vagy?
-
Persze... Kösz...
-
Ez alap... Na és most...
Parancsszóra
működik, vagy sem, egy kis kapu, vagy még inkább egy rés nyílt
meg épp előttük a levegőben.
-
Nos, a kijárat legalább megvan.
-
Szerinted csak ez van?
-
Nagyon úgy fest. Az ajtó, amin bejöttünk ide, csupán befelé
engedett, utána eltűnt, mi meg észre sem vettük, de az útvesztő
rubik kocka módjára forgott, csavarodott körülöttunk.
-
Ez megmagyarázza, miért nem találtunk kiutat.
Arrogantia
csak vizslatta Lualát kíváncsi szemekkel.
-
Mi van?
-
Abbahagyhatod a fiús hang erőltetését, tudom, hogy lány vagy.
Luala
erre megcsóválta a fejét, és valamivel finomabb, bár így kicsit
mélyebb hangon folytatta:
-
Tustam, hogy mégis simán fiú karakter kellett volna.
-
Crossplayer, igaz?
-
Na igen... Mikor buktam le?
-
Nálam már régen, de nem csak nálam.
Ennyiben
is maradtak végül, és átléptek a portálon.
-
Hogy bánjunk el ezzel az izével, ha nem is látjuk?
-
Koncentrálj!
Raven
majdnem azt mondta, használja a fülét, de annál azért
tapintatosabb volt, semhogy egy a valóságban nem halló embert így
megbántson. A griff az elején inkább a levegőből csapott le
rájuk, majd vissza felszállt. Mivel elég gyenge volt a
megvilágítás, nem tudták megállapítani, honnan várják.
-
Lehet, hogy valahol a plafonon lapul, azért nem lehet hallani a
szárnysuhogását.
-
Akkor mit csináljunk? Vaktában nem lövöldözhetünk.
-
Tudom...
Raven
nem szerette bevallani, de néha örült is annak a népes
társaságnak, akik körülvették.
-
Van egy ötletem.
-
Halljuk!
-
Lőjj fel egy lángoló nyilat, az csak segít valamit.
-
Egy próbát megér.
Shirayuki
eltette az egyszerű nyilát a tegezbe, és halkan suttogott pár
latin szót, amire az ujjai között egy energianyíl kezdett
materializálódni, majd mikor a húrra illesztette, hirtelen lángra
lobbant. Felfelé fordította az íját, amennyire csak tudta
felajzotta, és kilőtte a kérdéses lövedéket. A turpisságra így
derült fény: a plafonból hosszú, tüskeszerű szerkezeti elemek
lógtak alá a tetőszerkezetből.
-
Ott van!
Egy
méretes árnyék mozdult meg a tüskék között, majd mikor a láng
által keltett fény rávetült, rikoltott egy nagyot, és szárnyra
kapott, egyenesen Shirayuki felé indult meg zuhanórepülésben.
-
Poisoned Blade!
Raven
emeletes ugrással termett majdnem egy időben a plafon és a lány
között félúton, egy jól irányzott suhintással mély sebet
ejtett a tőreivel a szörnyeteg mellső jobb lábán ezzel elvéve a
kedvét a támadástól, de arra nem számított, hogy amannak van
annyi lendülete, hogy a levegőben megperdülve a másik mancsával
odacsapjon neki egyet.
- Ugh...
Raven
nagyot nyekkenve landolt, de fel tudott tápászkodni. A durva
landolás ellenére nem szenvedett el komoly sérülést, ellenben
sikerült fájó, és maradandó élet veszteséget okozó
sebet okoznia. A griff megint felszállt, de már nem tért vissza az
árnyak közé, hanem tett pár kört, és hirtelen lecsapott
Shirayukira, akinek épp volt elég ideje kitérni, de ezután még
meglepőbb dolog történt: a griff kitátotta nagy horgas csőrét,
és nem tüzet, hanem szabályosan villámokat köpött.
-
El onnan!
Raven
épp idejében rántotta el a lányt az útból, és egy jól
irányzott dobással épp sikerült a fél szemére megvakítania a
szörnyet. Emez dühösen felüvöltött, és most a földön indult
meg feléjük, hogy egészben nyelje el őket, és egy idő után
sarokba szorította őket mivel csak hátrálni mertek, hogy nehogy
kellemetlen meglepetésben legyen részük.
-
Tűz!
-
Fagy!
A
nyilak már szálltak is, de a dühödt fenevad, mintha meg sem
érezte volna, egyszerűen ment tovább, vérző jobb szemgödörrel,
amiből kiállt a tőr hegye.
-
Ez... Így gáz...
Ekkor
azonban meglepő dolog történt, ugyanis egy durranásra emlékeztető
hang, és a bestia hirtelen megállt, miközben a testét átjáró
elektromosság rángatta.
-
Muradin?
Igen,
a higgadt ír törpe egy nagyszerűen irányzott lövéssel épp
időben kapta el a lényt a gyenge pontján.
-
A Szárnyai a gyenge potjai! Szedjétek le róla, a többit bízzátok
rám!
Raven
és Shirayuki egymásra néztek, és szavak nélkül is tudták, mit
kell tenniük. Shirayukinak volt kötele, Raven ügyesen vetett
lasszót, így egy hurok a végére, és már mehetett is a
próbálkozás. A szárnyát ugyan nem célozhatta meg, de a csőrét
sikerült megcsáklyáznia, és mikor az rántott egyet a fején, a
hátán találta magát, előre mászott a fejére, és kirántotta a
szeméből a tőrt, majd ügyesen ellavírozott a hatalmas mancs
elől, a tőre megvillant, és lesújtott a bal szárnyára.
-
Moon Crescent!
Shirayuki
szája is tátva maradt, miközben Ravent figyelte, aki most először
mutatta meg a teljes Tolvaj képesség fa pár látványos elemét. A
jobb szárny a földre hullott, a bestia felüvöltött, és
eszeveszett futásnak eredt. Raven, mintha élvezné, szabályos
rodeó módjára lovagolta meg, és mikor felágaskodott a hátsó
lábaira, lecsapta a másik végtagot is, ezzel gyakorlatilag
megpecsételve a sorsát. Muradin megadta a kegyelem döfést, ami
véget vetett ennek a bosszantóan nehéz minibossnak.
-
Fuh... Nem irigylem Armát, mikor kitankol egy ilyet...
-
Az biztos...
Raven
nagyot fújt, de hálás is volt a két segítőjének. A jutalmuk,
két életnövelő hamar meg is érkezett, valamint volt már egy
náluk.
-
Már sejtem, mire valók ezek. Megisszuk, és kapunk valami bónuszt
érte.
Shirayuki
okos megállapítása rögtön világot gyújtott a két társa
fejében, koccintottak hát, és hamar ki is itták a fura színű,
takony állagú, és állott ásványvíz ízű löttyöt, ami rémes
fintort csalt az arcukra, de legalább visszatöltötte, és meg is
növelte az életcsíkjukat.
-
Na és, hogy kerültél ide? Hol vannak a többiek?
-
Elszakadtunk egymástól, és egy nagyobb kerülővel lyukadtam ki
itt.
Muradin
az ide felvezető lépcsőbe rendeződő fogaskerekekkel szemben egy
rejtekajtóra mutatott, ami egyben megmagyarázta az idekerülését.
- Elmés...
-
Azt is észrevettem, hogy a tornyok, amikbe a kastély rendeződik,
folyamatosan mozognak. Valami fogaskerekű szerkezet mozgatja.
-
Talán az óramű maga…
Ebben
a pillanatban nyílt két portál, és az egyiken szabályosan
átzuhant Arma és Meiya, a másikon Arrogantia és Luala sétáltak
át. Arma hamar feltápászkodott, hogy ne essen csorba a
büszkeségén.
-
Na végre, hogy megjöttetek! Hol jártatok eddig?
-
Hát… Itt is, meg ott is…
-
Minibossoztunk kicsit.
Végre
együtt volt a csapat, és Arma megnyugodva tapasztalta, hogy még
mindig egy darabban van mindenki. A megnőtt Élet és Manacsíkok
jelezték, hogy mind túlestek egy Minibosson, és sikeresen.
-
Na és most?
-
Elvileg… Main boss.
Raven
és Arma összenézett alaposan, és kb. ugyanaz a gondolat
fogalmazódott meg a fejükben, mikor egy újabb, ezúttal egy viola
színű portál nyílt meg épp előttük.
-
Valahogy ominózus érzésem van ezzel kapcsolatban.
-
Nos… Egyszer úgyis át kell essünk ezen.
Nem
volt más hátra, csak előre, így áthaladtak a portálon, és egy
árkádos oszlopcsarnokban találták magukat, aminek az ablakain
keresztül a szédítő mélységet látták csak.
-
És most vagyunk a…
-
A Trónterem előtti folyosón.
Arma
nagyon tudta ezt, de nem számított rá, hogy Arrogantia is mondja
vele egyszerre.
-
Tehát te is ismered?
-
Viccelsz? Vagy hatszor játszottam ki a legjobb játékokat.
-
Akkor mondod te?
-
Aha…
Arrogantia
megköszörülte a torkát, és
némi hatásszünet után kezdett bele.
-
Amennyire láttam eddig, ez a Symphony of the Night kastélya, ami
azt jelentené, hogy vagy Dracula vár ránk, vagy Richter Belmont…
-
A kicsoda?
-
A vámpírvadász família a Castlevania, vagy Shirayuki kedvéért
az Akumajou játékokból.
-
Nekem ez kínai, már bocs…
Shirayuki
persze a többieknek nem mondta el, pontosan miért is, Raven meg
tapintatosan hallgatott.
-
Szóval, várhatóan még vár itt ránk egy mini boss, de ez erősebb
lesz a többinél.
-
Akkor ezzel kezdd, az ég szerelmére…
Arma
nem is várt tovább, elindult előre, a többiekkel a nyomában.
Ahogy beléptek a tényleges trónterembe, egy hatalmas, koponyákkal
és arannyal bőven díszített trónon ült valóban valaki, aki
ellenben elég emberinek tűnt. Ahogy megérkeztek a terem közepére,
felemelkedett a helyéről. Majdnem térdig érő kék szárnyas
kabátot viselt, a lábain bőrcsizmát, az oldalán pedig láncba
belefont ostor lógott.
-
Már vártalak. Hatalmad bár nagy, előbb rajtam kell átjutnod,
hogy elérhesd a Sötét Nagyurat.
Arma
meglepve lépett előre, mert az egyelőre ismeretlen alak hangja
nagyon ismerősnek tűnt. A többiek nem kis meglepetésére Arma
válaszolt neki.
-
Szóval tényleg Dracula szolgája vagy? Miért álltál a
szolgálatába? Mi vitt rá, hogy ősellenséged pártjára állj?
Emez
csak teátrálisan
megvonta a vállát.
-
De hisz tudod te jól. Dracula Gróf mindössze egyszer támad fel
minden száz évben, akkor egy Belmont megküzd vele, és utána a
legendák közé vész. De
ha valaki feltámasztaná, a csata addig folytatódna, amíg a világ
áll.
-
Te teljesen megőrültél… Nem, valaki bábként rángat a
háttérből, és én azért vagyok itt, hogy megfékezzelek, mielőtt
még véghez vinnéd az őrült tervedet!
Nem
kis meglepődés ült mindannyiuk arcán, Arrogantiát kivéve
persze, Arma ugyanis konkrétan egy átvezető szövegét mondta
vissza, és ahogy a másik alak az árnyak közül elősétált a kör
közepére, kiderült, hogy nem más, mint:
-
Laux...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése