2017. április 6., csütörtök

Kardtánc 1.

Rejtélyes Évkezdet

Hogy mikor kezdődött az egész? Pontos dátumra már senki sem emlékezhet, csak arra, hogy ki tudja mióta, két nagyhatalom folytat egymással állandó harcot a világ feletti uralomért. Az örök párharc, ami világunk sorsát, az emberiség jövőjét hivatott eldönteni, a köznyelvben csak Kardtáncként ismert.

A tánchoz, a hagyományos értelemben, ketten szükségesek: egy, aki vezet, és egy, aki követi. De mi van, ha mindkét fél vezetni akar? Chase Rhodes valószínűleg nem egészen úgy indult el azon a meleg augusztusi estén otthonról, hogy egy életre-halálra folyó párbaj kellős közepébe csöppenjen. Úgy volt, hogy csak elugrik a közeli közértbe, vesz két üveg tejet, valami harapnivalót, aztán hazamegy a kis lakásba, amit a szülei béreltek neki, és álomba unatkozza magát a tv előtt. Nem az a típus volt, aki valaha is bármilyen kalandra, izgalomra, vagy dicsekvésre érdemes eredményekre vágyott volna. Csak élni akart, egy unalmasan egyszerű életre vágyott, egy majdani mérnöki diplomára, egy jó állásra, biztos keresetre, függetlenségre... Csak függetlenedni akart a vidéki élettől, amiből Crownston nyüzsgő, keleti parti városa volt a mentsvára.
- Már vártalak...
Azonban mindez valahogy épp szertefoszlani látszott, mikor a harmadik tömb után, a sarkon befordulva egy meglehetősen gyanús alakkal találta szembe magát. Az első, ami mindenképpen feltűnt neki, az volt, hogy a szokatlan módon tökéletesen üres utca kellős közepén egy bő kétméteres alak állja az el utat, kezében egy lebalábbis ugyanekkora, széles, hosszú pengéjű karddal.
- Mi a jó...
Az arcát nem láthatta, mert egy meglehetősen gügye színházi álarc takarta el, de a kard puszta mérete, az ismeretlen, és meglehetősen gyanús alak láthatóan fenyegető tartása, és maga az elégge feszült légkör, nem igazán hatottak jól Chase biztonságérzetére. Egy percnyi csendes vizsgálódás után aztán újra az álarcos szólalt meg.
- Helyesbítek, nem rád vártam, de a tény, hogy itt vagy, épp eleget árul el.
Felemelte a hatalmas kardot, és minden különösebb teketóriázás nélkül nekirontott Chasenek, aki ezzel a lendülettel elejtette a bevásárló zacskóját, amiből minden szertegurult abban a pillanatban, ahogy földet ért, és hanyatt-homlok futásnak eredt.
- Kár menekülnöd! Inkáb nézz szembe velem, és küzdj férfiként!
- Ha nem baj, inkább kihagynám!
Chasenek semmi kedve sem volt vagdalhúsként végezni, és amilyen erőből csak tudott, rohant. Csak arra emlékezett, hogy az egyik sarkon befordult balra egy sikátorba, majd a legközelebbi kreszteződésben jobbra, de nem kis megdöbbenésére, ugyanott kötött ki, ahonnan elindult. Ezt tudta, hála annak a ténynek, hogy megtalálta az elejtett dolgait.
- De hogy... Mit?
- Most megvagy!
Chase épp hogy félre tudott ugrani a fentről lefelé irányuló, súlyos csapás elől, ami a pöldbe csapódva méteres por és törmelékfelhőt keltve halt el.
- Nem mész sehova!
Bár a méretes fegyver tonnás súllyal bírt az iménti becsapódásból itélve, az álarcos mégis különösebb erőlködés nélkül eresztet meg egy oldalirányú csapást, ami elől Chase ezúttal csak milliméterek híján tudott kitérni, bár a kard hegye felsértette a karját, nem túl mély, mégis kellemetlenül vérző sebet okozva.
- Megvagy!
A sebből kiszökő vértől megszédülve, a kitérés közben tett hirtelen mozdulattől a saját lábában hasra esve, Chase a földön találta magát, támadója pedig már emelte is a fegyverét, hogy véget vessen az egyoldalú küzdelemnek.
- Sárkányölő Kard, ObsidiaNova!
Egy újabb penge villant, egy villámgyors, a sötétbe élesen belehasító vágás oldalról, felfelé, hasi irányba, és a hatalmas kétkezes kard nagyot csördülve a földre hullott, majd atomjaira hullott. A méretes test, ami eddig a kard gazdája volt, megingott, majd a földre zuhant, épp Chase mellé. Nem volt vér, nem volt halálhörgés, nem volt csak a néma csend, majd egy hideg acélpenge surrogása, ahogy a gazdája visszadugja a hüvelyébe.
- Jól vagy?
Chase felnézve megmentőjére, először is megdöbbent, másrészt az illemről teljesen megfeledkezdve csak bámult ki a fejéből. Az illető ugyanis nő volt, nagyjából 170 centisnek ítélte, karcsú, mégis láthatóan szívós alkatú, fekete bőrnadrágot, szíjakkal összefogott mellényt, a mellény alatt testhez simuló fekete, hosszúujjú felsőt, egy pár levágott ujjú kesztűt, és térdig érő, szintén szíjakkal összefűzött csizmát viselt. A bőre mélybarna, a szemei rubinvörösek, a haja hófehér, és mintha a forgószél állította volna be, kócos, legfeljebb vállig érő haja javarészt jobbfelé meredt. A hajzata így kitakarta a bal fülét, amiben három, kis méretű ezüstkarikát viselt. Baljában fegyvere, egy hosszabb katana, a markolatánál ívesen meghajlítva, a vörösre festett, aranydíszekkel teleaggatott hüvelyt szépen kiegészítette az arany és elefántcsont markolat, amit egy vörös szalaggal kötöttek át, a markolat vége pedig egy sárkányfejet ábrázolt.
- Jól vagy?
- A-Azt hiszem...
Mikor megfogta a felé kinyújtott kezet, ekkor vette észre, hogy a csuklóján mintha egy tetoválás egy részlete lenne kivehető a felsője ujja, és a kesztű között, bár egy ilyen kicsi, villanásnyi morzsából nem tudta kivenni, mit ábrázolhat.
- A vállad!
- Oh... Ja, az semmiség...
Erre emez egy szó nélkül a földre dobta a fegyverét, letépte Chase pólójának ujját, majd némi ügyeskedés után egy kezdetleges kötést rögtönzött belőle.
- Így, ez jó is lesz, de majd nézesd meg valakivel, aki jobban ért ehhez!
- Kösz, de...
Emez nem is várt tovább, csak felkapta a kardját, és futva távozott. Chase csak értetlenül állt az utca közepén, de mire kettőt pislogott, már dudáltak is rá, elvégre nem az út közepén kellene ácsorognia. Az előbb még teljesen üres utca most hirtelen megtelt emberekkel, akik meglepetten suttogtak a háta mögött, de volt két szempár is, akik meglepetés helyett inkább némileg vizsgálódva figyelték: az egyik egy szemüveges, álmatag tekintetű lány volt, aki a legközelebbi villanypóznánál állt, kezében Chase bevásárló zacskójával, amiben minden hiánytalanul megvolt, valamint egy pár, a macskákéhoz hasonló, hosszúkás pupillájú szem pedig egy sikátor sötétjéből.

Másnap aztán Chase próbálhatta kitalálni a mesét, hogy mégis mitől lett az a vágás a vállán, de szerencséjére, ha más nem is, de legalább jó mesemondó volt. Szépen le is ápolták, és mire eljött a szeptember, már majdnem teljesen be is gyógyult az amúgy valóban nem túl mély emlék.

Crownston városa két dologról volt híres: az egyik az, hogy még a tél is meglehetősen langyos volt, hála a ténynek, hogy a Mexikói öbölben feküdt, nem is olyan messze Miamitól, a másik pedig az oktatás. A Rutherford Oktatási Központ, ami bölcsődétől egészen a gimnázium végéig pátyolgatta a tanulóit, a világ egyik leghíresebb iskolaegyüttese volt már majdnem egy teljes teljes évszázada, és sok angol, francia, és még keleti iskola is ékes mintát vehetett róla. Aki ebbe az intézménybe bejutott, pláne az olyanok, mint Chase, akik nem a legalsó szintről kezdték el, hanem a himnáziumi tagozatot célozták meg, igen szerencsésnek mondhatták magukat, sőt...
- Ébresztő, álomszuszék! ÉBRESZTŐ...
Chase persze nem túl boldogan nyomta le az ébresztőjét, és kezdődhetett a nem túl kellemes rutin, ami attól a naptól kezdve az egész életét volt hivatott meghatározni. Mosdás, toalet, egy gyors reggeli, fogmosás, és öltözhetett. Az iskola egyik hírhedtebb vonása a kötelező ruházkodási szabály, ami az iskola alapítójának származására volt visszavezethető. Angol úriember lévén, minek utána az elit angol iskolákban hasonló volt a szokás, ő is azzal kezdte, hogy elrendelte a szigorú ruházati szabályokat, amik persze azóta sokat enyhültek, de a fiúknak így is megmaradt a fehér, rövidujjú ing, amit a tél beköszöntével hosszúra, mellényre és egyenkabátra cseréltek, kék nyakkendő, ugyanilyen szín, élére vasalt nadrág, és félcipő. Ha valaki ebben a szerelésben vonult végig a városon még persze nem kapta meg az iskola diákjainak járó privilégiumokat, csak ha megmutatta a mesteri bőrdíszműves munkával készült táskáját, amin az iskola hamisíthatatlan címere is szerepelt, valamint egy vonalkód, ami azonosította a táska gazdáját. Chase, végezvén, bezárta a kis lakást, ami még egy embernek elegendő lett volna, hogy nyugodtan megélhessenek együtt, és távozott. Bár nem vette észre, valaki halk léptekkel követte. Őt magát persze a dolog a legkevésbé sem zavarta, mivel a füle be volt dugva, és szabályosan fülrepesztő hanverővel szólt benne a metál zene, amiről már ő maga sem tudta, melyik együttestől van.

Az iskolai kampusz maga egy konkrét városrészt foglalt el, aminek közepén az igazgatósági épület helyezkedett el, amit lehetetlen volt nem megtalálni, mivel egy óratorony is tartozott hozzá, és csak azt kellett keresni, ha oda akartunk találni. Az évnyitó ünnepség is itt került megrendezésre, ahol először is mindenkit egy hirdetőtábla várt, amiről megtudhatták, melyik osztályba kerültek a sok közül. Ez egyben az összes tagozat számára évnyitó volt, a diákok pedig az osztályuknak külön kijelölt gyülekezőhelyet kellett keresnie.
- 1/4-es.
- 1/4...
Chase csak most figyelt fel persze arra, hogy aki eddig követte, most hirtelen mellette termett, és majdhogynem egyszerre találták meg a nevüket a névsorok között.
- Oh, te itt?
- Ah...
Ugyanaz a szemüveges, álmatag tekintetű fiatal lány volt, mint aki azon a bizonyos estén összeszedte neki a portékáit a földről. Aprócska, vörös, kicsit szeplős, sárgászöld szemű leányzó volt, talán 160 centi, kissé teltkarcsú, a szája pici, valamiért szomorkásan lebiggyedő. A lányok egyenruháját viselte, a hófehér blúzhoz a kék szoknyát, a fehér térdzoknit, fekete topánkákat, és a nyakában masnira kötött kék szalagot.
- Kicsi a világ, nem? Még itt is összefutunk.
- Ah...
- Errr...
Chase kicsit zavarba jött, mert bizony sokat nem szólt, csak nyögdécselt látszólag, és átható tekintetével, mintha a fiú lelkébe próbált volna belelátni. Egy percig zavarodottan szemezett vele, majd inkább jobbnak látta odébb állni. Valahogy a hideg kirázta a puszta tekintetétől, így jobbnak érezte inkább nem közösködni vele. Azért legbelül megjegyezte, hogy osztálytársak lettek, és hogy úgysem fogja tudni örökké elkerülni. Ahogy beállt aztán a sorba, ami a legelső sor emelvényhez legközelebb eső részén kapott helyet, még mielőtt a szemüveges lány mellé zárkózhatott volna, egy másik lány, egy sudár, szőkésbarna hajú, szép kék szemű, a válláig kicsit tépettre nyírt, igazán csinos jelenség már elfoglalta a helyét. Chase hátranézett a látható módon kissé csalódott másik hölgyeményre, majd alig feltűnően suttogott:
- Kösz... Életmentő vagy.
Emez nem válaszolt, csak egy vállvonással jelezte, hogy hallotta. Az igazgató, valamint a város polgármasterének köszöntő beszéde után a tömeg feloszlott, és mindenkinek fél óraja volt, hogy minél hamarabb eljusson a saját tagintézetébe. Chase megmentője eltűnt, pedig szívesen ment volna vele, de szerencsére a borzongató tekintetű másik sem mutatkozott, így épp el akart indulni, mikor valaki hátulról szinte a nyakába ugrott.
- Végre már, hogy megvagy!
Egy valamivel idősebb, és testesebb fiú volt, akinek súlya alatt Chase kis híján orra bukott, de azért majdnem ekkora örömmel rázott kezet régi barátjával, Chris Robsonnal, aki ugyan két évvel öregebb volt nála, mégis kisiskolás kora óta elválaszthatatlanok voltak, egészen két évvel ezelőttig persze.
- Chris! Jó ég, honnan pottyantál ide?
- Én is ide járok, ha nem tudnád. 
- Jó, de nem kellene visszafelé tartanod?
- Épp csak annyira, mint neked. Na gyere!
Menet közben persze mindenfélét magyarázott az iskoláról, meg a helyi szokásokról, de Chris nem is vette észre, hogy Chase nem is figyel. A két fiú nem is különbözhetett volna jobban külsőre és természetre egyaránt. Chase aránylag elég magas volt, szikár, csontos alkat, de nem tűnt alultápláltnak, fekete haja és ugyanilyen színű szemei, kicsit sötétebb bőrszíne, és más apróságok miatt volt már, aki mexikóinak nézte, holott tős-gyökeres jenki volt. Chris ellenben alacsony volt, kövérkés, a haja szőke, abból is a szinte ődzes fehér árnyalatú, a szemei pedig leírhatatlan szürkés-kékes-zöldek, szemüveget viselt, és kissé pattanásos is volt, amitől már évek óta próbált szabadulni.
- Szóval, megint együtt vagyunk. Pont mint a régi szép időkben.
- Annyira azért nem volt az régen, hogy régi szép időknek nevezd.
- Neked két év nem untig elég?
- Az már igazán részletkérdés.
Ahogy lassan, de biztosan közeledtek a gimnázium komplexuma felé, sok téma felmerült, kezdve a "mi van az otthoniakkal"-tól, egészen a "egész csinos volt a kicsike, aki melletted állt a sorban"-ig, ami persze Chase hangját is elvette egy kicsit, ugyanis ezzel nem tudott nem egyetérteni. Most már végképp nagyon érdekelte, ki lehet ez a két lány, akivel máris összehozta a sors így a legelején.

Az osztályba érve aztán már a beszélgetés folyt, akik a gólyatáborban voltak még augusztus elején, már ismerték egymást épp eléggé, a többiek meg igyekeztek csapódni. Chase inkább leült a hozzá legközelebb eső szabad asztalhoz, és várt. A terem túlsó oldalán, az ablak melletti első asztalnál ült a kissé riasztó lány, hárommal mögötte a szépszemű szöszke. Utóbbit máris kisebb tarsaság vette körül, előbbi ellenben csak ült a helyén, és egy meglehetősen vaskos könyvet olvasgatott.
- Hé, srác!
Chase vállát tapogatta valaki, és hátrafordulva egy tipikus vagány, mintakamaszt láthatott. A fehér inge a mellkasa közepéig kigombolva, alatta hawaii mintás trikó, ami az ingén is átütött, homlokára tolt napszemüveg, piszkafa kezek, amiken hat kilónyi fux csörgött ahogy megmozdult, enyhe bajusz, kis borosta, bár még nagyon pihe, kiszedett szemöldök, és olyan frizura, hogy úgy nézett ki, mint egy nagyon rondán meggyalázott kilométerkő.
- Mi az?
- Hát... Elég ciki, de otthon hagytam a tolltartóm. Nem tudnál kölcsönadni valamit?
Chase elnézett mellette, és láthatta, hogy igazi sznob úri gyerekek ülik körbe őket, akik közül különösen a hordóhasú, kapafogú, szódás szemüvegű kis úritök tűnt ellenszenvesnek, aki nem elég, hogy teli szájjal rágózott, de még undorítóan csámcsogott is, szürke pontyszemeivel pedig megvetően fintorogva méregette Chaset, aki inkább szemforgatva adott kölcsön a csenevész fiúnak egy ceruzát és egy radírt.
- Kösz, öreg!
Az osztályba ekkor lépett be az a személy, akiről jó eséllyel elmondhatták, hogy hamarosan az osztályfőnöküknek nevezhetik majd. Akkora volt, mintha emeletes háznak tervezték volna eredetileg. Széles vállak, villankarószerű karok, marcona, szálkásra edződött arcélek, szigorú tekintet, dübörgő léptek. Ledobta az asztalára a dolgait, hogy ezzel is felhívja a beszélgetők figyelmét, akik azonnal loholtak is a helyükre.
- Nagyszerű. Remélem mindenki megtalálta már a helyét.
Mindenki nagy egyetértésben bólogatott, persze Chase kivételével, aki unottan támasztotta az állát a tenyerébe.
- Helyes. Kezdjük a bemutatkozásokkal! Matthew Bates vagyok, a kijelölt osztályfőnökötök, és torna tanárotok. Ezen kívül én tartom a rajz óráitokat is, amíg a tanárnő vissza nem tér. Remélem tudjátok, mit jelent ez.
Újabb bólogatás, Chase pedig csak szolídan ásított egyet, amire persze az osztályfőnökük hümmögött egyet, majd valami halk morgás után folytatta.
- Kezdjük az ajtó felől.
Az első, balszerencséjére Chase volt, aki fel is állt, és némi gondolkodás után belekezdett.
- Chase Rhodes vagyok, Idahoból jöttem, egy barátom már az iskola tanulója, és... A hobbim a zenehallgatás.
- És az ásítozás is?
- Err...
- Csak költői kérdés volt. Eszerint nem jártál ide ezelőtt?
- Nem, csak most kerültem ide.
- Jó, kövi!
A Chase mögött ülő srác a Hugh névre hallgatott, és még azt is elfelejtette, mi is hozta ebbe az iskolába, nemhogy bármi érdemlegeset mondjon magáról. Ellenben remek öniróniáról tett bizonyságot, és mindenki nevetett is a poénjain, amiket abban a nagyjából két percben elsütött, amíg övé volt a szó. Még mr. Bates is megmosolyogta ezt az előadást, Chase pedig igyekezett minden erejéből nem nevetni.
Az ellenszenves külsejű kövér fiú a III. Eugene Elliot Cunningham névre hallgatott, ami nyilvánvalóvá tette a származását, valamint az akcentusa és ízes beszéde is jelezte, hogy az öreg kontinensen született, és nevelkedett eddig.
A szőkés hajú lány csak nagy soká került sorra. Chase addig nem is igazán figyelt, csak bámult a semmibe, hisz sablonos, régi tanulók követték egymást, akik mind valami mézesmázos reklámszöveget gyakoroltak be, amivel talán arra próbálták rávenni a többieket, hogy a rokonaikat is ebbe az iskolába csábítsák. Chase valahogy nem tudta elképzelni a húgát, Miát, és az öccsét, Brandont, hogy ide járnának, valaha is.
- Carla Mayhew vagyok, ha jól sejtem, a legidősebb az osztályban, ha nem is sokkal, és Texasból jöttem, Houston szomszédságából.
Ez az apróság Chase fülét is megütötte, és Carla felé fordult, aki még folytatta, de már nem hallotta, aminek nagyon is nyomós oka volt: ahogy Carla hátrasimította a haját, előbukkant a bal füle alóla, és a megcsillanó három kis csecsebecsét három ezüst karikaként azonosította. Először nem tulajdonított ennek jelentőséget, de egyszerre belé hasított egy érzés, és hamar rá is jött miért.
- Chase .. Srác, ne fixírozd már ennyire azt a csajt! Már engem hozol zavarba.
Még jó, hogy Hugh időben rászólt, mert többen, egyebek közt mr. Bates is gyanakodó pillantásokkal méregette már.
- Rhodes, ha lehet ilyet kérni, ne verje szemmel a hölgyet! Még a végén nem alszik az éjjel.
- B-Bocsánat...
Végül a szemüveges lányra is sor került, aki eddig szenvtelen arccal várt a sorára. Most felemelkedett, és olya. Szövegbe kezdett, amitől Chase, és nem egy másik társa is majdnem lefordult a székről.
- Alus Mene Apatelia vagyok, Magister Magi Superior, Dannaheiméből, tűz, föld és villám mágia halhatatlan úrnője, immár háromszáz éve. Hobbim mások életerejének kishipolyozása, amit ebben tárolok.
Egy zöld kockás termoszt mutatott fel, és a mondandója végeztével leült. Egy pillanatig hallgatott, majd kitört belőle a nevetés, ami mindenkiből a rosszalást és a kelletlenkedő fejcsóválást, vagy fintorgást csalta elő. Az egyetlen, aki vele együtt nevetett, Chase volt, akinek volt egy kis humorérzéke, ellentétben másokkal.
- Na jó, igazából Isabelle Javré vagyok, Franciaországból, és ha nem is tűnt úgy, odáig vagyok a szerepjátékokért.
- Remélem nem olyan értelemben, Madamoiselle.
Ez a megjegyzés persze nem kis pírt csalt a kis francia lány arcára, és szégyellősen hebegve próbált mentegetőzni, amire már mindenki más nevetett, Chase pedig csak a fejét tudta csóválni.

Az első két óra hamar elszállt, ami közben egy sor olyan dolgot tárgyaltak meg, amik a jövőben fontosak lehettek. Kezdődött a házirenddel, az iskolai szünetekkel, a lehetséges ösztöndíjazással, és a végére az iskolai kötelező, és fakultatív rendezvények is sorra kerültek. Chase ellenben csak gépiesen jegyzetelte a javát, miközben végig Carlán, és Isabellen járt az esze. Carlával kapcsolatban bántotta a három ezüstkarika dolog, amiről csak remélte, hogy nem egyedi dolog, és nem kell kínos, és hülye kérdésekkel beégetnie magát az osztály első ránézésre legszebb lánya előtt. Isabelle esetében a legfőbb gondja inkább az volt, hogy láthatóan rosszul tette, hogy első ránézésből ítélte meg. Mint kiderült, van humora, és az sem lehetetlen, hogy még az ízlésük is hasonló, ha már odavan a szerepjátékokért. Gondolta, erről beszélnek majd még, ha odakerül.
- Bátyus!
Egy cingár kis iskolás fiú jelent aztán meg az osztály ajtajában a harmadik óra előtti szünetben, és Hugh azonnal kelt is fel, hogy elé menjen. Egy kis bádogládika volt nála, amiről Chasenek nem volt nehéz kitalálnia, hogy a tolltartója. A kisfiú is elég szedett-vedetten viselte az egyenruháját, mert ide csak az iskola valamelyik tagozatának tanulói léphettek be, de rendben volt a szénája.
- Kösz, öcskös!
Hugh megcirógatta a apró fiúcska arcát, és még megvárt, amíg eltűnik a szeme elől a folyosón.
- Ezeket kösz! Életmentő vagy.
- Ugyan, ez csak természetes. Aranyos kisöcséd van. Hasonlít rád.
- Ugye? Büszke is vagyok rá. Talán sokkal többre is viszi majd, mint én valaha iy tudnám.
- Komolyan ennyire negatív vagy önmagaddal?
- Hidd el, nem vagyok egy lángész. Azt sem tudom, hogy vettek fel ide...
- Ami azt illeti, én sem igazán.
Chase sosem volt éltanuló, sőt, azon csodálkozott, hogy az ország egyik legelitebb iskolájába egyáltalán felvettek egy olyan valakit, mint ő. Ahogy jobbra sandított, láthatta, hogy Carla és Isabelle végre szóba elegyedhettek egymással, és az amúgy álmatag külsejű lány még mosolygott is, de ragyogó szép mosollyal.
Az órák teltek, a tanárok sorra mutatkoztak be, a diáktarsak lassan megjegyezték egymás neveit, és folyt a nap. Ebédkor aztán Hugh és Chase, mintha csak összenőttek volna, együtt ültek le egy asztalhoz, és gyakorlatilag egymást utánozta a menü választásuk is. 
- Szabad?
Ellenben úgy látszott, ugyanígy járt Carla és Isabelle is, akik le is telepedtek hozzájuk. A két lány aranyosan csacsogott, a fiúk meg csak hallgatták őket, miközben a fejüket tömték. Végül Carla, akinek most tisztán lehetett látni a fülében díszelgő karikákat, amikből kettő.a fülcimpája helyett a porcba lett lőve.
- Na és, ti miért jöttetek épp ide, fiúk?
- Ez engem is érdekelne.
Hugh volt az első, és a válasza meglepő volt minden asztaltársának:
- Igazából csak poénból jelentkeztem ide, nem gondoltam, hogy fel is vesznek.
- Nektek is kellett vérmintát adni, mikoe jöttetek beiratkozni?
- Nekem előre el kellett küldenem. Fura volt...
- Az, egy iskoláról sem tudok, ahol ilyet kérnének külön.
- Csak nem AIDS ellen kellett leteszteljenek?
- Baromság, ilyen fiatalon...
- Ne feledd, hogy ebben a korban már elég gyakori, hogy elveszítse az ártatlanságát, ilyen vagy olyan okok miatt.
Meglepően komoly, mégis közvetlen beszélgetés folyt egész végig, ami Chaset is meglepte. Azt képzelte, hogy itt mindenki olyan lesz, mint azok a felfújt hólyagok, akik mögötte ülnek.
Azon a délutánon aztán elszéledt a társaság. Hught az édesapja vitte haza egy rozsdás öreg platós teherautóval, Carlának pedig dolga volt, így Chase és Isabelle maradtak, hogy hazasétáljanak. Út közben persze beszélgetni próbáltak volna mindketten, de egyikük sem tudta, hol kezdje, de végül Chase volt kénytelen megtörni a kényelmetlen csendet.
- Szóval, Isabelle...
- Izzy, oké? A barátaim mind így szólítanak.
- Aha, oké. Szóval, Izzy, amit az osztályban előadtál, mármint maga az, hogy egy ilyen szöveget be mersz vágni egy ilyen helyen... Ki nem néztem volna belőled.
- Nem te vagy az első. Mindenki azt hiszi, hogy holdkóros vagyok, csak mert olyan az arcom, amilyen, de igazából imádok mókázni, és mint mondtam, imádom a szerepjátékokat is.
- Ez remek. Na és, hol laksz?
- Épp itt jön a taxim.
Parancsszóra egy limuzin parkolt le mellettük, és mielőtt beszállt volna, Izzy még visszafordult.
- Ma reggel is itt szálltam ki, hogy ne legyen szóbeszéd belőle. Ha gondolod, találkozhatunk itt holnap.
- Nekem jó, úgyis itt lakok abban a panelházban.
Chase a kettővel arrébb álló, hatemeletes panelházra mutatott, és még intett Izzynek, mielőtt a limuzin tovább gördült volna.
- Akkor mo...
Ekkor azonban a szeme sarkából megpillantotta Carlát, és bár nem igazán értette, mit keres ott, nem is az tűnt fel neki igazán, hanem az, hogy megáll egy téglafal előtt, és többször is körülnéz, mielőtt egyszerűen átsétál a falon.
- Mi a...
Chase is odaloholt szabályosan, és egy kis ideig értetlenül vizsgálgatta a falat, mielőtt még felemelte volna a kezét, hogy megérintse. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a keze átment a látszólag szilárd, tömör falon. Rögtön visszarántotta, de baja nem lett, így valamivel merészebben közelebb lépett, és némi tétovázás után egyszerűen átugrott a falon, és eltűnt.
A sarkon még ott állt Izzy limuzinja, és a kis francia lány komoran ráncolta a homlokát.
- Láttad ezt, Sebas?
- Igen, Kisasszony.

- Tehát tényleg vannak Táncosok a városban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bewitched 3.

"Randi" öt szólamban Hétfőn elég átlagos nap volt, és Takato életében igazából az egyedüli színes foltot az jeletette, hogy az ...