Szellemes Hajó
Az ötödik nap délelőttjén tejfölsűrűségű köd ült a kis üdülőre, ahol Arma és társa, ilyen körülmények mellett nem sok kedvet éreztek a szórakozáshoz, holott lett volna még idejük bőven. A ködöt, és a vele beköszöntő hideget persze az előző napi viharos időjárásnak tudták be, így kicsit jobban felöltöztek azon a reggelen. Persze a hideget átvitt értelemben kell érteni, mert mégsem kellett nagykabátot ölteni, mint a hegyek között, de azért a meztelen felsőtest, a bikini, és a strandkendő már szegényes volt. Muradin pulóvert is húzott, amiben csak Raven követte a példáját, a lányok pedig shortra, és pólóra cseréltek, mindezek a felszerelések pedig rendelkezésre álltak ugyanott, ahonnan a fürdőfelszerelésüket szerezték. Furcsán nagy csend volt, a vaskos ködben nem láttak szinte semmit, és senkit mozdulni, mintha az egész üdülő kihalt lenne, és mindenki elment volna még előző nap.
- Csak szerintem tűnik ócskábbnak itt minden?
Muradin megjegyzése teljesen jogos volt. A móló deszkái nem túl biztatóan recsegtek és nyekeregtek, a kötelek, amik összetartották, furcsán elnyűttnek tűntek, a bungalók árnyéka furcsán komor volt a ködben, a bár, ahol még előtte este koccintottak, zárva volt, egy teremtett lélek, sem játékos, sem NPC nem mutatkozott sehol, teljes néma csend honolt, és a parttól néhány százméternyire egy zátonyon álló világítótorony fénye is kísérteties volt.
- Jön valaki!
Shirayuki jegyezte ezt meg, aki most is épp úgy hegyezte a füleit, ahogy mindig is. Léptek nyikorgása hallatszott a móló deszkáin, és a halvány fénykör felé, amit az olajlámpás biztosított, ami alatt álltak, egy árnyalak közeledett a homályból.
- Csak ti vagytok itt?
Arma már ismerte a hangot, és pillanatokkal később Leilei lépett körükbe, nagyjából Muradinhoz hasonlóan öltözve, sőt, még sapkát is öltve. Arma nem szólt az előző esti beszélgetésükről, így a bemutatkozások szép csendben lecsengtek.
- Na és, egyedül vagy itt, Leilei?
- Úgy volt, hogy három társammal utazom, de ők elmentek két napja, és még nem értek vissza.
- Gondolod, hogy bajba kerültek?
- Nem féltem őket. Jól összeszoktak már, ha nem is annyira mint ti. Mert azt hiszem, hallottam már rólatok.
- Na igen... De nem kellett volna velük tartanod? Ha jól értettem az előbb, papnő vagy, vagyis gyógyító.
Luala megjegyzése fején találta a szöget, Leilei pedig zavarodottan nézett körül, hátha lát valamit, ami adhat egy ötletet. Még szerencséje volt, hogy épp Meiyára tévedt a tekintete, akinek most is ott lógott az oldalán az alkimista készlete.
- Az egyik társam... Tudjátok, hasonló irányba fejlődik, mint Meiya, és így nincs rám feltétlen szükségük.
- Aha...
- Attól még velük mehettél volna.
- Ez tény, de... Nos ők akarták.
Persze Leilei ideges nevetése is elárulta, hogy a fele sem igaz annak, amit mond, már Arma szemében, és Ravenen is látszott, hogy nem elégedett a válasszal. Ennek ellenére nem esett több szó egy darabig. Egyszer aztán egy hajókürt hangja hasított a ködbe, és rövidesen látni lehetett, ahogy egy hatalmas sötét test közeledik feléjük a ködben. Megint hallani lehetett a lábak nyikorgását a deszkákon, és mire a hatalmas, sötét test végre egy méretes gőzös formájában alakot öltött, és lassan befutott a kis kikötőbe, már elég tisztes tömeg vette körül a társaságot. Talán csak Arrogantia volt az egyetlen, akinek furcsa volt az, hogy egyik sem lép be a fénykörbe, de ő is csak idegesen vonta fel a szemöldökét.
- Na végre, mindenki itt van. Leilei, nincsenek itt a társaid is?
Leilei körbefordult, és látta, ahogy az egyik, a homályba vesző alak integet felé, így ő is intett, és egy megnyugodott mosolyt erőltetett magára.
- Itt vannak ők is.
- Akkor miért nem jönnek ide?
- Azt nem tudom, de a fedélzeten majd találkozok velük úgyis.
Ezt ennyiben is hagyták inkább, és a közben befutó hajó felé fordították a figyelmüket, aminek oldalán büszke felirat hirdette az SS Mightanic nevet.
- Kár, hogy kutyafülét sem látunk belőle.
- Én láttam róla képet a plakáton. Szép lehet.
- Na igen, akik látják is azt a nyúlfarknyi képet.
- Ne kezdd már megint!
Közben a terebélyes vizijármű sikeresen megállt, a horgonyok nagy csörgés és csobbanás kíséretében a vízbe zuhantak, és a hajóhidat leengedték. Egy csapat matróz rögtön elkezdett tenni-venni, egy csak azért volt felelős, hogy a pallónál állva segítsen bárkinek, akinek nehezére esett felszállni. Néhány perc, és a társaság, Ravennel és Shirayukival az élen, már a fedélzeten volt, és igyekeztek volna útbaigazítást kérni, csak feléjük nyújtották a kabinkulcsokat, és utat mutattak nekik a fedélköz lejáratánál.
- Nos, akkor menjünk!
Az útjuk, nem kis meglepetésre három szinttel vezetett lefelé, és mondhatni a harmadosztályon kötöttek ki.
- Hát ennyit a luxus gőzösről...
- Kivételesen egyet kell értsek...
- Na erre sem gondoltam volna.
A kabinok egymás mellé lettek rendelve, és mind a 130, vagy afölötti számot kapta, csak épp az utolsó szám mindegyiknél lekopófélben volt.
- Csak szerintem rossz ómen a kabinjaink száma?
- Csak ha babonás vagy. Én április 13-án születtem.
- Na ez a rossz ómen.
Shirayuki hitt a számmisztikában, és a japán kulturában a 4 volt a balszerencsés szám, így Muradin születésnapja duplán balszerencsésnek érezhetett annak, aki babonás is volt mellé. A kabinba belépve aztán jött a kellemes meglepetés: kellemesen kárpitozot bútorok, hatalmas franciaágy, függön tömkeleg, egy jókora ruhásszekrény, és a kabin ablakán túl szép kilátás.
- Oké, most vontam vissza minden rosszat.
Muradin kivételesen elégedetten lépett az ágyához, amire ráhuppanva majdnem vissza is rúgta, olyan jó volt a rugózása. Az ágy közepén egy nagyobb törülközőből hajtogatott hattyú volt a dísz. A vörös bársony ágynemű gyönyörű, csipkeszerű mintákkal díszítve, a párnák pihe-puha, jól kitömött csodák, a hattyú egyik ráncába pedig egy levél tűzve:
"Üdvözöljük az SS Mightanic fedélzetén!
Minden kedves utasunk egyenlő elbánásban részesül, kortól, nemtől, faji, és vallási háttértől függetlenül. Ezt sose feledje, akármilyen látszat is tárul ön elé!
Egyúttal tisztelettel és szeretettel meghívjuk a ma este megrendezendő bálunkra melyre a formaöltözék kötelező, és biztosított.
Reméljük, útja zavartalan, és pihentető lesz!
WHITE SWAN LUXURY LINERS Co. Ltd."
Muradin ezt elolvasva lépett a hatalmas szekrényhez, és valóban ott talált mindent, frakkot, inget, csokornyakkendőt, régimódi úri stílusban.
- Na ezt nevezem!
A szoba tükre elé lépve állíthatta át a frizura és arcszőrzet beállításait, és hamar meg is szabadult az eddigi több fonatba eresztett, rőt szakállától, és amolyan régimódi bajuszra cserélte. Volt azonban még ideje bőven, és hanyatt vágta magát az ágyon, hogy alhasson egyet.
Eközben, a valóságban, két tagbaszakadt rendőr, és hatszor ennyi biztonsági őr hurcolt szabályosan egy vézna, középkorú, szemüveges férfit, akit láthatóan épp az ágyából keltettek ki. Az útja idáig sem volt épp rózsás, de most jött csak a neheze. Egy szobába vezették, ahol már várta egy rendőrnyomozó, és a Gaia projektvezetője.
- Leülni!
- Jó, jó, azért nem kell erőszakoskodni.
Talán 50 éves ha volt, de a fogoly arcát mély ráncok barázdálták, vaskos szemüvege felett pedig értetlenül bámult körbe a szobában, hol a nyomozóra, hol a volt főnökére nézve.
- Szabad azt is megtudnom, miért hoztak ide?
- Tudja maga azt nagyon jól, Karaskhovszki. A maga kis "találmánya" miatt.
- Hogy találmányom... Én csak egy szoftverfejlesztő vagyok...
- Ne játssza nekem a hülyét! A C.H.A.O.S motorról beszélek.
- Oh...
Az idősebb férfi levette a szemüvegét, és megtörölgette.
- Ugyan mit akarnak vele?
- Mutassa meg neki!
A nyomozó egy tabletet tett le Karashovszki elé, amin épp élőben ment a játék egy sajtós csatornán, és épp egy elég vérmes csatajelenetbe kapcsolódtak be.
- Ismerős a majdhogynem valósággal versengő grafika, a dinamikisság, a fény és árnyék játéka?
- I-Igen, ismerős... De hogy lehet ez? Mégis felhasználták?
- Nem használtunk mi fel semmit. Ezt nézze!
Egy sor plakátot, pillanatképet, koncepciós dizájnt, és még ki tudja mit pakoltak az idősödő férfi elé, amin persze meg is lepődött.
- Ezek mik?
- A Visions of Gaia alapjai, amiknek most is fejlesztés alatt kellene lennie a júniusi bemutatóra.
Andrej Karashovszki bánatosan, sőt megvetően méregette a képeket, majd fejcsóválva dobta le őket az aztalra.
- És ezt nevezi maga játéknak ember? Mikor a Call to Arms fényévekkel előzi meg a világ összes többi online taktikai shooterjét, mikor a Dead Star Saga olyan magasságokba repítette a Scifi műfajt, mint előtte egyik másik hasonló játék soha?! Mikor a multiplayer játékok új generációjának már az lenne a célja, hogy teljességgel életszerű, már-már valóságos élményt nyújtson a játékosnak...
Vett egy mély levegőt, megtörölte izzadságtól nedves homlokát, és könnyeit, majs folytatta.
- Mikor én gyerek voltam, és ez már jó bő negyven éve is megvan, a gyerekeknek készült játékok voltak ilyenek, hogy gépet, és emberi munkát spóroljanak meg. De már akkor is voltak olyan darabok, amik szabályos filmszerű élményt nyújtottak... Erre ezzel akarják kiszúrni az emberek szemét? Az unokám kinevetné...
- Befejezte?
- Hmm.
Az öreg Andrej vett egy mély levegőt, az arca újra visszanyerte alapkifejezését, majd bólintott.
- Helyes. Akkor hadd világosítsam fel! A játék fejlesztése első komoly állomásának, a terheléses tesztnek végrehajtása során, egy eddig ismeretlen forrásból származó vírus behatolt a rendszerbe, törölte az egész eddigi munkánkat, majd felülírta a hozzáférési kulcsokat, és mire feltörnénk egyet, megváltoztatja, majd hetente változtat a kódoláson is.
- Értem...
- Idestova három hónapja próbálunk hozzáférni a mesterjelszavakhoz, de képtelenek vagyunk érdemi előrelépni. A C.H.A.O.S a maga alkotása, hát csinálja vissza!
- Ha megbocsát...
Az öregúr felkelt, és letette a szemüvegét, hogy egyenesen a volt főnöke szemébe nézzen.
- Nekem ehhez semmi közöm. Ha valóban igaz, amit mond, és egy teljes játék írt felül egy már meglévőt, átvette az irányítást, és ha jól értelmezem, foglyul ejtette a játékosokat, az hónapok, ha nem évek munkája. Amióta itt hagytam ezt a céget, semmi közöm nem volt a Chaos projekthez.
- De...
- Tény, hogy én alkottam meg az alapjait, de a teljes projekt a Firma kezében maradt. Tehát, amennyiben valaki nem tette rá a kezét...
- Vagyis...
- Így van. Az elmúlt három évben, amióta csak kirúgtak, egy teljesen új projekten dolgozom. Ha valamit nagyon jól ismerek, a szoftverfejlesztésen kívül, az a THRILL rendszer, és amióta csak szabadúszó lettem, azon dolgozom, hogy egy olyan átlagos felhasználóknak készült változatot alkossak, amit bárhova magunkkal vihetünk, és bármikor játszhatjuk a kedvenc játékainkat, akár egy közösségi terminál nélkül is.
Sztovszkij szemei nagyra nyíltak erre, és megdöbbenve hanyatlott vissza a székébe. Kis idieg mérlegelte magában a hallottakat, majd lassanként próbált valami értelmes kérdést összehozni.
- Van olyan is, aki ezt tanusítani tudja?
- Hat szakmabéli kollégámmal dolgozok együtt. Ha a C.H.A.O.S projekten dolgoznék, az minden időmet felemésztené, nemhogy még ilyesmit megengedhessek magamnak.
- Ez tény...
Sztovszkij megkérte a nyomozót, hogy négyszemközt beszéljék meg a továbbiakat, majd nagyjából öt perc múlva egyedül tért vissza.
- Nos?
- Nézze, Andrej, valamikor kollégák voltunk, és...
- Tudom, arra akar apellálni, hogy semmi köze sem volt az elbocsátásomhoz, ami teljesen igaz.
- Akkor nyilván azt is megérti, hogy most a segítségét kérem. Nagyjából húszezer játékos, és a saját embereink is bent ragadtak a játékban, és valahogy ki kell hoznunk őket onnan.
Karashovszki összeráncolta a homlokát, és egy percig töprengett. Kiemelkedő intellektusa, aminek köszönhetően egyedül képes volt megalkotni az elméletileg tökéletes THRILL alapú játék magját, most sok mindenre akarta sarkallni, egyebek közt arra is, hogy kamatos kamattal kicsikarja a Firmától az elsunnyogott végkielégítését, és a C.H.A.O.S-ért soha meg nem kapott pénzét, amit beígértek neki. Az is felmerült benne, hogy cserébe a Firmától követeli új találmánya szabadalmaztatásának és későbbi kiadásának költségeit. De belegondolva, a jelen helyzetre és a számtalan kiskorúra való tekintettel, akik a játékban ragadtak, és a családjuk jelenleg is betegre aggódta magát értük, csak egy kérdése maradt:
- Mennyi idő alatt tudja nekem összeszedni a legjobb csapatot, akik csak az ilyen szakmában dolgozhatnak?
- Attól függ, kikről van szó.
- Megadom a listát, valamint azt is, hogy mire lesz szükségünk, a többit majd mi intézzük.
- Gondolja, hogy sikerülhet kihozni mindenkit?
- Ha ki nem is tudjuk hozni őket azonnal... Legalább meg kell próbáljuk.
Este nyolcra aztán a bálterem, ami valljuk be, több mint pazarul volt kidíszítve, és kivilágítva is, megtelt emberekkel. Perceken belül felzendült a zenekar szólama, és az álarcos bál kezdetét vehette. Egy nagyobb társaság persze utolsóként érkezett, és nem is volt nehéz az ismerős szemnek felismernie őket. Elöl Raven és Shirayuki tollakkal ékesített álarcban, Shirayukin egy szép krémszínű estélyi. Mögöttük Arma Arrogantiát vezette kivételesen, aki hollófekete, tolldíszekkel kiegészített ruhájában igazán magasztos külsővel bírt. Harmadikként Luala és Muradin, akik közül a férfi kissé idegesen billegett ide-oda, minek utána Luala ugyan a legalacsonyabb volt a normál magasságú csapattagok között, mégis csak az álláig ért, holott még magassarkú sem volt rajta. Laux vezette be Meiyát, aki kicsit sértődött is volt, amiért Arma nem őt választotta párjául, holott így is egy talpig úriember volt a társa, ő pedig egy csodás vörös estélyiben pompázhatott.
- A helyünk már ki is lett jelölve.
- Akkor én helyet is foglalnék, ha nem bánjátok.
Ekkor, nem kis meglepetésre egy pattogós ritmusú tangó csendült fel, Raven pedig illő meghajlás után a kezét nyújtotta Shirayukinak, aki készségesen el is fogadta.
- Nem mondjátok, hogy ezek ketten...
- Pedig de.
És megkezdődött az, amit az egyik legvadabb, legszenvedélyesebb táncnak tartottak a világon. Raven, ki tudja honnan, de olyan tánctudásról tett tanúbizonyságot, amit még a versenytáncosok is megirigyeltek volna, Shirayuki pedig elsőrangú párja volt ebben. Minden lépésből, minden finom, avagy erélyesebb mozdulatból a méltóságteljes, mély pátosz, és a kirobbanni kész feszültség sütött.
- Mintha mindig ezt csinálnák...
- Raven a Nightmares of Chaos James Bondja...
Erre a gondolatra Arma és Meiya azonnal össze is nézett, de előbbi riadtan fordította el tekintetét. Ez persze mindenki másnak is feltűnt, és mivel épp véget ért a tangó, aminek végén Raven és Shirayuki szabályos vastapsot kapott, a párjaik megragadták mindkettejük kezét, és rángatták is fel őket, hogy a következőre, ami éppenséggel keringő volt, ők is parkettre lépjenek. Muradin és Luala már ott voltak, és a kisnövésű férfiú próbálta rávezetni párját a keringő titkaira.
- Mondd meg őszintén, miért kerülöd ennyire Lupét?
Így tánc közben kimondottan stílusos volt épp egy ilyen kérdéssel nyitni, de mikor, ha nem ekkor volt érdemes közvetlenül támadni. Arma zavarodottan nézett félre, ami egyértelmű jel volt.
- F-Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Nincs, mi? Várj, hadd találjam ki! Történt valami köztetek, igaz?
Arma nem válaszolt, de a tény, hogy egyre vörösebb lett, mindent elárult, amit az élesszemű lány tudni akart.
- Ugye nem... Az történt?
- Mégis mi más történhetett volna... Ez nem olyan játék.
- Jó, tudom. De komolyan?
- Igen, de...
- De mi? Nem tán titkolsz valamit mindkettőnk elől?
- Hát...
Arma közel hajolt Arrogantiához, és a fülébe suttogta a titkot, amit valószínűleg már Meiyának is el akart mondani. A következő pillanatban teljesen megálltak, és a lány döbbenten, és szájtátva bámult ki a fejéből, majd egy szinte sátani vigyor kíséretében szólalt meg végre.
- Tudtam! Vagyis nem tudtam, de sejtettem!
- Most már érted, mi a bajom?
- Azt értem, hogy ezt el kellene mondanod neki, de nem tudod, hogy tedd meg. Azt ellenben nem értem, hogy miért kerülöd, hacsak...
- Hacsak...
- Te jó ég...
Arrogantia a kezeivel eltakarta ugyan a száját, de az élénken csillogó, kacagó szemeiből látni lehetett, hogy nagyon jól szórakozik.
- Raven és Shirayuki csak hagyján, de ti ketten teljesen egymásba zúgtatok...
- Szerinted mit fog szólni, ha elmondom neki?
- Nos... Épp itt jönnek. Ideje, hogy megtudd.
A páros itt szét is vált, Arma pedig összeszedte minden bátorságát, és udvariasan lekérte Meiyát. A lány persze elfogadta, Laux pedig átvette Arrogantiát, mégis kissé sértődötten kezdte.
- Azért szégyellhetnéd magad.
- Tudom, csak...
- Ne kifogásokat keress, hanem legközelebb ne sérts meg!
- Jó, sajnálom.
- Ez a minimum. Szóval, gondolom azért kértél le, mert beszélni akartál, hát halljuk!
- Kimehetnénk kicsit a szabadba? Kicsit nagy itt a tömeg és a zaj.
Meiya kicsit idegesen bólintott, és mikor kimentek a fedélzetre, az enyhén kékes holdfénybe, ő kezdte megint:
- Jó, halljuk! Ugye nem azt akarod mondani, hogy te is halálos beteg vagy, mint Chris, mert nem tudom mit csinálok veled.
- Nem erről van szó... Tudod, egy kicsit bonyolult a helyzet...
- Nyögd már ki végre!
- A helyzet az, hogy azért nem fog ez a dolog... Mármint, a tudod...
- Tudom, csak mondd már!
Arma már nyitotta volna a száját, de a tavolból, a hajó orra felől kolompolás hallatszott, a fejük fölött pedig megszólalt egy sziréna.
- Mi volt ez?
- Nem tudom, de nem tetszik ez nekem...
Ebben a pillanatban a hajó egész hatalmas testében elkezdett remegni. A hatalmas acél hajótest vadul csikorgott, a padló deszkái repedeztek, és mire Meiya megmozdulhatott volna, mindkettejük alatt megnyílt a feneketlen mélység, és már zuhantak is.
Ki tudja mennyi idővel később, Muradin lassan ébredezett, és csak annyi zavaró volt, hogy valami nedvességet érzett maga alatt.
- Teringettét, hét éves korom óta nem vizeltem be, mi folyik itt?!
Így ugrott fel, és azon kapta magát, hogy valami raktárszerűségben áll, bokáig a vízben, és valamiért az egész világ egy enyhe szögben megdőlt volna körülötte.
- Mi a felszentelt Patrik atyánk ez?
Ekkor jött csak rá, hogy még mindig a hajó fedélzetén van, és a víz, amiben tocsog, tengervíz.
- A rohadt életbe, ez a teknő süllyed?!
Egy rendszerhang jelezte, hogy üzenetet kapott, és az nem tartalmazott jó híreket:
"2012. Július 13-án, hajnal kettőkor, eddig ismeretlen körülmények között, az SS Mightanic mindössze harminchat perc alatt elsüllyedt. 1882 utasa és a hatvan fős személyzet a hajóval együtt süllyedt örök hullámsírba.
Azóta, a Mightanic minden egyes évben feltűnik a kiindulási helyén, újabb és újabb gyanútlan utasokat felvéve, és minden egyes alkalommal egyre több áldozattal újraélve a katasztrófát.
Hátralévő idő: 33 perc 21 másodperc"
Muradin szeméből még a másnap éjszaka álmai is kiszöktek, és a lehetséges legsürgősebben nekiindult a most már határozottan enyhén lejtő folyosón felfelé, hogy minél hamarabb lépcsőt találjon.
Arma arra ébredt, hogy fuldoklik, aminek természetes oka az volt, hogy vízben lebegett, ami ugyan felállva derékig ért, de nyilván nem épp ideális körülmények között érkezett le, bárhol is volt.
- Haaaaaah!
Hatalmas levegőt vett, mikor felmerült végre, majd köhögve próbált szabadulni a tüdejébe jutott víztől, és mikor végre elmúlt a köhögő roham, körülnézhetett végre. Az első ránézésre a kazánházban volt. Minden irányból csővezetékek, hatalmas kazánok, és fűtőanyag vette körül, de megtalálta az utat és miután elolvasta a rendszerüzenetet, elindult felfelé a lépcsőn. Hamarosan kiáltásokra lett figyelmes, és ahogy előre haladt, látta, hogy mindent elhomályosít a széttört csövekből kiáramló forró gőz, a folytogató füst, és a tűz, ami lassan kezdett átterjedni a szénre.
- Segítsen már valaki!
Meglepetésére, a feje fölött szólalt meg legközelebb a hang, és a csengés már ismerős volt innen.
- Raven! Minden rendben?
- Nem igazán... Mikor magamhoz tértem, kaptam egy üzenetet, miszerint eza konzervdoboz 30 percen belül elsüllyed, de nem tudok lejutni.
- Hogyhogy?
- Muszáj részletezzem? Keresd meg a daru kezelőszerveit, és szedj le innen!
Armának már volt egy ötlete, mi lehet bajbajutott barátjával, így a legrövidebb úton odabotorkált a pulthoz, amiről a rakodó darut kezelni tudta. Volt némi fogalma az ilyesmiről, bár még sosem próbált semmi hasonlót.
- Megvan!
- Akkor szedj le innen!
Némi matatás után sikerült megtalálja a leeresztést, és Raven, ha kicsit morcosan is, de leért a földre. A daru kampóján akadt fenn, és az erős nadrágtartójának, és a magasságnak ismeretében, inkább ott maradt, amíg valaki a segítségére nem sietett.
- Végre már...
- Komolyan addig akartál ott fenn lógni, amíg le nem szednek?
- Ha minden kötél szakad, lejöttem volna valahogy, de éreztem a jelenlétedet.
- Mi vagy te, Hegylakó?
Erre Raven csak morgott, és villámgyorsan átvedlett a szokásos szerelésébe.
- Ez már sokkal jobb. Őszintén, marha kényelmetlen volt ez a gönc.
- Meg is értelek. Még van úgy 25 percünk lelécelni erről a léket kapott lavórról.
- Akkor nyomás!
Ezzel, már mindketten átöltözve, nekiindultak a még el nem árasztott irányba.
Luala egy kisebb emberkupac alján ébredt, aminek a tetején Leilei hevert, aki csak az ég tudja, honnan került oda, és még alatta ott volt Meiya is.
- Hé, ébresztő! LÁNYOK!
Mikor egy nagyot kiáltott, már a másik két lustaság is magához kezdett térni, és ahogy körülnéztek, egy hálókabinban találták magukat, azonban volt valami, ami nem volt rendben. Ellentétben az ő szobáikkal, itt minden egy romhalmaz volt, a tapéták lemálva, az ágy, amin hevertek, nem csupán nedves, hanem szabályosan fröccsent a víz, valahányszor megmozdultak, a kikandikáló acélfelületek szétrozsdásodva, az ablak eltűnt, a helyén nagyobb lyuk tátongott, mindent homok, kagylók, és korall borított.
- Mi a fene ez...
- Bajban vagyunk, lányok!
Leilei kiáltotta ezt, miután elolvasta az üzenetet.
- Mi történt?
- Húsz szűk perc, és víz alatt leszünk, ezzel a halálhajóval együtt.
- Akkor uzsgyi innen!
Az ajtó azonban zárva volt. Egy pillanatig tanácstalanul néztek egymásra, mielőtt Lualának eszébe jutott, hogy nem a valóságban vannak, és már tudta is a megoldást.
- Álljatok hátrébb!
Jókora kossá vált, vett egy kiadós lendületet, és egész egszerűen kirobbant az ajtón.
- Ez szép volt.
- Ahogy mondani szokták, használtam a fejem.
A folyosó már ekkor javarészt víz alatt volt, de hamar felismerték, hogy a hálókabinjaikkal egy szinten vannak.
- Remek, egy út van felfelé, az is víz alatt...
- Lennie kell másiknak. Gyertek!
És jobb híján megindultak felfelé az egyre meredekebben dőlő hajótestben.
Laux és Arrogantia csak Laux lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem zuhant le a hajótestbe, és most az ostorról lógva igyekeztek felevickélni a fedélzetre.
- Mozgás, nincs sok időnk.
- Tudom...
Laux felért, és a már megdőlt, és folyamatosan süllyedő hajó fedélzetére segítette társnőjét.
- Ha megkaptuk a figyelmeztetést, lennie kell kiútnak is.
- Ott!
Egy mentőcsónak himbálózott a hajó oldalán, ami nyilván a menekvésük egyetlen útja volt.
- Remek, de hol vannak a többiek?
- A lejáratok víz alá kerültek, amik meg nem, azoknak sem kell sok. Szálljunk be a csónakba, és várjuk meg őket!
- Képes lennél itt hagyni a többieket, segítség nélkül?
- Nem tehetünk mást, ha nem oldozzuk el a csónakot, mind a hajón ragadunk.
Arrogantia komoly rosszalással nézett Lauxra, aki azonban már oldozta is le a helyéről a mentőjárművet, és egy percen belül már a vizen voltak.
- Remélem tudod, hogy ha a többiek nem lesznek itt velünk, mire az idő lejár, saját kezemmel tekerem ki a nyakad!
Arrogantia leplezhetetlenül dühös, kétségbeesett, és rémült volt. Tudta jól, hogy ez csak egy játék, de akkor is veszélyes volt a helyzet.
Arma és Raven közben összetalálkozott Muradinnal, aki fejvesztve menekült felfelé az első lépcsőn, ami az útjukba került, és minden joggal, a víz egyre nagyobb teret hódított meg, és nem volt hova menekülni előle.
- Arma, Raven! Aztán a fedélközben elfogytak a lépcsők balszerencsés módon, bárki is tervezte a Mightanicot, nem gondolt hasonló vészhelyzetekre. A lányok már ott kuporogtak a lépcsők tetején, és tehetetlenül néztek egymásra, majd a fiúkra.
- És most?
- Hol van Shirayuki?
- Jó ég, tényleg...
Mintha csak végszóra, a víz alól Shirayuki dugta ki a fejét, és láthatóan nem volt boldog.
- Te meg hol voltál?
- Odalent, a szobámban. A víz betört, és kinyomta az ajtót, csak ezért tudtam kiszabadulni.
- Rázós lehetett. Azért jól vagy?
- Nem sok levegőm maradt a végére, de ideértem. Valami ötlet, hogy hogy jussunk ki?
Mindenki tanácstalanul csóválta a fejét, ám ekkor Luala, aki nagyon elemében volt, szót kért:
- Mi lenne, ha kiúsztatnálak titeket innen, egyenként?
- Kicsit kockázatos... Valami egyéb ötlet?
- Megpróbálhatnánk megfagyasztani a vizet magunk körül, hogy ne süllyedjünk tovább.
- Túl sokáig tartana, mire elég nagy felület jönne létre, és addigra végleg elmerülnénk.
- Miért nem robbantunk lyukat a falba, vagy valami?
- Van mivel?
- Meiya nem tudna?
- Valahogy olyan érzésem van, hogy nem jól sülne el...
- Akkor...
- Marad a Lula féle megoldás.
A fiatal lány sebesen bólogatva sellővé változott, és elsőként Shirayuki kezét fogta meg, majd bemerültek a víz alá, és megindultak előre. Nagyjából félúton voltak kifelé, miközben akadályokat kerülgettek, mikor Shirayuki jelezte, hogy kifogyott a levegőből. Luala erre elkapta, és a száját a szájára tapasztva lélegeztette. Nem volt nehéz, elvégre sellőként kopoltyúkkal is bírt, így pillanatokon belül folytathatták útjukat. Ezt még egyszer megismételték, mielőtt felbukkantak volna a felszínen.
- Ott vannak!
Messzebbről hallották a kiáltást, és evezőcsapások kíséretében egy csónak közeledett feléjük.
- Megyek a többiekért.
Ezzel Luala mar bukott is alá, Arrogantia pedig a csónakba segítette Shirayukit.
- Jól vagy?
- Voltam már jobban is, de legalább élek.
Percekkel később Luala Ravennel, és Muradinnal bukkant fel, akik vállalni merték, hogy tandemben úsznak ki. Mindkettejük arca vérvörös volt, és Shirayuki tudta jól miért. A következő körben Lelei, majd pedig Meiya következett.
- És Arma?
- Utolsónak maradt.
- Hős bolond, már csak egy perc maradt hátra.
- Bemegyek érte, szorítsatok!
Luala lemerült, és amilyen gyorsan csak tudott igyekezett vissza a hajóhoz, ami azonban már alámerült, és valószínűleg teljesen megtelt vízzel. Amilyen sebesen csak tudott, delfin alakban száguldott egészen a merülő roncsig, be a gyomrába, egészen arra a helyre, ahol Armát hagyta, és a gyanúja beigazolódott: Arma látszólag magatehetetlenül lebegett a víz alatt, ernyedt tagokkal, és semmi jele nem volt az életnek benne. Szélsebesen ott termett, és jobb ötlete nem lévén ott helyben elkezdte mesteségesen lélegeztetni, amire lassanként elkezdett reagálni végre. Ekkor elkapta, a hóna alá nyúlt, és amilyen gyorsan csak tudott, ahogy jött, úgy távozott is a csomaggal együtt.
- Hol lehetnek már? Miért nem bukkantak még fel?!
- Nyugi... Mindjárt! Luala nem hagyná cserben!
A felszínen mindenki feszült figyelemmel leste a vizet, a bár még mindig hajnali sötét volt, és még jó adag idő lehetett a hajnalhasadásig. Muradin a lámpájával pásztázta a vizet, és mikor egy sötét pont bukkant fel a távolban, szinte örömmel rikkantott egyet. Perceken belül a kimerült Luala felsegítette maga előtt Armát, aki még mindig nem volt teljesen magánál a sok víztől, amit lenyelt, majd bevetődött a csónakba maga is.
- Te vadbarom!
Azonban pillanatokkal később, Arma már repült is vissza a vízbe, miután Raven alaposan bemázolt neki egyet.
- E-Ezt most miért kellett?
- Te teljesen megvesztél? Már megint miért játszod a hőst?!
- Mindig ezt csinálom, nem? Különben is...
- Ne gyere nekem azzal, hogy nem halhatsz meg! Mindannyiunk nevében nyugodtan mondhatom, hogy nem vagy normális, és hogy a hócipőnk kivan veled!
- De...
- Itt hősködsz nekem, a világ minden terhét a nyakadba akarod venni, nem is törődsz azzal, hogy néha más is szívesen átvállalná helyetted a terheket, és úgy hősködsz, mintha valami nagy valaki lennél!
- Jó, de értsd már meg, én...
- Egy jó okot mondj, hogy miért kell épp neked a tökös csávót eljátszanod! Halljam!
Arrogantia kivételével mindenki szúrós tekintete a vízben ziláltan lebegő Armára szegeződött, ő pedig csak nagy nehezen akart válaszolni, de mikor megtette:
- Azért, mert csak itt tehetem meg.
- Hogy érted ezt? A valóságban talán egy gyáva nyúl vagy, aki inkább elárul mindent és mindenkit és...
- NEM! Nem azért, hanem azért, mert a valóságban nem lehetnék tökös csávó akkor sem, ha megtehetném...
Lesütött szemmel kereste a szavakat egy darabig, majd végre egyszerűen kimondta a nyars igazságot:
- Azért mert... Mert lány vagyok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése