A boszorkányok is szeretik a szép dolgokat
Van Japánban egy iskola, aminek udvarán áll egy cseresznyefa. Ez egy elég véletlenszerű kezdése lehet egy történetnek, hiszen a cseresznyefák teljesen természetes dolognak számítanak ebben az országban, azonban ez a fa nem akármilyen különleges példány. A legrégebbinek vallják mind közül, senki sem tudja, ki, vagy mikor ültette, de akkor már ott volt, mikor az iskola megépült körülötte, és senki sem akarta bántani. Minden egyes évben meseszépen virágba borult, és mikor a virágok elnyíltak, csodálatos rózsaszín szőnyeggel borított be mindent, ami elég közel volt hozzá. Az iskola alapítása után negyven évvel sem nyúlt hozzá senki, inkább mindent más szisztéma szerint építettek meg. Az öreg fa volt az iskola jelképe, benne volt a címerében is, és sokan magát az iskolát is csak Sakuragi Giminek nevezték, 613. Számú Általános Gimnázium helyett.
Tatsunagi Takato egy lelkes fiatalember volt, akinek mindene a természetfeletti volt, a megfoghatatlan, a rejtélyes és a megmagyarázhatatlan vonzotta, és ez volt az egyik oka annak is, hogy a Sakuragiba jelentkezett. Az első éve tavaszát azzal pocsékolta el, hogy ennél a fánál töltötte el minden szabadidejét. Számtalanszor lerajzolta, vizsgálgatott mindenfélét rajta, köztük az élőlényeket is, amik kötődtek hozzá. Azonban minden vizsgálódása hasztalan volt, a nagy, öreg fa nem árult el semmit. Ki nem akarta a kutya sem vágni, hisz még élt, így egyéb vizsgálatokra nem lehetett lehetősége. Takato egyik vágya az volt, hogy megfejtse a világ, vagy legalábbis az állat és növényvilág rejtélyeit, de ebben az esetben nem ért el semmit, azon kívül, hogy egy barátja sem volt.
Aztán, mivel a sok kutakodás, irattári keresgélés, és a környék lakóinál való kérdezősködés nem ért semmit, úgy döntött, hogy jobb, ha nem zargatja tovább ezt a valóságos élő rejtélyt. Inkább minden reggel kijárt, hogy tiszteletét tegye előtte. Aztán második gimnazista éve mindössze második hetének közepén, ahogy közeledett a szokott helye felé, különös dologra lett figyelmes: egy fiatal lány, méghozzá az iskola egyenruhájában, állt ott, és összetett kezekkel, némán adózott a helyszín előtt. Takato ebben nem talált semmi különöset, hisz tanárok, és diákok is csinálták ezt néha, mert állítólag szerencsét hozott, azonban a lány maga volt számára rejtély. Kék kendőt viselt, tehát másodéves volt, pont mint ő, hosszú szőke haját meg-meglibbentette a hűs tavaszi szellő, feltűnően magas volt az osztály és évfolyamtársnőihez képest, majdnem mint Takato maga, karcsú, arányod, kimondottan szép, ezt még a fiúnak is el kellett ismernie, az orra egész pici, az arca egy kicsit szeplős, a haja eltakarta a füleit, a kezei egészen kicsik, a bőre pedig kicsit világosabb színű.
- Légy üdvözölve!
És megszólalt, mikor Takato odaért, a fiú nem kis meglepetésére, bár valószínűleg hallotta a lépteit.
- Mi hozott ezen korai órán, eme felszentelt helyre?
Takato kicsit zavartan nézett körül, és csak tétován mert válaszolni:
- Cs... Csak mindennap erre járok...
- Értem. És van bármi oka annak, hogy ide jársz? Csak nem szerelmes vagy?
- Nem...
- Akkor nehéz óráid lesznek? Sok dolgozat?
- Áh, azzal sosem volt gond..
- Netán nagy küldetésedhez keresel némi támaszt a Bölcsek Fájánál?
- A-Akár így is mpndhatjuk...
- Akkor szerencse kísérje utadat!
Ezzel a fura lány sarkon fordult, és már ott sem volt. Takato nagyot nézett erre, de aztán észrevett valamit a földön. A Diákok kiskönyve volt, ami egyebek között a diákigazolványukként is szolgált.
- Biztos ő hagyta el...
Azonban a kiskönyv gazdája egy bizonyos Hanaizumi Kouko volt, a név pedig ismerősen csengett Takatonak, de nem tudta miért, míg bele nem lapozott, és meg nem találta egy szemüveges, copfos fiatal lány képét benne.
- De hisz ez Hanako!
Hanako, ahogy nevezte, az osztálytársa volt, sőt mögötte ült, és a Hanako becenevet is csak azért tudta, mert a barátnői is így szólították.
- Hanako!
Az osztályban nem is várt, csak odasétált hozzá, és elé tartotta a tulajdonát. Hanako, nevezzük nyugodtan így, felnézett rá a szemüvege fölött, és szép, mélykék szemeivel kicsit elgondolkodva várt valamire. Valójában nem volt olyan csúnyácska, csak furán állt neki abnagy szódás szifon aljú szemüveg. Két fonatba bocsátott barna haja leengedve meglepően hosszú tudott lenni, bár csak egyszer látta úgy, mikor egyik reggel nem volt ideje befonni. Alapjában véve kedves lány volt, csak kicsit tompa, lassú, és hajlamos volt dadogni, ha ideges lett.
- Hanako... Ezt elhagytad...
Takato érezte furán magát, mert minden szem felé fordult, mikor megszólította ezt a kicsit fura lányt, és páran össze is súgtak.
- Khm...
Hanako még mindig bambult, így meg kellett köszörülje a torkát, hogy felrázza végre.
- Oh... K-Köszi...
- Legközelebb jobban vigyázz rá, jó?
- A-Aha...
Ezzel helyet foglalt, és egyelőre nem hangzott el köztük több szó. Hanako tétován bámult az amúgy kedves, csak kicsit zárkózott fiúra, majd lágyan elmosolyodott, és alig hallhatóan suttogott valamit, ami ki tudja hogyan, de az osztály zaja ellenére is eljutott a fiú fülébe.
Délben aztán Takato unottan ücsörgött a fája alatt, mert igen, ő csak így beszélt róla, és épp az ebédjét fogyasztotta, egy péksüteményt, amit ugyan azon a reggelen vásárolt, mégis csontszáraz volt, majdhogynem a foga tört bele.
- O-Oh, te itt?
Hanako volt az újabb érkező, aki a csinos kis ételhordójával keresett magának egy helyet, de ahogy Takato is, ő is kiszorult az ebédlőből, az osztályba meg már nem akart visszamenni. Egyáltalán nem volt tilos a csodafa közelébe menni, avagy a közelében bármit csinálni, így Hanako is letelepedett Takato mellé, kibontotta az ebédjét, aminek persze isteni illata volt, a pálcikákat is, és jóízűen neki is látott.
- Itadakimasu!
Lágy, kellemesen dallamos hangja volt, és valahogy, ha csak hallgatta beszéd közben, az is mosolyra késztette Takatot. Most a fa két egymással ellentétes oldalán ültek, és egyikük iszonyú módon korgó gyomorral hallgatta, ahogy a másik jóízűen hümmög a jó ételnek.
- Hmm...
Takato ugyan letuszkolta a száraz bucit, a gyomra viszont hangosan morogva jelezte, hogy ez még közel sem volt kielégítő.
- Jaj!
Szinte a semmiből, vagyis inkább Hanako pálcikái közül, egy tojás tekercs repült épp elé, és remek reflexekkel el is kapta.
- Jaj... Olyan ügyetlen tudok lenni...
- Keresel valamit?
- Csak az egyik falatka... Valahova elrepült...
- Elrepült, mi? Fura falatka lehet.
Takato villámgyorsan bedobta a gallét mögé a falatkát, ahogy azt Hanako nevezte, és csak nagy ártatlanul ült ott.
- Különben meg, ha elrepült, akkor már úgysem tudnád megenni. A földről nem szabad megenni semmit.
- Ez igaz.
Hanako hangja ellenben kicsit olyan volt, mint aki mindjárt elsírja magát.
- Hé, ezért még nem kellene elsírnod magad.
- De... De az volt az utolsó, és az a kedvencem.
- A tojás tekercs a kedvenced?
- Igen...
Egy pillanatnyi szünet következett, mielőtt Hanako kapcsolt volna.
- Te honnan tudod, hogy tojás tekercs volt?
- Aaaah, csak tippeltem?
- Ne már! Hova lett?!
Hanako négykézláb mászott elő a fa mögül, és keresgélt a fűben, de hasztalan.
- Mondom, hogy nem szabad a földről enni.
- TE!
Hanako hirtelen ugyancsak morcos lett, és merően a fiú szemébe nézett, aki megriadva fordította félre a tekintetét.
- Most ezt miért kellett?
- Csak... Legközelebb majd nem repíted épp az orrom elé.
- Naaaaaaaaaa!
Hanako sértődötten húzott bele egyet a fiú vállába, és nagy pökhendin még odavetette.
- Ezért elvárom, hogy kárpótolj valamivel.
- Mit kárpótoljalak? Aki kapja, marja.
Azonban a lány bánatos kiskutya szemeinek lehetetlen volt ellenállni, így pár perccel később már az automaták mellett szürcsölhette az üdítőjét: vérnarancs levet.
- Tudod, ebből nem kellene rendszert csinálni.
- Ugyan miért? Talán bánod, ha van társaságod?
- Nem is az, csak ha minden alkalommal lehúzol valamiért, egy vasam sem marad majd a hét végére.
Ekkor hangosat morgott a Takato gyomra, és Hanako sejtette, mi lehet a baj.
- Kevés volt a roló?
- Nem, csak...
Újabb morgás, ami már a nevetést csalta ki az amúgy is bájosan mosolygó lányból. Elővette az ételhordóját, és odatartotta elé.
- Ha gondolod, van még egy kicsi, már ha nem utálsz mások után enni.
- Én nem...
Megint egy korgás, és Takato kénytelen volt elfogadni a kedves ajánlatot. Bár nem sok minden maradt a csinos dobozkában, mégis az a kevés is vérré vált benne. Minden nap így járt, az étvágya valahogy jóval nagyobb volt, mint amit a pénztárcája el tudott viselni, így kénytelen volt tűtni, bár a korgó gyomra sokszor az órát is zavarta már.
- Az ebédpénzed sajnálod, de közben magadra sem költesz?
- Nem, sőt, ha lenne miből, én is ilyen lakomákkal járkálnék.
- Csak épp ezt anyukám készítette, nem pedig boltban vettem.
- Na látod, ez az. Én nem utazgathatok 140 kilométert oda és vissza is csak hogy ilyen ebédem legyen.
- Oh, szóval így állunk? Így már valahol érthető... Azt hiszem.
Észbe sem kaptak, és ugyan kellemesen elcsacsogtak. Hanako, ha egyszer megnyílt, tudott aranyosan beszédes lenni. A hangja vékonyka volt, bár nem zavaróan, és ha felhúzta magát, általában felvett egy mélyebb árnyalatot. Egész más volt így, mint amilyennek az osztály előtt tűnt.
Aztán aznap délután, Hanako, mint aki az ebédidőn kicsit jobban felbuzdult volna a kelleténél, finoman megtapogatta Takato vállát, és nagyon bizalmasan közelhajolt.
- Megyünk együtt haza?
- T-Tőlem mehetünk. Csak... Ne ilyen közel!
Hanako fel sem fogta, hogy olyan közrl hajol, hogy szinte összeér az arcuk, de hamar felegyenesedett, és szedte is a dolgait. Takato persze nem volt ilyen laza, így kicsit idegesen kapkodva pakolt. Egy óvatlan pillanatban elejtette az egyik füzetét, és mikor utána kapott, összefejelt Hanakoval, aki szintén épp lehajolt.
- AUUU!
Így foghatták mindkettenna fejüket, de annál jobbat nevettek aztán egymáson. Aztán út közben már sokkal könnyedebb hangulatban beszélgettek.
- Na és, ennyire oda vagy a természetért?
- Mondjuk úgy... De miért kérded?
- Csak mert majdnem minden szabadidődet a fa alatt töltöd.
- Oh, feltűnt? Igazából, csak a rejtélyessége, ami vonz, semmi több.
- Te is hallottad a meséket? A szerelmespárokról, meg a minden?
- Persze. De eszerint te is.
- Hogyne hallottam volna. A szüleim is itt ismerték meg egymást, és annak már 22 éve.
- Eszerint mégis lehet valami alapja ennek a varázslatos hely dolognak.
- Lehet. Akartam már kérdezni, de tagja vagy bármilyen klubnak?
- Igen... A Hazajárok klubnak.
- De olyan klub nincs is az iskolában.
- Hát ez az.
Hanako egy kicsit értetlenkedett, aztán leesett neki a tantusz végre, ami persze megint előcsalta a nevetést belőle, úgy hogy csak úgy csengett tőle az utca.
- Ez jó, majdnem csőbe húztál.
- Örülök, hogy jól szórakozol.
- Na, de komolyan, nem akarsz az én bandámba belépni?
- Mert te vagy a...
- A botanikus klub elnöke.
Takato azért nézett erre egyet, de végülis mi másért kérdezte volna a fával kapcsolatban a dolgot. Persze Hanako észrevette, hogy furán néz rá.
- Miért nézel így?
- Csak mert előbb néznélek valami irodalmi jellegű dolog részesének.
- Ezt az alapján, hogy szemüveges vagyok?
- Hát... Ja...
- Ne tévesszen meg, valójában azért kell, mert szemtengely ferdülésem van.
- Oh...
- Valójában, ha leveszem, attól még látok, csak távolra nem olyan jól. Hátulról még szemüvegben sem nagyon látnám a táblát.
- Aha... Valamelyik régebbi osztálytársamnak is hasonló okból volt.
Ezt ennyiben is hagyhatták, és Hanako, csak hogy megnézhesse jobban, levette Takato kedvéért a szemüvegét. A fiú egy kis ideig nézegette, de mivel nem értett hozzá, inkább visszaadta.
- Szóval, akarsz csatlakozni? Minden kedden és pénteken van gyűlésünk, nem csinálunk úgy isten igazán semmit, csak dumálunk, néha kártyázunk...
- Majd átgondolom.
Eközben a tetőről valaki élénken követte minden mozdulatukat, és ahogy tovább haladtak, még félhangosan negjegyezte:
- A fa megtette hatását.
Másnap aztán Takato nem kis meglepetésére, Hanako már az iskola kapujában várta, egy jelentkezési lappal a kezében.
- Na? Döntöttél már?
- Neked is jó reggelt.
- Ja, igaz. Jó reggelt!
Hanako még a szórakozott mosoly és pír ellenére is illedelmesen meghajolva kért bocsánatot illetlenségéért.
- Szóval?
- Még nem vagyok teljesen biztos. Majd.
- Miért nem jössz be a mai gyűlésre? Csak hogy lásd, mi vár.
- Miért akarod ezt ennyire?
- Csak úgy, hogy barátkozzunk, meg ilyesmi
Takato kimeresztette erre a szemeit, majd morogva megjegyezte:
- Már ennyitől barátkozni akar...
Végül délután kettőkor nyílt a botanikus klub ajtaja és a már jelenlévők figyelme arra fordult, hogy láthassák az elnöknőjük, és egy új arc érkezett meg.
- Bemutatnám Tatsunagi Takato-kunt, az osztálytársamat... Jobban mondva, Nayuval osztálytársunkat.
Nayu, ahogy nevezte, Kashina Nayumi volt, szintén szemüveges, rövidre nyírt, barna hajú, és Hanakoval ellentétben, igazi könyvmoly. Mindig mindenhova három könyvvel járkált, beszélni pedig szinte egyáltalán nem beszélt.
- A rangidősünk, Asuka-senpai.
Toujou Asuka a reálos 3-4-es osztályba járt, ébenfekete haja derékig ért, barna szemei hamiskásan csillogtak, hosszú lábait keresztbe tette, karjai a feltűnően nagy mellei előtt összefonva.
- A klub pénztárosa Saya.
Saya egy szöszke, smaragd zöld szemű, pajkosan mosolygó, a gallérja alapján gólya volt, aki nagy csomagból fogyaztotta a chipset.
- És végül Anne, a...
Anne, ahogy nevezte, egy meglepően kis növésű lány volt, holott ránézésre egy évfolyamba járt Takatoval, már a gallérja alapján, élénk vörös frizurájából egy tincs égnek meredt, szenei nagyok, almazöldek, a szája pedig kis fintorra fordult, mikor pedig tekintetük találkott, pökhendin húzta fel az orrát, és nem is volt kíváncsi.
- Nos... Örvendek.
- Részünkről a szerencse.
Úgy tűnt, a csapat korelnöke a beszélő, ő is volt az egyetlen, aki barátságosnak is tűnt mellé. A többiek aránylag közömbösnek tűntek, és csak Hanako volt úgy igazán túl barátságos is. Takato valahogy nem tudta ezt hova tenni, de tapintatosságból nrm szólt inkább semmit.
- Oké, szóval... Mi van a felügyelőtanárral?
- Mari-sensei csak a pénteki gyűlésre néz be néha, azon kívül, minden gyűlésünk programjáról mi döntünk.
- És az ellenőrzések? Nem úgy van, hogy a diáktanács minden klub működését leellenőrzi évente egyszer?
- Azzal sem volt még gond eddig. Lehet, hogy csak névben vagyunk Botanikus klub, valójában mind értünk kicsit a kertészkedéshez, és ha kell, ki tudjuk vágni magunkat bármilyen helyzetből.
- Aha. Szóval csak lógtok itt heti kétszer, és ennyi?
- Nagyjából, ja.
- Hmm...
Takato kicsit eltöprengett, de ha belegondolt, úgysem volt más elfoglaltsága az iskolában, nem sportolt aktívabban semmit, és délutánonként, miután a kollégiumban végzett az iskolai teendőivel, inkább aludt.
- Végülis, miért ne...
- Remek, akkor ezt írd alá!
Hanako átnyújtotta a jelentkezési lapot, ami már ki is volt töltve.
- Nem voltál túl optimista?
- Bizakodni szabad, nem? Meg aztán, mi veszteni valód van?
- Ebben van igazság.
Takato aláírta a papírt, Hanako pedig szépen lefűzte egy mappába, sok más papír mellé.
- Elég profin csináljátok.
- Nos, a klub hivatalosan az egyik legszorgalmasabb egyesület az iskolában. Plusz jobb szeretem rendszerezve látni a dolgokat.
Hanako pakolt is és már fodult is ki az ajtón. Azon a délutánon még sok hivatalos dolga volt, így Takato egyedül maradt a többi lánnyal.
- És, ennyi az összlétszám?
- Ennyi volna. Miért kérded?
- Csak mert tegnap találkoztam egy lánnyal, aki olyan kitűzőt viselt, mint ti.
Mindegyik klubtagnak volt egy zöld kitűzője, rajta egy mágikus kör közepén egy rózsával.
- Biztos, hogy pont ilyen volt.
- Igen, volt időm jobban megnézni.
- Eszerint a mellbőségét méregetted?
Asuka kérdése fején találta a szöget, ugyanis vitathatatlanul megbámulta a szép szőke lányt azon a reggelen.
- Háááát...
- Nem kell tagadnod, isnerjük már a kamasz fiúk igényeit.
Asuka felkelt a székéről, és egészen odasétált Takatohoz, nekidőlve, szinte rá támaszkodva, méretes kebleit odanyomva a fiú mellkasához.
- S-Senpai...
- Gondolod, hogy ilyen érzés lett volna az ő érintése is?
Takato érezte, ahogy a fejébe szökik minden vér, a maradék neg valahova máshova, és úgy érezte, most megtudja, milyen az, ha valakinek egy ilyen helyzetben elered az orra vére. Ráadásul Asuka kimondottan csábosan nézett rá, és a hangja is elég kihívóan csengett.
- Jó, ennyi elég is lesz, Asuka.
- Ne már! Most akartam rátérni a vetkőző póker részre!
- Mondom, hogy elég.
Saya épp időben cibálta el a kissé talán túl rámenős lányt, így Takato megmenekült. Nézett egy nem kicsit erre a műsorszámra, Anne pedig morgott valamit az orra alá, alig hallhatóan, amit a jó hallású fiú is meghallott, és majdnem hanyatt is vágta magát. Közben persze már előkerült a kártya is, és Anne javaslatára, amit persze csak suttogott Saya fülébe, kezdetét vehette egy Shichinanabe parti. Takato nem értett ehhez a játékhoz, de nem akarta ezzel a többieket zavarni. Ennek ellenére egyszer sem volt utolsó. Hat játszmából, amik meglepően gyorsan peregtek, négyet Saya, kettőt pedig Anne nyert. Asuka minden egyes alkalommal utolsó lett, mert inkább Takatoval volt elfoglalva, aki igyekezett kerülni a szemkontaktust. Miközben játszottak, a lányok meséltek a klubról, és hogy mivel ütik el az időt, hogy mikor vannak konkrét tevékenységeik is, meg persze felmerült a közös kirándulás ötlete is, olyan helyekre is, amik közül Takato egyet ismert csak, és az egy fürdőváros volt.
- Ezt akkor majd még Hana-channal is megbeszéljük, mert neki kell intézze az engedélyeket.
- Mindent ő intéz?
- Akartunk neki segíteni, hidd el, de ragaszkodik hozzá, hogy egyedül csinálja.
- Fura madár.
- Az, bár jó értelemben. Ő a banda feje, hogy így értsem, és ő is volt az első, aki felvetette a klub felállításának ötletét.
- És ti csak úgy belementetek?
- Alapjában véve.
Aznap Saya volt Takato kísérete, aki szintén kollégium lakója volt.
- Annenak mi baja van?
- Csak félénk kicsit. Nehezen nyílik meg másoknak, de ha igen, akkor meg le sem fogod tudni vakarni magadról.
- Nem tudom, melyik a rosszabb...
Ezen mindketten jót nevettek, ám hirtelen csörgött a lány mobilja. Fel sem vette, csak gyorsan kinyomta, és átadta Takatonak a táskáját.
- Visszavinnéd a koleszba, nekem vissza kell mennem a suliba.
- De miért? Csak nem hagytál ott valamit?
- De, olyasmi. 221. Szoba.
- Ne menjek inkább én is?
Már hiába is kiáltott utána, Saya már messze járt.
- Hát, ez fura...
Leadta a táskát, és visszavonult a szobájába. Aznap még unatkozni sem volt kedve, csak bámult ki az ablakon, de hiába várta a szöszke lány megérkezését. Aztán, mikor későre járt, lefeküdt inkább aludni.
Másnap már megint Hanako volt a társa iskolába menet, aki meglehetősen álmosnak tűnt.
- Veled meg mi van?
- Csak... Sokáig voltam el az este, és nem tudtam utána még sokáig aludni sem.
- Merre jártál?
- Áh, csak csavarogtam kicsit.
- Aha...
Takato azonban észrevette, hogy Hanako keze be van fáslizva, és nem csak rögzítésként.
- Mi lett a kezeddel?
Hanako pánikszerűen a jobbjához kapott, és kicsit fintorogva válaszolt.
- Csak egy kis... Baleset.
- Nagyon súlyos?
- Áh, dehogy, csak kétbalkezes létemre épp rosszkor nyúltam rossz helyre.
- Kutyaharapás?
- Sajnos az. Nem a sajátom persze, a szüleim meg is ölték volna.
- Oltást kaptál? Mármint kutyaharapásnál szoktak, nem?
- De, de. A doki nézett is rám, hogy hogy csináltam ezt. Te viszont honnan tudod, hogy oltást kapsz rá?
- Onnan, hogy engem is ért már hasonló baleset.
Takato megmutatta a lánynaka tenyerét, amin látszott egy csúnya heg.
- Ez hogy?
- Ahogy te is, én is rossz helyre nyúltam. Szórólapokkal jártam odahaza, és az egyik háznál egy kutya nagyobbat ugrott, mint amilyen magasan a postaláda volt.
- Juj... De miért a heg?
- A sunyi kis dög kiharapott egy darabot belőle. Nem nagyot, de épp elég, hogy meglátsszon a helye.
Hanako szinte elszégyellte magát, az ő sebe ugyanis jelentéktelennek érzett egy ilyen heghez képest az ő szemében, és aznap ebédkor a teljes társasággal egyetemben ültek le a fa alatt. Ami azonnal feltűnt Takatonak, hogy a másik három lány is csupa plezúr volt.
- Veletek meg mi történt?
- Egy... Kis extrém sport, ami kicsit balul sült el...
- De mindhármótoknak? Mit csináltatok? Tandemben hasraesést hátrakötött kézzel?
- Háááát...
- Na jó, inkább hagyjuk, jó? Valami azt súgja, hogy úgysem tudnátok értelmesen elmondani, ha kínvallatnálak.
A lányok összenéztek, és Anne már emelte is fel a kezét, és lassan közeledett Takato feje felé hátulról, de Hanako megfogta a csuklóját, és fejrázással jelezte a nemtetszését. Anne visszaült a helyére, és az ebédidő végéig nem hangzott el több szó.
- Ma is megyünk együtt?
- Persze.
Hanako délután már szinte kiugró örömmel kezdte, és szinte olyan volt, mintha természetes lett volna, hogy minden nap együtt hagyják el az iskolát. Valahogy Takatonam otthonosabban hatott, hogy így ér véget egy isklai nap. Ugyan még magában sem merte kimondani, hogy akkor barátok lennének, de ami időt csak lehetett, együtt töltöttek iskolán belül. Saya már ott hagyta őket, mert neki azon a délutánon még dolga volt.
- Akkor megvársz a kapunál?
- Persze, csak igyekezz, nekem még bevásárolnivalóm lenne.
- Okés!
Így Takato lesétált az udvarra, de nem azonna a kapuhoz ment, hanem a fához, ami az utolsó pár hetében járt a virágzásának. Elgondolkodva forgatott pár szirmot az ujjai között, és hallgatta a madárcsicsergést.
- Mi a...
Vagyis csak hallgatta volna, de néma csend volt. Baljós előérzete tamadt, de nem is kellett sokáig töprengnie, mi lehet az oka, ugyanis a háta mögül baljóslatú, hátborzongató morgást hallott. Ahogy lassan megfordult, egy hatalmas testű állat került a látószögébe. Ahogy rendesen szembefordult vele, meglátta, pontosan mi is az: egy kisebb elefánttal vetekedő méretű, kutyára, vagy még inkább farkasra hasonlító lény volt, nagy, busa feje akkora volt, hogy Takato csak töprengeni tudott, hogy melyik felét harapja le előbb bármelyik pillanatban. A szőre ezüstös kék, a hátán szabályos sörényt viselt, ami mintha fehér lett volna, de valójában vastagon zúzmara fedte be. Az oldaláról jégcsapok lógtak, közvetlen környékén pedig minden megfagyott.
- Jó ég...
Takato ösztöne azt súgta, hogy jobb, ha megpróbálja elcsalni onnan ezt a lényt, bármi is legyen. Lassan elkezdett oldalazni, és a farkas is követte, szerencséjére. Elkezdett hátrálni, lassan, és egy pillanatig sem vette le a szemét a hatalmas fenevadról, ami lépésről lépésre követte, acsarogva.
- Ez az, te rusnyaság, gyere csak!
Valami megmagyarázhatatlan bizsergés azt sugallta neki, hogy ugorjon jobbra, és hatalmas szerencséjére épp időben hallgatott rá, így épp elkerülte a rávetődő farkas, de így is elsodorta. Nagyot nyekkent, és már kapta is el a felé nyíló öles állkapcsot, ami már csattant is volna körülötte.
- Ez... Így... GÁZ!
Minden erejével próbálta visszatartani a félelmetesen csattogó állkapcsokat, de lassan fáradt, és érezte, hogy mindjárt megadják magukat a karjai.
- Fire Blast!
A semmiből jött azonban a segítség, egy métetes tűzgolyó formájában, ami végre megszabadította. A követmező pillanatban aztán már azt is tudta, ki a megmentője: a szép szőke lány volt, akit pár nappal korábban épp itt látott először.
- Jól vagy?
- Azt hiszem...
- Ne mozdulj innen! Most végre elintézem ezt a dögöt.
Emez összekulcsolta a kezeit, és halkan kezdett rá egy mondókára:
- Napból eredő bíborvörös láng, válj mindent kettészelő pengévé kezemben!
Kinyitotta az ujjait, a kezei vörösen izzottak, miközben egy mágikus kör rajzolódott ki a levegőben előtte, amibe belenyúlva egy öles kardot húzott ki belőle, aminek a pengéje valódi lángokból állt.
- Flaming Saber!
A farkas még ekkor is szédelgett, a tűz támadás pedig alaposan meg is gyengítette, így egy nagy ugrás, egy csapás fentről lefelé átlósan, egy balról jobbra vízszintesen, majd egy fél fordulatból az oldalába szúrt, amire szörnyű üvöltésbe torkollott a lény utolsó acsargó rohama, összeesett, és szép lassan porrá omlott, jobban mondva zúzmarává, amit a feltámadó szél egyszerűen elfújt. A szőke lány megállt Takato előtt, a kard szertefoszlott a kezéből, és ahogy a szél meglebbentette a haját, a kezét nyújtotta felé.
- Gyere, segítek!
Csakhogy a felé kinyújtott kézen Takato azonnal észrevett egy nehezen eltéveszthető apróságot: Be volt kötözve, méghozzá pont úgy mint...
- Hanako?
A lány szeme erre kipattant, és hátrált egy lépést.
- Hanako, ez te vagy?
Először nyílt ugyan a lány szája, hogy mondjon valamit, de a saját kezére tévedt pillantása, és már nem volt értelme tagadni. Csettintett egyet, és egy csillámló szélvihar el is fújta az álcáját. Most már a szemüveges copfos lány állt Takato előtt.
- Hülye kötés...
Ennyit mondott csupán, de Takatoban ezzel tudatosult, hogy a két nő, aki eddig meglepően komoly új fejezeteket helyeztek kilátásba számára, sok téren is, valójában ugyanaz a személy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése