Egy újabb új projekt

Nos, megint ingoványos talajra tévedtem, jobban mondva, új műfajba, fogadjátok szeretettel!

Gyilkosság a paradicsomban

I.

Egy kés, egy milliomos

- Mi az?

- Az úr nem nyitja ki az ajtót.

Majdnem éjfél volt Marune szigetén, és két szobalány állt a ház urának bezárt dolgozószobája előtt.

- Hogy érted, hogy nem nyit ajtót?

- Már vagy tíz perce itt állok, de nem hajlandó kinyitni.

- Talán csak elaludt...

A két szobalány tanácstalanul töprengett egy percig, mielőtt egyikük megszólalt volna végre.

- Pedig az éjjeli teája előtt nem feküdne le...

- De ha belegondolsz, akkor elég sok dolga volt az elmúlt napokban.

- Ez igaz.

A két fekete ruhás, köténykés szobalány teljesen autentikus öltözetben volt, ami egy részt a ház urának születésnapjának szólt, aki eredendően rajongott ezért a stílusért, és ezen a napon különösen kedves meglepetés volt az egész személyzettől, hogy így öltöztek fel.

- Valami baj van, hölgyeim?

A klasszikus értelemben vehető komornyik is megérkezett végül, és hárman is dörömböltek az ajtón.

- Mi a jó isten van már? Majdnem éjfél van, ha nem vették volna észre!

Az egyik vendég, aki mindössze két ajtóval arrébb szállt meg most kidugta az orrát, és nem is olyan soká a többiek is csatlakoztak, köztük egy fiatalabb páros is.

- Szóval, mi történt?

- Csak az úr nem nyit ajtót, és a lányok egy kicsit idegesek.

- Be van egyáltalán zárva?

A fiatal pár férfi tagja vetette ezt fel, és most mindenkinek világosság látszott gyúlni az elméjében. A komornyik odalépett az ajtóhoz, lenyomta a kilncset, és résnyire ki is nyitotta.

- Ez furcsa. Az úr mindig magára zárja az ajtót...

De mikor benyitott végre akkor fogadta a legnagyobb döbbenet.

- Te jó isten!

A dolgozószoba romokban hevert, és a földön egy jókora vértócsa terült szét.

- Jó ég... Csak nem... ?

Egy vérfagyasztó sikoly rázta meg a hatalmas villát alig másodpercekkel később.

OO~~~~~~OO~~~~~~OO

2 nappal korábban

- Igazán szép helyre tartunk!

- Egyet kell értsek.

A Susanna II. fedélzetén a négyfős legénységen kívül még tizenegy ember utazott. a luxusjacht, ami akár háromszor ennyi utast is simán el tudott volna szállítani minden különösebb nehézség nélkül, most igen kellemes 60 csomós sebességgel haladt előre az úticélja felé.

- Csak nézzék meg ezt a két kis galambot! Olyan szépek együtt, hogy mindjárt beteg leszek!

- Vagy csak a kaviár volt sok, Kosztasz!

A legidősebb utasok persze gyakran morgolódtak, de mindez csak annak volt felírható, hogy egyel többen voltak, mint amiről eredetileg szó volt.

- Ugye feltűnt, hogy az öregek megállás nélkül rólunk pletykálnak?

- Érdekel is engem.

- Tudod, Dave, azért kicsit zavar pár dolog.

- Mint mi?

A Davenél, ahogy ő nevezte, alig fiatalabb lány kicsit eltűnődött, miközben a horizontot figyelte, amin lassan egy sziget körvonalazódott.

- Például, hogy miért épp minket hívtak meg erre a szigetre.

- Az egyik dolog az, hogy téged nem hívtak meg.

- Jó, de nem ez a lényeg.

Dave kicsit elgondolkodott, majd vállat vont.

- Figyelj, Mary! A helyzet az, hogy annyit biztosan tudok erről a mr. Charlestonról, hogy mocskosul gazdag, és épp holnapután tölti a 60. születésnapját.

- Na jó, de miért csak tíz embert? Mármint, ha annyira gazdag, miért nem inkább hatvanat hív meg, hogy stílusos legyen? Vagy akár egy egész seregnyit?

- Ezt még én sem tudhatom, ez amolyan milliomos hóbort.

Mary jót kuncogott ezen a kijelentésen.

- Pedig te tényleg mindent tudsz...

- Talán nem mindent...

Ezen már mindketten elnevették magukat.

- Na és a sziget? Miért épp ide hívott min- Mármint titeket?

- Talán ilyen a stílusa. Amellett hallottam még azt is, hogy ezen a szigeten él már vagy 20 éve, és innen irányítja a kis birodalmát.

Thomas Charleston egy igen gazdag médiamogul volt, aki abból szerezte nem kis vagyonát, hogy saját TV társaságot alapított a családi örökségén, majd felfuttatta, és a rengeteg reklámbevételen és a nézettségi sikereken felbuzdulva több másik csatornát is felvásárolt. Mostanra az Egyesült Államokban csak két nagyobb TV társaság létezett az övénél.

- Szóval így?

A Charleston sziget, vagyis a Kis Károly sziget, ahogy hivatalosan a térképeken szerepelt, hivatalosan nem tartozott egy országhoz sem, így saját kis ország alakult ki rajta, ami lényegében egy, a sziget személyzetének otthont adó faluból, és egy hatalmas villából állt.  A területe aligha volt nagyobb egy nagyobbacska városénál, mégis nagy és jól felszerelt kikötője volt, amiben azonban nem állomásozott egy hajó sem.

- Érdekes...

Dave csak ennyit jegyzett meg, miután a hajót kikötötte az egyik munkás, és mind partra szálltak. A négyfős hölgytársaság egyik tagja majdnem 70 éves volt, így voltak gondjai a saját csomagjai cipelésével.

- Szaliakisz úr, nem segítene egy kicsit?

A mogorva öregúr csak hümmögött egyet, és tovább is ment.

- Egek, ez sem ismeri a jómodort.

- Majd én segítek!

És Dave már fel is nyalábolta az idős francia hölgy csomagjait, és a sajátját, valamint a Maryét sem felejtette ott.

- Biztos, hogy mindent el tud vinni egyedül, fiatalember?

- Ha ennyi megkottyanna, nem lennék férfiember.

A többi férfi persze azonnal el is szégyellte magát, kövér görögön kívül persze, aki csak ment előre, mint egy vezérgiliszta.

Egy bő órával később mind elérték a villa bejáratát, és mikor épp bezörgettek volna, természetesen nyílt is az ajtó, és a szobalányok egész sora fogadta őket, az emeletre vezető lépcső aljánál pedig a komornyik, a klasszikus XIX. századi felöltőben, ahogy a szobalányok is.

- Isten hozta önöket a Charleston Estate-ben!

A kórus tökéletesen begyakorolta ezt az üdvözlést, és nem is olyan soká meg is jelent maga a házigazda is a lépcső tetején.

- Látom, mind megérkeztek! Remek!

Ahogy a személyzet, úgy maga a házigazda is autentikus öltözetben volt. Egyszerű selyemköpenyt viselt, papucsot, és hajhálót, valamint a szájában pipa, amiből persze csak buborékokat eregetett.

- Remélem megengedik, de nem vagyok dohányos, és ez is része az öltözékemnek.

Ezek után körbevezették őket a házban, ami öbnagában egy bő órát vett igénybe. Eközben a rengeteg festmény mibenlétét is megmagyarázták. A számtalan másolat mellett persze ott voltak még az eredetiek is, amik igen drágán kerültek a gyűjteményébe, és a vendégek nagyjából 20-25 darabot számolhattak össze, bár név szerint már nem tudták volna visszamondani őket az első öt után sem.

- És íme a szobáik! Ha nem baj, mind egymás szomszédságában laknak majd.

A házigazda a korához képest meglehetősen jól tartotta magát. A saját bevallása szerint, olimpiai távokat is le tudna futni és úszni, ha arról lenne szó. Az arca makulátlanra borotválva, a szemei elég mélyen ülők, acélszínűek, egészen egyedi vágásúak, amit nem volt nehéz megjegyezni. A saját bevallása szerint voltak felmenői európából, főleg északi népekből, és a Fülöp szigeteken is élt egy nagybátyja.

- A dolgozószobám itt van a hálók mellett. Ne csodálkozzanak, ha néha horkolna hallanak! Nem ritka, hogy itt alszom, de csak ha már minden munkámmal végeztem.

Ami annyit tett, hogy maximalista is volt, nem csak hóbortos. Mután mindenki elfoglalta a szobáját, köztük Mary is, aki természetesen Dave közelében kapott egy lakosztályt, mégha kicsit későn rendezték is be neki. Ami mindenkit meglepett, az a külön előkészített öltözék volt, amit mindannyian az ágyukon találtak. Egy órával később mind a tengerparton találkoztak. A hagyományos kora XX. századi fürdőruhákban is jól érezhették magukat. Dave nem úgy tűnt, hogy neki akar vetkőzni, egyszerű fehér inget, és barna nadrágot vett fel, és a fejébe csapta a simlis sapkát.

- Igazán jól áll!

Mary is a 30-as évek úszódresszét vette fel, és nem is állhatta meg, hogy ne menjen el kipróbálni. Az idősebbek csupán az élmény kedvéért mártóztak meg, és csak Dave és a görög öregúr maradtak a parton.

- Na és maga, mit ül itt, fiatalember?

- Csak... Nos...

- Azt ne mondja, hogy nem tud úszni!

Dave kicsit köhögött erre, de nem tagadta a dolgot.

- Aha, szóval így állunk?

- Ez nem olyan nagy dolog, mint amikor maga nem segít egy hölgynek, nem gondolja?

- Gerincsérvem van, ami miatt nem emelhetek!

- Csak szólok, hogy a csomagjai nem voltak nehezek.

Az öreg erre felnézett Davere félszemmel, és morogva fordult meg a hasára.

- Akkor is öreg vagyok én már ehhez!

Dave megcsóválta a fejét, és csak nézte a tengert. Tény és való volt, hogy nem tudott valami jól úszni, de nem akarta magára hagyni sem Maryt, és most fel is kelt. Feltűrte a nadrág szárát, és levetette az ingét.

- Most meg hová megy?

- Azért, mert megvannak a gondjaim, még élvezhetem ezt a kis ingyennyaralást, nem?

És már rohant is a vízhez, hogy csatlakozzon a partneréhez, aki érezhetően több volt egy kicsit, mint egyszerű barát, vagy méginkább barátnő.

Másnap reggel a bőségesen megrakott reggeli asztal mellett persze már valamivel barátságosabbak voltak a viszonyok. A 11 vendég 10 külön nemzet sarja volt: 2 huszonéves amerikai, egy 40 körüli angol úr, a mogorva görög úr, a francia hölgy, egy 30 év körüli belga úriember, egy német hölgy, egy olasz úriember, aki már alaposan az 50-et taposta, egy orosz úr, aki nem sokat beszélt, főleg, mivel nem volt valami folyékony az angol tudása, egy svéd hölgy, aki folyton olvasott, és egy osztrák fiatalember, akinek a járásán is látszott, hogy hajón dolgozik valahol a tengeren, vagy legalább is dolgozott, és meg sem mondaná senki, hogy már 40 éves is megvan.

- Bemutatnám az üzletfeleimet, Robert Patton urat, a Charleston és Hobbes második részvényesét, és Edward Mulhard urat, aki nemrég vásárolta be magát.

A két javakorabéli férfi kedvesen mosolyogva fogott kezet mindenkivel, az idősebb Mulhard pedig még kezet is csókolt a hölgyeknek. Rajtuk kívül még egy szőke ifjonc is ült az asztalnál, aki látatóan Davehez és Maryhez állt a legközelebb korban.

- Bemutatnám még az unokaöcsémet, Francist.

- Csak Frank! Csak a bácsikám hív Francisnek...

Frank egy igen kedves fiatal fiú volt, beszédes és igen szórakoztató személyiség. A nap megint csak úgy telt el, ahogy az előző, kivéve, hogy este előrehozták a születésnapi ünnepséget. Hatalmas torta és tüzijáték a végén, ami pedig a szórakozást illeti, nos, abban sem volt hiba, pláne mikor beállítottak a Striptease téncosnők, akiket külön erre az alkalomra hívott oda Frank, meglepetésként. A hölgyek sem panaszkodhattak persze, hisz egész nap igen kellemes látványt nyújtó fiatalemberek szolgálták ki őket, ami az esti partin sem volt máshogy. Éjfélkor a tüzijáték után még egyszer utoljára ittak, aminek köszönhetően a korban közelebb állók megitták a pertut is.

Másnap reggel aztán meglepő módon nem volt olyan flancos a kiszolgálás. Dave és Mary az étkezőben ültek, a többiek sehol, a házigazda és üzlettársai épp dolgoztak, amire előre fel is hívták a vendégek figyelmét, és előre azt is tudatták, hogy előfordulhat, hogy akár egy napnál tovább is távolmaradnak a többiektől, holott elvileg az üzletfelek is vendégként érkeztek, és nem munka ügyben.

- Szerinted mennyire lehet fontos ez az üzleti ügy?

- Ha emiatt hajlandó volt még a saját születésnapját is elhalasztani, nyilván igen fontos lehet.

Dave zavaróan csendes volt, amit még Maryt is aggasztotta.

- Mi a baj? Nagyon nyugtalannak tűnsz...

- Csak...

Egy nagy sóhaj után szólalt csak meg újra.

- Nagyon nyomott a légkör...

- Hogy érted... ?

- Úgy értem, vihar előtti csend van...

Hogy ezt pontosan hogy értette, azt persze nem volt hajlandó elárulni, de annyi biztos volt, hogy nem jó értelemben mondta. Aztán, mintha csak időjárásjelentés lett volna ez a fenti megjegyzése, estére valódi vihar kerekedett. Viharos szél és őrülten hullámzó tenger mellett a szakadó eső mindenkinek lelombozta kissé a kedvét, és mind csak unottan kártyáztak a szalonban.

- Megeszem én a kalapomat!

A Szaliakisz úr az asztalhoz vágta a lapjait, felkelt, és távozott. A vacsorán is túl voltak már, és mivel még az áram is kihagyott időnként, így semmi állandó elfoglaltságuk sem volt.

- Jobb éjszakát!

És ahogy ezt megtette, ahogy estek ki a pókerjátszmából, mindenki lassan nyugovóra tért. Dave és a francia hölgy maradtak utolsónak.

- Akkor én azt mondom, hogy All In!

És ezzel Madame D’Eloire be is tolta minden zsetonját. Dave egy pillanatig töprengett, majd bólintott.

- Akkor legyen Face to Face!

Öt lapos pókert játszottak, amiben mindketten jók voltak, ez nyilván látszott is a jelen állás szerint is. Madame D’Eloire gyakran blöffölni látszott, mégis mindig jól jött ki minden helyzetből, Dave pedig csak faarccal ült vele szemben, és most is szinte kipattant a szikra a feszültségtől, legalább is Mary, aki most is ott ült mellettük, ha más nem, szolidaritásból, így érezhette. Mindketten két kártyát cseréltek, és a francia úrihölgy mosolyogva legyezte magát a lapjaival.

- Nos, terítsen, kedves David!

- Csak ön után!

Emez bólintott, és le is tette az asztalra a vélhetően nyertes lapokat.

- Sorom van, méghozzá 6-al kezdődik. Úgy vélem, ezt nem tudja tromfolni!

Dave fintorgott egyet, és már úgy tűnt, hogy tényleg nincs erre mit tenni, de már a zsetonokat besöpörni készülő kéz után kapott.

- Még ne ünnepeljen!

És terített, ami pedig nem volt más:

- Fullom van. Ez tudtommal üti a sort.

Ez bizony vitathatatlan tény volt, és a vesztes meg is adta magát. Miközben visszafelé tartottak a szobáikba, még azért megjegyezte.

- Biztos, hogy most játszott először?

- Meg is esküszöm, ha kell!

- Na ne nevettessen!

Mary viszont tudta jól, hogy Dave sosem hazudna, de még csak nem is füllentene ilyesmivel kapcsolatban. Elmentek a két üzletember mellett is, akik csak a fejüket csóválták, és Mary az utolsó szavaikat elkapta még.

- Nem igaz, hogy nincs térerő!

- Pedig a szigeten van adótorony!

Persze mind nyugovóra tértek, és ez este 10-kor volt.

OO~~~~~~OO~~~~~~OO

Egy velőt rázó sikoly riasztotta fel a személyzet összes tagját, és a még alvó vendégeket is azon az éjszakán.

- Te jóságos isten!

A  padlón a terjedelmes vértócsa közepén ott feküdt a médiamogul, és ahogy Dave közelebb lépett, és ellenőrizte, csak fejcsóválással tudatta, hogy hiába is próbálnának segíteni rajta. Egy valanu furcsa volt azonban: A test meglepően hűvös volt, majdnem hideg, és merev.

- Ez furcsa...

Egy órával később az orvos megállapította, hogy nagyjából félórával a megtalálása előtt állhatott be a halál. A halál oka elég nyilvánvaló volt: Egy kés állt ki a hatodik és a hetedik bordája közül, méghozzá egy elég hosszú pengéjű konyhakés.

- De ki tehetett ilyet?

- Nos, amíg a hatóságok ide nem érnek, nem tudhatunk semmi biztosat.

- Ha ideérnek...

Dave kimutatott az ablakon, utalva az időjárásra.

- Emellett nincs összeköttetésünk sem a külvilággal, ha jól értelmeztem mr. Patton és Mulhard beszélgetését.

A két szóban forgó személy bólintott. Egy bő félórán belül az is kiderült, hogy a vezetékes telefonok is süketek, és mivel más kommunikációs eszköz nem akadt a szigeten, mivel az egyetlen rádiót is javításra vitték el pár napja a legközelebbi városba, így nem is volt más lehetőségük kapcsolatba lépni senkivel.

- Én ezt nem értem... Miért? Vagy egyáltalán ki... ?

- Én azt látom, hogy egyikünk nincs most itt!

És valóban, Frank nem volt jelen, és nem sokkal ezután kiderült az is, hogy a villa területét is elhagyta.

- De... Most mit csinálunk?

A kétségbeesett szobalányokon és a tanácstalan idősebbeken kissé megütközve Dave emelte fel a kezét, ezzel szót kérve.

- Javasolnám, hogy egyelőre zárjuk le a szobát, és álljon itt egy őr, hogy senki se piszkálhasson meg semmit!

Ez ésszerű ötlet volt, de mielőtt mindenki mást követve Dave és Mary is nyugovóra tért volna, még utoljára körülnéztek a szobában, majd a komornyikra hagyták a többit.

- Erre gondoltál, mikor vihar előtti csendet említettél?

- Igen... Valami ilyesmire... De nem gondoltam, hogy valóra válik...

Dave még megállt a szobája ajtajában, és visszanézett a komornyikra, aki a bezárt ajtót maga mögött hagyva távozott.

- Nehéz elhinni, de valaki gyilkosságot követett el... Méghozzá méterekre tőlünk...

Az ő szobáik voltak a kegközelebb a tetthelyhez, a dolgozószoba jobb és baloldalán, mégsem hallottak semmit, pedig láthatóan a szúrást dulakodás előzte meg.

- Valami itt nem stimmel... És ennek a végére kell járni!

Még idegesen megbirizgálta a haját, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.