Earth Eleven 11

Az első állomás

A döbbenet nehezen leírható volt, de még meglepőbb volt a legkevésbé sem meglepett Zan reakciója.

- Eressze el!

Mikor elemgedték, a saját bátyja vette át, aki már a grabancánál fogva kapta fel.

- Mégis mi a jó isten holdkóros istencsapását csinálsz itt, mi?!

- Ezt mi is szeretnénk tudni.

- Az Ufo haverotok engedett fel.

És valóban, Tonio is hamar rámutatott, hogy ugyanolyan karperecet visel, mint ők. Minden tekintet Zan felé fordult, aki határozottan bólintott.

- Valóban én voltam, csak épp nem gondoltam, hogy eddig tart majd neki, hogy elszánja magát.

Természetesen ez után jöhetett a nagy mese, miszerint mikor megtalálta a karperecet, először sokat habozott. Félt, hogy mit szól majd a család, a bátyjáról már nem is beszélve. Aztán persze a saját kíváncsisága és a kalandvágya végül felülkerekedett. Mikor aztán a dedélzetre érkezett, elbújt, és csak akkor akart előbújni, mikor már tényleg nem volt semmi mód arra, hogy hazaküldjék, épp csak mikor beléptek az űrhídba, szabályosan az őt ide rángató alak nyakába zuhant.

- És most itt vagyok.

Danny aggódva csóválta meg a fejét.

- Na és mégis mit csináljunk veled, mi?

Mindenki Katsurou felé fordult, aki azonban a fejét rázta.

- Ez már Danny döntésén múlik.

Danny a fejét vakarta, majd karba tett kézzel méregette az öccsét.

- Hazamész!

- Ne már! Ez nem fair! Hallod?! Nem Fair! Nekem is jogom van veletek tartani!

- De nem most és nem ezen az úton!

Freya lépett közbe épp időben.

- Megálljatok! Mielőtt megint elkezditek amit már a múltkor is lerendeztetek, annak csak rossz vége lehet.

- Amellett hozzá tenném, hogy amíg ki nem lépünk az Űrhídból, addig nem küldhetjük haza sem.

A kisebbik fiú erre felbátorodva újra rákezdett.

- Egy lehetőséget! Egy lehetőséget adj, és semmi mást! Bebizonyítom, hogy képes vagyok rá!

Danny nagy csendben állt még egy ideig, de végül csak egy pillantás is elég volt, amit Zannal váltottak, és mindenki tudta, mi következik. Átvonultak az edzőterembe, ahol lerendezhették ezt a dolgot.

- Ha bizonyítani akarsz, akkor tedd meg! Ha be tudod lőni, akkor maradhatsz!

Nem volt épp fair a kihívás, hisz épp Danny állt a kapuba, olyan valaki, akin még sosem tudott átjutni. Azonban ahhoz, hogy a vágyai teljesüljenek, mindenképpen be kellett lőnie, még ha képtelenségnek tűnt is.

- Na jól van, akkor ezt kapd ki!

A cipője orrával rúgott egyet a föld felé, épp a labdán végigsiklatva azt, ami ettől felpörgött, és  ahogy lövésre emelte a lábát, ment tovább utána, miközben egy izzó tűzgolyóvá vált, miközben még mindig pörgött, és ezt engedte szabadon.

- Nesze! Lángoló parittya!

Mindenki pattanásig feszülő idegekkel figyelte, hogy mi lesz. Danny csak a kezét kellett volna kinyújtsa, és könnyedén hárította volna, elvégre jóval képzettebb volt már annál is, mint mikor elkezdte ezt az utazást. Most azonban csak hümmögött egyet, és elengedte a labdát a bal füle mellett.

- Ez nem lehet igaz!

- Be engedte... Csak nem... ?

A labda még pörgött egy darabig, majd megállt végre, és kipattogott a kapuból. Danny odasétált az öccséhez, és a vállára tette a kezét.

- Látom, az a sok extra óra az edzőteremben mégsem volt hasztalan.

- Mi? Te tudtad?

Nem csak a bátyja, de még Zan és Freya is bólogatott.

- Egész mostanáig vigyázó szemek figyelték minden egyes lépésedet.

Felmutatott a plafon felé, amin azok a kerek izék, ahogy mindenki nevezte őket, nem voltak mások, mint térfigyelő kamerák egész serege. Viszont most igen komoly arccal a folytatta.

- Rendben, velünk jöhetsz. De azt remélem megérted, hogy nem csak kirándulásra indulunk! Nagyon sok forog kockán, és ezt neked is tiszteletben kell tartanod!

Bár egy kicsit így is félt, nem szabadott mást, csak rábólintania erre. Ezek után már csak az maradt, hogy bemutassák a többieknek is.

- Szóval egy újabb taggal bővült a csapatunk.

Ezek után mindenkit név és poszt szerint bemutattak, majd Tonio megint rámutatott egy apróságra.

- Tudjátok, így, hogy van még egy tagunk, nem ártana egy becenév a két Martinunk közül valamelyiknek.

Tény és való volt, hogy a francia fiú is angolosan használta a nevét és nem franciásan ’Marten’-ként. Liz és Cris dugták össze a fejüket, hogy megoldják ezt a helyzetet, és nem is kellett olyan sokéig várniuk.

- Mi a Radre gondoltunk, ha már Danny öccse a legfiatalabb a fiúk között.

- Rad?

- Pontosan. Mint mikor azt mondod neki, hogy ’öcskös’.

Danny kicsit eltűnődött a dolgon majd az öccséhez fordult.

- Na, mit szólsz?

- Nekem tetszik. Olyan... Vagány hangzása van.

Ezzel el is intézték a dolgot, Freya pedig intett is Radnek, mert nyugodtan nevezhetjük most már az új becenevén.

- Na jó Rad, akkor megmutatom a szobádat, mert már készen vár rád...

De mikor az enyhén szólva is szutykos fiú mellé ért, még megjegyezte halkan.

- ...És a fürdőt is...

Alig félórával később Rad már a zuhany alatt áztatta magáról az elmúlt két hét minden fáradalmát, és porát. Eközben Freya, mint egy gondoskodó nővérke, épp a raktárban matatott, a ruhák között, és nem is olyan soká elő is került egy garnitúra vadonat új melegítő az összes kiegészítőjével együtt.

- Juanita, te vagy itt?

- Aha?

Az argentin kislány épp akkor lépett be, és Freya már a kezébe is nyomta a csomagot.

- Megtennéd, hogy ezt beviszed nekem a 3-as legénységi fürdőbe?

- Egy fiú melegítő? Elég kicsi... Csak nem egy gyereké?

- De igen. Lett egy huszadik csapattag is.

Juanita bólintott, és elindult a feladatát teljesíteni. Mikor a fürdő ajtajához ért, illedelmesen kopogott, hogy ne illetéktelenkedjen be.

- Ki vagy?

- Meghoztam a ruhádat!

- Pillanat!

Juanita persze megvárta azt a pillanatot, és mikor belépett, épp Raddal találta magát szembe, aki épp egy szál gatyában volt, mivel minden mását Freya a legközelebbi megsemmisítőbe dobta. A gatya is vadi új volt. Juanita így is meglepődött egy kissé a kissé cingár, de jól láthatóan sportos fiú láttán, majd a szemei kikerekedtek a felismeréstől.

- Te?!

- Eheh...

Történt ugyanis, hogy Juanita egy héttel az előtt rajta kapta az akkor épp bújkáló Radot, hogy a konyháról lop. Először volt egy kis vita köztük, de végül elengedte, és minden nap hagyott egy kis maradékot a saját ebédjéből az egyik szellőző előtt, nem feltűnő helyen, hogy ne éhezzen.

- Ne már, rajta kaptak?

- Rajta... Igazából az én hibám is volt.

Erre mindketten nevettek egy jót, és a lány elhagyta a fürdőt, hogy Rad nyugodtan öltözködhessen. Ekkor járt arra Liz is.

- Csak nem találkoztál Raddal?

- A potyautsunkkal? Aha. Nem is tudtam, hogy Radnak hívják.

- Csak mától.

Rad ekkor jött elő, és így felöltözve már kevésbé volt zavarbaejtő, ugyanis Juanita egy kissé elpirult, mikor meglátta.

- Ah, Liz!

- Látom minden rendben. Rad, bemutatom Juanitát, Adrian húgát.

- Adrian... ? Csak nem az a kissé morcos képű, alacsony, szigorú modorú srác...

- De igen, ez elég jó leírás a bátyámra...

Rad kicsit zavartan nevetett ezen.

- Juhúú! Újonc a fedélzeten!

A semmiből termett ott Syriane és úgy ugrott a hátára, hogy majdnem orra esett.

- Csocsi! Syriane vagyok, mellesleg hercegnő, úgyhogy ehhez tartsd magad!

Ekkor épp Danny lépett be a beszélgetésbe.

- Ej Syriane, mióta dicsekszel ezzel?

- Csak most óta.

Syriane most is angyalian mosolyogva mondta ezt, tehát csak mókázott. Rad és Juanita nagyjából egyidősek voltak, Syriane pedig vagy két évvel fiatalabb és sokkal virgoncabb, csintalanabb és mókásabb természet.

- Akkor megyünk?

- Mehetünk. Ismerkedjetek csak gyerekek!

Ezzel Danny és Liz magára hagyta a három gyereket, és mi tagadás, a barátságos csacsogás azonnal el is indult, amiben Syriane természetesen hangadóvá vált első próbálkozásra. Már ebédidő volt, mikor legközelebb találkoztak, és ekkor már tényleg jól láthatóan jól összemelegedtek. Rad csak ritkán szólalt meg, de akkor velősen, míg a két kislán csak mondta a magáét. Liz meg is jegyezte:

- Aranyosak így együtt, nem?

- Az... Jót tett ez a kis adalék.

Mikor aztán a három órás út után a hajó kilépett az űrhídból, a csapat elé tárult a Nerus látképe.

- Isten hozott titeket a Nerus bolygó közvetlen közelében!

A Nerus egy aránylag elég kicsi bolygó volt, nagyjából 2/3-a a Földnek, mégis 4 holdja volt: A Neftis, a Kharon, a Nexus, és a Saulon. A bolygó látképét a mi naprendszerünkben nem létező, de általában ártalmatlan Moergis gáz jelenléte színezte élénk Viola színűre, amit csak fodros felhők tarkították.

- Azok a felhők ugye esőfelhők?

- Az nem ismert, hogy pontosan miből állnak azok a felhők, de tény, hogy néha esik eső is belőlük. Emellett a felhők mindössze néhány órára oszlanak fel évente.

- Mi?

- Konkrétan az elmúlt 10 év összes napsütéses óráinak száma 72 volt.

Ez egy elég meglepő adat volt, de végül is teljesen érthetően mindenkinek el kellett fogadnia. Amikor aztán a bolygó felszínére érkeztek, két érdekes dolog fogadta őket: Kellemesen meleg, enyhén párás idő, és meglepően nagy látótávolság, még a bolygó általában véve elég gyenge fényviszonyaihoz képest is. Egy valami komolyan feltűnt, hogy a puszta kellős közepén találták magukat.

- Remek, kint felejtettek minket elég rendesen…

- Biztos, hogy jó helyen landoltunk, Zan?

- Jónak kell lennie, mert ezeket a koordinátákat kaptuk.

- Na és ha nem jól számoltátok ki a helyet?

Zan majdnem mondott is erre valamit, de Freya bökte oldalba, jelezve, hogy valaki közeledik. Csuhás alakok érkeztek ugyanis, hasonlóak ahhoz, aki a kihívást is intézte feléjük a hologram segítségével. A fekete csuhából az ő arcuk sem látszott ki, és a nyakukban méretes aranyláncot viseltek, amin egy koponya formájú medál lógott. A csoport vezetője előlépett, és meglepetésükre angolul szólt, bár enyhe Drakulai akcentussal.

- Isten hozott mindannyitokat! Reméljük nem ütköztetek akadályokba utatok során!

- Köszönjük, Arkhón Főkancellár!

Zan tehát ismerte a csuhások legalább is egy részét, és ahogy meghajolt, ebben a többiek is követték a példáját. Lovas kocsikkal érkeztek eléjük, aminek az egyik legkülönösebb jellege a bizarr fénnyel világító szemű lovak húzták őket. Kicsit félve ugyan, de Juanita közelebb is lépett az egyikhez, és meg is simogatta az állat fejét, mire az szelíden oda is dugta az orrát a lány arcához, és szelíden fújtatott egyet.

- De aranyos…

- Az, csak… Ijesztően fest…

- Pedig nem kell félni tőlük. Az itteni lovak éjjel és teljes vak sötétben is tökéletesen látnak, mint a kutyák, vagy a macskák.

Syriane magyarázata csak azt mutatta, hogy ő sem először jár már itt. A bakon ülő kocsisok voltak csak igazán furcsák a kissé sápatag arcukkal, és réveteg tekintetükkel.

- Wow…

Menet közben aztán, a harmadik kocsiban, amiben Zan, Freya, Liz, Danny, Syriane és Max is utazott, az utóbbi épp cidrizve motyogott néha maga elé.

- Neked ilyenkor mi bajod?

- Csak ez az egész… A hideg kiráz ettől a helytől… Olyan, mint egy régi Drakula film.

- Melyik?

- Az a nagyon régi… Amelyikben az a magyar színész alakította grófot.

Egyébként Danny épp kifelé bámult a kocsi ablakán, amiről induláskor elhúzták a függönyöket. Egy hegyvonulaton haladtak végig egy keskeny úton, alattuk a völgyben pedig egy kis falu feküdt, ahol minden házat kivilágítottak.

- Nem tudom, szerintem szép ez a hely… Nem vágom, mit parázol.

- Talán azért, mert mindenben egy horrorfilmet lát.

Danny megcsóválta a fejét, Zan pedig szót kért.

- Egy valamit most szeretnék leszögezni. A bolygó lakói mindenképpen olyan emberek, és nem emberek, akik a legtöbb esetben, a ti horrorfilmjeitekben és egyéb elég sötét médiumokban jelennek meg.

- Mint például mik?

- Nos, vámpírok, boszorkányok, javasasszonyok, sámánok, vízi és szárazföldi szellemek stb… Ilyesmik.

- Várj! Jól hallottam, vámpírok?!

Zan bólogatott, és döbbent csend támadt. Max az arcát a tenyerébe temette és időnként jajgatott.

- Menj már a fenébe Max! Túl sok horrorfilmet néztél, ennyi az egész!

- Ebben Liznek kell, hogy igazat adjak. Ellentétben a közhiedelmekkel, a vámpírok és társaik nem sátáni, vérszopó szörnyetegek.

- Azt mondod?

Zan teljes nyugalomban bólogatott. Nem is olyan soká végre megpillantották az úti céljukat, Nerudana városát, aminek a közepén egy jókora kastély, a királyi palota maga emelkedett.

- Remek… Már Drakula kastélyát is megtaláltuk.

- Maradj már magadnak végre! Vlad Tepes nem volt vámpír.

Zan erre csak sejtelmesen vigyorgott a bajusza alá, amire mindenkinek kipattantak a szemei.

- Csak nem?

- Nos, nagyon sok vámpírlegenda többsége a Földön konkrétan az innen elszármazott vámpírnemességnek írható fel. Vlad fejedelem konkrétan Nexia királynő ük-nagyapja volt.

Ez kétes érzelmeket keltett bennük, de Danny kezdett egyre inkább megbarátkozni ennek a helynek a hangulatával. Ahogy beértek a városba, egy pár dolog feltűnt nekik. Az egyik az volt, hogy teljesen átlagos népek lakták, legalább is ránézésre. Egy-két különös alak volt csupán, egyik ilyen volt azoknak az embereknek egy csoportja, akik különös sötét aurával rendelkeztek, de voltak olyan alakok is, mint a kocsisok, akik egyszerűen csak átsétáltak a falakon, és hasonlóak.

- Egy kérdést szabad?

- Mondd!

- Azok az arcok, akik átsétálnak a falakon… Azok szellemek?

- Pontosan. Hogy értsétek, ezen a bolygón az élők és a holtak, a természeti és a természetfeletti lények teljesen megférnek egymás mellett. Egy mágus, vagy egy vámpír gyermekei is ugyanúgy eljátszanak egymással, mintha semmilyen társadalmi és egyéb különbség nem lenne köztük.

Ezt kellemes volt tudni, és ahogy elnézték, a város és a lakói pedig igazán jó benyomást tett. A zsalugáteres házak, a szép, ápolt kertek, a tiszta, jól kivilágított utcák, minden olyan ellentétes volt az első benyomásoktól. Még Max is megjegyezte.

- Még majdnem azt mondanám, hogy szép ez a város.

Nem is olyan sokára meg is érkeztek a szállásukra, és itt fogadta őket talán a legnagyobb meglepetés: kívülről egy ósdi kúriának tűnt, de belülről egy 7 csillagos szálloda rejtőzött. Mindenkinek külön szoba, saját személyzet, a szobákban hatalmas francia ágy, külön fürdő, óriási fényűzés, és ami még meglepőbb volt, a személyzet lánytagjai kimondottan kedvesek voltak, és Masaaki hamar meg is állapította, hogy vámpírok. Emellé a földszinten egy 4 Michelin csillagot is kiérdemlő étterem is járt, amit nem elég, hogy a vendégek ingyenesen vehettek igénybe, hanem a tetejébe a külső vendégek is elérhető áron ülhettek be.

- Híreket hoztam!

Zan egész nap odavolt valahol, de most ezzel nyitott be az étterembe, ahol a többiek meg épp vacsoráztak.

- Na, halljuk akkor!

- Az első hír, hogy kitűzték a mérkőzést, méghozzá jövő keddre, vagyis van négy napotok rápihenni.

Ez mindenkinek tetszett, mert azért kellett egy kis idő, amíg hozzászoktak a körülményekhez.

- A második pedig, hogy holnap estére hivatalosak vagyunk egy díszvacsorára, vagy bálra, ha úgy tetszik, amire mindenkinek a megfelelő formális öltözékben kéretik érkezni, azaz a fiúknak szmoking, a hölgyeknek estéji.

Ahogy a vacsora után mind a szobáikba tartottak, Freya kiselőadást tartott a Nerusról. Mint kiderült, a bolygóra épp a Birodalom hatásai miatt érkezett el a fejlődés. A szálloda, ahol elszállásolták őket, mindössze 5 évvel korábban nyitott meg, mivel nem volt megfelelő szállás az ide érkező csapatoknak. A siker akkora volt, hogy a városban elképesztő sebességgel kezdtek el terjedni a különböző szórakozóhelyek, kiemelkedő minőségű éttermek, és komoly szolgáltatási szektor alakult ki ennek köszönhetően, és a régimódi látszat mögé egy modern, virágzó fővárost rejtettek el. Egy valami még felmerült a másnap estéről.

- A lányoknak kísérő is illik, mivel bálba indulnak.

Ez természetesen a két kislánynak szólt, mivel Crisnek ott volt Ed, Liznek nyilván Danny és persze Freyának csakis Adrian lehetett a lovagja.

- Szerintem Rad biztos elvállal majd titeket.

- Rad?

A két kislány elnevette magát erre.

- Mi bajotok vele?

- Az, hogy fél a lányoktól!

Természetesen Radnak sem volt könnyebb ezt a meglepő felvetést feldolgozni, mikor Danny és Adrian előadták.

- Ugye csak vicceltek?! Én nem tudok bánni a lányokkal!

- Ugyan menj már! A húgom nem harapott még meg senkit ez előtt.

- És Syriane sem evett még embert, ebben biztos vagyok. Nehogy már félj tőlük!

Nem volt könnyű egyik oldalt sem meggyőzni, de végül csak megegyezésre tudtak jutni. Azon az éjszakán mindenkinek voltak furcsa álmai, de talán épp a Radé volt a legfurcsább.

O~~~~O~~~~O

Egy sötét, viharos éjszakán, egy hatalmas, ódon kastély ajtajában egy köpenyes alak dörömbölt. Már rég feledésbe merült az, ki és miért építtette ezt a kastélyt, ahogy az is, hogy egyáltalán ki volt a gazdája. A gyakran lecsapó villámok közepette a köpenyes alak megfordult, és ekkor derült ki, hogy két fiatal nő bújt meg a terebélyes köpeny alatt.

- Menjünk innen, Juanita! Senki sem akar ajtót nyitni.

- De még messze van innen a falu, és ez a köpeny sem véd már sokat az eső ellen.

- Jó, de…

A másik lány már épp újabb kifogásokat akart keresni, de hirtelen kattant a retesz az ajtón, valaki lenyomta a patinás rézkilincseket, és a két súlyos ajtószárny kinyílt.

- Ez kinyílt…

- Ja, de ki nyitotta ki?

Az ajtón túl ugyanis senki sem állt. Mindketten befelé kémleltek, és annyira nem figyelte oda semmi másra, hogy amikor egy villám meglepően közel becsapott mögöttük, annyira megijedtek, hogy mindketten sikítva vetődtek be az ajtón, ami abban a pillanatban be is vágódott mögöttük.

- Hát… Ez zárva…

- De legalább már bent vagyunk.

Ahogy körülnéztek, a félhomályban a falakon és a plafonról lógó kandelábereken a gyertyák nem sokat világítottak meg a hatalmas csarnokból, ahová jutottak. Amit tisztán láttak, az a hatalmas ablak volt, velük szemben a kastély magasabb szintjeire vezető lépcsők elágazásánál. Ami biztosan látható volt, az a kinti vihar, és a zúduló eső, ahogy lecsorgott az ablak üvegén. A szórványos villámlás közepette néha láttak is valamit, és igen sok minden díszítette a termet: Régi, rozsdásodó lovagpáncélok, rengeteg pókháló, régimódi, szúrágta bútorok és elég bizarr szobrok. A függönyök és a szőnyegek is eléggé szakadtak voltak, és minden felé ez a bizonytalan félhomály, nem volt épp bíztató.

- Huh! Mi a… !?

Juanita ugrott egyet ijedtében és a nyakát tapogatta.

- Mi volt ez?

- Mi volt mi?

- Valami vagy, valaki megérintette a nyakamat… Ugye csak te viccelődsz?

- Ne csináld már! Épp annyira be vagyok rezelve, mint te!

Ahogy körbekémlelt a sötétben, egy újabb villámlás után Juanita sikított egyet.

- Mi van? Mi történt?

- Van ott valami a sötétben! Nagy, sötét, és vörösen izzó szemei vannak!

- Ne már!

Újabb villám és a hátuk mögött valakinek az árnyéka ijesztő démoni alakká vált. A két lány sikítva omlott egymás karjai közé.

- Legyetek üdvözölve szerény hajlékomban!

Az emberi hang még a két halálra rémült lányt is megnyugtatta. A lépcső tetején egy náluk látszólag aligha idősebb férfi állt, fekete tunikát viselt a fekete köpenye alatt, ami most a földet súrolta, ahogy lassanként lesétált a lépcsőkön.

- Jól sejtem, hogy ti dörömböltetek az ajtón?

- I-igen… Én Juanita vagyok, a társnőm pedig Syriane.

A fiatal férfi kissé meghajolt.

- Drakula vagyok, Rad Drakula.

- A híres gróf? Ez… Megtisztelő…

A gróf szelíden mosolyogva bólintott.

- Talán ti voltatok azok is, akik sikítoztatok?

- Igen… Valami lesett ránk a sötétben…

Drakula körülnézett, és széttárt karokkal válaszolt.

- Rajtunk kívül csupán a letűnt idők szelleme ólálkodik itt.

Valamennyire megnyugtatóan hangzott ez, de még így is Syriane gyakran hátra sandított, miközben a gróf előre vezette őket egy gyertyával a kezében.

- Nyugodtan töltsétek itt az éjszakát! Nem túl gyakran vannak vendégeim, de van két kimondottan jó szobám csakis ilyen esetekre.

A két szoba épp egymással szemben volt, és ahogy behúzta az ajtót, Drakula még halkan megjegyezte:

- Jó étvágyat!

- Hogyan?

Syriane hiába rohant az ajtóhoz, már zárva volt.

- Miről beszélt ez?

Hirtelen hatalmas rikoltozást hallott a háta mögül, jobban mondva a plafonról, ahonnan egész sereg denevér lógott fejjel lefelé.

- Csak ezt ne… !

Syriane legrémesebb rémálma volt ez, mert eleve betegesen félt a denevérektől. Hiába is próbált volna menekülni, a szoba ajtaja zárva volt, az ablakon túl pedig jókora szakadék tátongott. A denevérek hirtelen szárnyra kaptak, és egyenesen felé rajzottak. Syriane csak egy iszonyú sikollyal tudta figyelmeztetni a társnőjét, mielőtt az első denevér egyenesen az arcába repült volna.

- Mi volt ez?

- Micsoda?

Juanita az ajtóhoz rontott, de hiába is próbálta kinyitni, már zárva volt.

- Miért zártad be?

- Nem akarjuk, hogy ok nélkül elhagyd a szobát, nemde?

- Nem értem… Miért… ?

Lassan hátrált a fal felé, Drakula pedig hirtelen egy sötét füstfelhővé vált, majd épp az orra előtt jelent meg, és a falhoz lökte, amiből két kéz nyúlt ki, és odarántotta. Juanita ösztönösen a gróf mögötti tükörre pillantott, amiben viszont csak a sajáttükörképét látta. Itt már minden világossá vált számára.

- Te! Te voltál az a sötétben! Te érintettél meg!

- Okos kislány!

- De mit csináltál Syriane-al? Ő sikított igaz?

A gróf eleresztett egy sátáni vigyort.

- A kis kedvenceimnek is kellett valami ennivaló, és a kis barátnőd volt a vacsoravendég.

Juanita döbbenete halálfélelemmé változott, és egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcán.

- Szörnyeteg! Hogy tehetted?!

- Ne félj! Inkább örülnél… A legjobb részt magamnak tartogattam.

Vészjóslóan közeledett, és Juanita csak húzódozott, de nem tudott szabadulni.

- Ne! Kérlek, ne bánts!

- Ne félj! Nem fog fájni!

Már épp a nyakába akarta mélyeszteni a fogait, mikor…

O~~~~O~~~~O

-Rad! Rad, hallod! Nem igaz, hogy még mindig alszol!

Rad épp a másik oldalára fordult volna, mikor egy ismerős hangot hallott az ajtó másik oldaláról óbégatni. Jól tudta, kik azok, az a páros, akiknek a kb dupla ennyi idős változataival az imént igen bizarrt álmodott.

- Te, ez nyitva van!

- Akkor mire várunk?!

Rad ekkor döbbent csak rá, hoy az éjjel elfelejtette bezárni magára az ajtót. Mire észbe kapott, kis híján lerepült az ágyról, amire egy kisebb test mellé ugrott, és vízágyról lévén szó...

- Whoaaaa!

- Jó reggelt álomszuszék! Ne lustálkodj!

- Hagyj engem békén, hercegnőcske!

Erre Syriane sértődötten elkezdte lerángatni az ágyról a karjánál fogva.

- Felkelni hallod! És van rendes nevem is! Syriane Clariosa Drasil de Arrus, és elvárnám, hogy valamelyik keresztnevemen szólíts!

- Jó, jó-aagh!

Rad nagyon huppant a földre. A kis Arrusi lány igen erős volt a méreteihez képest.

- Akkor mégis hogy szólítsalak?

- Ahogy neked tetszik.

Rad eltűnődött kicsit, és valamelyest nehézkesen gondolt ki egyet, mivel egyik keresztnevét sem tudta, hogyan becézhetik.

- Mit szólnál...

- Na?

- Mondjuk... Clare?

A kislány egy kicsit eltűnődött, majd akkora mosolyra fakadt, hogy beterítette az egész arcát.

- Ez jó! Ez oltári! Ezt a többieknek is el kell mondanom! Lehet mostantól ez lesz a nevem!

És már ki is viharzott a szobából, és a nyomában Juanita jött be.

- Sikerült felverjen?

- Iiigen... Mindig ilyen?

- Csak mióta ennyi fiú barátja van.

Juanita leült az ágy szélére, és Rad is mellé telepedett. A fiú most is egy szál gatyában volt, mint otthon is általában, de a lány már nem bánta, hisz ő is még hálóingben volt.

- Amúgy te vagy az első, aki olyan becenevet adott neki, ami tetszik is. Szerintem lett egy jó pontod nála.

- Az jó, asszem... Amúgy mit dörömböltök itt hajnalok hajnalán?

- Hajnal? Hisz már majdnem 9 óra! A többiek már kimentek a városba, és ha nem sietsz, mi lemaradunk!

- Maradunk? Én legyek a gardedámotok?

- Miért ne? Elvégre este a kísérőnk leszel.

Juanita vidáman kacsintott a fiúra, és már ott sem volt. Rad is kapta magát és felöltözött, és egy jó tíz perc múlva már a bátyjába futott a földszinten.

- Jobb reggelt, álomkóros! Látom a két őrizetesed felébresztett.

- Ne is mondd! Ti még nem mentetek el?

- Nem, Liz még készülődik... Bár tudnám, mi tart ilyen sokáig.

Rad kicsit nézelődött a hallban, és meg is jegyezte.

- Elképesztő, milyen más ez a hely belülről...

- Az. Zan azt mondta, hogy nyugodtan nézelődjünk a városban. Van is mit látni bőven, de elsőnek a nagy bazárt ajánlotta.

- Azok a sápídt fickók, akik átsétálnak a falakon...

- Szellemek, igen. Freya neked nem szólt, hogy az ilyeneken ne lepődj meg?

- Én már semmin sem lepődök meg itt.

Végre megérkeztek a lányok is, mintha összebeszéltek volna, mind egyszerre.

- Na, akkor mehetünk?

- Csak még egy apróság.

És Liz kiosztotta a gyerekek zsebpénzét is, ami természetesen elengedhetetlen volt a bazárban, elvégre mi sem természetesebb pár tárgyi emlék beszerzésénél. Mikor aztán a vásári forgatagba értek, Liz a kézműves portékákra volt inkább kíváncsi, míg a gyerekek inkább a varzsbazárba vették az irányt. Ezer és egy féle sámán, boszorkánymester és javasasszony árulta it portékáit, kezdve a sötét mágia mindenféle kellékeitől, zsugorított majomfejeken át, a mágikus amuletekig és a házi orvosságokig. Juanitának megtetszett egy medál, amiről ki is derült hogy mindenféle elmebefolyásoló bűbáj ellen véd, és ezt, talán az álom miatt is, de Rad meg is vette neki, igen lovagiasan. Végül egy kis sarokban álltak meg, ahol egy fiatal jósnő vert tanyát, előtte egy tőrrel, és egy gyertyával.

- Azt mondja, hogy a gyertya lángjából fog olvasni, és ehhez csak egy-egy csepp vérre lesz szüksége tőletek.

Juanita és Rad is odanyújtotta a kezét, és a kedves jósnő csak egy apró vágást ejtett a tenyerülön, ami épp elég volt, hogy hamar el is múljon majd, majd meglepő módon összefogta a kezüket, és a vérük összekeveedve a lángba csöppent, szinte robbanásszerű hatást keltve és élénk ciklámen színűre festve azt.

- Ez érdekes... A szín azt árulja el, hogy megismerkedésetek után sokat titkolóztatok mások előtt.

Ez két dolog miatt is meglepő megállapítás volt: Először is, mert Pontosan igaz volt, más részt mert angolul mondta mindezt a fiatal nő.

- A jövőtökben az életetek fonalai összefonódnak, míg végül egyesülnek.

Rad és Juanita szinte érezték, hogy ez mit jelent pontosan.

- És két kicsi fonál... Két kislány... Clare és Eleanor...

Rad álla itt hullott a földig, de a két lány döbbenete sem volt kicsi. Ezek után a láng elhalványult, és a fiatal jósnő megint mondott valamit, ezúttal már az anyanyelvén.

- Azt mondja, már most is szép pár lennétek.

Mindkét kérdéses személy arca olyan vörs lett erre, hogy szinte meggyulladt.

- Mi? Méghogy mi?

- Neeem, az nem lehet... Hisz alig ismerjük egymást... Biztos valamit rosszul látott...

- Akkor miért fogjátok ilyen lelkesen egymás kezét?

És tény volt, hogy Rad még mindig ugyanúgy fogta a kislány kezét, mint ahogy összefogták őket az előbb. Mély gesztenyebarna szemek néztek a zavarodott fiú egyre nagyobbra nyíló szemeibe, és végre eleresztették egymást. Ezen Syriane is csak nevetni tudott.

- Na, itt meg mi folyik?

- Csak egy kis móka a jvendőmondással. Juanita és Rad és most tudták meg, hogy szép pár lennének...

Rad csak a fejét csóválta erre, Juanita pedig elfordult, hogy leplezze zavarát. Danny és Liz is odaálltak a jósnő elé, és már tartották is a kezüket.

- Akkor lássuk, mit jósol nekünk!

A két vércsepp szinte spirált formázva, igen különleges látványt nyújtva csöppent a lángra, ami ettől hatalmasra duzzadt, és élénk vörs színűre vált.

- Egy valójában is tökéletes párosítás... Egy erős, határozott férfiú, és egy fiatal nő, aki mindenben támaszkodhat párjára... Szerelmük erős és megrendíthetetlen... A közeljövőben már most is erősen összefonódó életfonalaitok egyesülnek majd.

- Ez lagzit jelez előre.

Danny és Liz csak mosolyogtak ezen.

- És mégis mikor?

- Utatok harmadik állomásán. Látom még, ahogy 3 kisebb fonál is kapcsolódik majd a jövőben a tiétekhez...

- Ezek a gyerekek lesznek.

Erre már mindketten döbbenten álltak.

- H-három... ?!

- Két kislány, és egy kisfiú. David az elsőszülött... Elisabeth és Alexis...

Még egy apró hunyorgás, mielőtt hozzátette volna.

- Az elsőszülött fonala már most az édesanyjáéval fonódik össze... Talán... Már úton is van...

Na ez volt a megdöbbentő hír, de már nem jutott idő több kérdésre, mert a láng újra halványan pislákolt, és a Liznél alig fiatalabb nő még mondott valamit barátságos mosoly kíséretében.

- Ejha! Épp most gratulált a kicsihez!

Rad még hümmögött egyet, mielőtt megjegyezte volna.

- Ha ez igaz, akkor tényleg lagzi lesz.

Danny és Liz azonban nehezen tudott napirendre térni efölött. Miután otthagyták a jósnőt, még sokáig töprengtek, de nem volt idő rá, mert Adrianba és Dreyába futottak bele. Nem is volt kérdés, hogy a legkisebbek ebből a beszélgetésből kimaradnak, így háromfelé oszlott a társaság, és Dannyék mindent elmondtak kedves barátaiknak. A reakciók vegyesek voltak, és Adrian csak egyet kérdezett:

- És mikor történt meg?

- Csak egy alkalommal lehetett, még a tengerparti nyaralás első éjszakáján...

Freya viszont majd elrepült az örömtől.

- És ez komoly?

- Még nem tudom... Nem voltam orvosnál...

Freya a tenyerébe támasztotta az állát és álmodozva motyogta maga elé:

- Ez alig több, mint egy hónapja volt... Vajon ilyenkor mennyit lehet már megtudni a kicsiről?

- Ezt úgy kérdezed, mintha...

Ekkor Liz elméjében világosság gyúlt.

- Csak nem... ?

- Áh, dehogy! Még nem... Bár...

És szelíden mosolyogva fejezte be a mondatot.

- Én nem bánnám, ha Adrian gyermekéről kellene majd egyszer gondoskodnom!

Liz erre átölelte a kedves lányt, aki nagyon sok mindenben támogatta már őt a múltban, és most is együtt örültek az örömhíreknek.

- Nagyon szereted ezt a mufurc Argentin fiút, igaz?

- De még hogy...

- Na és az úgymond vőlegényed?

Freya erre már csak kuncogott.

- Az már nem számít. Elmúltam már annyi idős, amikortól már a család nem szólhat bele az életembe... Ez a nyolcas törvénye.

- A micsoda?

A Fiúk már befejezték a beszélgetést, és csatlakozni akartak, csak épp a lányok is elhallgattak.

- Ezt nem árulhatom el Daniel, de legyen elég annyi, hogy a barátodnak már elárultam, és majd ő felvilágosít, ha akar.

Ennyiben kellett maradniuk, mivel a lányok csak kinevették őket, és elhallgatták a nagy titkot.

Este aztán a fiúk már gálában vártak, és a tetejébe még az enyhén túlméretes Sergeire is sikerült szmokingot szerezni. A lányok is megrkeztek nagy sokára, és mind nagyon csinosak voltak, még akkor is, ha a ruhák kicsit ódivatúak voltak a rakott szoknyákkal. A két kislány is megérkezett végül, és Radnak minden értelemben okkal esett le az álla. Maga Syriane is aranyos volt az egyszerű kis fehér ruhácskájában, de Juanita...

- Wow... Ez... Igazán... Jól áll...

Juanita pironkodhatott is rendesen. A lágy kék színű ruhácska, a hosszú selyemkesztyűk, és a cipellők, megtoldva a feltűzött hajjal, arról már nem is beszélve, hogy a kedves szobalányok még illő fülbevalót is szereztek neki, hogy tökéletes legyen az összeállítás. Olyan volt az argentin kislány, mint a mesebeli kishercegnő.

- Nos, látom, mind összegyűltünk! Akkor ne várassuk meg a vendéglátóinkat!

A díszvacsorával egybekötött bál 8 órakor kezdődött, és már elmúlt 7 óra bőven, megváratni a királyi családot pedig nem volt illő. A palotába is lovaskocsikkal szállították őket, és mielőtt beszálltak, a két kislány még kockacukorral is megetette a kocsijuk lovait, amik persze szelíden hagyták magukat megsimogatni. Rad is mosolyogva nézte a társnőit, majd mindkettőjüket igazi úriember gyanánt felsegítette a hintóba, és csak utána szállt be ő maga is. A Bakon is egy szellem ült, és mikor mindenki kész volt, a lovak közé csapott, és a menet elindult.

- Nos, megérkeztünk a palota udvarába!

Ezt mondani sem kellett, hisz a látszólag ódon kastély kapuja hamarosan be is csuódott mögöttük. Zan előre figyelmeztetett mindenkit, hogy mindenben igyekezzenek az itt már jártasabbakat követni.

- Wow!

Ahogy aztán beléptek a főbejáraton, mintha egy teljesen más világba érkeztek volna. Pazarul kivilágított hatalmas előcsarnok fogadta őket. Hat méterenként lándzsás díszőrség állt, a falakat a csodás márványpadlót, a lépcsőket, gyakorlatilag mindent Pazar vörös bársony borította, a lépcsőkorlátok aranyból, hihetetlen Pazar szobrok, és Freya felhívta a figyelmüket a lélegzetelállító, majd 70 méteres szédítő magasban a hihetetlen szépségű és részletekben gazdag, a Sixtus kápolnát megszégyenítő freskókra.

- Ez hihetetlen...

- Mint a mesében! Gyönyörű ez a hely!

- És ha elmondanám, hogy 4 éve, mikor legutóbb itt jártunk, még a központi részen dolgozott a mester...

Zan is elbűvölve figyelt mindenre. A Palota teljes rekonstrukciója még a jelenkori királynő uralkodásának kezdetén kezdődött meg, és csupán nemrég ért véget, de most mesebeli szépségű volt a látvány. Ahogy a lépcsők tetejére értek, Arkhón főkancellár, a Magistratus Nefyi, a Nerusi parlamentáris kormányzat miniszterelnőke várta őket. A javakorabéli férfi most nem viselte a szokásos csuháját, helyette arannyal hímzett fekete talárt, ami minden bizonnyal a helyi magas rangú tisztségviselők formaöltözéke volt.

- Isten hozott titeket! Ha megengeditek, egy aprósággal készültünk a magányos fiatalemberek számára!

És ahogy vonultak befelé a kastély nyugati szárnyába a bálterem felé, egy sor fiatal hölgy érkezett velük szemben, csupa válogatott szépségű és korú leány, akik nagyjából illettek korban és néha alkatban is a leendő partnerükhöz. A három, a párjával érkező, a két hölgyet is a karján vezető Raden, és az eleve családos Katsurout kivéve  így mindenkinek akadt már kísérője.

- Ha megengednétek, bemutatnék még valakiket a pár nélkül maradt vendégeinknek!

Két, még szinte gyermekkorú személy csatlakozott Arkhónhoz, és a pár nélkül maradt személyek alatt, mint kiderült, Zant és Syriane-t értette.

- A gyermekeimet bizonyára ismeritek már, de hadd mutassam be a fiamat Dariot, és a leányomat, Reeseline-t!

Dario nagyjából Syriane-hoz illett korban, de igen elegáns volt, és most szelíd mosollyal ajánlotta fel a karját a kislánynak, aki habozás nélkül el is fogadta, ezzel akarva-akaratlanul, de magára hagyva Radot és Juanitát. Reeseline egy igazán szemrevaló fiatal lány volt, nagyjából annyi idős, mint Cris, igen karcsú, már-már törékeny alkatú, erős, vastag szálú barna hajú, kék szemű, igen attraktív fiatal hölgy, aki szerényen pukedlizett, amit Zan biccentéssel viszonzott, és a karját ajánlotta, amit a lány készségesen elfogadott.

- Akkor, erre!

Bevonultak a bálterembe, ahol mindenkinek kijelölt helye volt. A jókora teremben is ott strázsált a díszőrség, középen pedig legkevesebb 500 embernek terítettek meg, ami kicsit talán túlzásnak is hatott volna, ha nem kezdenek el beszálingózni újabb és újabb vendégek még utánuk, mintha csak rájuk vártak volna. Egy darabig ment a beszélgetés, az ismerkedés, míg a ceremóniamester hirtelen fennhangon be nem jelentette:

- Őfelsége, Nexia Arduna is Merabis Terlana, a Nerusi nép szeretett királynője!

Erre mindenki meghajlással köszöntötte a bevonuló, meglpően fiatalnak látszó női alakot, akit a férje Randolph herceg, és a fiai Layse és Erinde követtek.