S.O.R.A 2.0.1

S.O.R.A 2.0 - Alice

I.

Az örök kislány

Valamikor még a 40-es évek elején a Nemzetközi Emberijogi Tanács hivatalosan is emberré nyikvánított egy androidot. Ez volt az első eset, de nem is volt párja soha többet.

Hogy miért volt ennek akkora jelentősége? Nos, a válasz talán meglepő lesz, de íme: az androidot az S.O.R.A névvel illette megalkotója, Fujioka Takafumi professzor, a saját hazájában el nem ismert, zseniális tudós, az első generációs androidok megalkotója. Mondom én, első generációs, holott már azoknak is volt több algenerációja, azonban maga Sora, mert emberként is az eredeti nevét választotta, maga volt minden androidok ősanyja, a prototípus.

Hogy ezt miért fontos leszögeznem? Az egyik ok erre az elképesztő demográfiai robbanás, ami ugyanezt az eseményt követte. Azok a szabadalmak, és elképesztő találmányok, amik a Sora projekthez kapcsolódtak, főleg a mesterséges szervek, amik a gyógyászat újabb robbanásszerű fejlődését vonták maguk után, megoldani látszottak a születések számának kritikus csökkenésének egyik fő okát, és az emberek élettartamát is nagyban megnövelték.

A második ok, és ez az emberi szempontból legfontosabb, hogy a növekvő népességgel, ami 10 év alatt az addig lassan fogyó 4 milliárdról, szép lassan növekedésnek indult, és megszületett az igény egy újfajta androidra, ami már nem elsősorban a munka, hanem a puszta jelenléte miatt került be egy háztartásba. Fujioka professzor egyik legjobb tanítványa, Jason Huberts vette át a stafétát a közben visszavonult zsenitől, és lett a H.A.N.S projekt feje. Alapul ebben is a Sora projektet vették, de egy teljesen új filozófia vezette őket, az önfejlesztésre képes, teljesen és tökéletesen emberként viselkedő és szinte élő társ és barát megalkotása. A végeredménye H.A.N.S, azaz Household Applied Neo-droid System tökéketesen beváltotta a hozá fűzötr reményeket, és 9 évig és valamivel több, mint 4 hónapig hibátlanul működött, mielőtt a teste és a rendszerei elkezdték felmondani a szolgálatot. Végül a sorozatgyártás megkezdésekor is ebben a 81900 órányi élettartamban egyeztek ki.

Hogy ezt most miért is volt fontos már itt az elején megjegyeznem? Valójában én magam sem tudom igazán. És nem, ez nem egy történelem óra vázlata, sem pedig valami szakdolgozat, csupán az én történetem.

- Kislány, várj csak!

Úgy tízéves lehettem, mikor egy verőfényes nyári napon a szüleim épp nem voltak odahaza, vagy legalább is így tudtam, és arra lettem figyelmes, hogy egy hatéves forma kislány kószál a kertünkben.

- Várj már, hallod!

Csak pajkosan kuncogva menekült előlem, de mikor utolértem és elkaptam, csilingelő hangon kacagni kezdett, hogy öröm volt hallgatni. Mikor végre abbahagyta, mondani sem colt időm semmit, ő csak megfordult, és gyakorlatilag a karjaim közé vetette magát.

- Bátyuskám!

- Micsoda... ?!

Annyira meglepődtem azon, hogy így nevezett, hogy szabályosan hanyadt estem vele együtt. Ő csak megint kacagott, és mókázva hozzátette:

- Legalább az én súlyomat bírd már el, te buta!

Nehezen tudtam magamhoz térni a döbbenetből, de mikor végre szóhoz jutottam, csak egy kérdést tudtam feltenni.

- Ki vagy te?

- Hát Alice.

Ekkor jelentek meg a szüleim is, és miután mindent töviről hegyire elmeséltek, hogy hogyan tervelték ki ezt a nem kis meglepetést, csak akkor jött az igazi meglepetés.

- Miii?! Ő egy...

Alicere néztem, aki már be is vette a várat, és apám díszhalaival szórakoztatta magát a hatalmas akváriumnál.

- Úgy bizony. Alice egy olyan Android, akit csak azért fogadtunk be, hogy teljesíthessük a régi kívánságodat.

Ekkor tartottam ott, hogy az államat fel kellett volna kötni, hogy ne hagyjam el a fogaimat. Ahogy elnéztem az örökmozgó, kedves, csupa vidámság kislányt, alig tudtam elhinni, hogy egy androidról beszélünk. Ekkor még vajmi keveset tudtam az androidokról, vagy droidokról, ahogy a legtöbben nevezték őket, bár a hivatalos megnevezésük Neuoid volt, egy németesített szóval.

- Alice különleges abban az ételemben, hogy csak hozzád fog kötődni, miközben perzse nekünk is engedelmeskedik majd. Szeretnénk, ha vigyáznál rá!

A szüleim még kisebb koromban megmondták, hogy az is egy csoda volt, hogy egyáltalán én megszülettem, és anya így is nagy veszélyben forgott, ezért nem akartak még egy gyereket vállalni, mindegy volt, mennyit rágtam is miatta a fülüket. Ha nem is közvetlenül, de a kívánságom mégis teljesült, kaptam egy édes kis hugicát.

- Szóval, mit kell tudjak rólad?

Ezzel a kérdéssel nyitottam, amint csak mi ketten maradtunk azon az estén. Alice elgondolkodott, majd a szokásos pajkos hangját mellőzve, pontos adatokkal válaszolt.

- Neuoid Eta Primus model, típusszám ETR-887, sorozatszám 10774227, becenév Alice. 82. Modell típus, 6 éves leánygyermek. Aktiválva 2047. július 11. Hátralévő várható élettartam 81890 óra.

Ahogy felnéztem az órára, este 9 óra volt, ami azt jelentette, hogy aznap délelőtt keltették életre. Hihetetlenül édes volt, de az, ahogy mindezeket elmondta, az a saját rendszerdiagnosztikája volt. Ami megütötte a fülemet, az a várható élettartam volt.

- Hogy érted azt, hogy 81890 óra?

- Úgy, ahogy mondom. Mától még valamivel több, mint 9 év.

Mint mondtam, akkor még szinte semmit sem tudtam a Neuoidokról, így ezen csak pislogni tudtam nagyokat.

- Akkor ez azt jelenti, hogy itt fogsz hagyni minket egyszer?

- Sajnos igen...

Egy kicsit elszomorodott, de egy pillanattal később megint mosolyra fakadt.

- De addig mindig veled leszel, bátyuskám!

És úgy ölelt, olyan szeretettel, hogy az még engem is könnyekig hatott meg. Nagyon szerettem volna már régen egy kistestvért, és ez most teljesült.

Teltek az évek, és én magam felnőttem lassanként. Egyik napról a másikra azon kaptam magam, hogy a gimiből is elballagtam, és a fősuli beköszöntével egyre kevesebb időm jutott Alicere. Sok minden változott az elmúlt csaknem 9 évben, és vele változott ő is. A bájos kislány helyét egy gyermektestbe zárt felnőtt vette át, ami mind a mesterséges intelligencia műve volt. Mikir néha ott volt velem egy szobában, akkor is sokkal komolyabb dolgokról beszélgettünk, mint régen. Aztán egy esős suombat délutánon, mikor nekem sem volt máshoz kedvem, az ágyamon feküdtem, ő pedig hozzám bújt, mint régen is, és egy kis hallgatás után szólalt csak meg.

- Bátyuskám...

- Hmm?

- Tudod, milyen nap van ma?

Nem is kellett gondolkodjak, hisz pontosan tudtam.

- Szeptember 17... Még két hónap...

- Igen... Két hónap...

Nyugtalanul fészkelődött mellettem, és én a kezem nyújtottam neki, hogy megfoghassa, ami ilyenkor megnyugtatta kicsit.

- Félsz?

- Nem az, hogy félek, csak az, hogy sok mindent szeretnék még kipróbálni, amit nem tudtam.

- Csak egyet mondj!

Feltámaszkodott, és válasz helyett lehunyta a szemét, és lassan közeledett , miközbem csücsörített, mire én kicsit bepánikoltam, és meg kellett állítsam.

- Megállj, Alice! Mit csinálsz?

- Ez az egyik. Annyiszor láttam már filmekben, hogy tudni akarom, milyen érzés.

- De miért épp rajtam akarod kipróbálni?

- Hát... Mert nekem csak te vagy. A programom nem engedi, hogy máshoz kezdjek el kötődni.

- De akkor is... Ez olyan lenne, mintha én... Mármint te még mindig a húgomként vagy itt...

- Igaz... Sajnálom.

Egy ideje voltak már fucsa dolgai, de eddig elnéztam őket, de ez most kicsit kiakasztott. Mikor  szüleim nem voltak otthon, mindig ő gondoskodott rólam, főzött, mosott, takarított, mindent megtett, hogy boldog legyek. Csak épp közeledett az idő. Talán ha 1600 óra ha volt még hátra az életéből, és amolyan bakancslistaszerűen próbált mindent, amit addig nem mert, vagy eszébe sem jutott.

- Szóval vannak ioyen vágyaid?

- Van néhány... Meg akarom tudni, mik azok a dolgok, amik a te arcodra is mosolyt csalnak.

Ez a kijele tés már helyből mosolyra késztetett, mivel Alice olyan ártatlan arccal és ragyogó szemekkel mondta ezt. Félelmetes volt, mennyire ragaszkodott hozzám, ami nyilván a programja mmiatt volt, és épp emiatt nekem is nehezemre esett a gondolat, hogy egy napon már nem lesz velünk többé. Akárki is találta ki, hogy ilyen rövid életet éljen, az nem gondolt azokra, akik körülveszik.

- Mit szólnál, ha teljesíteném ezeknek a vágyaknak a javát?

- Komolyan megtennéd?

Az öröm, amit a szemeiből kiolvastam akkoe és ott, bizony leírhatatlan volt. Mindig nehéznek találtam egy Neuoid gondolatainak kiolvasását, de most kiderült, hogy csak annyi a vágyuk, hogy az utolsó perceiket is a gazdájukkal tölthessék.

- Szerintem anyáéknak sem lesz semmi ellenvetésük.

És a szót tettek követték. Aznap este anyámék elé álltam az ötletemmel, akik némi habozás után persze rá is bólintottak. A következő két hónap pedig azzal telt el, amivel csak emberi ésszel a szórakozást körül lehet írni. Az első az volt, hogy nagyapám öreg convertible Cadillacjével körbefurikáztuk a Michigan tavat, nyitott tetővel. Utána irány a hegyek közé, ahol én is és Alice is kipróbálhattuk magunkat a síelés tudományában. Lényegében estünk-keltünk, de a nagy hidegben is jóleső melegséget okozott Alicet szívből nevetni hallani. Ilyenek voltak a Neuoidok, képesek voltak az emberi érzelmek legszélesebb spektrumát kimutatni. Azt mondták rájuk, hogy lelkük van, mégha csak szintetikus is, és ez volt a legékesebb példája.

A következő állomás a Yellowstone park volt, ugyanis meg akarta tudni, mennyi igaz Maci Laci meséjéből, és az egyik parkőr meg is mutatta nekünk a kempingező enberek táborai körül ólálkodó, de amúgy nem agresszív fekete medvéket.

- Szóval tényleg létezik...

De nem csak ezért, hanem a híres Old Faithful nevű Gejzír miatt is ellátogattunk oda, és mindketten elámulva bámultuk a majd 30 méter nagasra szökő forróvizet és gőzt. Az a pár nap, amir ott töltöttünk, egy igazi meseszép élmény volt a táborozással, mindennel együtt.

Végül a tebgerparton kötöttünk ki Californiában, ahol még ilyenkor is verőfényes napsütés fogadott minket. Ahogy az utolsó nap álltunk a naplementében, csak ő és én kéz a kézben, eszembe sem jutott, hogy mi vár odahaza.

- Gyönyörű...

- Az... Remélem elégedett vagy!

- Nagyon... Hála neked, olyan emlékeket szereztem, amilyet talán egy más Neuoid sem...

Örültem, hogy ezt mondja, de még láthatóan motoszkált valami a fejében.

- Van még valami?

Felnézett rám, és kicsit feszengve válaszolt.

- Emlékszel még, mit nem engedtél meg nekem soha?

- Ne csináld, Alice, ezt már egyszer megbeszéltük.

- De azt mondtad, minden vágyamat teljesíted.

Azt tudtam, hogy Alice kíváncsi természet, és hogy mindent ki akar próbálni, de mégis csak egy 6 éves kislány testébe zárták ezt a felnőtt szellemet.

- Alice, én érezném magam kínosan miatta, értsd már meg! A húgomként élsz a családban, és akármilyen is lettél mellettem, akkor is...

- De...

Végül elvörösödött arccal vette tudomásul, hogy neki is megvannak a korlátai.

Aztán a katasztrófa olyan hirtelenséggel csapott le, hogy észhez sem tudtunk térni időben. Már hazafelé úton is furcsa volt, de otthon egyre rosszabbul lett. Egyik reggel aztán csengettek, és mikor ajtót nyitottam, két fehérruhás alak állt előttem. Bemutatkoztak ugyan, de a felére sem emlékeztem, csak arra kaptam észbe, hogy Alice botorkál elő a szobájából lassanként.

- Ki az?

- A Terminal Servicetől jöttünk. Alice begyűjtési határideje tegnap előtt lejárt, de nem találtunk itthon senkit.

Az arcukra nem emlékszem már, de abban biztos vagyok, hogy egyikük egy lágy hangú fiatal nő volt, aki szelíden félretolt, hogy Alicehez siessen, aki csak lassan araszolt előre, mintha nem látna jól.

- Valami baj van?

- Félek, hogy igen. Mióta nem lát?

- Nem lát?

Alice megsúgta a nőnek, aki bólogatott, majd a társához fordult.

- Belépett a második stádiumba.

- Az mit jelent?

- Azt, hogy a teste lassan elkezdi felmondani a szolgálatot.

Ez döbbentett meg a legjobban. Azt már rég tudtam, hogy az idő lejártával a Neuoidok lassan leépülnek fizikailag és mentálisan, de nem gondoltam, hogy Alicenél ez már tart.

- Így ni! Kényelmes?

A fiatal férfi, aki aligha volt idősebb nálam, egy ágyszerűségre fektette Alicet, aki bólogatott a kérdésre. A társa közben három vékony kábelt húzott elő valahonnan, és most egy ponton megérintette oldalt Alica nyakát, ami aztán három kis pontszerű rést fedett fel. Ezek voltak az aljzatok, amikkel egy számítógéphez lehetett kötni, és most kapcsolódtak is a rendszereihez.

- Átmenetileg helyreállítom a látását, hogy elbúcsúzhassanak.

A szüleim álltak oda elsőként, Alice pedig halkan és tisztelettel beszélt velük, miközben óriási könnyek gördültek végig az arcán, mégis mosolygott. Végül én jutottam oda, ő pedig felült, hogy átöleljen. Én sem bírtam tovább, képtelen voltam márnirányítani a könnyeimet, és mindketten itattuk az egereket. Férfi vagy sem, olyan volt ez, mintha a temetésén búcsúztatnánk.

- Sosem felejteek el...

- Nem is kell... Mindig itt leszek veled.

És a mellkasomra tette a kezét a szívem fölé. Végül az utolsó pár gombnyomás után Alice lehunyta a szemét, és nem mozdult többé. Az ágy valójában egy konténer volt, amire rácsukódott a teteje, majd az egész besiklott a kocsi hátuljába, ami végül lecsukódott. Aláírtam az átadási papírokat, mert mégis csak én voltam a gazdája, ahogy mondták, és az autó nem is olyan soká elhagyta az utcánkat, magával vive a Neuoidot, akit én testvéremként szerettem.

5 évvel később

Elteltek az évek, és mivel már annak idején is elhatároztam magam, hogy a Neuoidokkal fogok foglalkozni szakmai szinten is, ezért mindent megtettem, hogy ez teljesüljön is. Sajnos a próbálkozásaimat nem sok siker koronázta, így pincérkedtem pár évig az egyik barátom családjának éttermében. Egy rossz szavuk nem lehetett rám, de egy nap mégis be kellett jelentsem a nagy hírt.

- Elmész?

- El... New Yorkban találtam végre munkát.

- Aha... A kedvenc tárgyaid szülőhazájában, mi?

Amikor Chuck tárgyaknak titulálta a Neuoidokat, attól ökölbe szorult a talpam is, és ha nem lettem volna tekintettel a tulajokra, párszor felképeltem volna már, barát vagy sem. Minden esetre az jól esett, hogy nég el is búcsúztattak, és még az utolsó kéthavi béremet is megkaptam.

- Igazán nem kellett volna...

- Fogadd el nyugodtan, elvégre valamiből el kell kezdened az új életedet.

Neila, Chuck nővére, és az étterem ügyvezetője így búcsúzott el tőlem. Ők elég könnyen elengedtek, hisz a legjobbat akarták nekem, de a szüleimet csak nagyon nehezen lehetett rádumálni. Sokáig kellett hadakozzak velük, pedig már rég külön éltem tőlük. Végül ha nagy nehezen is, de csak belementek, és a tetejébe még ők is adtak egy kis költőpénzt, hiába is mondtam nekik, hogy a cég biztosít szolgálati lakást és minden mást is mellé... Na mindegy... A jószándék vezérelte őket.

- Zack Thomas... 25 éves... Igen, úgy látom minden rendben.

Ez volnék én, Zack Thomas, most már new yorki lakos, és az SAD Corporation újdonsült alkalmazottja. Ha netán nem említettem volna, az SDA a legnagyobb cég a világon, akik Neuoidok gyártásával és forgalmazásával foglalkoznak. Én egész pontosan a Terminal Service, a begyűjtők sorai közé kerültem, azok közé akikkel volt már egyszer dolgom ezelőtt, de nem kimondottan kellemes az emlék.

- Rendben, akkor mikor tud munkába állni?

- Akár most azonnal, ha kell.

- Arra szerencsére nem lesz szükség.

Nagyon szépen megköszöntem, és épp indultan volna, mikor az ajtón kilépve összeütköztem valakivel. Mikor odanéztem, egy fiatal nőt láttam magam előtt, a Terminal Service fekete, fehér és vörös ruhájában. Elejtette a papírokaz, amit cipelt, és lévén, hogy én voltam a hibás, persze hogy illett segítenem neki.

- Bocs, nem láttalak.

- Semi baj...

A hangja lágy volt és kellemesen csengett, de mikor felnézett rám, a lélegzetem is elállt. Azok a csillogó kék szemek, az a pajkos csillogás bennük, az arca formája, a haja, ahogy kicsit az orra elé lógott, és hátra kellett simítsa... Valamiért furcsán isnerősnek tűnt ez a kb. Koeombéli fiatal lány... De honnan... ?

- Alice, igyekezz már!

Társnője hívására aztán kikapta a kezemből a papírokat, és szó nélkül elfutott a dolgára. Csak most döbbentem rá,  hogy a neve...

- Alice...