Victtron 2.

II.

Páratlan páros

- Jobbra!

Egy éles kitérő jobbra, ahogy azt Elisla parancsba adta, és egy újabb támadót kerültünk el. Alig öt perce ültem egy működő, harcképes Armoroid volánjánál, ha úgy tetszik, de máris kezdett elkapni a harci kedv.

- Teljes fordulat!

A két kar ellentétes irányba mozdításával lehetett adott irányba forogni, a mellkasi gépágyúk pedig percenként 500 halálos lövedéket kilőve ritkították az ellenségeinket.

- Na, milyen érzés?

- Őszintén? Olyan, mintha láva folyna az ereimben vér helyett... De isteni érzés!

Már mondania sem kellett, és tértem ki egy újabb fentről érkező támadás elől, ő elkapta, meglódította egy fordulat közben, és egy nagyobb csomó felé hajította.

- Na most figyelj! Impulzus Löveg!

A semmiből egy hosszú csövű, puskára hasonlító fegyvert rántott elő, és csípőből adott le egy lövést a magatehetetlenül sodródó armoroidra, egészen egyszerűen cafatokra robbantva, a robbanás pedig jókora EMP hullámokat keltve, jó pár másikat tett harcképtelenné, amik elkezdtek zuhanni.

- Ejha...

- És ez még semmi!

Nem volt meglepő, mikor egy pár, majdnem az Armoridunkkal megegyező hosszú kardot rántott elő.

- Gázt neki!

- Ahogy kívánod!

Teljes tolóerővel nekirontottunk a rajnak, én meg csak annyit kellett csináljak, hogy a megfelelő irányba fordulok a jelzések szerint, amikor bekerítettek minket, Elisla pedig különösebb válogatás nélkül osztotta az áldást. Robbanás robbanás hátán, de mintha ránk semmi sem hatna, rendületlenül mentünk előre.

- Vadászok előttünk!

- Látom őket. Váltsunk sikló üzemmódra!

- Olyat is tud?

- Persze, csak a második vörös soron húzd végig az ujjad!

A hajtóművek gyújtáskapcsolójával épp ellentétes oldalon helyezkedett el ez a bizonyos másik kapcsolókör, ami két hatást keltett egyből. Ebből az egyik az, hogy a hatalmas armoroid maga alá húzta a lábait, a hátán a szárnyak szétnyíltak, testben hátradőlt, a cockpit viszont megmaradt a normális helyzetében, a karok előre nyúltak, és a frontális fegyvereket felváltotta egy sor impulzuslöveg, rakéták és a gépágyúk is átforogtak.

- És most gázt neki!

- Ezt mondanod sem kell!

Nagy rántás a gázon, és nagy svunggal megindultunk előre.

- Egyelőre mozgassuk át őket, hadd higgyék, hogy van esélyük, utána majd rendet csinálunk. Én figyelek hátra, te csak vezess!

- Vettem!

Vagy hat kört leírtunk fel-le cikázva, több rugóhúzóval, egy zuhanórepüléssel, egészen félelmetesen éles fordulókkal, és azt azonnal észrevettem, hogy a mumusok, ahogy Elisla minden alkalommal nevezte őket, nem képesek tartani a lépést, és közel sem olyan mozgékonyak.

- Jó, most átfordulunk, és ellentámadás! Add rá a kakaót!

Egy kis piros gomb volt a jobb karon, ami az utánégetőket aktiválta átmenetileg, ezzel teljes tolóerőt adva, egy enyhe nyomás rajta, és az eddig sem lassú tempóról hirtelen olyanra váltottunk, hogy belepréselt az ülésembe. Úgy éreztem, hogy lassan az ájulás és a hányinger határán táncolok, miközben egy hosszú íves kört leírva élesen az ellenséges vadászok mögé kerültünk.

- Jó, kiengedheted!

Ahogy leálltak az utánégetők, enyhült a nyomás, újra kaptam rendesen levegőt, már a fejem sem zúgott annyira, és a kép is kitisztult, azon kaptam magam, hogy már hullanak is az ellenségek, és én csak reflexből követem Elisla utasításait.

- Egyben vagy?

- Persze... Vagyis igyekszem... Ez a Mach 5 Dolog nagyon durva...

- Mégis kibírtad. Sok amatőr elájult volna a helyedben.

- Az jó, asszem...

Talán a saját kábaságom okozta, de mintha már jóval kevesebb ellenséges Armoroid vett volna körül minket, és Elisla ugyancsak bőkezűen osztogatta a löketeket mindenkinek. Persze az EMP löketek egész rajokat szedtek le egyszerre, a rakéták pedig precíz csapásokat mértek, így nem csoda, hogy a légi csata hamar véget ért, és visszatértünk a földre, hogy egy újabb bunyóba bonyolódjunk a nehéz páncélzatú, úgymond Tank egységekkel.

- Így tovább! Balra!

- Mondanod sem kell!

Egy rúgás fejre, majd a hatalmas karddal egyből kettéhasított egyet, majd két másikat derékban felezett el. Egy pillanatra nem figyelt, és egy lövés kiperdítette a kardot a kezéből, erre előkapta az Impulzus löveget, és azzal tett működésképtelenné vagy hatot gyors egymásutánban. Félelmetesen pörgött, és közben egy pillanatig sem habozott.

- Utolsó!

És valóban, miközben egy egész ezredre való ócskavassá lőtt, vert, vagy csak simán működésképtelenné vált armoroid roncsai vettel már körül minket, az utolsó még állva maradt darabnak egész egyszerűen letépte a karját, és addig ütötte vele, amíg még mozgott. Végül félredobta a már felismerhetetlenné vált alkatrészt, és mire kettőt pislogtam, már a minden részén teljesen behorpadt konzervdobozra hasonlító armoroid roncs mellkasán állt, és a pilótát hámozta ki a cocpitből.

- Elisla!

Nagy nehezen én is lekászálódtam a magasból, ő meg már emelte is a levegőbe a nála majdnem kétszer nagyobb, arcszerkezetében leginkább egy tintahalhoz hasonlító lényt.

- Ki küldött? Halljuk!

Válaszként emez valami érthetetlen nyelven morgott valamit, mire ő egyszerűen odavágta az acéllemezhez, és megismételte a kérdést.

- Tudom, hogy érted, amit mondok, úgyhogy halljuk!

- Ha értem, akkor sem számít. Ez csupán figyelmeztetés volt...

Nem volt ideje folytatni a mondókáját, Elisla egyszerűen kiütötte. Meglepő, sőt ijesztő volt, hogy ennyire erős, de őszintén szólva, egyáltalán nem volt olyan megdöbbentő, tekintve, hogy Alexet hogy leszerelte, és hogy milyen könnyedén kezelte az armoroidot is, holott amennyire tudtam, igen komoly fizikumot követelt, és őszintén szólva én magam is olyan voltam, mint a mosott fos ez után a menet után.

Ezek után már csak a romok eltakarítása maradt, ami nem volt egyszerű. Hatalmas ócskavashalmot kellett összeszedni és elszállítani, mellette pedig folyt a mesterséges bolygó kitelepítése is, ami teljesen normális procedúra volt egy ilyen eset után. A VT-7078b2 konténeréből három túlélőt szabadítottunk ki, akik azután még két hetet töltöttek kórházban. Szerencsére néhány törött csontnál és égési sérüléseknél több bajuk nem esett. Alex volt talán a legrosszabb állapotban, mégis a két hét elteltével kisétált a kórházból, saját felelősségre.

A prototípusban minimális kár keletkezett, de Elisla nem írhatta be név szerint, hogy ki segített neki, mivel civil lévén nekem még látni sem nagyon lett volna szabad, nemhogy még vezetni is. Akár rám is terhelhették volna a javítások költségét, ami nem épp jó hír, tekintve, hogy egy 30 millió Asztrokredit értékű prototípusról volt szó, én meg ennek az elenyészően kicsi töredékét kerestem minden hónapban.

A vége sem kitüntetés, sem dicséret, de még egy szóbeli vállba veregetés sem volt, de őszintén szólva nem is vártam el. Na jó, jól esett volna, de mivel nem nevesíthettek, így senki sem tudhatta meg, ki segített Rhodes századosnak, a Szövetséges Légierő 101. Vadászezredének egyik tisztjének ezt a nem kis hőstettet véghezvinni. Három héttel a fentebb leírt események után mát a KO46-os mesterséges bolygón folytattuk a munkát, épp ott, ahol abbahagytuk.

- Nem kellene még megterhelned magad. Csak most engedtek ki a kórházból szinte.

- Tudom, de ha én nem dolgozok, akkor ki fog?

Alex nem bírt veszteg maradni, minduntalan ott sertepertélt, segített, dolgozott, gürcölt mellettem, holott az alkalmassági vizsga szerint még nehéz munkát nem végezhetett volna. Az új munkahelyünkön egyelőre annyi dolgunk volt, hogy régimódi iratok egész raktárkészleteit kellett átnyálaznunk, rendszereznünk, és ide-oda szállíttatni a Perth támaszponton.

- Egyáltalán ki használ még papír alapú archívumot?

- Inkább örülnél, hogy találtak nekünk valami munkát!

A hely ahová kerültünk, az első teljesen földi lakosságú mesterséges égitest volt, aminek első sorban egyfajta archívum funkciója volt, és minden nemű, a földön már raktározhatatlanná minősített iratot, aktát, és több levéltár tartalmát itt suvasztották el.

- Ezt nézd... A Kennedy akta...

- A mi?

- J.F. Kennedy elnök meggyilkolásának nyomozati aktája... Lee Harvey Oswald vallomásától kezdve minden benne van.

- Az nem az, amelyiket hivatalosan sosem zártak le?

- De... Itt van valami egy rádióadásról, számokról... Agy mosott alvósejtekről, a Szovjet Unióról... Egész érdekes...

- Az... Na né...

Ki tudja honnan, Alex régi celluloid szalagra rögzített filmeket talált egy nagy dobozban.

- Egy kis nosztalgiamozi.

- Szerintem meg unalmas propagandafilmek...

Ilyenkor kicsit hiányzott az eddigi munkánk a Hadrews támaszponton... 140 munkatársunk és jó pár ártatlan civil veszett oda azon az éjszakán, és a nevük egy emlékműre fel is lett vésve a mostanra már elhagyatott mesterséges bolygón. Sokszor jutottak eszembe azok a napok, amikor még újoncként a legidősebb mester mellé kerültünk betanulásra, akit mindenki csak Sam bácsiként ismert. A mai napig sem tudom, mi volt az igazi neve, de őszintén szólva már nem oszt, nem szoroz. Miután minket segített beszokni, nyugdíjba vonult, és én lettem az utódja azon az adott poszton.

- Hallod, Alex...

- Hmm?

- Emlékszel még az öreg Samre?

- Aha... Az öreg lókötő... Mindig valami nagy piszokságon járt az esze...

- Mint mikor a szerelők szerszámait odahúzatta a munkaasztalokhoz, mi?

- Ja... Meg mikor vízbe mártotta a kezedet álmodban...

- Az te voltál.

- Ja... Tényleg...

Alex elvörösödött erre a nem épp kellemes emlékre, és nem is mondott semmit többet ebben a témában. Az öreg Sam valóban nagy mókamester volt, és talán a sok móka is oka volt annak, hogy sosem vitte többre egy egyszerű szakinál. Valójában ő is egyetemet végzett, igen okos ember volt, valahogy mégis a rangsor legalján állt, mivel minden főnöke fűjt rá valamiért. Persze ő láthatóan nem bánta ezt, mert így nyugodtan csinált azt és úgy, ahogy csak akart, amíg a dolgát jól végezte.

- Azt hallottad, hogy egy hónapja temették el az öreget?

- Ez komoly?

- Igen... Elvitte a szíve.

- Szegény vén bolond... Mindig is sok baja volt vele.

- Az... Hányszor lett rosszul a szemünk láttára, és egyszer sem volt hajlandó orvoshoz menni vele. Most meg nézd meg!

Igen... Elmúlik lassan minden, az élet is, van akinek hamarabb is, mint kellene. Azt szokták mondani, hogy aki egész életében keményen dolgozik, annak ha egyszer eljön az ideje, hogy pihenjen, az csak megárt. Nos, ez az öreg Sam esetében is így volt. Ő még a régi vágású szakik közül való volt, akiknek minden lépcsőt végig kellett járnia, mire oda jutott, ahova. Csak 66 éves volt, két napja volt a 67. Születésnapjáig.

- Szerinted mi lehet a kis századosoddal?

- Mi lenne? Éli az életét, ahogy azt kell. Neki egy ilyen eset nem szabad, hogy nagy hatással legyen az életére és a munkájára.

- Valld be azért, hogy szívesebben lennél most vele, mint hogy itt dekkolj!

- Ugyan, hagyj már!

Persze Alex ismert engem, mint a rossz pénzt, így jól sejtette. Nem múlt el nap, hogy ne jutott volna eszembe a hófehér hajú lány, ahogy állt az emelvényen, vagy ahogy velem beszélt azon az estén. Szinte sajgott a szívem, hogy láthassam, vagy hogy beszélhessek vele, csak még egyszer.

Aztán telt az idő, nem egy, sőt nem két hónap, és azon kaptam magam, hogy két nap volt születésnapomig. Alexen kívül persze senki más nem tudhatott erről, így munka-munka-munka, de időt kerítettünk arra, hogy aznap megünnepeljük a magunk módján, egy kis süteménnyel és üdítővel a poros archívumban. Ez amolyan régimódi szokás volt, de nem olyan messze tőlünk, a támaszpont területén ráadásul, működött egy cukrászda, és Alex jóban volt az egyik kis eladólánnyal, így volt egy kis kedvezményünk.

- Azért el kell ismerned, ez jó.

- Egyet értek...

A habos sütemény, amit csak nagyon óvatosan kanalaztunk befelé, nehogy meghalljanak minket, valóban ízletes volt, sőt, az enyémen gyertya is volt, ami mellé még kívántam is.

- Na és, mit kívántál?

- Nem mondhatom el, mert nem teljesül.

- Fogadjunk, hogy kitalálom!

- Ugyan már!

Sunyi mosoly, és gondolkodnia sem kellett, csak mondta a megoldást.

- Őt kívántad, igaz?

- Ennyire látszik?

- Olyan vagy, mint egy nyitott könyv, öregem.

Persze, hisz mi mást is kívántam volna. Csak egyszer még látni szerettem volna, ennyi, de tudtam, hogy ez majdnem hogy lehetetlen. Reménykedni persze szabad, és mikor ebédszünetre mentünk, akkor ért az igazi meglepetés. Nekem volt még egy kis elintéznivalóm, így elindultam az adminisztratív negyed felé, de olyat néztem, hogy majdnem a szemem esett ki, mikor odaértem a parancsnoki épülethez.

- Dan! Épp hozzád indultam!

Ő volt az, teljes pompájában, de most civilben. Farmert viselt, fehér, ujjatlan blúzt, és egy könnyű dzsekit. A haja persze most is szabadon lengedezett a könnyed szellőben, és most megállt velem szemben két lépésnyire.

- Elisla... H-Hogy kerülsz te ide?

- Szabadságon vagyok, hogy így mondjam.

Mintha mellbe vágtak volna, a teljesülő kívánság hatása alatt szinte kedvem lett volna még megölelni is, de visszatartott a tény, hogy ő még civilben is egy katona volt, méghozzá tiszt, így inkább csak megkértem, hogy várjon meg, majd gyorsan elintéztem a dolgomat, és tíz perccel később már kettesben sétálgattunk teljesen zavartalanul, mint valami parkban, és senki nem szólt rám, hogy mit keresek munkaidőben idekint. Nyilván Elisla eléggé ismert személy volt, vagy talán így civilben valami rokonomnak nézték, vagy ki tudja... A lényeg, hogy végighallgatta, mi történt velem az elmúlt időszakban, és közben csak néha hümmögött egyet.

- Na és veled mi újság? Ne mondd, hogy a szabadságodon épp ide jöttél!

- Pedig de... Jobban mondva hivatalosan eltávon vagyok, gyakorlatilag pedig egy elég komoly ügyben jöttem ide hozzád.

- M-Milyen ügyben? Ugye nem a prototípusról van szó?

- De, éppenséggel arról.

Végül a legénységi étkezőben ültünk le, és ő fizetett egy ebédet mindkettőnknek, a tiszti konyháról méghozzá, ami külön kiváltság volt. Mikor leültünk, némileg gondterhelt arccal kezdett bele a mondandójába.

- Mint tudod, bár a Victtron gyakorlatilag megállíthatatlan volt, keletkeztek benne károk.

- Victtron? Így nevezik a prototípust?

- Én legalább is.

-Aha...

Kicsit fura egy becenév volt ez, de nem is ez volt a lényeg.

- Ugye nem nekem kell megfizetnem a javítási költségeket?

- Mi?! Nem, dehogy! Isten ments!

- Akkor meg miért ezzel kezded?

- Csak gondoltam, tudni szeretnéd, hogy sikerült makulátlanul kijavítani mindent, és a fekete dobozában rögzített adatok tökéletesen megfeleltek az előre kijelölt tesztprogramnak, három további tesztre előre.

- Az jó... Gondolom...

- Igen, nagyon is.

Ekkor a dzsekije zsebéből egy kis kütyüt húzott elő, ami szétnyílt, és egy okos eszköz volt, ami digitális dokumentumokat vetített ki. Mint azt már említettem, a papír már rég elavult dolog volt, ez viszont a legmodernebb megoldás volt.

- Mi ez?

- Olvasd el, és megtudod!

Amit elém tartott egy szerződés volt, méghozzá az én nevemmel rajta. Egy pillanatig értetlenül néztem ki a fejemből, és eltartott egy ideig, hogy felfogjam, mit látok magam előtt.

- A-Azt akarják, hogy szerződjek le a légierőhöz?

- Egész pontosan, hogy szerződj le mellém, a partneremül.

- Mi... ?

Nem egészen fogtam fel amit mondott, jobban mondva felfogtam, de nem akartam elhinni. Elisla tényleg miattam jött ide, és...

- E-Ez komoly? Mármint... Nem... Én nem vagyok erre alkalmas... Én...

- De az vagy!

Megfogta a csuklómat, és felemelte szinte az arcomba, és úgy folytatta.

- Ez a kéz egyszer sem remegett meg, miközben olyan harci helyzetben voltál, és ez nagyon sokat jelent.

- De én mérnök vagyok, nekem a fejemben van az erőm... Én nem...

- Ne mentegetőzz már!

Elengedte a kezemet, és némileg haragos hangon folytatta.

- Három hónapja keresem a társamat, három hónap alatt 16 jelentkező, és egyik sem felelt meg.

- De hogyan?

- Az elsők a terheléses teszten sem feleltek meg, nem bírták a Mach 5 terheit, voltak, akik képtelenek voltak háromig számolni, és úgy akartak a volánhoz ülni, és voltak olyanok is, akik megfeleltek ugyan, de képtelenek voltak ugyanazt teljesíteni, amit te, egy egyszerű közember.

Kicsit hihetetlenül hangzott ez az egész, de az, ahogy mondta, tényleg meggyőzően hatott. Belegondolni is ijesztő volt, hogy mennyire alulmúlhatták az elvárásait a jelöltek, he egész idáig jött, hogy engem próbáljon meggyőzni.

- Oh... Sz-százados...

Alex épp időben szakította meg a töprengésemet, és persze neki is felrémlettek, hogy mi történt a legutóbb, ami most némi óvatosságra késztette.

- Elisla, jó? Örülök, hogy jól vagy, Alex!

- H-Ha gondolod...

Végre letelepedett mellém, és egy darabig meg sem szólalt, csak mikor észrevette végre a szerződést.

- E-Ez az aminek gondolom?

- Igen. Elisla magával akar vinni a légierőhöz.

- Oh, szóval Fly boy leszel?

- Még... Én sem tudom...

Alex egy kételkedő tekintetet vetett Elislára, aki viszont komoran bólintott.

- Aha, már értem... Hát, ha ő nem akar, én szívesen megyek helyette...

- Azt nem hinném.

Elisla visszahúzta az iratot, és el is rakta, mielőtt folytatta volna.

- Még egy pár napig itt maradok, mert dolgom van még itt, úgyhogy addig van időd gondolkodni, de legkésőbb hétfőig szeretném, ha válaszolnál.

- Rendben.

Ezzel ott is hagyott minket, Alex pedig rögtön egy tockossal kezdte, ahogy becsukódott mögötte az ajtó.

- Te teljesen megvesztél? Van neked fogalmad, mit utasítasz el?

- Még nem mondtam semmit konkrétan.

- Helyes, mert szerintem igent kellene. Gondolj bele, ezt a retek melót akarod csinálni életed végéig, vagy olyasmit, amiben jó vagy?

- De nem...

- Nem a fenét! Elisla azért jött el érted ide, mert olyat tudsz, amit senki más.

- De...

- Nincs de! Te azt mondod, meg tudsz jegyezni mindent, szerintem viszont beszéled a gépek nyelvét, és ez nagyon nem ugyanaz. Talán az a prototípus is azért engedelmeskedett neked úgy, mert csak te tudod ezt kihozni belőle.

Nem is tudtam, hogy ehhez mégis mit mondjak, így csak megveregette a vállamat, és csak ennyit mondott, mielőtt távozott:

- Gondold meg!

Persze ez okozott is pár álmatlan éjszakát, arról nem is beszélve, hogy munka közben is állandóan a szerződés forgott a szemem előtt, valahányszor alá kellett írnom valamit. Az tény volt, hogy a poros, légkondi nélküli pincében, ahol az iratokat rendezgettük, lassan tüdőszilikózist kaptunk mindketten a sok tűzrevaló miatt, és vágyódtam, hogy jobban megismerjem a... Hogy is nevezte... Victtron? Egész találó név... A Vict részét még értettem, de a tront valahogy nem tudtam hova tenni. Arra emlékeztem világosan, hogy egykor majdnem minden tron volt, volt Megatron, Voltron... Csak simán Tron ami egy film volt... Na igen, azt hiszem, nem csak én hallottam erről. Napokig csak ezen törtem a fejem, és végül addig kószáltam, hogy egyszer csak Elisla szobája előtt találtam magam, és már a kopogáson is túl voltam.

- Igen, máris!

Elisla hangját száz másik közül felismertem, és hamarosan nyílt is az ajtó, ami gombnyomásra nyitható.

- Oh, szia Dan! Mi szél fújt ide?

- Oh, én... Nem is tudom... Azt hiszem eljöttem... Beszélgetni...

- Akkor kerülj beljebb!

És utat adott nekem, és beléphettem a tiszti szállás egyik jobb szobájába. A századosoknak jó kis kiváltsága volt a tágas, saját konyhával, és fürdővel felszerelt, napfényben fürdő lakás, mert ez már nem szoba volt, még az amúgy kicsit régimódi berendezés ellenére sem.

- Tessék. Ennyire futja az eklézsiából.

Egy kis tea és némi ropogtatni való volt minden, ami alapfelszerelésnek számított egy ilyen helyen, minden mást úgy kellett seftelni olyanokkal, akiknek voltak jó kapcsolatai. A hobbidohányos Alex is így jutott minden héten a három doboz cigijéhez. Igen, sajna a rossz szokások még ilyen modern korban sem vesztek el.

- Szóval, beszélgetni jöttél, beszélgessünk!

- Jó!

Voltak ugyan kérdéseim, de nem tudtam hogyan kérdezzem meg őket, kezdtem hát a nyilvánvalóval.

- Szóval... Ha teszem azt aláírnám azt a szerződést, akkor belépnék a légierő kötelékébe?

- Hivatalosan igen. Gyakorlatilag bejutni majdnem lehetetlen.

- Hogyhogy?

- Ez amolyan kiváltságos dolog. Csak a kivételes képességű Armoroid pilóták juthatnak be a 101. ezredbe, ahova be akarlak juttatni.

- És miért pont én?

- Már mondtam egyszer... Meg aztán...

Letette a kis bögréjét, megnyalta a szája szélét, majd nagyon komolyan folytatta.

- Az igazság az, hogy nekem is volt némi beleszólásom a válogatásba, és mivel mindenkit kiszórtam, ezért azt mondták, hogy akkor én válasszam ki az emberemet, és ne szórakozzak velük.

- És hanyadik opció vagyok én?

- Az első, és egyedüli. Ha nem jön össze, akkor kilépek a Victtron projektből, és valaki más veszi át a helyem, ahogy a tiédet is.

- Aha...

Kemény igazság volt ez, és egy valami még furdalta is az oldalamat.

- Támogat is ebben valaki?

- A projekt vezetőin kívül, akik kevés kivétellel mérnökök, mint te is, az ezred parancsnoka, Simons ezredes is.

- Aha... És ő hatalmazott fel, hogy gyere el ide, az eltávod terhére, és megpróbálj meggyőzni.

- Lényegében igen. Gyakorlatilag elintéztünk mindent, és mivel már egyébként is alkalmazásban állsz, csak egy kis papírmunka volt, hogy tesztpilótai engedélyt szerezzünk neked, és bevigyünk a projektbe.

- Tulajdonképpen milyen jelleggel leszek én ott?

- Hivatalosan zászlósi rangban szolgálsz majd, vagyis a század tagjaként. Majd adok egy kis könyvet, amit el kellene olvasnod.

- Alapszabályok?

- Olyasmi. Egész pontosan egy klasszikus értelemben vett harci armoroid kézikönyve pilóták számára. Te már úgyis tudod a technikai oldalát.

- Aha...

Eljátszadoztam a gondolattal, és már majdnem hajlandó lettem volna igent mondani, csak egy utolsó kérdésem volt.

- Alexet vihetem magammal?

Erre az eddigi barátságos félmosoly, amit mindig magára öltött, ha velem beszélgetett, igazivá szélesedett.

- Egy kis munka még lesz, de megoldható.

- Akkor...

Sunyin vigyorogtam persze én is, és már tolta is elém a digitális tollal együtt a kontraktust. Két firkantással aláírtam, majd az egész nyomtalanul el is tűnt, a kis kütyü pedig összecsukódott, Elisla pedig visszadugta a tollat a helyére, majd elrakta az egészet.

- Akkor, remélem sikeres lesz asz együttműködésünk!

És kezet is szorított velem, ezzel végleg pontot téve a dolog végére.

Három nappal később aztán az első csillagközi járattal indultunk el a Sariusra, a szövetségi légierő tőlünk épp legtávolabb eső támaszpontjára, a 101. Ezred otthonába. Egyik gondolatom, miközben kinéztem a panorámafelvonóból, ami felvitt az indítóálláshoz, hogy végre megszabadulok a kulizós munkától, és végre olyasmit csinálhatok, ami érdekel is.

- Mindenki tartsa bekötve az övét, amíg be nem fejezzük a felszállási folyamatot!

A stewardess így osztotta az észt, miközben én már rég azon gondolkodtam, hogy milyen lesz ez a felszállás mondjuk a Mach 5-ös fordulóhoz képest, de hamarosan megtudtam: egy nagyjából két kilométeres tényleges kifutó után az ék alakú hajó egy elnyújtott ívben egészen merőleges emelkedésbe ment át egy katapultrendszer segítségével, ami a külső légkörig vitte fel, onnan pedig begyújtotta a hajtóműveket, és önerőből hagyta el a bolygó körüli pályát, hogy a legközelebbi távalagúton, egy rövidtávú tétugró rendszeren keresztül eljusson az első állomására, ami után a nyolcadik volt a mi megállónk.