III.
Újoncidők
Ami
a Sariust, utunk végállomását illeti, nos egy volt a kevés
természetes égitest közül, amit a szövetség bázisul használt,
és mint ilyen, egész más is volt. Mikor kiértünk a
térfolyosóból, én izgatottan ültem az ablaknál, csakhogy
láthassam, mégis hol fogom leélni életem egy nagyobb szeletkéjét
attól a naptól kezdve, ellenben Elisla még aludt, elvégre ő nap
mint nap láthatta ezt a tájképet.
-
Ejha... Ezt nevezem.
A
Sarius, mint természetes bolygó, nagyjából a Merkúr nagyságával
bírt, a hatalmas, egybefüggő, zöldeskék óceánokat pedig négy
kisebb kontinens taglalta szét. Négy holdja volt, amiből három
szintén lakott volt, akárcsak a bolygó
felszíne maga. A leszállás után, ami már nem igényelte a
katapult rendszert, már szép lassan sétáltunk is kifelé a
terminálról.
-
Na? Hogy tetszett a látkép?
-
Nem semmi. Utoljára akkor láttam ilyet, mikor eljöttem otthonról.
Hiányzott már egy kicsit.
-
Csak egy kicsit? Milyen gyakran jársz haza?
-
Úgy félévente...
-
Aha... Sok meló, igaz?
-
Mondhatni.
Maga
az űrkikötő nem volt semmi extra, ám mikor kiléptünk az utcára,
ami úgy hat emelettel lejjebb feküdt, az már egészen más képet
mutatott. Hangulatos, amúgy egészen magas épületek között egy
aránylag nyugis, külvárosi utcakép fogadott, rengeteg fával az
utak mentén, szép, ápolt környezettel, békés, barátságos
népekkel, akik ránk köszöntek akkor is, ha nem is ismertek. A
távolban, ahol is a város, ahelyett, hogy az ég felé tört
volna, inkább elsüllyedt, látni lehetett a belváros
felhőkarcolóinak csúcsát. Elisla persze oldalba bökött séta
közben, hogy magamhoz térjek.
- Látom, tetszik a látvány.
-
Az nem kifejezés... Ilyen helyen még életemben nem jártam...
-
Azt hittem, a fővárosban jártál egyetemre.
-
Na igen, de a kampusz a városon kívül volt. Meg ott a
felhőkarcolók sem a föld alatt voltak.
-
Na igen, de ez is csak a táj miatt van. Tudod, a város egy része
lényegében egy kiöblösödött meteorkráterben fekszik. Az építők
úgy gondolták, nem rondítják el a tájat azzal, hogy megpróbálják
betemetni azt a nagy lyukat, így teljesen beépítették.
-
Úgy hallom, elég sokat tudsz a város történetéről.
-
Még többet is, mint szeretnék.
Elisla
megállt egy pillanatra, és nagyot szippantott a friss levegőből.
-
Itt nőttem fel ugyanis, és behatóan tanultunk a város minden apró
részletéről.
-
Komolyan? Itt is születtél?
-
Igen. Gyerekként folyton a felettünk elhúzó siklókat bámultam,
és arról álmodtam, hogy egy nap én is vezethetek egyet.
-
És a vágyad teljesült.
Mosolyogva
bólogatott, és csak egy kis idő után folytatta.
-
És neked? Azt hiszem, te mondtad, vagy Alex, hogy Armoroidokat
akarsz tervezni.
-
Igen, szerintem mindketten mondtuk már.
Előkotortam
a papírt a zsebemből, és átnyújtottam neki.
Az
álmom ennek a megvalósítása lenne.
Átvette
tőlem, egy darabig csendben vizsgálgatta, még mosolygott is, majd
elrakta a saját zsebébe.
-
Hé!
- Nyugi, eszemben sincs lopni
az ötleteidet. Csak meg akarom mutatni valakinek.
- Mégis kinek?
-
Igazából nem fontos. Majd elmondom, ha visszaadom, addig legyen
elég, hogy egy barátomnak!
-
Ha te mondod...
Nem
is olyan soká, egy kereszteződésben beszálltunk egy amolyan
kisbuszféleségbe, ami kerekek helyett öt centire a föld fölött
közlekedett, és ezzel mentünk tovább.
-
Tulajdonképpen miért nem a kikötőtől jöttünk kocsival?
-
Mert meg akartam mutatni a környéket, ahol felnőttem.
Ami
azt illeti, igazán hangulatos volt az a kis negyed, amin átjöttünk,
és valahogy el tudtam képzelni, hogy egykor a kis Elisla Rhodes is
olyan kis óvodás volt, mint amilyeneket a járdán sétálni láttam
épp akkor.
-
Eszerint a szüleid is itt élnek most is?
- Igen. Nézd!
Elmentünk
egy nagyobb komplexum előtt, ami egyértelműen iskolának látszott.
Épp egy csapat, nagyjából 15 éves, vagy annál valamivel idősebb
kamasz jött ki a kapun az iskola végeztével, ráadásul csak
lányok.
-
Szóval lányiskolába jártál?
-
Igen, de nem is bántam meg. A naprendszer legjobb iskolája, amit
már nem egyszer bizonyítottak.
-
Én egyszerű, mezei iskolákba jártam, és egyik sem volt híres
semmiről... Vagy legalábbis én nem tudok róla.
Amin
a legjobban meglepődtem, az a támaszpont maga volt. Nem volt egy
külön emelvényen, mint a
többi,
amit ismertem, egyszerűen a földön terült el, sok-sok hektárnyi
területen. Ami mindenképpen
igaz volt, hogy minden épület,
a hangároktól kezdve minden, sokszorta nagyobb volt, mint amit
eddig láttam, és most is nyüzsgő élet folyt mindenfelé. Ami
feltűnt, hogy mindenki civilben volt, senki sem viselt egyenruhát,
emiatt nem lehetett megkülönböztetni
a civil munkásokat az ezred tagjaitól.
-
Hogy tudom megmondani, hogy ki a kolléga, az ezred tagja, vagy a
civil?
-
Először is, már te is az ezred tagja vagy.
-
Jó, tudom, csak épp a végzettségem...
-
Azt felejtsd el! Egy hét próbaidőn vagy, utána azzal kezdjük,
hogy felviszlek egy körre az egyik olyan siklóval.
Épp
ekkor szállt fel egy vadász a távolban, szép csíkot húzva maga
után. Örültem ennek a szándéknak kimondottan örültem, de a
próbaidő kicsit aggasztott.
-
Mit jelent az, hogy próbaidő? Gondolom, nem olyan, mint a
technikai.
-
Nem... Lényegében holnap az egyik barátom veszi át az
irányításodat, és kapsz egy kis erőnléti felkészítést...
-
Valahogy ez nem hangzik túl biztatóan...
Megálltunk
egy bádogtetejű, félhenger formájú épület előtt, Elisla meg
csak utat mutatott.
-
A héten ez lesz az otthonod, amíg elő nem készítik a szobádat...
Meg innen mégis könnyebb lesz minden nap kikelni.
-
Éééés, gondolom egyedül leszek...
-
Egyelőre igen, de holnap után Alex is csatlakozik majd.
Bár
ez a dolog egyáltalán nem tetszett nekem így első hallásra, jobb
megoldás nem lévén inkább hagytam magam. Az persze kicsit
tetszett, hogy Alex sem ússza meg a szívatást.
A
barakk belül sem volt semmivel látványosabb. Egyszerű, fehérre
festett falak, emeletes, fémkeretes ágyak, durva matracok,
egyszerű, durva ágynemű, mosdókagyló, egy kis fürdő, egyetlen
zuhany, függöny nélkül, és a támaszpont házirendje kiaggatva
az ajtóra.
-
Mint valami régi filmben...
A
nagyon régi dokumentumfilmekben láttam ilyet utoljára, de ami azt
illeti, a látszat ellenére is egész otthonos volt.
-
Na, akkor...
Le
is telepedtem a legközelebbi ágyra, és hamar átöltöztem a már
oda készített tréningruhába. Jobb híján sétáltam egyet a
környéken, hogy elüssem a 33 órás nap hátralévő részét.
Intettem az épp dolgozó kollégáknak, akik ügyet sem vetettek
rám. Nyilván azt hitték, hogy már én is egy Fly Boy vagyok, ami
kicsit bántott, ha nem is volt
teljesen hülyeség. De ami azt illeti, ha belegondolok, ha mindenki
más civilben jár, én nézek ki nagyon furcsán.
Hatalmas területen feküdt a támaszpont, jóformán a Hadrews
tízszeresén, ami egészen elképesztő volt.
-
Na jó... Ez király.
Végignéztem,
ahogy egy sikló felszáll, de nem ám akárhogy, a feltankolástól,
a pilóták beszállásán, és a hangárból való kigördülésen
át a hatalmas robajjal járó felszállásig. Fennséges látványt
nyújtott, annyi szent.
Másnap
reggel... Mit reggel, hajnal négykor, kivágódott az ajtó, és egy
harsány női hang elordította magát.
-
Ébresztő! Egy-kettő! Nem lazsál!
Még
mozdulni sem volt időm, már rángattak is le a padlóra.
-
Nem lustálkodik! Hat teljes órája volt aludni, ki az ágyból,
futólépésben!
Mint
akin egy úthenger ment át, úgy szedtem össze a cókmókomat, de
kaptam is a kiosztást.
-
Mi van, mi? Alva járunk?! Mozgás végre!
Éreztem,
hogy akár barát, akár nem, nem leszünk jóban ezzel a
hölgyeménnyel. Na, magamra kapkodtam a ruháimat, erre elkapott a
grabancomnál fogva, és elrángatott a mosdókagylóhoz, benyomta a
fejem a csap alá, és megengedte a hideget.
-
Aaaaaaaagh!
-
Ébresztő, tetűkém! Máris elvesztegetett öt értékes percet!
Én
meg ordítottam, mint a sakál, és öt további perccel később már
csurom vizesen álltam az alakuló téren, egyedül, mint valami
hülye. A hölgy, aki így elbánt velem alig ért fel a mellkasomig,
kissé húzott szemű, egészen rövidre nyírt hajú, fekete szemű
fiatal nő volt, talán még fiatalabb is nálam, a feje búbjától
a fülei vonaláig
fehér, onnan lefelé lilás fekete színű haj. A Földről
származó, tősgyökeres ember, semmi kétség, egy pár dögcédula
a nyakában, hozzám hasonló öltözék, és igen szigorú tekintet.
-
Tachibana Kagura őrmester vagyok, magának őrmester, vagy
asszonyom! Mától én leszek a dajka, a pesztra, a bébicsősz, az
főnök és az atyaúristen is! Azt és akkor csinál majd, amit
amikor mondom, és még fingani is csak akkor fog majd, ha én azt
mondom. Világos?!
Mondhatok
erre bármit? Egy válasz volt csak:
- Igen asszonyom!
-
Mondott valamit, zászlós? Nem hallottam a nyüszítéstől!
- IGEN ASSZONYOM!
Másodszor már ordítottam,
ami láthatóan jobban tetszett neki.
-
Jól van. Akkor kezdjük egy kis bemelegítő futással! Balra át!
Futólépés, indulj!
A
bemelegítő futás a kb. 2km-es távot jelentette, ami az alakuló
tértől a az árokig vezetett. Hogy mi az az árok? Hááát... Ha
azt mondom, hogy egy nehezített akadálypálya, akkor még enyhén
fejezem ki magam. A sáros árok, kötél, a majomlengés, a
szögesdrót alatt kúszás, meg amit csak el lehet képzelni, mindez
persze sár nélkül, tűző napon.
-
Gyerünk, indíts, majd szólok, ha elég!
Nem
igazán tudom, hogy pontosan hány kört tettem meg, de szerintem
vagy húsz biztos volt, mielőtt delelőre megjött volna a bő
negyven fokos meleg. Ekkor szerencsére kaptam egy óra ebédszünetet,
de ha pihenni is akartam, jobb volt futva közlekedni mindenhova...
Enyhébb ellentmondások, és azon is csodálkozom, hogy egyáltalán
lábon kibírtam addig annyi reggelivel, amennyit magamba tudtam
szurkolni futás közben hajnalban. Azt hiszem, még életemben nem
zabáltam annyira, mint akkor, csak hogy öt perccel tovább lehessen
pihenni, és az egy óra leteltével, ha kifulladva is, de már
megint az alakuló téren izzadtam.
-
34, 35, 36...
Jöhetett
egy kis erőnléti karbantartás... Fekvőtámasz, felülés,
törzsemelés, guggolás... Annyi
előnye legalább volt, hogy nem kellett futva csinálni. Így is,
ahogy voltam, mint egy zsák, bezuhantam az ágyba azon az estén, és
fújtam a kását.
-
Ébresztő!
Másnap
hajnalban még kellemesebb fogadtatás ért, mikor a legkedvesebb
őrmester egy vödör vízzel ébresztett. Csatak vizesen állni,
mint valami ázott veréb, és várni az utasításokat, közben
enyhén dideregve, nos, nem egy leányálom, de mire megint dél
lett, már az izzadságtól voltam ugyanebben az állapotban. A
gyakorlat ugyanaz volt, de mint akit agyonvertek előtte nap, most
még a reumás csiga is megelőzött.
-
Szaporán, szaporán, kutyaharapást szőrével, ezt ne feledje,
zászlós!
Kutyaharapást,
kutya fülével... Aznap a vízi
hulla is többet ért nálam, és megint félholtan zuhantam az
ágyba, de már volt annyi erőm, hogy bosszút forraljak a reggeli
ébresztőért. Egy vödröm nekem is volt, így ügyes kis csapdát
állítottam az első belépőnek.
- Aaaaaaagh!
Csak
épp nem a jó ember esett bele, ugyanis, mint aki tudja, hogy mi vár
rá, az őrmesterem maga előtt terelte Alexet, aki balszerencséjére
épp kapóra érkezett. Persze én is felébredtem a zajra, de nem
úsztam meg a vödör frissítőt az arcomba.
-
Jó reggelig aludni, vicces fiú! Na indíts dolgozni!
Ami
azt illeti, most tényleg kutyaharapást szőrével volt, nem elég,
hogy mindketten csicsogtunk a víztől, még az eső is esett. Az a
nap két dolog miatt is gáz volt: 3 először is, mert az eső egész
nap nem állt el, másodszor mert Alex, aki szintén
megismerkedhetett ezzel a mókával, egyfolytában csak panaszkodott
mindenre, és hogy ne mondjam, ez egyáltalán nem vált hasznomra.
-
Ébre...
Másnap
hajnalban már semmit sem bíztam a véletlenre, a vödörrel a
kezében érkező őrmester megkapta a frissítőt, amit a minap
megúszott, méghozzá első kézből. Csak kifújta a vizet, én meg
teljes nyugalomban elsétáltam mellette.
-
Magának is jó reggelt, asszonyom!
Azon
a reggelen én nem dideregtem, ellenben Alex dupla adagot kapott, úgy
hogy még a bakancsában is állt a víz, és úgy öntögette ki
belőle az alakuló téren.
-
Hobbs, kérjen másikat az ellátmányból! Ha vizesen veszi fel, a
lábgomba lesz a kisebbik gondja.
Alex
el is oldalgott a raktárak irányába, én meg némileg büszkén
nézhettem farkasszemet a kissé indiszponált őrmesterrel, akinek a
szemébe lógott a haja, amiből most is csöpögött a víz.
-
Nagyon vicces, Edwards! Ha jót akar magának, nem próbálkozik még
egyszer!
-
Kutyaharapást szőrével, asszonyom, ön mondta.
Erre
már megeresztett egy félmosolyt, és ha Alex nem tér vissza épp
ekkor, talán még mondott volna valamit, de most elmaradt.
-
Jól van, indíts a gyakorlópályára! Öt perc, és én is megyek.
Ezzel
az őrmester el, Alex pedig kissé elgyötörten nyögött fel.
-
Komolyan, most fussunk el megint a gyakorlóra?
-
Fusson, akinek hat anyja van! Gyere!
Épp
akkor haladt arra egy kis szállító jármű, amiről tudtam, hogy
minden reggel épp arra megy, amerre mi is indultunk, így
felkapaszkodtunk rá, és utaztattuk magunkat.
-
Azt mondta, indíts, de azt nem, hogyan.
-
Na ja...
Persze,
mire odaértünk, már várt ránk Elisla, aki úgy látszik, aznap
meg akarta figyelni, mit csinálunk.
-
Látom, gyorsan tanultok.
-
Kell... Másként beledöglenénk minden nap.
-
Ezzel egyet értek. Nekem annak idején fél évig kellett így
szívnom az alapkiképzésen.
-
Aha...
Ekkor jött meg legkedvesebb
őrmesterünk is, és meg sem lepődött, hogy már ott talál.
- Százados!
-
Őrmester... Megdolgoztatja a fiúkat rendesen?
-
Ahogy azt illik, és nem szégyen!
-
Helyes. Folytassa!
- Igenis!
Ez
a kis színjáték volt a bizonyíték, hogy velünk bizony
szívóznak. Aznap fura mód engem nem ugráltattak annyira, ellenben
Alex majdnem dupláját kellett mindannak csinálnia, amit nekem, és
főleg, mert állandóan reklamált.
-
Tovább... 34...
-
Hányszor lesz még 34?
- 34...
- Ne már!
Őrmesterünk
nem vette túl jó néven, hogy Alexnek folyton jár a szája.
- Fogd már be végre!
-
De ha egyszer direkt szívózik velem...
-
Hobbs, pofa be, vagy elölről kezded! Edwards, a saját számolásodra
figyelj! 33..
-
Ne már! Egyáltalán neki milyen jogon szabad magának számolni?
-
Mert neked megállás nélkül jár a bagólesőd. Pofa súlyba, és
csinálod! 32...
Végre
Alex is vette a lapot, és elnémult. Mikor legkedvesebb őrmesterünk
letegez minket, az már komoly gázra utal. Aznap este Alex megint
holtfáradtan pihegett, én viszont kezdtem belerázódni a dologba,
és mintha a kutyaharapást szőrével tényleg működne, már nem
is sajogtak a tagjaim úgy, mint az első napokban.
-
Az ördög vinné ezt a bolond némbert! Miért jó neki folyton
velem szívózni...
-
Talán, ha egyszer megállnád, hogy nem beszélsz vissza neki, ő is
megenyhülne.
-
Ja... Nem tudom, mit csináltál vele, de téged bezzeg még kedvel
is... De ha én ezért bosszút állok...
- Akarod, hogy segítsek?
Felemelte
a fejét, és nagyon komolyan rám nézett.
-
Mivel?
-
Majd meglátod, csak figyelj!
Másnap
hajnalban az őrmesterünk benyitott a szobába, a szokásos vödör
vízzel, de most óvatosabb volt, mint az előző alkalommal, persze
hiába, nem várta kellemetlen meglepetés. Nagyot lendített, és
csobbant a víz az ágyamon.
-
Ébresztő!
Semmi
válasz, ezért odalépett az ágyhoz és lerántotta a takarót,
döbbenten tapasztalva, hogy csak a párna rejtőzik alatta.
-
Mi a...
- Megvagy!
Hátulról
elkaptuk a két karjánál fogva, és mire kettőt pislogott, már be
is tuszkoltuk a zuhany alá, és rányitottuk a hideg vizet. Volt is
éktelen sikítozás, és tomboló ordibálás, de mi már iszkoltunk
is kifelé. Tíz bő perccel később összeszedte magát, és úgy
ahogy volt, kibaktatott a barakkból, egyenesen elénk. Minden
porcikájából csorgott a víz, egy percen keresztül hol rám, hol
Alexre nézett, és csak azt vártuk, mikor fakad ki végre, vagy ami
rosszabb, úgy elver mindkettőnket, hogy a halálos ágyunkon is
megemlegetjük. Ehelyett csak halkan megjegyezte:
-
Marha viccesek vagytok, de tényleg...
-
Egy misét megért...
-
Melyikőtök a főkolompos?
Természetesen
jelentkeztem, hisz ez volt életem második ilyen poénja, és az
első, aminek nem Alex vált áldozatává.
-
Vajon honnan tudtam?
Hátrasimította
a haját a szeme elől, és még egy pillanatig merően nézett a
szemembe, mielőtt elnevette volna magát. Mit nevetett, szabályosan
a hasát fogta, közben mellkasomba ütött párat.
-
Jó, oké, feladom, te jobb vagy ebben...
-
Mi?
-
Elisla direkt megkért, hogy szívassalak egy pár napig, és tegyek
róla, hogy ne érezd jól magad.
-
Aha...
-
De te nyertél... Kamatostól visszakaptam...
-
Úgy érted, azt akartad megtudni, meddig tart visszaadni az első
két nap hányattatásait?
-
Valahogy úgy...
Ami
azt illeti, tudtam volna még pár frappáns csínyt, de ha neki
ennyi is elég volt... Mikor eleget nevetett, kezet nyújtott végre.
-
Akkor hadd mutatkozzam be még egyszer! Tachibana Kagura őrmester,
101. Vadász ezred, 12. Alakulat. A hívójelem Kaze.
-
Er... Örvendek... Azt
hiszem...
Kicsit
fura volt egy ilyen négy nap után így rövidre zárni ezt az
ügyet.
-
Mára igazából valami sokkal jobbat terveztem, mint a kardió és
az akadálypálya. Reggelizzetek meg, öltözzetek át civilbe, és
gyertek a parancsnoki épülethez!
Ebben
is maradtunk, és úgy húsz perc múlva már ott is topogtunk a
parancsnoki épület ajtajában, miközben bebocsátásra vártunk.
Kagura jelent meg a túloldalon, immár a légierő
bordó alapon fekete szegésű, igen elegáns női egyenruhájában.
Egy gombnyomás, és a belülről nyitható ajtó megnyílt előttünk,
nem sokára pedig elértünk egy ajtóhoz, amire a Krueger nevet
írták.
-
Dan, te ide jöttél, Alex, te velem jössz.
Most
már bezzeg a keresztnevünkön szólított minket, és levetkőzte a
szigorú katona szerepét. Ahogy épp kopogni akartam, az ajtó
hirtelen kinyílt, és Elisla kukucskált ki, majd betessékelt.
-
Csak rád vártunk. Gyere csak be!
Egy
elég tágas, fényes irodában találtam magam, tele mindenféle
növényekkel, amik a legkülönbözőbb bolygókról származtak, és
láthatóan gondos kezek gondozták őket. A teremnyi méretű iroda
közepétől valamivel hátrébb egy hatalmas, fekete kőből készült
asztal, rajta a szokásos irodai dolgok mellett többek közt
növényápoló szerek, kertész szerszámok, és egy akta, ami
nyilván az enyém volt. Az iroda tulajdonosa is ott volt, méghozzá
egy az Anbirag csillagrendszer lakói közül, akik arról voltak
híresek, hogy valamilyen állat külső jegyeit is magukon hordták.
Jelen személy a Rios bolygó lakója, egy kutyafejű ember volt,
hogy így mondjam. Láthatóan már alaposan benne volt a korban, és
fura mód, ő például nem viselt egyenruhát. Egyszerű inget
viselt, térdnadrágot, és papucsot. Avatatlan szem számára úgy
tűnhetett, hogy csak a nyugdíjas a gondnok, csak épp én már
láttam is ezelőtt, és hallottam is épp eleget róla: ő volt
Sirius Krueger ezredes, egykori mesterpilóta, most a 101. Ezred
parancsnoka.
- Uram!
Elisla
persze tisztelgéssel kezdte a feljebb
valójával szemben, amiben én is követtem a példáját, elvégre
én itt csak bolhafing voltam. Az ezredes felém fordította a
lekonyuló bal fülével, ősz szakállával, és szemüvegével,
leginkább egy idősödő ember képét nyújtotta egy német
juhászkutya fejével.
-
Ah, Rhodes százados, és..
A
szemüvege fölött jobban megnézett engem, mielőtt folytatta.
- Edwards zászlós, igaz?
-
Igen, Uram!
Az
elmúlt napokban egyfolytában kiabáltak velem, így én is így
válaszoltam, ami a szokásommá vált, mire az idős tiszt a fülét
fogta be.
-
De nagy hangja van... Biztos énekes.
Letette
a locsolókannát, amivel az imént egy igen ritka fácskát öntözött
meg, ami csak a szülőbolygóján élt meg.
-
Nem kell úgy kiabálni, fiatalember. Lehet, hogy öreg vagyok, de
nem
vagyok süket.
-
Igenis...
-
Rhodes százados kimondottan magát kérte, mint partnerét, én
pedig bízom az ítélőképességében.
- Értem, uram!
Az
idős tiszt végigmért az amúgy is elég inspektív tekintetével,
majd egyetlen kézmozdulattal jelezte, hogy helyet foglalhatunk.
-
Hadd legyen szabad elmondanom, hogy a 101. nem gyakran fogad
civileket a soraiba, így nem garantálom, hogy nem lesznek
atrocitások.
-
Teljesen érthető. Én magam is meglepődtem, hogy aláírtam a
papírokat.
-
Minden esetre, csak remélni tudom, hogy a százados nem tévedett
önnel kapcsolatban.
Egy
chip kártyát tett az asztalra, majd átcsúsztatta nekem.
-
Ezzel a kulccsal mindenhova beléphet, ahova a százados is, és az
új lakása is ezzel nyílik.
- Értem.
Felkelt,
és kezet nyújtott nekem, jelezve a beszélgetés végét.
-
Nos, egyelőre ennyi lenne. A százados holnap elkezdi a
gyorstalpalót, ami során remélhetőleg kitanulja majd a szükséges
ismereteket pilótaként.
-
Értem, köszönöm.
A
kölcsönös tiszteletnyilvánítás után távoztunk, és a
legrövidebb úton elindultunk a szállások felé. Elisla
eközben
nem nagyon mondott semmit, így inkább én gondoltam úgy, hogy
felteszem a kérdéseimet, amik eddig megválaszolatlanul vártak.
-
Miért jár itt mindenki civilben? Mármint, te most kiöltöztél,
de senki mást nem láttam a támaszponton.
-
Ez azért van, mert a 101. nincs folyton a porondon. Minket azért
tartanak, mert valakinek rendet kell csinálni ott, ahol mindenki más
csődöt mond. Neveznek minket lógós ezrednek is, mert az év java
részét henyéléssel töltjük.
-
Szóval nagy a nyugi nálatok, mi? Az nem lehet rossz.
-
Nem is. Láttad, az ezredes is, mivel foglalkozik.
-
Van valami terv is, hogy ezek után mi lesz?
-
Van épp.
Átnyújtott
egy papírlapot, amire egy csomó időpont volt felírva.
-
Ez mi?
-
Az órarended. Holnap lesz az első órád, és a következő egy
hónapban ennyi dolgod lesz.
-
Minden nap három óra? Az nem is sok.
-
Nem, de a hónap végére meglesz a kötelező óraszámod, ami egy
tanfolyamon is meg kellene legye, kivéve, hogy én leszek az
oktatód. Normális esetben egy külön
oktatóra lenne szükség ebben az esetben, de nem találtunk senkit,
aki elvállalná.
Ennek
a részének speciel örültem, sőt, jobb nem is lehetett volna. A
szállások voltak azonban az igazi meglepetés: mint mondtam, nem
ezen a támaszponton minden óriási volt, ami erre az
épületegyüttesre is teljesen igaz volt. Semmi extra, csak a
hatalmas üvegfelületek keltették inkább egy irodaház érzetét
kívülről, és az előtérben sem változott semmi ebből a képből.
A rengeteg márvány díszítőelem, a drága padlóburkolat,
nagyjából minden olyan volt, mintha inkább egy irodaépületben
lennék egy adminisztrációs körzetben. A lift felrepített a
hatodikra, ahol viszont már sokkal otthonosabb, leginkább egy
szálloda folyosójára hasonlító előtérben találtam magam.
-
Az 612 a tiéd. Nemrég üresedet meg, mikor az egyik társunkat
kényszerűen leszerelték.
-
Aha...
-
Érezd magad nyugodtan otthon! Holnaptól már lesz személyzeted is,
addig kitartás!
Ezzel
a szomszéd szoba ajtajához baktatott, és elhúzta a saját
belépőkártyáját a konzol előtt, amire az ajtó ki is nyílt.
-
Ha bármi bajod van, vagy csak unatkozol, itt lakom a szomszédban.
Vagy mehetsz Kagurához is, ő kettővel lejjebb lakik.
-
Kösz... Nos... Támadás!
-
Vesd be magad! Holnap reggel kilenckor találkozunk, ha más nem.
Az
ajtó kinyílt előttem is, és belépve álmaim otthona tárult
elém. Már mondtam, hogy a KO47-en a kivételezettek kis lakásokban
laktak. Nos, ez annak a nagy testvére volt, mind méretben, mind
felszerelésében. Értelmet nyertek a hatalmas ablakok, ugyanis
óriási üvegfelületeken áradt be a napsütés. Kényelmes, és
óriási ülőgarnitúra, kis kávézóasztallal, a konyha és a
nappali egy helyiséget képezett, volt saját fürdő, és külön
háló.
-
Mint a paradicsomban...
Nem
volt nehéz gyorsan bevenni a várat: kezdésként bevetődtem az
ágyamra, majd le is repülve róla. Teljesen új, friss, ki nem ült
rugókkal, a hűtő dugig tömve minden jóval, az ülőgarnitúra
puhán párnázott, de bőrborítású, hatalmas, kényelmes párnák
rajta, TV, a legjobb, legmodernebb készülék, minden
hangirányítású, hatalmas könyvespolc, rajta álmaim
könyvgyűjteménye, a kávézó asztalba egy PT, egy Personal
Terminal, egy, a hagyományos számítógépek távoli, minden
fantáziát felülmúló teljesítményű leszármazottja.
- Megérdemlem én mindezt?
Mikor
benéztem a ruhás szekrénybe, ott vártak a saját ruháim, és a
vadonatúj egyenruhám, szürke alapon kék szegésű, makulátlan
fehér ing, és a hozzá járó kék nyakkendő. A kabáton már
rajta a nevem, és a rangjelzésem is, a jobb oldali mezseben az
ezred jelképe, a Rétisas, ami az arannyal hímzett 101-esen ült,
kitárt szárnyakkal.
-
Wow...
Nagyon
tetszett ez a kis meglepetés is, és még talán életemben nem
aludtam olyan jól, mint azon az éjszakán.
Másnap
reggel, csak az alkalom kedvéért, de felvettem az új egyenruhámat,
hogy illően jelenjek meg Elisla előtt.
-
Ejnye, de fess valaki!
Épp
csak arra nem számítottam, hogy mikor az öltözőbe belépek, a
bujkáló
Alexen kívül két hölgyet is találok.
-
Err...
-
Ne kérdezz semmit. A 101.-nél mindenkit egyformán kezelnek, az
öltözőben is.
Elisla
elvezetett a saját szekrényemhez, ami épp az övé mellett volt,
gondolom itt ez a szokás, és mindjárt nevetnem kellett, mert Alex
Kagura elől bujkált,
akivel most a szekrényen osztoztak.
-
Ti is jöttök?
-
Bizony, engedélyt kaptunk.
Elisla
mellettem félmeztelen próbálta beletuszkolni magát a
kezeslábasába. El kell mondjam formásan telt volt. Nem volt épp
gyenge nádszálkisasszony, hófehér haja eltakarta a vállait, amin
mintha egy tetoválás körvonalait lehetett volna kivenni. Furcsán
kicsi kezei voltak, mint egy zongoraművésznek, nem egy vadászsikló
pilótájának. Hogy így mondjam, sokkal inkább volt olyan, mint
egy hercegnő, mint egy kemény katona nő, de láttam már, mire
képes. Kagura ellenben alacsony termete mellé szívós, szikár
alkat volt. Ő speciel épp az ellentéte volt a mellettem álló
nőnek, kemény, érdes tenyere volt, ami a sok belefektetett
munkának a jele volt. Erősnek ő is erős volt, de ez konkrétan
látszott, hogy kőkemény edzésmunka eredménye. Természetanya
alapvetően vele is bő kézzel bánt, de azért hadd legyek
őszinte, Elisla csinosabb volt, van és lesz.
-
Na, nem öltözöl?
Egyszer
csak azon kaptam magam, hogy csak én állok ott egy szál gatyában.
Olyan gyorsan, még életemben nem kapkodtam magamra a ruhát, mint
akkor, és perceken belül már sétáltunk is a hangárban, ahol a
két, nekünk kijelölt sikló parkolt.
-
Szóval, mit gondolsz, bírni fogod?
-
Majd meglátjuk... Még életemben nem ültem, hasonlóban sem.
-
Hajlamos vagy hányingerre?
-
Nem... Tudom... Miért?
-
Hogy tudjam, mennyire táncoltassalak meg.
Így
készítették fel Alexet az első körére, és Kagura jóval
biztatta
mindjárt kezdésként. Én már repültem a Victtronnal, aminél
szerintem nem lehetett rosszabb. A két gép, ami mellett megálltunk,
a legmodernebb, XS380-r típusú, kétüléses sikló volt, ami mind
légkörön belül és kívül is használható volt. A megnyújtott
ék alakú gép. Minden porcikája szögletes volt, egy apró kerek
része sem volt, a hátsó része kiszélesedett, dupla szárnyai,
amik gyorsulásra összecsukódtak, négy nagy teljesítményű
hajtóművet takart, és mindkettőt
feketére dukkózták, majd ráfestették az ezred címerét.
-
Oh, anyám...
El
kell ismerjem, ez volt az én első gondolatom is. Egy létrát
toltak mindkettőhöz, amin felmászhattunk a
pilótafülkéhez.
-
Ugorj be! Te ülsz hátul.
-
Itt
is?
-
Még szép.
A
fülke épp olyan kicsi volt, mint a Victtroné, és kb. hasonlóan
is berendezve. Előttem a kijelzőkön minden szükséges adatot
kiírt a fedélzeti számítógép, méghozzá digitálisan. Előtte,
a botkormány, jobbról, kicsit feljebb a gázkar, a lábaimnál két
pedál, pont, mint a másik pilótafülkében… Minden nem eshet
ennyire kézre, és lábra, vagy igen?
-
Kényelmes?
-
Inkább csak ismerős.
-
Helyes. Sisakot fel, öveket bekapcsolni!
-
Már tudom.
A
pilótafülke teteje lecsukódott, egy kis vontató elindult
előttünk, és kivontatott a kifutóra, ami nem lehetett hosszabb
200 méternél. Most kezdett csak dobogni a szívem igazán… Nem is
értem miért, de Elisla is megérezte.
-
Valami baj van?
-
Nos… Egy kicsit izgulok.
-
Azon az éjszakán nem izgultál?
-
Az más volt…
-
Mégis mitől?
-
Én…
Épp
ezt nem tudtam megmagyarázni, mert Lehetetlen volt. Akkor és ott,
talán Elisla maga, talán az, amit, és ahogy mondott, volt az, ami
segített, hogy ne gondoljak semmire. Ez meg olyan volt, mint annak
lennie kellett… Mint egy amatőr, és ez teljesen normális, én
azt gondolom. Szerencsére újdonsült
társam és mentorom is megértette ezt.
-
Én is pont így voltam az első felszállásnál, nyugi!
-
Ezt csak most úgy mondod…
-
És ha igazat mondok?
Akár
nyugtatni akart, akár nem, azt hiszem nekem ennyi is elég volt.
-
Rendben, a hajtómű kész, gyújtás!
Egy
mély, erőteljes moraj, és hangos süvítő hang jelezte, hogy a
négy hajtóműből kettő életre hördült. Ez csakis azért volt
így, mert a két másik csak akkor kellett, ha már fent
szárnyaltunk az égen, és teljes tolóerő kellett.
-
Lapátok bal és jobb oldalon?
-
Rendben.
Ez
kötelező vizsgálat volt felszállás előtt, kettő ebből az
irányítás, egy pedig a saját biztonságunk érdekében.
-
A sisak működik?
A
sisakrostély egyben egyfajta HUD-ként is működött. Amit nem
láttam az előttem lévő kozolból, azt elém vetítette, e mellé
egy kis grafikon formájában a gép állapotát, az
üzemanyagszintet, és az egyéb apróságokat is kijelezte, amiket
csak én érthettem, mert főleg telemetriai adatok voltak.
-
Minden rendben.
-
A Katapult?
-
Ugye nem akarsz katapultálni?
-
Csak ellenőrizd! Ez is kötelező.
Egyetlen
érintés volt a konzolon, és a zöld felvillanó fény megnyugtató
válasz volt.
-
Rendben.
-
Jó, akkor mehetünk. Torony, Raven-1 felszálláshoz kész.
A
rádió egyet reccsent, és a válasz máris érkezett egy öblös
női hangtól.
-
A 2. Kifutó kész. Felszálláshoz All Green!
-
Vettem. 2. kifutó.
Egy
fél fordulat, és már a kijelölt pályára álltunk, ami épp
merőlegesen állt arra, amin először megálltunk.
-
Kész vagy?
-
Amennyire lehet.
-
Nekem ennyi is elég. Figyelj! 3.. 2… 1… Nyomás!
Egy
határozott nyomás hátulról, engem az öv beszorított az ülésbe,
és a gép megindult előre, majd úgy 5-8 másodperc gyorsulás,
és egy kisebb zökkenés után elkezdtünk emelkedni a földtől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése