Szelíd hullámok boldogsága 5.

V.

Pár meglepetés

Napok teltek el, és Akane sikeresen átdolgozta a Csillaghercegnőt, és a következő klubgyűlésen már jöhetett is a végleges szereposztás. Yousuke ült az asztalfőn, ha így tetszik, és a kezében egyszerre a regény és a forgatókönyv, hol ide, hol meg oda járt a tekintete olvasás közben, összehasonlításként, mert pontosan tudta, melyik részt hol keresse az eredetiben, és miközben ő ezt tette, a többiek várták az ítéletet.

- Na?

- Mondj már valamit!

Yousuke letette a két irományt, amik egyaránt ugyanazt a szép kézírást tartalmazták, és némi töprengés után elégedett mosollyal jelezte tetszését.

- Tökéletes.

- Ez az!

Akane öröme elmondhatatlan volt, a munka ezen, nem kicsit nehéz része Tehát sikerrel járt. Az asztal mellé állított táblán az első pontot le is húzhatták.

- Jó, akkor most jöjjön a szereposztás. Ushio, Toshi mit mondott a felkérésre?

- Tegnap fejezte be a regényt... Nos, el kell mondjam, ennyire elszántan olvasni már évek óta nem láttam, és a végén rábólintott.

- Jó, tehát a gyermek Yashu megvan, és megvan a felnőtt is, ugye, Yuuji személyében. Ki legyen a hercegnő?

Minden tekintet Ushio felé fordult, aki viszont határozottan rázta a fejét.

- De miért nem?

- Mert én már eldöntöttem, hogy az Amazont játszom majd el, aki a kardforgatásra tanítja meg Yashut.

- Akkor marad Haruka.

- Bocs srácok, de én Yashu anyukáját már lestoppoltam.

Így maradt az utolsó lehetőség:

- É-Én... ?

A zavarodott Akane csak hápogott mélyeket, de mondani nem tudott semmit, így a neve fel is került a listára.

- Jó... Ezzel szerintem a szereposztás meg is volna...

- Te még nem választottál, Yousuke.

- Dehogy nem. Az öreg bölcset, akitől Yashu a hercegnőről hall.

Ezt is túlbeszélve végül jöhetett a harmadik pont.

- Jelmezek, és díszlet. Ami azt illeti, nem is annyira a díszlet, mint inkább a jelmezek lesznek, amikkel meg kell birkóznunk. Haruka, valami ötlet?

Haruka persze már rég a másolatokat bújta, és mint olyan, akinek volt némi érzéke az ilyesmihez, már készített is pár vázlatot, amik ugyan eléggé nagy vonalakban készültek, mégis elég jól ki lehetett venni a lényeget.

- Úgy gondoltam, hogy Yashu öltozéke lehetne olyan, mint egy indián fiúé. A többiekén még dolgozom majd, de egész egyszerűek lesznek, ellentétben a kosztümösekkel, amik eddig voltak.

- Egész ügyes...

- Én ezt fel nem veszem... !

Ushio felmutatta az amazonnak szánt vázlatot, ami, mondjuk ki nyugodtan, nem takart valami sokat.

- Így rád képzelve... Grrrr...

Yuuji megjegyzése pontosan megfogalmazta Yousuke első gondolatát is, így ez egyből dobós lett.

- Na jó... Akkor ez még áttervezésre vár.

- Na igen, de a hercegnőé igazán tetszetős.

Ami azt illeti, a földig érő, egyenes szoknyájú csipke ujjú, csupán a vállánál kicsi buggyos ruha valóban tetszetős, és esztétikus lehetett akárkin. Akane szégyellősen pironkodva nézegette a papírlapot, és alig hitte el, hogy egyszer ő fogja viselni azt a kis csodát, amit egyelőre csak vázlatként látott.

- Jövő keddre véglegesítem a vázlatokat, és ez, talán már neked is jobban tetszik majd.

Amit Ushionak ezúttal átadott, már sokkal tetszetősebb volt. Egy egyszerű kis vászonruha, szépen szegett, vörös szegésű, hozzá egy short, és térdig érő csizma.

- Szolid, és praktikus, mégis mutatós.

- Nekem tetszik.

Ezt is túlbeszélve jöhetett az egyik legfontosabb rész, a helyszínek választása.

- Valamit nekem is kell csinálnom, úgyhogy, ha nem bánjátok, ezt én fogom megcsinálni, de egy segítőt elfogadok, akinek van egy jó mobilja, ami jó képeket csinál.

- Hááát...

Mind kicsit félszegen fészkelődtek, mert a foguk ehhez a részhez nem nagyon fűlt. Ushio volt végül az, aki felkelt, hogy véget vessen ennek.

- Jó, akkor egyelőre a témát jegeljük, a következő gyűlésre már szeretnék konkrét terveket látni, és el lehet kezdeni a szövegeket tanulni. Amint minden rendben lesz, azzal kezdjük, hogy összeolvassuk, és mehetnek majd az első felvétélek. Addig is, oszolj!

Mivel nem volt önkéntjelentkező, Yousuke egyedül indult el majdnem a helyszínvadászatra, azonban, szerencséjére akadt egy társa, ki más, ha nem Ushio személyében.

- Hát te?

- Ugyanarra megyünk, nem?

- Jó, de nem a nagyszüleidnél lenne dolgod?

- De igen, de őszintén szólva, most be vagyok zsongva ettől az egésztől, úgyhogy a nagyiéknak most meg kell bocsátania nekem.

Ushio szerencsére kezelte a nagyszüleit, főleg a kissé problémás nagyapját, így csak egy hosszabb telefonbeszélgetésbe telt, és már meg is volt oldva.

- Majd azért ezt viszonoznod kell. Legközelebb velem együtt dekkolhatsz majd a boltban.

- Az legyen a legnagyobb gond! Egyelőre ezt oldjuk meg!

- Jó, miket keresünk?

- Az első, és legfontosabb, a sátortábor, ahol a történet kezdődik. Egy sivatagban van, így olyan hely kell, ahol sok homok van.

- Én tudnék épp egy helyet, de oda ki kell vigyen minket valakinek.

Mint a parancsszóra, a Hikarizaka Elektromos Művek kisteherautója állt meg ekkor mellettük, és Ushio édesapja dugta ki a fejét az ablakon.

- Sziasztok! Neked nem az öregéknél kellene lenned?

- Most sokkal fontosabb dolgunk van. Ki tudnátok vinni a homokbányához?

- Hááát... Van arra dolgunk most?

A sofőr, Yoshino Yusuke, Tomoya kollégája, javakorabéli férfi a sofőrülésen, csak vállat vont.

- Épp van egy kis szünetünk, utána úgyis abba az irányba kell vennünk az irányt.

- Nos, hallhattátok, ha befértek, akkor mehetünk.

Tomoya segített Yousukénak beszállni a kisbuszba, ami ígyis bőven tele volt pakolva a felszerelésükkel. Hogy elférjenek, a két kamasz egész közel húzódott egymáshoz, Yousuke meg csak piromkodhatott, mivel a lány érintési közelségbe került hozzá.

- Szóval, mi dolgotok a bányában?

- Helyszínvadászatra indultunk a következő filmünkhöz.

- Amelyikben Toshi is szerepel majd?

- Aha.

Egy darabig elcseverésztek, és közben haladtak kifelé a városból. Annak idején, talán tíz éve, valaki rájött, hogy szép homokréteg rejlik a dombok között a várostól nem messze. Egy jobb módú üzletember, Haruka édesapja erre le is csapott, és el is indult a kitermelés. Mostanra már csinos kis tó is díszelgett a közepén, és épp alkalmas volt egy helyszínnek.

- Na, jók legyetek! Úgy egy óra múlva megyünk, úgyhogy úgy igyekezzetek!

- Rendben!

A bányát persze körbezárták, és nem épp barátságos őr ült egy bódéban a kapunál.

- Sajnálom, de ez nem átjáróház, gyerekek, menjetek innen!

Eloldalogtak hát, és kicsit bosszankodva ültek le nem messze onnan, jobban mondva, Ushio leült.

- Most mi lesz?

- Még nincs vége!

A táskájában kotorászott, és a mobilját vette elő.

- Mit akarsz azzal?

- Tudod, miért jó, ha Haruka a barátod?

- Miért?

- Mindjárt meglátod.

Kicsöngött, és mikor felvette, Ushio elkezdte mondani a magáét, majd eljndult az őrhöz. Átadta neki, majd pár percig ment a meglehetősen egyoldalú beszélgetés, miközben az őr sűrűn kért bocsánatot. Percekkel később, miután visszakapta a tulajdonát, a lány gyorsan visszafutott a már türelmetlen fiúhoz.

- Gyerünk, bemehetünk!

- Ez gyors volt...

- Ez a Haruka hatás... Meg az apukájáé.

Miután már kapun belül voltak, és lejutottak a legaljára, elkészültek a képek, és beszélgethettek is.

- Akane nagyot alkotott.

- Az biztos. Toshi alig tudta letenni, és még az osztálytársainak is másolt belőle.

- Ha a nagy számítógépes guru nem tudta letenni, gondolhatjuk, mennyire lehet jó.

Megálltak a tó partján, és egy darabig nem hangzott el egy szó sem, csak nézték, ahogy a nap lebukik a dombon túl.

- Van egy tóparti jelenet is, nem? Azt is felvehetnénk itt.

- Jó ötlet.

Ushio egész közel sasszézott a fiúhoz, és hátulról rátámaszkodott a járművére.

- Te hol tanultál meg ennyi mindent a filmekről?

- Már mondtam, másból sem álltam majdnem tíz évig.

- Elmesélnéd végre, mi történt veled?

- Hát...

Yousuke már sokadszor kapta ezt a kérdést, és kezdte már kicsit unni. Három hete, ha ismerték egymást, de nagyon gyorsan nagyon közel kerültek egymáshoz. Szerettek együtt lógni, minden nap együtt mentek haza, akár ott volt velük bármelyikük baráti köre, akár csak egyedül.

- Tényleg tudni akarod egy szegény nyomorék meséjét?

- Nekem nem tűnsz annak.

- Pedig, ha tudnád, hányan neveztek már annak...

Némi erőt kellett vegyen magán, hogy értelmesen el tudja egyáltalán kezdeni.

- Apám idevalósi volt, itt járt suliba, meg minden... Lehet, hogy a szüleid még ismerték is.

- Lehet...

- Amikor aztán egyetemre járt, felköltözött Tokyoba, és ott ismerte meg az anyukámat, és nagyon rövid ismeretség után összeházasodtak, és pár évvel később jöttem én.

Ushio mosolya őszinte volt ekkor, mert az ő története is hasonlóan kezdődött.

- Tokyoban éltük a kis életünket, rengeteg barátom volt, köztük Kotori is, és néha lejártunk ide vidékre a nagybátyámhoz, Riohoz, aki végleg itt maradt a szülővárosában.

- Még nem is említetted a nagybátyád nevét ezelőtt.

- Na igen...

Most jött a nehéz rész, ami miatt a fiú arca elkomorodott.

- Egy ilyen látogatáskor történt... Apám remek sofőr volt, mindig nagyon óvagosan vezetett, és erről sem ő tehetett.

Yousuke az ölébe eresztette a kezeit, és lesütött szemmel folytatta.

- Egy teherautó rohant belénk oldalról. A kórházban ébredtem, és a nagybátyámtól tudtam meg, mi történt.

- De mi történt veled?

- Fogalmam sincs, de nem csak nekem, az orvosoknak sem. Egyszerűen nem engedelmeskednek a lábaim...

Ushio értetlenül csóválta a fejét.

- Tudom, nem egyszerű. Az orvosok szerint makk egészséges vagyok, nem lenne szabad még mindig ebben a vacakban ülnöm.

- Eszerint van érzés a lábaidban, meg minden?

- Igen... Sőt...

Megmozgatta a lábait bokából, és kicsit keserűen mosolyogva folytatta.

- Tudod, a nagybátyám magához vett, ide költöztetett, új iskola, új emberek, új minden, én meg nem találtam önmagam.

- De valami megváltozott, igaz?

- Takeshi volt az a valami. Annak idején, mikor felkerültem középsuliba, ő volt az első, aki végre kedvesen szólt hozzám, és végre egy barátot találtam benne. Aztán gimiben Kotori is ide került... Bevállalta a hosszú utazást hétvégente, csak, hogy megint együtt lehessünk.

- Kotori nagyon kedves barátod, ezt tudom. Nem egy éltanuló, de mindent megtesz, hogy befejezhesse az iskolát.

- Valami érhette, mikor csavargó lett, de kezd egyenesbe állni... Tudom, mesélte, mennyire sokat segítesz neki.

Yousuke megcsapkodta az öreg járművet, és egy kicsit nyugodtabban folytatta.

- Egyszer fel akarok állni ebből a vacakból, újra a saját lábaimon menni mindenhova, hogy ne kelljen másoknak a terhére lennem többet.

- Jársz valamilyen tornára?

- Persze, fizikora, minden hónapban, és a doki, akihez járok, azt mondja, hogy inkább lelki, mint testi oka van annak, hogy úgy vagyok, ahogy.

- Szerintem is... Talán valami motiváció kellene, hogy újra sikerüljön.

Yousuke felnézett az angyalian mosolygó lányra, aki a kezét nyújtotta felé.

- Gyere, segítek.

- Ushio, én nem...

- Gyere már! Mikor próbáltad utoljára?

- Ki tudja már... Különben is, nehéz vagyok én neked...

- Meglepődnél, ha tudnád, milyen vagyok valójában!

Két kicsi kéz nyúlt felé, Yousuke pedig csak próbálta elkerülni az ellentmondást nem tűrő lány tekintetét, de végül mégis megkapaszkodott a kinyújtott támaszba, és felhúzta magát.

- Ez az. Akkor bal...

Yousuke már nagyon régen nem is próbálkozott még hasonlóval sem, de megemberelte magát, és minden erejével arra koncentrált, hogy a bal lábát előre tudja mozdítani. Nem is értette, de mintha egy erős kéz húzná, nagyon lassan, de mozdult a bal lába, lassanként araszolva előre, míg végre egyensúlyt talált.

- Ez az! Most a jobb!

És ha tétován, de sikerült előre araszolnia két lépést, ami még magát Yousukét is meglepte.

- Ez nem igaz...

- Pedig de... Na, most elengedlek, próbáld egyedül!

Talán a bíztató kezek hiánya, de innen már nem ment tovább a mutatvány, Yousuke pedig elcsüggedve lógatta az orrát.

- Nem megy...

- Jó... Majd legközelebb!

Ushio alá tolta a járgányát, és letelepedhetett. Hosszú évek óta ez volt az első alkalom, hogy meg tudott tenni bármekkora távolságot, a saját két lábán, így most vegyes érzelmek kavarogtak legbelül.

- Jól van, máris nagyon sokat haladtál.

- Ushio...

- Hmm?

- Ezt ne csináljuk többet, jó?

A mosoly hirtelen eltűnt a lány arcáról, és komolyan bólintott.

- Nem akarom hamis reményekbe vetni a bizalmam.

- Talán jobb, ha magad találod meg az időpontot, amikor készen állsz.

- Igen... Köszi...

Ekkor bukkant fel Tomoya a lejtő tetején, amin leérkeztek ide.

- Gyerekek! Ha nem akartok itt maradni, akkor jobb ha jöttök végre!

Észre sem vették, hogy eltelt egy bő óra mindenfélével, és ebből csak öt perc volt az, amit a fényképekre elvesztegettek. Hazafelé úton mindketten mélyen hallgattak, és az autó két ellentétes ablakán bámultak kifelé. Egyikük sem tudhatta, min gondolkodik a másik, de ha tudták volna talán sokkal beszédesebbek.

Aztán megint az Okazaki házban ért véget a napjuk, ahol is volt még némi megbeszélnivalójuk.

- Jó, szóval ezek a helyszínek már megvannak, de még kellene kettő.

Idő közben sikerült megtalálniuk a legideálisabb helyeket a városban és környékén, ahol érdemes lehet forgatni, így már két helyszínre szűkült a keresés.

- Az egyik a palota lenne, ahol a hercegnő alszik...

- És ahol a sárkánnyal lesz a végső küzdelem.

- Aha...

Toshi, akinek ugye eleve lett volna egy kis köze a technikai téren a dologhoz, most is ott volt velük, de már egyben színészi értelemben is.

- A palota nem megoldhatatlan. Azt majd a számítógép megoldja, csak jól kell elrendezni a dolgokat.

- Na és az amazon otthona, a nagy erdőben?

- Hmm...

Ekkor toppant be Nagisa, a ház asszonya, épp időben, hogy megszakítsa az egyelőre terméketlen gondolkodást.

- Vacsora! Egyelőre tegyétek félre a munkát!

Az asztalnál kivételesen csend volt, ami főleg a három erősen elfoglalt, és kicsit gondterhelt ifjonc miatt volt így.

- Tudunk valamiben mi is segíteni? Ha igen, csak szóljatok!

- Igazából...

Ushio és Yousuke összenéztek, és egy összehangolt bólintás után a fiú kérdezett.

- Nagisa-san, vagy Tomoya-san, esetleg tudnak egy helyet, ahol erdei környezetben egy amolyan táborféleséget lehetne felállítani?

A házaspár nézett most össze, és nem is kellett sokat gondolkodniuk a válaszon.

- Éppen tudunk egyet, és Ushio is ismeri. Gyakran jártunk oda piknikezni egy időben.

- Mármint...

És ekkor a lány is megvilágosodott.

- Ja igen, az tényleg nagyon jó kis hely, és még külön engedély sem kell senkitől.

- Engem is bevatnál?

- A kórház, tudod hol van?

- Persze, elég gyakori látogató vagyok...

- Ja, igaz... Szóval, onnan nem messze van egy kis tisztás, hatalmas, öreg fák között.

Tomoya adta a komódon álló egyik képet, ami láthatóan egy nagyon nagy családi kép volt, vagy tíz-tizenöt emberrel is.

- Ez is ott készült.

A szülőket nem volt nehéz kivenni az embercsomóból, Ushio pedig sorban mutogatta végig a család barátait, és aki nem került szóba, arról sem volt nehéz kitalálni, kicsoda. Egy picike kislány, talán hatéves forma ült Nagisa ölében, és a letagadhatatlan hasonlóságból azonnal tudni lehetett, ki is ő. Nagisának itt nagy pocakja volt, vagyis épp Toshival volt várandós.

- Te jó ég... Ez sem mostani kép már.

- Hát nem, még óvodás voltam, Toshi meg még meg sem volt.

- A régi szép idők...

A vacsora további része már sokkal vidámabban telt el, és mivel másnap épp nem volt iskola, még Yousuke is ráért hazamenni. Séta közben aztán, a kellemes langyos estében aztán megjött a fiú kedve is a beszélgetéshez.

- Tudod, kezd egyre kevésbé zavarni a családi idill, ami nálatok uralodik.

- Oh, szóval ez volt mindig a bajod?

- Igen... Most már az okát is tudod.

- Igen... Remélem, azért nem voltunk túl sok eleinte...

Yousuke a fejét rázta, és egy kicsi mosollyal folytatta.

- Dehogy is. Tudod, a nagybátyám nem sokat van otthon, így nem nagyon akad lehetőségem beszélgetni is valakivel sulin kívül.

- Valahogy sejtettem. Hozzánk nyugodtan jöhetsz, ha unatkozol. Nálunk sosem áll meg az élet. Vagy ha akarsz, délutánonként lejöhetsz segíteni nekem a pékségben is. A nagyi biztos meg is fizetne.

- Majd meggondolom...

Mikor elértek az Isashima ház elé, még megálltak beszélgetni, ahogy szoktak.

- Holnap ráérsz?

- Épp nincs semmi dolgom. Miért?

- Találkozom a barátaimmal az étteremben. Ha akarsz, te is eljöhetnél.

- Nem tudom, valahogy nem hiszem, hogy jó helyen lennék a barátnőid között.

Ushio elnevette magát erre, ami kicsit érthetetlen volt Yousuke számára.

- Ugyan már! Emlékszel, meséltem neked Fukoról? Na ő lesz az egyik, akivel találkám van. Szerintem imádni fogod.

- Hát... Végül is...

Egy kis hallgatás után Yousuke benyitott végre az ajtón.

- Gyere be!

- Ne, mennem kéne...

- Ne csináld! Állandóan én vendégeskedek nálatok, hadd viszonozzam végre!

Ushio ugyan vonoakdott volna, de mivel B hét volt és ilyenkor szombaton nem volt iskola, végül is csak hagyta magát bekönyörögni. Mikor aztán belépett az ajtón, nem kis meglepetés fogadta: mivel a házban egy rokkantkocsis személy is lakott, minden akadálymentesítve lett, sőt, még arra is odafigyeltek, hogy minden elérhető közelségben és magasságban legyen. Az egyszerű berendezés és az övékéhez hasonló felépítés miatt azonnal tudta, mit merre keressen.

- Isteni illata van valaminek.

- Tényleg... Rionak biztos vendége van.

Ahogy bekukkantottak a konyhába, valóban egy nő állt a tűzhelynél, nekik háttal. Derékig érő, viola színű haj, lófarokba kötve, magas, karcsú, atletikus alkat. Ushio egy pillanatig csak bámult, majd visszahúzta egy kicsit Yousukét, hogy suttogva közölje a mondandóját.

- Te, én ismerem ezt a vendéget!

- Hogyhogy ismered?

- Lehet, hogy tévedek, de ez a volt óvónőm!

- Nahát, vendégünk van?

Rio, Yousuke bácsikája, épp ekkor lépett ki a fürdőből, és egy szál törülközőben állt meg előttük, amitől Ushionak olyan vörös lett az arca, hogy alig győzött elfordulni.

- Hoppá... Azt hiszem, jobb, ha felöltözök...

Ekkor jött elő a másik vendég, és kiderült, hogy Ushionak bizony igaza volt.

- Kyou!

- U-Ushio...?

Perceken belül ki is derült, mi a helyzet. Yousuke megismerhette Fujibayashi Kyout, Ushio igen szemrevaló, volt óvónőjét. Emlékezett is az arcára a nagy fotóról, de ígyis volt meglepetés bőven.

- Kyou, te mi a csodát keresel itt?

- Hogy én? Aaaah, semmi különöset. Csak beugrottam a biztosítási szerződésem miatt.

- Igazán?

Ushio oldalba bökte a házigazdáját, aki kapcsolt is.

- És miért főz vacsorát?

- Hogy az...

- Azért, mert gondoltuk így ünnepelünk.

Rio végre felöltözve tért vissza közéjük, és kapcsolódott be beszékgetésbe.

- Ami azt illeti, én hívtam meg a hölgyet, és... Nos a vacsora sajna odakozmált...

- Akkor az volt az a szenes valami a kukában?

- Sajna igen...

Kyou közben odahajolt Ushiohoz, és a fülébe suttogott, mert a fiúk épp egymással évődtek egy kicsit.

- Majd holnap elmagyarázom.

- Jobb is, mert Yousuke is biztos kíváncsi lesz.

- Mi? Miért?

- Mert őt is elhívtam, azért.

- Heeeeeeeeh? Ejnye, mit rejtegetsz te előttem?

- Semmit a világon...

Ushio olyan vörös lett, hogy szinte világított, és még gyorsan hozzátette:

- Mellesleg, ha arról lenne szó, akkor biztos egy találkára vinném veletek.

- Oh, az a legkisebb gond, hogy hová vinnéd, vagy hova nem.

Kyou még hamiskásan a fiatalabb lányra kacsintott, mielőtt az gondolt egyet, felkelt, és elkapta a tolókocsit is.

- Akkor most mi megyünk is, ha nem baj!

- Mi? Hova?

- Hát hozzánk. Yousuke is biztos igazat ad nekem abban, hogy nem akarhatunk zavarni ebben a... Szerződéskötésben...

- Hát, én...

Reakciókra nem volt idő a két kamasz már ajtón kívül volt. Miközben lassan bandukoltak vissza az Okazaki házba, Yousuke azért megjegyezte:

- Nem hiszem, hogy a szüleid jó néven vennék, hogy csak így beállítok, hogy ott akarom tölteni az éjszakát...

- Nyugi, nálunk ez majdnem családi hagyomány... Ha valakinek nincs hol aludnia, pláne, ha ismerős, mindig tudunk neki helyet szorítani.

Bár kicsit félszegen, de Yousuke azért mosolygott. Nem most jutott oda először, hogy a nagybátja munkája miatt kiszorult otthonról, de olyankor általában Takeshinél éjszakázott. Érdekes új kalandnak nézett elébe.